Ti Írtátok

Indiai-óceán közepén Grande Randonnée Réunion 2 – I. rész Túra az

A 2014-es Himalája-túránk akkora élmény volt, hogy elhatároztuk, valami hasonló „bakancslistás” kihívást keresünk. Hallottuk, hogy Madagaszkár mellett van egy Franciaországhoz tartozó parányi sziget számos remek és híres túraútvonallal. Ezen fellelkesülve megvettük a Lonely Planet Réunionról szóló útikönyvét, de a túrákról nem találtunk benne semmit… Írta és fotók: Vasziljevics Erika

A sziget belsejében nincsenek utak, ezért a távolságokat nem kilométerben, hanem órákban mértük

z volt hétfőn. Kedden leszálltunk a sziget „fővárosában”, SaintDenis-ben, ahol nagy nehezen megértettük a francián kívül semmilyen nyelvet nem beszélő szállodás hölggyel, hogy a „bagázsunk” egy részét itt hagynánk, aztán egyszer majd jövünk érte, és szerdán reggel 6 órakor elindultunk a GR R2-es jelzésű úton. Bár térképet azért beszereztünk, még nem volt időnk alaposan áttanulmányozni. Azt tudtuk, hogy maga a túra – keresztben a szigeten – mintegy 130 km, de akartunk tenni még egy kis kitérőt is a sziget legmagasabb pontjára, a 3070 méteres Piton des Neiges-re, ami még plusz 30 km-es kitérőt jelentett. Viszont semmit sem tudtunk a szintemelkedésekről, illetve arról, hogy milyen maga az út. Szokásunkhoz híven nem terveztünk meg előre semmit. Majd úgyis menet közben látjuk, hogyan haladunk, mennyit tudunk menni egy nap, hogyan oszlanak el a szintek. Nem foglaltunk szállást sehol: ha a terv valahol borul, akkor az onnantól mindenhol borul. Így reméltük, hogy legalább egy ágyat fogunk mindenhol találni, és így is volt. E

Első napi ízelítő A túra úgy indult, hogy a tengerszintről fel kellett menni 2000 méterre, onnan meg gyorsan vissza kb. 800-ra. Mindezt vagy 30 km-en keresztül tettük, úgyhogy az első nap 10 órás gyaloglása a 10 kg-os hátizsákkal elég jó bemelegítésnek sikeredett. A terep elég nehéz, köves, sziklás, gyökeres, salakos, poros, meredek, csúszós, kavicsos, és nem sok vízszintes rész volt benne. Hamar kiderült, hogy az egész szigetre ez a jellemző. Nagyon sok volt a lépcső (nem épített), ami azt jelentette, hogy egyszer 10 cm-t lépek fel, következőre 50-et, és volt, hogy combközépig ért a következő fellépő. Ez igen fárasztó, ennek ellenére az első nap még nem is volt olyan nehéz, mint a többi. De ezt akkor még nem tudtuk.

Lefelé végig felhőben jöttünk, így nem sokat élvezhettünk a panorámából, de a faluhoz közeledve egy-egy pillanatra megpillanthattuk a Cirque de Mafate kalderáját

Réunion területén három egybefüggő kaldera van, amelyek közül a Mafate a legvadabb, ahol olyanok a domborzati viszonyok, hogy utat nem lehet építeni. Az élelmiszert és minden szükséges dolgot helikopterrel szállítanak. A látvány leírhatatlan, és igazából a képek sem adják vissza az elképesztően vad és függőleges hegyek tömkelegét és a növényvilágot.

Hegyre fel, völgybe le Második nap korán keltünk, mert egy hasonlóan hosszú etap várt ránk. Először leereszkedtünk 250 m-re, és onnan mentünk fel újra 1000-re, de még dél sem volt, amikor már fent ittuk a sörünket. Felfelé menet nagyon meleg volt, és elfogyott a vizem. Addig szigorúan csak palackos vizet ittunk, nehogy baj legyen, de nagyon kiszáradtam, emiatt pedig lassan is vonszoltam magamat felfelé. Találtam a hegyen egy forrást. Pont jött mögöttem egy srác. Kérdeztem tőle, hogy szerinte iható-e a víz, ő vonogatta a vállát mosolyogva, aztán beleivott. Nekem több sem kellett, vállalva minden kockázatot ittam egyhuzamban vagy fél litert, és megtöltöttem a kulacsomat is. Aztán a hegyen a sör mellé kértünk vizet is, és a pincérnő mondta, hogy ők is azt isszák, ami a hegyről folyik, nem tisztítják, így onnantól kezdve kiittam a sziget összes patakját, pocsolyáját.

Nepálban rengeteg függőhídon mentünk át, amelyek két hegyoldalt kötöttek össze, hogy ne kelljen annyit le-fel menni, de Réunion szigetén nem alkalmazzák ezt a remek találmányt. Itt abból űznek sportot, hogy miként lehet minél több idő és energia elpazarlásával légvonalban minél kevesebbet haladni. Szemben csak annyira van a hegyoldal, hogy ha összeszedem magam, akkor egy kislabdával áthajítok a túloldalra. Ez itt úgy zajlik, hogy elindulunk lefelé vagy 400 méter szintet veszítve egy kacskaringós ösvényen, ott átmegyünk egy patak felett, és utána elindulunk felfelé egy függőleges sziklafalon vagy 500 méter szintet leküzdve, hogy amikor felértünk, legyen egy kb. 2 méter széles vízszintes hegygerinc, amelyen indulhatunk is lefelé a következő ilyenre. Nagyon fárasztóvá teszi a túrát, hogy a sok lépcső, gyökér és kő miatt nem a saját lépésütemedben mész órákat felfelé vagy lefelé.

A futóverseny közepén Mintegy 8 órát gyalogoltunk, amikor megérkeztünk a szállásunkra. A szállásaink egyébként „sima tömegszállások” voltak, de azért többnyire ketten voltunk egy szobában. Emeletes ágyas vagy egyszerű, tiszta kis szobák közös fürdőszobával és közös étkezővel.

A Francia–országhoz tartozó Réunion szigete 2512 négyzetkilométer kiterjedésű

Döbbenetes a táj tagoltsága és a növényvilág gazdagsága

Amikor kivettük a szobát, jelezni kellett, hogy vacsorát és reggelit is kérünk. A vacsoránál találkoztunk néhány franciával, akik egy kicsit beszéltek angolul. Ők mondták, hogy pont most van a Grand Raid ultrafutó verseny, ami egy hatalmas esemény itt a szigeten. Az egész napos helikopterforgalom is amiatt van, mert a levegőben szállítanak mindent a frissítőállomásokra. A verseny 164 km hosszú, közel 10 000 méter szintemelkedés van benne, ami – tekintettel a már általunk is megismert terepviszonyokra – brutális. A verseny neve is az, hogy Diagonale des Fous, avagy az „őrültek átlója”, mert ők is átlóban mennek át a szigeten, ahogy mi (sok szakasz azonos a mieinkkel), és akik itt futnak, azok tényleg őrültek. A verseny 22 órakor rajtol, tehát az elején éjszaka futnak. Én még napközben is hálás voltam azért, hogy nem törtem ki a nyakam azokon az ösvényeken, nemhogy éjszaka. Újdonsült francia ismerőseink mondták, hogy az első kb. 24 óra alatt

fogja megcsinálni, az utolsó meg 3 nap alatt, és hogy másnap kb. a Roche Plate-nál fogunk velük összefutni, valamint készüljünk fel arra, hogy este majd nem lesz szállásunk emiatt.

A 3. nap igazi erőpróba volt. Korán reggel indultunk lefelé a hegyről, olyan nyaktörő ösvényeken, lépcsőkön és létrákon, hogy kicsit már aggódtam is, hogy a túloldalon majd milyen ösvényen kell felmenni. Lent aztán átmentünk a patak fölött egy hídon, és ott álltunk egy szinte függőleges, gigantikusan nagy sziklatömb előtt. Akkor hajrá, most 3-4 óra mászás következik felfelé. Az eleje annyira meredek volt, hogy a lépcsőket is csak kb. 10 cm mélyre tudták bevájni.

Az élen futó és a helikopter És csak mentünk felfelé vég nélkül, de ha az ember agya erre rááll, belövi a saját ritmusát, akkor ki tud gyalogolni a világból. Mindegy, hogy fölfelé vagy lefelé kell menni. Itt nincs helye a negatív gondolatoknak, itt önmotivációból és kitartásból jelesre kell vizsgázni. Másképp nincs értelme elindulni sem, mert nem fog sikerülni. És igen, felfelé fáj, de lefelé is fáj. Felfelé fárasztó és hosszú, lefelé ugyanolyan hosszú, semmivel sem gyorsabb, csak még jobban fáj. Ez van, ezt kell szeretni, és mi szeretjük is. Igazi kihívás, aminek a jutalma az a fantasztikus öröm, hogy itt lehetek, hogy ezt csinálhatom, hogy meg tudom csinálni, hogy

láthatom azt a csodát, ami ott van, azt a csodálatos tájat, ami körülvesz minket, és hogy kint lehetek a természetben egyedül, csak én és a hegy, amelyet a végletekig tisztelek, alázatosan megyek fel a tetejére, mert másképp nem is lehet.

A hegyek tetején azonban, ha van falu, akkor van kocsma is. És akkor van sör. Itt volt. Utána viszont a hágóig még maradt vagy 1,5-2 óra mászás. Ez volt a második kegyetlen etap ezen a napon, viszont amikor felértünk a tetejére, arra a pengevékony élre, és megpillantottam, hogy mi van a túloldalon, negyed óráig csak vigyorogni tudtam. Fantasztikusan gyönyörű látvány fogadott, Atival nem győztünk fotózni, de ezt nem lehet megörökíteni. Egyszerűen nem fér bele a gépbe. A Mafate megmutatta az egyik legszebb arcát – csodálatos panoráma, gigantikus tér, összefüggő hegyláncok. És a túloldalon, valahol távol, nagyon messze láttuk, ahogy egy hasonló hágón átbukik egy kis fehér pont a nyomában egy helikopterrel, és tudtuk, hogy ott fut az első versenyző, aki valami elképesztő teljesítményt visz éppen véghez.

Az elsőnek 24 óra kellett Elindultunk lefelé, hosszasan ereszkedtünk, mire a Roche Plate-hoz értünk, ahol a verseny egyik frissítőállomása volt. Pont ebédidőben értünk oda, úgyhogy elővettük az elemózsiánkat,

Túránk szintábrája mindent elárul a terep sajátosságairól, hegynek fel és hegynek le vezet a GR R2-es útvonal.

A GR a francia Grande Randonnée kifejezés rövidítése, amelynek jelentése: nagy kirándulás. Az így jelölt útvonalak egy olyan hosszú távú gyalogtúraút-hálózat részei, amely több európai országot – Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát és Spanyolországot – is átível. A Réunion területén vezető három túra mindegyike többnapos, a GR R1 és a GR R3 körtúra, a GR R2 pedig átlóban vág át a szigeten Saint-Denis-től egészen Saint-Philippe-ig. További infó: http://www.gr-infos.com A GR R1, a GR R2 és a GR R3 túraút Réunion szigetén

A túrán gyakorlatilag „kiittuk” a sziget összes patakját

és úgy döntöttünk, itt fogjuk megvárni az első versenyzőt. Nagyon nagy volt az izgalom az ott lévők között, amikor egyszer csak egy pillanatra megláttuk a kis fehér pontot a távolban, ahogy közeledik, sarkában a helikopterrel. Folyamatosan nem láttuk, de hallottuk a helikopter zümmögését, ahogy egyre közeledik.

A helikoptert már-már a fejünk fölött láttuk, amikor az ösvényen megpillantottuk azt a „kis embert”, aki ott futott egyedül, szerényen mosolyogva, és már ott is volt az állomáson. Nagyon megható volt, mert tudtuk, hogy ez a vékony, színizom ember egy igazi sportoló. Nem a vasat nyomkodja egy büdös konditeremben, hanem olyan elképesztő fi zikuma van, olyat visz itt végbe, amit nem sokan tudnak utánacsinálni. Az egész ember kb. 60 kg lehet vasággyal, ágyneművel együtt, tömény izom és érhálózat, és csak mosolyog. Nem biztos, hogy eltöltött 5 percet az állomáson, amikor már el is indult felfelé. Ott, ahol mi lejöttünk. Kicsit sajnáltam érte, mert tudtam, mi vár rá. Amúgy ő nyerte meg a versenyt 24 óra 21 perccel. Antoine Guillon, a beceneve Métronome (metronóm). Érthető, hogy miért.

Miután kiszurkoltuk magunkat, elindultunk, mert nemcsak a versenyzőkre, hanem ránk is nehéz szakasz várt még. Ahogy mentünk, folyamatosan jöttek velünk szembe a versenyzők. Hihetetlen kitartás és elszántság volt bennük, de néhányan már nagyon le voltak merevedve, ami azért rossz, mert innen még nagyon sok volt hátra nekik.

Mi mentünk felfelé még egy kicsit, hogy átbukjunk a hegyen, majd elinduljunk nagyon hosszan lefelé. Lementünk vagy 800 méter szintet, átkeltünk a patakon, és elindultunk az aznapi utolsó etapra, amitől kicsit tartottam, mert konkrétan egy függőleges sziklafalon kellett felfelé menni kb. 1000 méter szintet. Az ösvény a sziklába volt vájva, néhol csak 30-40 cm széles volt, a falon láncok – ha netán szükséges, akkor meg tudjunk kapaszkodni.

Hosszú, kemény, fárasztó és fájdalmas mászás volt. Utána még el kellett menni a faluig, La Nouvelle-ig. Kegyetlenül elfáradtunk mind a ketten. Ez volt eddig a legkeményebb nap. Szerencsére a Grand Raid futóverseny és a GR R2 közös szakaszán lévő, valószínűleg telt házas falvakon mi napközben mentünk át, így amikor este megérkeztünk La Nouvelle-be, már kaptunk szállást. Igaz, kb. a hatodik nekifutásra. Sajnos a kocsma nem közvetlenül a szállás mellett volt, így oda még gyalog kellett elmenni. A későbbiekben egy vulkánkitörés nehezítette a túra folytatását.