Dr. Kálmánchey Márta

KEGYESSÉG GYAKORLÁSA

Magunkkal magunkhoz

Közismert Gyökössy Endre kiváló lelkigondozói alapműve, a Magunkról magunknak. Erre a címre asszociálva szeretnék a keresztény meditációról és a szemlélődő imáról elmélkedni, „magunkkal” foglalkozni, hogy eljussunk „magunkhoz”.

Felgyorsult világunkban ritka ajándék a csend. Pedig nagy szükségünk lenne arra, hogy a minket körülvevő zaj-tengerből időnként kikapcsolódjunk, megnyugodjunk, elcsendesedjünk. Nemcsak testünk, lelkünk, idegrendszerünk szükséglete ez, hanem lelkünk legmélyének, mély-magunknak, „belső emberünknek” is felszólító igénye ez. Ahhoz, hogy Isten szavát meghalljuk, ezt tanácsolja a Biblia: „Légy csendben, és várj az Úrra!”(Zsolt 37,7) Széles körben alkalmaznak olyan technikákat, amelyek célja a belső feszültségek enyhítése, pl. relaxáció, meditáció, kontempláció (szemlélődés), mindfulness (tudatosság). Keresztyén körökben, okkal vagy ok nélkül, gyakran bizalmatlanul viszonyulnak ezekhez. Valóban van a módszereknek világi, profán használata, de tudnunk kell, hogy keresztény/keresztyén változatuk is létezik, és létezett is kezdetektől fogva.

Az őskereszténység idején bevett gyakorlat volt a szemlélődő ima, mint a belső csendből forrásozó lelkigyakorlat. Célja az volt, ami ma is célja kell, hogy legyen: a Jézussal való személyes kapcsolat elmélyítése, az egység keresése Istennel, önmagunkkal és más emberekkel.

A középkorban egyre inkább a „kiváltságosak” imamódjának kezdték tekinteni, és tévesen azt gondolták, hogy csak keveseknek adatik meg ez a lehetőség. Az 1960-as évektől születtek olyan döntések, hogy vissza kellene térni az eredeti forráshoz, mert ezek hiányában elvágjuk magunkat magunktól.

Pszichés szempontból káros a keresztény én-ideálnak való olyan fokozott megfelelési kényszer, amely minden negatív érzelmet el akar fojtani. Az érzel

mek folyamatos „cenzúrázása” betegít. A keresztény szemlélődés Isten elé viszi a vállalhatatlannak vélt érzelmeket is: haragot, csalódást, frusztráltságot, megbántottságot, vágyakat, és megváltó kegyelmet kér ezekre is. A kontempláció szavakon és érzelmeken túli belső ima, a bennünk élő Krisztussal való egység megélése.

Az ember alaphelyzete az, hogy én vagyok az alany, én irányítom a körülöttem lévő tárgyakat. A meditálás során én vagyok a tárgy, akit az Alany, az Úr megérint. Én vagyok a hangszer, amelyet az Úr megszólaltat, akin harmóniát játszik. Gondolataimon, érzelmeimen túl Isten beszédes csendje szólal meg bennem. Ki kell üresednem gondolataimból, még teológiai

gondolataimból is, bármennyire be vannak betonozva azok, vagy annál inkább. Istent nem csak megérteni kell, hanem megérezni.

Ez történt Loyolai Szent Ignáccal is, aki a reformációt követő katolikus megújulás kiemelkedő személyisége volt a 16. században. A spanyol királyt szolgáló nemes ifjú katonatiszt súlyosan megsebesült egy csatában, és a lábadozás során mélyült el a szent iratokban, más olvasnivaló nem lévén a közelben. Élményeit úgy értékelte, hogy a kegyelem világossága többet adott neki, mint amit valaha is tudott Istenről. Új rendet alapított, és kidolgozta azt a szemlélődő imamódot, amit keresztény körökben ma újra „felfedeztek” és használnak. A szentignáci meditatív imában bibliai igékre, bibliai történetekre fókuszálunk úgy, hogy élményszerűen jelenjen meg képzeletünkben a leírt esemény. Megpróbálunk kikapcsolódni a minket körülvevő világból, és bekapcsolódni a bibliai történetbe. A még koncentráltabb szemlélődő csendes ima leegyszerűsítve: Jézus Krisztus nevére fókuszálunk a be- és kilégzés ütemére.

Ezek az imamódok csendes belső növekedést eredményeznek a türelmes gyakorlónál, Isten jelenlétének előízét adva felkészítenek a vele való végső találkozásra. A magunkkal való foglalkozástól eljuthatunk magunkhoz, a MAG-unkhoz.

Dr. Kálmánchey Márta