Szívünkben őrzött érték a hivatástudatunk

Szirtes Edina Mókus szorosan kötődik a város életéhez: a Szegedi

Tudományegyetem Zeneművészeti Karán végzett, és állandó, visszatérő vendége az SZTE Őszi Kulturális Fesztiválnak. A hegedűművész, zeneszerző és énekesnő 2021-ben Erkel Ferencdíjban részesült kiemelkedő zenei tevékenységéért.

– Az SZTE-s diplomája megszerzése után hogyan indult a karrierje?

– Igen érdekesen és izgalmasan indult az a „valami”, amit életútnak, karriernek neveznek. Bár én ebben nem hiszek. Sokkal inkább hiszek a fejlődésben, és abban, hogy minden buktató a javunkat szolgálja. Vagyis szeretném hinni, hogy nem karrierem van, hanem utam, és hogy azon nem egy helyben lépkedek.

– A Szegedi Kortárs Balett Szilánkok előadásain az első, ahol mint muzsikus – mint hegedűs, énekes, harmonikás

– közreműködött.

– Ez a színház világában nagyon megtisztelő feladat. Ennek folytatása lett – szintén a társulattal

– A csodálatos mandarin című balett előtti hegedűimprovizáció, amely azonnal a mély vízbe pottyantott. Improvizálni Bartók muzsikája előtt professzionális táncosokkal? Több mint bátorság!

– Később Kováts Kriszta művésznő elődadásain vett részt, szintén mint muzsikus, és rengeteg populáris előadó mögött játszott.

– Ekkor még nem írtam zenét, de egyszer csak ezek a közkedvelt előadók felém fordultak, és megkérdezték, hogy vállalnám-e. Azóta is rendkívül hálás vagyok a bizalmukért. Majd a Fringe Fesztiválon a Fabula Rasa zenekarommal különdíjat kaptunk, én pedig egy lemezszerződést nyertem. Ekkor nyílt meg előttem a világ, s ezzel együtt a közönség füle és szíve.

– Mi az a legfontosabb tudás, amit az SZTE adott önnek?

– Szecsődi Ferenc, az én hegedűsmesterem adta át azt az érzést, hogy a hangszer mint élet- és lélektárs velünk van a nap huszonnégy órájában, időtlenül. A másik mesterem Rozgonyi Éva, akinek a leánykórusában énekelhettem 5-6 évig. Neki köszönhetem azt a meghatározó tudást, hogy a zene nem a hangnál kezdődik. Először csöndben kell lenni hozzá. Ahogy levegőt veszek, és elképzelem, azzal már megteremtem a zenének a terét, a világát.

– Hogyan kell elképzelni a zenei teret?

– A hang az utolsó, az a leglényegtelenebb a zenében. A legfontosabb a tere, a dinamikája, a mondanivalója. Amikor zenét kell írnom, sohasem a hangokon gondolkodom, hanem a terét keresem: bele lehet-e bújni bársonyosan? Biztonságot ad, vagy inkább lándzsaként akar átdöfni? Arcul csapás akar-e lenni, vagy föl akarja borzolni a kedélyeimet? Ez mind-mind az gondolat, ami benne van a zenében. Amikor megvan a tér, akkor kezd csak felépülni az a váz, amire a hangok jönnek. Ezt azok a tanáraim tanították, akik úgy zenéltek, hogy a játékuk teli volt szenvedéllyel, vággyal és szeretettel.

– Szakmailag igen sokféle körben mozog. Milyen formációi vannak?

– Mindig változó, mert szerencsére meg tudom élni, milyen az, amikor a fellépéshez igazítom a műsort és a felállást. Amikor komoly, klasszikus vagy kamarazenei koncert van, akkor Rohmann Ditta gordonkaművésszel alkotunk hegedű-cselló duót. A fiataloknak szóló fesztiválok stílusába inkább a Szirtes Folk Band illeszkedik. Azonban a kapolcsi Művészetek Völgyében, a világzenei színpadon természetes, hogy egy világzenei formációval lépek fel. Továbbá van, amikor csak a kvintettel játszunk, ami szintén saját darabokból, versmegzenésítésekből álló műsor, és van, amikor Jammalal, a beatboxos barátommal looperezünk ketten együtt. De előfordul, hogy teljesen egyedül lépek színpadra.

– Az állami kitüntetés jelenthet újabb motivációt, vagy csupán egy állomás az életében?

– A díjak nem lehetnek mércéi a lelkesedésünknek, nem lehetnek útmutatói semminek, amiért dolgozunk. Azzal, hogy megkaptam ezt a díjat, nem csak én részesültem benne, hanem általában minden olyan ember, aki nem kötött kompromisszumot, akinek van hite, megszállottsága, odaadása a zene és a művészet iránt.

– Mit üzen a mai szegedi egyetemistáknak?

– Aprócska, „érző lényként” annyit mondok, amit megfigyeltem: bármennyire összekuszálódnak a dolgok, mert olyan nehéz kiigazodni, hogy mi az, amit tisztán érzünk meg, mégis: ami a legjobban dédelgetett, szívünkben őrzött érték, amit a széltől is óvva őrzünk, nehogy baja essen, az a hivatástudatunk. Akkor is, ha az arcunkba nevetnek, akkor is, ha a földre löknek. Tehát sohasem szabad feladni csak azért, hogy tetszeni akarjunk, hanem, ami bennünk van, azt oda kell adni maradéktalanul. Nem tetszeni kell, hanem igaznak lenni.

Miklósa Erika

operaénekes

A világhírű Kossuth-, Liszt Ferenc- és Prima Primissima díjas koloratúrszoprán énekesnő egykor az SZTE Bartók Béla Művészeti Kar elődintézményében, az akkori Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola konzervatóriumában tanult, ahol a négyéves képzést két év alatt elvégezte. Később külföldön is képezte magát. Tizenkilenc éves korában szerződtette a Magyar Állami Operaház, ahol szopránszerepek sorát énekelte, és énekeli azóta is. Szerinte nagyon koncentrált és fantasztikus az egyetemi élet Szegeden. Tagja volt az amatőr színjátszókörnek, sokat szerepelt különböző darabokban. Pályáján szinte bejárta az egész világot: énekelt – többek között – New Yorkban, Londonban, Párizsban, Münchenben, de lakhelye mindvégig Magyarország maradt, ahol egy kis bakonyi faluban érzi magát igazán otthon Miklósa Erika.