Minden pálya eleje a kudarctűrő képességről szól

„Újlipótvárosban élek, a feleségem kivételes ember, és nem azért, mert a legnagyobb bajban is mellettem állt. Kislányunk, Hanna 2019 nyarán született. Jól főzök, imádom a bakelitlemezeinket, és ha elhagynak a szavak, pergetem a gitárt. Szeretek a lányommal táncolni, meg versenyt futni, a lassú napokat, a jó bort, és pihentetni a szemem.” Így mutatkozik be a honlapján Grecsó Krisztián, József Attila-díjas költő és író.

– Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában, Szegváron végezte, utána a csongrádi Batsányi János Gimnáziumban érettségizett. A József Attila Tudományegyetem magyar szakán 2001-ben diplomázott. A Pletykaanyu című könyvével robbant be a magyar irodalmi közéletbe. Számos nagy sikerű regény szerzője, de volt napilapos újságíró is. 2009-től vezeti az Élet és Irodalom prózarovatát. Életútja főbb állomásainak fölsorolása is indokolja a kérdést: mi határozta meg a pályaválasztását?

– Magyar írónak lenni nagy tisztesség, de ez soha nem egy hagyományos pályamodell. Itt minden történet egyedi. Nincs író szak, vizsga, és nincs olyan munkahely sem, amelyik egészében integrálni tudna engem. Így aztán nincs hová tendálni. Ez magányos üzem, és ha szabad ezt ilyen nagyképűen mondani: én ezzel a hibával születtem.

– Az egyetemi évek meghatározóak minden ember életében. Ön hogy emlékszik vissza?

– Nem utólag szépültek meg, akkor is varázslatosnak éltem meg minden napot. Harmadévtől rettegtem, hogy mindjárt vége. És igazam is lett, mindjárt vége volt.

– A tanárai mennyiben segítették a szegedi egyetemen a karrierje építésében?

– Mi még rajongtunk az oktatóinkért, mint az istenekre, úgy néztünk fel rájuk. Csodálatos mestereim voltak. Nem viccből emlegetem így a volt tanáraimat, a valódi tanulás alapja a mester-tanítvány viszony, az érzelmi függés, a feltétlen szeretet. És erre a legjobb hely itthon a szegedi alma mater. Máig jó a viszonyom a volt tanáraimmal. Mindenekelőtt Ilia Miska bácsival, akit nagyon szeretek… Kovács András tanár úrnál írtam a szakdolgozatomat. Olasz Sándorról szintén csak jót tudok mondani. Mikola Gyöngyi óráira is szívesen emlékszem, akárcsak Szilasi László régi magyaros szemináriumaira, amelyek óriási hatással voltak rám. Ötvös tanár úr sem maradhat ki a felsorolásból…

– Bródy-, Déry- és József Attila-díjas, kétszeres Libri-közönségdíjas, három díszpolgári címmel is rendelkezik. Munkássága kutatási témává kezd válni az SZTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Irodalomtudományi Doktori Iskolában. Hogyan éli meg azt, hogy „élő tananyag”?

– Nagyon jólesik, hogy az Eötvös-kollégiumban, ahol egykor én is éltem, Szántai Márk vezetésével egy csoport foglalkozik a munkáimmal. Azért is örömmel tölt el, mert mindig ott munkál bennünk az érzés: „senki nem lehet próféta a saját hazájában”. Épp ezért fontos nekem, hogy a szegedi hallgatókkal és a tanárokkal is jó a viszonyom. Szilágyi Zsófia professzor is úgy kell nekem, mint egy falat kenyér: okos, remek szervező,