Két művész egy malomban

vizitkártya Két művész egy malomban

Az egykor szebb napokat látott, majd évtizedekig az enyészettel dacoló, Répce-parti vizimalomban éli alkotó mindennapjait az épület teljes felújítását megálmodó szobrász-ötvös művészházaspár (és kamasz gyermekeik). A fővárosi pezsgést cserélték fel az erdőszéli nyugalomra, ahol a napok mégis sokkal mozgalmasabbak, mint városi életükben.

Utoljára Hegyfalu határában találkoztam Ronald Reagannel; James Joyce-szal éppen arról beszélgettek, hogyan kell viselkedni egy szoboravatáson, ha magát az alkotót elfelej tik meghívni a hivatalos koszorúzók. Az értekezésbe néha Weöres Sándor is beleszólt a maga mértéktartó módján, miközben végigsimított ölében gömbölyödõ macskáján.

Az összes szereplõ – és még ki tudja, hányan – egy különleges hangulatú szobrászmûhelyben töltöttek jó pár hónapot, mielõtt a nyilvánosság birtokba vette õket, parkokban, vagy a köztereken. Maga a mûhely pedig egy varázslatos szépségû folyóparton,

88 Lakáskultúra

borostyánnal borított mohos fák erdejében, egy emberemlékezet óta itt álló vízimalom falai között található. A faluból ide vezetõ, jegenyékkel tarkított, hosszú bekötõutat pedig bokrok mögül figyelõ bronz-turulok tartják szemmel naphosszat.

Veres Gábor szobrász él itt, ezen a díszletszerû, meseszép helyszínen családjával, ötvösmûvész párjával, Évával és gyermekeikkel.

– Nálunk nincs is mit fényképezni... – tárja szét a karját szerényen a messzirõl jött bámészkodó városiaknak. Hangját el mossa a malom mellett folyó Répce patak

zúgása, amely szelíd állapotában amolyan privát jakuzzi: nyári melegben a hûvös betongátnak lapuló gyerekek nyakába önti vizét. Ám ha megárad, és hirtelen folyammá változik, a környezõ fák ágairól riadt fácánok pislognak be a malom ablakain, mintha onnan várnának segítséget.

Mi ez? Ismeretlen madártani jelenség? – gondolták a háziak, aztán pár óra múlva õket is buzgó pakolásra késztette az ajtókat nyaldosó víz. Mindez azon az õszön történt, amikor a bontandó romként megvásárolt épületen végre befejezõdtek a két éven át tartó felújítási munkák.

Akkor már az egész környék úgy hitte, hogy végképp az enyészeté lesz a malom, azaz a helyi Széchenyi kastélyból lett tüdõszanatórium málladozó raktárépülete, az egykoron élt Halmosi molnárcsalád államosított otthona. Az épület szebb napjairól meg is emlékezik a Vas megye 52 vízimalmáról mesélõ tanulmánykötet.

E kis kitérõ után történetünk elejére éppen ez a könyv vezet vissza, amelyet a szerzõ, Fazakas Péter szombathelyi fõépítész ajándékozott a szobrász-ötvös házaspárnak, akik akkor már jó ideje dédelgették álmukat egy, a várostól távol esõ otthon-mene-

Lakáskultúra 89

vizitkártya

dékrõl. Kétszáz kilométert utazgatva akkori mûhely-lakásuktól Gábor és Éva sorra járták és fényképezték a dunántúli megye hasonló mûemlékeit, míg több kitérõ és minduntalan ide visszavezetõ kanyar után megállapodtak a siralmas állapotú épület mellett. A romos falak közt megtalálták a néhai malomszerkezetet, a turbinaház, a zsiliprendszer szétszórt részeit. Gábor tervei szerint belekezdtek a malom-rom felújításába, amihez Éva belsõépítész édesapjának ötleteit is felhasználták. Szétszedték és újrarakták a gyönyörû vörösfenyõ tetõszerkezetet, az eredeti malomszintek átalakításá-

90 Lakáskultúra

val galériázott mûtermet és óriási belmagasságú belsõ tereket nyertek. A néhai gabonatárolóból konyha, hálószoba és nappali lett, a hatméternyi magas tetõtérbe hoszszanti, hármas ablakokkal loptak fényt. Itt a fogópárok nagy részét szabadon hagyták, a fedett részen a gyerekszobák kaptak helyet.

Az új nyílászárókat a régi ablakok mintájára készíttették. Akár egy régészeti lelethez, olyan mûgonddal és alázattal nyúltak az itt talált értékekhez. Az avitt búboskemence és a galmbdúc ma a szombathelyi skanzent gazdagítja, a régi garatszerkezet darabjai az étkezõasztal testében élnek tovább. A bon-

tásból nyert téglákból hosszú kerítést raktak birtokuk határán, benne az íves nyílások szanaszét heverõ kerékabroncsból lettek.

A turbinaház tetejérõl – amely az erdõ felé tájolva hûsölésre csábító terasz lett – lelátni a vízpartra, ahol száraz nyári idõben igazi homokos plázs várja a strandolókat.

Itt, lent olvasható az épület egyik pecsétes tégláján: anno 1853.

Ahogy az elmúlt tizenhét év alatt a család belakta malomból lett otthonát, a belsõ enteriõrök is egyre inkább a sajátjukká váltak. Igaz, ami igaz, a néhol felgyülemlett „kreatív káoszt” egy lakberendezési maga-

zin sem hozná le a címlapján, de a kicsit is fogékony látogatót azonnal ámulatba ejti ez a bájos alkotói rendetlenség. Mert itt minden tárgy kiemelt fontossággal bír, saját történeti háttérrel rendelkezik és pillanatnyi helye is indokolt.

A tábori fogorvosi szék, amely örökségbõl került ide, a munkáért „barterezett” tonettbútorok, az elegáns vörösréz kandeláberek, amelyek Éva és Gábor egyik belsõépítészeti munkájából származnak mindmind a tágas étkezõ darabjai.

A legváratlanabb helyeken alálógó rókaprémek – Gábor zsákmányai –, a

„retróvá” érett bútorok és a számítógép, a farsangi jelmezek (pár évre visszamenõen), a vázlatok és makettek a készülõ Weöres Sándor-szoborhoz, egy tavalyi bronzplakett a szobrász és mûvésztanár munkájának elismeréseként a jelen és a múlt fontos relikviái. Az ablakmélyedésben sorakozó üvegecskék és porcelánok, az elhagyott csigaházak, a maszkok és kõdarabok, a cserepekben nõdögélõ kövirózsák pedig a spontaneitás kompozíciói. És mindenhol Éva alkotásai – aki szintén a szombathelyi mûvészeti iskola tanára –, a szépséges szecessziós és art deco hangula-

tú nemesfém-ékszerek, amelyek Szabó István filmjeiben is rendszeresen feltûntek korhû kellékekként.

Még csak a leltár felénél tartunk, mikor végleg ránk esteledik. Hátra van még néhány szoba, kosár, doboz, melyekbe jó lenne bekukkantani, sõt még a környéket sem jártuk be igazán. Nem akaródzik, de ideje hazaindulni. A kocsiból sokáig látszanak még a távolodó mûvész-malom fényei. A kõkerítés ablakából Semmelweis Ignác kacsint utánunk, mintha tudná, hogy egyszer még visszatérünk ide.

BÖJTÖS KINGA

Lakáskultúra 91