Friss vér

friss vĂŠr TYPOTEX

typotex magazin borito 2018.indd 1

2018.04.09. 20:44:59

typotex magazin borito 2018.indd 2

2018.04.09. 20:45:01

Matěj Hořava Pálinka (részlet) Peťovská Flóra fordítása

A

szilváskert aláhull a dombtetőről; ugyanerről a dombtetőről hull alá a meredek lejtőn ez az összes falutól nagyjából egyforma távolságra lévő szilvás- vagy kulovatkáskert (nem tudom olyan biztosan megkülönböztetni őket egymástól, mint a helyiek; csak a termésük alapján tudom megkülönböztetni őket: könnyen vagy nehezen válik-e el a hús a magtól). Talán valamelyik román pásztorszálláshoz tartozik, amelyen áthaladtam (meghökkent gyerekek és üvöltő kutyák; óvatos asszonyok és a gyümölcsfák közé kihúzott köteleken száradó ruha; jószágok és magas, karóra húzott szalmakazal, olyan tipikusan balkáni; férfiakat sohasem láttam a szállásokon: talán gyertyánokat döntenek, fát lopnak, vadra lesnek valahol az erdőben, talán az egyik Duna-parti bárban forgatják meg azt a kevés pénzt, amit valahol megkerestek)… Nemsokára megérik a szilva, illetve kulovatka; lent a Dunánál már minden megérett; itt ez tovább tart; ennek ellenére érzem: rövid időn belül. Talán még ma. Nem tudom; sohasem álltam a fánál, nem figyeltem, pontosan mikor érik be a termés… Beérik a szilva, és a faluban fellángol a tűz a kazanok alatt; főleg az alatt a nagy alatt; a Hašekéknál. Oláhok, csehek, rácok: mindenki hozzájuk hordja kocsin a cefréshordókat; aztán a kazannál iszogatják a friss pálinkát, énekelnek és nevetnek: aranyfogak ragyognak a füsttel átitatott, kora őszi alkonyatban; öröm, színtiszta öröm… Az első évben én is együtt pálinkáztam a directorral; bámultam a tüzet és a nagy rézüstöt. „Látott már valaha ilyesmit, tanító úr?”, kérdezte a fiatal Véna Hašek. „Nem.” Később, a fehér házamban támolyogva, a szentképek lüktettek a szemem előtt; időnként minden ködbe borult, az egyensúlyom váratlanul elveszett, majd épp oly váratlanul visszatért. Azt hittem, hogy mérgezés; azt hittem, hogy megvakulok. A ház lépcsőjén ültem a hideg szeptemberi éjszakában, és remegtem a félelemtől… Másnap jobban voltam, mint valaha. Úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna… Szilva- és kulovatkapálinka; ennek a tájnak a vére… Most is van nálam egy üveggel, és néha belekortyolok… A szállások mindegyikén vannak pálinkáshordók, demizsonok, kaniszterek vagy üvegek… És itt is, itt a hegygerinceken, váratlanul két gyertyánerdő között: itt is hirtelen hull alá a domboldalon az érett szilvával vagy kulovatkával teli kert… Érnek a házaknál, az óriási töbrökben a mezőkön (a helyiek egyszerűen és gyönyörűen csak gödörnek hívják őket), érnek az utak mentén, a krchovnál, a templomnál… Ennek a vidéknek a vad vére: mámorító és romlást hozó; szomjat oltó és tűzként felemésztő; felpezsdíti a beszédet, és egy rossz szóval összedönti a világot; baráti kézszorításra nyújtja a kezét, de torokszorításra is egy félig öntudatlan verekedés forgatagában…

typotex magazin 2018.indd 1

2018.04.10. 12:28:12

világ legjobb A

kö

szeretném megírni! INTERJÚ AFONSO CRUZ PORTUGÁL ÍRÓVAL A kimeríthetetlen virágmetafora sokféle, folyton változó és színes képet mutat a – kifelé és befelé végtelen – mikrokozmoszról, akár egy kaleidoszkóp. Látszólag egyetlen ember, az emlékeit vesztett Ulme úr történetének nyomain haladunk, de ezen az utazáson a Virágok minden szereplője a saját emlékeivel dolgozik, hozzájuk viszonyul. Afonso Cruz viszonylag későn, a harmincas éveiben kezdett írni, előtte inkább rajzolt és zenélt. Mindezeket a mai napig műveli, de készít animációkat és saját könyveinek tipográfiáját is maga találja ki. Azt mondja, természetesen minden alkalommal a világ legjobb könyvét szeretné megírni, ami mindig kétséges kimenetelű vállalkozás: élet-halál harc. Könyvei egyre ismertebbek és népszerűbbek Európában. A két éve szintén a Typotex kiadásában megjelent könyvének, a Kokoschka babájának, amely 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, már nálunk is komoly rajongótábora van. Most megjelent regénye, a Virágok is tágas labirintusérzést kelt. Mintha játékosan és attraktívan elhelyezett ablakok sorát nyitogattatná velünk egy tudatot modellező, felnőtteknek szánt mesekönyvben. Afonso Cruz-zsal beszélgettünk.

Az előző magyarul megjelent könyved, a Kokoschka babája szerelmesei azt állítják, hogy a regény magyar szálában Vargáék olyan plasztikusan jelennek meg, mintha tényleg ismernéd az életüket. Mennyire vagy otthon a magyar viszonyokban? Eleve nem tartom magam lokális írónak, sokat utaztam és ezt jobban szeretem, mint a helyi dolgokat. A Varga család tagjait is, mint minden szereplőmet, az enciklopédiámból választottam ki. Negyedszer járok itt, és most íróként csak Budapesten. Először vonattal jöttem, és Eger környékére, a szépasszony-völgyi borospincékbe is eljutottam. De valójában nem ismerem jól Magyarország történelmét, és nem mondhatom, hogy sok tapasztalatom vagy ismeretem lenne az országról. Már nyolc éve élek Alentejo-ban és még mindig úgy érzem, hogy csak ismerkedem a környékkel és az emberekkel. Pedig vidéken még – mindenütt a világon – könnyebb ismerkedni, megtalálni a helyi ízeket és sajátosságokat, mert a városokban többnyire úgy élünk, ahogy azt a világon bárhol másutt is megtehetnénk. Ha most itt

2 typotex magazin 2018.indd 2

bárkit megfognék, nyugodtan áttehetném Lisszabonba, vagy ott az a két épület, ezek is lehetnének akárhol máshol a világban. A hitelesség sokszor éppen a részletességen, valami apróságon múlik. Ha azt mondom, ott van egy szék, az semmit sem jelent, de ha ott van egy szék és rajta egy sáfrányfolt, az már költészet, ettől kel életre minden történet. Azt mondtad, mindig egy fő szálból, egy vezérmotívumból indulsz ki, és ezt fejleszted tovább. Hogyan öltözteted fel azt a bizonyos kiinduló vázat hússal és történettel? Az enciklopédia mögött például szisztematikus kutatások vannak vagy sokszor inkább a képzeletedre hagyatkozol? Ez mindig attól függ, hogy a kiinduló történetem épp mennyire valóságos, van-e benne konkrét történelmi utalás, történet vagy személy. Általában arra törekszem, hogy a fikciót és a valóságot ötvözzem. Ez történt a Kokoschkával is, össze akartam hozni az összes szereplőt egy helyszínen, Párizsban találkoztak és

2018.04.10. 12:28:12

könyvét

!

ehhez kerestem meg a tényeket. Ehhez a könyvemhez minden hozzáférhető dolgot elolvastam, naplókat, leveleket és mindent, ami hozzá kapcsolódik… És ez még akkor is fontos, ha itt Kokoschka valójában csak egy mellékszereplő. A Virágokban mi volt a kezdő szál? Itt az elveszett emlékezeten van a hangsúly, az egyik szereplő a rutin miatt a szépséget veszíti el, a másik az emlékezés képességét. Minden figurát teljesen más élmény fűz a saját emlékeihez. Aki az emlékezetét veszti el, az újra megélheti például, hogy életében először lát meztelen nőt; a főszereplő, a narrátor pedig már semmit sem érez, amikor megcsókolja a feleségét, és pont az elveszett érzést keresi. Feltűnt, hogy kis kitérőkben többször előjön a regényben a nők helyzetének kérdése, ha úgy tetszik, a nőkérdés, egy olyan téma, ami nagyon benne van a levegőben. Milyen ez ma Portugáliában? Ez is egy olyan dolog, ami miatt korántsem lehetünk nyugodtak. A helyzet persze lassan-lassan változik és ma sokkal jobb, mint mondjuk száz éve volt, de még mindig messze nincs egyenlőség. Sokféle műfajban vagy otthonos, grafika, animáció, zene és írás, a könyveidet is sokszor magad tervezed – ez egyfajta tudatos Gesamtkunstwerk, vannak előzmények, előképeid vagy csak így alakult? A családomban semmiféle előzménye nem volt ennek, nálam a rajzolás volt az első, írni csak később kezdtem. Ez a több műfajúság, azt hiszem, a minél pontosabb kommunikációt és a minél megfelelőbb kifejezésforma megtalálását szolgálja. Van, amit le kell írni, van, amit le kell rajzolni, de van, amit zenében lehet legjobban kifejezni. Néha összetalálkoznak ezek és néha nem. Ha azt akarom, hogy valaki táncoljon, akkor zenélnem kell,

typotex magazin 2018.indd 3

de olykor egy rajzzal pontosabban el lehet mondani, amit akarok. Erről egy brazil művész jut eszembe, aki azt mondta: „Egy kép többet ér, mint ezer szó. Na, de próbáld ezt elmondani egy képpel.” A sokféle tehetségű embereknél gyakori, hogy mindig máshoz támad kedvük, mint amit éppen csinálniuk kellene. Benned is van ilyen nyughatatlanság? Természetesen ez rám is jellemző, de azt gondolom, hogy ez így teljesen rendben van. Az ember nyughatatlan és elégedetlen lény. Egyáltalán nem értek egyet azzal a híg boldogságfilozófiával, hogy „elégedjünk meg azzal, ami van”, szerintem ezt csak a boldogságipar terjeszti. Az a normális, ha vannak vágyaink és rossz érzéseink, és ha valami igazságtalanság történik, akkor dühösek leszünk. És azzal is kezdeni kell valamit! Azt mondtad, az utazás erős inspiráció a munkáidban. Mire készülsz mostanában?

3

Mostanság két dolog is foglalkoztat, az egyik egy valóságos történet, amely Portugáliában játszódik. Ehhez nem kell utaznom, vannak emlékeim, ezekre is támaszkodom, de írok egy másik könyvet is, ami Pakisztánban játszódik, ahol még sosem jártam. Egy férfiről szól, aki észrevétlenül szeretne élni, láthatatlanul. Bizonyos értelemben ez a Kokoschka babája testvértörténete lesz. Konkrétan utánanéztem, hogy az urdu nyelvben milyen kifejezések vannak a rejtőzködéssel kapcsolatban, hogy ez a szereplőm nyelvében is megjelenhessen.

Fazekas Zsuzsa, Librarius, 2017. április 30.

2018.04.10. 12:28:12

S

zánalmasan indult és méltatlanul. Mindenféle méltóság nélkül. Túlságosan szánalmasan ahhoz, hogy tragédiaként vagy egy sláger szövegeként működhessen. De mindenekelőtt: igazságtalan, hogy a szerelem a maga lángjaival, néma bensőségességével nem él annyi ideig, mint az ember, hanem az évek során elhervad, kihűl, elveszti egyéniségét. Miként lehetséges ez? Miként válhat ez a különleges, hihetetlen valami viszonylag rövid idő – legfeljebb pár év – alatt hétköznapivá, jellegtelen keddé, miként lehet többé-kevésbé sértetlenül átvészelni az életet, ha ennyi minden szétmállik, ha a lángok kihunynak, a csókok kihűlnek, és alig tart valamink az eredeti irányba; miért élünk a tökéletlenség világában, ahol a házasságok azért bomlanak fel, mert a szerelem, a világ első, második és harmadik csodája szürke keddekké, rutinná, meddő biztonságérzetté változott? Miért van az, hogy az olyanok, mint Ari és a felesége, Thóra, akik valóban értelmes és felvilágosult emberek, jó húsz éve együtt élnek, három gyermekük született, egy szép sorházban laknak, nincsenek súlyos, szembeszökő problémáik, ráadásul még az anyagi helyzetük is rendezett – legalábbis annyira, amennyire egy Izlandhoz hasonló, instabil országban lehet, ahol a gazdaság a jelek szerint örökké ragadozók és fojtogató önérdekek prédája; Ariéknak szemlátomást olyan gondjaik sincsenek, mint az ital, a depresszió, a félrelépések, boldognak tűnnek, de akkor miért költöznek hirtelen külön, miért robban szét az életük, mintha egy bomba pottyant volna közéjük, egy meteorit a világűr felfoghatatlan sötétjéből? Miért?

typotex magazin 2018.indd 4

2018.04.10. 12:28:13

Nehéz megmondani. Meglásd, veled az élet könnyed tánc lesz, hosszú csók, a te csókjaid sosem hűlnek ki, a szemed ragyogása mindörökké bevilágítja nekem a lét sötétségét, valahányszor meglátlak, mindig nagyot dobban a szívem, ez a szánalmas izom, ez a gyermekded bölcs, ez a sóhaj. Minden egyes nap veled. Mindannyian magunkban hordozzuk az álmot a legyőzhetetlen szerelemről, amit semmi sem szakíthat szét, ez az álom popdalok és filmek tömkelegétől hízik egyre nagyobbra, ezekben a csókok mélyebbek, forróságuk lángra gyújtja és mesévé változtatja a hétköznapokat. Vajon e számtalan sláger, film és szerelmes vers mondanivalója suttyomban életünk mércéjévé vált, meredező hegyekké, amelyek később ránk omolhatnak az árnyaikkal, csalódásaikkal, az életveszélyes szikláikkal? Rázúdulhatnak arra az életre, ami időnként amúgy is csak nehezen járható, köze nincs a slágerek boldogságához, a forró érzelmekhez, nélkülözi a lángokat, amelyektől egy világnak akad el a lélegzete. Akkor hát ezért lépnek félre oly sokan, hogy újra átélhessék a lángot, az élet szikráját, mintha a félrelépés hadjárat lenne a hétköznapok, a halmozódó évek ellen – de mi van akkor, ha ez a láng égési sérüléseket okoz és pusztító tűzvésszé válik? De szánalmasan indul! És méltatlanul, minden méltóságot nélkülözve. Túlságosan szánalmasan ahhoz, hogy tragédiaként vagy egy sláger szövegeként működhessen. Ez egy lassú kedd, odakint teljes a szélcsend, a szomszéd a kutyáját sétáltatja, a rádióban egy régi számot játszanak, és a reggelinél bomba robban. Ari megkérdezi Thórát: muszáj ennyire csámcsognod? A hangja nyugodt, de aztán lesöpri a reggelijét az asztalról, egy kefi res müzlivel teli tálka, egy vizespohár és egy kávéscsésze koppan a kemény padlón. Ez a mozdulat egy üvöltés. A választ meg sem várja, nem is igazán kérdésnek szánta, inkább vádnak hangzott, egy ordításnak az élet miatt, ökölrázásnak a szürke keddek felé, az összes rohadt kedd felé, melyek oly váratlanul, oly rémisztően Thóra szép arcát öltötték magukra, a feleségéét, akivel jó húsz éve élnek már együtt, szép életük háromszoros értelmet nyert három gyermekük révén, egymással töltötték a legértékesebb pillanatokat, egy egész kincstárnyit; de e drágaköveket valami hirtelen és könyörtelenül szürke kavicsokká változtatta. Meg sem várja a választ, mindent lesöpör az asztalról, ez egy üvöltés, nem pedig kérdés. Aztán kimegy a levegőre. Ott áll a sorház előtt, valamiféle zúgás veszi körül, menekül attól, akinek az ölelésében gyakran keresett menedéket, akinek a nyakába borulva zokogott, akinek a füle Ari legtöbb titkát rejti, a legtisztább szavakat, a fájdalmat, a gyermekkori bánatot, és Ari számára nem létezik szebb, mint Thóra sötét haja a szélben, az enyhén rekedtes hangja és szürke, figyelmes tekintete, amely leplezett érzékenységet hordoz; egyszer csak el fogsz hagyni, ugye?, kérdezte néha Aritól, amikor az élet valamilyen okból védtelenné tette, és ez a törékenység jelent meg a hangjában, a szemében, annyira törékeny lett, hogy egy váratlan mozdulat, egy kutyaugatás, egy felbőgő motorbicikli szét tudta volna tépni az eget a feje fölött. Soha, felelte Ari, megőrültél?, a nevedet az örökkévalóság kése véste bele a szívembe. A nevedet az örökkévalóság véste bele a szívembe.

JóN KalMaN StefáNssoN A Halaknak ninCS láBUk (részlet) Patat BeNCe fordítása

typotex magazin 2018.indd 5

5 2018.04.10. 12:28:13

VÉRES sze D

arek úgy fekszik, mint az előbb, oldalra fordított arccal. Jędrek letérdel mellé, a hajánál fogva fölemeli a tehetetlen fejet, és végighúzza a kést a torkán. Másodpercnyi késéssel, szinte magától nyílik a második mosoly, vörösen csillog, mint drágakő a sziklahasadékban. Sűrű vér folyik, Darek meg sem rezdül, a második szempár pedig lehull a mennyezetről, visszakerül Jędrek testébe. Jędrek zavarodottan áll. Nézi a halott gyereket, a kést a saját kezében. De ez csak egy pillanatig tart. Gyors léptekkel visszamegy a konyhába, lemossa mindkét kést, konyharuhába csavarja őket, és berakja a hátizsákjába. Lesúrolja a kezét és a csuklóját. Már nem vérzik a seb, de a szürke konyhacsempén vörös vércseppek ülnek. Jędrek nem tudja, kinek a vére. Előveszi a felmosórongyot a szekrény mögül, a mosogató alatt talál vödröt és felmosószert. Az előszoba felé hátrálva felmossa a követ.

LUkasZ OrBItoWskI EGY MáSik lÉlEk (részlet) MIHálYI ZsUZsa fordítása

V

aszilij szerette a kislányát, még a gyilkosság éjszakáján is, újévre virradóra, amikor már majdnem végzett a feleségével, a kislánya felsírt – ő pedig odament hozzá, altatgatta, aztán visszatért a feleségéhez a fürdőszobába, és végleg agyonverte, összetörte minden arccsontját, és levágta az ujjait, hogy ne ismerhessék fel. Mellesleg elő volt már készítve neki egy nagy, kétméteres műanyag zsák, amilyenekben a bundákat tartják, de hogy miként boldogult el a vérrel, azt senki sem tudja. Lehet, hogy lemosta Tamarát hideg zuhannyal, mindenesetre valahogy elboldogult vele, mert vér nem maradt sehol, először körbetekerte ragasztószalaggal, így mesélte el később, belerakta a zsákba, a zsákot ledobta az erkélyről a hóba (hóvihar volt azon az éjjelen), mégpedig úgy, hogy elkerülje az ablakokat, a házuk pedig egy építkezésre nézett, ahol az ünnepnap miatt senki sem dolgozott. Vaszilij a kabátja zsebébe dugta Tamara ujjait, valahogy kiókumlálta kopácsolás nélkül ledarabolni őket, valószínűleg egyszerűen csak lenyisszantotta. Magához vette a kislánya szánkóját, óvatosan lement, ráfektette a hullát a szánkóra, és elhúzta vele az építkezésre, ahol berakta egy betonfedél alá, az ujjakat egy csőbe, ő maga pedig várni kezdte a tavaszt, kiderül-e a dolog, vagy sem.

6

LjUdMIla PetrUsevsZkaja RÉMTÖRTÉnETEk (részlet) GoretItY JóZsef fordítása, DUkaI IstváN IllUsZtráCIóIval

typotex magazin 2018.indd 6

2018.04.10. 12:28:14

ES zerzők A

haja eltakarta az arcát, és csak a körülményekből lehetett rájönni, hogy valóban ő az. Abban az állapotában amúgy sem hasonlított önmagára. Vér tócsában feküdt egy akkora lyukkal a mellkasán, amelyen keresztül nemcsak az élet, de a halál is távozni tudott volna, már ha az ilyesmi lehetséges, és akkor újra feléled. A törzs, a fej, a kezek, a lábak – mind mozdulatlan. Az ujjaival mintha valami láthatatlant szorítana, mezítlábas ujjai behajlítva. És mindenhol az az undorító szín. Piros, piros és még egyszer piros. – Lujza, Lujzácska… Semmi, csak a tulajdon szívem dobogása. – Mit tettél velem? Semmit, csak meghalt. Eltűnt, elveszett. Máshová költözött. Az, ami előttem feküdt a földön, már nem ő volt. Csak egy héj, egy üres csigaház. Egy halott, csontokkal megerősített izomváz, rajta még ennél is halottabb bőrréteg.

Jaroslav RUMPlI GaBOnakÖRÖk (részlet) GYÖrGY NorBert fordítása

I

smersz közülük valakit? – kérdezte Peter. Edo odapillantani se nagyon mert, de végül vetett rájuk egy röpke pillantást, és rámutatott a járdán vértócsában fekvő Sandrára. A lány szeme kifordult, mintha bandzsítana. Szétvert feje mellett természetellenes pózban a keze, tenyérrel felfelé. Úgy nézett ki, mint egy tévéjáték hiteltelenül beállított hullafigurája. Vagy mint egy úttesten szétlapított béka. De Sandrának a legkevésbé se nézett ki szegényke.

ONdrej ŠtefáNIk UJJaTlan VáROS (részlet) MÉsZáros TÜNde fordítása

typotex magazin 2018.indd 7

7 2018.04.10. 12:28:15

typotex magazin 2018.indd 8

2018.04.10. 12:28:16

Szczepan Twardoch MORFiUM

zászló

Morfi umban ázó nemzeti A legtöbben úgy próbálnak túllépni a nácizmuson, hogy átállnak a baloldalra. Hans Frank Lengyelország főkormányzójaként vonult be a történelembe. A fia, Niklas Frank tiszta lelkiismeretű balos újságíróként nemrég azt bizonygatta, hogy a mai Lengyelország nagyon hasonlít a harmincas évek Németországára. Nyilván fogalma sincs arról, hogy ezzel csak az apja által vallott Untermensch-ideológiát sikerült újrafogalmaznia. De hát milyen régióhoz vagy felekezethez kötődhetne az a német istenfélő, aki a Wawel termeiben játszadozott gyerekkorában? Twardoch regényében rögtön meg is érkezünk 1939-be, a kicsit már szétbombázott, de még nem lerombolt Varsóba. A főhősnek nem kell baloldali vagy birodalmi absztrakciókba menekülnie: mint minden igazi sziléziai, ő is legalább két nemzeti identitás között választhat (a harmadikat, az önálló sziléziait hagyjuk, mert ezt a témát a szerző sem ok nélkül kerüli). Félig német, ugyanolyan jól tudja használni a lengyel és a német kultúra jelrendszerét, de Lengyelországot tekinti hazájának, a lengyel hadsereg tisztje. A fegyveres ellenállás leverését követő konspiráció idején pontosan azzal tudja szolgálni a lengyel ügyet, ha németnek álcázza magát, és úgy teljesíti a földalatti államtól kapott megbízatást. Nagyon érdekesek a regényben a tudatos és öntudatlan határátlépések: a porosz nemesből lett német tiszt akkor is segíti a fiát a katonai eskü teljesítésében, ha az a lengyel hadseregnek tartozik ezzel. Bonyolult kölcsönhatásba kerülnek egymással az identitások. Az anya például az eugenika lelkes híve, és német faji rögeszmék hatására lesz lengyel, a fiával együtt. Aztán Hans Frank uralkodása idején mintha visszaváltozna németté, de ő is ezzel segíti az ellenállást. Mivel a konspiráció megköveteli az árulás látszatát, a beavatatlan após mint lengyel nacionalista valódi hazaárulónak tekinti, és ennek megfelelően bünteti a vejét. Mickiewicz Konrad Wallenrod című epikus költeményének hőse az áruló maszkjában szolgálja a nemzeti ügyet, ezért hívják a lengyelek wallenrodizmusnak a belülről bomlasztást. Twardoch nem ezt az alakot formálja újra. A lengyel nyelvben ugyanazzal az igével fejezik ki az árulást és a félrelépést. Ebben a regényben valódi félrelépéssel jár együtt a hazaárulás látszata: az állandóan visszaeső morfinista a prostituáltaknak és a társasági hölgyeknek sem tud ellenállni. Twardoch sokat tanult a regényíró Witkiewicztől – le is rója neki a hódolatát egy nőalakkal, aki tökéletesen megfelel a nagy előd perverz ízlésének –, alakjai a Telhetetlenség és Az ősz búcsúja szereplőire emlékeztetnek, akik ugyanilyen tébolyultan kísérleteznek a narkotikumokkal és az erotikával, mielőtt eltapossa őket az új, apokaliptikus birodalom. Pálfalvi Lajos, Élet és Irodalom, 2016. július 29.

E

gy magas, jóképű zsidó ölte meg az apámat, egy széles vállú, hatalmas hátú makabeus bokszoló. Most ott áll a szorítóban, ez az este utolsó mérkőzése és a mérkőzés utolsó fordulója; az első sorból nézem. Mojżesz Bernsztajnnak hívnak, tizenhét éves vagyok, és nem létezem. Mojżesz Bernsztajnnak hívnak, tizenhét éves vagyok, és nem ember, egy senki, nem vagyok, nem létezem, egy senki vézna, szegény fia vagyok, és nézem azt, aki megölte az apámat, nézem, ahogy áll a szorítóban, szép és erős. Mojżesz Inbarnak hívnak, hetvenhét éves vagyok. Nevet változtattam. Ülök az írógép előtt, és írok. Nem vagyok ember. Nincs nevem. A bokszolót a szorítóban Jakub Szapirónak hívják. Két szép fia van, Dawid és Daniel, de akkor ezt nem tudom, ma tudom, hogy volt neki. Nehéz brillantintól csillogó, fekete haja, az is van. A bokszoló megölte az apámat. Most öklözik. A mérkőzés utolsó fordulójában öklözik. Ma menetnek hívják. Szóval az utolsó menetben. A Legia és a Maccabi küzdelme a fővárosi csapatbajnokságért a légsúllyal kezdődött, de még előtte két szenzációval. Baśkiewicz és Doroba magasabb súlycsoportban öklözött, ez volt az első szenzáció. A második a bírók vitája. Azt hiszem, akkor még nem konyítottam az egészhez, úgyhogy nem nagyon izgatott, de hallottam, mit mondanak a mellettem ülő emberek. Tisztára be voltak zsongva. A mérkőzéstől és a szenzációs hírektől. Az első sorban ültem a Városi Mozi termében, a Długa és a Hipoteczna utca sarkán. A termet szívesen bérbe adták, mérkőzésekre is. Ma úgy emlékszem, akkor láttam életemben először bokszmeccset. Két Varsó gyűlt össze a szorító körül: két nyelven beszéltek, külön világban éltek, más-más újságot olvastak, legjobb esetben közönnyel, legrosszabb esetben gyűlölettel, de rendszerint csak kimért ellenszenvvel viseltettek a másik iránt, mintha nem is a szomszéd utcában laknának, hanem egész óceán választaná el őket egymástól; én vézna, világos bőrű fiatalember voltam, ott születtem valahol, nem emlékszem, hol, talán tizenhét évvel korábban, tehát, mondjuk, 1920-ban, és a Mojżesz nevet kaptam, a Bernsztajn vezetéknevet csak örököltem az apámtól, Naumtól, anyám, Miriam is ezt a nevet viselte, mindketten Mózes-vallásúak, ott születtem a nem sokkal korábban függetlenné vált Lengyelország állampolgáraként, s mint e Lengyelország némiképp másodrendű állampolgára ültem a Városi Mozi nézőterén, amely annak idején Modern Színház volt, aztán a Długa és Hipoteczna utca sarkán álló épületbe beköltözött a Bogusławski Színház, s végül a mozi meg a boksz.

SZCZePaN TWardoCH A kiRálY KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA

typotex magazin 2018.indd 9

2018.04.10. 12:28:17

M

iért akarnak az emberek annyira az óvárosban

lakni? Egyáltalán nem azért, mert innen közelebb van a templom. Manapság senki nem töri magát nagyon, hogy oda jusson, bár a templom aranyozott kupoláinak látványa az óvárosi élet első hónapjaiban kivétel nélkül mindenkinek örömöt szerez. Még azoknak is, akiket sztaurofóbia gyötör. Akik fulladni kezdenek, ha keresztet látnak. Sokan nem azért szeretnek az óvárosban élni, mert ha az ember lemegy a lépcsőn az utcára, szemügyre veheti a japánokat. Nem is a zene miatt élnek az emberek az óvárosban. A kávézókat és a zenét ki nem állhatják. És, ha csak tehetik, feljelentik őket. Az óvárosban élő emberek még azt is figyelmen kívül hagyják, hogy az utóbbi kétszáz év során több mint tizenöt ember halt meg a lakásukban. Egyesek éppenséggel erőszakos halállal. Az emberek a furcsaságuk miatt szeretik az óvárosi lakásokat. Különösen tetszik nekik, ha a lakásba az erkélyen át lehet bejutni. Vagy a lépcsőházból induló betonhídon.

typotex magazin 2018.indd 10

Vagy megrozsdásodott fémlépcsőn, ami a ház hátsó oldalához van erősítve. Az ilyen lépcsők telente eljegesednek, és az óvárosi lakók egy reggel, ahogy a lakásuk ajtaját kinyitják, nem találják többé azt a lépcsőt, mert mindig akad valaki, akinek az a lépcső még jobban kell. Az óváros lakóinak különösen tetszik a kétszáz év alatt a kályhák füstjétől lemoshatatlanul megfeketedett parketta. Tetszenek nekik azok a zugok, amelyeken át jól hallani, mit csinálnak a fürdőszobában meg a hálóban a szomszédok. Mikor mindkét fél megunja a hallgatózást, mindkét fél szekrényekkel vagy könyvespolcokkal torlaszolja el azokat a zugokat. Az óvárosban élő emberek java szeret könyveket olvasni. Az óvárosban élő emberek büszkék az ötszögletű szobákra, a trapéz alakú ablaktalan konyhákra és a nem működő cserépkályhákra. Abban a lakásban, ahol Miki, Sasa, Nora mama és Amigorena nagymama

éltek, két dologra lehetett büszkének lenni. Az első a nappaliban volt, a második büszkeségre okot adó dolog pedig a konyha mellett. Tíz évvel ezelőtt ebben a nappaliban, azon a helyen, ahol most az óriási vörös ottomán áll, agyonlőtte magát egy nagy tiszteletben álló bankigazgató, később pedig egy férfi fejszével ütötte agyon a feleségét. Nem, nem volt favágó. Egyszerűen csak volt egy kandalló a lakásban. És, ahogy Sasa mondja, lehet, hogy az a nő, akit agyonütöttek, nem fűtötte lelkiismeretesen, és hideg volt. Ezért most a lakásban Sasára van bízva ez a feladat. A másik jó dolog az otthonukban a liftakna, régen a pénzt szállították itt lifttel, ebből maradt meg. Régebben, még a fejszés eset előtt, a házukban bank volt. Először itt, a pénzszállító lift aknája mellett akarta magát agyonlőni a tiszteletre méltó bankigazgató. De aztán meggondolta magát, és visszament a dolgozószobájába. Szóval a bank csődbe ment, azok a bankárok, akik nem lőtték főbe magukat, átképezték magukat polgárokká, és azon a liften soha többé nem szállítottak pénzt.

UNdINĖ RadZevIČIŪtĖ Halak ÉS SáRkánYOk (részlet) Laczházi Aranka fordítása

2018.04.10. 12:28:20

H

a I. Ferenc francia király szelíden emelte tekintetét Leonardo deres fejére, X. Leó pápa sóvárogva nézte Salai fésületlen loboncát. A karcsú ifjú, Marcantonio Flaminio, akit tizenhat éves kora ellenére sokan ígéretes irodalmi tehetségnek tartottak, felfigyelt a hirtelen támadt ragyogásra a pápa szemében. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a tejfelesszájú poétának kitüntetett helye van nemcsak a szentatya szívében, hanem az ágyában is, így hát reakcióját pusmogva, elfojtott nevetéssel, kacsintgatva fogadták. A francia uralkodó eközben Leonardóval diskurált sötét tónusú hangján, mely tökéletesen illett hatalmas orrához, és melyben egyszerre rezonált a nőstényeknek udvarló felajzott hím feszültsége, és az emberi faj vívmányaitól lenyűgözött tudós visszafogottsága. Tökéletesen tisztában volt a mester szókratészi hajlamaival és a szerelem profán szférái iránti vonzódásával, ez azonban korántsem tántorította el attól a régóta dédelgetett szándékától, hogy végre-valahára eszmét cserélhessen az emberi tudás eme zseniális orákulumával. Kétségbevonhatatlan vonzódása az ellenkező nemhez biztosította feddhetetlenségét, és felmentette a magánügyekben merészebbnél merészebb találgatásokba bocsátkozó, gátlástalan udvaroncok gyanúsítgatásai alól. Noha tisztában volt a pápa hajlamaival, aki sóvárgó pillantásaival nemcsak levetkőztette, hanem kellemetlen helyzetbe is hozta az udvar előtt, az örök tanítvány sokkal inkább a királlyal szerette volna szorosabbra fűzni kapcsolatát, hogy eldicsekedhessen vele, hogy testközelből ismeri a világ legnagyobb uralkodóit. A festő azonban – vagy mert felfigyelt a fiú ambícióira, vagy mert az utóbbi időben száműzni vágyott tanítványa puszta jelenléte is zavarta – megakadályozta, hogy az I. Ferenccel folytatott hosszadalmas eszmecserék alatt a közelükbe férkőzzön. Az uralkodó megmutatta Leonardónak az igazgyöngyöt, melyet nemrégiben kapott ajándékba a portugál Mánuel királytól, majd lenyűgözve hallgatta a zseniális tudós hihetetlen lexikális tudásról tanúskodó kommentárjait:

hogy az ilyen ékszerek India tengereiből származnak, hogy tudományosan pteriidae-nek nevezik őket, hogy a kétteknős kagyló belső sérüléseiből alakulnak ki, amikor az állat csillogó gyöngyházréteget képez a betolakodó idegen test köré, és hogy úgy tartják, ezeknek a drágaköveknek a segítségével kapcsolatba lehet kerülni az istenekkel. Melzi végighallgathatta a hosszadalmas párbeszédeket, amint pedig melléjük ért, a fáradt Leonardo belékarolt, mintha tudatni akarta volna a világgal, s legfőképp a távolról leskelődő tanítvánnyal, hogy „Ez az én legértékesebb igazgyöngyöm, akitől sosem válok meg. Francesco Melzinek hívják, és velem együtt áll Őfelsége szolgálatára.” Firenze nem szerepelt a halálra szenvedélyesen készülő Leonardo tervei között. Úgy döntött, hogy a királlyal tart Frankhonba, és hogy az uralkodó árnyékában húzza meg magát egészen addig, amíg élete könyve a végéhez nem ér. Huszonöt évvel azután, hogy magához vette és védelmébe fogadta, a művész elbocsátotta Salait. A tanítvány hirtelen jött arroganciával búcsúzott el mesterétől; nem adta át magát a könnyeknek. Vette a tarisznyáját, beletett egy karéj kenyeret, majd a nyakába akasztotta, és mielőtt elsietett volna, így szólt: „Úgy megyek el, drága mester, ahogy érkeztem. Nincstelenül. Se erszényem, egy lyukas garassal, se párnám, amire lehajthatnám a fejem.” Majd az újabb varázstrükk elsajátításában reménykedő, a pápa által Leonardóék rendelkezésére bocsátott bolognai épületek előtt strázsáló gyerekek legnagyobb csalódására elindult. Várakozásaival ellentétben a mester nem kísérte ki ünnepélyesen a Via Emiliáig a pápai udvar által biztosított szederfekete lován. Sokkal inkább az I. Ferenc megbízásából megtartandó előadásaival volt elfoglalva, melyek olyan változatos témákat jártak körbe, mint a víz keringése a csatornában, a fecskék vándorlása, vagy egy erőteljes és hosszan tartó illatú parfüm előállítása, mely képes hatékonyan távol tartani a legyeket és a szúnyogokat.

MárIo CláUdIo A TanÍTVánY (részlet) UrBáN BálINt fordítása

typotex magazin 2018.indd 11

11 2018.04.10. 12:28:21

… Dante ördögöket pillantott meg: emberi formájuk volt, ám szarvakat viseltek. Kezükben óriási korbácsokat tartottak …

FraNCesCo FIorettI SÖTÉT VADON (részlet) HorvátH CsaBa fordítása, VIdák Zsolt IllUsZtráCIóIval

typotex magazin 2018.indd 12

2018.04.10. 12:28:21

typotex magazin 2018.indd 13

2018.04.10. 12:28:37

K

arl von Kahn még utoljára megpróbálta felhívni Helent az otthoni vezetékes telefonon. Azt akarta mondani neki, hogy a kanapén fog aludni. Másnap reggel félreérthetetlenné vált, hogy Helen nem jött haza a kongresszusról. Az asztalon egy A4-es boríték feküdt, Karlnak címezve. Helen nagy betűivel. Karl, ahelyett hogy felbontotta volna, felrohant a hálószobába. Nem akarta most elolvasni Helen levelét. Az ő levelei mindig körülményesek voltak, a szükségesnél jóval hosszabbak. Karlnak eszébe jutott, mit álmodott. Milyen szerencse, hogy Helen most nem tudja kikérdezni. Az egyik barátja barátnőjével kellett lefeküdnie. Serényen tette, büszkén arra, hogy gond nélkül lezajlott az aktus. Amikor vége lett, a nő, aki még Karl alatt feküdt, végighúzta a kezét a barátja arcán, aki végignézte, afféle játékos pofon volt. Karl azt hitte, a nő a megvetését akarja kifejezni a barátjával szemben, mert ő nem tudta volna olyan jól csinálni. De a nő ekkor megszólalt: Most mutasd meg neki, hogy szoktad csinálni. Szívesen, mondta erre a férfi, és tiszta erejéből a hasába taposott a védtelen nőnek. Karl erre ébredt föl. Nem kapott levegőt. Egy ilyen álmot nem kell lefordítani. Az egész olyan volt, mint egy ökölbe szorított kéz. Mintha az álom java még csak most jönne. Karl kiment a szabadba. Fel-alá járkált odakint. Helen nyilván mindjárt hazajön. Készítse elő a reggelit, hogy Helennek már csak le kelljen ülnie a terített asztalhoz? Valószínűleg már tegnap, az elutazásakor tudta, hogy a hotelben tölti az éjszakát. Biztosan ezt írta meg neki, fárasztó körülményességgel. Minden lényegtelen apróságot kíméletlen részletességgel kifejtett, a semmiségeknek ez az özöne pedig altatóként hatott Karlra. A fárasztó pontosság oka: Helen nem bírta elviselni, ha félreértették. Mielőtt Karl bement volna a házba, megnézte a postaládát. Egy levél Arthur Dreisttól. Ezt viszont azonnal el kell olvasni.

Igen tisztelt Herr von Kahn, levelemet kéretlenül írom; azért, mert elkerülhetetlenül részese vagyok annak, ami körülöttem történik. A tényeket ismeri. De ha a tények keményebb arcot mutatnak, mint ami kijár nekik, akkor a magunkfajta közbeavatkozhat, hogy korrigálja az egésznek

14 typotex magazin 2018.indd 14

a jelentését. Hogy úgy mondjam, ez a foglalkozásom ethoszához tartozik. Azt hiszem, jól teszem, ha közlöm önnel, hogy semmiféle negatív érzésnek nem kell támadnia önben, ha Jonira gondol. Semmi olyasmi nem történt, ami szemrehányásra adhatna okot. Maga az élet ítélkezett, vagyis a természet, és mindannyian tudjuk, hogy nézőponttól függetlenül mégiscsak ez a legfőbb instancia. Az, hogy engedjük-e érvényesülni minden pillanatban vagy sem, ebből a szempontból mindegy. Ha nem engedjük, abból csak csalás lesz, és ámítás, sírás és rívás és csalódottság. Egyszerű, de minden egyszerűsége mellett cáfolhatatlan bizonyítékom van: mielőtt Joni megengedte, hogy szeressem, soha nem volt orgazmusa. Mindig színészkedett. Márpedig ő tetőtől talpig, minden ízében kiváló színész. Átélni, amilyen akkor, amikor nem játszik, nos, ez túl van minden közölhetőn. Természeti jelenség mivoltában pedig kétségbevonhatatlan. És ez nem annak az érdeme, aki közelről átélhette. Hanem annak a hatalmas boldogsága, akinek már régóta kijárt. Ezt most nem fogjuk ennél jobban szétszálazni. Legyen elég ennyi: Ön nem mulasztott. Joni nem az ön nője volt. Most az enyém. Üdvözlöm önt,egyúttal tolmácsolom Joni szívélyes üdvözletét is, aki mélyen egyetértett e levél tartalmával. Az ön Arthur Dreistja Karl egy ideig mozdulatlanul ült, aztán mégis Helen leveléért nyúlt. Talán igénye támadt az asszony esszenciában szegény részletessége iránt? Nem, el kell mennie. El, mielőtt Helen visszajön. Ahogy itt találná, nem engedné ki a házból se. Talán a leghalkabb lény, akit Karl ismert, de bizonyosan a legkönyörtelenebb. Az, hogy ő hagyta el előbb a házat, győzelem, amit vereségként adott el. Azt tehette, amit csak akart. Azzal, hogy szenvedésben legyőzte Karlt, minden téren diadalmaskodott felette. Már csak az alávettetés maradt. A hazugság mint életforma. Herrschingbe! A Koronahercegbe! Hogy senkinek se kelljen magyarázkodnia. Helen levele még mindig a kezében volt. El kell vinnie magával. Még soha nem esett ilyen jól, hogy pénze van. Nem kell bőröndöt pakolni, nem kell kabát, sem borotva, hiszen van pénze. Oda mehet, oda repülhet, ahová csak akar. A Koronaherceg nem a megfelelő úti cél. Olyan helyre kell mennie, ahol senki sem kérdi meg tőle,

2018.04.10. 12:28:37

hogy van. Torino, Genova? Újraolvassa Dreist levelét? Az is lehet, hogy tréfa. Sokat ittak, és Joni féktelen jókedvében ezt a levelet diktálta a kollégájának. Nem, nem tudja még egyszer elolvasni. Most viszont talán el tudja viselni Helen tartalomszegény aprólékoskodását. Sőt még jót is fog tenni neki. Így hát kinyitotta a levelet. Kedves Karl! Most menekülök. Előled. A kongresszust használom ki a menekülésre. A kongresszus után az Ottostraßéra megyek. Te már nem ember vagy. Egy ideje. Én már nem vagyok ember. Egy ideje. Miattad történt. Már nem is látom, milyen volt azelőtt. Szavak kúsznak elő abból a régi időből. A te szavaid. Szerető ember voltál. Vége. Ha halott lennék, már nem kéne hazudnod. A halálom, az volna a megoldás. Érzem, gyenge vagyok már ahhoz, hogy bármit fölfedezhessek közöttünk, ami a megmentőnk lehetne. Megoldás... Ilyen szavak jönnek, éppen most. Még tudjuk kínozni egymást. Én téged azzal, hogy még élek. Te engem azzal, hogy én már nem vagyok. Egy értelmes beszélgetés egyes szakaszait járhatatlanná tette a rajtuk átzúduló fájdalom. A fájdalom dirigál. A te fájdalmad, amiért még vagyok. Az én fájdalmam, amiért már nem vagyok. A kibaszott csitítgatásból elég. Tőled el, feléd – szimultán mozgás. A tőled kölcsönvett szavakkal most azt is mondhatnám: Azt szeretném, ha éjjelnappal basznál azzal a viszonylag nagy farkaddal. Abban a reményben, hogy ezt a fordulatot ő még nem alkalmazta. Azt viszont elvárhatom tőled, hogy ne ámíts tovább. Én tartozom magamnak annyival, hogy önmagamat ne ámítsam tovább. Szavak egész sora akar oda kilyukadni, hogy a győzelem valójában vereség. Én most kettévágom magunkat. Megyek. Meg tudom oldani. Ennyit kell hogy érjek magamnak. Még azzal is túlságosan kiszolgáltatnám önnön lényem, ha szidalmaználak. Nem érdemled meg. A jövőben mérséklem a klienseimmel szembeni elvárásaimat. Ami neked jellemgyengeség, az nekem tartás. Azzal az érzéssel ajándékozhat meg, hogy úgy csúszol le rólam, mintha nem is lennél. Üdvözölném ezt az érzést. Soha ne menj ahhoz, akit szeretsz. Miquel volt az igazi. Most már, hogy a te új nyelvedet használjam: vágom. Üdvözlettel: Helen

Karl ült, visszanézett a fenyőborítás szemeire. Sípszó, bekapcsolt az üzenetrögzítő. Daniela. A szokásos szöveg: Csonkig égek itt, mint a gyertya. Nem tudok aludni, mert nem szeretsz. A legszívesebben a falhoz csapnálak. Fogalmad sincs, mi az az érzelmi függés. Ha elhagysz, megölöm azt a szerzetes lelkű férjemet. Jó éjt! Karl először érezte úgy, hogy érti, amit Daniela beszél. Nem készült eléggé komolyan arra, hogy abbahagyja? Hiszen többször is megmondta magának: Hazudsz, csak úgy teszel, mintha abba akarnád hagyni! Szakítani akart a hazugságnak és az igazságnak ezzel a rosszindulatú különválasztásával. Ha mondott valamit, ami nem úgy volt, ahogyan mondta, de azt akarta, hogy úgy legyen, ahogyan mondta, akkor azt nem nevezte hazugságnak. Most pedig kiderül, hogy az egész felkészülés nem volt egyéb, mint hazugság? Mit csinál most, és kivel? Te ott fönt folytathatod a hadjáratot, lerohanhatsz mindent ezzel az abbahagyással, nekünk nincs hozzá közünk. Nekünk! Ez ő, ez Karl. A többség. Összeolvadt benne valami, anélkül hogy észrevette volna? Joni volt az élet? Joniról lemondani egyenlő lenne az életről való lemondással? Ez lenne a jelenlegi állapot? Amikor kikérdezte Bertram fejedelemről, Joni azt mondta, úgy viszonyul a saját farkához, mint egy kamaszfiú. Amikor a többi nőről beszélt Joninak, eszébe sem jutott volna a nemi szervét pinának nevezni. Csak akkor tekintette használhatónak a kifejezést, ha Joniról volt szó. Amikor ezt elmagyarázta neki, Joni belátta, hogy illetlen a szóhasználata. De már nem lehetett visszavonni. Joni. Festetlennek nézett ki, de ha lemosta a festéket, látni lehetett, hogy előtte ki volt festve. A szemnek semmi hasznát nem lehet venni. Csupán egy érzékszerv a csalódás szolgálatában. Karl mindent másnak látott, mint ami volt. De nem csak a szem bizonyult használhatatlannak. Az érzések is. Semmi sem úgy volt, ahogyan érezte. Remélhetőleg ő maga sem.

MartIN Walser: KÉnYSZERViRáGZáS (részlet) NádorI LídIa fordítása

typotex magazin 2018.indd 15

15 2018.04.10. 12:28:37

M

ájusban az utolsó hófoltok is eltűntek a legelőről, és a hegyekben is olvadni kezdett, a hólé patakokban és kis vízesésekben zúdult le a hegyoldalakon a kövekre és a mezőkre, a víz keresztülörvénylett az erdőn, ahol a földet és a régi gyökereket, gallyakat és köveket felkapta a talajról, és erős, barna folyamként mosta le a folyóig, amely kilépett a medréből, és szinte moccanatlan, hatalmas pocsolyákban szétterülve pihent a kaszálón napokig, míg végül a folyó összeszedte erejét, és erős, habos lökésekkel az összes vizet kivezette a fjordba. Sütött a nap. A föld gőzölgött. Gyér, fehér köd úszott a fák koronája fölött, berki szellőrózsa kúszott fel a domboldalra, a patakok elcsendesedtek. Madárcsicsergés. Az első kismadarak, barázdabillegető és feketerigó, széncinege és veréb. Egy nagyobb madár fekete árnyéka, holló vagy héja, sas vagy bagoly, egy ragadozó madár. Szarvasnyomok az erdő szélén. Egy pillanatra felbukkanó mezei nyúl, róka. Különös, idegen világ volt a fiú számára. A juhok ellettek. A fűben csikó feküdt, a tyúkólban kiscsibék voltak. A tehenek borjaztak, az emberek krumplit ültettek, sárgarépát és fehérrépát vetettek. Tarlórépát és retket. Az almafák virágzottak, fehér virágok, mint a hó a fákon; szilva és alma. Új világ volt a fiú számára. A természet és a munka a gazdaságban; korán kelt, segített a gazdának az istállóban. Követte az anya nagybátyját és munkáját, a gazda nyomában lépkedett a birtokon, oda-vissza a ló és eke mögött, dolgoztak, a fiú és a férfi. Szerszámokat javítottak, fát aprítottak. Halomba rakták a nyírfahasábokat, begyújtották a kemencét, összeszedték a tojást a tyúkólban, kizavarták a bárányokat és a juhokat az istállóból a legelőre, munka volt, játék volt. Délelőttönként a szobájában ült és a tankönyveit olvasta. Mark Twain egyik könyvét bújta. Nyárfaágat hasított, horoggal felszerelt zsinórt erősített rá, hosszú túrákat tett a folyó mentén, gilisztát ásott, és a meder

16

fenekén horgászott, reggeltől estig, nagyon szeretett horgászni. Szeretett a hegyekben barangolni, kiment a ház mögötti kertkapun, és az erdei utat követte, amíg el nem érte az ösvényt, amely az esztenákhoz vezetett. A hátán feküdt a fűben, és hagyta, hogy a nap a testét melegítse, amíg a bőre égni nem kezdett. Egyedül. Szeretett egyedül lenni; tudom, hogy szeret egyedül lenni, a szobájában üldögél és újságot olvas, cigarettázva kibámul az ablakon, nem veszi fel a telefont, amikor hívják, és nem nyit ajtót, amikor becsengetnek hozzá, csak ül napokon keresztül bezárkózva anélkül, hogy életjelet adna magáról, ezt az apjától örökölte, és a fiának is örökül hagyta, valamiféle családi hajlam lehet. A fűben feküdt, érezte a nap melegét. Az esztenák mellett patak csörgedezett, ivott a hideg, tiszta vízből, majd továbbment a legmagasabb csúcsra, ahol megállt, és a völgyet nézte. Haza akart menni? Nem tudta, az anyja egy hónap múlva jön, egy hónap volt hátra a nyári napfordulóig, hiányzott neki, de kevésbé, mint korábban. Nem hiányolta sem az iskolát, sem az utcát, a barátait és az osztálytársait sem; az anyja megírta, hogy az iskolát, ahová járt, bombatalálat érte, sokan meghaltak és a Michael Krohns utcai ház ablak nélkül maradt; nem tudjuk bezárni az ajtókat a szobák között, mert az egész ház megrogyott a bombázás után. Visszaírt, hogy ő is látott német katonákat, bejöttek a majorba vajért, tojásért, tejért és krumpliért, udvariasak voltak és fizettek értük. Az anyja azt írta, hogy mégsem tud utánamenni a nyáron, a fiúnak az apja mellett kell maradnia, segítenie kell, ahogy csak tudja, az apjának szüksége van rá, a háború úgysem tart már sokáig, biztos benne, hogy a háborúnak hamarosan vége; te pedig nemsokára hazajössz. A szobájában ülve olvasta a levelet, kibámult az ablakon, és nem válaszolt, amikor a nappaliból kiabáltak érte, nem nyitotta ki az ajtót, amikor kopogtattak, egyedül akart lenni. Hiányzott az anyja, de nem akart hazamenni.

ToMas EsPedal A MŰVÉSZET EllEn; A TERMÉSZET EllEn (részlet) PetrIkovICs EdIt fordítása

typotex magazin 2018.indd 16

2018.04.10. 12:28:37

PaUl MCVeIGH A JÓ FiÚ

Az a baj, hogy gyorsan felejtünk, s ha manapság vallási szembenállásról van szó, akkor az iszlám és a burjánzó iszlamofóbia jut eszünkbe. Európaiként – és talán ilyen-olyan keresztényként – borzadva/ijedten nézzük a közel-keleti válságot, s közben valahogy diszkréten megpróbáljuk elfelejteni, hogy nem is olyan régen, Európa boldogabbik felében katolikus írek és protestáns angolok egymás vérét ontották. Tényleg nem volt olyan régen, idén lesz húszéves a nyílt konfliktust lezáró Nagypénteki Egyezmény, amit Belfastban írtak alá. Ráadásul azt sem állíthatjuk nyugodt szívvel, hogy egy csapásra minden megoldódott, de az biztosnak tűnik, hogy Észak-Írország és benne Belfast élhetőbb, békésebb hely lett azóta. Mert előtte állandóak voltak az utcai összetűzések, a merényletek, a fegyveres összecsapások, a katolikusokat és protestánsokat barikádok, kordonok, sorompók választották el egymástól, és a városban a hadsereg próbálta több-kevesebb sikerrel fenntartani a rendet, vagy legalább annak látszatát. És a konfliktusnak elsősorban a polgári lakosság itta meg a levét, függetlenül attól, hogy volt-e bármi köze az IRA-hoz. Ha releváns szépirodalmi mű jelenik meg ebben a témában, az – a téma különlegessége okán – mindig feltűnést kelt. Ilyen volt Sorj Chalandon regénye, és most ilyen a belfasti születésű Paul McVeigh könyve is: A jó fiú. Egy jó fiú nézőpontjából mesél arról, hogy milyen lehetett a legvéresebb zavargások idején gyereknek, kiskamasznak lenni Belfast egyik katolikus munkásnegyedében. A középiskolába készülő Mickey-nek ebben a fegyverrel és erőszakkal átitatott környezetben kellene megállnia a helyét, úgy, hogy gátlásosabb, érzékenyebb, mint kortársai. Ráadásul egy igazi álmodozó, aki szerencséjére intelligensebb, mint az őt körülvevők. Paul McVeigh abban a pillanatban indítja a történetet, amikor Mickey a nyári szünet előtt azzal szembesül, hogy hiába ő a legjobb tanuló az iskolában, a család anyagi helyzete miatt mégsem mehet az áhított jobb középiskolába… A regény története a nyár története, egy olyan vakációt mesél el, amiben semmi jó nem történik (mi jó is történhetne Ardoyne kerületben?), sőt… …nem elég, hogy abba az iskolába kell mennie, ahová a legdurvább környékbeli arcok járnak, ráadásul még alkoholista apjának sokadik leszokási kísérlete is kudarcba fullad,

és a kamaszodás gyötrelmeivel is egyedül kell szembenéznie. Vigaszt és erőt talán csak Gyilkos, a kutyája jelent, de értelemszerűen a történetnek ez a szála is szomorú véget ér… Az olvasó végigizgulja a történetet az első laptól az utolsóig, hiszen Mickey ebben a környezetben tényleg azért küzd, hogy jó fiú tudjon maradni. Annyi rutinunk már lehet, hogy tudjuk, az írók – cinikus dögök – a legtöbb esetben hagyják elbukni hőseiket… Paul McVeigh sem bánik kesztyűs kézzel a kisfiúval. Íróként belevezeti minden olyan helyzetbe, amiből szinte biztosan látszik, hogy nem lehet jól, „jó fiúként” kijönni. Vagy mégis? Lehet-e jó fiúnak (Embernek) maradni egy pokoli világban? Lehet-e erre a kérdésre a giccset elkerülve érvényes választ adni? Paul McVeigh tudja… Librarius, 2017. október 1.

Megöli-e apját

a jó fiú?

typotex magazin 2018.indd 17

2018.04.10. 12:28:39

M aésr i e Mania

18

Iréne Frain MaRiE CURiE SZERElMEi

typotex magazin 2018.indd 18

2018.04.10. 12:28:41

Döbbenetes könyvet tett ismét közkinccsé a Typotex Kiadó, amelynek munkatársai naprakészen ismerik a világ könyvpiacának nem bestseller, mégis sikerlistás típusú könyveit. Irène Frain, az 1950-ben született francia író, történész, publicista mindhárom hivatásának legjavát adja ebben a könyvben. És nagyszerű kiegészítést, mintegy utóiratot a kisebbik Curie-lány, Ève anyjáról írott, számtalan nyelvre lefordított életrajzi könyvéhez. Írói képességei lehetővé teszik a csaknem lehetetlent, azt, hogy a kétszeres Nobel-díjas tudós asszony, a radioaktivitás egyik felfedezője mögül időnként kikandikáljon egy anyját korán elvesztő lengyel kislány, majd ifjú lány, az a „Mania”, aki egy fergeteges téli mulatságsorozaton, a „kulig”-on csaknem elveszítette a szívét, sőt okos fejét… Az új Madame Curie-portré középpontjában azonban elsősorban mégsem ez az időszak van, hanem azok a szomorú történések, amelyek során erre a végtelenül tiszta asszonyra két lépésben – 1903-ban, még férje életében, majd fokozott dühvel már védtelennek remélt özvegysége idején, 1911-ben – minden bosszúvágyát rázúdította a korabeli bulvársajtó. Hogy miért? Mindössze azért, mert férje és tudós küzdőtársa, Pierre Curie halála után bele merészelt szeretni annak volt tanítványába, a nálánál nyolc évvel fiatalabb Paul Langevin fizikusba. Aki – vesztére – egy súlyosan idegbeteg és durva család (anyósa egy vasszékkel verte fejbe!) foglya lett házassága révén. Le a kalappal a könyv szerzője előtt, hogy egyrészt párhuzamot mer vonni az egykori szennylapok áskálódásai és a mai gyalázkodó blogok között, az utóbbiakat az előbbiek egyenes ági leszármazottaiként mutatva be. Szavait nem lehet borzongás nélkül olvasni, akár volt már blogcéltábla, elektronikus pellengér áldozata az ember, akár nem: „A kétezres évek médiája semmit sem talált fel, amikor makacsul üldözi azokat a szereplőket, akiknek valóságos vagy feltételezett tetteit alkalmasnak véli rá, hogy általános felháborodást keltsenek. A legmélyebb benyomást kutatásaim során az tette rám, hogy rájöttem, ezeknek a praktikáknak a nagy része, amelyek új fogásként lepleződnek le és a látványtársadalom termékének tartanak, már a 19. században is használatban volt a kis színesekre, szexuális botrányokra és bármiféle katasztrófára éhes újságoknál… Úgy látom, hogy Marie erre abból a csapássorozatból jött rá, amelyet az 1903-as Nobel-díj jelentett számára: ekkor kezdi el összeállítani a saját sajtószemléjét, mintha az újságírókat a történelem ítélőszéke elé akarná állítani…” Az első próbálkozások, amelyekben még csak a gyermekét ambíciói miatt elhanyagoló, önző és becsvágyó tudós nő képét igyekeztek ráhúzni Curie asszonyra, kismiskának számítanak ahhoz a hét évvel későbbi, 1911-es támadáshoz képest, amelyet második Nobel-díja idejére időzítettek. Ebben a méltatlan hadjáratban nem egyszerűen az irigység, az emancipáció iránti gyűlölet munkálkodott, hanem a xenofóbia is: a zugfirkászok maximálisan kijátszották azt a vélt adut, hogy – szemben a minden porcikájában igazi francia mintafeleség Langevin asszonnyal – Pierre Curie özvegye Lengyelországban látta meg a napvilágot. Az egy csöppet sem érdekelte őket, hogy a megvádolt, sőt ténylegesen megtámadott, sárral-kővel hajigált asszony szerelmének ártatlanságát éppen a vád alapját képező levelek védik igazán. Hiszen nem túlfűtötten erotikus kapcsolat volt ez, hanem inkább a Pierre iránti örök szerelem rekonstruálásának kísérlete. Igaz, ezúttal nem egy öt évvel idősebb, hanem egy nyolc évvel ifjabb tudóstárs iránt, tele a férfi sorsa iránti szánalommal, anyás gyöngédséggel… Irène Frain könyvéhez fontos és egyszersmind nagyon megható adatokat szolgáltattak Marie/Mania háztartási feljegyzései is, amelyek arról a próbálkozásról tesznek tanúbizonyságot, hogy az ifjú éveit átnyomorgó asszony ebben az időszakban, bár szíve gyökeréig puritán, s inkább slampos, mintsem elegáns volt, igyekezett méltóvá tenni magát piperkőcségig elegáns szerelméhez, finom ruhaanyagok, kesztyűk és kalapok vásárlásával, mint Éva bármelyik, nem Nobel-díjas lánya… E tudatos karaktergyilkosságból, ebből a médiathrillerből Madame Curie abszolút erkölcsi győztesként került ki: 1914-től, a „petite Curie”-nek becézett mobil röntgengépekkel dolgozva, sok ezer francia katona életét mentette meg, annak a nemzetnek a fiaiét, amelynek bulvársajtója igyekezett a földbe döngölni, beszennyezni őt. Ez bizony nem egyéb, mint a kővel dobálókra kenyeret hajítani. A pontosságában is sok helyütt lírai krónikát gazdag levéltári forrásjegyzék, bibliográfia és filmográfia teszi még hangsúlyosabbá. Érdemes a könyv olvasása közben megkeresnünk a Youtube Mme Curie-forrásait, s egy pillantást vetnünk arra a néhány archív filmkockára, amelyen Marie az 1927-es belgiumi Solvay-tanácskozáson Paul társaságában is látható, s többnyire morcos filmképeivel ellentétben: mosolyog! A fedőlap gyönyörű portréfotójához, s a főszereplő életútjához pedig maradéktalanul méltó Mihancsik Zsófia árnyalt, érzékeny műfordítói teljesítménye. Petrőczi Éva, Új Ember,2017. december 17.

typotex magazin 2018.indd 19

19 2018.04.10. 12:28:42

végakarat F é l r e é r t e t t SZofIja ANdrUHovICs FEliX AUSTRia Az Édes Anna ellenpárjaként beharangozott Felix Austria című ukrán regényben bizonyos értelemben valóban felfedezhető a Kosztolányi-mű alaphelyzetének inverze. Az Osztrák– Magyar Monarchia széthullása utánra helyezett magyar történettel szemben, amelyben az úrnő végletekig kihasználja s elemberteleníti cselédjét, Andruhovicsot olvasva még „jócskán” a Monarchiában, 1900-ban járunk, s egy olyan család életébe nyerhetünk bepillantást, ahol nem az úrnő, hanem a szolgáló az, aki minden szempontból magának vindikálja a jogot az irányításra. Az úrnőjét is maga alá gyűrő „vezető szerepbe” a cseléd, Sztefanyija Csornenyko gyakorlatilag belenő: szüleit tűzvészben elvesztő, elárvult gyermekként kerül Anger doktor családjához, a doktor vele egykorú lánya, Adela mellé, akivel kezdettől fogva olyanok, mint a tűz és a víz. Amíg Sztefa csúnya, szívós, sötét bőrű, s erős, mint egy férfi, addig Adela szép, kifinomult, nemes vonásokkal bíró hölgy, ám kicsi korától fogva gyámoltalan, akit „óvni kell, bepólyázni, mint egy kisbabát, ezüstkanállal etetni”(25.). Adelát önálló életre képtelen lényként beállítani kizárólag Sztefának áll az érdekében. Ezt az attitűdöt, érdeket tükrözi a narráció is: szemben a Kosztolányi-mű egyes szám harmadik személyű elbeszélésmódjával, amely a furcsa és tragikus úrnő-szolgáló viszonyt ilyen értelemben objektíven láttatja, Andruhovics regényében minden Sztefa szemén, az ő naplóján keresztül, egyes szám első személyű megnyilatkozásban tárul fel. A befogadónak nincs tehát lehetősége arra, hogy véleményt formáljon Adeláról, mert a szolgáló szubjektív közlésmódja ebben „lekörözi”: „Nem vagyunk barátnők, nem vagyunk testvérek. Nincs szó arra a kötelékre, amely összefűz bennünket” (43.) – szembesít azzal a se veled, se nélküled viszonnyal, azzal a kölcsönös, gyűlölettel és imádattal teli függéssel, amely közöttük feszül, s amely odáig

20 typotex magazin 2018.indd 20

fajul, hogy még Adela és férje, Petro nászútjára is hármasban utaznak el, hiszen Adela éjjeliedényét senki más nem viheti ki reggelente, csak és kizárólag a szolgáló. Ha Andruhovics alkotása pusztán ezt a hátborzongató lélektani látleletet bocsátaná a befogadó rendelkezésére, már megérné a könyvet elolvasni. A regény azonban mindennek a gyökerére is rávilágít: vázolja Sztefa Anger doktor családjában elfoglalt bizarr helyzetét, s ezzel magyarázatot ad arra a súlyos önértékelési zavarra is, amely azt eredményezi, hogy Sztefa légvárakat építve csak a saját nézőpontját tartja elfogadhatónak. Már a saját szemének és fülének se hisz, csak a fixa ideaként létező elmélete alapján képes működtetni az Adelával való kapcsolatát. Pedig ha annak idején hitt volna a fülének, s nem érti félre nevelőapja végakaratát, egészen máshogy alakult volna a sorsuk. A doktor a halálos ágyán ezeket a mondatokat mondta Sztefának: „Olyanok vagytok Adelával, mint két fa, amelyeknek egymásba fonódott a törzsük. Gondolj rá, gondolj a magad életére. Sztefa, nem lesz könnyű, de hallgass rám” (52). Ám ennek az utolsó mondatnak a végét Sztefa „inkább kitalálta, mint hallotta” (uo.), s a „szolgálnod kell Adelát” (uo.) mondatvéget értette ki belőle. Sztefa ebben a végakaratban hisz, ebben akar hinni. A doktor viszont – mint az később kiderül – épp az ellenkezőjét, Adela elhagyását kérte tőle. A félreértett végakarat azonban nemcsak Sztefa és Adela sorsát pecsételi meg, hanem a két nő körül felbukkanó összes férfiét is. A csak a maga feje után menő szolgáló egyszerűen nem akarja észrevenni azokat a „jeleket”, amelyeket a körülöttük lebzselő férfiak testesítenek meg. Holott ezek a férfiak, úgy tűnik, egytől egyig arra hivatottak, hogy – pusztán a jelenlétükkel – szétrobbantsák s egészséges erotikára cseréljék a már-már leszbikusnak tűnő Sztefa–Adela viszonyt. Gyürky Katalin, Élet és Irodalom, 2017. november 10.

2018.04.10. 12:28:42

typotex magazin borito 2018.indd 3

2018.04.09. 20:45:05

© Szerzők, 2018 Hungarian translation © Fordítók, 2018 © Illusztrációk, 2018 Minden jog fenntartva Kiadja a Typotex Kiadó Felelős kiadó: Németh Kinga 25% kedvezmény www.typotex.hu

typotex magazin borito 2018.indd 4

A borító Dukai István illusztrációinak felhasználásával készült A kiadványt tervezte: Kiss Barnabás

2018.04.09. 20:48:10