Liszt Academy Erno Kallai&Janos Balazs leaflet

Kamarazene karnyújtásnyira // Chamber Music, So Close Kállai Ernő & Balázs János 2014.10.01.

2014. október 1. (szerda) // 1. October 2014. (Wednesday) 19.30 Nagyterem // Grand Hall

Kamarazene karnyújtásnyira // Chamber Music, So Close Kállai Ernő & Balázs János Clara Schumann: Három románc // Three romances, op. 22 1. Andante molto 2. Allegretto 3. Leidenschaftlich schnell Ludwig van Beethoven: A-dúr szonáta // Sonata in A major, op. 47 („Kreutzer”) 1. Adagio sostenuno – presto 2. Andante con variazioni 3. Finale. Presto szünet // intermission Niccolò Paganini: E-dúr caprice // Caprice in E major („L’arpeggio”), op. 1/1 Liszt Ferenc: E-dúr Paganini-etűd // Paganini Etude in E major (no. 4) Niccolò Paganini: E-dúr caprice // Caprice in E major („La chasse”), op. 1/9 Liszt Ferenc: E-dúr Paganini-etűd // Paganini Etude in E major (no. 5) Niccolò Paganini: Esz-dúr caprice // Caprice in E flat major, op. 1/17 Liszt Ferenc: Esz-dúr Paganini-etűd // Paganini Etude in E flat major (no. 2) Nathan Milstein: Paganiniana Liszt Ferenc: a-moll Paganini-etűd // Paganini Etude in a minor (no. 6) Niccolò Paganini: La Campanella KÁLLAI Ernő (hegedű // violin) BALÁZS János (zongora // piano)

Nem sok olyan műről beszélhetünk a zenetörténetben, amelynek ragadványneve, alcíme annak az előadóművésznek a nevét viseli, akinek szerzője a kompozíciót ajánlotta. Ludwig van Beethoven 47. opusa, a hegedűre és zongorára írott A-dúr szonáta mégis ilyen alkotás. Kreutzer-szonátaként került a köztudatba, noha eredetileg George Polgreen Bridgetower mulatt hegedűművész számára készült 1802-1803 körül, sőt ő is mutatta be. Bridgetower helyett azonban – aki állítólag egy alkalommal ittas állapotban sértegetett egy Beethovenhez közelálló hölgyet – végül Rodolphe Kreutzernek dedikálta a szerző szonátáját. A nagyszerű francia hegedűssel Beethoven Bécsben ismerkedett meg, s kiadójának, Simrocknak is szuperlatívuszokban számolt be róla: „Ez a Kreutzer kedves, jó ember, aki ittléte alatt sok örömet szerzett nekem. Igénytelensége és természetessége sokkal inkább kedvemre való, mint a legtöbb virtuóz megannyi külső és belső tulajdonsága – mivel a szonátát jeles hegedűs számára írtam, annál jobban illő, hogy neki ajánljam” – írta. A sors iróniája egyébként, ha igazat adhatunk a darabot nem kedvelő Berlioznak, hogy Kreutzer sosem játszotta el a szonátát, amelynek kontrasztáló témákból felépülő első tétele bővelkedik drámai fordulatokban. (Ezek rapszodikusságát a dúr és moll hangnemek közötti gyakori váltások is mélyítik.)

A második tétel egyszerű témát boncolgat variációs formában, míg a viharos, tarantella-szerű finálé perpetuum mobile jellegét egy, a környezethez viszonyítva csaknem statikusnak mondható, dallamos melléktéma töri csak meg. A szonátának ez a tétele készült el legkorábban, ugyanis eredetileg az op. 30. no. 1-es A-dúr darab zárótétele lett volna.

Robert Schumann feleségét, Clara Wiecket korának messze a legünnepeltebb zongoristái között tartották számon, emellett azonban komponált is, természetesen többnyire saját hangszerére. 1853-ban, nem sokkal férje öngyilkossági kísérlete előtt írta utolsó művei egyikét (Schumann halála után ugyanis

felhagyott a zeneszerzéssel), az op. 22-es Három románcot.

A hegedűre és zongorára készült műveket Joachim Józsefnek ajánlotta, aki a három darabot „csodálatos, mennyei örömként” írta le. (A románc Clara Schumann egyik kedvelt műfaja volt, szóló zongoradarabjai között is találunk néhányat.) Az Andante molto tétel lírai és kontemplatív, a második – Allegretto – kissé sötétebb tónust üt meg, középrészében táncos karakterrel, míg a Leidenschaftlich schnell (szenvedélyes gyorsasággal) megjelölésű finálé áradó dallama alá a zongora mintegy hangszőnyeget terít.

Az igazán nagy kultusszal bíró hangszeres virtuózok sorát azonban mégis Niccoló Paganini nyitotta meg, aki a 19. század legnagyobb zeneszerzőire és előadóira gyakorolt óriási hatást. (Többek között Lisztre, akit éppen Paganini példája ösztönzött arra, hogy ünnepelt pianistából legendás művészegyéniséggé váljon.) Az itáliai hegedűs 1805 körül komponálta máig legnépszerűbb, op. 1-es sorozatát, a Capriceokat, amelyeket 1820-ban Ricordi publikált. Az etűd formájú darabok mindegyike valamilyen technikai nehézséget állít a középpontba, mégpedig olyan bravúros módon, hogy a művek többségét sokáig szinte kizárólag csak maga Paganini tudta eljátszani. Idővel, persze, más előadók is elsajátították az „ördögi” fogásokat, így e darabok is a repertoár szerves részévé váltak. A mai koncerten a Junior Prima-díjas Kállai Ernő, aki Itzhak Perlman meghívására folytatta tanulmányait a New York-i Juilliard School of Music-on, játszik egy kis csokrot Paganini caprice-ai közül. Az első, L’Arpeggio ragadványnevet viselő E-dúr caprice nevéhez hűen az akkordfelbontásokat gyakoroltatja, ricochet játékmódban.

A szintén híres kilencedik, ugyancsak E-dúr caprice a Vadászat nevet kapta, amelyben a kettősfogások uralkodóak, a tizenhetedik, Esz-dúr caprice viszont gyors harmincketted

futamokat vált kettősfogásokkal, középrészében pedig hihetetlenül nehéz oktávmeneteket hallhatunk.

Ezeket a darabokat Liszt feldolgozásában is megismerhetjük – az ugyancsak Junior Prima-díjas Balázs János előadásában.

Liszt először 1838 és 1840 között dolgozott egy Paganini ihletésére készült etűdsorozaton – ez volt az Etudes d’exécution transcendante d’après Paganini –, amelyet Clara Schumannnak ajánlott, majd 1851-ben átdolgozta a darabokat, elkészítve relatíve „könnyebb” változatukat, amelyeket Grandes études de Paganini címmel publikált. A sorozatból egyedül a nyaktörő ugrásairól híres La Campanella etűdnek nem caprice az alapja, hanem a h-moll hegedűverseny Rondofináléja. A műsorban elhangzik még a kiváló orosz származású amerikai hegedűművész, Nathan Milstein Paganiniana című, hegedűre írott műve is, amely egy, a legismertebb és legtöbbet feldolgozott caprice, huszonnegyedik témájára készült variációsorozat.

„I practice 4-5 hours a day! If I don’t go completely mad, you will discover an artist in me. What a person, what a violin, what an artist!

My God, how much suffering, how much misery, what torment in these four strings!” Ferenc Liszt wrote these lines to one of his students in 1832 after hearing Niccoló Paganini’s demonic violin playing in Paris. This experience forced the 20-year-old Liszt to rethink his piano technique and his whole life. The Hungarian went on to write piano arrangements of a few of Paganini’s legendary violin works, the Caprices. Now two Junior Prima young virtuosi, Ernő Kállai discovered by Itzhak Perlman, and János Balázs, following in the footsteps of György Cziffra, reveal exactly what Liszt went through when heard Paganini: after the interval, Liszt’s Paganini etudes are paired with the original caprices. The first part of the concert features the beautiful Romances of Clara Schumann, who was also overwhelmed by the Paganini experience, and one of the apogees of the classical chamber repertoire, Beethoven’s Kreutzer Sonata.

Felelős kiadó // Publisher: Dr. VIGH Andrea, a Zeneakadémia rektora // President of the Liszt Academy Főszerkesztő // Editor-in-chief: SZABÓ STEIN Imre Felelős szerkesztő // Managing editor: RÁKAI Zsuzsanna Kiadványmenedzser // Publication manager: VÉGH Dániel Szöveg // Written by: TÓTH Endre Illusztráció // Illustration: KOVÁCS Lehel Layout: ALLISON Advertising Megjelenik a Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatóságának gondozásában // Commissioned by the Communications Directorate of the Liszt Academy Lapzárta: 2014. szeptember 12. // Finalized: 12 September 2014 Zeneakadémia // Liszt Academy Concert Centre (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.) zeneakademia.hu A szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják. // The organizer retains the right to modify programmes.

100%-ban újrahasznosított papír // 100% Recycled Paper