Liszt Academy 20151022 Steinberg leaflet

winner

A zenekar mesterei // Masters of the Orchestra Pinchas Steinberg ĂŠs a ZeneakadĂŠmia Szimfonikus Zenekara // Pinchas Steinberg & Liszt Academy Symphony Orchestra 2015.10.22.

Élő kapcsolat a mecÉnások És a jövő művÉszei között

www.zakbk.hu

2015. október 22. (csütörtök) // 22 October 2015 (Thursday), 19.30 Nagyterem // Grand Hall A zenekar mesterei // Masters of the Orchestra Pinchas Steinberg és a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara // Pinchas Steinberg & Liszt Academy Symphony Orchestra Richard Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok – nyitány // Die Meistersinger von Nürnberg – Ouverture Liszt Ferenc: II. (A-dúr) zongoraverseny // Piano Concerto No. 2 in A major Adagio sostenuto assai – Allegro agitato assai – Allegro moderato Allegro deciso – Marziale un poco meno allegro – Allegro animato szünet // intermission Richard Wagner: Trisztán és Izolda – előjáték // Tristan and Isolde – Prelude Richard Wagner: Trisztán és Izolda – Izolda szerelmi halála // Tristan and Isolde – Isolde’s Love-Death Liszt Ferenc: Tasso VÁRADI László (zongora // piano) A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara // Liszt Academy Symphony Orchestra Vezényel // Conductor: Pinchas STEINBERG

„Én már csak akkor zenélek, ha az örömet szerez és valódi értéket teremt” – jelentette ki néhány éve Pinchas Steinberg.

Kisebb kaliberű muzsikus szájából akár nagyképűségnek is hangozhatna egy efféle állítás, a szimfonikus és operarepertoár egyformán avatott interpretátoraként számon tartott, és a hangzásminőség tekintetében maximalistaként emlegetett amerikai karmester esetében azonban (aki egyaránt volt már az Osztrák Rádió Szimfonikus Zenekarának első karmestere, az Orchestre de la Suisse Romande zeneigazgatója, a bécsi Staatsoper első vendégkarmestere, 2014 óta pedig a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának vezető karmestere) nagyon is természetes a mondat üzenete. Szinte lehetetlen olyan zenekart találni, amellyel Steinberg ne dolgozott volna együtt eddigi pályafutása során, a clevelandiek­től a Berlini Filharmonikusokon át egészen az Orchestre de Paris-ig, így ha valakinek, akkor egy hozzá hasonló tapasztalatokkal és eredményekkel büszkélkedő muzsikusnak feltétlenül elhiheti az ember, hogy a pódiumra lépve kizárólag a zene köti le a figyelmét, a türelmes és kitartó munka árán létrejövő kommunikációs folyamat pillanatnyi, de nagyon is kontrollált élénksége és szépsége. A dirigens szerint ugyanis csak e koncent­ ráció révén és a kiegyensúlyozott teljesítmény feltételeinek megteremtésével érhető el, hogy egy zenekarnak saját karaktere legyen, olyan biztos bázisa, amelyre támaszkodva függetlenedhet a kiszámíthatatlan és esetleges részletek buktatóitól, és nyilván­ valóvá teheti: „ez vagyok én, ezt tudom nyújtani”.

Az efféle öndefiníciós munkához keresve sem lehetne alkalmasabb partnert találni a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekaránál, végtére is ez az együttes a tagok állandó cserélődése folytán legalább annyi kényszerű változásnak van kitéve, amennyi erőt, egyediséget és lendületet nyer fiatal zenészeinek friss és ambiciózus előadói attitűdjéből. Bár a zenekar története hosszú időre nyúlik vissza, magával az idén 140 éves Zeneakadémiával mégsem egészen egyidős. Valójában az alapítástól számítva

huszonöt év is eltelt, mire az 1899/1900-as tanév évkönyve büszkén megemlékezhetett arról, hogy az intézmény zenekara immár „teljessé fejlődött”, és „saját erejéből volt képes Mozart g-moll és Beethoven b-dur symphoniáját előadni”.

Két és fél évtized első pillantásra sok időnek tűnhet, az elvégzendő munka mennyiségét tekintve azonban korántsem számított annak.

A Zeneakadémia ugyanis évekig tartó, kilátástalan képviselőházi vitákat követően – sőt voltaképpen azok egy hirtelen jött, konszen­ zusos szünetében – nyílt meg 1875-ben, nemcsak rohamtempóban, de lényegében teljesen váratlanul és szinte költségvetési források nélkül, így zenekar felállítására a kezdeti években gondolni sem lehetett. A fantasztikus sebességgel munkára fogott ötfős tanári karnak eleinte kisebb gondja is nagyobb volt ennél – épp elég tennivalót adott az is, hogy az alig három tucatnyi diákból álló iskola működését mintegy menet közben tervezzék meg, élénk figyelemmel igazodva egy olyan társadalom igényeihez, amelynek korábban sosem kellett a felsőfokú zenészképzéssel kapcsolatban elvárásokat megfogalmaznia. Az első évtized ennek következtében végső soron a lehetőségek óvatos feltárásával telt, s a jövő kidolgozásának felelőssége javarészt Mihalovich Ödönre hárult, aki 1887-ben vette át Erkeltől az igazgatói pozíciót.

Mihalovich roppant átgondolt koncepcióval fogott hozzá az intézmény bővítéséhez, gondosan feltérképezve a feladat minden nehézségét. A Zeneakadémiának olyan tudással és képességekkel kellett útjukra bocsátania végzős hallgatóit, ami nemcsak azt tette lehetővé, hogy immár államilag elismert diplomával rendelkező, tehát adott esetben állami tisztviselőként munkát vállaló polgárként tagozódjanak be a társadalom hétköznapi életének átalakulóban lévő struktúrájába, hanem azt is, hogy művészetükkel eközben a közönség változatos szellemi igényeit is szolgálják.

A képzésnek ekképpen egyszerre kellett formálisnak és mélyen intellektuálisnak, sőt – az európai konzervatóriumok között csaknem példa nélkül álló módon – konzervatívnak és progresszívnak lennie.

A hallgatóknak nemcsak azt kellett megtanulniuk, hogyan válhatnak megbízható szakmai tudással rendelkező tanárokká, zenekari művészekké, komponistákká, kuplészerzőkké vagy kántorokká akár, de ismerniük kellett a frissen szerveződő koncert­élet zenekedvelőinek gyors változásoknak kitett és egyre erősebb identitás­ tudatról tanúskodó ízlésvilágát is. Azét a közönségét, amely egyszerre vágyott klasszikusokra és forradalmi hevületre, biztos lábakon álló kulturális infrastruktúrára és annak megkérdő­jelezésére, egyszerre lelkesedett a nemzeti karakterisztikumokra épülő zenei kifejezésmódért és a szimfonikus és zenés színpadi nyelvezet legfrissebb újdonságaiért. A magyar zenei élet 19. századi intézmény­ rendszerének kiépülésében ugyanis Liszt mellett elsősorban az ő munkásságát támogató muzsikusok szereztek elévülhetetlen érdemeket, olyan zenészek, akik egyfelől hatalmas léptekkel igyekeztek a formálódó magyar polgárságot felzárkóztatni az európai művészeti élet mindennapjaihoz, másfelől viszont – Liszt szellemét követve és elkötelezett wagneriánusként – rögtön meg is kívánták haladni annak eredményeit.

Mihalovich-nak ebben a világban kellett boldogulnia, leendő muzsikusait egy önmagát épp csak megteremtő és rögvest meg is újító közeg elvárásaira kellett felkészítenie. A Zeneakadémiának ennélfogva olyan képzést kellett nyújtania, amely kikezdhetetlenül biztos formai alapokon állt mind játék-, mind kompozícióstechnikai értelemben, ugyanakkor inspiráló is volt, hű az alapítói ars poeticá­ jához, és nyitott a mindenkori korszellem újdonságaira. A kezdeti nehézségek után látványosan megerősödő intézmény erre az útra lépett rá Mihalovich vezetésével, és hogy azóta, az intézmény fennállásának száznegyvenedik tanévében is követi, arra a hallgatók nemzetközi sikerei mellett éppen a diákokból szervezett és az oktatásban máig fontos, sőt egyre jelentősebb szerepet betöltő, száztizenöt éve létező zenekar repertoár- és stílusismerete a legékesebb példa.

A klasszikus forma és a mindenkor naprakész tartalom dialektikus egységét nemcsak a jubiláló intézmény zenekarának szellemi öröksége példázza nagyszerűen, de a Liszt születésének évfordulóján rendezett hangverseny műsorválasztása is. A program a Zeneaka­ démia történetében, arculatának kialakulásában oly jelentős szerepet játszó Liszt és Wagner műveiből áll. Olyan kompozíciókból, amelyek szerkezete szavakkal nehezen körülírható eszmei monda­ nivalóból bontakozik ki, híven tükrözve azokat az esztétikai elvárásokat, amelyeket az intézmény hőskorának közönsége támasztott a modernnek számító alkotásokkal kapcsolatban.

E művek közös vonása, hogy struktúrájukat mind valamiféle intenzív szellemi-emocionális magból bontják ki, annak érdekében pedig, hogy ellenállhatatlan dramaturgiájuk a zenei összefüggések világában is szervesen és érthetően nyilvánuljon meg, változatos, de a zenei logika helyett inkább a narráció területéről kölcsönzött eszközöket alkalmaznak: a frázis melodikus és harmóniai sajátosságait felismerhetően megtartó, ám a karakterét átalakító és ilyen módon a drámai folyamat változásait plasztikusan leképező motivikus transzformációt vagy éppen a cselekmény jelentésrétegeire hol újszerű, hol nosztalgikus, hol kíméletlenül éles fényt vető vezérmotívumokat.

Persze bármilyen korszerűnek és izgalmasnak számítottak is ezek a művek a maguk korában, közel sem rajongott értük minden koncertlátogató. Bár sem Liszt, sem Wagner nem sajnálta a fárad­ ságot, hogy részletesen elmagyarázza szerkezeti újításainak lényegét, a hallgatók jelentős része hosszú időn át hajlamosnak mutatkozott félreérteni törekvéseiket. A szimfonikus költemények programzenei eszköztárát például vagy egyszerűen illusztrációként fogták fel, részletes leírást, lényegében cselekményvázlatot igényelve a kottához, vagy eltévedtek benne a hagyományos formai pilléreket keresve, mint Clara Schumann, aki egy alkalommal így nyilatkozott Liszt zenéjéről: „mindössze vak lárma – semmi egészséges gondolat, minden zűrzavaros, egyetlen egészséges harmóniamenetet

sem találni benne – és mégis meg kell köszönnöm neki. Igazán szörnyű.” Noha Clara konkrétan a Robert Schumann-nak dedikált h-moll szonátát hallva ragadtatta magát az idézett kritikára, nincs ok feltételezni, hogy akár az 1857-ben Hans von Bronsart szólójával bemutatott, többtételes nagyformáját tématranszformációkkal egyetlen intellektuális ívvé változtató A-dúr zongoraversenyt – amelynek szólistája ma a Zeneakadémia másodéves hallgatója,Váradi László lesz – akár a költő Torquato Tasso művészi portréját Goethe nyomán megrajzoló szimfonikus költeményt (1854) megértőbben fogadta volna. A virtuóz zongoraművész és komponista idegenkedésének oka ugyanis szerkezeti jellegű volt: a programzene létjogosultságát – csakúgy, mint a kor zeneértőinek többsége – kizárólag az ismert zenei formákkal nagy­ szerűen megférő hangutánzással és hangulatfestéssel egybevágó jelenségként ismerte el. Egyszerűen indokolatlannak tartotta egy olyan újszerű struktúra megalkotását, amelyet a harmóniarend és a ritmus lélegzésének tradicionális elvárásai helyett (illetve mellett) elsősorban valamiféle szellemi folyamat, egyfajta szavakkal ki nem fejezett dramaturgia irányít.

A zenei forma absztrakt logikájába beszivárgó narratíva terve, amely a programzenének oly sok ellenzőt szerzett a 19. század közepén, az opera struktúráját a zárt zeneszámok rendje helyett drámai történésekre alapozó Wagner esetében sem talált azonnali követőkre. Bár a német komponista zenedrámáinak egyes részletei hamar népszerűek lettek – köztük az 1868-ban bemutatott Nürnbergi mesterdalnokok derűs, öntudatos és szellemes ötletekből építkező nyitánya, illetve a vágyakozás apoteózisaként értelmezett Trisztán közkedvelt zenei kivágatai, Izolda szerelmi halálának fantaszti­ kusan intenzív jelenete vagy éppen az Előjáték, amelyet már akkor bemutattak, amikor a darab egésze még készen sem volt –, a teljes zenei folyamat befogadását a hallgatóság sokáig mégis igencsak bonyolultnak és az élmény szempontjából kevéssé kifizetődőnek

találta. Nem utolsósorban azért, mert a kor közönsége az operától akciókat és melódiákat várt, hangokban kifejezett érzelmeket és jellegzetes emberi tulajdonságokat, példázatot és katarzist, s ezt Wagner belső utalásokkal tűzdelt, szövevényes motivikus szerkesztése közepette sokszor nem találta meg. Helyette dús szimfonikus szövetet kapott zenei-pszichológiai támpontokként alkalmazott vezérmotívumokkal tarkítva, amelyekből a wagneri­ ánusok ráadásul gyakran hosszú listákat is készítettek az esztéták megrökönyödésére és bosszúságára, „zenei Baedekkereket”, ahogyan a bécsi kritikus, Hanslick gúnyolta e leltárokat, amelyek nélkül „rendes turista itt ki sem mer mozdulni”. Ez azonban mind a fanyalgók, mind a hívek részéről teljes félreértésnek bizonyult, mivel Wagner célja a legkevésbé sem az volt, hogy az operából útikönyvet faragjon. Terjedelmes, erősen elbeszélő jellegű színpadi műveinek zenei szerkezetét valójában egy olyan észrevételre alapozta, amelyet Beethoven szimfóniáiban figyelt meg: arra a felismerésre, hogy a modern zenekar sajátos beszédkészséggel rendelkezik. Annak érdekében teremtett új zenei formákat, hogy megmutathassa kora szimfonikus fogalmazásmódjának legsajátosabb vonását, „a kimondhatatlannak a közlési képességét”.

Conductor Pinchas Steinberg, who was born in Israel, has been leading the orchestra of the Philharmonic Society since 2014. He pursued his music studies in the US and Berlin, where he first conducted in front of an audience in 1974. Since then he has guided virtually all the major symphony orchestras of Europe and taken to the stage of the biggest-name opera houses (Covent Garden, Paris Opera House, Munich Opera House) as guest artist. He debuted at Milan’s La Scala in 2010, where he conducted a series of three concerts. Since first appearing in Cleveland he has been a regular guest at American music forums. He was music director of the Vienna Radio Symphony Orchestra for seven years. He compiled the programme of Liszt and Wagner works on the occasion of Ferenc Liszt’s birthday for the Liszt Academy Symphony Orchestra, which he directs for the first time. Cooperation with the maestro represents a significant challenge for students because there have been few more virtuoso orchestral works written than the overture to The Mastersingers of Nuremberg, while Isolde’s Love-Death is a highly demanding composition both technically and emotionally. Soloist of the Liszt piano concerto is László Váradi, who celebrates his 20th birthday in 2015; he attended the class for outstandingly talented musicians of the Liszt Academy and is currently a second-year student at the Budapest institution.

A Zenekar Mesterei bérlet következő koncertje // Upcoming Concert of Masters of the Orchestra Series 2015.11.15. 19.30 K ocsis Zoltán és a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara // Zoltán Kocsis & Liszt Academy Symphony Orchestra

A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarának támogatója a Zeneakadémia Baráti Köre. // The Liszt Academy Symphony Orchestra is supported by the Friends of Liszt Academy.

Felelős kiadó // Publisher: Dr. VIGH Andrea, a Zeneakadémia rektora // President of the Liszt Academy Főszerkesztő // Editor-in-chief: SZABÓ STEIN Imre Felelős szerkesztő // Managing editor: RÁKAI Zsuzsanna Kiadványmenedzser // Publication manager: KÖNYVES-TÓTH Zsuzsanna Szöveg // Written by: RÁKAI Zsuzsanna Layout: ALLISON Advertising Illusztráció // Illustration: KOVÁCS Lehel Megjelenik a Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatóságának gondozásában // Commissioned by the Communications Directorate of the Liszt Academy Lapzárta: 2015. október 9. // Finalized: 9 October 2015 Zeneakadémia // Liszt Academy Concert Centre (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.) zeneakademia.hu A szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják. // The organizer retains the right to modify programmes.

100%-ban újrahasznosított papír // 100% Recycled Paper