Kvantumtolvaj

Page 1


Hannu Rajaniemi

Kvantumtolvaj

Ad Astra 2012


A fordítás alapjául szolgáló mű Hannu Rajaniemi: The Quantum Thief Gollancz, London, 2010 Fordította Juhász Viktor Szerkesztés Kleinheincz Csilla

Copyright © Hannu Rajaniemi, 2010 First published in Great Britain in 2010 by Gollancz, an imprint of The Orion Publishing Group Ltd. © Ad Astra Kiadó Hungarian translation © Juhász Viktor, 2012 Borítókép © Sánta Kira, 2012 ISBN 978-615-5229-04-6

Nanának


A fordítás alapjául szolgáló mű Hannu Rajaniemi: The Quantum Thief Gollancz, London, 2010 Fordította Juhász Viktor Szerkesztés Kleinheincz Csilla

Copyright © Hannu Rajaniemi, 2010 First published in Great Britain in 2010 by Gollancz, an imprint of The Orion Publishing Group Ltd. © Ad Astra Kiadó Hungarian translation © Juhász Viktor, 2012 Borítókép © Sánta Kira, 2012 ISBN 978-615-5229-04-6

Nanának


„…egyszer eljön a pillanat, amikor a számolatlanul sok átalakulás rétege alatt már nem találod magadat többé, és ez mindig nagyon szomorú. Úgy érzem most magamat, mint az ember, aki elveszítette az árnyékát.” Maurice Leblanc: Arsène Lupin szabadulása

1 A tolvaj és a fogolydilemma

Mint mindig, mielőtt a marsalltudattal elkezdenénk egymást lőni, ezúttal is próbálok beszélgetést kezdeményezni. – Minden börtön egyforma, nem? Még abban sem lehetek biztos, hogy eljut hozzá az, amit mondok. Nem látok rajta hallószerveket, csupán szemeket, abból viszont több százat, hosszú kocsányokon lógó emberi szemgolyókat, mintha egzotikus gyümölcsök lennének. A marsalltudat a celláinkat elválasztó izzó vonal másik oldalán lebeg. A hatalmas, ezüst Colt minden bizonnyal nevetségesen festene faágra emlékeztető fogókarjai szorításában, ha nem ugyanezzel a fegyverrel lőtt volna le vagy tizennégyezerszer. – Egy börtön az egykori földi repülőterek tökéletes párja. A hely, ahol senki sem tartózkodik szívesen. Ahol senki sem él igazán. Ahol mindannyian csak átutazók vagyunk. A Börtön fala ma üvegből van. Magasan, a fejem fölött fényesen ragyog egy napkorong, majdnem tökéletes mása a valódinak, csak egyvalami nincsen rendben vele: túl halovány. Több millió üvegfalú, üvegpadlójú cella nyújtózik körülöttem a végtelenbe. Az áttetsző felületek megszűrik a napfényt, amely szivárvány7


„…egyszer eljön a pillanat, amikor a számolatlanul sok átalakulás rétege alatt már nem találod magadat többé, és ez mindig nagyon szomorú. Úgy érzem most magamat, mint az ember, aki elveszítette az árnyékát.” Maurice Leblanc: Arsène Lupin szabadulása

1 A tolvaj és a fogolydilemma

Mint mindig, mielőtt a marsalltudattal elkezdenénk egymást lőni, ezúttal is próbálok beszélgetést kezdeményezni. – Minden börtön egyforma, nem? Még abban sem lehetek biztos, hogy eljut hozzá az, amit mondok. Nem látok rajta hallószerveket, csupán szemeket, abból viszont több százat, hosszú kocsányokon lógó emberi szemgolyókat, mintha egzotikus gyümölcsök lennének. A marsalltudat a celláinkat elválasztó izzó vonal másik oldalán lebeg. A hatalmas, ezüst Colt minden bizonnyal nevetségesen festene faágra emlékeztető fogókarjai szorításában, ha nem ugyanezzel a fegyverrel lőtt volna le vagy tizennégyezerszer. – Egy börtön az egykori földi repülőterek tökéletes párja. A hely, ahol senki sem tartózkodik szívesen. Ahol senki sem él igazán. Ahol mindannyian csak átutazók vagyunk. A Börtön fala ma üvegből van. Magasan, a fejem fölött fényesen ragyog egy napkorong, majdnem tökéletes mása a valódinak, csak egyvalami nincsen rendben vele: túl halovány. Több millió üvegfalú, üvegpadlójú cella nyújtózik körülöttem a végtelenbe. Az áttetsző felületek megszűrik a napfényt, amely szivárvány7


színű foltokat fest a padlóra. Ezt leszámítva a cellám teljesen csupasz, akárcsak én magam: a fegyvert leszámítva anyaszült meztelen vagyok. Néha, ha valaki éppen győzött, megengedik, hogy megváltoztasson pár apróságot. A marsalltudat nemrégiben sikerrel járt. Most súlytalan virágok lebegnek a cellájában, a vízcseppekből sarjadó vörös, lila és zöld hólyagok mintha karikatúraszerűen elnagyolt képmásai lennének. Önimádó barom. – Hidd el, ha lennének itt mosdók, azok az ajtók is befelé nyílnának. Soha, semmi sem változik. Jó, elismerem, talán tényleg kezdek kifogyni a témákból. A marsalltudat megfontoltan felemeli a Coltot. Lassan, sorban megvonaglanak a szemkocsányok, mintha hullám futna végig rajtuk. Bárcsak lenne arca: a nyirkosan csillogó gömbök erdeje csüggesztő látvány. Ne foglalkozz vele! Ezúttal működni fog. Enyhén felfelé fordítom a fegyveremet, és egész testbeszédemmel, minden csuklómozdulatommal azt sugallom, hogy felfelé fogom rántani a pisztolyt. Minden izmom azt sikoltja, dolgozz velem együtt! Mozdulj már! Dőlj be nekem! Esküszöm, ezúttal barátok leszünk… Valami felparázslik: a másik fegyver fekete torkolatában villan fel a fény. Az ujjam megvonaglik a ravaszon. Két visszhangzó dördülés. És egy golyó a fejemben. * Vannak dolgok, amelyeket képtelenség megszokni: az érzés, amikor a felforrósodott fém átszakítja a koponyát, majd a tarkón át távozik, egyike ezeknek. Mintha lángoló tehervonat törne át a homlokomon, langyos vérpermettel és agyvelődarabkákkal borítja el a hátamat meg a vállamat, aztán hirtelen megérkezik a dermedtség – és végül a teljes sötétség, amikor minden megáll. A Dilemmabörtön arkhónjai azt akarják, hogy mindent tisztán érezzünk. Mert okulásunkra válik. 8

A Börtön lényege a nevelés. Illetve a játékelmélet: a racionális döntéshozatal matematikája. Az arkhónok halhatatlan elmék, bőven jut idejük arra, hogy megszállottan bíbelődjenek az ilyesmivel. Nem véletlenül őket nevezte ki a Szobornoszt – a feltöltött tudatok kollektívája, akik a Belső-Naprendszert irányítják – a börtönök élére. Újra meg újra ugyanazt a játékot, a közgazdászok és matematikusok kedvencét játsszuk, csak más és más csomagolásban. Olykor hatalmas sebességgel száguldunk egymással szemben egy végtelen sztrádán, és azt kell eldöntenünk, vajon az utolsó pillanatban félrerántjuk-e a kormányt. Más alkalommal sarokba szorított katonák vagyunk egy lövészárkokból vívott háborúban, és a senkiföldje két oldaláról nézünk farkasszemet egymással. Néha pedig visszatérünk a jó öreg alapokhoz, és egy csapásra klasszikus foglyokká változtatnak minket – mint a régi szép időkben, még a kemény tekintetű vallatótisztek sem hiányoznak –, és választanunk kell, árulók leszünk vagy bajtársiasan hallgatunk-e. A mai menü pisztolyharc. Előre tartok a holnaptól. Most mintha egy végsőkig megfeszült gumiszalag rántana vissza az életbe, és pislogva térek magamhoz. Az arkhónok minden visszatérés alkalmával igazítanak egy kicsit a fogoly idegrendszeri felépítésén. Elméletük szerint Darwin csiszolókorongja egyszer minden börtönlakót száz százalékosan rehabilitált, önként együttműködő alannyá formál majd. Ha az ellenfél lő, de én nem, akkor elszúrtam. Ha mindketten lövünk, fájni fog egy kicsit. Ha együttműködünk, aznap mindketten dőzsölhetünk. Viszont mindig ott a késztetés, hogy mégis meghúzzuk azt a ravaszt. Az arkhónok szerint sok-sok szembenállás elmúltával egyszer feltámad a kooperáció igénye. Még néhány millió forduló, és igazi kiscserkész válik belőlem. Na persze. 9


színű foltokat fest a padlóra. Ezt leszámítva a cellám teljesen csupasz, akárcsak én magam: a fegyvert leszámítva anyaszült meztelen vagyok. Néha, ha valaki éppen győzött, megengedik, hogy megváltoztasson pár apróságot. A marsalltudat nemrégiben sikerrel járt. Most súlytalan virágok lebegnek a cellájában, a vízcseppekből sarjadó vörös, lila és zöld hólyagok mintha karikatúraszerűen elnagyolt képmásai lennének. Önimádó barom. – Hidd el, ha lennének itt mosdók, azok az ajtók is befelé nyílnának. Soha, semmi sem változik. Jó, elismerem, talán tényleg kezdek kifogyni a témákból. A marsalltudat megfontoltan felemeli a Coltot. Lassan, sorban megvonaglanak a szemkocsányok, mintha hullám futna végig rajtuk. Bárcsak lenne arca: a nyirkosan csillogó gömbök erdeje csüggesztő látvány. Ne foglalkozz vele! Ezúttal működni fog. Enyhén felfelé fordítom a fegyveremet, és egész testbeszédemmel, minden csuklómozdulatommal azt sugallom, hogy felfelé fogom rántani a pisztolyt. Minden izmom azt sikoltja, dolgozz velem együtt! Mozdulj már! Dőlj be nekem! Esküszöm, ezúttal barátok leszünk… Valami felparázslik: a másik fegyver fekete torkolatában villan fel a fény. Az ujjam megvonaglik a ravaszon. Két visszhangzó dördülés. És egy golyó a fejemben. * Vannak dolgok, amelyeket képtelenség megszokni: az érzés, amikor a felforrósodott fém átszakítja a koponyát, majd a tarkón át távozik, egyike ezeknek. Mintha lángoló tehervonat törne át a homlokomon, langyos vérpermettel és agyvelődarabkákkal borítja el a hátamat meg a vállamat, aztán hirtelen megérkezik a dermedtség – és végül a teljes sötétség, amikor minden megáll. A Dilemmabörtön arkhónjai azt akarják, hogy mindent tisztán érezzünk. Mert okulásunkra válik. 8

A Börtön lényege a nevelés. Illetve a játékelmélet: a racionális döntéshozatal matematikája. Az arkhónok halhatatlan elmék, bőven jut idejük arra, hogy megszállottan bíbelődjenek az ilyesmivel. Nem véletlenül őket nevezte ki a Szobornoszt – a feltöltött tudatok kollektívája, akik a Belső-Naprendszert irányítják – a börtönök élére. Újra meg újra ugyanazt a játékot, a közgazdászok és matematikusok kedvencét játsszuk, csak más és más csomagolásban. Olykor hatalmas sebességgel száguldunk egymással szemben egy végtelen sztrádán, és azt kell eldöntenünk, vajon az utolsó pillanatban félrerántjuk-e a kormányt. Más alkalommal sarokba szorított katonák vagyunk egy lövészárkokból vívott háborúban, és a senkiföldje két oldaláról nézünk farkasszemet egymással. Néha pedig visszatérünk a jó öreg alapokhoz, és egy csapásra klasszikus foglyokká változtatnak minket – mint a régi szép időkben, még a kemény tekintetű vallatótisztek sem hiányoznak –, és választanunk kell, árulók leszünk vagy bajtársiasan hallgatunk-e. A mai menü pisztolyharc. Előre tartok a holnaptól. Most mintha egy végsőkig megfeszült gumiszalag rántana vissza az életbe, és pislogva térek magamhoz. Az arkhónok minden visszatérés alkalmával igazítanak egy kicsit a fogoly idegrendszeri felépítésén. Elméletük szerint Darwin csiszolókorongja egyszer minden börtönlakót száz százalékosan rehabilitált, önként együttműködő alannyá formál majd. Ha az ellenfél lő, de én nem, akkor elszúrtam. Ha mindketten lövünk, fájni fog egy kicsit. Ha együttműködünk, aznap mindketten dőzsölhetünk. Viszont mindig ott a késztetés, hogy mégis meghúzzuk azt a ravaszt. Az arkhónok szerint sok-sok szembenállás elmúltával egyszer feltámad a kooperáció igénye. Még néhány millió forduló, és igazi kiscserkész válik belőlem. Na persze. 9


Az utolsó forduló eredménye sajgó fájdalom a csontjaimban. A marsalltudattal együtt most mindketten defektáltunk. Ez a forduló két játszmából áll. Nem lesz elég. A rohadt életbe. A területszerzés módja, ha az ember a szomszédjai ellen játszik. Ha valakinek minden forduló végén nagyobb a pontszáma az ellenfelénél, akkor győztesnek nyilvánítják, és jutalomként másolatokat kap saját magáról, amelyek a környező cellákban tartózkodó vesztesek helyére kerülnek – akiket ezzel törölnek is. Ma nem állok túl jól – eddig két dupla defektálásom van, mindkét esetben a marsalltudat ellen –, és ha nem sikerül megfordítanom az állást, akkor egyszer és mindenkorra elnyel a feledés. A lehetőségeimet mérlegelem. A szomszédos cellák közül kettőt – balra és mögöttem – már a marsalltudat másolatai foglalnak el. A jobboldali fülkében egy nő van: amint arrafelé fordulok, eltűnik a kettőnk közti fal, és a helyén megjelenik a halál kék vonala. A nő cellája ugyanolyan sivár, mint az enyém. A térdét átölelve kuporog középen, és fekete, tógaszerű ruhát visel. Kíváncsian méregetem: még sohasem láttam eddig. Sötétre barnult bőre az Oortra utal, mandulavágású szeme ázsiai vonásokat kölcsönöz neki, a teste pedig izmos és szikár. Rámosolygok és integetek neki. Rám se hederít. A jelek szerint a Börtön a jelenetet kölcsönös együttműködésként értékeli, és megugrik a pontszámom: az érzés melegen csorog rajtam végig, akár egy korty whisky. Aztán ismét megjelenik közöttünk az üvegfal. Hát ez könnyen ment. De a marsalltudat ellen nem lesz elég. – Hé, veszteském! – szólal meg egy hang. – Nem érdekled a csajt. Jobb partit is talál errefelé. A szomszéd cellában is én vagyok. A tükörképem fehér teniszpólót visel, rövidnadrágot, meg túlméretezett, foncsorozott napszemüveget, és egy napozóágyon heverészik egy medence partján. Az ölében egy regény hever, a Le Bouchon de cristal. Nekem is ez az egyik kedvencem. 10

– Már megint ő nyert – mondja a másik én, aki arra sem veszi a fáradságot, hogy felpillantson. – Ismét! Hányszor is, zsinórban háromszor? Rájöhettél volna, hogy mindig ugyanazzal a manőverrel próbálkozik, mint te. – Már majdnem megszorongattam. – Az együttműködés hamis emléke egyébként nem rossz ötlet – mondja. – Az egyetlen szépséghibája, hogy sohasem fog működni. A marsalltudatok nyakszirti lebenye nem szabványos, és a dorzális látópályájuk sem szekvenciális. Vizuálisan soha az életben nem fogod megtéveszteni. Milyen kár, hogy az arkhónok nem adnak pontot a próbálkozásért. Pislogok. – Álljunk meg egy pillanatra! Ha te mindezt tudod, én miért nem? – Azt hitted, te vagy itt az egyetlen le Flambeur? Nem most kezdtem, maradjunk ennyiben. De az a lényeg, hogy tíz pont kell még, addig meg nem vered. Szóval fáradj át ide, és engedd meg, hadd segítsek! – Persze, szórjál csak sót a sebembe! Okostojás. – A kék vonalhoz sétálok, és ebben a fordulóban most először érzem, hogy megkönnyebbülten veszem a levegőt. A másik énem is feltápászkodik, majd karcsú automata pisztolyt húz elő a könyv alól. Gyorsan rászegezem a mutatóujjamat. – Piff-puff! – mondom. – Kooperálok. – Nagyon vicces – válaszolja, és vigyorogva felemeli a pisztolyt. A napszemüveg lencséjéről két kicsi és csupasz képmásom néz vissza rám. – Hé, hé, hé! Arról volt szó, hogy ezt együtt csináljuk végig, nem? – És eddig azt hittem, van humorérzékem. – Szerencsejátékosok vagyunk, akik nagyban játszanak. Nem igaz? 11


Az utolsó forduló eredménye sajgó fájdalom a csontjaimban. A marsalltudattal együtt most mindketten defektáltunk. Ez a forduló két játszmából áll. Nem lesz elég. A rohadt életbe. A területszerzés módja, ha az ember a szomszédjai ellen játszik. Ha valakinek minden forduló végén nagyobb a pontszáma az ellenfelénél, akkor győztesnek nyilvánítják, és jutalomként másolatokat kap saját magáról, amelyek a környező cellákban tartózkodó vesztesek helyére kerülnek – akiket ezzel törölnek is. Ma nem állok túl jól – eddig két dupla defektálásom van, mindkét esetben a marsalltudat ellen –, és ha nem sikerül megfordítanom az állást, akkor egyszer és mindenkorra elnyel a feledés. A lehetőségeimet mérlegelem. A szomszédos cellák közül kettőt – balra és mögöttem – már a marsalltudat másolatai foglalnak el. A jobboldali fülkében egy nő van: amint arrafelé fordulok, eltűnik a kettőnk közti fal, és a helyén megjelenik a halál kék vonala. A nő cellája ugyanolyan sivár, mint az enyém. A térdét átölelve kuporog középen, és fekete, tógaszerű ruhát visel. Kíváncsian méregetem: még sohasem láttam eddig. Sötétre barnult bőre az Oortra utal, mandulavágású szeme ázsiai vonásokat kölcsönöz neki, a teste pedig izmos és szikár. Rámosolygok és integetek neki. Rám se hederít. A jelek szerint a Börtön a jelenetet kölcsönös együttműködésként értékeli, és megugrik a pontszámom: az érzés melegen csorog rajtam végig, akár egy korty whisky. Aztán ismét megjelenik közöttünk az üvegfal. Hát ez könnyen ment. De a marsalltudat ellen nem lesz elég. – Hé, veszteském! – szólal meg egy hang. – Nem érdekled a csajt. Jobb partit is talál errefelé. A szomszéd cellában is én vagyok. A tükörképem fehér teniszpólót visel, rövidnadrágot, meg túlméretezett, foncsorozott napszemüveget, és egy napozóágyon heverészik egy medence partján. Az ölében egy regény hever, a Le Bouchon de cristal. Nekem is ez az egyik kedvencem. 10

– Már megint ő nyert – mondja a másik én, aki arra sem veszi a fáradságot, hogy felpillantson. – Ismét! Hányszor is, zsinórban háromszor? Rájöhettél volna, hogy mindig ugyanazzal a manőverrel próbálkozik, mint te. – Már majdnem megszorongattam. – Az együttműködés hamis emléke egyébként nem rossz ötlet – mondja. – Az egyetlen szépséghibája, hogy sohasem fog működni. A marsalltudatok nyakszirti lebenye nem szabványos, és a dorzális látópályájuk sem szekvenciális. Vizuálisan soha az életben nem fogod megtéveszteni. Milyen kár, hogy az arkhónok nem adnak pontot a próbálkozásért. Pislogok. – Álljunk meg egy pillanatra! Ha te mindezt tudod, én miért nem? – Azt hitted, te vagy itt az egyetlen le Flambeur? Nem most kezdtem, maradjunk ennyiben. De az a lényeg, hogy tíz pont kell még, addig meg nem vered. Szóval fáradj át ide, és engedd meg, hadd segítsek! – Persze, szórjál csak sót a sebembe! Okostojás. – A kék vonalhoz sétálok, és ebben a fordulóban most először érzem, hogy megkönnyebbülten veszem a levegőt. A másik énem is feltápászkodik, majd karcsú automata pisztolyt húz elő a könyv alól. Gyorsan rászegezem a mutatóujjamat. – Piff-puff! – mondom. – Kooperálok. – Nagyon vicces – válaszolja, és vigyorogva felemeli a pisztolyt. A napszemüveg lencséjéről két kicsi és csupasz képmásom néz vissza rám. – Hé, hé, hé! Arról volt szó, hogy ezt együtt csináljuk végig, nem? – És eddig azt hittem, van humorérzékem. – Szerencsejátékosok vagyunk, akik nagyban játszanak. Nem igaz? 11


Valami a helyére kattan a fejemben. Elbűvölő mosoly, elegáns cella, simulékony stílus, ami levesz a lábamról, és saját magamra emlékeztet, valami még sincsen teljesen rendben vele… – Ó, a rohadt életbe! Minden börtönnek megvannak a maga szörnyetegei és pletykái, és ez a hely sem különbözik a többitől. Nekem egy renegát zoku említette először, akivel egy ideig sikerült együttműködnünk; ő mesélt a legendás anomáliáról. A defektálók mesteréről. Arról a valamiről, ami soha, senkivel nem működik együtt, mégis mindig megússza. Talált egy hibát a rendszerben, és azt kihasználva mindig beszélgetőpartnere tökéletes másaként jelenik meg. És kiben bízhatsz, ha már saját magadban sem? – Ó, igen – mondja a defektálók mestere, és meghúzza a ravaszt. De legalább most nem a marsalltudat volt – gondolom, majd elsöpör a fényesen izzó mennydörgés. És hirtelen megbolondul a világ. * Mieli álmában barackot eszik a Vénuszon. A gyümölcs húsa édes és lédús, nagyon enyhe kesernyés mellékízzel. Kellemesen elegyedik Sydän zamatával. –Te szemét! – pihegi Mieli. Egy kvantumcsomóból készített buborékban vannak éppen, tizennégy kilométerre a Kleopátra-kráter fölött: a mesterséges zugot betölti az emberszag, a verejték és a szex kipárolgása. Odakint üvölt a kénsavas szél. Az adamantium szilárdságával bíró pszeudoanyag burkolaton beszűrődik a felhőtakaró borostyán fénye, és rézszínűre festi Sydän bőrét. A lány tenyere tökéletesen lefedi Mieli vénuszdombját, a még mindig nedves vágat fölötti részt. Mieli hasában mintha pillangók motoznának lustán. 12

– Miért, mit tettem? – Rengeteg mindent. Hát ezt tanították nektek a gubernijában? Sydän felvillantja koboldszerű mosolyát, amitől apró szarkalábak gyűrődnek meg a szeme sarkában. – Jó régen nem csináltam ilyesmit – mondja. – Persze! Tehetsz egy szívességet. –Tényleg? Ezer örömmel. Sydän másik kezével Mieli mellét cirógatja, ujjai finoman körberajzolják a pillangót ábrázoló tetoválás ezüstös körvonalait. – Ezt ne csináld! – mondja Mieli. Hirtelen fázni kezd. Sydän elhúzza a kezét, és megérinti Mieli arcát. – Mi a baj? A gyümölcs teljesen elfogyott, csak a magja maradt meg. Mieli még forgatja egy kicsit a szájában, mielőtt kiköpné – az érdes kis gömb felületére az emlékek vájtak barázdát. – Nem is vagy itt. Nem is vagy valódi. Az a feladatod, hogy ne őrüljek meg itt a Börtönben. – És jól végzem a munkámat? Mieli magához húzza Sydänt, és amikor a nyakába csókol, verejték ízét érzi a szájában. – Nem igazán. Nem akarok elmenni innen. – Mindig te voltál a legerősebb – mondja Sydän, és végigsimít Mieli haján. – Mindjárt itt az idő. Mieli szorosan kapaszkodik a lányba, a jól ismert testbe. Az ékköves kígyó, amelyet Sydän visel a lábán, hidegen nyomódik a bőréhez. Mieli. A pellegrini hangja jéghideg szélként süvít a fejében. – Csak még egy kicsit… Mieli! Az átmenet durva és fájdalmas, mintha ráharapott volna a barackmagra, és a valóság kemény héjába majdnem beletörik a 13


Valami a helyére kattan a fejemben. Elbűvölő mosoly, elegáns cella, simulékony stílus, ami levesz a lábamról, és saját magamra emlékeztet, valami még sincsen teljesen rendben vele… – Ó, a rohadt életbe! Minden börtönnek megvannak a maga szörnyetegei és pletykái, és ez a hely sem különbözik a többitől. Nekem egy renegát zoku említette először, akivel egy ideig sikerült együttműködnünk; ő mesélt a legendás anomáliáról. A defektálók mesteréről. Arról a valamiről, ami soha, senkivel nem működik együtt, mégis mindig megússza. Talált egy hibát a rendszerben, és azt kihasználva mindig beszélgetőpartnere tökéletes másaként jelenik meg. És kiben bízhatsz, ha már saját magadban sem? – Ó, igen – mondja a defektálók mestere, és meghúzza a ravaszt. De legalább most nem a marsalltudat volt – gondolom, majd elsöpör a fényesen izzó mennydörgés. És hirtelen megbolondul a világ. * Mieli álmában barackot eszik a Vénuszon. A gyümölcs húsa édes és lédús, nagyon enyhe kesernyés mellékízzel. Kellemesen elegyedik Sydän zamatával. –Te szemét! – pihegi Mieli. Egy kvantumcsomóból készített buborékban vannak éppen, tizennégy kilométerre a Kleopátra-kráter fölött: a mesterséges zugot betölti az emberszag, a verejték és a szex kipárolgása. Odakint üvölt a kénsavas szél. Az adamantium szilárdságával bíró pszeudoanyag burkolaton beszűrődik a felhőtakaró borostyán fénye, és rézszínűre festi Sydän bőrét. A lány tenyere tökéletesen lefedi Mieli vénuszdombját, a még mindig nedves vágat fölötti részt. Mieli hasában mintha pillangók motoznának lustán. 12

– Miért, mit tettem? – Rengeteg mindent. Hát ezt tanították nektek a gubernijában? Sydän felvillantja koboldszerű mosolyát, amitől apró szarkalábak gyűrődnek meg a szeme sarkában. – Jó régen nem csináltam ilyesmit – mondja. – Persze! Tehetsz egy szívességet. –Tényleg? Ezer örömmel. Sydän másik kezével Mieli mellét cirógatja, ujjai finoman körberajzolják a pillangót ábrázoló tetoválás ezüstös körvonalait. – Ezt ne csináld! – mondja Mieli. Hirtelen fázni kezd. Sydän elhúzza a kezét, és megérinti Mieli arcát. – Mi a baj? A gyümölcs teljesen elfogyott, csak a magja maradt meg. Mieli még forgatja egy kicsit a szájában, mielőtt kiköpné – az érdes kis gömb felületére az emlékek vájtak barázdát. – Nem is vagy itt. Nem is vagy valódi. Az a feladatod, hogy ne őrüljek meg itt a Börtönben. – És jól végzem a munkámat? Mieli magához húzza Sydänt, és amikor a nyakába csókol, verejték ízét érzi a szájában. – Nem igazán. Nem akarok elmenni innen. – Mindig te voltál a legerősebb – mondja Sydän, és végigsimít Mieli haján. – Mindjárt itt az idő. Mieli szorosan kapaszkodik a lányba, a jól ismert testbe. Az ékköves kígyó, amelyet Sydän visel a lábán, hidegen nyomódik a bőréhez. Mieli. A pellegrini hangja jéghideg szélként süvít a fejében. – Csak még egy kicsit… Mieli! Az átmenet durva és fájdalmas, mintha ráharapott volna a barackmagra, és a valóság kemény héjába majdnem beletörik a 13


foga. Börtöncella, hamis, fakó napfényben. Üvegfal, azon túl két tolvaj beszélget. A feladat. A felkészüléssel és kivitelezéssel eltöltött hosszú hónapok. Mieli hirtelen teljesen magához tér, és a gondolatait azonnal kitöltik a terv részletei. Hiba volt ezt az emléket adni neked – mondja a pellegrini Mieli fejében. – Majdnem elkéstél. Most pedig engedj ki, kezd szűkössé válni a hely idebent! Mieli a falra köpi a barackmagot. Az üveg úgy törik, akár a jég. * Először lelassul az idő. A lövedék gyötrelmes, jeges fejfájásként fúrja magát a koponyámba. Zuhanok, de mégsem érem el a padlót, a levegőben lebegek. A defektálók mestere merev, szoborszerű alak a kék vonalon túl, markában a pisztollyal. A jobb kéz felőli fal szétrobban. Az üvegdarabok lassan sodródnak körülöttem a napfényben, akár egy csillogó szilánkokból álló galaxis. A nő, akit az előbb a szomszéd cellában láttam, fürgén odasétál hozzám. Lépteiben van valami határozottság, amitől végszót kapott színésznek tűnik, aki nagyon sokáig próbálta ezt a jelenetet. Tetőtől talpig végigmér. Rövidre vágott, sötét haja van, arca bal oldalán sebhely: nem mély, mindössze egy vonal a napbarnította bőrön, precíz mértani alakzat. A szeme halványzöld. – Ez a te napod! – közli velem. – El kell lopnod valamit. – És kinyújtja felém a kezét. A lövedék nyomában hömpölygő fejgörcs felerősödik. Az üvegszilánkok galaxisában mintázatok formálódnak, majdhogynem ismerősnek tűnő arc kezd kiválni belőlük… 14

Elmosolyodom. Hát persze. Ez az egész nem több, mint a halál előtti utolsó álom. Hiba a rendszerben. Rosszul működő börtön. Vécéajtók. Semmi sem változik. – Nem – válaszolom. Az álombéli nő csak pislog. – Jean le Flambeur vagyok – mondom neki. – Azt lopom el, amit szeretnék, és akkor, amikor nekem tetszik. Innen is csak akkor megyek el, ha úgy tartja kedvem, egy másodperccel sem korábban. És igazából szeretek itt lenni… – Hirtelen minden kifakul a fájdalomtól, a világot elönti a fehér fény, és nem látok semmit. Kitör belőlem a nevetés. Valahol az álomban valaki velem együtt kacag. Az én Jeanom – mondja egy rendkívül ismerős másik hang. – Ó, igen. Ezt magunkkal visszük. Üvegkéz simít végig az arcomon, pontosan abban a pillanatban, amikor szimulált agyam úgy dönt, ideje meghalni. * Mieli a karjában tartja a halott tolvajt: a férfi teste pehelykönnyű. A pellegrini lassan árad kifelé a barackmagból, ki a Börtönbe, valahogy úgy, mint a forróság reszkető hulláma. Amikor alakot ölt, egy sudár nő áll ott, fehér ruhában, gyémánt nyaklánccal. Gesztenyebarna haját gondosan elrendezett hullámokban viseli, és egyszerre látszik fiatalnak meg öregnek. Máris jobb így – mondja. – Alig van hely a fejedben. – Kéjesen nyújtózkodik egy nagyot. – Most pedig ideje kijuttatnunk téged, mielőtt a fivérem gyermekei észbe kapnának. Még akad itt tennivalóm. Mieliben szétárad a kölcsönkapott erő, és a levegőbe szökken. Szélsebesen süvít a magasba a tolvajjal a karjában, harsog körülötte a levegő, és egy pillanatra olyan érzése támad, mintha ismét Brihane nagyanyó házában élne, és megint lennének szárnyai. 15


foga. Börtöncella, hamis, fakó napfényben. Üvegfal, azon túl két tolvaj beszélget. A feladat. A felkészüléssel és kivitelezéssel eltöltött hosszú hónapok. Mieli hirtelen teljesen magához tér, és a gondolatait azonnal kitöltik a terv részletei. Hiba volt ezt az emléket adni neked – mondja a pellegrini Mieli fejében. – Majdnem elkéstél. Most pedig engedj ki, kezd szűkössé válni a hely idebent! Mieli a falra köpi a barackmagot. Az üveg úgy törik, akár a jég. * Először lelassul az idő. A lövedék gyötrelmes, jeges fejfájásként fúrja magát a koponyámba. Zuhanok, de mégsem érem el a padlót, a levegőben lebegek. A defektálók mestere merev, szoborszerű alak a kék vonalon túl, markában a pisztollyal. A jobb kéz felőli fal szétrobban. Az üvegdarabok lassan sodródnak körülöttem a napfényben, akár egy csillogó szilánkokból álló galaxis. A nő, akit az előbb a szomszéd cellában láttam, fürgén odasétál hozzám. Lépteiben van valami határozottság, amitől végszót kapott színésznek tűnik, aki nagyon sokáig próbálta ezt a jelenetet. Tetőtől talpig végigmér. Rövidre vágott, sötét haja van, arca bal oldalán sebhely: nem mély, mindössze egy vonal a napbarnította bőrön, precíz mértani alakzat. A szeme halványzöld. – Ez a te napod! – közli velem. – El kell lopnod valamit. – És kinyújtja felém a kezét. A lövedék nyomában hömpölygő fejgörcs felerősödik. Az üvegszilánkok galaxisában mintázatok formálódnak, majdhogynem ismerősnek tűnő arc kezd kiválni belőlük… 14

Elmosolyodom. Hát persze. Ez az egész nem több, mint a halál előtti utolsó álom. Hiba a rendszerben. Rosszul működő börtön. Vécéajtók. Semmi sem változik. – Nem – válaszolom. Az álombéli nő csak pislog. – Jean le Flambeur vagyok – mondom neki. – Azt lopom el, amit szeretnék, és akkor, amikor nekem tetszik. Innen is csak akkor megyek el, ha úgy tartja kedvem, egy másodperccel sem korábban. És igazából szeretek itt lenni… – Hirtelen minden kifakul a fájdalomtól, a világot elönti a fehér fény, és nem látok semmit. Kitör belőlem a nevetés. Valahol az álomban valaki velem együtt kacag. Az én Jeanom – mondja egy rendkívül ismerős másik hang. – Ó, igen. Ezt magunkkal visszük. Üvegkéz simít végig az arcomon, pontosan abban a pillanatban, amikor szimulált agyam úgy dönt, ideje meghalni. * Mieli a karjában tartja a halott tolvajt: a férfi teste pehelykönnyű. A pellegrini lassan árad kifelé a barackmagból, ki a Börtönbe, valahogy úgy, mint a forróság reszkető hulláma. Amikor alakot ölt, egy sudár nő áll ott, fehér ruhában, gyémánt nyaklánccal. Gesztenyebarna haját gondosan elrendezett hullámokban viseli, és egyszerre látszik fiatalnak meg öregnek. Máris jobb így – mondja. – Alig van hely a fejedben. – Kéjesen nyújtózkodik egy nagyot. – Most pedig ideje kijuttatnunk téged, mielőtt a fivérem gyermekei észbe kapnának. Még akad itt tennivalóm. Mieliben szétárad a kölcsönkapott erő, és a levegőbe szökken. Szélsebesen süvít a magasba a tolvajjal a karjában, harsog körülötte a levegő, és egy pillanatra olyan érzése támad, mintha ismét Brihane nagyanyó házában élne, és megint lennének szárnyai. 15


A Börtön hamarosan apró négyszögekből álló rácsozattá zsugorodik alatta. A négyszögek színe megváltozik, pixelekké válnak, majd végtelenül bonyolult mintázat alakul ki belőlük, a kooperáció és a defektálás komplexen összefonódó formulája, mintha képek lennének… Mielőtt Mieli és a tolvaj eltűnnének az égen, az egész Börtön a pellegrini mosolygó arcává alakul. * A halál olyan, mint amikor a sivatagban ballag, és azon gondolkodik, hogyan lophatná el a kiszemelt zsákmányt. A fiú a forró homokban hever, a hátát a napkorong sugarai perzselik, miközben a robotot figyeli a napelemekkel teli mező szélén. A robot egy álcaszínű rák, műanyag játékra emlékeztet, de a belsejében akadnak értékes holmik, amiért Félszemű Ijja szép pénzt fizetne. És nagyon-nagyon nem biztos, de talán Tafalkayt ismét a fiának nevezi majd, ha családfenntartóként viselkedik… Sohasem akartam meghalni egy börtönben, ahol minden mocskos beton és fém és átható bűz és az ütlegek utáni fájdalom. A fiatalember felhasadt ajka szörnyen sajog. A kezében egy regény. A könyv egy férfiról szól, aki olyan, akár egy isten. Azt teszi, amihez kedve van, királyok és császárok titkait lopja el, csak nevet a szabályokon és bármikor képes megváltoztatni az arcvonásait, és csak a kezét kell kinyújtania, ha meg akar szerezni valamit, legyen az egy gyémánt vagy egy nő. A férfi egy virágról kapta a nevét. Annyira gyűlölöm, amikor elkapnak. Durva mozdulattal cibálja fel a homokból. A katona visszakézből leken a fiúnak egy pofont, a többiek pedig felemelik a puskákat… 16

közel sem olyan szórakoztató, mint ellopni valamit egy gyémántból alkotott elme mélyéből. A tolvajok istene a kvantumkötésekkel egymáshoz rögzített, gondolkodó porszemek felhőjében rejtőzködik. Addig hazudik a gyémántagynak, amíg az végül elhiszi, hogy ő is az egyik gondolata, és beengedi, fel… A sokfelé hasadozott, osztott emberek külön világokat alkottak, csupa csillogó, sziporkázó világot, amelyeket mintha kizárólag neki készítettek volna, és neki elég kinyújtani a kezét és a markába gyűjteni mindet. Akár a halál. Kiszabadulni pedig olyan, mint amikor kulcs fordul a zárban. Fémrúd csúszik a falba. Egy istennő lép be az ajtón, és közli vele, hogy szabad megszületni. Újabb oldalra lapoznak a könyvben. * Nagy lélegzetvétel. Mindenem fáj. Nincsenek rendben az arányok. Gigászi kezemmel takarom el a szememet. Érintésemre villámok sisteregnek minden irányban. Izmaim acélsodronyok hálózatából áll. Orromba beleszáradt a nyálka. Gyomromban hatalmas lyuk tátong, kavarog és ég. Összpontosítok. Az érzékszerveimet elborító zajt sziklává alakítom, olyanná, mint amilyeneket az Argyre Planitián látni, nagy, böszme, sima tömbbé. Aztán elképzelem, hogy egy apró szemű hálón fekszem, és szépen lassan, finom, vörös homokként csorgok át a lyukakon. A kő pedig marad odafent. Hirtelen megint csend támad. A pulzusom ütemét hallgatom. Van benne valami lehetetlenül szabályos: mintha minden egyes szívdobbanásomat egy tökéletesen hangolt gépezet diktálná. 17


A Börtön hamarosan apró négyszögekből álló rácsozattá zsugorodik alatta. A négyszögek színe megváltozik, pixelekké válnak, majd végtelenül bonyolult mintázat alakul ki belőlük, a kooperáció és a defektálás komplexen összefonódó formulája, mintha képek lennének… Mielőtt Mieli és a tolvaj eltűnnének az égen, az egész Börtön a pellegrini mosolygó arcává alakul. * A halál olyan, mint amikor a sivatagban ballag, és azon gondolkodik, hogyan lophatná el a kiszemelt zsákmányt. A fiú a forró homokban hever, a hátát a napkorong sugarai perzselik, miközben a robotot figyeli a napelemekkel teli mező szélén. A robot egy álcaszínű rák, műanyag játékra emlékeztet, de a belsejében akadnak értékes holmik, amiért Félszemű Ijja szép pénzt fizetne. És nagyon-nagyon nem biztos, de talán Tafalkayt ismét a fiának nevezi majd, ha családfenntartóként viselkedik… Sohasem akartam meghalni egy börtönben, ahol minden mocskos beton és fém és átható bűz és az ütlegek utáni fájdalom. A fiatalember felhasadt ajka szörnyen sajog. A kezében egy regény. A könyv egy férfiról szól, aki olyan, akár egy isten. Azt teszi, amihez kedve van, királyok és császárok titkait lopja el, csak nevet a szabályokon és bármikor képes megváltoztatni az arcvonásait, és csak a kezét kell kinyújtania, ha meg akar szerezni valamit, legyen az egy gyémánt vagy egy nő. A férfi egy virágról kapta a nevét. Annyira gyűlölöm, amikor elkapnak. Durva mozdulattal cibálja fel a homokból. A katona visszakézből leken a fiúnak egy pofont, a többiek pedig felemelik a puskákat… 16

közel sem olyan szórakoztató, mint ellopni valamit egy gyémántból alkotott elme mélyéből. A tolvajok istene a kvantumkötésekkel egymáshoz rögzített, gondolkodó porszemek felhőjében rejtőzködik. Addig hazudik a gyémántagynak, amíg az végül elhiszi, hogy ő is az egyik gondolata, és beengedi, fel… A sokfelé hasadozott, osztott emberek külön világokat alkottak, csupa csillogó, sziporkázó világot, amelyeket mintha kizárólag neki készítettek volna, és neki elég kinyújtani a kezét és a markába gyűjteni mindet. Akár a halál. Kiszabadulni pedig olyan, mint amikor kulcs fordul a zárban. Fémrúd csúszik a falba. Egy istennő lép be az ajtón, és közli vele, hogy szabad megszületni. Újabb oldalra lapoznak a könyvben. * Nagy lélegzetvétel. Mindenem fáj. Nincsenek rendben az arányok. Gigászi kezemmel takarom el a szememet. Érintésemre villámok sisteregnek minden irányban. Izmaim acélsodronyok hálózatából áll. Orromba beleszáradt a nyálka. Gyomromban hatalmas lyuk tátong, kavarog és ég. Összpontosítok. Az érzékszerveimet elborító zajt sziklává alakítom, olyanná, mint amilyeneket az Argyre Planitián látni, nagy, böszme, sima tömbbé. Aztán elképzelem, hogy egy apró szemű hálón fekszem, és szépen lassan, finom, vörös homokként csorgok át a lyukakon. A kő pedig marad odafent. Hirtelen megint csend támad. A pulzusom ütemét hallgatom. Van benne valami lehetetlenül szabályos: mintha minden egyes szívdobbanásomat egy tökéletesen hangolt gépezet diktálná. 17


Halovány virágillat terjeng. Enyhe léghuzat cirógatja a szőrszálakat a karomon és egyéb helyeken – még mindig meztelen vagyok. Súlytalanságban. Minden irányból árad az okosanyag hangtalan, de tapintható jelenléte. És azt is érzem, hogy a közelemben van még egy másik emberi lény. Valami csiklandozza az orromat. Ösztönösen félresöpröm, majd kinyitom a szememet. Fehér pillangó rebben fel és tűnik el a ragyogó, fehér fényben. Pislogok. Egy hajón vagyok, az első pillantásokból ítélve ráadásul egy oorti pókhajón. A henger alakú tér talán tíz méter hosszú és öt méter széles lehet. Az áttetsző falat mintha koszos üstökösjégből faragták volna, a belseje különös törzsi szobrokat rejt, amelyek rúnajelekként sorakoznak egymás mellett. A henger központi tengelye körül gömb alakú bonszaiok és zéró gravitációra tervezett, sokszögletű bútordarabok lebegnek. A falakon túl csillagfényes sötétség. És mindenhol parányi, fehér pillangók. Megmentőm a közelemben lebeg. Mosolyogva fordulok felé. – Ifjú hölgy! – mondom. – Még sohasem láttam hozzád fogható szépséget. – A hangom erőtlen, de egyértelműen az enyém. Jó lenne tudni, vajon az arcomat eltalálták-e. A lány így közelről borzalmasan fiatalnak tűnik, ráadásul tényleg az: kristálytiszta, zöld szemében nyomát sem látom a megfiatalítottak megfásult tekintetének. Ugyanazt az egyszerű öltözéket viseli, mint a Börtönben. Csalókán kényelmesnek látszó szögben lebeg előttem: tükörsima, fedetlen lábát nyugodtan, de ugrásra készen nyújtja maga elé, akár egy harcművész. A bal bokájától különböző színű ékkövekből készített lánc kacskaringózik felfelé a lábszárán. – Gratulálok, tolvaj – mondja. Halkan és visszafogottan beszél, de a hangjából így is kicsendül némi megvetés. – Szabad vagy. – Remélem is! – Persze honnan tudhatnám, hogy ez nem csak egy új választási helyzet? Az arkhónok eddig ugyan meglehető18

sen következetesek voltak, de az ember valóban paranoiássá válik, ha hosszabb időt tölt egy virtuális pokolban. Érzem, hogy valami mocorogni kezd a lábam között, és ez legalább a kétségeim egy részét eloszlatja. – Elnézést. Kissé régen volt, hogy… – Közönyös érdeklődéssel tanulmányozom az erekciómat. – Nyilvánvaló – feleli fintorogva. Az arcán furcsán keveredik az undor és a nemi vágy: most jövök rá, hogy valószínűleg biolinken keresztül követi a testem impulzusait, és pontosan azt érzi, amit én. Szóval ő is csak egy börtönőr. – Higgy nekem, kijutottál. Nem csekély költségek árán, ezt is hozzá kell tennem. Természetesen akad még belőled pár millió példány a Börtönben, ezért nyugodtan érezd magadat szerencsésnek. Megmarkolom a központi tengelyre szerelt kapaszkodók egyikét, és az egyik bonszai mögé húzom magamat, Ádámként takarva meztelenségemet. A levelek közül felhőben rebbennek fel a pillangók. A váratlan erőkifejtés is kifejezetten furcsa érzés: az új testemben még csak most ébredeznek az izmok. – Fiatal hölgy, van nekem nevem is. – Kezet nyújtok neki a törpefa fölött. A lány enyhe kétséggel az arcán megfogja, majd megszorítja a kezemet. Amilyen erősen csak tudom, viszonzom. Az arckifejezése továbbra sem változik. – Jean le Flambeur, szolgálatodra. Mindazonáltal valamiben teljesen igazad van. – Felmutatom a bokaláncát. Az ékszer úgy tekergőzik tölcsérre formált tenyeremben, mint egy valódi, élő, ékszerekkel kirakott kígyó. – Valóban tolvaj vagyok. A lány szeme elkerekedik. Az arcán megfeketedik a sebhely. Aztán hirtelen elnyel a pokol. Csak egy testetlen nézőpont vagyok a sötétségben, amely még összefüggő gondolatokra is képtelen. Mintha satuba szorították volna az elmémet. Minden irányból présel valami, 19


Halovány virágillat terjeng. Enyhe léghuzat cirógatja a szőrszálakat a karomon és egyéb helyeken – még mindig meztelen vagyok. Súlytalanságban. Minden irányból árad az okosanyag hangtalan, de tapintható jelenléte. És azt is érzem, hogy a közelemben van még egy másik emberi lény. Valami csiklandozza az orromat. Ösztönösen félresöpröm, majd kinyitom a szememet. Fehér pillangó rebben fel és tűnik el a ragyogó, fehér fényben. Pislogok. Egy hajón vagyok, az első pillantásokból ítélve ráadásul egy oorti pókhajón. A henger alakú tér talán tíz méter hosszú és öt méter széles lehet. Az áttetsző falat mintha koszos üstökösjégből faragták volna, a belseje különös törzsi szobrokat rejt, amelyek rúnajelekként sorakoznak egymás mellett. A henger központi tengelye körül gömb alakú bonszaiok és zéró gravitációra tervezett, sokszögletű bútordarabok lebegnek. A falakon túl csillagfényes sötétség. És mindenhol parányi, fehér pillangók. Megmentőm a közelemben lebeg. Mosolyogva fordulok felé. – Ifjú hölgy! – mondom. – Még sohasem láttam hozzád fogható szépséget. – A hangom erőtlen, de egyértelműen az enyém. Jó lenne tudni, vajon az arcomat eltalálták-e. A lány így közelről borzalmasan fiatalnak tűnik, ráadásul tényleg az: kristálytiszta, zöld szemében nyomát sem látom a megfiatalítottak megfásult tekintetének. Ugyanazt az egyszerű öltözéket viseli, mint a Börtönben. Csalókán kényelmesnek látszó szögben lebeg előttem: tükörsima, fedetlen lábát nyugodtan, de ugrásra készen nyújtja maga elé, akár egy harcművész. A bal bokájától különböző színű ékkövekből készített lánc kacskaringózik felfelé a lábszárán. – Gratulálok, tolvaj – mondja. Halkan és visszafogottan beszél, de a hangjából így is kicsendül némi megvetés. – Szabad vagy. – Remélem is! – Persze honnan tudhatnám, hogy ez nem csak egy új választási helyzet? Az arkhónok eddig ugyan meglehető18

sen következetesek voltak, de az ember valóban paranoiássá válik, ha hosszabb időt tölt egy virtuális pokolban. Érzem, hogy valami mocorogni kezd a lábam között, és ez legalább a kétségeim egy részét eloszlatja. – Elnézést. Kissé régen volt, hogy… – Közönyös érdeklődéssel tanulmányozom az erekciómat. – Nyilvánvaló – feleli fintorogva. Az arcán furcsán keveredik az undor és a nemi vágy: most jövök rá, hogy valószínűleg biolinken keresztül követi a testem impulzusait, és pontosan azt érzi, amit én. Szóval ő is csak egy börtönőr. – Higgy nekem, kijutottál. Nem csekély költségek árán, ezt is hozzá kell tennem. Természetesen akad még belőled pár millió példány a Börtönben, ezért nyugodtan érezd magadat szerencsésnek. Megmarkolom a központi tengelyre szerelt kapaszkodók egyikét, és az egyik bonszai mögé húzom magamat, Ádámként takarva meztelenségemet. A levelek közül felhőben rebbennek fel a pillangók. A váratlan erőkifejtés is kifejezetten furcsa érzés: az új testemben még csak most ébredeznek az izmok. – Fiatal hölgy, van nekem nevem is. – Kezet nyújtok neki a törpefa fölött. A lány enyhe kétséggel az arcán megfogja, majd megszorítja a kezemet. Amilyen erősen csak tudom, viszonzom. Az arckifejezése továbbra sem változik. – Jean le Flambeur, szolgálatodra. Mindazonáltal valamiben teljesen igazad van. – Felmutatom a bokaláncát. Az ékszer úgy tekergőzik tölcsérre formált tenyeremben, mint egy valódi, élő, ékszerekkel kirakott kígyó. – Valóban tolvaj vagyok. A lány szeme elkerekedik. Az arcán megfeketedik a sebhely. Aztán hirtelen elnyel a pokol. Csak egy testetlen nézőpont vagyok a sötétségben, amely még összefüggő gondolatokra is képtelen. Mintha satuba szorították volna az elmémet. Minden irányból présel valami, 19


és sem gondolkodni, sem emlékezni, sem érezni nem bírok. Ezerszer rosszabb a Börtönnél is. Egy egész örökkévalóságig tart. Aztán egyszer csak elmúlik, és ismét a hajón vagyok, zihálva, görcsösen rángó gyomorral. Az okádékom apró gömbökben lebeg körülöttem, de most még ezért is iszonyú hálás vagyok, hiszen legalább érzem. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyesmit csináltál – mondja a lány. – A tested meg az agyad éppen kölcsönben van nálam, megértetted? Ha ellopod, amire szükségünk van, talán mindkettőt megtarthatod. – Az ékköves lánc visszakerült a bokájára. Az arcán megrándul egy izom. Börtönben csiszolódott ösztöneim azt súgják, ez az a pillanat, ahol ideje befogni a számat és végre befejezni az öklendezést, de a bennem élő, virágnevű férfinak muszáj beszélnie, és nem bírom megakadályozni. – Ezzel elkéstél – közlöm zihálva. – Micsoda? – Van valami rendkívül szép a lány homlokán megjelenő ráncban. Egészen olyan, mint egy ecsetvonás. – Megjavultam. Túl későn szabadítottál ki. Fejlettebb lénnyé váltam, mademoiselle, önzetlen emberbaráttá, akit szinte csordultig tölt a jóakarat és a felebaráti szeretet. Álmodni sem mernék arról, hogy bármiféle jogellenes cselekmény részévé váljak, még ilyen bájos szabadító kedvéért sem. A lány kifürkészhetetlen pillantással mered rám. – Ám legyen. – Ám legyen? – Ha nem látom hasznodat, egyszerűen visszamegyek egy másik példányodért. Perhonen, légy oly kedves. Légbuborékot neki, és repülhet kifelé. Kis ideig farkasszemet nézünk egymással. Ostobán érzem magamat. Túl hosszú időt töltöttem a kooperáció és a defektálás 20

száguldó szerelvényén. Ideje leugrani róla. Végül én fordítom el a tekintetemet. –Várj! – mondom lassan. – Ha jobban belegondolok, talán mégis maradt bennem egy halvány kis szikra azokból a bizonyos önző késztetésekből. Sőt már most érzem, hogy rohamosan erősödik. – Én is így gondoltam – válaszolja. – Hiszen te állítólag egy igazi, javíthatatlan gazfickó vagy. – És most mi lesz? – Majd megtudod – mondja. – A nevem Mieli. Ez itt a Perhonen, a hajóm. – Széles mozdulata az egész hengert befogja. – Amíg itt tartózkodsz, mi vagyunk az isteneid. – Kuutar és Ilmatar? – kérdezek vissza, mert azonnal eszembe jut Oort isteneinek a neve. –Talán. Vagy a Fekete Ember, ha az jobban tetszik. – Mieli mosolyogva méreget. Eszembe jut a sötétség, ahova az előbb taszított, és hirtelen valóban találok némi hasonlóságot a lány meg az űr sötét, oorti istene között – Perhonen majd megmutatja a fülkédet. * Miután a tolvaj távozik, Mieli bekucorodik a pilóta bölcsőszerű székébe. Kimerültnek érzi magát, pedig a teste biolinkje szerint – amely hónapokig várt rá itt Perhonennel együtt – tökéletesen kipihent. És a kognitív disszonancia még rosszabb. Én voltam ott a Börtönben? Vagy valaki más? Mieli tisztán emlékszik a hosszú heteken át tartó felkészülésre, a q-ruhában eltöltött szubjektív lassúidőre, hogy végül elkövethessen egy bűntényt, amiért az arkhónok elkapták és bezárták a Börtönbe. Emlékszik a cellában eltöltött örökkévalóságra, ahol egy régi emlékképbe bugyolálta az elméjét. Az erőszakos 21


és sem gondolkodni, sem emlékezni, sem érezni nem bírok. Ezerszer rosszabb a Börtönnél is. Egy egész örökkévalóságig tart. Aztán egyszer csak elmúlik, és ismét a hajón vagyok, zihálva, görcsösen rángó gyomorral. Az okádékom apró gömbökben lebeg körülöttem, de most még ezért is iszonyú hálás vagyok, hiszen legalább érzem. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyesmit csináltál – mondja a lány. – A tested meg az agyad éppen kölcsönben van nálam, megértetted? Ha ellopod, amire szükségünk van, talán mindkettőt megtarthatod. – Az ékköves lánc visszakerült a bokájára. Az arcán megrándul egy izom. Börtönben csiszolódott ösztöneim azt súgják, ez az a pillanat, ahol ideje befogni a számat és végre befejezni az öklendezést, de a bennem élő, virágnevű férfinak muszáj beszélnie, és nem bírom megakadályozni. – Ezzel elkéstél – közlöm zihálva. – Micsoda? – Van valami rendkívül szép a lány homlokán megjelenő ráncban. Egészen olyan, mint egy ecsetvonás. – Megjavultam. Túl későn szabadítottál ki. Fejlettebb lénnyé váltam, mademoiselle, önzetlen emberbaráttá, akit szinte csordultig tölt a jóakarat és a felebaráti szeretet. Álmodni sem mernék arról, hogy bármiféle jogellenes cselekmény részévé váljak, még ilyen bájos szabadító kedvéért sem. A lány kifürkészhetetlen pillantással mered rám. – Ám legyen. – Ám legyen? – Ha nem látom hasznodat, egyszerűen visszamegyek egy másik példányodért. Perhonen, légy oly kedves. Légbuborékot neki, és repülhet kifelé. Kis ideig farkasszemet nézünk egymással. Ostobán érzem magamat. Túl hosszú időt töltöttem a kooperáció és a defektálás 20

száguldó szerelvényén. Ideje leugrani róla. Végül én fordítom el a tekintetemet. –Várj! – mondom lassan. – Ha jobban belegondolok, talán mégis maradt bennem egy halvány kis szikra azokból a bizonyos önző késztetésekből. Sőt már most érzem, hogy rohamosan erősödik. – Én is így gondoltam – válaszolja. – Hiszen te állítólag egy igazi, javíthatatlan gazfickó vagy. – És most mi lesz? – Majd megtudod – mondja. – A nevem Mieli. Ez itt a Perhonen, a hajóm. – Széles mozdulata az egész hengert befogja. – Amíg itt tartózkodsz, mi vagyunk az isteneid. – Kuutar és Ilmatar? – kérdezek vissza, mert azonnal eszembe jut Oort isteneinek a neve. –Talán. Vagy a Fekete Ember, ha az jobban tetszik. – Mieli mosolyogva méreget. Eszembe jut a sötétség, ahova az előbb taszított, és hirtelen valóban találok némi hasonlóságot a lány meg az űr sötét, oorti istene között – Perhonen majd megmutatja a fülkédet. * Miután a tolvaj távozik, Mieli bekucorodik a pilóta bölcsőszerű székébe. Kimerültnek érzi magát, pedig a teste biolinkje szerint – amely hónapokig várt rá itt Perhonennel együtt – tökéletesen kipihent. És a kognitív disszonancia még rosszabb. Én voltam ott a Börtönben? Vagy valaki más? Mieli tisztán emlékszik a hosszú heteken át tartó felkészülésre, a q-ruhában eltöltött szubjektív lassúidőre, hogy végül elkövethessen egy bűntényt, amiért az arkhónok elkapták és bezárták a Börtönbe. Emlékszik a cellában eltöltött örökkévalóságra, ahol egy régi emlékképbe bugyolálta az elméjét. Az erőszakos 21


menekülésre, arra, ahogyan a pellegrini felhajította az égbe, és arra, milyen érzés volt reszketve, felhorzsolva felébredni egy új testben. És mindez egyetlen tolvaj miatt. Most pedig egy kvantum-köldökzsinór pányvázza össze a testtel, amelyet a pellegrini készített a tolvajnak, aki folyamatos, tompa jelenlétként lapul a gondolatai között. Olyan, mintha egy idegen mellett heverne, és érezné minden mozdulatát, miközben fészkelődik az álmában. A Szobornoszt istennője nem hazudtolta meg magát, és csak sikerült rávennie valamire, amitől garantáltan meg fog tébolyodni. Megérintette Sydän bokaláncát! A harag segít egy kicsit. És nem, nem csak a férfira dühös, hanem saját magára is. – Elzártam a tolvajt – mondja Perhonen. A Mieli fejében felcsendülő meleg hang végre legalább tényleg csak az övé, és nem viseli magán a Börtön gyűlöletes lenyomatát. A lány a tenyerébe veszi a hajó egyik parányi, fehér avatarját: a pillangó a bőrét csiklandozza, meg-megrebben, mint a halk szívverés. – Ó, valaki mintha szerelmes lenne, nem? – kérdezi a hajó tréfálkozva. – Nem – mondja Mieli. – Csak hiányoztál. – Nekem is hiányoztál – mondja a hajó. A pillangó felröppen a lány tenyeréből, és körözni kezd a feje körül. – Szörnyű érzés volt magányosan várni rád. –Tudom – válaszolja Mieli. – Sajnálom. – Hirtelen lüktető, doboló érzés támad a fejében. A gondolatai között recés peremre tapint, mintha valamit kivágtak volna onnan és mást ragasztottak volna a helyére. Vajon ugyanaz jött vissza, aki távozott? Ha akarná, megkérdezhetné saját szobornoszt metakortexét, utasíthatná, hogy keresse meg az érzést, csomagolja be és tegye félre. Viszont egy oorti harcos sohasem folyamodna ehhez a megoldáshoz. 22

– Nem vagy jól. Nem lett volna szabad engednem, hogy elmenj – mondja Perhonen. – Nem tett jót neked. Igazán nem kellett volna erre kényszerítenie. – Csitt! – mondja Mieli. – Meghallja! – De már késő. Ugyan, kis hajó – szólal meg a pellegrini hangja. – Tudhatnád, hogy mindig gondját viselem a gyermekeimnek. És már itt is van, Mieli fölé magasodik. Rossz kislány – korholja Mielit. – Hát így kell bánni az ajándékaimmal? Hadd nézzelek! Kecsesen letelepszik a lány mellé, és törökülésbe kuporodik, mintha földi gravitációban lenne. Aztán megérinti Mieli arcát, miközben mélybarna szeme a lány tekintetét keresi. Az ujja meleg, leszámítva az egyik gyűrűje hideg csíkját, amely pontosan Mieli sebhelyéhez ér. A lány mélyet szippant a pellegrini parfümjéből. Valami elfordul, fogaskerekek marnak egymásba és a helyükre kattannak. Mieli elméje egyszeriben sima, akár a selyem. Látod, hát nem jobb így? Egyszer majd megérted, mit és hogyan csinálunk. Akkor majd nem kell aggódnod amiatt, ki kicsoda, hiszen tudni fogod, hogy ők mind te magad vagy. A disszonancia hiánya olyan, mint amikor hideg vízzel borogatják az égett bőrt. A váratlanul feltoluló megkönnyebbülés érzése teljesen lehengerlő, és Mieli majdnem könnyekben tör ki. Ezt azonban nem engedheti meg magának őelőtte. Inkább csak kinyitja a szemét, és engedelmesen vár. Semmi köszönet vagy hála? – kérdezi a pellegrini. – Ám legyen. – Kinyitja a retiküljét, és vékony, fehér hengert húz elő belőle, majd a szájába helyezi: az egyik vége lángra lobban, és átható bűzzel égni kezd. – Akkor azt mondd meg nekem, mi a véleményed a tolvajomról? – Erre a kérdésre én nem válaszolhatok – mondja Mieli halkan. – Azért élek, hogy szolgáljalak. 23


menekülésre, arra, ahogyan a pellegrini felhajította az égbe, és arra, milyen érzés volt reszketve, felhorzsolva felébredni egy új testben. És mindez egyetlen tolvaj miatt. Most pedig egy kvantum-köldökzsinór pányvázza össze a testtel, amelyet a pellegrini készített a tolvajnak, aki folyamatos, tompa jelenlétként lapul a gondolatai között. Olyan, mintha egy idegen mellett heverne, és érezné minden mozdulatát, miközben fészkelődik az álmában. A Szobornoszt istennője nem hazudtolta meg magát, és csak sikerült rávennie valamire, amitől garantáltan meg fog tébolyodni. Megérintette Sydän bokaláncát! A harag segít egy kicsit. És nem, nem csak a férfira dühös, hanem saját magára is. – Elzártam a tolvajt – mondja Perhonen. A Mieli fejében felcsendülő meleg hang végre legalább tényleg csak az övé, és nem viseli magán a Börtön gyűlöletes lenyomatát. A lány a tenyerébe veszi a hajó egyik parányi, fehér avatarját: a pillangó a bőrét csiklandozza, meg-megrebben, mint a halk szívverés. – Ó, valaki mintha szerelmes lenne, nem? – kérdezi a hajó tréfálkozva. – Nem – mondja Mieli. – Csak hiányoztál. – Nekem is hiányoztál – mondja a hajó. A pillangó felröppen a lány tenyeréből, és körözni kezd a feje körül. – Szörnyű érzés volt magányosan várni rád. –Tudom – válaszolja Mieli. – Sajnálom. – Hirtelen lüktető, doboló érzés támad a fejében. A gondolatai között recés peremre tapint, mintha valamit kivágtak volna onnan és mást ragasztottak volna a helyére. Vajon ugyanaz jött vissza, aki távozott? Ha akarná, megkérdezhetné saját szobornoszt metakortexét, utasíthatná, hogy keresse meg az érzést, csomagolja be és tegye félre. Viszont egy oorti harcos sohasem folyamodna ehhez a megoldáshoz. 22

– Nem vagy jól. Nem lett volna szabad engednem, hogy elmenj – mondja Perhonen. – Nem tett jót neked. Igazán nem kellett volna erre kényszerítenie. – Csitt! – mondja Mieli. – Meghallja! – De már késő. Ugyan, kis hajó – szólal meg a pellegrini hangja. – Tudhatnád, hogy mindig gondját viselem a gyermekeimnek. És már itt is van, Mieli fölé magasodik. Rossz kislány – korholja Mielit. – Hát így kell bánni az ajándékaimmal? Hadd nézzelek! Kecsesen letelepszik a lány mellé, és törökülésbe kuporodik, mintha földi gravitációban lenne. Aztán megérinti Mieli arcát, miközben mélybarna szeme a lány tekintetét keresi. Az ujja meleg, leszámítva az egyik gyűrűje hideg csíkját, amely pontosan Mieli sebhelyéhez ér. A lány mélyet szippant a pellegrini parfümjéből. Valami elfordul, fogaskerekek marnak egymásba és a helyükre kattannak. Mieli elméje egyszeriben sima, akár a selyem. Látod, hát nem jobb így? Egyszer majd megérted, mit és hogyan csinálunk. Akkor majd nem kell aggódnod amiatt, ki kicsoda, hiszen tudni fogod, hogy ők mind te magad vagy. A disszonancia hiánya olyan, mint amikor hideg vízzel borogatják az égett bőrt. A váratlanul feltoluló megkönnyebbülés érzése teljesen lehengerlő, és Mieli majdnem könnyekben tör ki. Ezt azonban nem engedheti meg magának őelőtte. Inkább csak kinyitja a szemét, és engedelmesen vár. Semmi köszönet vagy hála? – kérdezi a pellegrini. – Ám legyen. – Kinyitja a retiküljét, és vékony, fehér hengert húz elő belőle, majd a szájába helyezi: az egyik vége lángra lobban, és átható bűzzel égni kezd. – Akkor azt mondd meg nekem, mi a véleményed a tolvajomról? – Erre a kérdésre én nem válaszolhatok – mondja Mieli halkan. – Azért élek, hogy szolgáljalak. 23


Jó válasz, csak kissé már unalmas. Hát nem jóképű? Ugyan már, mondd meg nekem őszintén! Tényleg képes vagy elveszett szerelmedet gyászolni, ha ilyen férfi van a közvetlen közeledben? – Szükségünk van rá? Én is el tudom elvégezni a feladatot. Hadd szolgáljalak úgy, mint régen… A pellegrini csak mosolyog. Ajka piros és kerekded, mint egy tökéletes formájú cseresznye. Most nem lehet. Ha nem is te vagy a legnagyobb hatalmú szolgám, de a leghűségesebb mindenképpen. Tedd, amit mondok, és illően megjutalmazlak, amiért hittél bennem! A következő pillanatban eltűnik, és Mieli egyedül marad a pilótagubóban, csak a pillangók táncolnak a feje körül. * A kabinom nem sokkal nagyobb egy gardróbszekrénynél. A falban van egy fabrikátor, de hiába készíttetek magamnak fehérjében gazdag tejturmixot, az új testem nem igazán tűri a táplálékot. Így aztán kénytelen vagyok némi időt eltölteni az űrbéli viszonyokhoz igazított budin: ez egy parányi, önállóan mozgó zsák, amely kijön a falból és rácsatlakozik az ember fenekére. Az oorti hajók a jelek szerint nem helyeznek nagy súlyt a kényelemre. Az egyik domború falra tükröt szereltek, ezért alaposan szemügyre vehetem magamat, miközben méltóságon aluli, de elmaradhatatlan testi szükségleteimmel foglalkozom. És a tükörképem nem stimmel. Elméletileg minden rendben van: az ajkak, a Peter Lorre-szemek (ezt egy szeretőm mondta több évszázaddal ezelőtt), a halánték a gödröcskével, a rövidre nyírt, enyhén őszülő és kicsit ritkuló haj, amit pont így szeretek hordani. Egyezik a sovány, jellegtelen, de jó karban tartott test is, a pamacsszerűen sarjadó mellszőrzettel. Azonban még így is állandóan pislognom kell, mintha enyhén el lenne csúszva a kép. 24

Ennél azonban sokkal rosszabb, hogy ugyanezt érzem a fejemben is. Ha emlékezni próbálok, az olyan, mintha a nyelvemmel bökdösném a kilazult fogamat. Mintha valamit elloptak volna a fejemből. Ha! Inkább lefoglalom magamat valami mással, és a kilátásra összpontosítok. A fülkém falának akkora a nagyítása, hogy még a Dilemmabörtönt is látom a távolban. A hatszögű felületekből összeállított gyűrűformának majdnem ezer kilométer az átmérője, de ebből a szögből inkább tűnik függőleges pupillájú, hatalmas szemnek a csillagok között, amely egyenesen engem bámul. Nyelek egy nagyot, és inkább elfordítom a fejemet. – Jó érzés szabadnak lenni? – kérdezi a hajó. A női hang kicsit emlékeztet Mieliére, de fiatalabb, és ha ember lenne, nagyon szívesen találkoznék vele más, vidámabb körülmények között. –Valószínűleg el sem tudod képzelni. A Börtön nem különösebben szívderítő hely – felelem sóhajtva. – Hatalmas hálával tartozom a kapitányodnak, bár pillanatnyilag mintha kicsit feszült lenne. –Valamit mindenképpen tarts észben – mondja Perhonen. – Fogalmad sincsen, mi mindenen ment keresztül csak azért, hogy megszöktessen. Rajtad tartom a szememet. Ez egy érdekes elszólás, és nyomban el is raktározom azzal, hogy később majd jobban utánanézzek. Hogyan sikerült kiszabadítania? És kinek dolgozik? Egyelőre azonban mindez még korai, ezért inkább csak mosolygok. –Bármilyen ajánlattal készült is a kapitányod, annál minden csak jobb lehet, mint amikor valaki nagyjából óránként fejbe durrant. Egyébként nem bánja a főnökasszony, hogy velem beszélgetsz? Mégiscsak egy veszedelmes bűnözőfejedelem vagyok… többek között. – Azt hiszem, veled még elboldogulok. Egyébként nem a főnökasszonyom, vagyis nem igazán. 25


Jó válasz, csak kissé már unalmas. Hát nem jóképű? Ugyan már, mondd meg nekem őszintén! Tényleg képes vagy elveszett szerelmedet gyászolni, ha ilyen férfi van a közvetlen közeledben? – Szükségünk van rá? Én is el tudom elvégezni a feladatot. Hadd szolgáljalak úgy, mint régen… A pellegrini csak mosolyog. Ajka piros és kerekded, mint egy tökéletes formájú cseresznye. Most nem lehet. Ha nem is te vagy a legnagyobb hatalmú szolgám, de a leghűségesebb mindenképpen. Tedd, amit mondok, és illően megjutalmazlak, amiért hittél bennem! A következő pillanatban eltűnik, és Mieli egyedül marad a pilótagubóban, csak a pillangók táncolnak a feje körül. * A kabinom nem sokkal nagyobb egy gardróbszekrénynél. A falban van egy fabrikátor, de hiába készíttetek magamnak fehérjében gazdag tejturmixot, az új testem nem igazán tűri a táplálékot. Így aztán kénytelen vagyok némi időt eltölteni az űrbéli viszonyokhoz igazított budin: ez egy parányi, önállóan mozgó zsák, amely kijön a falból és rácsatlakozik az ember fenekére. Az oorti hajók a jelek szerint nem helyeznek nagy súlyt a kényelemre. Az egyik domború falra tükröt szereltek, ezért alaposan szemügyre vehetem magamat, miközben méltóságon aluli, de elmaradhatatlan testi szükségleteimmel foglalkozom. És a tükörképem nem stimmel. Elméletileg minden rendben van: az ajkak, a Peter Lorre-szemek (ezt egy szeretőm mondta több évszázaddal ezelőtt), a halánték a gödröcskével, a rövidre nyírt, enyhén őszülő és kicsit ritkuló haj, amit pont így szeretek hordani. Egyezik a sovány, jellegtelen, de jó karban tartott test is, a pamacsszerűen sarjadó mellszőrzettel. Azonban még így is állandóan pislognom kell, mintha enyhén el lenne csúszva a kép. 24

Ennél azonban sokkal rosszabb, hogy ugyanezt érzem a fejemben is. Ha emlékezni próbálok, az olyan, mintha a nyelvemmel bökdösném a kilazult fogamat. Mintha valamit elloptak volna a fejemből. Ha! Inkább lefoglalom magamat valami mással, és a kilátásra összpontosítok. A fülkém falának akkora a nagyítása, hogy még a Dilemmabörtönt is látom a távolban. A hatszögű felületekből összeállított gyűrűformának majdnem ezer kilométer az átmérője, de ebből a szögből inkább tűnik függőleges pupillájú, hatalmas szemnek a csillagok között, amely egyenesen engem bámul. Nyelek egy nagyot, és inkább elfordítom a fejemet. – Jó érzés szabadnak lenni? – kérdezi a hajó. A női hang kicsit emlékeztet Mieliére, de fiatalabb, és ha ember lenne, nagyon szívesen találkoznék vele más, vidámabb körülmények között. –Valószínűleg el sem tudod képzelni. A Börtön nem különösebben szívderítő hely – felelem sóhajtva. – Hatalmas hálával tartozom a kapitányodnak, bár pillanatnyilag mintha kicsit feszült lenne. –Valamit mindenképpen tarts észben – mondja Perhonen. – Fogalmad sincsen, mi mindenen ment keresztül csak azért, hogy megszöktessen. Rajtad tartom a szememet. Ez egy érdekes elszólás, és nyomban el is raktározom azzal, hogy később majd jobban utánanézzek. Hogyan sikerült kiszabadítania? És kinek dolgozik? Egyelőre azonban mindez még korai, ezért inkább csak mosolygok. –Bármilyen ajánlattal készült is a kapitányod, annál minden csak jobb lehet, mint amikor valaki nagyjából óránként fejbe durrant. Egyébként nem bánja a főnökasszony, hogy velem beszélgetsz? Mégiscsak egy veszedelmes bűnözőfejedelem vagyok… többek között. – Azt hiszem, veled még elboldogulok. Egyébként nem a főnökasszonyom, vagyis nem igazán. 25


– Ó! – Ódivatú lélek vagyok, azonban az emberek és gogolok közötti szexuális kapcsolat már ifjúkoromban is eléggé piszkálta a fantáziámat, és bizonyos szokások nehezen múlnak. – Nem az, amire gondolsz! – mondja Perhonen. – Csak barátok vagyunk! Arról nem is beszélve, hogy ő alkotott meg engem. Mármint nem engem, hanem a hajót. Idősebb vagyok ám, mint első pillantásra gondolnád. – Vajon az akcentusa mennyire valódi? – És hallottam már rólad, az a helyzet. Jó régen. Még az összeomlás előtt. – Pedig ha engem kérdeznek, azt mondtam volna, nem lehetsz több háromszáznál. Csak nem az egyik rajongómat tisztelhetem benned? – Az nagyon tetszett, amikor elemeltél egy egész napot. Elegáns trükk volt. – Az elegancia mindig is a legfontosabb szempontjaim közé tartozott – közlöm vele. – Mellesleg tényleg nem tűnsz többnek háromszáznál. – Komolyan mondod? – Ühüm. Az eddig látottak alapján semmiképpen. –Van kedved körülnézni? Mieli miatt ne aggódj, most éppen eléggé elfoglalt. – Ezer örömmel. – Egyértelműen nőnemű… ezek szerint talán mégsem veszítettem el az összes vonzerőmet a Börtönben. Hirtelen leküzdhetetlen kényszert érzek arra, hogy felöltözzek: bármilyen nőnemű egyeddel folytatott beszélgetés közben kiszolgáltatottnak érzem magamat, ha még egy fügefalevéllel sem takarhatom el magamat. – Úgy tűnik, bőven lesz időnk megismerni egymást. Kaphatnék esetleg egy öltözet ruhát előtte? * Perhonen először ruhákat készített nekem a fabrikátorral. Az anyaguk túlságosan sima – amúgy sem szívesen viselek 26

okosanyagból készült öltözéket –, de amint szemügyre veszem magamat a fehér ingben, a fekete nadrágban és a sötétbíbor zakóban, máris enyhül a feszengésem. Aztán a hajó aktiválja nekem a holoteret. A világ hirtelen kap egy új dimenziót, én pedig a testemből kilépve átsétálok ide, ki az űrbe, és onnan nézek le a hajóra. Jó tippeltem: Perhonen egy oorti pókhajó. Különálló modulokból áll, amelyeket nanoszálak kapcsolnak össze, a lakórészek pedig úgy keringenek a központi tengely körül, mint egy vidámparki körhinta, és így teremtik meg a gravitáció illúzióját. A modulok szabadon mozoghatnak a pányvák bonyolult hálózatában, akárcsak pókok a hálójukban. A kvantumcsomóból készült vitorlák káprázatos látványt nyújtanak – a szappanbuborékszerűen vékony, koncentrikus körök mesterséges atomokból készültek, és több kilométeres sávban terjeszkednek a hajó körül, hogy egyforma hatásfokkal gyűjtsék be a napsugarakat, a Fősodor mezorészecskéit és a fényfeldolgozók ragyogását. Az alkalmat kihasználva lopva végigmérem saját magamat is, és ez a látvány aztán valóban figyelemre méltó. A holotérben a legapróbb részletek is látszanak. A bőröm alatt kvantumcsomók, minden sejtben proteomikus számítógép, a csontokban sűrű komputrónium. Ehhez fogható alkotást kizárólag a Nap közelében keringő gubernija-világokon tudnak készíteni. Ezek szerint megmentőim a Szobornosztnak dolgoznak. Érdekes. – Azt hittem, rám vagy kíváncsi – mondja Perhonen enyhén sértődötten. – Hiszen ez így is van – felelem. – Csak gyorsan meg akartam győződni róla, vajon tényleg szalonképes vagyok-e. A Börtönben nem igazán nyílt alkalmam hölgyekkel találkozni. –Tulajdonképpen miért raboskodtál ott? Hirtelen nem is értem, ezen miért nem gondolkodtam életem legutóbbi, kissé talán hosszúra nyúlt időszakában. Túlsá27


– Ó! – Ódivatú lélek vagyok, azonban az emberek és gogolok közötti szexuális kapcsolat már ifjúkoromban is eléggé piszkálta a fantáziámat, és bizonyos szokások nehezen múlnak. – Nem az, amire gondolsz! – mondja Perhonen. – Csak barátok vagyunk! Arról nem is beszélve, hogy ő alkotott meg engem. Mármint nem engem, hanem a hajót. Idősebb vagyok ám, mint első pillantásra gondolnád. – Vajon az akcentusa mennyire valódi? – És hallottam már rólad, az a helyzet. Jó régen. Még az összeomlás előtt. – Pedig ha engem kérdeznek, azt mondtam volna, nem lehetsz több háromszáznál. Csak nem az egyik rajongómat tisztelhetem benned? – Az nagyon tetszett, amikor elemeltél egy egész napot. Elegáns trükk volt. – Az elegancia mindig is a legfontosabb szempontjaim közé tartozott – közlöm vele. – Mellesleg tényleg nem tűnsz többnek háromszáznál. – Komolyan mondod? – Ühüm. Az eddig látottak alapján semmiképpen. –Van kedved körülnézni? Mieli miatt ne aggódj, most éppen eléggé elfoglalt. – Ezer örömmel. – Egyértelműen nőnemű… ezek szerint talán mégsem veszítettem el az összes vonzerőmet a Börtönben. Hirtelen leküzdhetetlen kényszert érzek arra, hogy felöltözzek: bármilyen nőnemű egyeddel folytatott beszélgetés közben kiszolgáltatottnak érzem magamat, ha még egy fügefalevéllel sem takarhatom el magamat. – Úgy tűnik, bőven lesz időnk megismerni egymást. Kaphatnék esetleg egy öltözet ruhát előtte? * Perhonen először ruhákat készített nekem a fabrikátorral. Az anyaguk túlságosan sima – amúgy sem szívesen viselek 26

okosanyagból készült öltözéket –, de amint szemügyre veszem magamat a fehér ingben, a fekete nadrágban és a sötétbíbor zakóban, máris enyhül a feszengésem. Aztán a hajó aktiválja nekem a holoteret. A világ hirtelen kap egy új dimenziót, én pedig a testemből kilépve átsétálok ide, ki az űrbe, és onnan nézek le a hajóra. Jó tippeltem: Perhonen egy oorti pókhajó. Különálló modulokból áll, amelyeket nanoszálak kapcsolnak össze, a lakórészek pedig úgy keringenek a központi tengely körül, mint egy vidámparki körhinta, és így teremtik meg a gravitáció illúzióját. A modulok szabadon mozoghatnak a pányvák bonyolult hálózatában, akárcsak pókok a hálójukban. A kvantumcsomóból készült vitorlák káprázatos látványt nyújtanak – a szappanbuborékszerűen vékony, koncentrikus körök mesterséges atomokból készültek, és több kilométeres sávban terjeszkednek a hajó körül, hogy egyforma hatásfokkal gyűjtsék be a napsugarakat, a Fősodor mezorészecskéit és a fényfeldolgozók ragyogását. Az alkalmat kihasználva lopva végigmérem saját magamat is, és ez a látvány aztán valóban figyelemre méltó. A holotérben a legapróbb részletek is látszanak. A bőröm alatt kvantumcsomók, minden sejtben proteomikus számítógép, a csontokban sűrű komputrónium. Ehhez fogható alkotást kizárólag a Nap közelében keringő gubernija-világokon tudnak készíteni. Ezek szerint megmentőim a Szobornosztnak dolgoznak. Érdekes. – Azt hittem, rám vagy kíváncsi – mondja Perhonen enyhén sértődötten. – Hiszen ez így is van – felelem. – Csak gyorsan meg akartam győződni róla, vajon tényleg szalonképes vagyok-e. A Börtönben nem igazán nyílt alkalmam hölgyekkel találkozni. –Tulajdonképpen miért raboskodtál ott? Hirtelen nem is értem, ezen miért nem gondolkodtam életem legutóbbi, kissé talán hosszúra nyúlt időszakában. Túlsá27


gosan lefoglaltak a fegyverek, az együttműködés és annak hiánya. Miért voltam a Börtönben? – Egy ilyen kedves hölgynek igazán felesleges ezen törni a fejét. Perhonen nagyot sóhajt. –Talán igazad van. Lehet, hogy nem okos dolog veled beszélgetni. Mielinek sem tetszene, ha megtudná. De olyan régen nem járt egyetlen érdekes vendég sem a fedélzeten. – Az biztos, hogy kicsit kihaltnak tűnik a környék – jegyzem meg, és a csillagos ég felé intek. – Hol vagyunk? – A Neptun melletti Trója-övben. Az univerzum pereme után kettővel. Nagyon hosszú ideig várakoztam itt, miután Mieli elment érted. – Még sokat kell tanulnod a bűnözésről. Az egész kizárólag a várakozásról szól. Az unalmat csak néha szakítja meg a fellángoló rettegés. Kicsit olyan, mint a háború. – Ó, az sokkal jobb volt – mondja a hajó felélénkülve. – Harcoltunk a protokollháborúban. Imádtam! Ott aztán tényleg gyorsan kellett gondolkodni. És mi mindent meg nem tettünk! Például elloptunk egy holdat. Hihetetlen volt! A Metist, közvetlenül a Villanás előtt: Mieli egy strangelet-bombát helyezett el a holdon, amivel kilökte a röppályájáról, olyan volt, mint egy hatalmas tűzijáték, el sem tudod képzelni… A hajó hirtelen elhallgat. Vajon rájött volna, hogy túl sokat mondott? De nem – egyszerűen másfelé figyel. A távolban, messze a Perhonen vitorláin, a holoteret behálózó vektorok szövedékén és a több szintbe rendezett lakómodulok pókhálóján túl ékkőként ragyogó, fényes pontok gyúlnak, mint egy hatágú csillag. Belenagyítok az űrnézetbe. Cakkos, agyarszerű, fekete hajók, az orr-részükön hét szobor arca sorakozik egymás mellett, ugyanazok, mint a Szobornoszt összes építmé28

nyén. Ők az Alapítók: istenkirályok, akik trillió alattvaló felett uralkodnak. Valaha együtt ittam velük. Az arkhónok közelednek. – Nem tudom, mit követtél el – mondja Perhonen –, de nagyon szeretnének visszakapni.


gosan lefoglaltak a fegyverek, az együttműködés és annak hiánya. Miért voltam a Börtönben? – Egy ilyen kedves hölgynek igazán felesleges ezen törni a fejét. Perhonen nagyot sóhajt. –Talán igazad van. Lehet, hogy nem okos dolog veled beszélgetni. Mielinek sem tetszene, ha megtudná. De olyan régen nem járt egyetlen érdekes vendég sem a fedélzeten. – Az biztos, hogy kicsit kihaltnak tűnik a környék – jegyzem meg, és a csillagos ég felé intek. – Hol vagyunk? – A Neptun melletti Trója-övben. Az univerzum pereme után kettővel. Nagyon hosszú ideig várakoztam itt, miután Mieli elment érted. – Még sokat kell tanulnod a bűnözésről. Az egész kizárólag a várakozásról szól. Az unalmat csak néha szakítja meg a fellángoló rettegés. Kicsit olyan, mint a háború. – Ó, az sokkal jobb volt – mondja a hajó felélénkülve. – Harcoltunk a protokollháborúban. Imádtam! Ott aztán tényleg gyorsan kellett gondolkodni. És mi mindent meg nem tettünk! Például elloptunk egy holdat. Hihetetlen volt! A Metist, közvetlenül a Villanás előtt: Mieli egy strangelet-bombát helyezett el a holdon, amivel kilökte a röppályájáról, olyan volt, mint egy hatalmas tűzijáték, el sem tudod képzelni… A hajó hirtelen elhallgat. Vajon rájött volna, hogy túl sokat mondott? De nem – egyszerűen másfelé figyel. A távolban, messze a Perhonen vitorláin, a holoteret behálózó vektorok szövedékén és a több szintbe rendezett lakómodulok pókhálóján túl ékkőként ragyogó, fényes pontok gyúlnak, mint egy hatágú csillag. Belenagyítok az űrnézetbe. Cakkos, agyarszerű, fekete hajók, az orr-részükön hét szobor arca sorakozik egymás mellett, ugyanazok, mint a Szobornoszt összes építmé28

nyén. Ők az Alapítók: istenkirályok, akik trillió alattvaló felett uralkodnak. Valaha együtt ittam velük. Az arkhónok közelednek. – Nem tudom, mit követtél el – mondja Perhonen –, de nagyon szeretnének visszakapni.


2 A tolvaj és az arkhónok

Mit csináltam rosszul? Mieli dobogó szívvel merül el a pilótagubóban. Valami balul sült el a Börtönben. Pedig minden úgy ment, mint a szimulációkban. Akkor viszont miért üldöznek? Egy gondolattal előhívja a harci autizmust, amelyet valaha a pellegrini épített belé; az nyomban hűvös takaróként borul rá, vektorokra meg gravitációs kutakra bontja a világot. Elméje összeolvad Perhonenével, és máris villámgyorsan száguldoznak a gondolatai. Észlelt objektumok: Perhonen. A Trójai-öv szétszóródott aszteroidái, amelyek a csigalassan gondolkodó, szintetikus létformáknak otthon adó 2006RJ103 körül csoportosulnak – ez egy alig kétszázezer kilométeres sziklagöröngy. A Börtön, a hatszögekből álló gyémántfánk, harminc fényszekundumra mögöttük, a Perhonen aktuális vektorának origója: tömör, sötét és hideg. Az arkhónok pengehajói – 0,5 g-s gyorsulással, fürgén közelednek, sokkal célratörőbb vektorban, mint amire a Perhonen fényvitorláinak gyengéd rebbenései képesek. Húsz fénymásod31


percre tőlük ott a Fősodor, a következő célpont. A folyamatosan özönlő űrhajók áradata, egyike a kevés ideális, konstans felületnek a newtoni rémálommá vált Naprendszerben, külön gravitációval bíró roppant artéria, amely a lehető legenyhébb lökésekkel terelget minden járművet a célja felé, így biztosítva a gyors és biztonságos haladást. Tökéletes menedék, csak túl messze van. Hát legyen – sóhajt fel Mieli. – Harci üzemmód! Az oorti zafírkorall alatt megbúvó szobornoszt technológia öntudatra ébred. A pókhajó nekilát átkonfigurálni magát. A szétszórt modulok visszahúzódnak a pányvákon, és szoros, kemény kúppá állnak össze középen. A kvantumcsomóból készült szárnyak tükörfelülete gyémántkemény tűzfallá alakul. Még éppen időben, mielőtt az arkhón nanolövedékek becsapódnának. Az első sorozat csak pihekönnyű cseppek zápora, ami nem ütheti át a páncélzatot. A következő csomag viszont már egy adaptált, optimalizált változat lesz, mint ahogyan az összes következő is, egészen addig, amíg a tűzfal hardvere vagy szoftvere össze nem omlik. Akkor pedig… Ki kell jutnunk a Fősodorba. A Mieli fejében dolgozó gépezetek gyémántpengéjű láncfűrészként ritkítják a játékelméleti szituáció elágazó ágrendszerét. Olyan ez, akár egy oorti dal értelmezési lehetősége, rengeteg út vezet ki ebből az útvesztőből, és neki elég egyet megtalálnia… Az újabb becsapódások sorozata számolatlan tűszúrásként izzik fel a holotérben. És ezúttal valami át is jut a falon. Az egyik tárolómodul torz, zafírkék kinövéssé bomlik szét. A lány higgadtan leválasztja a hajóról, és hosszasan néz a kilőtt modul után, amely még sodródás közben is tovább mutálódik, lassan, mint egy rosszindulatú daganat, és bizarr szerveket formáz magán, amelyek molekulaméretű spórákat lövellnek a Perhonen tűzfalára, amíg a hajó végül szét nem perzseli a meteorelhárító lézerrel. 32

– Ez fájt – mondja Perhonen. –Tartok tőle, hogy még sokkal jobban is fog fájni. Mieli egyetlen lobbanással elégeti a vésztartalékként tárolt antianyagot, és lendületes ívben a 2006RJ103 sekély gravitációs kútjába sodorja a hajót. Perhonen élő teste hangos nyögéssel tűri, amint a mágneses tárológyűrűből felszabaduló antiprotonok forró plazmacsóvákká válnak. Mieli az energia egy részével megnöveli a kötéseket a hajótörzs programozható anyagból készült rúdjai között. Az arkhónok könnyedén tartják a tempót, és ismét tüzelnek. Perhonen hangosan sikolt a lány körül, de az autizmusa nem engedi, hogy a hang elterelje a figyelmét a feladatáról. Egyetlen gondolattal kvantumcsomó-torpedót formáz a hajó parányi fegyverraktára körüli strangeletből, és ki is lövi az aszteroida felé. Gammasugarak és egzotikus barionok kurta lobbanása tölti be a holoteret, majd a következő pillanatban fénygömbbé változik a göcsörtös szikla, vakító villanás lesz belőle, ami egyszerűen nem akar kihunyni. A holotér erőlködve próbálja tartani a tempót, de végül mindent elborít a fehér zaj, és leáll a rendszer. Mieli, aki innentől kénytelen vakon repülni, ismét szélesre tárja Perhonen szárnyait. Az aszteroida természetellenes pusztulásával felkavart részecskeszél telibe kapja őket, és a Fősodor felé lódítja Perhonent. Mieli hirtelen egész testében elnehezedik a gyorsulástól, és a hajó zafírszerkezete zümmögő dalba kezd körülötte. Kell néhány pillanat, mire a holotér újra bekapcsol és kiszűri a részecskeszintű zajt és káoszt. Mieli visszafojtott lélegzettel vár, de egyetlen fekete agyarra emlékeztető hajó sem bukkan elő a lassan halványodó izzásból a hátuk mögött. Vagy mindet elnyelte a robbanás, vagy elveszítették a préda nyomát a szubatomi tébolyban. Mieli egy lélegzetvételnyi időre megszünteti az autizmust, hogy átélhesse a diadal mámorát. 33


percre tőlük ott a Fősodor, a következő célpont. A folyamatosan özönlő űrhajók áradata, egyike a kevés ideális, konstans felületnek a newtoni rémálommá vált Naprendszerben, külön gravitációval bíró roppant artéria, amely a lehető legenyhébb lökésekkel terelget minden járművet a célja felé, így biztosítva a gyors és biztonságos haladást. Tökéletes menedék, csak túl messze van. Hát legyen – sóhajt fel Mieli. – Harci üzemmód! Az oorti zafírkorall alatt megbúvó szobornoszt technológia öntudatra ébred. A pókhajó nekilát átkonfigurálni magát. A szétszórt modulok visszahúzódnak a pányvákon, és szoros, kemény kúppá állnak össze középen. A kvantumcsomóból készült szárnyak tükörfelülete gyémántkemény tűzfallá alakul. Még éppen időben, mielőtt az arkhón nanolövedékek becsapódnának. Az első sorozat csak pihekönnyű cseppek zápora, ami nem ütheti át a páncélzatot. A következő csomag viszont már egy adaptált, optimalizált változat lesz, mint ahogyan az összes következő is, egészen addig, amíg a tűzfal hardvere vagy szoftvere össze nem omlik. Akkor pedig… Ki kell jutnunk a Fősodorba. A Mieli fejében dolgozó gépezetek gyémántpengéjű láncfűrészként ritkítják a játékelméleti szituáció elágazó ágrendszerét. Olyan ez, akár egy oorti dal értelmezési lehetősége, rengeteg út vezet ki ebből az útvesztőből, és neki elég egyet megtalálnia… Az újabb becsapódások sorozata számolatlan tűszúrásként izzik fel a holotérben. És ezúttal valami át is jut a falon. Az egyik tárolómodul torz, zafírkék kinövéssé bomlik szét. A lány higgadtan leválasztja a hajóról, és hosszasan néz a kilőtt modul után, amely még sodródás közben is tovább mutálódik, lassan, mint egy rosszindulatú daganat, és bizarr szerveket formáz magán, amelyek molekulaméretű spórákat lövellnek a Perhonen tűzfalára, amíg a hajó végül szét nem perzseli a meteorelhárító lézerrel. 32

– Ez fájt – mondja Perhonen. –Tartok tőle, hogy még sokkal jobban is fog fájni. Mieli egyetlen lobbanással elégeti a vésztartalékként tárolt antianyagot, és lendületes ívben a 2006RJ103 sekély gravitációs kútjába sodorja a hajót. Perhonen élő teste hangos nyögéssel tűri, amint a mágneses tárológyűrűből felszabaduló antiprotonok forró plazmacsóvákká válnak. Mieli az energia egy részével megnöveli a kötéseket a hajótörzs programozható anyagból készült rúdjai között. Az arkhónok könnyedén tartják a tempót, és ismét tüzelnek. Perhonen hangosan sikolt a lány körül, de az autizmusa nem engedi, hogy a hang elterelje a figyelmét a feladatáról. Egyetlen gondolattal kvantumcsomó-torpedót formáz a hajó parányi fegyverraktára körüli strangeletből, és ki is lövi az aszteroida felé. Gammasugarak és egzotikus barionok kurta lobbanása tölti be a holoteret, majd a következő pillanatban fénygömbbé változik a göcsörtös szikla, vakító villanás lesz belőle, ami egyszerűen nem akar kihunyni. A holotér erőlködve próbálja tartani a tempót, de végül mindent elborít a fehér zaj, és leáll a rendszer. Mieli, aki innentől kénytelen vakon repülni, ismét szélesre tárja Perhonen szárnyait. Az aszteroida természetellenes pusztulásával felkavart részecskeszél telibe kapja őket, és a Fősodor felé lódítja Perhonent. Mieli hirtelen egész testében elnehezedik a gyorsulástól, és a hajó zafírszerkezete zümmögő dalba kezd körülötte. Kell néhány pillanat, mire a holotér újra bekapcsol és kiszűri a részecskeszintű zajt és káoszt. Mieli visszafojtott lélegzettel vár, de egyetlen fekete agyarra emlékeztető hajó sem bukkan elő a lassan halványodó izzásból a hátuk mögött. Vagy mindet elnyelte a robbanás, vagy elveszítették a préda nyomát a szubatomi tébolyban. Mieli egy lélegzetvételnyi időre megszünteti az autizmust, hogy átélhesse a diadal mámorát. 33


– Sikerült! – mondja hangosan. – Mieli? Nem vagyok túl jól. Sötét folt terjed a hajótörzsön. A közepéből hideg és fekete szilánk türemkedik ki. Az arkhónok egyik nanolövedéke. – Szedd ki! – A harci autizmus utáni pillanatokban a félelem és az undor érzése maró, fullasztó hányásként árad szét a szájában. – Nem megy! Megérinteni sem bírom. Olyan az íze, mint a Börtönnek. Mieli gondolatban sikoltó fohászt küld elméjének abba a zugába, amelyet a Szobornoszt istennője egyszer megérintett. De a pellegrini nem válaszol. * Körülöttem haldoklik a hajó. Azt nem tudom, Mieli mit művelt, de abból a miniatűr szupernovából ítélve, amely percekkel ezelőtt lobbant fel odakint az űrben, nem adja magát harc nélkül. Most azonban pókhálómintában terjed szét a feketeség a fal zafírján. Tipikus arkhónmegoldás: beléd fecskendezik magukat, majd téged alakítanak át Börtönné. Megperzselt fűrészpor szaga terjeng, ami azt jelenti, hogy vadul dolgoznak a naniták, egyre gyorsabban küzdik le az összes védelmet, amit a hajó immunrendszere felsorakoztat ellenük. Ennek hangja is van, olyan, akár a morajló erdőtűzé. Túl szép volt ez ahhoz, hogy sokáig tartson. Csak elkaptak végül, főnök. Próbálom felidézni, milyen felpezsdítő érzés volt ellopni Mieli ékszerét. Mi lenne, ha magammal vinném emlékbe? Vagy ez az egész egy haldokló ember újabb álma? Sohasem szöktem meg. Egy másik börtönben vagyok a börtönön belül. Ekkor szólal meg a gúnyos hang a fejemben. Mik nem történnek! Jean le Flambeur feladja! Végül csak megtörtek odabent! Meg is érdemled, hogy visszamenj. Semmi34

ben sem különbözöl a szilánkosra tört marsalltudatoktól vagy a Szobornoszt megtébolyodott játékszereitől, meg a feledésbe fúlt halottaktól. Már arra sem emlékszel, micsoda gyönyörű kalandokat éltél át valaha, semmi sem maradt a páratlan hőstettekből. Nem vagy te Jean le Flambeur, csak egy emlék, amelyik azt hiszi magáról, hogy… A pokolba is, ez több a soknál! Mindig van kiút. Csak akkor vagy börtönben, ha te magad is elhiszed. Ezt egy istennőtől hallottam. És hirtelen kristálytisztán tudom, mi a teendő. – Hajó! Semmi válasz. A rohadt életbe már! – Hajó! Beszélnem kell Mielivel! – Még mindig semmi. A kabinban kezd nagyon meleg lenni. Itt nem maradhatok. Az ablakon keresztül Perhonen lángoló szárnyaira látok, amelyek úgy ragyognak az űrben, mint a befogott sarki fény. A hajó akkora gyorsulással száguld, hogy most már gravitációnk is van, legalább fél g. Az irányokkal azonban valami nincsen rendben: a lent valahova a középső terem hátsó felébe csúszott. Kievickélek a fülkéből, rámarkolok a központi tengely kapaszkodóira és húzódzkodni kezdek a pilótagubó felé. A következő pillanatban hullámként söpör végig rajtam a forróság és a fény: alattam a henger egész szegmense hullik alá pörögve a semmibe. A vákuumtól kizárólag a szappanbuborékszerűen vékony, semmiből elővillanó kvantumcsomókból álló fal választ el. Most már késő kimetszeni a fertőzést. Tűzforró zafírszilánkok kavarognak körülöttem. Az egyik borotvaéles darab fájdalmas ecsetvonásként hagy véres nyomot az alkaromon. Most már valóban rettenetes a forróság, és minden elborít a fűrészporbűz. A falakban rohamosan terjed a feketeség – ég a hajó, és mire majd lelohadnak a lángok, valami egészen más fog előbukkani a hamvakból. A szívem úgy ver a mellkasomban, 35


– Sikerült! – mondja hangosan. – Mieli? Nem vagyok túl jól. Sötét folt terjed a hajótörzsön. A közepéből hideg és fekete szilánk türemkedik ki. Az arkhónok egyik nanolövedéke. – Szedd ki! – A harci autizmus utáni pillanatokban a félelem és az undor érzése maró, fullasztó hányásként árad szét a szájában. – Nem megy! Megérinteni sem bírom. Olyan az íze, mint a Börtönnek. Mieli gondolatban sikoltó fohászt küld elméjének abba a zugába, amelyet a Szobornoszt istennője egyszer megérintett. De a pellegrini nem válaszol. * Körülöttem haldoklik a hajó. Azt nem tudom, Mieli mit művelt, de abból a miniatűr szupernovából ítélve, amely percekkel ezelőtt lobbant fel odakint az űrben, nem adja magát harc nélkül. Most azonban pókhálómintában terjed szét a feketeség a fal zafírján. Tipikus arkhónmegoldás: beléd fecskendezik magukat, majd téged alakítanak át Börtönné. Megperzselt fűrészpor szaga terjeng, ami azt jelenti, hogy vadul dolgoznak a naniták, egyre gyorsabban küzdik le az összes védelmet, amit a hajó immunrendszere felsorakoztat ellenük. Ennek hangja is van, olyan, akár a morajló erdőtűzé. Túl szép volt ez ahhoz, hogy sokáig tartson. Csak elkaptak végül, főnök. Próbálom felidézni, milyen felpezsdítő érzés volt ellopni Mieli ékszerét. Mi lenne, ha magammal vinném emlékbe? Vagy ez az egész egy haldokló ember újabb álma? Sohasem szöktem meg. Egy másik börtönben vagyok a börtönön belül. Ekkor szólal meg a gúnyos hang a fejemben. Mik nem történnek! Jean le Flambeur feladja! Végül csak megtörtek odabent! Meg is érdemled, hogy visszamenj. Semmi34

ben sem különbözöl a szilánkosra tört marsalltudatoktól vagy a Szobornoszt megtébolyodott játékszereitől, meg a feledésbe fúlt halottaktól. Már arra sem emlékszel, micsoda gyönyörű kalandokat éltél át valaha, semmi sem maradt a páratlan hőstettekből. Nem vagy te Jean le Flambeur, csak egy emlék, amelyik azt hiszi magáról, hogy… A pokolba is, ez több a soknál! Mindig van kiút. Csak akkor vagy börtönben, ha te magad is elhiszed. Ezt egy istennőtől hallottam. És hirtelen kristálytisztán tudom, mi a teendő. – Hajó! Semmi válasz. A rohadt életbe már! – Hajó! Beszélnem kell Mielivel! – Még mindig semmi. A kabinban kezd nagyon meleg lenni. Itt nem maradhatok. Az ablakon keresztül Perhonen lángoló szárnyaira látok, amelyek úgy ragyognak az űrben, mint a befogott sarki fény. A hajó akkora gyorsulással száguld, hogy most már gravitációnk is van, legalább fél g. Az irányokkal azonban valami nincsen rendben: a lent valahova a középső terem hátsó felébe csúszott. Kievickélek a fülkéből, rámarkolok a központi tengely kapaszkodóira és húzódzkodni kezdek a pilótagubó felé. A következő pillanatban hullámként söpör végig rajtam a forróság és a fény: alattam a henger egész szegmense hullik alá pörögve a semmibe. A vákuumtól kizárólag a szappanbuborékszerűen vékony, semmiből elővillanó kvantumcsomókból álló fal választ el. Most már késő kimetszeni a fertőzést. Tűzforró zafírszilánkok kavarognak körülöttem. Az egyik borotvaéles darab fájdalmas ecsetvonásként hagy véres nyomot az alkaromon. Most már valóban rettenetes a forróság, és minden elborít a fűrészporbűz. A falakban rohamosan terjed a feketeség – ég a hajó, és mire majd lelohadnak a lángok, valami egészen más fog előbukkani a hamvakból. A szívem úgy ver a mellkasomban, 35


mintha a Notre Dame púpos toronyőre rángatná a kötelét, de eltökélten kapaszkodom tovább. A zafírfalon át belátok a pilótagubóba: a mikroszkopikus méretű robotműszerek felhője őrülten kavarog, mint a nyári forróság a beton felett. Mieli lehunyt szemmel lóg a ködben. Ököllel verem az ajtót. – Engedj be! Fogalmam sincs, vajon bejutottak-e már az agyába. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Mieli egy ideje már a Börtön foglya. Ha viszont mégsem, akkor szükségem van rá a tervemhez. Megkapaszkodom a központi tengelyen és onnan elrugaszkodva próbálok elég lendületet gyűjteni ahhoz, hogy berúgjam az ajtót. Semmi értelme, persze – amíg maga a hajó nem ad utasítást az intelligens zafírnak, addig ez ki nem nyílik. Zafír. Hirtelen bevillan Mieli arckifejezése, amikor ébredésemkor meglátta az erekciómat. Folyamatosan fut be hozzá a testem összes információja, csak valószínűleg alkalmazott rájuk egy szűrőt. Viszont lehet egy határérték, ami… Ó, a fenébe. Ha nem gondolkodom, úgy könnyebb. Lekapok egy hosszú, éles zafírszilánkot a levegőből, és amekkora erővel csak bírom, beledöföm a bal tenyerembe, a kéztőcsont mellé. A következő pillanatban majdnem elájulok. A szilánk megcsikordul a csonton és inakat, izmokat tép fel menet közben. A fájdalom olyan, mintha magával a Sátánnal szorítottam volna kezet, vörös, fekete és könyörtelen. Vérszagot szimatolok: bőséggel árad a sebből, és furcsán nagy, torz cseppekben hullik alá a tátongó űrbe. Ez az első alkalom, hogy a Börtön óta valódi fájdalmat érzek, és van ebben valami egészen felemelő. A kezemből kiálló kék szilánkra nézek, és kitör belőlem a nevetés, és abba sem tudom hagyni, amíg igazán elviselhetetlenné nem válik a fájdalom, és át nem váltok az üvöltésre. Valakitől pedig kapok egy hatalmas pofont. 36

– Mi a fészkes nyavalyát művelsz? Mieli a pilótagubó ajtajában áll és elkerekedett szemmel mered rám. Remek, ezt legalább ő is megérezte. Lanyhán kavarog körülöttünk a mikroszkopikus masinák felhője, valahonnan szürke por szitál, ami csak fokozza a káoszt – hulló hamu, égő városok jutnak erről eszembe. – Bízzál bennem! – közlöm vele őrült vigyorral, csupa véresen. – Van egy tervem. –Tíz másodpercet kapsz. – Ki tudom szedni a hajóból. Át bírom verni. Képes vagyok rá. Ismerem a gondolkodását. Hosszú, hosszú ideig voltam odabent. – Miért is bíznék meg benned? Felemelem vérző tenyeremet, és kirántom a húsból a szilánkot. Nedvesen cuppanó hang hallatszik, és újabb hullámban érkezik a gyötrelmes fájdalom. – Azért – préselem ki összeszorított fogakon keresztül –, mert előbb döföm magamat szemen, mint hogy visszamenjek a Börtönbe. Mieli egy kis ideig farkasszemet néz velem. Aztán teljesen őszintén elmosolyodik. – Mire van szükséged? – Gyökérszintű felhasználói jogosultságot kérek ehhez a testhez, mert erről tudom, mire képes. És számolókapacitásra is szükségem lesz, bőven az alapérték felett. Mieli felsóhajt. – Legyen. Takarítsd el ezt a rohadékot a hajómról! Aztán lehunyja a szemét, és a fejemben hangosan kattan valami. * Valóban ott vagyok a rendszer gyökerében, sőt én vagyok a gyökere, a test pedig egy világfa, egy Yggdrasil. Csontjaiban 37


mintha a Notre Dame púpos toronyőre rángatná a kötelét, de eltökélten kapaszkodom tovább. A zafírfalon át belátok a pilótagubóba: a mikroszkopikus méretű robotműszerek felhője őrülten kavarog, mint a nyári forróság a beton felett. Mieli lehunyt szemmel lóg a ködben. Ököllel verem az ajtót. – Engedj be! Fogalmam sincs, vajon bejutottak-e már az agyába. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Mieli egy ideje már a Börtön foglya. Ha viszont mégsem, akkor szükségem van rá a tervemhez. Megkapaszkodom a központi tengelyen és onnan elrugaszkodva próbálok elég lendületet gyűjteni ahhoz, hogy berúgjam az ajtót. Semmi értelme, persze – amíg maga a hajó nem ad utasítást az intelligens zafírnak, addig ez ki nem nyílik. Zafír. Hirtelen bevillan Mieli arckifejezése, amikor ébredésemkor meglátta az erekciómat. Folyamatosan fut be hozzá a testem összes információja, csak valószínűleg alkalmazott rájuk egy szűrőt. Viszont lehet egy határérték, ami… Ó, a fenébe. Ha nem gondolkodom, úgy könnyebb. Lekapok egy hosszú, éles zafírszilánkot a levegőből, és amekkora erővel csak bírom, beledöföm a bal tenyerembe, a kéztőcsont mellé. A következő pillanatban majdnem elájulok. A szilánk megcsikordul a csonton és inakat, izmokat tép fel menet közben. A fájdalom olyan, mintha magával a Sátánnal szorítottam volna kezet, vörös, fekete és könyörtelen. Vérszagot szimatolok: bőséggel árad a sebből, és furcsán nagy, torz cseppekben hullik alá a tátongó űrbe. Ez az első alkalom, hogy a Börtön óta valódi fájdalmat érzek, és van ebben valami egészen felemelő. A kezemből kiálló kék szilánkra nézek, és kitör belőlem a nevetés, és abba sem tudom hagyni, amíg igazán elviselhetetlenné nem válik a fájdalom, és át nem váltok az üvöltésre. Valakitől pedig kapok egy hatalmas pofont. 36

– Mi a fészkes nyavalyát művelsz? Mieli a pilótagubó ajtajában áll és elkerekedett szemmel mered rám. Remek, ezt legalább ő is megérezte. Lanyhán kavarog körülöttünk a mikroszkopikus masinák felhője, valahonnan szürke por szitál, ami csak fokozza a káoszt – hulló hamu, égő városok jutnak erről eszembe. – Bízzál bennem! – közlöm vele őrült vigyorral, csupa véresen. – Van egy tervem. –Tíz másodpercet kapsz. – Ki tudom szedni a hajóból. Át bírom verni. Képes vagyok rá. Ismerem a gondolkodását. Hosszú, hosszú ideig voltam odabent. – Miért is bíznék meg benned? Felemelem vérző tenyeremet, és kirántom a húsból a szilánkot. Nedvesen cuppanó hang hallatszik, és újabb hullámban érkezik a gyötrelmes fájdalom. – Azért – préselem ki összeszorított fogakon keresztül –, mert előbb döföm magamat szemen, mint hogy visszamenjek a Börtönbe. Mieli egy kis ideig farkasszemet néz velem. Aztán teljesen őszintén elmosolyodik. – Mire van szükséged? – Gyökérszintű felhasználói jogosultságot kérek ehhez a testhez, mert erről tudom, mire képes. És számolókapacitásra is szükségem lesz, bőven az alapérték felett. Mieli felsóhajt. – Legyen. Takarítsd el ezt a rohadékot a hajómról! Aztán lehunyja a szemét, és a fejemben hangosan kattan valami. * Valóban ott vagyok a rendszer gyökerében, sőt én vagyok a gyökere, a test pedig egy világfa, egy Yggdrasil. Csontjaiban 37


gyémánt masinák dolgoznak, sejtjeiben proteomikus technológia működik. Az elméje pedig valódi, rajonléptékű Szobornosztagy, amely egész világokat képes futtatni. Saját emberi tudatom úgy vész el benne, mint egyetlen könyv egyetlen lapja egy bábeli könyvtárban. Énem egyik fele, a mosolygó férfi azonnal a meneküléssel akar foglalkozni, és azon tűnődik, miként lehetne rávenni ezt a bámulatos gépet, hogy legalább egy szegmensét kilője az űrbe, szabadítóimat börtönőreim markában hagyva. Énem másik fele viszont nagy meglepetésemre nemet mond az ötletre. A haldokló hajót járom a nanolövedék nyomában, már nem is esetlen majomként függeszkedve, hanem puhán siklok a levegőben, akár egy miniatűr űrhajó. Ott van! – súgják felturbózott érzékszerveim: a henger túlvégében az egyik fabrikátormodulba fúrta magát, és onnan terjeszkedik minden irányba a Börtön matériája. Hirtelen sugallatnak engedelmeskedve lokális másolatot készítek Perhonen holoteréről. Megparancsolom a hajónak, hogy nyissa meg előttem zafírkék húsát. A hajótest lágy, nedves zselévé változik. Belemélyesztem a kezemet, addig tapogatok, amíg rá nem markolok a lövedékre. Kirántom: aprócska, alig nagyobb egy sejtnél. Ronda, fekete fog, hegyes gyökerekkel. Testem kvantumcsomóból növeszt csápokat, azzal fogom meg. Felemelem, és alaposabban szemügyre veszem. Megtévesztően parányi, pedig legalább egy arkhón elméje lapul odabent, amely csak arra vár, hogy mindent, ami a szeme elé kerül, egy-egy újabb Börtönné alakítson át. A számba veszem, ráharapok, nyelek. * Az arkhón boldog. Egy pillanat erejéig, amikor az előbb belekóstolt a tolvajba, tökéletlenséget érzékelt, diszharmóniát, mintha ugyanaz a személy egyszerre kétszer lenne egyetlen testben. 38

Tény viszont, hogy az Anyabörtönön kívül minden furcsa – idekint egyáltalán nem tökéletesek a játékok. A vénséges, vis�szataszító fizika közel sem olyan letisztult, mint az arkhónok jászmái, amelyek a maguk egyszerűségében tökéletesek, egyúttal mégis magukban foglalják a matematika minden meghatározó aspektusát. Pontosan ezért kell ezt az élő anyagot újabb Börtönné alakítania – ezzel is az univerzum tisztaságát növeli. Az Atya, a Lelkek Mérnöke azt tanította nekik, hogy az univerzum tisztaságát szeretni kell. Így lesz rendezett az egész világ. Ez itt ráadásul remek anyag, kiváló Börtön lesz belőle. Az arkhón szájában már a gondolattól összefut a nyál, milyen zamatos mintázatokba állnak majd össze az itt talált dilemmák iterációi. Saját atyamásolata egyszer olyan defektálás-mintára bukkant, amelynek az íze a pekándiós jégkrémre emlékeztetett: egy önmagát sokszorosító stratégiát követő motívumra, mint egy igazi nagymenő az Élet játéka nevű társasban. Ki tudja, talán neki is szerencséje lesz, és talál valami újat ezen a kicsike játéktáblán. Messze, messze, messze innen a testvérmásolatai sustorognak, de mindent hall a kvuptlinken keresztül, és még mindig panaszkodnak, annyira fáj nekik a tolvaj szökésének a gondolata, mert az egész helyzet gyomorforgatóan helytelen és rossz, nem is beszélve a másikról, az anomáliáról. Gyorsan megnyugtatja őket, hogy minden rendben van, hamarosan mindan�nyian visszatérnek az Anyabörtönbe, és ráadásul valami újat is visz nekik. Az arkhón lenéz a cellák rácsos hálózatára, ahol a tolvajocskák, pillangók és oorti nők rejtőzködnek az édeskés zamatú anyagban. Bármelyik pillanatban újra elkezdődhet a Játék. Az arkhón úgy tippeli, citromos sörbetre emlékeztet majd az íze. 39


gyémánt masinák dolgoznak, sejtjeiben proteomikus technológia működik. Az elméje pedig valódi, rajonléptékű Szobornosztagy, amely egész világokat képes futtatni. Saját emberi tudatom úgy vész el benne, mint egyetlen könyv egyetlen lapja egy bábeli könyvtárban. Énem egyik fele, a mosolygó férfi azonnal a meneküléssel akar foglalkozni, és azon tűnődik, miként lehetne rávenni ezt a bámulatos gépet, hogy legalább egy szegmensét kilője az űrbe, szabadítóimat börtönőreim markában hagyva. Énem másik fele viszont nagy meglepetésemre nemet mond az ötletre. A haldokló hajót járom a nanolövedék nyomában, már nem is esetlen majomként függeszkedve, hanem puhán siklok a levegőben, akár egy miniatűr űrhajó. Ott van! – súgják felturbózott érzékszerveim: a henger túlvégében az egyik fabrikátormodulba fúrta magát, és onnan terjeszkedik minden irányba a Börtön matériája. Hirtelen sugallatnak engedelmeskedve lokális másolatot készítek Perhonen holoteréről. Megparancsolom a hajónak, hogy nyissa meg előttem zafírkék húsát. A hajótest lágy, nedves zselévé változik. Belemélyesztem a kezemet, addig tapogatok, amíg rá nem markolok a lövedékre. Kirántom: aprócska, alig nagyobb egy sejtnél. Ronda, fekete fog, hegyes gyökerekkel. Testem kvantumcsomóból növeszt csápokat, azzal fogom meg. Felemelem, és alaposabban szemügyre veszem. Megtévesztően parányi, pedig legalább egy arkhón elméje lapul odabent, amely csak arra vár, hogy mindent, ami a szeme elé kerül, egy-egy újabb Börtönné alakítson át. A számba veszem, ráharapok, nyelek. * Az arkhón boldog. Egy pillanat erejéig, amikor az előbb belekóstolt a tolvajba, tökéletlenséget érzékelt, diszharmóniát, mintha ugyanaz a személy egyszerre kétszer lenne egyetlen testben. 38

Tény viszont, hogy az Anyabörtönön kívül minden furcsa – idekint egyáltalán nem tökéletesek a játékok. A vénséges, vis�szataszító fizika közel sem olyan letisztult, mint az arkhónok jászmái, amelyek a maguk egyszerűségében tökéletesek, egyúttal mégis magukban foglalják a matematika minden meghatározó aspektusát. Pontosan ezért kell ezt az élő anyagot újabb Börtönné alakítania – ezzel is az univerzum tisztaságát növeli. Az Atya, a Lelkek Mérnöke azt tanította nekik, hogy az univerzum tisztaságát szeretni kell. Így lesz rendezett az egész világ. Ez itt ráadásul remek anyag, kiváló Börtön lesz belőle. Az arkhón szájában már a gondolattól összefut a nyál, milyen zamatos mintázatokba állnak majd össze az itt talált dilemmák iterációi. Saját atyamásolata egyszer olyan defektálás-mintára bukkant, amelynek az íze a pekándiós jégkrémre emlékeztetett: egy önmagát sokszorosító stratégiát követő motívumra, mint egy igazi nagymenő az Élet játéka nevű társasban. Ki tudja, talán neki is szerencséje lesz, és talál valami újat ezen a kicsike játéktáblán. Messze, messze, messze innen a testvérmásolatai sustorognak, de mindent hall a kvuptlinken keresztül, és még mindig panaszkodnak, annyira fáj nekik a tolvaj szökésének a gondolata, mert az egész helyzet gyomorforgatóan helytelen és rossz, nem is beszélve a másikról, az anomáliáról. Gyorsan megnyugtatja őket, hogy minden rendben van, hamarosan mindan�nyian visszatérnek az Anyabörtönbe, és ráadásul valami újat is visz nekik. Az arkhón lenéz a cellák rácsos hálózatára, ahol a tolvajocskák, pillangók és oorti nők rejtőzködnek az édeskés zamatú anyagban. Bármelyik pillanatban újra elkezdődhet a Játék. Az arkhón úgy tippeli, citromos sörbetre emlékeztet majd az íze. 39


* –Varázslat! – mondom Mielinek. – Mit tudsz a bűvésztrükkökről? Ismét emberi alakomban vagyok. Lassan múlik a kiterjesztett érzékek és a megnövelt számolókapacitás emléke, de még érezni, mint egy amputált végtag helyét. És természetesen most már egy arkhón is fut bennem, a csontjaim mélyébe zárva, mélyfagyasztásként funkcionáló programkódba hibernálva. Miközben a hajó javítja magát, mi az egyik zsúfolt raktármodulban ülünk, amely egy pányván pörög a tengelye körül, hogy gravitációja legyen. Most azonban már csillámló folyóként hömpölyög körülöttünk a rengeteg űrjármű, több ezer köbkilométernyi területen szétszórva, de Perhonen bőre felnagyítja és közelebb hozza a látványt: túlhúzott zoku generációs hajók ontják magukból őrültek módjára a felesleges hőt, miközben az utasoknak minden egyes nappal legalább ezer esztendő telik el odabent, aztán ott vannak a bálnaszerű normálhajók, amelyek aprócska, zöld napokat hordanak a hasukban, és mindenhol nyüzsögnek a Szobornoszt gondolafoszlányok, mint megannyi szentjánosbogár. –Tulajdonképpen semmi bonyolult nem volt benne. A lényeg ugyanaz, mint amit az idegtudomány is tanít. A figyelemelterelés. Mieli nem figyel rám. Éppen megteríti az asztalt, és sorban pakolja le elém az oorti fogásokat: lila színben játszó, bizarr, átlátszó kockákat, vonagló szintetikus létformákat és darabokra vágott – amúgy mesterien szintetizált – sokszínű gyümölcsöket, valamint két poharat. Szertartásos, nyugodt mozdulatokkal terít, mintha egy rituálét hajtana végre. A terítés végeztével sem néz rám, hanem a falhoz lép, és egy rekeszből elővesz egy palackot. – Mit csinálsz? – kérdezem. Kifejezéstelen arccal pillant rám. 40

– Ünnepelünk – feleli. – És milyen jól tesszük! – vágom rá vigyorogva. – Szóval ott tartottam, hogy egészen sok időmbe került, de végül rájöttem, hogy továbbra is lehetséges akaratlan vakságot előidézni egy szobornoszt elmében. Hitted volna? Bizonyos dolgok nem változnak. Szóval felcseréltem az érzékszervi bemeneteit, és rákötöttem az arkhónt egy szimre, amely Perhonen virtuálterén alapul. Még mindig azt hiszi, hogy Börtönt épít. Nagyon, nagyon lassan. – Értem. – Mieli fintorogva nézi a palackot, és láthatóan arra próbál rájönni, hogyan kell kinyitni. Kezd bosszantani az érdektelensége, amelyet zseniális tervem iránt tanúsít. – Nézd, megmutatom, hogyan működik. Figyelj! Gyengéden megérintem az egyik kanalat, olyan mozdulatot teszek, mintha a tenyerembe fognám, pedig igazság szerint közben lesöpröm az ölembe. Aztán felemelem mindkét kezemet, és mutatom, hogy üres. –Volt, nincs! – Mieli meglepetten pislog. Ismét ökölbe szorítom a bal kezemet. – Vagy csak átalakult? – Kinyitom a tenyeremet, és ott tekergőzik benne a bokalánca. Olyan szertartásosan nyújtom felé, mint egy becses ajándékot. Mieli szemében harag villan, de lassú mozdulattal végül a láncért nyúl és elveszi a tenyeremből. – Ne merészelj még egyszer hozzáérni! – mondja. – Soha többé. – Megígérem – válaszolom, és komolyan is gondolom. – Innentől kezdve mindketten profiként viselkedünk, jó? Benne vagy? – Rendben – mondja némi éllel a hangjában. Mielőtt folytatnám, nagy levegőt veszek. – A hajó elmesélte, mit tettél. A poklot is megjártad csak azért, hogy kiszabadíts – mondom. – Mi lehet az, amiért még ez sem túl nagy ár? Mieli nem szól semmit, csak hirtelen mozdulattal letépi a palackról a viaszpecsétet. 41


* –Varázslat! – mondom Mielinek. – Mit tudsz a bűvésztrükkökről? Ismét emberi alakomban vagyok. Lassan múlik a kiterjesztett érzékek és a megnövelt számolókapacitás emléke, de még érezni, mint egy amputált végtag helyét. És természetesen most már egy arkhón is fut bennem, a csontjaim mélyébe zárva, mélyfagyasztásként funkcionáló programkódba hibernálva. Miközben a hajó javítja magát, mi az egyik zsúfolt raktármodulban ülünk, amely egy pányván pörög a tengelye körül, hogy gravitációja legyen. Most azonban már csillámló folyóként hömpölyög körülöttünk a rengeteg űrjármű, több ezer köbkilométernyi területen szétszórva, de Perhonen bőre felnagyítja és közelebb hozza a látványt: túlhúzott zoku generációs hajók ontják magukból őrültek módjára a felesleges hőt, miközben az utasoknak minden egyes nappal legalább ezer esztendő telik el odabent, aztán ott vannak a bálnaszerű normálhajók, amelyek aprócska, zöld napokat hordanak a hasukban, és mindenhol nyüzsögnek a Szobornoszt gondolafoszlányok, mint megannyi szentjánosbogár. –Tulajdonképpen semmi bonyolult nem volt benne. A lényeg ugyanaz, mint amit az idegtudomány is tanít. A figyelemelterelés. Mieli nem figyel rám. Éppen megteríti az asztalt, és sorban pakolja le elém az oorti fogásokat: lila színben játszó, bizarr, átlátszó kockákat, vonagló szintetikus létformákat és darabokra vágott – amúgy mesterien szintetizált – sokszínű gyümölcsöket, valamint két poharat. Szertartásos, nyugodt mozdulatokkal terít, mintha egy rituálét hajtana végre. A terítés végeztével sem néz rám, hanem a falhoz lép, és egy rekeszből elővesz egy palackot. – Mit csinálsz? – kérdezem. Kifejezéstelen arccal pillant rám. 40

– Ünnepelünk – feleli. – És milyen jól tesszük! – vágom rá vigyorogva. – Szóval ott tartottam, hogy egészen sok időmbe került, de végül rájöttem, hogy továbbra is lehetséges akaratlan vakságot előidézni egy szobornoszt elmében. Hitted volna? Bizonyos dolgok nem változnak. Szóval felcseréltem az érzékszervi bemeneteit, és rákötöttem az arkhónt egy szimre, amely Perhonen virtuálterén alapul. Még mindig azt hiszi, hogy Börtönt épít. Nagyon, nagyon lassan. – Értem. – Mieli fintorogva nézi a palackot, és láthatóan arra próbál rájönni, hogyan kell kinyitni. Kezd bosszantani az érdektelensége, amelyet zseniális tervem iránt tanúsít. – Nézd, megmutatom, hogyan működik. Figyelj! Gyengéden megérintem az egyik kanalat, olyan mozdulatot teszek, mintha a tenyerembe fognám, pedig igazság szerint közben lesöpröm az ölembe. Aztán felemelem mindkét kezemet, és mutatom, hogy üres. –Volt, nincs! – Mieli meglepetten pislog. Ismét ökölbe szorítom a bal kezemet. – Vagy csak átalakult? – Kinyitom a tenyeremet, és ott tekergőzik benne a bokalánca. Olyan szertartásosan nyújtom felé, mint egy becses ajándékot. Mieli szemében harag villan, de lassú mozdulattal végül a láncért nyúl és elveszi a tenyeremből. – Ne merészelj még egyszer hozzáérni! – mondja. – Soha többé. – Megígérem – válaszolom, és komolyan is gondolom. – Innentől kezdve mindketten profiként viselkedünk, jó? Benne vagy? – Rendben – mondja némi éllel a hangjában. Mielőtt folytatnám, nagy levegőt veszek. – A hajó elmesélte, mit tettél. A poklot is megjártad csak azért, hogy kiszabadíts – mondom. – Mi lehet az, amiért még ez sem túl nagy ár? Mieli nem szól semmit, csak hirtelen mozdulattal letépi a palackról a viaszpecsétet. 41


– Nézd – mondom neki –, gondolkodtam az ajánlatodon. Bármi legyen is az, amit meg kell szerezned, én ellopom neked. Nem érdekel, kinek dolgozol. Még arra is hajlandó vagyok, hogy a te elképzeléseid szerint csináljuk. Tartozom neked ennyivel. Ezt diktálja a becsületem. Mieli bort tölt. Az aranyszínű folyadék szirupos állagú, ezért ez eltart egy ideig. Amint végez, felemelem a poharamat. – Ihatunk erre? Halk csendüléssel érnek egymáshoz a poharak. Alacsony gravitáción igényel némi ügyességet a koccintás. Iszunk. Thanisch-Erben Thanisch, 2343. A régi évjáratokhoz hasonlóan ez is enyhe gyufaillatot áraszt – ezt nevezik Thaddeusatemnek, Thaddeus lélegzetének. Ezt meg honnan tudom? – Nem te kellesz nekem, tolvaj – közli Mieli. – Hanem az, aki voltál. Ami az első dolog, amit el fogunk lopni. Nagyokat szippantok a Thaddeus lélegzetéből, és némán bámulom a lányt. Az illat hatására pedig feltolul egy emlékkép, és lassan felködlik az eszemben az a valaki más, aki sok, sok, sok éven át voltam, feltölt, mint a bor a poharat. – Közepesen testes, robosztus ital, enyhe ruganyossággal – mondja a férfi, és a rizlinggel teli kehely mögül néz a lányra, mintha folyékony fényrétegen keresztül mosolyogna rá. – Kit merészeltél testesnek nevezni? – vág vissza a lány nevetve, és a férfi már most úgy gondol rá, mint aki hozzá tartozik. Pedig az igazság az, hogy pont a férfi lesz a nőé hosszú-hosszú időre, a Labirintusban töltött, szerelemmel és borral megédesített éveken át. A férfi… aki én vagyok… jó helyre rejtette a titkait. Elmeszteganográfia, a gondolatok közé rejtett üzenetek tudománya. A Proust-effektus. A tudás egészen eddig ott lapult, ahol az 42

arkhónok nem találhattak rá, egy asszociációhoz kötött, adott illatra megnyíló emlékképben, mert egy rab egyszer sem szippanthat ilyen italba a börtönben, ahol senki sem eszik vagy iszik soha. – Zseni vagyok! – mondom Mielinek. Most sem mosolyog, de legalább egy kicsit mintha hunyorogna. – Akkor irány a Mars – mondja. – A Labirintus. Végigfut rajtam a hideg. Látványosan kevés magánéletem van ebben a testben vagy akár ebben az agyban. Még mindig börtönben vagyok, de ez legalább köröket ver az előzőre: gyönyörű nő, titkok, finom ételek – és űrhajók csillámló áramlata sodor minket a következő kaland felé. Elmosolyodom. – Ahova felejteni megy az ember – mondom. – Igyunk az új kezdetekre! Mieli nem szól, de velem iszik. Körülöttünk Perhonen vitorlái ragyogó hasítékokat vágnak az űr sötétjébe, és sebesen röptetnek minket a Fősodorban.


– Nézd – mondom neki –, gondolkodtam az ajánlatodon. Bármi legyen is az, amit meg kell szerezned, én ellopom neked. Nem érdekel, kinek dolgozol. Még arra is hajlandó vagyok, hogy a te elképzeléseid szerint csináljuk. Tartozom neked ennyivel. Ezt diktálja a becsületem. Mieli bort tölt. Az aranyszínű folyadék szirupos állagú, ezért ez eltart egy ideig. Amint végez, felemelem a poharamat. – Ihatunk erre? Halk csendüléssel érnek egymáshoz a poharak. Alacsony gravitáción igényel némi ügyességet a koccintás. Iszunk. Thanisch-Erben Thanisch, 2343. A régi évjáratokhoz hasonlóan ez is enyhe gyufaillatot áraszt – ezt nevezik Thaddeusatemnek, Thaddeus lélegzetének. Ezt meg honnan tudom? – Nem te kellesz nekem, tolvaj – közli Mieli. – Hanem az, aki voltál. Ami az első dolog, amit el fogunk lopni. Nagyokat szippantok a Thaddeus lélegzetéből, és némán bámulom a lányt. Az illat hatására pedig feltolul egy emlékkép, és lassan felködlik az eszemben az a valaki más, aki sok, sok, sok éven át voltam, feltölt, mint a bor a poharat. – Közepesen testes, robosztus ital, enyhe ruganyossággal – mondja a férfi, és a rizlinggel teli kehely mögül néz a lányra, mintha folyékony fényrétegen keresztül mosolyogna rá. – Kit merészeltél testesnek nevezni? – vág vissza a lány nevetve, és a férfi már most úgy gondol rá, mint aki hozzá tartozik. Pedig az igazság az, hogy pont a férfi lesz a nőé hosszú-hosszú időre, a Labirintusban töltött, szerelemmel és borral megédesített éveken át. A férfi… aki én vagyok… jó helyre rejtette a titkait. Elmeszteganográfia, a gondolatok közé rejtett üzenetek tudománya. A Proust-effektus. A tudás egészen eddig ott lapult, ahol az 42

arkhónok nem találhattak rá, egy asszociációhoz kötött, adott illatra megnyíló emlékképben, mert egy rab egyszer sem szippanthat ilyen italba a börtönben, ahol senki sem eszik vagy iszik soha. – Zseni vagyok! – mondom Mielinek. Most sem mosolyog, de legalább egy kicsit mintha hunyorogna. – Akkor irány a Mars – mondja. – A Labirintus. Végigfut rajtam a hideg. Látványosan kevés magánéletem van ebben a testben vagy akár ebben az agyban. Még mindig börtönben vagyok, de ez legalább köröket ver az előzőre: gyönyörű nő, titkok, finom ételek – és űrhajók csillámló áramlata sodor minket a következő kaland felé. Elmosolyodom. – Ahova felejteni megy az ember – mondom. – Igyunk az új kezdetekre! Mieli nem szól, de velem iszik. Körülöttünk Perhonen vitorlái ragyogó hasítékokat vágnak az űr sötétjébe, és sebesen röptetnek minket a Fősodorban.


Turn static files into dynamic content formats.

Create a flipbook
Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.