A nép építkezésérõl

Az Őrség és a Vendvidék a hagyományos faépítkezés területére esik. A XVIII. sz. végéig a meghatározó építőanyag a fa volt. „A’ Házát az Eörseghi Ember maga épitti magának fábul, szomszédjainak és jó embereinek segittségével. Minden Ember ért valamit a’ faragáshoz…

A’ Tölgyfákat laposra meg faragják, és azoknak végeit egymásba kaptsolván mint ugy nevezett Talpfákat alul helyeztetik – ezekre boronnafákat (laposra meg faragott fenyőket) hasonlóképpen egymásba kaptsolva raknak…

A’ pallást csinosabban ki bárdoltt fenyőkből vagy mettzett

Deszkábul rakják, és azt felyül, valamint a’ falakat kívűl belül Szalmával ‘s polyvával öszve gyurt sárral vastagon meg Sározzák és ki simitják. A' Házfödelet Olló-lábakra és Szelemenekre rakott ragokra, létzekre kötözött szalma

Zsupp teszi”- írja Nemesnépi Zakál György. A több száz éves hagyományt őrző „keresztvéges boronafalat” később a nagyobb technikai tudást igénylő „csapos”- vagy „fecskefarkas boronafal” váltja fel, nagyjából a fűrészmalmok megjelenésekor. Még későbbi, de kevésbé elterjedt az ún „fönnállu” vagy „függőleges boronafal”. Ez utóbbi lényegében gerendaváz, ahol az egyes vázközöket töltik ki álló helyzetű gerendák, sok esetben a már elbontott házak faanyagából.

A XVIII. sz-tól szabályozzák Magyarországon a „faizási”erdőhasználati jogokat. Habár az 1769-es Mária Terézia által kiadott „Erdőrendtartás” és más tűzvédelmi rendeletek következtében a faépítkezés a Dunántúlon is háttérbe szorult, az őrségi falvakban még a XIX. sz. második felében is épültek fából lakóházak és gazdasági épületek. Itt az erdőhasználat joga már az úrbérrendezés előtt is eltért az általánostól, nem függött a földesuraktól. Az Őrség szabadabb jogállású lakossága ugyanis nem a földesúrral közösen, hanem önállóan – a telkek szerint felosztva, vagy együttesen – használta az erdőket.

A Vendvidéken jobban érvényesültek ezek a korlátozások. A XVIII. sz. közepétől ott a földfalú házak építése terjedt el – a „tömésfalú” vagy „vertfalú” házakat legtöbbször közvetlenül a vékony termőréteg alatti agyagos kavicsra építették. A ház falát rétegenként fölhúzott zsaluzat közé döngölt föld alkotta. A nedves földbe szalmát, néhol csarabot is kevertek, a sarkokat pedig boróka ágakkal erősítették meg – ez utóbbit az őrségiek „pattogufa”-nak nevezik. A falak kiszáradása után helyezték föl a födémet és a tetőzetet. Belső közfalaknál a tömött föld mellett megjelent a nyers égetetlen tégla és a vályogtégla is – az agyagot pelyvával, törekkel keverték, formázták, majd napon szárították ki. A Rába-völgyben és a Hegyhát vidékén sövényfalat építettek. Az általában tölgyfa gerendavázba karókat állítottak, majd ezek közeit vesszővel fonták be és kívül belül sárral tapasztották. Vesszőfonat nélküli változatát a Hegyháton „mórfal”-nak hívták.

Az életmódról, a házakról

A paraszti sorban élő kisnemesek és az őrség határőr eredetű népének gazdálkodása, életmódja, kultúrája nem sokban különbözött a környező falvak jobbágyainak és zselléreinek életmódjától. Építkezésük, lakáskultúrájuk is majd minden tekintetben azonosnak mondható. Az itt megtelepedett nép sorsát és életmódjának alakulását a táj mostoha természeti adottságai nagymértékben befolyásolták.

„… a föld a’ hegyekben áltlyalában rosz ‘s terméketlen a’ sok kövecsek miatt, mellyek úgy látszanak némely helyekhez körül, mint ha az egész földet a’ kő-eső lepte volna el…” – írja Kossits József 1824-ben.

Az őrségi és a vendvidéki portákon igyekeztek mindent egy fedél alá építeni. Csak a nagyméretű „pajta”, a „favágító”, a „méhes” valamint a család javainak tárolására szolgáló földszintes vagy emeletes „kástu” állt külön.

A pajtákat gyakran istállóval vagy kamrával építették össze.

A kástuk általában a lakóházzal szemben épültek. Emeletes változataik mára elpusztultak, az utolsó a szalafői Pityerszeren található.

A lakóházak „hajlított” (L alak) vagy „kerített” alaprajzra épültek. A kerített házak 3-4 oldalról záródtak. Kiválóan szolgálták a már istállózó, de még jelentős mértékben legeltetésre is támaszkodó félrideg állattartást. Az épületek „első tekerülete” a lakórész volt, a keresztszárnyban általában kamrák, a lakórésszel szemben pedig az istálló és az ólak helyezkedtek el. A negyedik oldalt magas, boronagerendákból álló kerítés és fedeles kapu zárta. A zárt udvarban a szabad ég alatt teleltek a nagy számban tartott – istállóba már nem férő – szarvasmarhák. A kerített házak száma a XIX. sz. második felétől csökkent. Egymás után bontották le a funkciójukat vesztett épületrészeket, sok esetben csak lakórészük maradt meg. Az utolsó kerített ház az eredeti helyén, Szalafő Pityerszerén maradt ránk.

A XIX. sz. második felében kibontakozó polgárosodás, a területet érintő kulturális és gazdasági hatások, az építőanyag és építőtechnika változása átalakította a vidék hagyományos építészeti arcát. Az 1870-es években, az Őrség falvaiban olasz téglaégető vendégmunkások jelentek meg, az első téglaházakat pedig stájer kőművesek építették. A vándorkőművesek és néhány idetelepült mester keze nyomán épültek a hajdani zsúptetős boronaházak helyére „sindő”-tetős (cseréptetős) téglaházak, bejáratuk előtt oszlopokon nyugvó kiugró tornáccal, az ún. „kódisállás”-sal.

Elterjedt a házi téglaégetés. Az istállózó, szénagazdálkodásra alapozott szarvasmarhatartás általánossá válásával megújultak a gazdasági épületek is. Az istállók boltozott mennyezetet, bejáratuk elé pedig tégla lábakra boltozott tornácot kaptak. Pajtával, szobaként is használható kamrával építették össze őket. Gyakran előfordult, hogy a régi zsúpos, boronafalú lakóház megmaradt, de a megélhetést biztosító állatállomány számára új, téglaépületeket emeltek.

A legtöbb kódisállásos téglaház a történeti Őrség területén Bajánsenyén, Ispánkon, Szalafőn, Szattán és Pankaszon maradt ránk, de a közeli Hetés településein is találhatók szép példáik. A nép építészetében a téglahasználattal, a kívülről jött minták elterjedésével és a homlokzatok díszítésével új korszak kezdődött.

Az Őrség hagyományos épületei évszázadokig őrizték a tüzelőberendezések és a füstelvezetés archaikus vonásait. A XIX. sz-ig az egy lakóterű „füstös-házak”, később a már kályhás szobával rendelkező „füstöskonyhás” házak voltak jellemzők. A füst az ajtón, vagy a konyhai füstlyukakon át távozott. Ablak a korábbi boronaházakon nem volt, a szerepét betöltő nyílás eltolható fatáblával, ún. „tolitu”-val volt zárható. A lakóházak füstmentesítése itt csak a XIX. sz. végén és a XX. sz. elején kezdődött. A füstöskonyhákat a füsttelenített konyha váltotta fel. Sorra épültek a korszerűbb, „mászókémény”-hez kapcsolódó, kemencével, sütővel, vízmelegítővel, takaréktűzhellyel rendelkező - gyakran csempével kirakott - nagyméretű tüzelőberendezések. A régi, tégla lábazaton nyugvó táblás szobai kályhákat is elbontották. Helyükre magasabb, karcsúbb, gyakran pártázattal ellátott új típusú kályhák kerültek.

Az Őrségben és a Vendvidéken az ivóvizet a szerek közös kútjaiból, vagy a közeli forrásról hordták. A mosáshoz, mosakodáshoz és az állatok itatásához szükséges vizet a házak mellett ásott „tóka” szolgáltatta. Majd minden lakóház közelében ástak egy 2-3 m mély gödröt, amiben összegyűlt a csapadékvíz és az agyagos záró réteg miatt hosszan meg is maradt benne. Köré egyszerű fakerítést építettek. Mivel eredeti funkciójuk megszűnt, ma már nagy részüket nem gondozzák, vagy feltöltötték.

Az építészeti jegyekrõl

A régi borona- és tömésházakon szembetűnő az egyszerűség – szépek és arányosak. Elemi építészeti eszközökkel létrehozott tiszta architektúrák. Meghatározójuk a tájolás és a helyiségek praktikus elrendezése, az építőanyag és szerkezet megformálásának évszázados tudása. Az épületek elhelyezése, a tájjal való összhangja szinte magától, esetlegesen alakult ki.

Díszítés többnyire csak a gerendákon, a zsúptetőn és a „csonkakonty” alatti oromzaton fordult elő. Az orom gerendái gyakran csipkézett kontúrral készültek, geometrikus vagy pikkelyszerű vésetekkel látták el, majd földfestékekkel színezték őket. A csonkakontyos házak oromzata a füstös-házak korában még nyitott volt, később vesszővel font, majd deszkával zárt ormokat építettek.

A XIX. sz. végétől megjelenő téglaházak már a historizmus építészeti stílusjegyeit hordozzák. A házak tetőformája és oromzata is megváltozott - a csonkakonty fokozatosan megrövidült, és idővel csapott nyeregtetővé alakult, vagy teljesen el is tűnt. A háromszög alakra felfalazott oromzat és a nyeregtető megjelenése egy a korábbiakhoz képest merőben új építészeti formát eredményezett. Az oromfal díszítésére különböző mintákat alkalmaztak (évszám, szív-, virág- és levélmotívumok, historista formaelemek), a katolikus vidékeken – mint a Vendvidék – gyakori volt fülke kialakítása, amelybe a védőszent szobrát helyezték.

A téglaházak sajátosságát a már említett kódisállások adják, homlokzataikon párkányok, tagozatok, a sarkoknál kváderezés, az ablakok körül vakolt díszek is megjelentek.

A bejárati ajtók táblás betétjein faragások, rozetták, kelyhek készültek. A téglaépületek közül a lábaspajták, az istállók viszont többnyire vakolatlanok. Díszüket a falazott szellőzők és a vidék középkori templomairól lemásolt párkányok, farkasfogsorok adják. Ezek őrizték legtovább a korábbi korok építészetének egyszerűségét, tiszta szellemiségét.

A fontosabb mûemlékekrõl

Szalafő egésze műemléki védelem alatt van. Nevét először 1208-ban említi oklevél, a Zala forrására utalva. Határában római hamvasztási urnák, halomsírok, agyagedény töredékek, vaseszközök kerültek elő. Története során tartozott Vasvárhoz, Németújvárhoz, Rohonchoz, a csákányi uradalomhoz, közben adózott a töröknek is. Szalafő hét dombján hét szer található, mind közül a leghíresebb a Pityerszer, ahol tíz épületből álló műemlék együttes mutatja be az Őrség hagyományos népi építkezését. Egy kerített ház Felsőszerről a szentendrei Skanzenbe került, de a többi helyben látható.

Pityerszeren a Visontai porta boronafalú, zsúpfedeles lakóház: szobából, konyhából, kamrából és az előttük húzódó tornácszerű ereszaljából áll. Jellegzetes csonka kontyos oromfala. Az egész vidéken csak itt maradt fenn „emeletes kástu”. Tapasztott falú alsó szintjén egy kamra és szín, az előreugró, faragott gerendázatú emeleten egy másik kamra látható. A Zsoldos-féle kerített ház kamrájával, nagy pajtájával szintén műemlék. Jelenleg három oldalról kerített, a negyedik oldalt lebontották. Jellegzetes a füstös konyhája, a szobájában azonban már cserépkályha áll.

A Felsőszer 14. számú ház boronafalú, tapasztott, meszelt falú, kontyos zsúpfedeles épület. Díszesen faragott oromgerendái és oromzatának faragott deszkázata különbözteti meg a Papszer 21. alatti házat. A Templomszer 11. számú ház már téglafalú, homlokzatán timpanonszerű párkánya és két padlásablaka van. A ház oldalán falazott mellvédes, zömök oszlopos tornác a vidéken ritka „hosszú tornác” egyike.

A kilenc szerből álló Őriszentpéteren, a Templomszeren áll a falu védőszentjének, Szent Péter apostolnak szentelt XIII. sz.-i plébániatemplom. A XII. sz. nagy nemzetségi monostoraihoz hasonlóan valószínű, hogy ez is kegyúri templom volt, de építtetőit nem ismerjük. A XV. sz. végén késő gótikus szentéllyel bővítették. A török időkben „castellum”ként használták, a templom körüli árok és kettős sánc ma is látható. A XVII. sz. elején a Batthyányak birtokában a reformátusoké lett, és bár urai rövidesen újra katolizáltak, az Őrség népe ragaszkodott református hitéhez. A katolikus egyház 1732-ben fegyveresekkel foglalta vissza. Egyhajós, nyugati tornyos templom, köríves záródású szentéllyel, falain kívül belül freskótöredékekkel. Különösen értékes a déli homlokzat bélletes kapuja, az ívsoros farkasfogas párkányok, a falakat tagoló lizénák, belül a késő gótikus szentségtartó. A templom közelében középkori téglaégető kemence maradványai kerültek elő.

Velemér az Amadé, majd a Széchy és a Thurzó család birtoka volt. Az első oklevél, amely említi, 1360-ból való. A Szentháromság tiszteletére szentelt temploma a XIII. sz. második felében épült. Egyhajós, nyugati tornyos, későromán falusi templom, nyolcszögű szentélyzáródással, kora gótikus részletekkel. Páratlan értékű gótikus freskóit Aquila János stájer mester készítette 1378 körül. A templom egész falfelülete festett volt – szentélyében a Négy evangélista, az Angyali üdvözlet, Veronika kendője, a Szentháromság és Aquila önarcképe ma is látható. A diadalíven az Ítélkező Krisztus, a Kálvária, a Szent Anna harmadmagával, a hajóban az Apostolok, a Királyok imádása, Szent László és Szent Miklós, valamint a Köpönyeges Madonna ábrázolásai találhatók. A XVII. sz. közepén, amikor a templom a reformátusoké lett, a szentek képeit lemeszelték. 1733-ban visszakerült ugyan a katolikus egyházhoz, de a hívők reformátusok maradtak, így a templom 1808-ra romos állapotba került. Rómer Flóris írta le falképeit először 1863-ban, de teljes restaurálására csupán 1967-68 között kerülhetett sor. A Rómer által említett képekből mára alig néhány maradt, kívül már egyetlenegy sem látható.

Domonkosfa (Domanjsevci) szőlőhegyén áll a Szűz Máriának szentelt, 1240 körül épült nyugati tornyos, egyhajós, román kori templom, köríves záródású szentéllyel. Kegyúrai a Nádasd nemzetséghez tartozó Darabosok voltak. Jelentős a jáki műhelyhez kapcsolható déli kapuja, timpanonjában Isten Báránya faragással.

Hegyhátszentjakabra a török által elpusztított Pusztaszentmárton megmaradt lakói költöztek a hódoltság alatt. A XIII. századi, román stílusú, nyugati tornyos, egyhajós, Szent Jakabnak szentelt templomot a földeket birtokló Esterházy és Sigray család újíttatta fel. A XVIII. sz. közepén barokk stílusban átalakították.

A legdélibb fekvésű, három szegből és több később alapított településrészből álló őrségi falu – Szentgyörgyvölgy –már Zalában található. Nevezetessége két késő-barokk temploma. Az 1787-ben épült, hagymasisakos református templom karzatát, kazettás mennyezetét helyi asztalosok készítették 1828-ban, a képmezőket Patkó András festette ki. A 88 fatáblát fehér bárányfelhők díszítik, kivéve a két középsőt, ahol virág motívumok tűnnek fel. Alig régebbi (1778-80) a Szent Györgynek szentelt, Árpád-kori elődje köveiből emelt katolikus templom. A szentély feletti freskó ifj. Dorfmeister István, a főoltár és a szószék a radkersburgi Johannes Klein műve.

A templommal nem rendelkező falvakban ácsolt, fa haranglábakat emeltek, tetejüket legtöbbször rozsszalmával vagy zsindellyel fedték. Az 1755-ben épült pankaszi harangláb (kép) a legszebb az egész vidéken. Leleményesen „szoknyás harangláb”-nak nevezik, mert alul zsúpfedeles tető védi a tíz oldaltámaszt, a sisakját pedig zsindely fedi. Tölgyfából készült a talp, a merevítő gerendák, az oszlopok. A harangot négy oszlop tartja, szépségét a fa bárdolt felülete és a szerkezet egyszerűsége adja. A vallási építmények közül jellemzőek még a rendszerint faluhatároknál, utak találkozásánál felállított keresztek, feszületek és kisebb kápolnák, mellettük gyakran a szent fának tartott hárssal, vagy cédrusokkal.