2. (F-dúr) vonósnégyes, op

BARTÓK ÉLETMŰVE MA IS IDŐSZERŰ EMBERI, TÁRSADALMI PROBLÉMÁKAT FESZEGET

Száz éve, 1921 márciusában ünnepelte a zenei világ először Bartók Béla születésnapját, a negyvenediket, s ez nagyjából végérvényesen nyilvánvalóvá tette nemzetközi rangját. A párizsi La Revue musicale folyóirat terjedelmes és egyedülállóan mély pályaképet közölt: Kodály Zoltán fogalmazta barátja addigi életművéről. Miután kompozícióit már 1918 óta a kor talán legjelentősebb, kortárs zenével is foglalkozó zeneműkiadója, a bécsi Universal Edition adta ki, a hozzá kapcsolódó Musikblätter des Anbruch folyóirat ritka különszámai egyikét teljes egészében Bartóknak szentelte. Nálunk Kassák Lajos avantgárd Ma folyóirata adott ki már 1918-ban Bartóknak szentelt teljes különszámot.

A maihoz hasonló évfordulón érdemes fölfigyelni rá, hogy a zeneszerző kerek születésnapjaihoz többnyire jelentős, állomásjelző művek, események kapcsolódnak: 1891-ben – az apja korai elvesztése után édesanyjával és húgával élő 10 éves gyermek – már nagyban komponálja gyermekkori zongoradarabjait, köztük A Duna folyása címmel korabeli népszerű táncok stílusában írott tételekből összefűzött

BARTÓK'S OEUVRE HAS RELEVANCE TO HUMAN AND SOCIAL PROBLEMS TOPICAL EVEN TODAY

It was one hundred years ago, in March 1921, that the world of music first celebrated the birthday of Béla Bartók, his fortieth, thus making a clear statement about his international standing. The Parisian journal La Revue musicale published an extensive and uniquely in-depth review of his career: Zoltán Kodály analysed the oeuvre of his friend. Since from 1918 onwards his compositions had been released by perhaps the most significant music publisher of the age also dealing with contemporary music, Universal Edition of Vienna, the associated journal Musikblätter des Anbruch dedicated one of its rare special editions in its entirety to Bartók. Here in Hungary, Lajos Kassák’s avant-garde periodical Ma issued a whole special edition solely on Bartók in 1918.

On an anniversary such as we have now, it is worth noting that the composer’s decennial birthdays are mostly associated with significant works and events that signal milestones in a career: in 1891, after the premature death of his father, the 10-year-old child living with his mother and sister had largely composed his childhood piano pieces, including his programmatic composition The Course of the Danube, written in the style of popular period dances and strung together from movements; in 1901, taking a year out as a student of piano and composition at the Liszt Academy, he overcame the last great illness of his troubled childhood and adolescence thanks to treatment taken at Merano in Italy. On 21 October 1901, at a special concert organized by the Liszt Academy, he performed – with resounding success – the Sonata in B minor by Liszt at his first public appearance at the Liszt Academy. During this period perceived as largely unproductive, he wrote a large-scale variation series for piano, Variations, on the theme of his classmate Felicie Fábián.

It is virtually unbelievable that after the passage of a further ten years, in 1911, as a 30-year-old teacher of piano at the Liszt Academy and a family man, he composed his opera, Bluebeard’s Castle, to Béla Balázs’s mystery drama that although folk balladic in tone still provided an analysis of modern emotions. Stage works are in the focus of the 1910s. Yet Allegro barbaro in all likelihood similarly dates from 1911, and also by then his four-part series For Children built on Hungarian and Slovak folk and children’s songs became complete. In the abovementioned year of 1921, he composed his first Sonata for Violin and Piano, which he dedicated to the hugely gifted student of Hubay, violinist Jelly d’Arányi who was living in England, and which in the period after the First World War reignited, this time for good, his career as an international composer and performer.

programmatikus kompozícióját; 1901-ben – a Zeneakadémia zongora és zeneszerzés hallgatójaként évet halasztva – meráni gyógykezelésének hála győzi le sok bajjal terhelt gyermek- és ifjúkora utolsó nagy betegségét. A Zeneakadémia 1901. október 21-én megrendezett ünnepi hangversenyén, első nyilvános zeneakadémiai fellépésén Liszt h-moll szonátáját játssza átütő sikerrel. E nagyrészt terméketlennek érzett időszakban Változatok címmel nagyszabású variációsorozatot ír zongorára évfolyamtársa, Fábián Felicie témájára.

Szinte hihetetlen, hogy újabb tíz év elteltével, 1911-ben – a Zeneakadémia 30 éves zongoratanáraként s immár családos emberként – megkomponálja operáját, A kékszakállú herceg várát Balázs Béla népballadai hangú, ám modern életérzést elemző misztériumdrámájára. A tízes évek középpontjában azután a színpadi művek állnak. De az Allegro barbaro is feltehetőleg 1911-ben keletkezett, s ugyancsak ekkorra válik teljessé a magyar, majd szlovák népi és gyermekdalokra épülő, négyrészes Gyermekeknek sorozat. A már emlegetett 1921-es évben komponálja az első Hegedű-zongora szonátát, amelyet a nagy tehetségű, Angliában élő Hubay-tanítvány hegedűművésznőnek, Arányi Jellynek ajánl, s amely az I. világháborút követő időszakban újra és végérvényesen elindítja rendszeres nemzetközi zeneszerzői-előadói karrierjét.

Bármilyen jelentős – és jelentőségében kihagyhatatlan – is öt évvel később az 1926-os „zongorás” esztendő új stílusfordulata, a következő évtizedfordulón, 1931-ben fejezi be 2. zongoraversenyét, mely az 1926-os 1. zongoraversenynél klasszikusabban és sikeresebben tudta képviselni érett kori stílusát. Ugyancsak 1931-ben komponálja 44 hegedűduóját, amely – szinte utoljára – új zenei stílusának népzenei forrásairól minden addiginál változatosabb keresztmetszetet ad magyar, szlovák, román, rutén, szerb és arab dallamok feldolgozását egymás mellé állítva. De még híres ars poeticáját is zenéjének alapvetően magyar jellegéről, három – magyar, román, szlovák – népzenei gyökeréről és a „tiszta forrásról” is ebben az évben fogalmazza meg Octavian Beunak írott, sokat idézett levelében. Talán még a Cantata profana megkomponálása a megelőző évben sem független ettől az évtized-fordulótól.

Ez, az ötvenedik, sok emlékezetes mozzanatot tartalmaz A csodálatos mandarin pesti bemutatójának elmaradása ellenére is. Ekkorra válik egyértelműen a nemzetközi kulturális élet elismert közéleti szereplőjévé. Ezt jelzi, hogy meghívják a Népszövetség irodalommal és művészetekkel foglalkozó állandó bizottságának rendszeres tanácskozására, majd 1936-ot megint nehéz említés nélkül hagyni: nemcsak ekkor tartja székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián Liszt-problémák címmel, nemcsak ekkor látogat Törökországba, hogy koncerteket, előadásokat tartson és – utoljá-

However significant – and in its significance, indispensable – the new stylistic turn of the 1926 ‘piano’ year was five years later, in the next decennial anniversary, in 1931, he completed his second piano concerto, which more classically and more successfully represented his mature style compared with the Piano Concerto No. 1 of 1926. Also in 1931, he composed 44 Duos for Two Violins, which, almost for the last time, gave an even more varied cross-section of rural music sources of his new musical style, setting arrangements of Hungarian, Slovak, Romanian, Ruthenian, Serbian and Arabic melodies side by side. Furthermore, in this year he also formulated his famous ars poetica about the fundamentally Hungarian nature of his music, speaking about the three rural music roots – Hungarian, Romanian, Slovak – and the ‘pure source’ in his oft-quoted letter to Octavian Beu. Perhaps even the composition of Cantata profana in the previous year was not unconnected to this milestone anniversary.

This, the fiftieth, contained many memorable moments despite the cancellation of the premiere in Pest of The Miraculous Mandarin. By this time, he had unequivocally become a recognized public figure in international cultural life. As a sign of this, he was invited to the regular session of the permanent committee on literature and the arts of the League of Nations, and then again, 1936 should not be omitted: in this year, not only did he give his inaugural address entitled Liszt Problems at the Hungarian Academy of Sciences, not only did he visit Turkey to give concerts and lectures and,

ra – kötetre való kis-ázsiai népzenét gyűjtsön a terepen, hanem ekkor komponálja meg egyik főművét, a húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára írt Zenét is. Ezek után, s az utolsó termékeny évek után különösen szomorú tragikus hallgatása a II. világháború kitörése utáni évtizedfordulón: 1941-ben – már Amerikában – csupán a korai II. szvit átdolgozása készül el két zongorára, második feleségével, a zongoraművésznő Pásztory Dittával közös koncertjei számára. Szükségszerű lehetett ez a megelőző évek nagy betakarítása után is (Kétzongorás-ütőhangszeres szonáta, Hegedűverseny, Divertimento, Mikrokosmos, 6. kvartett, hogy csak a legfontosabbakat említsük). E hallgatást azután mégis megtörte az alkotás utolsó nagy fellángolása a zenekari Concertótól a Hegedű szólószonátán át a 3. zongoraversenyig.

Végigtekintve az évtizedfordulókon, a száz évvel ezelőtti kétségkívül különleges jelentőségűnek tűnik, s a rettenetes háború és az azt követő társadalmi felfordulás után ismét – átmenetileg – reményteli. Bartók számára az az év mindjárt fontos koncerttel indult: 1921. január 7-én rendezték meg újabb szerzői estjét a Zeneakadémián. „Nagyon szép, nagyon meleg volt az este – mintha az a sok ember érezte volna, hogy valamit jóvá kell tenni, valakit szeretni kell, akit igaztalanúl bántottak” – így foglalta össze az eseményt másnap Bartók felesége, Ziegler Márta a zeneszerző édesanyjának írt hosszú közös levelükben. Figyelemre méltó a koncert műsora és az előadók névsora. Ez egyszer ugyanis nem a szerző játszott zongoraműveiből, hanem a korszak kétségkívül legelismertebb magyar zongoraművésze, Dohnányi Ernő. A Három burleszk 2. számát, a Kicsit ázottant, az 1. Siratóéneket, a Tíz könnyű zongoradarabból a Medvetáncot és az Este a székelyeknél címűt – „az után volt a legnagyobb randalirozás” –, s végül az Allegro barbarót játszotta. A műsort a hűséges Waldbauer–Kerpely kvartett előadásában az 1. vonósnégyes vezette be, s utolsó számként – még egyszer utoljára, akárcsak az 1910-es legelső szerzői esten – a fiatalkori Vonóskvintett hangzott el ugyancsak a kvartett, valamint a Bartók előadásában. Ziegler Márta észrevétele szerint: „hiába, ez tetszett mégis legjobban, az emberek ki akartak bújni a bőrükből”. De azt is megjegyzi: „A quartett volt az első, nagyon szép volt, főleg az utolsó tételt játszották gyönyörűen a fiuk, s mennyi szeretettel, melegséggel.”

for the final time, make a field visit collecting an entire volume’s worth of folk music of Asia Minor, but he also composed one of his masterpieces, Music for Strings, Percussion and Celesta. After all these, and following the final truly fertile years, his tragic silence on the decennial anniversary after the outbreak of the Second World War was particularly sad: in 1941, by now in America, only the arrangement for two pianos of his early second suite was completed, destined for a joint concert with his second wife, pianist Ditta Pásztory. In fact, this may have been necessary after the bumper harvest of previous years (Sonata for Two Pianos and Percussion, Violin Concerto, Divertimento, Mikrokosmos, String Quartet No. 6, just to mention the most important works). Even so, this silence was broken by a final outburst of creative energy from Concerto for Orchestra through Solo Sonata for Violin to the Piano Concerto No. 3.

Looking back over the significant anniversaries, without doubt the one a hundred years earlier appears to have had a particular significance and, after the terrible war and ensuing social upheaval, once again, albeit only temporarily, to be full of hope. For Bartók, this year started with an important concert: on 7 January 1921, a new composer’s recital was arranged for him in the Liszt Academy. ‘The recital was very beautiful, very warm – as though all those people somehow felt something needed to be remedied, someone needed to be loved who had been unfairly injured.’ This is how Bartók’s wife, Márta Ziegler, summed up the event in a long joint letter to the composer’s mother the next day. The concert programme and list of performers is most noteworthy. For once, it was not the composer playing from his piano works but the most prominent Hungarian pianist of the day by far, Ernő Dohnányi. He played the second of Three Burlesques, A Bit Drunk, Dirge No. 1, Bear Dance and Evening in Transylvania from Ten Easy Pieces – ‘after this was the greatest racket’ – and finally the Allegro barbaro. The programme began with the String Quartet No. 1 in a performance by the loyal Waldbauer–Kerpely Quartet, and as the final work, similarly to the first composer’s recital in 1910, the same quartet performed the early String Quintet along with Bartók. According to an observation by Márta Ziegler: ‘… whatever, this was most liked, the people were beside themselves with joy’. But she also noted: ‘The quartet came first, it was very beautiful, the boys played mainly the last movement beautifully, and with such love and warmth.’

It is conspicuous in the account just how much emphasis is placed on the love necessary for the work and the composer. It is even more striking if we read the part of this letter penned by Bartók, who also wanted to write ‘a few lines about matters in Paris and London’. In the music review of the Parisian Temps ‘not only […] do they not “scold” me, but they write about me in a most kindly manner.’ In the review to the