István Várdai & Shai Wosner

Kamarazene Nagyteremre // Chamber Music – Tuned for Grand Hall Várdai István & Shai Wosner 2017.09.29.

2017. szeptember 29. (péntek) // Friday 29 September 2017, 19.30 Nagyterem // Grand Hall Kamarazene Nagyteremre // Chamber Music – Tuned for Grand Hall Várdai István és Shai Wosner kamaraestje // István Várdai & Shai Wosner Chamber Recital Claude Debussy: Cselló-zongora szonáta // Sonata for Cello and Piano 1. Prologue: Lent 2. Sérénade: Modérément animé. Fantasque et Léger 3. Final: Animé. Léger et nerveux Ludwig van Beethoven: 5. (D-dúr) cselló-zongora szonáta // Sonata for Cello and Piano No. 5 in D major, op. 102/2 1. Allegro con brio 2. Adagio con molto sentimento d’affetto 3. Allegro – Allegro fugato szünet // intermission Kodály Zoltán: Szonatina // Sonatina Leoš Janáček: Pohádka 1. Con moto – Andante 2. Con moto – Adagio 3. Allegro Johannes Brahms: 1. (e-moll) cselló-zongora szonáta // Sonata for Cello and Piano No. 1 in E minor, op. 38 1. Allegro non troppo 2. Allegretto quasi Menuetto 3. Allegro VÁRDAI István (cselló // cello) Shai WOSNER (zongora // piano) A koncert után Kóda című pódiumbeszélgetés-sorozatunk keretében Várdai István, Shai Wosner közreműködők és Tóth Endre moderátor várják az érdeklődőket.

Kevés hangszer képes arra, amire a cselló: alsó regiszte­ rének telt, erőteljes karaktere révén basszus szólam megszó­ laltatására is alkalmas kamarazenei együttesben vagy zenekarban, bársonyos felső regiszterének és a férfihang frekvenciatartományához közel álló középső fekvésének köszönhetően pedig dallamhangszerként is megállja a helyét. A 18. század előtt a művész térde között tartotta hangszerét, a könnyedebb, virtuóz játékot lehetővé tévő csúcs ugyanis, amellyel a csellót a földre támasztják, a 19. század egyik korszakos jelentőségű előadójának találmánya: Adrien-François Servais állítólag tekintélyes pocakja miatt nem tudta kényelmesen tartani nagy testű csellóját, ezért kísérletezett az új hangszertartással.

Az instrumentum sokoldalúságát a 18–19. század fordulóján fedezték fel újra, az elsők között Ludwig van Beethoven (1770–1827), aki öt szonátát és több variációsorozatot írt gordonkára. Ezek közül a műjegyzékben 102. sorszámot viselő és az 1810-es években már teljes süketségben kompo­nált két kompozícióval új irányokat jelölt ki, ezúttal a kamarazene terén. „Ez a két szonáta a legkülönlegesebb és legfurcsább mű azok között, amelyek az utóbbi időben keletkeztek. Minden nagyon, de nagyon különbözik attól, amit eddig hallottunk ezen a hangszeren, sőt, akár amit magától a zeneszerzőtől ismerünk. […] A csellistának nagyon jó énekesnek kell lennie a hangszerén” – olvasható a művek publikálása idején megjelent kottarecenzióban a lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitung 1818. november 11-i számában. A fent méltatott D-dúr szonátából már

hiányzik a bécsi klasszikára jellemző világos formai tagoltság, a témák kontrasztjai kevésbé élesek. Az első tétel mintha dallamtöredékekből állna, a második sötét hangvételű, népdalszerűen négysoros dallammal indul, majd ehhez az átszellemült lassútételhez szünet nélkül kapcsolódik a fúga zárótétel.

Száz évvel később, szintén ebben a műfajban a francia Claude Debussy (1862–1918) is zseniális újítónak bizonyult.

Eredetileg hat szonátából álló kamarazenei ciklust tervezett különböző hangszer-összeállításokra, de végül csak három szonáta készült el. Az itt hallható kompozíciót 1915-ben írta, meglepően rövid, de annál tömörebb tételekkel, melyeknek feliratai: Prológus, Szerenád, Finale. Ahogyan Debussy annyi más művében, ebben is tetten érhető a francia zene 17-18. századi aranykora iránti tisztelet, emellett pedig számos izgalmas technikai megoldás színesíti – és az előadó számára rendkívül nehézzé is teszi – a kompozíciót: ilyenek például az üveghangok, a különböző csúsztatások vagy épp a bal­ kezes pengetés, a spiccato (ugratott vonó) és a fogólapon vonózás.

A fiatal Kodály Zoltán (1882–1967) rengeteget köszönhetett Debussy művészetének az egyéni hang megtalálásában.

Kamarazenéjének java csellóra íródott, legjelentősebb közülük a Duó hegedűre és csellóra (1914), a Szólószonáta (1915) és a Szonáta csellóra és zongorára (1910). Utóbbi 1909–1910-ben készült el kéttételes formában, noha eredetileg háromtételes volt. Az elvetett első tétel helyett Kodály bő tíz évvel később újat komponált, de a ciklusnak ezzel a formá­

jával sem volt elégedett. „Stílusom oly nagy változáson ment át, hogy nem tudtam az 1909-beli hangulatot ismét megragadni” – írta 1964-ben Lev Ginzburgnak, a moszkvai Konzervatórium professzorának, aki a szerző halála után két évvel sajtó alá rendezte, és önálló alkotásként, Szonatina címmel megjelentette az eredeti mű utolsó átdolgozásakor, 1922-ben komponált nyitótételt.

A Kodálynál egy nemzedékkel fiatalabb Leoš Janáček (1854–1928) az egyik legjelentősebb cseh zeneszerző Dvořák és Smetana mellett. Sokáig a méltatlanul elfeledett alkotók közé tartozott: először csak operáit fedezték fel az 1970-es években, majd oratorikus és hangszeres műveit is, de ezekből már jóval kevesebb került be a koncertrepertoárba. A gyakrabban játszott, ismertebb kompozíciók közé tartozik a Pohádka (Mese) című duó, amely az 1910-es években keletkezett, és a 19. századi orosz irodalom egyik jelentős alakja, Vaszilij Zsukovszkij elbeszélő költeményén alapul.

A zeneszerző a Berengyej cár meséje jeleneteit vitte át zongora-cselló duóra, irodalom és zene izgalmas elegyét hozva létre ezáltal.

Johannes Brahms (1833–1897) 1865-ben fejezte be gordonkára és zongorára írt első szonátáját, amelyet Josef Gänsbacher énekprofesszornak és amatőr csellistának ajánlott. Amikor Gänsbacher és a zeneszerző baráti körben előadta a művet, a szarkasztikus humorral megáldott Brahms olyan hangosan zongorázott, hogy a csellista arra panaszkodott: nem hallja a saját hangszerét. „Örüljön neki!” – morogta Brahms, és folytatta ámokfutását a zongorán. Az anekdota ugyan

sem a csellista képességeire, sem Brahms kamarazenészi modorára nem vet túlságosan jó fényt, rávilágít azonban a kompozíció egyik jellegzetességére: arra tudni- illik, hogy a két hangszer Brahms szándékai szerint töké­letesen egyenrangú szerepet tölt be a műben, sőt a zongora nem egyszer jelentősebb strukturális feladatokat kap a csellónál.

Várdai István 1985-ben született, 2013 óta a németországi Kronberg Akadémia tanára, számos rangos nemzetközi verseny győztese. Világszerte koncertező művész, az elmúlt években több lemeze is megjelent. Neves előadókkal játszik együtt rendszeresen, a legrangosabb nemzetközi koncert­ ter­mek vendégművésze, valamint a Kaposfest Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál egyik művészeti vezetője. Stradivari egyetlen, 1673-ban készült csellóján játszik, amely korábban a legendás Jacqueline du Pré hangszere volt.

Shai Wosner szintén nemzetközi hírű muzsikus, aki a legjelentősebb amerikai és európai zenekarokkal dolgozott már együtt. Az Izraelben született, huszonegy éves korától az Egyesült Államokban élő zongorista kamarazenészként is keresett; többek között olyan művészekkel lépett fel, mint Pinchas Zukerman, Christian Tetzlaff és Lynn Harrell.

Számos díjjal ismerték el tehetségét, megkapta például az Avery Fisher Career-ösztöndíjat és a Borletti-Buitoni Trust-díjat.

The cello and the piano: one instrument most beautifully evoking the human voice, the other the mechanical pride of instrument development over centuries, and when combined perhaps the most popular pairing in chamber music. Naturally, this is equally true for the pairing of István Várdai of Hungary and Shai Wosner from Israel: two youthful instrumentalists – who long ago surpassed the station of ‘great promise’ – play as one in this refined and carefully chosen programme. In addition to core works by Beethoven and Brahms of utmost relevance in this sort of programme, there is also room for three chamber works of the 1910-1920s that have become classics in their own right.

Debussy’s late (1915) Cello-piano sonata recalls through its movements the typical figures of commedia dell’arte, according to the composer. Janáček’s Pohadka (Fairy Tale) written in three versions (the third version dates from 1923) tells the heroic story of the deeds of Tsar Berendyey in three movements. Zoltán Kodály composed his singlemovement Sonatina in 1910 (he reworked it in 1922). The work of the composer (who had a close affinity for the cello) is characterized both by Hungarian folk music and then the modern French music, in particular the influence of Debussy.

Felelős kiadó // Publisher: Dr. VIGH Andrea, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora // President of the Liszt Ferenc Academy of Music Főszerkesztő // Editor-in-chief: TORDA Júlia Felelős szerkesztő // Managing editor: RÁKAI Zsuzsanna Kiadványmenedzser // Publication manager: BÁRSONY-BELICZA Júlia Szöveg // Written by VÁRKONYI Tamás Layout: ALLISON Advertising Illusztráció // Illustration: KOVÁCS Lehel Megjelenik a Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatóságának gondozásában // Commissioned by the Communications Directorate of the Liszt Academy Lapzárta: 2017. szeptember 19. // Finalized: 19 September 2017 Zeneakadémia // Liszt Academy Concert Centre (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.)

ZENEAKADEMIA.HU A szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják. // The organizer retains the right to modify programmes.

100%-ban újrahasznosított papír // 100% Recycled Paper