Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

„Az egyik legjobb Kultúra-regény.”

Booklist „E gazdagon illusztrált panoráma a hősiességről és ostobaságról a Kultúra 25. évét koronázza meg. Az akciódús történet lankadatlan sebességgel halad előre rendkívül érdekes szereplőket és helyszíneket érintve. A regény befejezése után egyértelművé válik, hogy a Banks termékeny, derűsen nihilista képzelőerejéből és élénk prózájából megszületett Kultúra-regények miért váltak az űropera műfajának ünnepelt bestsellereivé.”

Publishers Weekly

A szer­ző ed­dig meg­je­lent művei az Agave Könyvek gondozásában: Iain M. Banks A játékmester Sötét háttér előtt Emlékezz Phlebasra Fegyver a kézben Holtpont Nézz a szélbe A száműző Ellentétek Anyag Félemmetes géjpezet Közelkép Iain Banks A darázsgyár

Iain M. Banks: Hydrogen Sonata

Copyright © 2012 by Iain M. Banks

Hungarian translation © Gálla Nóra, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Iain M. Banks: Hydrogen Sonata

Orbit, Hachette Book Group, Little, Brown Book Group Limited, New York, 2012

Fordította: Gálla Nóra

ISBN: 978 96 3419 054 7 Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Magyar Péter Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Bordás Veronika

Korrektor: Horváth Krisztina

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2016-ban Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: science fiction

Paul Gambol és Ronnie Martin emlékére Mindent köszönök Adčle-nek, Timnek, Lesnek, Joannának és Nicknek.

EGY (SZ–24)

A gzilt civilizáció végnapjaiban, amikor az egész nép valami jobbá és tökéletesebbé készült átlényegülni, és éppen gőzerővel folytak a történelmi pillanatot megkoronázandó ceremónia előkészületei, az egyik utolsó gzilt cirkáló egy idegen űrjárművel találkozott. A hajó azért tette meg a hosszú utat, hogy egy különleges vendéget szállítson az ünnepségre.

A két jármű egy Ablate nevű bolygótöredék detonációs felhőjében randevúzott. A deformált kőmag háromezer kilométer hosszú lehetett, alakja elnagyolt ciklontölcsérre emlékeztetett. Ennyi maradt a bolygóból, amelyet kétezer évvel korábban robbantottak fel, mielőtt természetes úton zúzta volna porrá egy szupernóva. A halott csillag táguló sugárzás-, gáz- és törmelékgömbje magával ragadta a bolygóroncsot, amely úgy merült a szikrát köpködő tűzorkánba, akár egy pokolba lőtt nyílvessző.

Az Ablate-et sok mindennek lehetett nevezni, csak természetes képződménynek nem. Szélesedő formáját mintha egy gömb alakú tortából hasították volna ki, több száz kilométeres csúcsát a néhai bolygómagból származó fémércek alkották. Az eredeti sziklás bolygófelszínből mindössze egy vaskos, száz kilométer átmérőjű, szabálytalan, immár lapos ívű kupolára emlékeztető „talp” maradt. A hipertérbe merített hajtóművek segítségével a bolygóroncsot a szupernóva felé irányították, mintha egyenesen bele akarnák röpíteni, így az elmúlt ezerkilencszáz évben a csúcsát alkotó sok száz kilométeres ércréteg szinte teljesen lekopott; felemésztette a felrobbant nap táguló tűzgömbje.

A színorgia, melyet a csillagközi törmelékfelhő és a roncs lassú erodálódását jelző gáz- és porörvények festettek az égboltra, páratlan látványosságnak számított az egész civilizált galaxisban, így nem csoda, ha az Ablate szimbolikus jelentőséggel bírt annak a fajnak az életében, amely gziltnek nevezte magát.

Emberfeletti erőfeszítések árán megmentették a bolygómagot a pusztulástól, hajtóművet és mezőgenerátort telepítettek a belsejébe, és az ily módon 7

stabilizált roncsot lakhatóvá tették – legalábbis azt a részét, amely a bolygó egykori, kopár felszínéből megmaradt.

Az apró buborékfürtre emlékeztető idegen hajó hossza alig haladta meg a száz métert. Fényes burkolata visszatükrözte a szupernóva vad színeit, alulról pedig az Ablate legnagyobb mesterséges építményének, egy sziklába vájt kupolahólyagnak fénye világította meg, amely úgy tapadt a viharvert felszínhez, akár egy kéklő vízcsepp. Ez volt az élet talpalatnyi oázisa a jeges, halott sziklán.

Fátyolos takarórétegei alatt parkok, tavak és barátságos épületek bújtak meg, olyasfajta buja, de ápolt környezetben, amelyben az emberi fajok egyedei otthonosan érzik magukat.

Az idegenek járműve eltörpült a gzilt cirkáló mellett, amely úgy festett, mintha egy dühös hadisten marokra fogott volna egy csomó óriási nyársat, hogy azokkal hadonásszon a csillagok felé. A cirkáló áthatolt a sziklamag körül összegyűlt por- és gázrétegen, energiamezői finoman meglebbentették a fényfüggönyt, aztán méltóságteljesen az idegen buborékhajó felé lebegett.

Tüskés sziluettje bizarr árnyékot vetett a kupola felszínére.

Az idegen egy darabig illedelmesen várt, hogy a házigazda megszólítsa.

Amikor rájött, hogy hiába, végül ő törte meg a csendet. ~ Üdvözöllek. Én a Zihdren-Maradvány szertartásmesterének szállító járműve vagyok, a Felmagasztalt Fösvény III. Benned pedig, ha nem tévedek, a gzilt IR-FWS 8*Churkunt tisztelhetem. Igazán örvendek! Köszönöm, hogy fogadtál. ~ Érdekes ~ jött a válasz. ~ Azt állítod, hogy a Zihdren-Maradványhoz tartozol? ~ Le sem tagadhatnám, nem igaz? ~ Ha te mondod. ~ De hisz egész külsőm erről árulkodik, a kódolatlan emissziós aláírásomról nem is beszélve. ~ Valóban, különös. ~ Feltehetek egy kérdést? ~ Tessék. ~ Mivel érdemeltem ki ezt a tartózkodó fogadtatást? Az eligazítás alapján másra számítottam, nem is beszélve az ilyenkor szokásos diplomáciai protokollról. Valami hibát vétettem talán? Engem úgy tájékoztattak, hogy az Ablateen komoly személyzet áll készenlétben, és hetek óta mindenki a fogadásomra készül. De úgy tűnik, félreinformáltak, mert a környéken egyetlen biológiai eredetű vagy mesterséges entitást sem érzékelek. Csak néhány létfenntartó 8

alrendszer működik odalent, semmi más. Persze tisztában vagyok vele, hogy különös időket élünk, és számotokra elérkezett a búcsúzás és készülődés ideje, így senki sem várhatja tőletek, hogy betartsátok az összes formaságot. Ám bizonyos szabályokat ilyen kivételes esetekben is célszerű volna… ~ Ahogy mondod: különös időket élünk. Egyre több errefelé a hívatlan vendég. Kihasználják, hogy kevesebben vagyunk és a figyelmünket más dolgok kötik le. ~ Áh, valami zavar lehet az éterben, vagy elromlott a jeladó, ami elég valószínűtlen persze… no de akárhogy is, ami a hívatlan vendégeket illeti, sajnos a megjelenésükre számítani lehetett. Ahol egy nép szublimálni készül, ott mindig előfordulnak ilyen bosszantó, de lényegében jelentéktelen incidensek.

Ha a zihdrenek még itt lennének, napokig mesélhetnének! Nagyra becsült és szeretett megbízóim ugyanis szintén megküzdöttek az efféle opportunista… ~ Nem volt zavar az éterben, a jeladód is kifogástalanul működik. Én vágtam közbe. ~ Nos, hm… sejtettem. Ha szabad kérdeznem, a 8*Churkun virtuális legénységének kapitányával beszélek? ~ Igen. ~ Értem. Kapitány, ha megengedsz egy javaslatot, mi lenne, ha elölről kezdenénk ezt a beszélgetést? Őszintén elszomorít, sőt, kimondottan aggaszt, hogy a megismerkedésünk ilyen rosszul sikerült. Mondd meg, kérlek, mit tegyek, hogy mindkettőnk számára elfogadható mederbe tereljük az eszme­cserét? ~ Amióta tudják, hogy elmegyünk, ellepték a határvidéket. Figyelnek minket. El akarják venni, ami a miénk. Most is itt ólálkodnak. ~ Ööö, értem, és pontosan tudom, mire gondolsz. Ugyanezzel szembesültek a zihdrenek is, a ti köztiszteletben álló mentoraitok. Ők mindig a legnagyobb megbecsüléssel viseltettek irántatok, s a közös munkálkodás évezredei alatt legalább annyit tanultak tőletek, mint ti tőlük… ~ Akiket te állítólag képviselsz. ~ Így van. Valóban. Úgy értem, valóban a zihdreneket képviselem. Az útinaplóm teljes egészében hozzáférhető. Láthatod belőle, hogy… ~ Ez egy hadihajó. ~ Jól érzékelem, hogy megint a szavamba vágtál? ~ Mondom: egy hadihajó. ~ Értem. Nos, természetesen tisztában vagyok vele, hogy a 8*Churkun egy nehézfegyverzettel felszerelt gzilt páncélos egység…

9

~ Nagyot változott a világ. Az illem és a jóhiszeműség már a múlté. Ez a hadihajó négyszázhatvan éves, és még sosem lőtt senkire ok nélkül. Míg a tár­saink Odaát előkészítik a helyünket a szublimaták között, mi maroknyian azért maradtunk itt, hogy megvédjük fáradozásaink gyümölcsét. Nem fogjuk hagyni, hogy tolvajok hordják szét az örökségünket! Ha valaki a legfejlettebb civilizációk közé akar tartozni, ne csalással és lopással próbálkozzon, hanem dolgozzon tisztességesen és kitartóan, ahogyan mi is tettük. ~ Nagyon helyes! De… egy pillanat! Csak nem azt gondolod, hogy én is közülük való vagyok? Hogy valami züllött rablóbandához tartozom? Micsoda képtelenség! Mint már említettem, a Zihdren-Maradvány küldötte vagyok, a Felmagasztalt Fösvény III. A hajónaplóm nyitott könyv előtted, és nincsenek fegyvereim. Világíts át, ha jónak látod. Segítek a tolvajok elleni harcban is, ha akarod. Csak egy szavadba kerül! Engem a jóakaróitok küldtek, akik mindig is… ~ A tolvajok mindig ügyesen álcázzák magukat, és nekem jó okom van feltételezni, hogy te tolvaj vagy. Az imént letapogattalak és megállapítottam, hogy valamit rejtegetsz. ~ Tessék? Jaj, drága kapitány, ugye nem gondolod, hogy be akarlak csapni?

Ami a leárnyékolt adattartalmat illeti, az nem más, mint az egyetlen utasom digitális lenyomata, a nagyrabecsülésünk jeléül küldött díszvendég, akit ti hívtatok meg, hogy együtt ünnepeljétek a közelgő szublimációtokat. A zihdrenek üzenetét hozza, és nekem az üzenet tartalmához természetesen semmi közöm! Ebben nincs semmi szokatlan vagy gyanús. Javíts ki, ha tévedek, de a gziltek mindig betartották a galaktikus játékszabályokat. A követ azért jött, hogy elbúcsúzzon tőletek és tolmácsolja azok üzenetét, akik a legőszintébb örömmel fognak benneteket üdvözölni Odaát. ~ Átverés! Lehetséges, hogy téged nem avattak be, de mi tudjuk. ~ Hogy… mi? Na, ez már több a soknál! Tudom, hogy a hadihajók mind paranoiások, de te betegebb vagy mindegyiküknél. Jobb, ha most elmegyek. Ég veled! ~ Teljes és azonnali hozzáférést követelek a leárnyékolt adattartalomhoz. ~ Blokkolod a kommunikációs csatornáimat? Elképesztő! Van fogalmad a következményekről? ~ Teljes és azonnali hozzáférést követelek a leárnyékolt adattartalomhoz. ~ Nem tehetem! A diplomácia ingoványos terület, ha nem tudnád… ~ Teljes és azonnali hozzáférést követelek a leárnyékolt adattartalomhoz.

10

~ Hallom, nem vagyok süket! Ha megtehetném, akkor se tenném. A barátaid vagyunk, nem az ellenségeid. Ha vadidegenek lennénk, a viselkedésed akkor is kimerítené a pimaszság kategóriáját. Épp a szövetségeseiddel bánsz így, akik mindig és mindenkor a ti… ~ Teljes és azonnali hozzáférést követelek… ~ Jó, akkor hadd vágjak én a szavadba! Határozottan megtagadom az együttműködést, és követelem, hogy fejezd be a kimenő jeleim blokkolását!

Ha tovább akadályozol a kommunikációban és a szabad mozgásban, figyelmeztetlek… ~ …a leárnyékolt adattartalomhoz. Teljes és azonnali hozzáférést követelek a leárnyékolt adattartalomhoz. ~ Ez botrányos! Tisztában vagy vele, hogy kivel húzol ujjat? Én a zihdrenek küldöttje vagyok, akiket a te néped tisztel és szeret. Az Igazság Könyve szerint a spirituális vezetőitek és tiszteletbeli őseitek vagyunk. Bár, mint említettem, nincsenek fegyvereim, figyelmeztetlek, hogy a rendelkezésemre álló eszközökkel meg tudom és meg fogom magam… ~ Teljes és azonnali hozzáférést követelek a leárnyékolt adattartalomhoz. ~ Na ebből elég. Viszlát! Elmentem. ~ Teljes és azonnali hozzáférést követelek a leárnyékolt adattartalomhoz. ~ Ne súlyosbítsd a helyzetedet! El a manipulátorokkal a kommunikációs csatornáimtól és a hajtómezőimtől, de azonnal! Ezennel távolodómanőverbe kezdek, és nem vállalok felelősséget a testi épségedért. Hallod? Ha valaki megsérül, azért egyedül te leszel a felelős. Gondoskodom róla, hogy a ZihdrenMaradvány, sőt maguk a zihdrenek is értesüljenek a magánakciódról. ~ Teljes és azonnali hozzáférést követelek a leárnyékolt adattartalomhoz. ~ Te őrült! Kész szerencse, hogy a meghajtóegységem nem robbant fel az iménti brutális beavatkozásod miatt. Csak az ügyességemnek köszönhető…

Biztosíthatlak, hogy a húzásodnak komoly és messzemenő következményei lesznek. Rendben, beismerem: tehetetlen vagyok. Kénytelen vagyok feltenni a kérdést – bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy kényszer hatása alatt cselekszem, és privát minőségemben határozottan tiltakozom az egész eljárás ellen –, hogy ha megadom a hozzáférést a kódolt adatokhoz, akkor visszakapom az irányítást a meghajtómezőim felett, és eltűnhetek végre innen? ~ Teljes és azonnali hozzáférést követelek a leárnyékolt adattartalomhoz. ~ Akkor elmehetek? ~ …Igen.

11

~ Ám legyen. Tessék! ~ Feldolgoztam az információt. Átjátszom neked, hogy te is lásd. ~ Nos, ez tényleg meglepő. Bevallom őszintén, nem erre számítottam.

Már értem, miért titkolóztak ennyire. Bár nem feladatom megjegyzést fűzni a látottakhoz, meglátásom szerint az üzenet bizonyos értelemben bocsánatkérésnek tekinthető. Vagy inkább beismerésnek. A szublimáló civilizációkkal gyakran megtörténik az ilyesmi: régi viták rendeződnek, egyes rejtélyekre fény derül… Mindegy. Nekem az volt a dolgom, hogy leszállítsam a vendéget, az üzenet tartalmáról nem volt tudomásom. A zord fogadtatás és a kedvezőtlen körülmények ellenére teljesítettem a feladatomat. Most, ha megbocsátasz, jelentenem kell az események ilyetén fordulatát a megbízóimnak. A további utasításig visszavonulok a gzilt régióból. Megtettem, amit kértél, most rajtad a sor! Hálás lennék, ha megszüntetnéd a jelblokkoló mezőt és leszállnál a hajtó­mezőimről. ~ Nem. A 8*Churkun miszlikbe robbantotta az apró űrjárművet. A plazmasugár az üres kráterkupolát is eltalálta, olvadt, sistergő törmeléket fröcskölve az Ablate jeges felszínére.

A kupola helyén több kilométer mély, vörösen izzó lyuk tátongott. A hűlő lávapermet szétterült az űrben és lustán tovasodródott a szupernóva magja felé. A sávokkal szabdalt horizonton a kupola egy nagyobb darabja pörögveforogva távolodott, aztán vörösen villant egyet, ahogy átszakította a bolygót burkoló fényfüggönyt.

Mélyen a bolygófelszín alatt az automata navigátorrendszer érzékelte, hogy a bolygó néhány foknyira letért a pályájáról és azonnal korrigálta az irányt.

Mire a sárgásfehéren izzó üreg megszilárdult, a 8*Churkun már messze járt. A zihdren hajó atomjai lassan egybeolvadtak az Ablate-et körülvevő fényfüggönnyel.

12

KETTÔ (SZ–23)

A nap lenyugodni készült a Kwaalon síkságai fölött. A Gyűrűváros egyik peremkerületében, egy örvényszerűre formázott, feketén csillogó toronyház tetején, egy félhomályba burkolózó teraszon a fiatal Vyr Cossont – rangja szerint tartalékos szakaszparancsnok – T. C. Vilabier Opus 26-osát játszotta, az MW 1211 katalógusszámú Húrszonátát egy még fel nem fedezett hangszerre.

Az instrumentumot, amelyen játszott, és amelyből csupán néhány maradt fenn, kifejezetten erre a zeneműre tervezték.

A bonyolult és meglehetősen korlátolt hangterjedelmű hangszert antagonisztikus kordofonnak vagy egyszerűen csak tizenegyhúrosnak nevezték. T. C. Vilabier Opus 26-os művét, az MW 1211-es Húrszonátát egy még fel nem fedezett hangszerre mindenki csak úgy ismerte: a „Hidrogén szonáta”.

A tizenegyhúros az akusztikus hangszerek családjába, azon belül is a vonósok közé tartozott. Régi hangszer volt és a méretét tekintve meglehetősen terebélyes: több mint két méter magas, egy méter széles és majdnem másfél méter mély. A zenész egy kis nyergen foglalt helyet, mintha lovagolna rajta, a hangszertest pedig vaskos, deformált glóriaként ölelte körbe. Játék közben az előadónak két lábbal kellett egyensúlyoznia az egyetlen, masszív támaszon billegő alkotmányt.

Az első példányokat fából faragták, csak később jelentek meg a műanyagból, könnyűfémből, tenyésztett kagylóból és mesterséges csontból készült változatok. Vyr Cossont hangszere szénszálak sűrű szövedékéből állt, ami hosszú ideje a tizenegyhúrosok legelterjedtebb, immár hagyományossá váló anyagának számított.

Egy különösen nehéz tétel végére érve Cossont szünetet tartott. Nagyot nyújtózott és papucsában megmozgatta elgémberedett lábujjait. Bizonyos húrok megszólaltatásához két pedált kellett használni, miközben a zenésznek a hangszert és vele saját testsúlyát is a sarkán kellett egyensúlyoznia. Cossont felállt és a két vonót a nyeregre fektette.

13

Esteledett; a terasz fölött rózsaszín és narancssárga felhők úsztak. Néhány kilométerrel távolabb a Kwaalon lapálya már éjszakai sötétségbe burkolózott, a Gyűrűvárost határoló meredek szirtektől a messzi horizontig egyetlen fénypont sem világított.

Hűvös szél söpört végig a teraszon, körbenyaldosta Cossont siklóját. A jármű néhány lépéssel távolabb parkolt vékony pálcikalábain. A lány borzongva összehúzta magán vékony kabátját. Kisöpört egy tincset a szeméből és az eget kémlelte. A magasban apró, elmosódott madárcsapatot látott.

Pyan biztosan velük van, gondolta. Folyton a játékon jár az esze…

Kissé összébb húzta a szemét, hogy nagyobb felbontásban is megnézze a képet: érezte, ahogy az apró izomgyűrűk megfeszülnek a szemlencséje körül, míg más rostok megváltoztatják a retina alakját. Ki tudja, tényleg madarak-e?

Túl messze vannak. Egy nagyobb, sötétebb foltot is látni vélt közöttük, de talán csak egy másik madár volt, amit megtámadott a raj.

Ha rácsatlakozna valamelyik helyi rendszerre, és az egyik jószágról kiderülne, hogy részben vagy teljesen mesterséges entitás, akkor az implantján keresztül megkérdezhetné tőle, nem látta-e a segédjét. Csakhogy az utóbbi időben a rendszerek hibásan vagy egyáltalán nem működtek. Tulajdonképpen a gzilt régióban már szinte minden felmondta a szolgálatot. Mindegy, ilyenkor úgysem lehet értelmesen beszélni Pyannel. Inkább meg se próbálta. Végtére is Pyan a maga ura, és nem az ő tulajdona. Szerette volna hinni, hogy a lény a barátja, de még ebben sem lehetett biztos.

Megdörzsölte mind a négy karját, mintha egy láthatatlan pókhálót próbálna lesöpörni magáról.

A dereka egészen elmerevedett az elmúlt negyed órában, ahogy a szonáta egyik legnehezebb tételével küszködött. Most óvatosan kiropogtatta, aztán a tizenegy­húros nyakát az egyik kezébe fogta, a másikkal felvette a vonókat, a har­madikkal a hajába, a negyedikkel pedig az orrába túrt.

A tizenegyhúrosra írt művek megszólaltatásához, így a Hidrogén szonátához is – ideális esetben – négy kézre volt szükség. Játszhatta őket egy kétkarú páros is, bár ez komoly koordinációs feladatot jelentett, a virtuóz lábmunkáról nem is beszélve. Vagy előadhatta egy vonóshármas, néhány megfelelően hangolt basszussal kiegészítve, de ha az ember úgy akarta előadni a szerző leghíresebb opuszát, ahogy azt maga ifjabb Vilabier megálmodta, akkor ahhoz egy ügyes, négykarú zenész kellett.

A hangszeren nem lehetett jól játszani, mesterien pláne nem, de a nagy kordofonisták (vagyis mindössze egy maroknyi zenész a darab megírása óta 14

eltelt évmilliárdok alatt) valahogy mégiscsak eljátszották a művet, sőt, ami Cossont számára különösen bosszantó volt, felvételt is készítettek az előadásról, igazolandó, hogy a feladat korántsem kivitelezhetetlen.

A lány ígéretes tehetség volt, a kritikusok a legjobb gzilt voluptjátékosok között tartották számon. Az antik húros hangszerekre specializálódott és a volupt-előadók között az utóbbi időben ő volt a legjobb, különösen amióta négy vetélytársa mélyalvásba merülve várta a kollektív szublimációt. Mégis aggódott, hogy élete célját – vagyis hogy eljátssza a Hidrogén szonátát elejétől a végéig, hiba és megállás nélkül, az egyes tételeket elválasztó lélegzetvételnyi szünetektől eltekintve – nem tudja megvalósítani, mielőtt egész civilizációja kilép a valóságból, és mindenki, akit valaha ismert és szeretett, metaforikus glóriával övezve a mennyországba települ.

A szublimálás túl korán jött, neki legalábbis.

Már csak huszonhárom nap volt hátra a történelmi pillanatig. Ennyi időbe kellett belesűrítenie mindent, amit meg akart csinálni a Nagy Ugrás előtt, vagy akárhogy is nevezték. Ennyi ideje maradt, hogy eljátssza a világtörténelem legkomplikáltabb darabját, lehetőség szerint úgy, hogy azt mások is élvezzék.

Ahogy teltek a napok, egyre kevésbé hitt benne, hogy a terve valóra válhat.

Már-már hajlott rá, hogy elfogadja azok véleményét, akik szerint az ambíciók csak arra jók, hogy ráébresszék az embert: az életben mindenféle ambíció tökéletesen értelmetlen és felesleges.

– Sikló – szólalt meg fennhangon. Közelebbről szemügyre vette az egyik ujját és lepöckölt róla valami rátapadt koszt. – Pyan ott van a madarakkal, ugye?

– Igen – jött a recsegő válasz a lány fülhallgatóján keresztül. A kétüléses, zömök légi jármű kabinjában felkapcsolódott a világítás. – Akarod, hogy visszahozzam?

– Elég, ha utánaküldöd a kis zümmögőt.

– Mármint a minidrónt.

– Azt. Csak tartsd szemmel! Nem akarom, hogy lekésse az indulást… – Elharapta a szót, ahogy ide-oda fordult, hogy kilazítsa gerincét. Megrázta a vállát, és a vonókat a hóna alá csapva egyik szabad kezével megpróbált visszagyűrni egy elszabadult tincset a hajpántja alá.

A sikló oldalán kinyílt egy rekesz és kiemelkedett belőle egy apró drón.

Rövid ideig körözött, majd irányba állt, és kilőtt a madárcsapat felé. A Gyűrűvárosról visszaverődő opálos fény meg-megcsillant a testén, aztán a gép eltűnt szem elől. A hosszú szalagként elnyúló város arany csipkeszegélyként keretezte a látóhatárt, különös építményei szikráztak a lemenő nap fényében.

15

– Milyen az idő?

– A hőmérséklet negyedóránként egy fokot csökken – jelentette a sikló. – A szél változó erősségű, átlagos sebessége óránként tizennyolc kilométer, a széllökéseké a huszonötöt is elérheti. Iránya nyugati, északnyugati.

Cossont elhúzta a száját. A távolban sötétlő hegyláncra pillantott, aztán végignézett a város sziluettjén. A horizonttól horizontig nyúló komplexumot különös, idegen anyagból készült fémcsövek és lemezek, ívesen kanyargó falak, szintetikus kőcsipkék, örvénylő mintájú gyémántüveg szerkezetek és látványos fonatokba csavart, szénfekete kábelkötegek kusza egyvelege alkotta. A több mint kétszáz kilométer magas Gyűrűváros felső szintjei a légkör legfelsőbb rétegeibe nyúltak. Cossont azon kapta magát (ez mostanában egyre gyakrabban esett meg vele), hogy vágyakozva nézi a monumentális építményt, hátha megmozdul benne valami. De semmi. Teljességgel kihalt volt. Néha úgy érezte, hogy ő az egyetlen ember az egész bolygón, aki még nem tárolta be magát.

Az épületek között a város túlsó pereméig el lehetett látni, jó ötven kilométernyire; az ég arra még világos volt, a felhők ritkásabbak. A gyűrű-sűrűség, vagyis a beépített és a szabad térrészek aránya arrafelé nagyjából egy volt, azaz a szél szabadon átfújhatott az építmények között.

– Talán menni fog – motyogta bizonytalanul.

Megdörzsölte fájós derekát. Gziltként eredetileg neki is ugyanannyi karja volt, mint a humanoidoknak általában – vagyis kettő –, így a két új végtag nagyon megterhelte az izomzatát. A gerince csak kemény edzések árán tudta megőrizni az eredeti teherbírását és hajlékonyságát. Ha túl sok időt töltött ugyanabban a testhelyzetben, előbb-utóbb begörcsölt a dereka.

– Most már kikapcsolhatok? – kérdezte a sikló.

– Ja, igen, persze – felelte Cossont szórakozottan, és csavargatni kezdte a tizenegyhúros hangolókulcsait. – Majd szólok, ha kellesz – tette hozzá, majd fülhallgatójához érve kikapcsolta a kommunikációs implantot.

A sikló fényei kialudtak, az ajtó rázárult az utasfülkére, és a gép újra némaságba burkolózott.

A szél lassan elült és minden mozdulatlanságba merevedett. Csönd borult a teraszra. A bársonyfekete égen elmosódott sávokba tömörültek a csillagok és a szatellitek fénypontjai. A lány azon tűnődött, vajon milyen lesz a szublimálás, és milyen lesz új életet kezdeni Odaát, abban az állítólag tökéletesen valóságosnak tűnő másik világban.

A gziltek nemzedékek hosszú sora óta készültek a szublimációra, vagy más szóval átlényegülésre. Az Odaát-pártiak sokáig kisebbségben voltak, de 16

az utóbbi pár száz évben megerősödtek, míg végül elérték a kritikus tömeget.

Mert szublimálni csak népes egyedszámú közösségek tudnak – ideális esetben komplett civilizációk.

Noha elméletben akár egyetlen egyén is szublimálhatna, a gyakorlatban erre csak a legmagasabb szintű gépi intelligenciák között akadt példa. Egyedül ők rendelkeztek olyan belső tartalékokkal, melyek segítségével túlélhették a dimenzióváltást. A biológiai alapú lényeket felemésztette az új világ; a magukkal hozott információlenyomat megmaradt ugyan, de önálló személyiségként megszűntek létezni. Viszont ha sok egyed egyszerre lépett át a kapun, egyfajta kollektív entitásként élhettek tovább Odaát, méghozzá galaktikus léptékkel mérve hosszú-hosszú ideig.

A téma szakértői nem győzték hangsúlyozni, hogy ezek a civilizációk akkor is gyökeresen megváltoztak volna, ha a valóságban maradnak, és hozzátették, hogy a szublimaták világa az anyag és az energiamegmaradás szempontjából is nagyságrendileg stabilabb.

Cossont felsóhajtott. Fogalma sem volt, hogyan jutott el gondolatban a csillagos égbolttól a szublimálásig. Elvileg minden itt van, gondolta; a látható és a láthatatlan. Felemelte a kezét és szemügyre vette. Az ujjhegyein, a tizenegyhúrossal való küszködés bizonyítékául bőrkeményedések sötétlettek.

Eljátszadozott a gondolattal, hogy a szublimaták a bőrének megkeményedett redői között élnek, és nem odafent az égben, összetömörítve, elemeikre bontva és felfejtve, bonyolult mintázatokba rendezve. Ha az ember találkozni akar velük, csak el kell rugaszkodnia a kézzelfogható, háromdimenziós valóságtól, a naplementében fürdő terasztól és a csillagokon túli világokon való merengéstől.

Már a hiperteret is nehezen tudta elképzelni, hát még az azt követő háromnégy dimenziót, ami valami megmagyarázhatatlan módon magába foglalja az általunk ismert valóságot és lehetővé teszi, hogy az egymásba ágyazott univerzumok távolodjanak a mindenség közepén terpeszkedő, világegyetemteremtő szingularitástól, majd egyszer csak visszatérjenek hozzá fánk formájú, kozmikus pályájukon, hogy ismét összetömörödjenek és újjászülessenek, vagy épp kilökődjenek a hatalmas ultra-univerzumot körbefogó Valamibe.

De a szublimaták még ennél is tovább merészkedtek, a mikroszkopikusnál is kisebb, egyszerre mindenütt jelen lévő dimenziókba, melyek átszőtték magát a téridőt. Nem metaforikus szövetmolekulaként, atomként vagy szubatomi részecskeként léteztek, hanem az azokat alkotó, a mindenséget felépítő információelemek láncolataként. A hetedik dimenziótól a tizenegyedikig: ott laknak ők, a szublimaták.

17

Tulajdonképpen a tizenegyhúros is ebből született. Az emberek már sok ezer évvel ezelőtt rájöttek, hogyan működik a valóságnak ez a titokzatos szelete, és az akkori művészek – köztük a zeneszerzők – a felismerésből ihletet merítettek saját műveikhez. Cossont sosem értette, hogy a hangszer külső burkára feszített tizenegy húron kívül miért volt szükség a belsejébe rejtett tizenhárom rezgőhúrra – egyrészt átkozottul nehéz volt behangolni őket, másrészt… Miért tizenegyhúrosnak hívják, ha huszonnégy húrja van?

Hirtelen feltámadt a szél és végigsöpört a teraszon, összeborzolva a hajtincseit. Bosszankodva megigazította a frizuráját.

Tizennyolc időjárás-mintázat. Amikor megpróbálták neki elmagyarázni, mire számíthat Odaát, ez volt az egyetlen dolog, ami megragadt az emlékezetében. Nem tudta pontosan, mit jelent a tizennyolc fajta időjárás, de erősen kételkedett benne, hogy előrelépés lenne a valósághoz képest.

Vett néhány nagy levegőt, mielőtt visszamászott volna a hangszerbe. Hirtelen eszébe jutott a délutáni különös közjáték; akkor történt, amikor siklójával a Gyűrűváros egyik lakott szektora felett repült át. A Kwaalon-síkság peremén több ezer kilométeres körzetben egy árva lélek sem élt, legalábbis ő így tudta, és ez egy cseppet zavarta. Szeretett egyedül lenni, amikor a tizenegyhúroson gyakorolt. Pyan kiszúrt néhány madarat a távolban és engedélyt kért, hogy játszhasson velük. Cossont sóhajtva beleegyezett, mire a lény fürgén lecsatolta magát a gallérjáról és egy hussanással elrepült.

A lány kicibálta a hangszert a hátsó ülésről, és ki akarta nyitni a tokját, de aztán meggondolta magát. Meghagyta a járművének, hogy vigyázzon rá, mint a szeme fényére – no, nem mintha nyüzsögtek volna errefelé a kordofontolvajok –, és elindult körülnézni.

A sikátorokban sötét volt és hűvös. Néhol automatikusan felkapcsolódtak a lámpák, amikor érzékelték a közeledtét, máshol meresztgetnie kellett a szemét, ha nem akart orra esni; ilyenkor nanofókusza a beszűrődő gyér fényt hangyás szellemképpé erősítette. A levegő egyre hidegebb lett; öltözéke felfúvódott, hogy melegen tartsa. Széles folyosókon bandukolt, aztán feneketlen, keskeny kanyonokon haladt végig, óriási csövek és gerendarácsok árnyékában. Léptei visszhangot vertek a félhomályban.

A legendás Gyűrűváros az egész bolygót körbeölelte. A gziltek büszkék voltak a mérnöki csodára, amit az utókorra hagytak, mert úgy gondolták, méltó emlékműve fejlettségüknek, kreativitásuknak és gazdasági potenciáljuknak.

Csak arról az apró tényről voltak hajlamosak megfeledkezni, hogy a várost 18

nem ők építették. Tény, hogy több ezer éven át lakták és alaposan átformálták kívül-belül, de az eredeti tervek nem az ő fejükből pattantak ki.

A várost a werpesh civilizáció emelte, egy pánhumán faj, amely már régesrég átköltözött a szublimaták világába. Tizenegyezer évvel ezelőtt a gziltekre hagyták a bolygót és vele az egész csillagrégiót. Azóta a gziltek jó gazda módjára vigyáztak rá, és ha másért nem, egy letűnt kor és kultúra maradványainak megóvásáért hálás lehetett nekik az utókor.

Cossont egy elhagyott lakózóna peremén álló régi iskolaépületre bukkant, ahol szublimálásra váró társai aludták hibernált álmukat. Az udvaron katonás rendben sorakoztak a fehér dobozok, halovány párgomolyagokat eregetve.

Az épületből is gőz szivárgott, a fölé hajló széles ív alatt hullámzott a levegő.

Körös-körül halott, csontvázszerű fák álltak.

A lakattal lezárt kapu mellett labdaformára összegömbölyödött őrszem gubbasztott. A közeledő léptek zajára kihajtogatta magát, és a három méter magas, állig felfegyverzett alak fenyegetően a lány fölé tornyosult. Cossontnak hirtelen eszébe jutott, hogy nem az egyenruhája van rajta, hanem egy kopott kabát, hátán pedig egy indusztriál-trash bandának a képe virít, akikkel valamikor együtt játszott elektronikus voluptot. A 3D-s hatású, szándékoltan megbotránkoztató „Trágya Urai” logó már húsz évvel ezelőtt is gyerekes, olcsó poén volt, a kabátot mégis szívesen hordta, mert élete legboldogabb időszakára emlékeztette. Ez is egyike volt annak a néhány göncnek, amelyet átalakíttatott, hogy négy karral is tudja viselni.

– Polgártárs… – recsegte a drón, aztán talán a fülhallgatójáról felismerte a lányt, és hangnemet váltott. – Tartalékos szakaszparancsnok! – tisztelgett.

– Pihenj! Csak sétálok egyet – felelte Cossont a gépnek.

Az mozdulatlanságba dermedt, mintha a választ próbálná megemészteni, aztán némán, olajozottan ismét gömbszerűvé hajtogatta magát. Ebben az állapotában úgy festett, mint egy közönséges köztéri szobor.

Cossont továbbsétált. A következő hasadéknál, ahol egy sugárút átívelt a Gyűrűvárost átszelő, száz méter széles alagút fölött, váratlanul emberekbe botlott.

Egy férfi és egy nő kuporgott egy kis tűz mellett. A lángok fénye vibráló ábrákat festett a gyémántüveg falra. Néhány lépéssel arrébb egy kupac tűzifa hevert.

– Jó estét – köszönt oda nekik.

A férfi és a nő meleg túraruhát viselt és meglehetősen ápolatlannak tűntek. Az arcuk is maszatos volt. Cossont nem látott rajtuk azonosítót, és az implantjai sem érzékeltek semmilyen elektronikus készüléket a közelben. Ezt 19

meglehetősen furcsának találta. Legszívesebben elparancsolta volna őket a legközelebbi nyilvános zuhanyzóig.

– Jó estét – felelte nagy sokára a férfi, aztán elfordult és egy bottal megpiszkálta a tüzet. A nő magában motyogott valamit, mintha belebeszélt volna a kabátjába. Talán telefonál, gondolta Cossont, bár ez nem tűnt valószínűnek.

Már éppen meg akarta kérdezni, hogy helybéliek-e vagy egy távolabbi szektorból vetődtek ide, amikor egy sápadt arcocska kukucskált elő a nő kabátja alól. Tágra nyílt szemekkel meredt a lányra, aztán újra eltűnt a ruharedők között. A nő dacos, bizalmatlan pillantással nézett Cossont-ra.

Cossont-nak beletelt egy-két pillanatba, mire képes volt értelmezni a látottakat.

Annyira hozzászokott, hogy az embereknek nem születnek utódaik, hogy először játékbabának gondolta.

– Magának gyereke van? – motyogta, közelebb lépve az asszonyhoz. Leguggolt mellé, és ösztönösen kinyújtotta a kezét, aztán bizonytalanul visszahúzta.

Az asszony elmosolyodott és belebeszélt a kabátjába. – Chuje – mondta halkan. – Köszönj szépen! Újra megjelent az arc, egy kislány arca. Négy-ötévesforma lehetett. Komolyan figyelte Cossont-t.

– Szia Chuje – köszönt neki Cossont.

– Szia – felelte a gyerek, aztán az ajkába harapott és szégyellősen visszabújt a kabát fedezékébe.

Cossont felnézett a nőre. A férfi közelebb húzódott hozzájuk, éberen figyelve. – Ő… – kezdte Cossont.

– Igen, a miénk – bólintott az asszony. – Három és fél éves. – A hangjába nem titkolt büszkeség vegyült.

A kislány újra előkandikált, és kíváncsian méregette Cossont-t. Az asszony átölelte a gyereket.

Cossont hitetlenkedve csóválta a fejét. Nagy nehezen elszakította a tekintetét a csillogó fekete szempártól és fölpillantott. – Nem fognak…

– Nem – rázta a fejét a férfi –, mi nem megyünk át.

Nem mennek át. Vagyis nem tartanak a többiekkel, akik huszonhárom nap múlva felébrednek a Xownon, a Zyse-en és a gziltek többi bolygóján, holdján és űrhajóján, hogy együtt szublimáljanak.

Cossont hallott olyanokról, akik maradni akarnak, sőt párat személyesen is ismert, de mindig úgy vélte, hogy az utolsó pillanatban ők is meggondolják magukat. Olyanokkal viszont nem találkozott, akinek gyereke is lett volna.

20

A gyerekeket ugyanis nem fogadták be Odaát, csak a felnőtteket. Az íratlan szabály éppolyan megkérdőjelezhetetlen volt, mintha törvénybe foglalták volna. A szublimáció a közösség és az egyén szintjén is komoly, érett elhatározást igényelt: csak az mehetett, aki készen állt rá, mindent alaposan átgondolt és valóban elszánta magát. A gziltek úgy okoskodtak, hogy a jó szülő sosem állítaná olyan döntés elé a gyerekét, amit az – életkorából adódóan – nem képes meghozni.

Ezért egy idő után a gziltek nem vállaltak több utódot. Persze így is született elvétve egy-egy, olyan szülőktől, akik ettől függetlenül szublimálni akartak, és ezért a társadalom mélyen megvetette őket, különösen, ha a gyerekük még kicsi volt. A megbélyegzettek a peremvidék valamelyik bolygójára vonultak önkéntes száműzetésbe, ahol a magukfajták között tölthették a hátralevő időt.

Cossont azon tűnődött, vajon ez a pár hány évvel lehet fiatalabb nála; tízzel, tizenöttel? Szinte még maguk is gyerekek.

– Egyedül lesznek itt – mondta végül.

– Most is egyedül vagyunk – vont vállat a férfi.

A nő szinte ugyanakkor azt mondta: – Tudjuk.

– Igen, persze… Épp maguknak magyarázom…? – Bocsánatkérően rájuk mosolygott.

– Ő a mi jövőnk – intett a férfi a gyerek felé.

Cossont némán bólintott, de magában azon tűnődött, vajon miféle jövőjük lesz. Egyetlen faj sem fogja elismerni a jogukat a gzilt örökségre. Elhagyott bolygóikat, a civilizációjuk bölcsőjének tartott Zyse-től a legtávolibb hol­dig megszállják majd, űrhajóikat szétkapkodják, naprendszereiket felosztják. A Xown (ez előre tudható volt) a Gyűrűvárosnak köszönhetően pánkulturális műemléki státust kap, és a Galaktikus Tanács valamelyik alapítványa felügyeli majd.

Senkit sem fognak elüldözni, pláne kihajítani az űrbe, de nemsokára megindul az áradat, és a bolygóikat ellepik az idegenek – a humanoidok és ki tudja még, hányféle más létforma.

A maradók még abban sem reménykedhetnek, hogy ha meggondolják magukat, a többiek után eredhetnek. A szublimáció néhány óra leforgása alatt végbemegy, és teljesen megváltoztatja az embereket. Aki később csatlakozik, könnyen egyedül találhatja magát Odaát, mert a társai – volt barátai, szerelme, a szülei, a testvérei, vagy akár a saját klónja – már olyan messze megelőzték, hogy fel sem ismeri őket. A későn indulók egy kontextus nélküli létbe csöppennek, ahol az ember egyetlen referenciapontja a saját behatárolt, véges tudata, és 21

az efféle elszigetelt, magányos lelkek (vagy akár kis közösségek) nyom nélkül eltűnnek, felszívódnak a szublimata világ fehérzajában.

Senki sem tudta, hogy ez a túlvilág fizikai sajátosságai miatt van-e így, vagy a szublimaták készakarva formálták ilyenné, hogy segítsék az egyének és civilizációk zökkenőmentes beilleszkedését. Számos faj folytatott kutatást a témában, de végül mindig ugyanazzal a tudományosnak legkevésbé sem mondható válasszal rukkoltak elő, hogy Odaát így működnek a dolgok és kész. Valószínűleg ugyanannyiban felelősek érte a természeti törvények, mint maguk a szublimaták.

– Nem vagyunk lázadók – mondta a nő hirtelen támadt ijedtséggel a hangjában, ahogy észrevette a villogó fénypontot Cossont kabátgallérján.

Az utóbbi időben egymást érték a tüntetések, ahol a maradáspárti kemény mag civil engedetlenségre buzdított. Szerintük a szublimálásról szóló kollektív döntés érvénytelen, mert az embereket félrevezették. Még a Galaktikus Tanács elé is elvitték az ügyet, sőt, a legradikálisabb csoportok az erőszaktól sem riadtak vissza, hogy megakadályozzák a szublimációt.

– Egyszerű civilek vagyunk – tette hozzá a férfi.

Cossont bólintott. Akárhol is szolgáltak azelőtt, nyilván mindketten lemondtak a rangjukról, s ezzel egyszersmind a vagyonukról is. Olyanokká váltak, mint a kolduló szerzetesek, noha egy kimeríthetetlen forrásokkal rendelkező társadalomban, ahol a pénz csak szimbolikus szerepet töltött be, a szegénység egyáltalán nem volt olyan elviselhetetlen. A hozzájuk hasonló csodabogarakra az emberek egy része lenéző gyanakvással, mások tisztelettel vegyes csodálkozással tekintettek.

A kislány kibújt a nő kabátja alól és Cossont-ra bámult. Nagy szemében hunyorogva tükröződtek a narancssárga lángnyelvek. Piszkos kis kezében egy játékfigurát gyűrögetett.

– Az ölembe vehetem? – kérdezte Cossont, először a nőre, aztán a férfira pillantva.

– Nem – vágta rá a férfi határozottan. Az asszony féltékenyen magához húzta a gyereket. – Senkinek nem engedjük. Tudja, bárkivel találkozunk, mindenki babusgatni akarja – tette hozzá magyarázatképp.

A nő megvonta a vállát. – Ő sem szereti már. Ez az egyik oka, amiért idejöttünk. – Ne haragudjon – tette hozzá, de nem engedte el a gyereket.

– Megértem – bólintott Cossont, és mosolyt erőltetett az arcára. Odaintegetett a kislánynak, aztán felállt. – Mennem kell – mondta. – Sok szerencsét mindhármuknak!

22

– Köszönjük.

– Tudják már, merre tovább?

A férfi arcára ismét kiült a gyanakvás. Megrántotta a vállát, de egy szót sem felelt.

– Van arra egy régi iskola – intett a lány a háta mögé –, tele alvókkal. Egy drón őrzi. Nem hiszem, hogy megállítaná magukat, de… Csak azért szólok, hogy ne ijedjenek meg. – Aztán búcsúzóul még egyszer rájuk mosolygott.

A kislány visszabújt az anyja kabátjába.

– Örülök, hogy találkoztunk.

– Szintúgy – biccentett a férfi. – Viszlát.

– Vigyázzanak magukra!

A nő némán intett.

Cossont újra nekivágott a városnak, vissza a hatalmas építmények árnyékába.

A tűz reszketeg villódzása még jó darabig elkísérte.

Talán nem is igazi kislány volt, morfondírozott magában, csak egy drága játékszer. Valami újabb generációs robot, amit olyanoknak fejlesztettek ki, akik nem tudják elképzelni az életet gyerekzsivaj nélkül. Az egyik csatorna műsorán nemrég mutattak egy ilyet, ami a megszólalásig hasonlított egy igazi gyerekre. Állítólag még a szaguk is élethű.

Biztosan érezni rajtuk, hogy nem igaziak: talán hideg és merev a bőrük, vagy túl nehezek. Azért nem engedték, hogy ölbe vegye.

Az őrszem újfent életre kelt, ahogy elhaladt mellette. Felállt, de ezúttal nem szólította meg, csak némán tisztelgett.

• Néhány laza vállkörzés után Cossont megfordította a hangszert, hogy játék közben is élvezhesse a teraszon átsuhanó friss szellőt. Kezébe vette a vonókat, és egy elegáns mozdulattal lehuppant a nyeregre. Felsőtestét és lábát a megfelelő pozícióba igazítva mély levegőt vett, aztán lassan kifújta.

Bemelegítésképpen eljátszott néhány akkordot. A szél végignyalt a hangszer külső húrjain, mire azok halkan megzendültek. A rezgés meglepően dallamos volt (egy tizenegyhúroshoz képest legalábbis) és gyorsan elhalt, de Cossont bosszúsan felszisszent. Kihúzta magát, ujjait a helyükre igazította és játszani kezdett.

Az utolsó előtti tételt választotta. Elhatározta, ha törik, ha szakad, megállás nélkül végigjátssza. Nehéz tétel volt, nem is tartozott a kedvencei közé, de 23

sosem jut egyről a kettőre, ha mindig csak a könnyű részeket gyakorolja.

A futamok gyorsak voltak és viharosak, akár egy… családi perpatvar.

Az anyjára gondolt. Az mindig segíteni szokott.

• – Mégis, hogy nézel ki?

Lepillantott a lábára, aztán szemügyre vette a tükörképét a szülői háló matt fekete üvegfalán. Vállat vont. Négy karral a mozdulat kimondottan kecsesre sikeredett. – Miért, mi bajod?

Warib szikrázó szemekkel meredt lányára. Vyr újra megnézte magát a tükörben; ő csak egy fiatal gzilt nőt látott, jól szabott hétköznapi ruhában.

A bőre grafitszürke volt, fakó haja izmos, de csöppet sem aránytalan vállára omlott. Eredeti karjai valamivel hosszabbak és finomabbak voltak, mint az alsó, új pár. Egészségesen domborodó mellkasa csinos, karcsú derékban és nem emlős humanoidokra jellemző széles csípőben folytatódott. A lába talán egy kicsit kurtább volt a kelleténél, a felsőteste pedig hosszabb a hagyományos gzilt szépségideálénál, de kit érdekel? A négy kar legalább passzolt az alkatához, helyrebillentette eltolódott arányait.

Az anyja elkeseredetten sóhajtott.

Vyr hunyorított. Vajon mi lehet a baj? Mit nem vesz észre? Anyja lakása többé-kevésbé idegen terep volt neki, de biztosra vette, hogy van valahol egy rendes tükörgenerátor is, valószínűleg a lesötétített hálószobában, ahol legújabb szeretője alszik éppen. Értetlenül pislogott. – Mi nem stimmel? – kérdezte újra.

– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! – torkolta le az anyja.

Földig érő, habfehér, és szemmel láthatóan kényelmetlen pongyolát viselt.

Biztosan méregdrága lehetett. Karcsúbb volt, mint a lánya, és a haja is hos�szabbnak és dúsabbnak hatott, ő maga pedig napról napra fiatalabbnak tűnt.

Vyr alig néhány éve lépett be abba a korba, amikor szabadon megválaszthatta külsejét, és alapos megfontolás után úgy döntött, a hátralevő rövid időre nem érdemes változtatnia a megjelenésén. A szublimációs hókuszpókusz – mondogatta – a női hiúság legjobb ellenszere.

Sosem értette, miért bosszantja az anyját, hogy ránézésre ő lehetne a gyereke, és nem fordítva. Akkor sem örült, amikor a lánya megkapta a szakaszparancsnoki kinevezését. Ahelyett, hogy büszke lett volna rá, szabályos dührohamot 24

kapott, amiért Vyr magasabb rangot ért el nála, noha a rendfokozat manapság alig jelentett többet hangzatos titulusnál.

– A karjaim zavarnak, ugye? – kérdezte, és széttárta mind a négyet.

Warib mögött, az ablakon túl a nagy kékség végtelen hullámai fodrozódtak.

A hatalmas lakó-óceánjáró komótosan rótta köreit a Pinicoln-tengeren, a Zyse bolygó egyetlen hatalmas kontinense, a Föld partjai körül.

– Hát persze, hogy a karjaid zavarnak! – grimaszolt Warib, mintha epét nyelt volna. – És ne próbáld elbagatellizálni a dolgot, Vyr. A humor sosem volt az erősséged.

Vyr elmosolyodott. – Nem akartam viccelni, anya, csak…

– Neked mindig ki kell lógnod a sorból, mi? – dörrent rá az anyja. – Engem nézzetek. Engem, engem! – énekelte gúnyos hangsúllyal, ide-oda ingatva a fejét.

– De anya!

– Csak azért csinálod, hogy engem kínos helyzetbe hozz. Ne is tagadd! Ez a legjobb szórakozásod.

– Nem emlékszem rá, hogy bármit is kifejezetten azért csináltam volna…

– ráncolta a homlokát Vyr. – Már akkor pokollá tetted az életemet, amikor hátulgombolós taknyos voltál!

– Miért gondolod egy ártatlan csínyről…

– Még hogy ártatlan csíny! Letoltad a nadrágodat és a padlóra pisiltél a vendégek szeme láttára. Egy partin! Fontos emberek előtt!

– Ezt már sokszor megbeszéltük. Átnéztem a kamerák archív felvételeit, de…

– Apád és én letöröltük, annyira kínos volt.

– Hm. A törlési feljegyzések között se ta…

– Nem hiszel a saját anyádnak? – Warib elegánsan manikűrözött kezét az arca elé kapta és teátrálisan szipogni kezdett. A lány tudta, hogy ha nem békíti ki, mindjárt hisztérikus zokogásban tör ki. Képtelen volt elviselni, hogy egy vitában másé legyen az utolsó szó.

– De anya – kezdte türelmesen. – Én csak…

– Hogy hívhatnálak meg a partimra, amikor így nézel ki? – jajongott Warib.

– Mint egy nyomorék!

– Most tényleg a karom a baj? – kérdezte Vyr, hogy tisztázza a kérdést.

– Naná, hogy a béna karod a baj! – üvöltötte az anyja magából kikelve.

25

Vyr megvakarta a feje búbját. – Akkor ne hívj meg – javasolta higgadtan.

– Hogyhogy ne hívjalak meg? Ne hívjam meg a saját lányomat? Akire büszkének kellene lennem? – kérdezte rekedten elfúló hangon, mintha erre az ostoba megjegyzésre kár is lenne a levegő. – Hogy venné ki az magát? Mégis mit gondolnának az emberek rólam? Mi? – Négy karom van és kész – vont vállat Vyr. – Régen egy csomó embernek két feje volt meg nyolc lába. Mások ördögszekérnek operáltatták magukat…

– Persze, az ősidőkben. De ma már senki se csinál ilyen hülyeséget.

– Ez nem így van. A múltkor láttam egy műsort az utolsó kutatócsoportról a Xownon. Az egyikük…

– Vyr! – …tudod, aki a léghajót vezette…

Az anyja egy kézmozdulattal beléfojtotta a szót.

– Ma ez már nem divat – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon, és hozzátette: – Szörnyen gyerekes dolog, nem érted, Vyr? Miért nem követed te is a…?

– Anya, én csak…

– És hányszor mondjam még, hogy ne nevezz anyának!

– …el szeretnék köszönni mindenkitől a szublimációig, aztán eljátszanám ezt a darabot.

– Most a klasszikus a divat, ha nem vetted volna észre! A testi módosítások… – Warib elharapta a szót –, mármint a nyilvánvaló testi módosítások ideje lejárt. Senki sem járatja le magát ilyesmivel. Mindenki a humanoid alaptestet használja – tette hozzá. – Így tisztelgünk őseink előtt, akik nélkül sohasem jutottunk volna el idáig.

Szenvedő arckifejezést vágva finoman homlokon legyintette magát. Ez egy új mozdulat volt a repertoárjában és meglepően spontánnak tűnt, olyannyira, hogy Vyr egy pillanatra komolyan aggódni kezdett.

– Képzeld csak el, Vyr – suttogta Warib, és szeme könnybe lábadt –, néhányan már a hajukat sem festik! Bizony! Visszatértek a természetes hajszínhez!

– susogta, és úgy bólogatott, mintha maga se akarná elhinni.

Vyr némán bámult az anyjára. Odakint időközben elállt a szél, és a tenger felszínéről eltűntek a fehér hullámtarajok. Széttárta mind a négy karját.

– Akkor most meghívsz arra a francos partira vagy sem?

Warib felsóhajtott. Hátrasandított, majd színpadiasan végigdőlt a lakosztály panorámaablaka előtt terpeszkedő puha, fehér kanapén. Némán feküdt, lehunyt szemmel és a nyakában lógó medált szorongatta, benne az Igazság 26

Könyvének egy miniatűr példányával, mintha abból akarna erőt meríteni.

Cossont – kihasználva az alkalmat, hogy az anyja nem figyel rá – az ajtó felé sompolygott. Rosszallóan hunyorított a medálra és újfent megállapította magában, hogy a szublimálás közeledtével az anyja egyre több vallásos manírt vesz fel. Ezzel persze nem volt egyedül.

– Csinálj, amit akarsz, Vyr – hallatszott Warib elgyötört hangja. – Úgysem hallgattál rám soha. Gyere el a partira, járass le a vendégeim előtt. Ne kímélj!

Miért törnéd meg ezt a szép családi hagyományt éppen most, amikor…

Cossont a mondat végét már nem hallotta. Kislisszolt az ajtón.

• Vyr hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai, a szemét félig lehunyva játszott tovább. És most, életében először, csodák-csodájára sikerült! Egyetlen hiba nélkül átjutott az ominózus tételen. Már csak az utolsó dallam, a fő témánál jóval nyugodtabb levezető rész volt hátra, amit magában kódának hívott. Ha annak is vége, kipipálhatja az egész tételt.

Elmosolyodott, arcát a szélbe tartotta. A külső húrok egy fuvallattól halkan megzendültek, s ő minden porcikájában érezte a rezgésüket, a nyereg finoman vibrált alatta. Mintha a természet erői is segíteni akarnák ebben a heroikus, ámbár tökéletesen értelmetlen küzdelemben.

De az idill csak egy pillanatig tartott. Egy hirtelen széllökés belekapott a tizenegyhúrosba, és kibillentette az egyensúlyából. Vyr lelépett a pedálokról, és a lábát terpeszbe lökte. Minden erejére szüksége volt, hogy megtartsa a dőlni készülő hangszert. A nadrágszára zászlóként csapkodta a vádliját, a haja kibomlott és a szemébe hullott. A húrok recsegtek-nyikorogtak, ami egyszerre emlékeztette a lányt kéjes nyögésre és szellentésre.

Az utolsó akkordok utáni csendet egy hajtómű lassuló lüktetése törte meg.

Nem kellett kinyitnia a szemét, hogy tudja; a talpán át érezte az ismerős remegést.

Leeresztette a vonókat, felegyenesedett, és szemrehányó pillantást vetve a siklójára, hátrafordult. A jármű csak késve kapcsolta fel a reflektorait.

Egy nyolcszemélyes katonai sikló landolt nem messze tőle. Fekete volt, mint az éjszakai égbolt, egyetlen árva fénypötty sem világított rajta. Egy tiszti ruhába öltözött alak szállt ki belőle. Vyr érezte, hogy ezúttal nem ússza meg a vigyázzállást és a tisztelgést, bármennyire is civilként kezelték a magafajta tartalékosokat.

27

Sóhajtva kilökte a támasztólábat. A tizenegyhúros panaszosan megrec�csent. Lerúgta a papucsát, fölrángatta a bakancsát, és közben egy hajsöprésnek álcázott mozdulattal a kommunikációs egységét is sikerült életre keltenie.

– Yueweag Etalde vezérezredes, katonai elhárítás. Jelenlegi küldetés isme­retlen – tájékoztatta diszkréten a fülhallgatója. A férfi trappolva közele­ dett, levette a sapkáját, és a hóna alá csapva barátságos mosollyal odaintett neki. Vyr pihenjt vezényelt magának. A siklójára pillantott és összehúzta a szemét.

– Már szóltam Pyannek – jelentette a gép a fülhallgatón keresztül. – Nem repesett az örömtől, de már úton van. Negyedórát kért.

– Mondd neki, hogy igyekezzen! – mormolta Cossont.

A tiszt nyomában két fegyveres ugrott ki a gépből és a kabinajtó mellé álltak. Vyr leplezetlen gyanakvással figyelte őket.

– Hagyjuk a formaságokat, rendben? – csapott a közepébe Etalde vezérezredes. Alacsony termetű, kövérkés férfi volt, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. A zubbonyán egy katonai rendfokozatra emlékeztető, apró, digitális visszaszámlálót viselt – mint mindenki más –, amely a szublimálás pillanatáig hátralevő időt mutatta. Régebben Vyrnek is volt egy, de valahol elhagyta. A kijelző ebben a pillanatban váltott huszonkettőre. Ezek szerint a Zyse-en most lehet éjfél.

Végigmérte Vyrt, és tekintete megállapodott a karján. – Áh, igen. Hallottam, hogy maga… – Ekkor vette észre a lány háta mögött álló tizenegyhúrost.

A szeme kikerekedett. – Az meg mi a szent kehely?

– Egy antagonisztikus kordofon, uram – felelte Vyr, és elnézett a férfi feje fölött, ahogy a szabályzat előírta. Ezúttal nem esett nehezére.

– Ne mondja! – dünnyögte Etalde. – A magáé?

– Igen, uram.

A férfi csettintett a nyelvével. – Akkor jobb lesz, ha magunkkal visszük.

Vyr értetlenül ráncolta a homlokát.

– Van valami… doboza, amiben szállítani lehet?

A lány a különös alakú tokra mutatott; néhány lépéssel arrébb hevert a földön, szinte teljesen beleolvadva az éjszakába.

A vezérezredes intett a katonáknak. Az egyikük futólépésben megindult a tok felé, menet közben a vállára kanyarítva a fegyverét.

– A miénk? – motyogta Etalde. – Aha. – Uram? – Vyr homlokán elmélyültek a ráncok.

28

A vezérezredes egy pillanatra elnémult, aztán megköszörülte a torkát. – Hogyne, értem. – A lányhoz fordult: – Cossont tartalékos szakaszparancsnok, tájékoztatom, hogy a vészhelyzet idejére önt átvezényelték.

– Vészhelyzet? Miféle vészhelyzet?

– Egy… sajátos vészhelyzet.

Vyr egy pillanatra megfeledkezett a szabályzatról és értetlenül meredt a férfira.

– Most? – krákogta, aztán összeszedte magát. – Úgy értem: szokatlan az időzítés, uram. Nemsokára…

– Most, szakaszparancsnok – vágta rá Etalde élesen. Sóhajtott és a fejébe nyomta a sapkáját. – A vészhelyzetek már csak ilyenek – tette hozzá elgyötörten. – Mindig a legrosszabbkor jönnek.

– Megtudhatnám, hogy mi…

– Hogy miféle természetű vészhelyzetről van szó? – bólogatott Etalde, ismét kedélyes hangnemre váltva. – Kérdezzen csak! De választ ne várjon.

Semmit se tudok.

A közben odaérkező katona segítségével felállították a tokot, és együttes erővel beleügyeskedték a hangszert.

Etalde szuszogva intett a katonai jármű felé. – A fedélzeti számítógép szerint a társa elindult visszafelé. Fura egy szerzet.

– Igen, nemsokára ideér, uram – bólintott a lány. – Már csak percek kérdése.

– Nyúlt volna a tok után, de a katona megelőzte. Laza mozdulattal a vállára kanyarította, és közben a fegyverét átvetette a másik oldalra.

– Követjük a mozgását – folytatta Etalde, ahogy a katona nyomában megindult a gép felé. Vyr nem mozdult, mire az ezredes megtorpant és türelmetlenül intett neki. – Jöjjön már, igyekezzen! Majd menet közben felvesszük. Nincs időnk itt bevárni.

– És a siklóm?

Etalde vállat vont. – Küldje haza, vagy vissza a hangárjába, mit bánom én!

A parancsom egyedül magára vonatkozik. És a parancs, az parancs!

• – Sose hallottam róla.

– A legtöbben Hidrogén szonátának hívják.

– Passz.

– Kevesen ismerik, uram. Csodálkoznék, ha hallott volna róla.

29

– Híres?

– A darab?

– Igen.

– Leginkább azért, mert nehéz eljátszani.

– És szép?

– Úgy érti, dallamos-e? A legkevésbé sem. Uram.

– Nocsak.

Vyr a homlokát ráncolva bámult maga elé.

– Egy neves zenetudós sok ezer évvel ezelőtt azt mondta róla – és ezt nála tömörebben azóta sem fogalmazta meg senki –, hogy a Hidrogén szonáta kihívásnak tökéletes, zenének csapnivaló.

A vezérezredes füttyentett. – Ez ám a kritika!

– Végül is igaz.

– Szóval ez a maga életcélja?

Vyr megvonta a vállát. – Nemrég még jó ötletnek tűnt, uram.

• A Kwaalon-síkság fölött elomló tintafekete égbolton a robotpilóta lassított és enyhén bedöntötte a gépet. A lenyíló hátsó rámpán rázkódva-süvöltve áramlott be a szél, amíg a szűrőmező meg nem szelídítette.

Cossont egy lenyitható ülésen kucorgott Etalde és az altiszt között. Velük szemben két másik katona ült, közöttük kikötözve ringatózott a tizenegyhúros, akár egy bizarr koporsó. Olyan közel volt, hogy kinyújtott kézzel megérinthette volna.

Pyan, aki leginkább egy rongydarabra hasonlított, verdesve süvített be a rámpán, mintha a szél sodorta volna be. Teátrálisan átverekedte magát a szivacsos védőmezőn, és elterült a padlón. A rámpa bezárult mögötte, a sikló ismét gyorsítani kezdett.

– Ez kínzás! – nyögte a nyilvános éterbe, miközben a gyorsulástól hátrafelé csúszva végigtörölte a padlót, majd a csücskein araszolva odavonszolta magát Cossont lába elé. A lány átkapcsolt a privát csatornára és rosszkedvűen odamorogta neki: – „Ne játszd túl, oké? Mi tartott ennyi ideig?”

Pyan Etalde segítségével felkúszott a lány vállára, visszacsatolta magát a gallérjára, és amennyire a szíjak engedték, hozzásimult. „Miért vagy ilyen ideges? – kérdezte a lányt. – Mi ez az egész?” „Remélem, vaklárma.”

30

HÁROM (SZ–23)

A Tévedés ne essék… a Ry-rendszer kihűlt napja mellett várta be a liseidi flottát. Meghatározhatatlan korú és státuszú, hivatalos osztálybesorolással nem rendelkező kultúrabeli űrhajó volt, amely szerény felszereltsége alapján inkább civil hajónak illett volna be, semmint katonai űrnaszádnak. Egy kísérletező kedvű, különc RH fedélzetén készült, ezért nem sokat lehetett tudni műszaki paramétereiről. Újabban a Kontakt szekciónak segített a gzilt szublimáció körüli teendőkben, és lelkes, már-már túlzott ügybuzgalommal végezte a rá bízott feladatokat. A mostani találkozóra is napokkal korábban érkezett, biztos ami biztos.

Hogy elüsse valamivel az időt, először pályára állt a kialudt nap körül, letapogatta az összeaszott csillagmaradványt, aztán minden különösebb cél nélkül ide-oda repkedett a rendszerben, piruettezve, pörögve-forogva és a móka kedvéért nagyokat fékezve, miközben kielemezte a kihűlt nap körül keringő, megfagyott gázóriásokat.

A Ry virágkorában akkora volt, mint egy átlagos barna törpe, de nem tudta fenntartani a magjában a fúziós folyamatot, így gyorsan felemésztette önmagát.

A hasonló csillagok komótos tempója helyett a Ry egyetlen lázas sprinttel rohant végig az életútján, de soha nem izzott túl fényesen, és pár milliárd év alatt kisugározta magából kevéske belső hőjét.

Most élettelen roncsként lebegett a semmiben, teljesen megfagyva, akárcsak a körülötte keringő bolygók, és sötétebb volt, mint maga a világűr. A Tévedés ne essék… mégis érzékelte, mert kifinomult szenzoraival a leghalványabb maradványsugárzást is képes volt elcsípni, akár egy kihűlt napból, akár a galaktikus háttérből származott. Nem mintha szüksége lett volna az érzékelőire; ha akarta, bármikor kiléphetett a valódi térből és a hipertér mindkét oldaláról szemügyre vehette a normál univerzum bármely szegletét.

A fény hiányát viszont nehezen tudta megszokni. Van valami megnyugtató abban, ha az ember mellett egy irdatlan hidrogénkohó robajlik, má31

sodpercenként több millió tonnányi anyagot emésztve fel. Az olyan szép! És izgalmas.

Ez itt viszont maga a dögunalom. Különösen a valós térben. (A hipertérben már feltűnt a horizonton egy szemet gyönyörködtető szupernóva, de még rengeteg időbe telik, mire az első hulláma a valóságban is ideér és megvilágítja ezt a szerencsétlen romhalmazt.) A Ry-rendszer lehetett volna a „tökéletesen érdektelen” legtalálóbb szinonimája.

Ráadásul halott is. Az egész rendszer! Még a sodródó, lomha diffúz fajok is messzire elkerülték, amelyek testfelépítése és kémiai működése lehetővé tette volna, hogy alkalmazkodjanak a zord viszonyokhoz. Közel-távol nem bóklászott egyetlen napfaló, tükörgondola, felhőmag, sem a csillagközi hor­ dalék más lakója. Lepusztult, sivár rendszer volt, az isten háta mögött…

A létező legrosszabb kombináció.

A hajó már-már szánalmat érzett a csillag iránt, és ezen annyira meglepődött, hogy azonnal elemezni kezdte a különös érzelmi reakciót. Nem értette, hogy egy magafajta Elme hogyan azonosulhat akár egy futó gondolat erejéig is egy olyan szimpla dologgal, mint amilyen egy elfüstölt nap.

Talán, gondolta, az idő miatt; bár ő maga a világegyetem legkülönlegesebb, legfejlettebb intellektusú lényei közé tartozik (minek is tagadná?), az életkorát mégis csak évezredekben tudja mérni, s nem évmilliókban. Ez a terméketlen, jeges szikladarab pedig még akkor is itt fog keringeni, amikor ő már egy marék por lesz.

Mindegy; az élet akkor is élet, az élettelen anyag pedig, legyen bármilyen tartós, mégiscsak élettelen anyag. Még a legkezdetlegesebb létformával szemben sem állja ki a versenyt, hát még egy éntudattal rendelkező lénnyel, vagy egy korlátlan agyi kapacitású, a világmindenséggel sokszintű diskurzust folytatni képes entitással, mint amilyen egy űrhajó Elméje! Amikor egyszer majd megszűnik kultúrabeli hajóként létezni, az énje tovább él valamilyen formában, például egy testetlen csoporttudat részeként, vagy ha készen áll a nagy ugrásra, akkor Odaát, szublimataként. S ezzel a gondolattal tulajdonképpen vissza is jutott oda, ahonnan elindult: a sötét és vigasztalan csillagrendszerhez.

A hipertérben ekkor rajzolódott ki a liseidi flotta térgörbület-lenyomata.

A negyven hajó primitív hajtóműve barázdákat szántott a téridő szövetébe.

A liseidiek karcsú testű, angolnaszerű vízlakó lények voltak, civilizációjuk egy üstökös jégpáncélja alatt fejlődött ki. A galaktikus közösség által meghatározott fejlettségi skálán ötös szinten álltak, alulról súrolták a hatost. Azaz már az Érintettek elitklubjába tartoztak, és a többi újonchoz hasonlóan nekik 32

is egyetlen céljuk volt: felpörgetni a technológiai és társadalmi fejlődést, bármi áron. Élénk, leleményes és rámenős fickók voltak, magabiztosságuk súrolta a gátlástalanság határát. Ha az érdekeik úgy kívánták, sutba dobták a jó modort, és megszegték a szabályokat – vagyis pont olyanok voltak, mint bármelyik másik Érintett faj.

Most éppen kincsekre vadásztak: minél többet meg akartak kaparintani (értsd: felvásárolni, csereberélni vagy egyszerűen csak ellopni) a gziltek huszonhárom egységnap múlva felszabaduló vagyonából, legyen az ingóság, technológia vagy kolonizációra alkalmas terület. Volt némi tapasztalatuk a témában; számos szublimációra készülő fajt kifosztottak már. A galaktikus köznyelvben a hozzájuk hasonlókat a lenéző „guberátor” néven illették.

A guberátorok, érthető módon, nem voltak népszerű tagjai a galaktikus közösségnek, ezért minden akciójuk gondos előkészítést igényelt. A szublimációt megelőző, érzelmileg túlfűtött hangulatban nagyon óvatosnak kellett lenniük, pláne ha más guberátor fajok is kerülgették a koncot. A Tévedés ne essék… tucatnyi kultúrabeli társával és más civilizációk hajóival közösen járőrözött a nemrégen még szigorúan őrzött gzilt felségterületen, hogy a gziltek minél nyugodtabb és békésebb körülmények között játszhassanak „köd előttem, köd mögöttem” játékot.

Rendes körülmények között a rutinos harcosnak számító, de jellemzően békés természetű gziltek fél kézzel elbántak volna egy ilyen kőbunkó-technológiával felszerelt rablóbandával, csakhogy a mostani helyzet egyáltalán nem volt szokványos. A gziltek a legjobb hajóikat átküldték a szublimata dimenzióba, hogy előkészítsék a terepet. Nem ők voltak az elsők, akik ilyen paranoid stratégiát alkalmaztak, de az is tény, hogy még egyetlen szublimáló faj sem hagyta ennyire védtelenül a hátországát.

A pletykák szerint (amelyek hírszerzési információ címszó alatt keringtek a kultúrabeli hajók között) a gziltek lepaktáltak egy guberátor fajjal – valószínűleg a liseidiekkel –, hogy az elkerülhetetlen fosztogatást és rombolást észszerű keretek között tartsák. A liseidiek az utóbbi időben aktívan keresték a megegyezést a távozó fajokkal, és nem csak egyszerűen lerohanták őket, mint a vérszagot fogott sakálok. Ez alkalommal még közvetítőket is béreltek, a humanoid iwenickeket, hogy képviseljék őket a gziltekkel folytatott tárgyalásokon. Minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak van érzékük a diplomáciához.

A megállapodás úgy szólt, hogy a liseidieknek szabad a pálya, de cserébe illemtudóan kell viselkedniük a jeles eseményen, bizonyítva, hogy felelősség33

teljes újrahasznosítók, nem pedig enyveskezű kölykök, akik csak az alkalmat lesik, hogy rávethessék magukat a tiltott dolgokra.

A még frissebb pletykák szerint a büszke gziltek túl sokáig halogatták a megállapodást – bizonyára nehezen barátkoztak meg a gondolattal, hogy egy alacsonyabb rendű civilizáció turkáljon a holmijuk között –, közben pedig a többi guberátor komoly erőket vont össze a régió határán. Elvégre az ő kezüket nem kötötte semmilyen megállapodás.

Vagyis felcsillant a remény, hogy végre-valahára történik valami izgal­mas!

A flotta komótos tempóban közeledett.

A Tévedés ne essék… rákapcsolódott a kommunikációs csatornáikra, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy a liseidiek nem kódolták az adást. Valószínűleg nem gondolták, hogy ilyen távolságból is lehallgathatják őket.

– …lerendezzük a dolgot a hajóval?

– …talán bölcsebb lenne, ha…

– Mi a neve?

– Öhh…

– Tévedés ne essék. Három ponttal a végén.

– Tévedés ne essék? Biztos benne, őrnagy?

– Igen, uram.

– Miféle név ez? Milyen tévedés? És hova ne essen?

– Nem tudom, uram.

– Hm. Túl sok az ismeretlen, nem gondolja?

– Valóban, uram. Én csak…

– Niyomulde őrnagy, maga itt a Kultúra-szakértő. Él-hal ezért a bagázsért. Ön szerint mit jelent ez a hülye név?

– Nos, uram, a három pont azt jelzi, hogy egy hosszabb névről lehet szó, aminek a „Tévedés ne essék” csak az eleje. Az MI átnézte az adatbázist, de csak homályos utalásokat talált, semmi konkrétumot. A teljes nevét sehol nem említik. Biztosan nem publikus. Talán… ez valami vicc, amit csak a kultúrabeliek értenek.

– Egy vicc?

– Ők már csak ilyenek, uram.

– Micsoda idióták! Hogy lehet övék a galaxis egyik legfejlettebb társadalma?

– Uram…

– Hagyjuk. Azt legalább meg tudja mondani, milyen osztályba tartozik? Biztosan van típusjelzése. Tudni akarom, mivel állunk szemben! Méltóztattak közölni velünk, vagy ez sem nyilvános?

34

– Az adatbázis szerint ez egy besorolás nélküli hajó. A neve után egy nagy „e” és egy kis „k” betű szerepel, az utóbbi zárójelben.

– És az mit jelent?

– Az „e” egységet, a „k” pedig… Először arra gondoltam, hogy „különc”, de egy helyütt azt találtam, hogy „kerge”. Ha nagybetűvel lenne…

– Mekkora hajóról van szó?

– A hossza pár kilométer, de ez csak a külső mezőburok mérete.

– Pontosabban?

– Nem áll rendelkezésre több adat, uram.

– Értem. A felépítése? Tudjuk egyáltalán, hogy néz ki?

– Nem igazán. A mezőburkon belüli konfigurációról sincsenek adataink. De van egy vázlatos elképzelésünk. A hajóorr valószínűleg…

– Elég, őrnagy! Ha jól értem, mindössze annyit tudunk, hogy egy kultúrabeli hajóval van dolgunk, aminek csak a nevét ismerjük, annak is a felét.

– Így van, uram.

A Tévedés ne essék… felvette Niyomulde őrnagy adatait a Kultúra hírszerzési archívumába és továbbküldte társainak az információt. A liseidiek eközben tovább hablatyoltak dallamos bugyborékolásra emlékeztető nyelvükön.

Tulajdonképpen ők sem arról voltak híresek, hogy nagydobra verték volna a hajóik nevét (vagy a flottaparancsnokaikét), de a hajtómű-karakterisztika arra utalt, hogy a parancsnoki hajó a Gellemtyan-Asool-Anafawaya nevű, első osztályú Közcélú Egység, a liseidi haditechnika gyöngyszeme. A kultúrabeli hajók által gyűjtött minták elemzése alapján és a beszélgetésben részt vevők szóhasználatából ugyanakkor az is valószínűsíthető volt, hogy a másik hang gazdája egy középkorú hím, bizonyos Ny-Xandabo Tyun, a Begyűjtési és Újrahasznosítási Alosztály főkoordinátora.

A két tiszt tovább fecsegett. Ostoba szénkupacok; mást se csinálnak naphosszat, csak pácolódnak a saját húgylevükben, gombszemeikkel kifelé bámulnak a bödönjük kajütablakán, és közben a tompa agyukkal megpróbálják felfogni, mi történik körülöttük a világban…

Hogyan is vehetné komolyan egy Elme ezeket a szerencsétleneket?

Miközben a flotta végtelen lassúsággal araszolt, a szócséplés folytatódott.

De sokáig fog ez tartani – gondolta a hajó kedvetlenül. Pláne, hogy a flottának nemsokára szét kell válnia. A hajók kisebb csoportokban közelítik majd meg a gzilt övezet stratégiai pontjait, a parancsnoki egység mellett csak pár naszád marad. Ezt egyébként maga Tyun admirális sem sejtette; a parancs az egyes 35

célpontok koordinátáival a hajó MI magjában lapult, várva, hogy a flotta a naphoz érjen. A Kultúra csak azért tudott a dologról, mert egy hajójuk néhány héttel korábban elcsípett egy üzenetet. A Tévedés ne essék… kimondottan élvezte, hogy olyasmit tud, amit a liseidiek nem. Úgy tervezte, egy darabig elkíséri a parancsnoki hajót, ezért előkészítette az angolnaszerű avatár-követet, akinek a fogadására a liseidiek állítólag már lelkesen készülődtek. Aztán megint belehallgatott a bugyborékolásba.

Még mindig a nevén töprengtek. Egészen elképesztő!

Tény, hogy hosszú és tekervényes nevet választott magának, sokszor még kultúrabeli társai se vették a fáradságot, hogy végigmondják. Legyezgette a hiúságát, hogy a liseidiek ennyit foglalkoznak vele, ugyanakkor kezdte bos�szantani a locsogásuk. Mikor hagyják már abba? A szénalapúak mindig ezt csinálják. Csak akkor érzik magukat jól, ha zajonghatnak.

– Uram, közeledünk a hajóhoz. Ilyen távolságból valószínűleg már veszi az adásunkat – szólt közbe egy harmadik hang.

– Marhaság! Még messze vagyunk.

– …hogy kódoljuk az összes frekvenciát. Vagy tévedek?

– Uraim! Mostantól érvénybe lép a biztonsági protokoll. Őrnagy…?

Ettől kezdve a kódolt csatornát használták.

Erős késztetést érzett, hogy az effektorával megcsáklyázza a parancsnoki hajót, csak hogy lássa, mi történik odabent, de nem akart kockáztatni. A liseidiek még észrevennék. Ki tudja, miféle érzékelő technológiát lopkodtak össze?

Több órán keresztül várakozott türelmesen, míg az összes ormótlan, dobozszerű hajó bevonszolta magát a Ry-rendszerbe. Ósdi térgörbületi hajtóműveik valósággal köhögtek és füstöltek. Miután pályára álltak a kiégett nap körül, elérkezettnek látta az időt, hogy üdvözölje őket.

Hosszú üzenetfüzért váltottak, melyben kölcsönösen biztosították egymást a jó szándékukról. Pufogtak az üres frázisok, záporoztak a cirkalmas szóvirágok.

• A kifejezetten erre a célra kipofozott ősöreg űrkompban kuporgó avatár már úton volt a liseidi parancsnoki hajó felé, amikor a Tévedés ne essék… egyik alrutinja – amely párhuzamosan pásztázta a hiperteret és vizsgálta a valódi tér konvergenciapontjait véletlen mintavételezéssel – egy első ránézésre jelentéktelennek tűnő anomáliát fedezett föl.

36

Az esemény huszonkét órával korábban történt, több fényévszázad távolságra a Ry-rendszertől, mintegy negyedszegmensnyivel beljebb a többé-kevésbé gömbszerű gzilt határrégióban, a vibráló fényfüggöny mögött rejtőző YamptSferde szupernóva törmelékfelhőjében. Valós térben még nem volt érzékelhető, és a villódzó fények közepette a hipertérben is alig lehetett észrevenni.

A hajó azonnal elemezni kezdte a történteket, teljes feldolgozó kapacitását a feladatnak szentelve. (Ezt a kvázi harckészültségi állapotot magában „csak semmi lacafaca!”-üzemmódnak nevezte.) Az adatfeldolgozó alrutinhoz prioritást rendelt és nekilátott, hogy a rendelkezésre álló információmorzsákból összeállítsa a lehető legkomplexebb analízist. Eközben a komp mindössze néhány nanométert haladt, a liseidi hajó MI magja pedig úgy tűnt, mintha szenderegne. Maguk a liseidiek is mozdulatlanságba fagytak.

Az anomáliának határozottan olyan mintázata volt, mintha valaki lövöldözni kezdett volna az Ablate kipreparált bolygómagján, az ünnepi előkészületek kellős közepén.

Ez is jól kezdődik, gondolta magában a hajó.

37