KerekPerec2023

Népújság magazin 2023 | ára: 3,90 EUR

1

Tartalom

A Népújság magazinja Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató:

4

Ami velem és bennem történik

Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László

18

Meg kellett tanulnom fumut sütni!

30

Álmodozó alkotó megérzésekkel

37

Jelenetekben látni a világot

44

A lendvai polgári iskola jelvénye

46

Az értelem dacára

52

Humor nélkül nincs karikatúra!

58

Fehér Jani, a muravidéki operaénekes, az „eszéki bariton”

62

Egyszervolt Fiume

72

Szelíd intés

74

Jelzőtábla

A borítón: A fumu Munkatársak: Abraham Klaudia, Andrejek-Györfi Judit, Farkas Brigita, Horvat Silvija, Király M. Jutka, Lendvai Kepe Zoltán, Szolarics Nađ Klára, Tomka Tibor Lektor: Böröcz Nándor ISSN 2232-5093 A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 7.

Szlovénia Telefon: 02/5776-180 E-mail: info@nepujsag.net Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o.

Példányszám: 1200

2

Mégis az ember Új világ jön. Leggyakrabban ezt a rövid, megfoghatatlan állítást halljuk, ha az előretörő új technológiáról, a mesterséges intelligenciáról (AI, azaz magyarul MI) esik szó. A gépnek emberhez hasonló képességei vannak/lesznek, mint tanulás, érvelés, tervezés, problémamegoldás – és érzelmi kérdéseknél még empátiára is képes. A csevegőrobot (Chat GPT) tavaly ilyenkor került a tömegpiacra, és a kor szellemében – miért ne keressük a lazább utat, ha lehet – a fiatal korosztály, a már digitálisnak született nemzedék szinte magától értetődő természetességgel használja.

(Egy nyári szlovéniai felmérés szerint az egyetemisták több mint 90 százaléka már kért MI-segítséget feladatok megoldásánál.) Az első felhasználók úgy írták le például az élményüket, hogy olyan volt, mintha felfedezték volna a csaló gombot a videójátékban, amikor a virtuális robot egy-kettőre megoldott egy specifikus technikai kérdést, aminek a felkutatásán pár napig dolgoztak volna, s így komoly lépéselőnybe kerültek „gyalogos” kollégáikkal szemben. Vagy azt mondták, hogy ez olyan, mintha lenne egy intelligens kollégád, aki mindig veled van. De abban a pillanatban ráeszméltek arra is, hogy ez mindent megváltoztat(hat). Az „intelligens találkozások” tehát már az első kisfeladatos felhasználásnál megnyitották az alapvető etikai kérdést, hol lesz a határvonal? Hol lesz a mesterséges intelligenciá-

nak a „meddig?-eddig!”?

Ugyanúgy, mint az eddigi tömegtechnológiai vívmányok esetében – internet, s vele a közösségi portálok, applikációk… –, az MI-nél is felelős, bizonyos esetekben megregulázott használata jelenti a fejlődést és a biztonságot. A mesterséges intelligencia pontos és gyors diagnosztizálással forradalmasíthatja az egészségügyet vagy időigényes rutinmunkát vehet át az embertől, de valótlan hírek terjesztésével vagy katonai alkalmazásként globális káoszt is okozhat. Ezeket a dolgokat emelték ki a fiatalok az egyik legújabb nemzetközi felmérésben az MI hatásairól, ezért említem példának itt is. De ha begépeljük az internetes keresőbe, hogy mesterséges intelligencia, több millió tartalom tárul elénk hozadékokról, negatívumokról, lehetőségekről, dilemmákról, kutatásokról…

Valószínűleg a jövőben semmi sem mentesül teljesen az MI érintésétől. Aggódnunk kell, hogy átveheti az egyedi, eredeti emberi gondolkodás szerepét?

A mesterséges intelligencia rendszere rendelkezhet a világ összes információjával, mégis az ember az egyedi. Az ember az, aki irányítja a gépet, az ember az, aki táncol, süt és főz, fest, rajzol, akinek elcsuklik a hangja, ragyog a szeme, szeret, fél és izgul, aki megérzi a megfelelő pillanatot… Az emberről szól az egész.

Király M. Jutka felelős szerkesztő

3

Pandur Ludvik festőművész

Ami velem és bennem történik Pandur Ludvik festőművész Slovenj Gradecben született, Zágrábban tanult, Mariborban él és alkot, végigutazta a világot Európától Amerikáig és vissza, Lendva mégis egy különleges varázspont a szívében.

Családi szálak fűzik a városhoz, hiszen itt születtek a szülei, és kiválóan beszéli a magyar nyelvet. Édesapjával, Pandur Lajcsi festőművésszel órákig, sokszor reggelig beszélgettek a művészetről, erről-arról, amit ma – visszatekintve – mindkettőjük nagy szerencséjének tart. Már fiatalon saját, autonóm művészi utat választott és felismerhető művészi kézjegyet alakított ki, melyben összefonódik a látvány és az érzés. Az alkotás a szellemi menedékhelye, s az utóbbi években többet fest, mint valaha.

Király M. Jutka Pandur Ludvikot-Lajost maribori otthonában kerestük fel. Kellemes, közvetlen beszélgetőtárs, széles tudása és művészi műveltsége szárnyán könnyen folyik a beszélgetés. Vélhetően nem hiába illetik a „közkedvelt professzor” címmel az egyetemen, és 2013-as nyugdíjba vonulása után – még

4

ha e tíz évben nagyot is változott a világ – valószínűleg hiányzik az akadémiai életből. A műtermeiben – hiszen otthon is alakított ki egy alkalmit – közben lenyűgöző alkotóenergiával több száz új festménnyel szól arról, ami vele és benne történik.

lékszem, hogy az egyik nagymamához le kellett menni a lépcsőn az Alsó utcába, és ez nagyon romantikus, nagyon szép volt.

Akkor volt még ott két kerekeskút, amiknek ma már nincs nyoma… Él az emlékeimben a lendvai berek, illetve a Fő és a Felső utcai,

Amikor már Mariborban voltunk, 1948-ban, akkor is, amikor bezártuk az ajtót, magyarul beszéltünk.

– Mivel mással is kezdhetnénk a beszélgetést, mint Lendvával? Itt vannak a Pandur család gyökerei, Ön választékosan beszéli a magyar nyelvet…

– Mint ismeretes, Koroškón születtem, Slovenj Gradecben, édesapám rajztanár volt az újraalapított ravnei gimnáziumban. Mi hármam otthon – Laci bátyám akkor már Ljubljanában volt a középfokú technikumban, mert akkor még Mariborban nem volt ilyen – magyarul beszéltünk.

Amikor már Mariborban voltunk, 1948-ban, akkor is, amikor bezártuk az ajtót, magyarul beszéltünk. Édesapám és édesanyám is lendvaiak voltak, mindketten az Alsó utcából, ráadásul ugyanabból a házból, amely sajnos összedőlt, mert már nem volt utód. Úgy em-

a vár alatti kép – a másik nagymama, édesapám anyjának meghitt, varázsos otthona a Freyer-házban.

Ezek nagyon szép gyerekkori emlékek, s mindmáig ihletet adnak nekem, akárcsak a maribori városi park ösvényei.

– A művészi vénát a bölcsőjébe kapta, apja Pandur Lajcsi festőművész, nagyapjának öccse, Pandur József győri festőművész pedig Benczúr-tanítvány volt.

Természetes volt, illetve valamiféle családi elvárásként lebegett a levegőben, hogy művészeti irányba indult, vagy más pályán is gondolkodott?

– Mikor elkezdtem beszélni, már akkor mondtam, hogy Jajoska, azaz Lajoska szép, Jajoska jó, Jajoska föst… Amikor Mariborba jöttünk, kiválasztot-

5 Fotó: Meszelics László

Fotó: GML

Önarckép, 2023, olaj, vászon

tam egy dombocskát a városi parkban egy szép pár gesztenyefával, felerősítettem egy papírlapot az egyik fára, és azt mondtam, hogy ez az én műtermem.

Mert apukának is van. Utána aztán akartam lenni vegyészmérnök, tűzoltó, nyelvész. Egy olaszországi utazás alkalmával viszont elhatároztam, hogy ez most már nem játék, én festő leszek. Az elemi iskolában ugyan rossz rajzpedagógusunk volt, aki elvette a kedvemet, és egy-két évig tartott, amíg magamhoz tértem és létrejött a végső elhatározás. Édesapám megvárta, hogy újból feléledjen bennem ez a kedv, hogy vége legyen a válságomnak. Aztán persze egy kicsit furcsán nézett, hogy nem Ljubljanába indultam, hanem a zágrábi egyetemre. „Tudod, apu, 6

én valahogy a forráshoz szeretnék menni” – mondtam. Ott akartam megpróbálni, ahol a háború utáni szlovén modern festészet elkezdődött. Mert a ljubljanai tanárok – Stupica, Mihelič, Pregl, a nagyok – mind Zágrábban tanultak. A

dicionális megnevezés ellenére ez egy „école libre”, egy szabadiskola volt, ahol azt várta tőlünk a mester, hogy ne azt folytassuk, amit az akadémián elkezdtünk, hanem merjünk új ideákkal elindulni.

S nem azt szerette volna, ha őt

Valamikor több volt az elbeszélő expresszió, most meg valahogy több a líra bennem. forrását kerestem ennek a piktúrának… Apám is Zágrábban tanult 1932-től 1936-ig Babićnál, Krizmannál, és még két évig utána is.

– Mit adtak a művészeti alapoknál és a kibontakozásnál a zágrábi egyetemi évek?

– Különösen az utánképzés, a mesteriskola professzor Krsto Hegedušićnál volt az igazi. A tra-

követjük, hanem ha új irányba indulunk. A zágrábi absztrakt légkört tulajdonképpen az ő posztdiplomás hallgatói jelentették már 1945–47 óta, amikor megkezdődött a mesteriskola, előtte ilyen légkör nem volt. Volt három szobrászati mesteriskola, egy építészeti mesteriskola és Hegedušić „majstorska radionicája”, a festői mesteriskola.

Fotó: Meszelics László

7

Átjárások, 2022, olaj, vászon

Fotó: GML

8

Fotó: Meszelics László

Fotó: Meszelics László

– Amikor fiatal festőművészként visszajött Mariborba, pedagógiai pályára lépett. A szabadművészi lét nem volt opció?

– Szabadművészként nem mertem elindulni. Ez úgy történt, hogy Zágrábban valahogy

kibontakozott egy lehetőség, hogy asszisztensként kezdhetek a Pedagógiai Akadémián, a mai pedagógiai karon, ezt megragadtam.

Ez nagyon kedvező volt, hiszen felnőttekkel dolgoztam, s volt elég időm fejleszteni a festészetemet.

Ha nem dolgoznék, nem hiszem, hogy egyáltalán léteznék még. Nem is tudom elképzelni. ki akartam puhatolni, milyenek az esélyeim. Közben meghalt az édesapám – 1973. május 7-én –, ez nagy megrázkódtatás volt számomra és a család számára is. Mivel semmi megfelelő megélhetési lehetőséget nem találtan Zágrábban, Mariborban meg

Ennek ellenére nagyon nagy sokk volt Zágrábból, ahol teljesen más volt a kulturális-művészeti légkör, visszatérni Mariborba.

– Mi jelentette a legnagyobb sokkot?

– Valójában az, hogy egyszerre változtak a körülmények. Sze-

rencsére sikerült megtartanom édesapám műtermét. Az is egy érdekes história, hogy fél évvel a halála előtt kapott műtermet Mariborban. Elég nagy küzdelemben, az irigységgel is küzdve sikerült megtartanom, és akkor kezdődött a második félidő, ami még mindig tart.

– Aktív képzőművészeti tevékenysége mellett közkedvelt professzor lett. Nem minden egyetemi tanárt illetik azzal, hogy kedvelt professzornak titulálják, Önt viszont igen.

– Volt ez a szerencsém. Talán azért, mert azt az elvet követtem, hogy ha már itt vagyunk, akkor csináljuk úgy, ahogy kell. Fejleszteni fogjuk a tudásunkat, a látókö-

9

Fotó: GML

Átjárások, 2022, olaj, vászon

rünket, nem csak bezárkózunk.

Mint pedagógus többször valamiféle csapdát is állítottam fel nekik, hogy érezzék, másképp nem lehet, hogy itt nincs mese.

Az alapszakmám képzőművészeti, a pedagógiai szakma más, de ha

hallgatóm elhozta az osztályát hozzám, és ez szép élmény volt nekik is, nekem is.

Visszatekintve: az érintkezés a fiatal nemzedékekkel egyrészt nagyon hasznos volt számomra, de másrészt ez a kettős élet sok

Volt, amikor egy bizonyos mértékű intellektualizmus egyrészt már zavarta a művészi fejlődést, másrészt pedig nagyon elősegítette. jól közelítjük meg, akkor semmi probléma. Én minden évben meg szoktam hívni a hallgatókat a műtermembe. Ezt nagyon értékelték, és mindmáig hálásak. Idén megtörtént, hogy egy gorenjskói 10

energiámba került.

– Számos kiállítása volt, itthon is, külföldön is. 2021-ben Mariborban rendezték meg nagy retrospektív kiállítását. Akkor is kiemelte, hogy a festményei

mindig egy kicsit hátborzongatók, illetve hordoznak egy hátborzongató légkört. Ez lehet szép vagy rút vagy mindkettő egyben. Hogy látja ezt a szépség-rútság viszonyt, amiről Eco azt mondta, a rút is lehet szép.

– Igen, 2021-ben volt ez a kiállításom, s meghosszabbították, így még 2022 tavaszán is látható volt.

Nagyon egyetértek azzal, hogy Ecót idézte, mert ez igaz. Münchenben valahol a 80-as évek derekán volt egy kiállítás, a Mythos Italien und Wintermaarchen Deutschland, melyen összehasonlították az olasz szépséget és a „télirege-Németországot”. Mi valahol éppen ennek az európai

11 Fotó: Meszelics László

Fotó: Meszelics László Átjárások, 2023, olaj, vászon

Fotó: GML

12

Fotó: Meszelics László

Fotó: GML

Átjárások, 2022, olaj, vászon

kettősségnek a határán vagyunk, nálunk – inkluzíve persze ezt a három-négy országot értem ez alatt – találkozik ez a kétféle nézőpont. Mindemellett pedig minden színben van valami sötét, még Botticellinél is: ott van Simonetta Vespucci, a korán

nagyon egyértelmű a szépsége, nem csak az olasz „bellezza” van benne, hanem van valami élesség is az egészben, egy kis hátborzongató. Nagyon szerettem ezeket a képeket már gyerekként is. 11 éves koromban én is elmehettem a szüleimmel egy olaszországi uta-

Ha én bármikor is kiálltam volna csak a realizmus vagy az expresszionizmus vagy bármilyen izmus mellett, nem tudom, hogy festettem volna-e ennyit. elhalálozott firenzei szépség, akit – mivel a fiatalabb Medici-utód szeretője volt – Botticelli megfestett a Vénusz születésében és a Primaverában is. De nem olyan 14

zásra, és láttam ezeket a képeket eredetiben. Nagyon feltűnt ez a kettős felfogás: az északi mesterek hogyan dolgoztak, és hogyan az olaszok. És az olaszok között is

van az umbriai és a firenzei, vagy az északolasz iskola – ez fantasztikus különbség. És persze az északi, a németalföldi festészet, aztán a németek Dürer, Cranach… Nagy hatással volt mindez rám. Úgyhogy egy ilyen tókát megfesteni és egy ilyen alakot bele (mutat az egyik festményére, szerz. megj.), ennek múltja van.

– A színhasználata már hosszabb ideje a szürkés-kékes tónusokban mozog. Mit üzennek ezek a színek?

– Bizonyos nosztalgiát, melankóliát – ezek tulajdonképpen hangulatszínek, mindig a hangulatot adják vissza. Már régóta ilyen hangulatban vagyok… Aztán itt

Fotó: Meszelics László

15 Pandur Ludvik feleségével, Boženával.

vannak a kontrasztok is. Valamikor sokat adtam a vörös-zöld kontrasztra, most inkább a sárganarancs, másrészt pedig a kék és a lila van jelen. Valamikor több volt az elbeszélő expresszió, most meg valahogy több a líra bennem.

– Régi életigazságnak számít, hogy az évek változásokat hoznak…

– Hogyne! A tanárom, Antun Mezdjić festőművész kimondottan a klasszikus párizsi moder­ nizmust – ez ugye egy ellentétes megfogalmazás – tanította. Ő a

ezelőtti Nova Gorica-i kiállításán elhangzott –, hanem inkább torzult struktúrákat…

– Volt egy agyvérzés, és ez az embert kiforgatja a lényegéből.

Erre valahogy reagálni kellett. A realizmusból áttértem eleinte egy teljesen expresszív kifejezésbe, majd egy teljes dematerializáció következett, s tulajdonképpen csak árnyékképek lettek… Aztán az is volt, hogy a covid miatt már ott tartottam, hogy az árnyékomat festettem. Érdekes volt. Aztán egy kicsit összeszorítottam a

Csak akkor, amikor elkezdtem utazgatni, s kezdtem felvenni egy érettebb, fejlettebb életstílust, akkor kezdtem édesapám festészetét is másképp értékelni. múlt század 20-as éveiben volt ott, ott is tanult. Nekem az intimizmus annyira az idegeimre ment, hogy lassan kimásztam belőle és szakítani akartam vele. Akkor a mesterem a mesteriskolában, professzor Hegedušić azt mondta, hogy: „Még meglátja, Lajcsi, maga még vissza fog térni ezhez az intimizmushoz.” És meg is történt.

Például ez egy párizsi reminiszcencia (mutatja egyik festményét, szerz. megj.) egy hangverseny után… Akkor szerettem különféle nézőpontokat használni és banális elemekből összetákolni a kompozícióimat – egy eltépett plakát, lógó telefonkagyló a fülkében, mint a félbeszakított telefonbeszélgetés jelképe… Hát ezt már az unokáink nem fogják tudni, hogy mi fán terem egy telefonkagyló…

– Egy ciklusban önarcképeket festett, de nem megszépítő szelfiket – ahogy a néhány évvel

16

fogam és „meghúztam a kötelet”, úgyhogy megint visszatértem a realista megközelítéshez. Erről lehetne dumálni két-három órát.

Ez egy érdekes kivetítése annak, ami velem és bennem történt.

– Elnézést, hogy most egy személyes meglátást mondok, de Ön nekem általában életvidámnak tűnik…

– Igen. Ez azért jó, mert másképp nem tudom, hogy mi most beszélgetnénk-e. Mert sok optimizmus kellett hozzá, hogy mindazt áthidaljam, ami velem történt. Érdekes, hogy a szomszédom, egy idősebb hölgy – mert én még mindig nem tartom magam olyan nagyon idősnek, habár három évvel a múlt század közepe előtt születtem, 1947-ben – azt mondta: „Tudod, Lajcsi, az optimizmusod tart fenn, és az, hogy állandóan dolgozol.” Ha nem dolgoznék, nem hiszem, hogy

egyáltalán léteznék még. Nem is tudom elképzelni.

– A szemlélet szélesítését szükségszerűnek tartja, nyelveket tanul, például spanyolt, intenzíven zenét hallgat, olvas…

– Ó, igen, és ez nekem nagyon sokat segített. De szerintem volt, amikor egy bizonyos mértékű intellektualizmus egyrészt már zavarta a művészi fejlődést, másrészt pedig nagyon elősegítette, mert bővítette a látókörömet.

Még a zágrábi tanulmányaim alatt nagyon megszerettem Wagnert, sokat hallgattam eleinte a kórusait, utána kezdtem hallgatni az operáit is, például nagy hatással volt rám a Parsifal. De ezt az irányt valahogy meg kellett fékeznem, és ellenpólusként elkezdtem intenzíven, már a mesteriskolában jazzt hallgatni. Később pedig, hogy meggátoljam ezt a tiszta tudást, a túl sok ismeretet az egyik vagy a másik területen, valami spontánabb művészettel, illetve zenével akartam kapcsolatba kerülni. Sikerült. Úgyhogy most párhuzamosan mást is hallgatok.

Minden további nélkül sokszor kezembe veszem a romantikusokat is, de a tiszta modern költészetet is. De ez azzal függ össze, hogy milyen az összhangulat.

Mihelyt érzem viszont, hogy az egyik megközelítés egy kicsit túlzásba megy, akkor valahogy átmenekülök a másik pólusba.

– Ma ez a másik pólus gyakran – a fiatal generációnál pedig már törvényszerű, normális – a digitális, virtuális világ. Él vele Ön is, vagy él mellette?

– Élek mellette. Akik élnek benne, éljenek, nincs kifogásom,

Fotó: Meszelics László

sőt szeretem is, ha párhuzamosan velem valami más történik, de én ebben eddig még nem találtam meg magamat. A mesteriskolában azt tanultam meg, hogy kell tudni élni egymás mellett. Ez nagyon fontos dolog. Ha én bármikor is kiálltam volna csak a realizmus vagy az expresszionizmus vagy bármilyen izmus mellett, nem tudom, hogy festettem volna-e ennyit.

– Mi ihlette, ihleti meg a legerősebben?

– Az utazások meg az évszakok – ez a kettő. Az utazások nagy hatással voltak rám. Például az alsó arckép (rámutat egy festményre, szerz. megj.) egy fiktív arckép – tiszta képzelet.

Egy hollandiai utazás alkalmával keletkezett egy arcképsorozatom a városi gyémántcsiszolókról Amszterdamban, egy sajttermelő pofá-

ról, aki valamit szellemeskedett és előadta nekünk, hogyan készül a sajt Edamban és Gaudában, aztán a Marken-szigeti halászokról, parasztokról a vasárnapi hangulatban. Ők nagyon radikális kálvinisták, vasárnap csak a turistákat várják, s aznap a világon semmit sem tesznek. Ez nagyon érdekes élmény volt, a sorozatot pedig persze főleg fejből festettem. A megközelítés is olyan Rembrandtféle, hiszen a Rijksmuseum is nagy hatással volt rám. Aztán Velence – ott nászúton voltunk –, Bajorország, az Alföld különös hangulata…

Néhány kép egyáltalán nem megy ki a házból, mondta a feleségem. Boženának köszönhetem a pályafutásom legfőbb szakaszait, az amerikai montclairi, a madridi, a svájci és egyéb kiállításaimat, a festőanyag folyamatos beszerzé-

sét, szerető kitartását.

Volt szerencsére elég idő arra, hogy ez a rengeteg hatás egy szövetté alakuljon át – egymásba fonódtak az elemei, és kezd egy csipkéhez vagy egy szőnyeghez hasonlítani. És nagyon érdekes, hogy csak akkor, amikor elkezdtem utazgatni, s kezdtem felvenni egy érettebb, fejlettebb életstílust, akkor kezdtem édesapám festészetét is másképp értékelni.

– Óriási alkotóenergiája van, különösen a nyugdíjas évei termékenyek, a festményeinek a száma több ezret tesz ki.

– Ezreket, igen, és ettől már félek is. De az alkotás nélkül nem tudnék meglenni, ez már erősebb nálam.

– Csendben vagy zenénél alkot?

– Van, amikor kell a zene, és van, amikor nagyon kell a csend.

17

A pólyásbaba-alakú kalács

Meg kellett tanulnom fumut sütni!

Mondhatnánk azt is, hogy a dobronaki Toplak Alenka a népi örökség elhivatott őrzője. A hagyományokat és a szokásokat nem csak kutatja és gyűjti, hanem elsajátított tudását lelkesen és önzetlenül tovább is adja. Szenvedélye a magyar nyelv és a népi kultúra, a muravidéki magyar néptánchagyomány és a népi szokások ápolása. Mindebből nem maradhatott ki a fumu, az egyik legkülönlegesebb és legősibb lakodalmas kalács elkészítésének megtanulása sem.

Szolarics Nađ Klára Alenka azon kevesek egyike a Muravidéken, akik a modern ételek mellett előszeretettel készítenek hagyományos, tájjellegű ételeket is. A szíve sugallata volt, hogy megtanulja a fumu elkészítésének fortélyait is. Tudta, hogy a szokás továbbvitelével egy néprajzi kincset ment meg a feledéstől, képletesen visszahelyezve a muravidéki tulipános ládába.

18

Fumu (ahogy Toplak Alenka készíti)

A tésztához: • 2 kg sima liszt • 1 liter tej • 8 dkg élesztő • 15 dkg kristálycukor • 2 tojássárgája • 1 kiskanál só • 2 dl tejföl • 1,5 dl olaj A töltelékekhez: Diós • 25 dkg darált dió • 15–20 dkg kristálycukor • Narancshéj reszelve • 1,5 dl forró tej a dió leforrázásához Mákos • 25 dkg darált mák • 20 dkg kristálycukor • Citromhéj reszelve • fahéj • 1,5 dl forró tej a mák leforrázáshoz

Érdekes, hogy a korábban a Hetés és Göcsej néprajzi tájegységekre különösen jellemző fumu – a csecsemőnagyságú, babát formázó ünnepi kalács – készítése a Muravidéken nem a Hetés itteni falvaiban (Göntérháza, Radamos…) elevenedett meg, hanem a kissé távolabbi Petesházán.

A hagyomány szerint a fumut lakodalmakon a fiatal párnak ajándékozták a termékenység jeléül, valamint keresztelőkre készítették úgy, ahogy a szokás megkövetelte, fiút vagy lányt formázva. A Lekvár • 200–300 g szilvalekvár • Egy marék aszalt szilva /mazsola/alma Elkészítés: A tésztát begyúrjuk, egy órán át letakarva, meleg helyen kelni hagyjuk.

Majd négy egyforma cipóra osztjuk, fél órát pihentetjük. Három cipót kisodrunk, az egyikbe dió, a másikba mák, a harmadikba pedig lekvár vagy aszalt gyümölcs kerül. Felcsavarjuk, hármasfonatot készítünk belőle. Kiolajozott (40x30 cm) tepsibe tesszük.

A negyedik cipóból egy kis tésztát visszaveszünk, a többiből takarót készítünk a kalács-babának. Lefedjük vele a fonatot, a maradék tésztából pedig díszeket készítünk, fonatot az arc kialakításához, szemet, szájat és orrot.

Majd megkenjük felvert tojással.

A fumut 250 fokra előmelegített sütőbe tesszük, majd a hőmérsékletet azonnal visszavesszük 190 fokra. Ha pirulni kezd a tészta, a hőmérsékletet 150 fokra csökkentjük. A fumut 2–2,5 órán át sütjük, letakarva tepsiben hagyjuk teljesen kihűlni.

Fotó: Meszelics László

Toplak Alenka a népi örökség iránti vonzalom és tisztelet miatt tanult meg fumut sütni. Ő az egyik átmentője a hagyománynak.

19

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Megkelt a cipókra osztott tészta.

Hármat kinyújtunk, amiket megtöltünk dióval, mákkal és lekvárral.

tradíció az 1. világháborút követő években majdnem kiveszett, majd a fumu napjainkra a hagyományőrzőknek köszönhetően ismét felbukkant.

– Nagy veszteség a népi hagyomány bármely elemének elvesztése, eltűnése. A hagyományok életünk gyöngyszemei, nemesítői, semmi sem pótolhatja őket. Úgy érzem, hogy a felmenőink szokásainak, a népi örökségnek ott a helye a családjainkban, mert erősítik a kötődést, ünnepélyesebbé teszik a jeles napokat. Sok helyen így van még, és tegyünk is azért, hogy a jövőben is velünk maradjanak – mondja Toplak Alenka osztálytanító és családanya, aki lelkes gyűjtője a népszokásoknak, valamint fáradhatatlan néptáncos 20

és néptáncoktató is. Az otthona konyhájában most épp arra készül, hogy megossza velünk, hogyan készül az újszülöttet megformázó ősi kalács.

Nem bonyolult a tészta elkészítése – A fumu tésztájának elkészítése nem bonyolult, minden háziasszony könnyen meg tudja csinálni. Jól jön azonban az erős, gyakorlott kéz, hiszen két kiló lisztet kell begyúrni. Én kézzel dolgozom, de az is jó, ha a robotgép végzi el helyettünk a dagasztást. Különleges tudást, kézügyességet inkább a fumu megformálása és díszítése igényel. Ennek a módját a házias�-

szonyok maguk választhatják ki ízlésük szerint – mondja Alenka, és arra a négy kupac begyúrt, ahogy nálunk mondjuk, „duncis” tésztára mutat, amelyek egymás mellett sorakozva az újabb fél óra kelés után szép nagyok lettek, miután a teljes mennyiségű tésztamassza egyben már egy órát kelt. A tészta a kelesztés után már igazán könnyen formálható, ez a kompakt tészta teszi lehetővé a fumuval végzett aprólékos munkát. Elhangzott egy tanács is: aki a babakalács sütésébe kezd, az a műveletre legalább egy délutánt szánjon, és ne számoljon semmiféle más munkával.

A meglisztezett sodródeszkára kerül az első tésztacipó, melyet Alenka először kicsit ellapít, majd

A felcsavart tésztából hármasfonatot készítünk.

21

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A fumut egykor a főkeresztanya vitte ajándékba a lakodalomba, később rokonok és barátok is vihették – mondja a „fumuvilág” beavatott szakértője, Alenka.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Készül a pólyatakaró, mely a fonatra kerül.

négyszögletes lappá nyújt, közben pedig mesél: – Eddig hat vagy hét fumut sütöttem különböző bemutatókra – hagyományos lakodalmakat, paszitákat a vidékünkön és a faluban szinte már nem tartanak, a szokás kihalt. A fumu sütésénél is igaz persze, hogy ha nagyobb a gyakorlat, szebb az eredmény.

A fumubaba teste három cipóból készül, mindegyiket külön-külön kinyújtjuk egyujjnyi vastagságúra.

Az egyik rudat mákkal, a másikat dióval töltjük meg. Előtte a diót és a mákot megcukrozzuk és tejjel leforrázzuk, hogy finomabb és könnyebben kenhető legyen.

A harmadik szálba szilvalekvárt kenünk, de ehelyett tehetünk egy marék mazsolát, aszalt szilvát is.

Minden tésztalapot feltekerünk

22

és a nyújtódeszkán egymás mellé helyezzük őket. A kalácsokból szabályos hármasfonatot készítünk. A fonatot kiolajozott tepsibe tesszük, a végeket szépen kerekre igazítjuk. Ez adja majd a baba testét.

Hármasfonat, takaró és díszítés – Majd vesszük a negyedik, utolsó cipót, kinyújtjuk úgy a kétharmadát, ez lesz a baba takarója.

Akkorára sodorjuk, hogy be tudjuk vele fedni a tepsibe helyezett, összefont kalácsot. Betakarjuk vele a fonatot, érzéssel kisimítjuk, a széleket a kalács alá nyomkodjuk. Ha ezzel megvagyunk, akkor elkezdhetjük a kalács-csecsemő

jellemzőinek kialakítását, a ruhadíszek és más elemek készítését – folytatja Alenka a fumukészítési „tanfolyamot”. – Először a fejét alakítom ki, a sapkához kétszálas perecfonást csinálok. A tésztazsinórból kört formázok a fumu felső részén, ez lesz a sapka, ami körkörösen megadja az arcvonalat is.

– Két tésztagolyó lesz a szeme… – ezt már Dominik, Toplakék kisebb fia mondja, aki egyszerre ott terem anyja mellett, és fürgén két borsszemet is nyom a golyócskák közepébe. Aztán már formálja is a rudacskákat a szájnak és az orrnak, majd magabiztos mozdulatokkal a babára helyezi. Közben Alenka még több fonatot készít, hogy a tésztatakaróból kialakuló pó-

23

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Több díszt kétszálas perecfonásból formál.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A díszítőelemeknek szimbolikus jelentésük van, a kígyó, a zsinór, a fonat a rontás elkerülését szolgálja, a virág a boldogság jelképe.

24

A kész, kidíszített kalácsot meg kell még kenni felvert tojással.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Mehet a sütőbe, lassú tűznél mintegy 2–2,5 órát sül.

25

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Egy idő után finom illatok lengik be a konyhát, ahogy a fumu szép piros színt kap.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A hagyomány szerint mielőtt felvágták, keresztet rajzoltak rá.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A pólyába – hetési szőttesbe – bugyolált babakalácsot „Vágd meg”-nek keresztelték el az egykori mókás lakodalmas játékban.

26

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A kalács átsült, finom és mutatós lett.

lya minél díszesebb legyen. A pólyára virágok is kerülnek, amik a boldogságot jelképezik. Egyébként a fumu díszítése a házias�szony kézügyességétől és ízlésétől függ, hogy mennyi és milyen különböző forma, kacskaringó, kígyó, fonat, virág, Nap… kerül a tésztára. A legvégén a babakalács nemét kell megjelölni. Mivel Alenka lakodalmas fumut készít, egyértelmű, hogy „fütyije” lesz.

A szokás szerint a lakodalmakba mindig fiúnemű kalács-újszülöttet szoktak vinni.

– Nem tudom, hogyan jelölték keresztelőkre a lányfumut, még nem találtam erre utalást, de az is lehet, hogy egyszerűen nem is jelölték – mondja Alenka, aki a néprajzi szakirodalmat is átböngészte már.

Ma megsül, holnap vágjuk

Gondoltam, hát megpróbálom

Mielőtt a fumu a sütőbe kerül, a tésztát meg kell kenni felvert tojással, hogy szép fényesre, pirosra süljön. A kalács először 250 fokra előmelegített sütőbe kerül, de a hőmérsékletet azonnal vissza kell venni190 fokra, s amikor a kalács pirulni kezd, 150 fokra csökkenteni. A babakalács lassan, lustán és hosszan sül, akár 2–2,5 órán át.

Fontos, hogy a töltelékes, vastag tészta átsüljön. A megsült fumut konyharuhával vagy terítővel letakarva a tepsiben hagyjuk kihűlni egy éjjelen át.

Másnap felvághatjuk – ha nem visszük ajándékba lakodalomba vagy paszitára –, s így teszünk mi is. Nagyszerűen sikerült!

Azt, hogy Alenka fumut kezdett sütni, a Muravidék néptáncegyüttesben való tevékenységének köszönheti, melynek a férjével, Rudival hosszú éveken át oszlopos tagjai voltak. Az együttes 2009-ben a „Muravidéki lakodalmas” című projekttel nyert egy SI–HU pályázaton, ami lényegében a muravidéki magyar lakodalmas szokások felkutatását és gyűjtését jelentette.

– A fumuról különben diákkoromban hallottam először egy levéltári gyűjtés alkalmából Petesházán, a már megboldogult Vida Ilonka nénitől, de még többet mesélt róla Császár Ilonka néni, részletesebben a folyamatról is. A néprajzi irodalomban is utánanéztem, a Hetésről

27

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Alenka és fiai, Márk és Dominik a frissen felvágott fumuval.

és Göcsejről szóló szakirodalmat is kézbe vettem. Vidékünk adatközlői szerint a Lendva-vidéken nem sűrűn, de azért készítettek fumut, a szülőfalumban azonban nem meséltek róla – mondja, míg szeli a kalácsot.

S hogy mikor készült az első fumuja? – A muravidéki lakodalmas projektzárójának 2011-ben volt a színpadi bemutatója, hát ide kellett persze fumu is. Na de ki süti meg? Én mindig is nagyon szerettem a konyhában sertepertélni, a nagymamám már gyerekként beavatott a kelttészta készítésének fortélyaiba, 10 évesen már rám bízta a dagasztást. Sok konyhai titkot a csentei nagymamámtól is ellestem, aki nagyon szépen tudott négyes fonást is készíteni.

Gondoltam, hát én megpróbálom 28

megsütni a fumut, vagy jó lesz vagy nem. Kihívás volt, de jól sikerült. A hagyományos családi kalács receptje szerint alkottam meg, természetesen a tradicionális dió, mák, lekvár töltelékkel. A fumu szép volt és finom, a hagyományokhoz híven – mint az igazi lakodalmakban – a bemutatón is felvágtuk és megettük. A következő fumut – mivel újabb bemutató előtt álltunk – már sós tésztából készítettem. Látszatra jó volt, de nem volt fogyasztható. Olyan kemény volt, hogy össze sem lehetett törni, de színpadi kelléknek kiváló és többször használható volt – emlékszik. – Vendégszereplésekre is többször vittünk ajándékba a konyhámban készült fumut.

Máshova vinni nagyon nincs is alkalom, hiszen kihaltak a kétna-

pos lakodalmak, amelyek másnapján a hangulatot alakoskodással, mókázással, fumukeresztelővel dobták fel. A vendégek közül valaki beöltözött papnak, hozták a szőttesterítőbe bepólyázott fumut, megkeresztelték, a „Vágd fel” nevet adták neki, az első szeletet pedig mindig a menyasszonynak adták.

Legutoljára éppen a Maradunk rendezvénysorozat dobronaki találkozójára sütöttem meg a kalácsot, ahol a muravidéki lakodalmast a fumukereszteléssel együtt idéztük fel.

Toplak Alenka a néphagyomány és a szokások iránti elkötelezettsége miatt egyszerűen nem tudta kihagyni az életéből a fumut.

Csak így tudta, tudja igazán átélni, megélni a tradíció üzenetét és átadni gyerekeinek, a közösségnek.

új kköntösben, új öntösben, gazdagabb gazdagabb kkínálattal ínálattal

Sijarič Biserka lendvai portréfotós

Álmodozó alkotó megérzésekkel Mivel még gyerekként a kedvenc zenekarának a koncertjén nem kapott fotót róluk, a következő fellépésükön megoldotta egyedül. Dac vagy elszántság? Végül is mindegy, a tény az, hogy a fényképezőgép azóta is Sijarič Biserka életének fontos eleme. A fotózást kreatív impulzusként éli meg, amely kiteljesíti, és egy másfajta világba, az „ő világába” vezeti. Interjúnkban erről a világról, a fotózás iránti szenvedélyéről beszélgettünk, de kíváncsiak voltunk arra is, hogyan lett belőle fotós és hogyan lesz a kép által egy „egyszerű” arcból sokatmondó történet. Régi ismeretségünk miatt tegező formában folyt a beszélgetésünk.

Farkas Brigita – Minden történet kezdődik valahol. Hogyan kezdődött a te fotós történeted?

– A fotózás iránti vonzalom 12 évesen koromban jött, amikor elmentem a kedvenc zenekarom koncertjére. Mivel akkor nem sikerült fényképet, illetve „autogram­ kártyát” kapnom, úgy döntöttem, hogy a következő koncerten magam fogom lefotózni őket. Ez 30

meg is történt, hiszen az apám hozott nekem egy fényképezőgépet Irakból, ahol akkoriban dolgozott. Utána mindig, ha koncertre mentem, velem volt a gép. Így már középiskolásként a horvát TOP (Tjednik odabranih priloga) folyóiratban megjelent néhány fotóm különböző koncertekről. Egyébként gyerekkoromtól én voltam a felelős az alkalmi fotózásokért családi, illetve baráti körben. De akkor kezdtem a fotózással komolyabban foglalkozni, amikor beléptem a Muraszombati Fotóklubba. Már kezdettől fogva leginkább a portrék érdekeltek, és már akkor az volt a titkos vágyam, hogy egyszer nagy formátumban is bemutathassam ezeket egy kiállításon.

– Tehát magánszorgalomból, a tapasztalataidra építve fokozatosan tanultad a fotózást…

– Igen. Nem nagyon hagyatkozom arra, hogy valaminek hogyan kell(ene) kinéznie, illetve hogyan kell(ene) valamit csinálni. Álmodozó alkotó vagyok, aki főleg a saját megérzéseire támaszkodik. Különben a közösségi oldalakon keresztül kapcsolatban vagyok helyi és külföldi fotósokkal, lelkesen követem Goran Kalanj és Raul Villalba munkásságát. De nagyon szeretek egy jó fotókiállí-

tást is megnézni, ha lehet. Zágráb néhány világhírű fotós kiállításának már adott otthont: 2014-ben láttam Peter Lindbergh rendkívüli kiállítását, az amerikai Sandro Miller a „Malkovich, Malkovich, Malkovich: Hódolat a fotográfiai mestereknek” című kiváló tárlattal nyűgözött le, Brigitte Lacombe pedig a „Moziportrék”-kal mutatkozott be. Mindegyik a maga módján meggyőzött eredetiségével.

– Nagyobbrészt portrékat fotózol. Miért vonz ez ennyire?

– Főleg azért, mert a portré kifejezőereje újra és újra megragad engem, és egyben a legnagyobb kihívás elé állít. Nem csak egy csinos, vonzó arcról lehet szó, ugyanis ez túl gyorsan unalmassá válhat. Az arcnak és a fotónak is valamilyen mélyebb jelentéssel, tartalommal, illetve üzenettel kell bírnia. Portréalanyaimnál valami olyasmit keresek, ami első pillantásra nem vehető észre, olyasmit, ami miatt valaki, illetve valami – az én szememmel nézve – kiemelkedik az átlagból. Nehéz elmagyarázni, de amikor látom a megfelelő arcot, tudom, hogy ez az igazi. Ezek általában nyomot hagynak bennem és rányomják a bélyegüket a fotóra is. Ezért sem vagyok túl produktív – ennek a

Fotó: Meszelics László

31

Trinity, 2007

„kattanásnak” meg kell történnie, így tudok csak dolgozni.

– Az említett „kattanás” után hogyan folyik a modellekkel a munkád?

– Ha találkozom valakivel, aki alkalmasnak tűnik egy aprólékosan kidolgozott fotótörténethez, egyszerűen megkeresem, bemutatkozom és leírom a fotózás ötletét. Az eddigi visszajelzések mindig pozitívak voltak, véleményem szerint azért is, mert mindig megmutatom nekik a korábbi fotóimat, így képet kapnak arról, mire is számíthatnak. Meg kell említenem, hogy a legtöbb embert, akiket fényképeztem, előtte nem ismertem.

Nem tudom, miért van ez így, nyilván nem találok „megfelelő” arcot a személyesen is ismert emberek között. Néha egy kész 32

sztori jár a fejemben és keresem hozzá a megfelelő arcot, máskor meg fordítva. Utána megkeresem a helyszínt, meghatározom a stílust, a nőknél még a sminket és mindent mást, ami a lehető legjobb eredményhez szükséges.

A fotózás során a történetemen vezetem át őket, és keresem a megfelelő pillanatot, az érzelmeket. Szerencsére eddig még mindig sikerült összehoznom a dolgot. Néhányan többször is az objektívem elé álltak. Mindenki, akit lefotóztam, megnézhette a portréját egy-egy kiállításon.

– Említetted, hogy szinte forgatókönyv szerint dolgozol.

Megosztanál az olvasókkal egy történetet?

– Többek között egy lelkészt is szerettem volna lefotózni, de nem a saját környezetében, tehát

nem a templomban. Semleges környezetbe akartam helyezni, de a jellegzetes papi reverendába, a talárba öltözve. Egy kolléganőm a barátját javasolta, aki akkoriban a teológiai karon volt végzős.

Elmondta neki az ötletemet, és be kell vallanom, hogy még engem is meglepett a pozitív reakciója.

Megbeszéltük, hogy két helyszínen fotózunk Nedelicán, az erdőben és egy fahídon. Minden terv szerint ment, nagyon elégedett volt a képekkel.

– És ha nem megy minden terv szerint? Esetleg van érdekes anekdota, ami fotózás közben történt?

– Amikor megérkeztem egy megbeszélt fotózásra Sevnicába, a modellem új frizurával lepett meg, ami pedig nem illett az általam elképzelt sportoló történetébe. Mi-

Hope, 2014

vel az ötletet a részletekig kidolgoztam a fejemben, megkértem a fiút, hogy húzza fel a kapucniját.

Nem tetszett neki az ötlet, de végül sikerült meggyőznöm. Aztán egy bizonyos arckifejezést vártam, ami nem nagyon jött be. Néha nem könnyű követni a gondolataimat, ezért próbáltam leegyszerűsíteni, hogy pontosan mit is szeretnék és mit várok el tőle.

Mondtam neki, képzelje el, hogy egy bokszringben van, és nem feltétlenül kerül ki belőle élve. Az arckifejezése pillanatok alatt megváltozott, én pedig elkaptam „azt” a pillanatot. Így született meg a „Hope” (Remény) fotó, amelyet aranyéremmel díjaztak.

– Valóban számos díj tulajdonosa is vagy. Többek között az AFIAP (a FIAP művésze) címmel, illetve fokozattal is ren-

delkezel. Miről van szó? És mit jelent ez neked?

– Igen, 2015-ben kaptam meg, a franciaországi Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség ítélte oda nekem. Ehhez bizonyos feltételeket kellett teljesítenem, illetve legalább egy évig kellett sikeresen szerepelnem nemzetközi szalonokon – minimum 15 FIAP által támogatott pályázaton 8 országban –, és legalább 15 különböző fotómra minimálisan 40 elfogadást kellett begyűjtenem.

Ezekre a versenyekre a világ minden tájáról érkeznek fotók, a zsűri a végén az elfogadott és díjazott fotók közül válogat. Minden bizonnyal egyfajta önigazolás a számomra, hogy jó úton haladok, ha ilyen versenyeken felfigyelnek a munkámra, illetve jutalmazzák.

Ez a cím lehetővé tette számomra,

hogy a Csáktornyai Fotóklub éves „Színek” című kiállításának kurátora és megnyitója legyek.

– Személyesen melyik fotóidat emelnéd ki?

– Talán a „Trinity” című fotómat említeném, amely a legtöbbször díjazott képem. Egy liftben készült, kettős tükröződés jött létre rajta, a modell szemüvegében és a tükörben. Amikor a fotót fekete-fehérre változtattam, az első asszociációm a Mátrix című film egyik jelenete volt, innen is a cím. Svédországban 2014-ben az 1x.com weboldalon a kurátorok a világ 220 legjobb fekete-fehér fotója közé választották, és bekerült a „MONO” című könyvükbe is. Kiemelést érdemel a focimec�cseken készült fotósorozatom is, mivel ez a fajta fotózás nagy kihívást jelentett számomra, hiszen 33

Zita, 2014

34

Mr. Lutar, 2015

nőként túlnyomórészt férfipályára léptem. Egy kicsit más, mint amit megszoktak tőlem. Soha nem fényképeztem még meccset és a sportfotózáshoz sincs meg a megfelelő felszerelésem. Minden várakozásomat felülmúlta, hiszen nem egy klasszikus dokumentáló sportfotósorozatról van szó. És egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy egész kiállítást tudok majd csinálni belőle.

– Volt a modelljeid között valaki, aki különösen megérintett?

– Mindenki, aki az objektívem elé került, valamiért különleges számomra, mert sajátos nyomot hagynak a fotókon, valamint lehetővé tették nekem, hogy a megfoghatatlan elképzeléseimet rajtuk keresztül valami kézzelfoghatóbbá – fényképpé – változtassam. És ezért végtelenül hálás vagyok nekik. Ennyi év alatt valóban sok

érdekes ember – ismert személyiségek is – jelent meg az objektívem előtt, de talán nem emelnék ki senkit. Különösen büszke vagyok azokra, akik először álltak a lencse elé és egy számukra teljesen új szerepben találták magukat.

De mindegyikük ugyanúgy fontos számomra, hiszen kölcsönös együttműködésről és bizalomról van szó.

– Az említett „Challenge – Power – Victory” sportfotós tárlatod mellett több egyéni és csoportos kiállításod is volt már.

Melyik volt az első és melyik volt a legemlékezetesebb számodra?

– 2004-ben csatlakoztam a Muraszombati Fotóklubhoz, és nem sokkal azután volt az első önálló kiállításom az ottani BTCben. Bár kisebb kiállításról volt szó, számomra fontos volt. Az

első nagyobb kiállításom pedig 2008-ban volt a Lendvai Zsinagógában, ahol 30 fénykép volt látható. Ugyanebben az évben tagja lettem a Lendvai FotóVideó Klubnak, ahol a mai napig tevékenykedem. 16 egyéni és több mint 40 csoportos kiállítás áll mögöttem, és mindegyikre a maga módján szeretettel emlékszem.

Talán olyanokat emelnék ki, amelyek nem a hazai környezetben voltak, hanem a Muravidéken kívül: a ljubljanai MORS-ban és a Celje melletti Teharjéban található Vasipari Múzeumban, ahol kétszer állítottam ki. Szép emlékek fűznek Varasdhoz is, ahol 2021ben egyszerre két helyszínen tartottak megnyitót a képeimből: a Varasdi Városi Múzeum Sermagepalotájának kiállítótermében volt látható a „Portrék” című kiállítás, valamint a Zlati ajngel galériában

35

Díva, 2018

a focimeccsekről készült, már említett fotóim kiállítása.

– Van még egy szenvedélyed, éspedig a költészet.

– Igen. A fotózás mellett ez még egy olyan alkotói világ, amely számomra a párhuzamos létezés kiindulópontját jelenti. A versírással is 12 éves koromban kezdtem foglalkozni. Az akkori szlovéntanárom, Ana Matjašec felfigyelt erre, és bátorított az írásra.

Nagyon hálás vagyok ezért neki.

Egy šoštanji irodalmi műhelymunka után kezdtem el kicsit komolyabban foglalkozni a költészettel, ahova Rajko Stupar küldött az akkori JSKD meghívására. Nem sokkal később részt vettem egy írótalálkozón, valamint egy női irodalmi maratonon Mariborban Marjan Pungartnik költő vezetésével. Különböző szlovén és helyi irodalmi folyóiratokban, valamint antológiákban is megjelentek a verseim, tagja vagyok a lendvai

36

Harmatfogók irodalmi társaságnak is. Sajnos jelenleg egy kicsit stagnálok ezen a téren.

– Nemcsak antológiákba kerültek be a verseid, egy saját versesköteted is megjelent. Hogy történt ez?

– A verseskötet gondolata már egy jó ideje bennem volt, hiszen a fotózással párhuzamosan egy ideig aktívan verseket is írtam. A könyv ötlete 2018-ban valósult meg a Lendvai Kulturális Egyesületek Szövetségének akkori elnöke, Danijela Hozjan és Olga Paušič író, költő kezdeményezésére. Annak ellenére, hogy az ebben megjelent fényképek és a versek egymástól függetlenül születtek, mégis összekapcsoltam őket, mivel első pillantásra úgy tűnt, hogy tökéletesen kiegészítik egymást. A versgyűjtemény „Stvarnost iluzije” (Az illúzió valósága) címet viseli.

– A magánútjaid, illetve a fo-

tóklub által szervezett utazásaid során is sokat fotózol. Portrékat is?

– Ha van rá lehetőség, portrékat is készítek. Jónéhányat sikerült készíteni Romániában, mivel az emberek ott nagyon barátságosak és szívesen is pózolnak. Amikor Máltán jártam, egy csapat szépségkirálynő a világ minden tájáról fotózást tartott a Popeye villageban. Titokban készítettem itt is néhány felvételt. Egyébként az utazásaim során inkább a tájat, a városokat fényképezem. Amikor Törökországban nyaraltam, épp nagynéni lettem, és valahogy meg akartam ünnepelni ezt az eseményt, hogy örökre az emlékezetemben maradjon. Egy ejtőernyős tandemugrás mellett döntöttem, amelyre magammal akartam vinni a fényképezőgépemet. Az ügynökség nem nagyon lelkesedett, hogy ekkora kamerával akarok ejtőernyőzni, de végül engedték. És miközben a levegőben lógtam 1.900 méter magasságban, fényképeztem is. Sajnos abban az időszakban, amikor a legtöbbet utaztam, még nem volt DSLR fényképezőgépem. 2004-ben vettem egyet, nem sokkal azután, hogy visszatértem egy nílusi körútról. Egy kicsit sajnálom, hogy ilyen későn, mert az előző kamerám bizonyos helyzetekben eléggé behatárolt.

– Végezetül: mit tanácsolnál azoknak, akik még csak ismerkednek a fotózással?

– A fotózás gyönyörű és nagyon kreatív hobbi. De nem elég csak megfigyelni, meg kell tanulni látni. Kitartani és még egyszer kitartani – de mindenekelőtt önmagad maradni.

Galič Tomaž fotós

Jelenetekben látni a világot Galič Tomaž minden lépésénél ott van vele a fényképezőgépe. „Univerzális” fotósnak vallja magát, akihez – habár a fotográfia minden válfajában jól érzi magát – a portrétechnika áll a legközelebb. Magáról azt mondja, nem perfekcionista, ennek ellenére ritkán elégedett teljesen az elkészült fotókkal. A sötétség és a komorság a kedvenc témája, a gótikus stílus áll a legközelebb hozzá.

Eddig két önálló és több csoportos kiállítása volt, jelenleg egy új tárlaton dolgozik.

Farkas Brigita Galič Tomaž a 90-es évek közepén kezdett komolyabban érdeklődni a fotográfia iránt, éppen abban az időben, amikor a digitális fényképezés kezdte meghódítani a világot. – Be kell vallanom, hogy mindig is érdekelt a fotózás, de valahogy nem tudtam elindulni ezen az úton. Különc, magányos gyerek voltam, aki – ha nem volt feltétlenül muszáj – nem hagyta el a szobáját. Aztán beláttam, hogy ez az életmód nem tesz jót nekem, és egyik napról a másikra úgy döntöttem, hogy veszek magamnak egy fényképezőgépet, amely minden

bizonnyal ki fog mozdítani a lakásból. Eleinte csak bolyongtam, és közben lefotóztam minden érdekes dolgot, ami az objektívem elé került. Egy ideig nagyon érdekelt a makrófotográfia, ha csak tehettem, bogarakat, rovarokat fényképeztem.

Idővel kezdett kikristályosodni az érdeklődési köröm, és megtaláltam azt, amit a legjobban szeretek.

Mostanában főleg természet- és portréfotózással foglalkozom, a konceptuális, illetve kreatív fotózást részesítem előnyben – mesél a fotóstörténet kezdetéről Tomaž, aki a fényképezés fortélyait és titkait elsősorban a tapasztaltabb (zömében maribori) kollégáktól a terepen tanulta meg. Tanfolyamokat akkoriban még nem nagyon szerveztek, a világhálón sem volt még minden elérhető.

Tomažt ritkán látni fényképezőgép nélkül a nyaka körül. – Sohasem tudni, mikor fog jól jönni.

Többször megtörtént már velem, hogy kimaradt az életemből egy érdekes, illetve számomra sokatmondó szituáció megörökítése, mivel nem volt nálam a készülék. Én ugyanis mindenben, amit látok, keresem a fotózásra megfelelő jelenetet – ha valami felkelti az érdeklődésemet, mindjárt meg kell örökítenem – mondja nevet-

ve. Másrészt pedig a munkája is nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy mindig készenlétben legyen a fényképezőgépe. Tomaž ugyanis Lendva Község, valamint különböző médiumok számára is készít riportfotókat a helyi eseményekről és rendezvényekről.

De kanyarodjunk vissza a témánkhoz, a művészeti fotókhoz.

Tomaž többször dolgozik modellekkel, történeteket gondol ki, amelyeket a képein keresztül meg is valósít. Az elképzelt koncepciók megvalósításához általában a már korábban is modellt álló lányokat választja, vagy megszólít ismeretleneket, ha úgy látja, beleillenek a történetébe. Még mielőtt komolyan belevágna a munkába, egy próbafotózás alapján eldönti, hogy létrejöjjön-e a közös munka. Dolgozott szlovén és külföldi modellekkel is, és ritka esetekben férfiak is a kamerája elé állnak. – Szívesen dolgozom változatos helyszíneken, elsősorban a természetben, valamint elhagyott, romos épületekben, amelyek mindig inspirációt adnak a portréimhoz. Az egyénre szabott igényeknek is próbálok megfelelni – fontos a személyre szabott megközelítés is –, hiszen annak ellenére, hogy tényleg változatos stílusokban készíthetek fényképeket, a végső eredménynek, a portréknak a modelljeim egyedi vonásait is ki kell emelnie. A célom, hogy olyan képeket hozzak létre, amelyek kifejezik az alanyok kisugárzását. Tehát a modellnek bele kell tudnia élni magát a szerepbe, el kell lazulnia a kamera előtt, mert a fotó mindent visszatükröz – magyarázza a modellekkel folytatott munkáról.

A már említett megfelelő helyszín kiválasztása mellett fontosnak

37

Fotó: Meszelics László

38

Balerina lova, 2022

tartja a történeteibe tökéletesen beleillő öltözék kiválasztását is. – Mivel a gótikus stílus közel áll hozzám, ezért általában ilyen irányba szoktam elindulni, ezt a koncepciót szoktam követni. És olyan modelleket találni – talán a vöröshajú, fehérbőrű lányok illenek ide a legjobban –, akik jól érzik magukat az erre a stílusra jellemző fekete ruházatban. De tetszenek a középkori ruhák, a viking korszak, az amazonok és a hercegnők is – sorolja Tomaž a kedvenc témáihoz illő „jelmezeket”. A ruhákat – mivel kevés az olyan, akinek a szekrényében található ilyen viselet – általában különböző weboldalakról rendeli vagy turkálóban bukkan rájuk. De volt már példa arra is, hogy varrónő varrta meg a ruhát az elképzelései szerint. Nemegyszer improvizálni is kell, és felhasználni

azt, amivel épp rendelkeznek.

Igaz, Tomaž elsősorban portrékat készít – ezen belül a teljes testportré a kedvence –, mégsem tartja magát kizárólag portréfotósnak. Inkább az „univerzális” fotósok közé sorolná magát, hiszen közel állnak hozzá a fotográfia más válfajai is. Mivel szeret kísérletezni, a szürrealizmus témájával is próbálkozott már, ahol még inkább kiélheti a kreativitását. Ezenkívül szeret lovakat is fotózni (egyébként ő maga is lótulajdonos), illetve felhasználni őket a történeteiben.

Ez idáig Tomažnak két nagyobb önálló kiállítása volt, a Zapuščeni atelje (Elhagyatott műterem) és a Dark angel (Sötét angyal), mindkettő a lendvai Színház- és Hangversenyterem előcsarnokában. – Az első 2008-ban jött létre, és az akkor 11 éve elhunyt nagybátyám, Gálics

István grafikus műterméről szólt.

Véleményem szerint Lendván ő akkoriban nem volt és talán még ma sem annyira elismert, mint amennyire ezt megérdemelné. A kiállítás a műtermét olyan állapotban mutatta be, ahogy azt ő otthagyta.

A képekkel szerettem volna megőrizni az emlékét, talán felhívni a figyelmet a művészi nagyságára, és nem utolsósorban dokumentálni a műtermét és a benne hagyott alkotásait, a holmiját és az ott őrzött régiségeket – meséli Tomaž, akit a családi kötelékeken kívül egy fájdalmasabb tény is összeköt a nagybátyjával: a grafikusművész ugyanis Tomaž 20. születésnapján halt meg.

– A második, 2016-ban létrejött kiállításom a Dark angel (Sötét angyal) címet viselte, és az eddigi legnagyobb projektemnek számít,

39

Dark angel, 2013

40 Fotó: Abraham Klaudia

Vár(akoz)ás, 2019

Dark angel 1., 2020

Fotó: Abraham Klaudia

hiszen a kiállítás után a fekete-fehér történet könyvben, illetve fotóalbumban is megjelent. A fotósorozat a sötétség és a világosság végtelen harcáról szól: a történetben a fehér angyal átváltozik feketévé, a fehérség a sötétség karmai közé kerül, ami – az én szemszögemből – nem feltétlenül a rosszat jelenti – emlékezik vissza a kiállításra, amelyre nagyon büszke. Rendkívül sokat és nagyon keményen dolgozott rajta, hiszen egy átfogó projektről volt szó. A modelleknek sem volt kön�nyű dolguk, a nehéz szárnyakkal a hátukon nem volt egyszerű pózolni a nem mindig kellemes testtartásokban. A projekt még nem ért véget, azóta is folyamatosan foglalkozik vele: ha csak lehetősége van rá, készít fotót a témában. Reméli, hogy sikerül annyi anyagot produ-

kálni, hogy a közeljövőben még egy kiállítás is készüljön belőle. Talán egy könyv is?

– Nem hiszem, hogy lesz még valamikor lehetőségem könyvet kiadni. Egy ilyen publikáció nem kevés pénzbe kerül, önerőből nem tudnám megvalósítani. A Dark angel könyv kiadása szponzorok támogatásával valósult meg – mondja.

A két önálló kiállításán kívül többször részt vett közös kiállításokon is, amelyeken különböző témákban mutatkozott be a közönségnek. Decemberben Mariborban lesz jelen a képeivel egy szürrealista témájú kiállításon. Mint mondja, a kiállításoknak megvan a maga varázsa, de mindjárt hozzá is teszi, hogy ő elsősorban a saját örömére fényképez, és nem foglalkozik

nagyon a tárlatokkal. Szerényen hozzáteszi, hogy a különböző címek és fokozatok elérése sem érdekli, soha nem dolgozott azért, hogy megkapja ezeket. Két fotója két évvel ezelőtt mégis bekerült a Pannonia Reflections nemzetközi kiállításra, a zsűri ugyanis felfigyelt beküldött képeire. – Igen, elküldtem egy pár fotót erre a versenyre.

Valójában a barátom, Dolenčić Davor támogatása miatt, aki ennek a versenynek a szervezője. Mint már említettem, elsősorban saját magamnak fotózom: ha valakinek tetszenek a képeim, az szuper, de ha nem, az sem baj – mondja.

Tomažt a fényképezés mellett a repülés, a magasság, a légi fotózás is vonzza. Ahogy lehetősége volt rá, beszerzett egy drónt. – Mindig csábított a légifotózás, felülről, ma-

41

Hamuból, 2022

42

Piros a zöldben, 2021

dártávlatból fényképezni. Amikor még nem voltak drónok, nehezen tudtam ezt kivitelezni. Szerencsére a technológia fejlődött, a drónok pedig meglehetősen egyszerűen és viszonylag olcsón lehetőséget adnak ilyenfajta képek készítésére – mondja Tomaž, aki a drónt nagyon sokszor használja a munkája során, hiszen rendkívüli perspektívákat lehet így elérni. Elsősorban a természet fotózására használja, de szereti beépíteni a kreatív fotózásba is, már a Dark angel projektben is használta. Szerinte az előnyei nyilvánvalóak, a már említett perspektívák mellett könnyen megközelíthetők és lefotózhatók általa a veszélyes és nehezen elérhető helyek is. Kiemeli, hogy fontos a CAA (Civil Aviation Authority) előírásait követni, és

betartani néhány előírást: lakott terület, házak és emberek felett nem szabad a tulajdonos beleegyezése, a CAA-hoz való bejelentés és engedély nélkül repülni. Tomaž komolyan betartja ezeket a szabályokat, különben a bírságok is magasak lennének.

Nemrég a maribori hőlégballonklubnak lett a tagja. Ehhez az érdekes, nem mindennapi sporthoz is a fotózáson keresztül jutott el.

Eleinte csak fényképezte a hőlégballonokat, de mivel impozáns megjelenésük teljesen magával ragadta, nemsokára kipróbálta a repülést is. – Egy fotós barátom szintén rajong a hőlégballonokért, sikeresen le is vizsgázott és szerzett magának egy ballont. Mivel a felszállás elég körülményes, minden

ballontulajdonosnak van személyzete is, akik segítik ebben. Ehhez tartozom én is. Gyakran repülünk a Muravidék, Maribor és Ptuj felett, de Ausztriában is repültünk már.

Idén Franciaországban jártunk a világ legnagyobb hőlégballonos találkozóján, ahol több mint 400 ballonnal egyidejűleg lebegtünk a levegőben. Rendkívüli élmény és kaland volt ez számomra – lelkesedik Tomaž, és hozzáteszi, hogy természetesen a fényképezőgépet is magával vitte a magasba.

Ami a jövőt illeti, csak annyit árult el, hogy jelenleg párhuzamosan több témában is fényképez.

Emellett egy új projekten is dolgozik, amelyből jövőre, illetve legkésőbb 2025-re kiállítást is tervez. És továbbra is hű marad önmagához...

43

Becses tárgyaink

A lendvai polgári iskola jelvénye Jel, jelzés, jelző, jelkép, jelvény. A jel olyan cselekvés vagy tárgy, amely felhívja a figyelmet és valamilyen tulajdonságot vagy hovatartozást fejez ki. Legismertebb jelvényeink a magyar koronázási jelvények: a Szent Korona, a jogar és az országalma.

Lendvai Kepe Zoltán A ruhára tűzhető jelvények katonai eredetűek. A katonaságban volt és van rang- és státuszjelző szerepük, és onnan kerültek át a civil életbe. Az Első Magyar Tűzzománc Kézelőgomb és Jelvénygyár 1899-ben alakult, amely még külföldre is készített termékeket. Az első nagy magyar jelvényreneszánsz az 1920-as években bontakozott ki, amikor elkezdődött az iskolajelvények divatja. Ezeknek két típusát ismerjük, a sapkajelvényeket és a ruhára tűzhető, úgynevezett fazonjelvényeket. 1945 után a sapkajelvények kimentek a divatból, az iskolajelvények szerepe viszont kibővült. Jelezték, hogy viselőjük az iskola kiváló diákja vagy hogy épp egy jubileum idején jár az intézménybe. Gyakori volt, hogy a jelvényeket maguk a diákok tervezték.

A lendvai polgári iskola 1872-

44

ben jött létre a város és környéke elszánt összefogása révén Alsólendvai Polgári Fitanoda elnevezéssel, amely eleinte a lendvai várban működött. Az intézmény 1894-ben került állami fenntartásba, majd az 1896-os millenniumi évben új iskolaépületet kapott a város központjában, a plébániatemplom szomszédságában. Az első tanévben 38 fiúnövendék iratkozott be a polgári iskolába, 1942-ben viszont már 317, ebből 172 fiú és 145 lány. A 2. világháború után a jugoszláv kommunista hatalom megszüntette a polgári iskolákat, alsó gimnáziumokká alakította ezeket át, 1958-ban pedig azokat is megszüntették.

Az Alsólendvai Magyar Királyi Állami Polgári Iskolának, amely 2022-ben ünnepelte alapításának 150. évfordulóját, az 1941 és 1945 közötti időszakból eddig kétféle jelvénye ismert. A jelvények kialakításán érezhető, hogy olyan korszakban készültek, amikor a hazafias felbuzdulás, az újra Magyarországhoz való tartozás öröme mindenre kiterjedt.

A bronzból készült, tűzzománctechnikával díszített jelvények pajzs alakúak. Tetejüket a magyar Szent Korona díszíti. Az egyik változat esetében maga a korona is tűzzománccal díszített.

A jelvénypajzs domináns színei a

piros-fehér-zöld, a magyar nemzeti színek. A fehér színű pajzsot először is egy piros-fehér-zöld sáv osztja ketté átlósan. A jobb felső részén az úgynevezett Kossuthcímer látható és az iskola neve olvasható. A bal alsó sarokban pedig Alsólendva város neve olvasható és a lendvai vár látható ugyancsak piros-fehér-zöld színekben: a piros tetőzetű fehér vár zöld hármashalmon áll. A két ismert jelvénytípus között a fő különbség éppen a vár kialakításában van. Míg az egyiken a vár ábrázolása csak jelképes, szinte gyermekien egyszerű, addig a másikon a perspektívát és a dimenziókat is érzékeltető többszintes várábrázolás látható zöld hármashalmon, ami felett kéken ragyog az ég. A ránk maradt régi fényképek tanúsága szerint a polgári iskola diákjai az ékes-fényes jelvényt a sapkájukon viselték, a sapka pedig a magyaros, zsinórozott iskolai egyenruhához tartozott.

A 2. világháború utáni Jugoszláviában éppen magyaros jelképrendszere és színezete arra kárhoztatta a Magyar Királyi Állami Polgári Iskola jelvényét, hogy fiókok mélyén, varródobozokban rejtegetve várja a jobb időket. Az egykori diákok, akik közül már egyre kevesebben vannak köztünk, a sapkájukon csak néhány évig viselték ezt a jelképet, de a szívükben örökké. Az utókor háláját érdemli az a néhány egykori lendvai diák, aki örökségünket becsben tartva ezt az egyedi, becses lendvai tárgyat önzetlenül és példamutatóan városunk múzeumának adományozta.

Fotó: GML Digitális Archívuma

Az Alsólendvai Magyar Királyi Polgári Iskola jelvényei, 1941–1945 között.

45

Kulčar Priska festőművész

Az értelem dacára Kulčar Priska festőművész, professzor és kurátor 1932-ben született Szentlászlón, apai ágon a gyökerei Hosszúfaluból erednek. Ötéves kora óta Csáktornyán él, ennek ellenére a kapcsolata a Muravidékkel szoros maradt, a fontosabb családi ünnepekre mindig szívesen eljött, otthonában pedig szeretettel fogadta rokonait.

A művészete mégis csak idén jutott el először a lendvai közönség elé.

Mivel a műveiről és a tárlatról, amely 2024. február 1-ig tekinthető meg a Lendvai Zsinagógában, már több írás is megjelent azóta, összeállításunk inkább Kulcsár Piroska – ahogy az itteni rokonság ismeri – életéről, valamint gazdag és rendkívüli személyiségéről szól.

Kulčar Priska a hosszúfalui származású Kulcsár István és a szentlászlói Margit (lánykori nevén Dóra Margit) egyetlen gyermekeként látta meg a napvilágot 1932. február 10-én. Szülőhelyén, Szentlászlón a fiatal család rövid ideig élt, utána Lendvára költöztek, ahol az édesapja a vasútállomási (Vukán) kocsmát vezette.

A jobb megélhetési lehetőségek utáni vágy 1937-ben Csáktornyára vezette a Kulčar családot, ahol az édesapja, István jelentős szerepet vállalt az ottani vendéglátóipar46

Fotó: az MMČ archívuma

Farkas Brigita

Kulčar Priska 1936-ban, négyéves korában. A fotót felnőtt korában is gyakran felhasználta.

ban: egy ismert vendéglő, a „Plavi podrum” kocsmárosa lett, majd pincefőnökként dolgozott. Priska Csáktornyán fejezte be az általános iskolát, 1951-ben a Varasdi

Gimnáziumban érettségizett. Egy évvel később a Zágrábi Képzőművészeti Akadémia festészeti szakára, Jerolim Miša professzor osztályába került, ahol 1958-ban

47 A grožnjani tűzhely,1966, olaj, vászon

Fotó: GML

Fotó: az MMČ archívuma

Kulčar Priska kurátor (balról a második), Ladislav Kralj festőművész özvegye, Slavka (jobbról az első) a Kralj Emlékmúzeum látogatóival 1984-ben.

szerzett diplomát. Tanulmányai befejezése után több általános és középiskolában oktatott képzőművészetet, majd 1977 és 1990 között, amikor nyugdíjba vonult, a Csáktornyai Muraközi Múzeum képtári részlegét vezette.

Tanári és kurátori munkájával párhuzamosan intenzíven alkotott, a legtermékenyebb korszaka a 60-as és a 70-es évekre tehető.

Festményeivel – Kulčar Priska a figuratív festészet kiemelkedő képviselője – többször bemutatkozott önálló kiállításokon Zágrábban, Csáktornyán és Grožnjanban, Szombathelyen, valamint egy alkalommal Szlovéniában is: 1979 nyarán a Muraszombati Galériában voltak láthatók az alkotásai.

Ezenkívül számos csoportos kiállításon szerepeltek a festményei otthon és külföldön, többek között Muraszombatban (2016) és

48

Lendván (1984, 2012, 2022), részt vett különböző nemzetközi művésztelepeken, közöttük 1984-ben a Lendvai Nemzetközi Művésztelepen is. Priska azon művészek első generációjához tartozik, akik az elhagyott isztriai Grožnjan váro­ sában 1965-ben elkezdtek alkotni, művésztelepet hoztak létre, amely nyomán a település hamarosan a hazai és a nemzetközi művészeti színtéren a Művészek Városaként lett ismert. Priska is a grožnjani műtermében töltötte nyarait, ahol alkotott egészen az 1990-es évek közepéig.

A legnagyobb és legjelentősebb kiállítása 1992-ben volt Csáktornyán a Muraközi Múzeumban. Saját válogatásában az „U inat intelektu” (Az értelem dacára) című kiállításán közel 130 festmény volt látható, többnyire magángyűjteményekből. A

művei határozottságot tükröznek, civilizációnk létkérdéseivel foglalkoznak. Mai szemmel (is) nézve: progresszív, a saját kora előtt haladó alkotóról van szó. Hűségét a művészethez és az intézményhez, amelyben évekig dolgozott, mi sem mutatta jobban, mint hogy a kiállítást követően saját kiadásban nyomtatta ki a tárlat katalógusát, hogy anyagilag ne terhelje az intézményt, ahonnan nyugdíjba vonult, mivel a délszláv háború miatt – mint a többi kulturális intézmény is Horvátországban – korlátozások alatt állt. Sőt, Kulčar Priska újabb negyven alkotását adományozta a múzeumnak, aminek eredményeként létrejött a Kulčar Priska Gyűjtemény. Mivel nincs örököse, a művésznő minden ingó- és ingatlanvagyonát humanitárius célokra szánta. A lendvai kiállítás apropójából a helyi galériának is

Fotó: GML

49

Virágok helyett,1978, gouache, papír

Fotó: az MMČ archívuma

Priska grožnjani műtermében 1976-ban.

ajándékozott három festményt.

Nem sokkal azután, hogy elkezdett dolgozni a múzeumban, átvette a leghíresebb muraközi festőművész, Ladislav KraljMeđimurec hagyatékát, amelyet felesége, Slavka Kralj ajándékozott az intézménynek. A művésznő nagy lelkesedéssel és elszántsággal egy koncepcionális projektet készített az alkotó szülőházával kapcsolatosan: felállított egy állandó kiállítást a festő műveiből, leltározta a gyűjteményét és a tárgyait, valamint gondoskodott Ladislav Kralj-Međimurec alkotásainak és bútorainak restaurálásáról.

Az emlékmúzeum 1979-ben nyílt 50

meg, utána Priska a festői hagyaték bemutatásával kapcsolatos oktatási és pedagógiai tevékenységet folytatott, valamint dolgozott Ladislav Kralj-Međimurec átfogó monográfiájának elkészítésén (1989-ben jelent meg). A Kraljemlékmúzeum Csáktornyán ma is működik, a kertjében számos rendezvényt tartanak, elsősorban a fiatalok részére.

Kulčar Priska életműve sem maradt észrevétlenül: monográfiáját 1996-ban Stanko Špoljarić művészettörténész készítette el a Csáktornyai Kulturális Központ kezdeményezésére, ahol a művésznő több éven át külső munka-

társként volt jelen számos kiállítás felállításánál.

Kulčar Csáktornya kulturális és társadalmi életének egyik központi – és nagyon aktív – személyisége volt még néhány évvel ezelőtt is. Sok éven keresztül jelentős mértékben hozzájárult Csáktornya hírnevének és értékeinek népszerűsítéséhez. Érdemeiért Csáktornya városa 2018-ban életműdíjra javasolta, amelyet a művésznő viszont elutasított. Mint tanár számtalan csáktornyai és muraközi fiatal emlékezetének részévé vált: enciklopédikus tudásával és érdekes történeteivel, valamint tanítási módszerével kevés olyan volt, akinek nem tudta felkelteni az érdeklődését a művészet iránt.

Elmondható róla, hogy egy városi legendának számít, akire sok generáció emlékszik – még a legfiatalabbak is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a négy évvel ezelőtt Csáktornyán szervezett Nemzetközi Filmműhely, amelyen különböző országokból érkező gyerekek animációs dokumentumfilmet készítettek a művésznőről „Tko je Priska?” (Ki is Priska?) címmel. És valóban, ki is Priska? Hos�szúfalui unokatestvére, Torhács Józsi szerint Piroska egy nyugodt természetű, nagyon kedves személyiség, aki az életét a művészetnek szentelte. Látogatásukkor többször a műtermébe vezette őket és mesélt nekik a művészetről. Piroskával ugyanis mindenről jól el lehetett beszélgetni. Ma is a saját világában él, postai úton küldi a leveleit és az ünnepekre szánt üdvözleteit, fénykép szinte nem található róla, a modern technológia nem érdekli.

Mint mondják, szinte lehetetlen nem kedvelni...

51 Ádám és Éva,1960, lavírozott tus, papír

Fotó: GML

Persa János képzőművész, sportoló és karikaturista

Humor nélkül nincs karikatúra!

A humor és az igényes karikatúra szorosan összefonódik, és ebben a műfajban Persa János –művésznevével Jancsi – valóságos mester. A nyugalmazott lendvai rajztanár és elkötelezett focirajongó évtizedeken át szenvedélyesen játszott és szurkolt a futballmérkőzéseken. Ősszel átvehette a Nafta fociklub díját, amellyel elismerték hosszú és színvonalas pályafutását. Népszerű karikatúrái a kilencvenes években heti rendszerességgel jelentek meg a Népújságban, és gyakran előrevetítették a mérkőzések kimenetelét. Lendvai otthonában kerestük fel, hogy a sportról és a karikatúrákról beszélgessünk.

Persa János. – Az újságnak szánt rajzokat gyorsan kellett elkészíteni, hiszen a meccsek vasárnap voltak, és kedden már leadási határidő volt. A meccs előtti számok olyan grafikákat igényeltek,

amelyek utaltak arra, mi várható a hétvégi találkozón. A mérkőzés után pedig következtek a rajzok az eredményekről. Rengeteg ilyen páros ábrát készítettem az évek alatt – mutatja őket.

A látszólag egyszerű karikatúrák mögött hatalmas munka áll.

A rajzolás fejben kezdődik; először egy jó ötlet kell, majd jöhet a skicc, aztán a vázlat alapján a rajz kihúzása fekete tussal. A kész rajzokat azonnal lefénymásolta, így minden alkotásról készült másolat.

Abraham Klaudia

A karikatúra elkészítése nem csupán rajzolást jelent, hanem egy történet kitalálását is, amihez kreativitás és humorérzék szükséges. – A kulcs az, hogy az ember képes legyen megragadni egy esemény lényegét, és ezt egy kis fantáziával beszédes rajzzá alakítani – fogalmazza meg

52

Fotó: Abraham Klaudia

Fejben születik, papíron éled

A rajzok alapján képes felidézni a nagy mérkőzéseket.

53

Fotó: Abraham Klaudia

Karikatúrái szépen rendezve egy óriási mappában.

Az évek alatt kialakultak bizonyos sablonok és gyakran alkalmazott mintázatok, amelyek megkönnyítették és meggyorsították a karikaturista munkáját. – A vázlatok pontos átmásolására üvegtetejű dobozt használtam, amelyben alul egy lámpa világított. Az üvegre ráhelyeztem a ceruzarajzot, arra pedig az üres papírt. Az átvilágított vázlat körvonalai alapján készült el a vonalrajz. A díszítéshez és a különböző mintázatokhoz „raszter-papírokat” alkalmaztam. A lámpás technikával milliméteres precizitással tudtam a mintákat elkészíteni és méretre vágni – magyarázza, miközben a mintás karikatúrákat vizsgáljuk. Ez a díszítési mód Persa János-Jancsi egyedi védjegye volt, csak ő használta. – Volt, 54

hogy egy rajzzal 10–15 perc alatt kész voltam, máskor pedig 2 óráig is eltartott. Az alkotás ilyen, van, hogy könnyen megy, ha van ihlet és kedv, és van, hogy nehézkesen születik meg a kép, ha az ember rossz passzban van. De én nagyon szerettem ezt csinálni – vallja.

A gyűjteményben böngészve felidézi a felejthetetlen mérkőzéseket. Habár a legtöbb karikatúra a Nafta csapatáról szólt, akadtak olyanok is, amelyek a kisebb klubokat, Lendva Község és más község falvainak mérkőzéseit örökítették meg. A jó karikatúrához követni kellett a meccseket, a bajnokságokat, ismerni a játékosokat, a települések csapatait, és tudni, hogy ki miben erős vagy éppen gyenge. Ezek az ismeretek szükségesek voltak ahhoz, hogy

találó karikatúra születhessen, amely nemcsak a szurkolók, de mindenki számára érthetővé tette, ki esélyesebb a győzelemre. Néhány rajz a mérkőzések végkimenetelét valóban előrevetítette. Ez pedig egyértelműen azt mutatja, hogy csak olyan személy képes erről hitelesen alkotni, aki szinte naponta követi a sportágat. Persa János pedig nemcsak követte, élte is a focit…

A pioníroktól az öregfiúkig – A sport mindig fontos volt számomra. Minden sportágat szeretek, de négy igazi kedvencem van – mondja, majd mesélni kezd. – Gyermekként a TVD

Partizán mellett laktunk, és rendszeresen bejártam a terembe.

Nagyon szerettem a gimnasztikát és a tornát. Olyan szaltókat mutattunk be, hogy azt ma senki se hinné el. Így a torna mindig is közel állt hozzám, és jó is voltam benne. A másik kedvencem a síelés volt. Apám is nagy síelő volt, így tőle is örököltem a téli sportok szeretetét. A családommal sok időt töltöttünk a szlovén hegyekben, a feleségem, Trezika is megtanult síelni, meg persze a gyerekek is. A harmadik szenvedélyem pedig az úszás.

Amikor az iskolában tanítottam, húsz évig kísértem a gyerekeket sítáborokba és a nyári úszótáborokba – mondja lelkesen. Ebből kifolyólag más sportágakból érkező híreket is szívesen örökített

meg a rajzokon, különösen a téli sportokról. A foci pedig valóban az élete sportja.

– Egész életemben fociztam, és büszkén mondhatom, hogy mi voltunk az első pionírcsapat a Nafta klubnál – meséli. – Egészen apró fiúgyerek voltam, amikor elkezdtem rúgni a bőrt. Az elemi iskola utolsó osztályáig lelkesen edzettem, fociztam. Mivel rajzot akartam tanulni, így Ljubljanában folytattam az iskolát. De a focit ott sem hagytam el. Beléptem a Ljubljana csapatába is, és ott játszottam egészen addig, amíg be nem hívtak katonának – emlékszik vissza nosztalgiázva.

A katonai szolgálatot követően Lendván ajánlottak neki állást az általános iskolában. 1961ben visszatért szülővárosába, és

ezzel a Naftához is visszatalált.

– 1968-ig a Nafta csapatában játszottam, majd amikor abbahagytam a nagyfocit, csatlakoztam az öregfiúcsapathoz. A futball tényleg az életem része volt. A Nafta kitüntetése számomra igazán nagy dolog, úgy érzem, ezzel elismerték és egyben megkoronázták a focis pályafutásomat – zárja gondolatait.

Humorba csomagolt kritika A Népújság hetilap nem csak sporteseményekről rendelt karikatúrákat, társadalmi, kulturális vagy gazdasági témák is előkerültek. A karikaturista a muravidéki életet is górcső alá vette, 55

Fotó: Abraham Klaudia

Fotó: Abraham Klaudia

A legrégebbi karikatúrák egyike: ahogy Salamon Árpád, egykori rajztanára az öreg, nyikorgó biciklijével közlekedik.

A kollégiumi nevelőjét is megrajzolta.

56 is szeretettel gondol rá, ha a Ma kezébe kerül a vicces rajzocska.

Fotó: Abraham Klaudia

Muravidéki témában a helyi rendezvények sem úszták meg karikatúra nélkül.

és gyakran előfordult, hogy egy humoros ábra többet közölt a helyzetről, mint egy írott cikk. – Az emberek elfogadták a humorba csomagolt kritikát, mert tudták, hogy igaz. A poénos rajzokat azok is jóízűen vették, akikről szóltak. Sosem szültek a rajzok sértődést, haragot vagy negatív reakciókat – mondja, ahogy a következő mappa tartalmát lapozzuk. Volt, hogy megviccelte a borosgazdákat, akik bor helyett sört vedelnek, a lendvai szüretet, ahol senki sem szüretel, a kátyús utakat, a gyárak és az intézmények működését. Persze a műfaj egyik lényege a csipkelődés, ám sosem tévesztette szem elől az igazságot. A kritika néha gúnyosan jött át, de sosem terjesztett hamis információkat. Társadalmunk baklövéseire reflektált. –

Ma talán nehezebben viselik az emberek a kritikát, és lehetséges, hogy a jelen emberei nem lennének hajlandók ezt a műfajt olyan jól fogadni, mint az akkoriak tették – mondja.

Persa Jancsi alkotásai hetente szerepeltek a Népújságban, a 90-es évektől egészen a 2000-es évekig. A karikatúrák rajzolása azonban ennél jóval korábban kezdődött. Már fiatal diákként is kedvelte ezt a műfajt, diáktársaival rendszeresen készítettek egymásról vicces rajzokat. De megörökítette például szeretett tanárait is, és a kollégiumi nevelőket – ezeket a rajzokat a mai napig őrzi. A katonaság alatt is rajzolt a katonai újságnak, amelyben az újoncok, a „kopaszok” mindennapjait vetette papírra rajz formájában. Focistaévei alatt

pedig a Nafta klubnak plakátokat is tervezett. Később érdeklődés mutatkozott a muraszombati Mura labdarúgóklub felől is a rajzok iránt, de nem vállalta.

Persa János ma nyugdíjaséveit éli, karikatúrákat már nem készít, de szívesen nosztalgiázik életének erről a fejezetéről is: maradandót alkotott a muravidéki magyar médiában. Jelenleg a festés az, ami leköti a kreativitását és művészi hajlamát.

Geometrikus stílusban készít nagyméretű akrilfestményeket, ugyanazzal a precizitással, ami minden munkájában megmutatkozik. A legújabb alkotásaiban a színek és a formák harmóniája egyesül. A Nafta díjazott focistája és a képzőművész karikatúráival belevéste nevét a Népújság történelmébe is.

57

Évforduló 1904–2024

Fehér Jani, a muravidéki operaénekes, az „eszéki bariton” Fehér Jani operaénekes születésének 120. évfordulóját ünnepeljük jövőre. Annak ellenére, hogy ismert előadóművész volt, sőt a halála után is volt olyan javaslat, hogy róla nevezzék el a Lendvai Zeneiskolát, még nem igazán foglalta el az őt megillető helyet a jeles muravidéki magyarok körében. Ismertségének, munkásságának emlékéről szülőfaluja, Hosszúfalu gondoskodik, ugyanis a nevét viseli a helyi művelődési egyesület, amely rendszeresen emléknapot is szervez az „eszéki bariton” tiszteletére.

szárosnál kitanulta a hentesszakmát, majd Muraszombatban a Benko-féle húsgyárban dolgozott, míg az élet el nem vitte a horvát fővárosba, Zágrábba, ahol a most is működő Sljeme húsfeldolgozóban kereste a kenyerét. Már inaskorában énekelt az akkori lendvai dalárdában, erős, szép hangja volt, de kellemes baritonját a Sljeme húsgyár kórusában fedezték fel igazán. Így került Fehér Jani a kultúra világába szinte mesébe illő módon: a szegény mészárosból operaénekes lett. Hangjának csiszolása idején a felesége, Slavica

Tomka Tibor Fehér Jani 1904. július 13-án született Hosszúfaluban. Édesanyja, Herman Erzsébet a háztartást vezette, apja, Fehér Mihály pedig „útkaparóként” kereste a kenyerét és tartotta el a családot. Szegénysorsban élt az ötgyermekes család, de Mihály, az apa jókedélyű ember volt. Aktívan részt vett az akkori Hosszúfalu kultúréletében, színda-

58

Verdi Rigolettójában 1952-ben.

rabokat rendezett és játszott. Jani fia sokat örökölt tőle, de az operaénekesi pályáig innen még hosszú útkeresés vezetett el.

Jani Lendván Waltersdorfer mé-

dolgozott a férje szerencséjéért és 1937-ben született Tatjana kislányuk boldogságáért. Fehér Jani Zágrábban kezdte tanulni a szólóéneklést Reizner és Vrbanič

59

A fiatal Fehér Jani a karrierje elején.

professzoroknál, majd tagja lett a zágrábi Horvát Nemzeti Színháznak. 1947 őszén Eszékre költözött, és az ottani Nemzeti Színházban Puccini: Madame Butterfly című operájában Sharpless szerepében debütált sikeresen. Karrierje folyamán mintegy 50 operában és több operettben vállalt szerepet. Legjobb alakítása az 1950-es években Ivan Zajc ismert történelmi operájához, a Nikola Šubić Zrinjskihez fűződik, amelyben a címszerepet, Zrínyi Miklóst alakította. Elismerésben részesült Bizet Carmenjében Escamill alakításáért és Csajkovszkij Anyeginjének főszerepéért is. Emlékezetes alakításokat nyújtott Verdi Aidájának Amonaser szerepében, a Rigoletto címszerepében, Lune

60

Lányával, Tatjanával az 1950-es években.

gróffal a Trubadúrban... Vendégszerepelt Budapesten, Pécsett, Mohá­ cson, Szigetváron, Šibenikben…

Fehér Jani, akit a délszláv térség Ivan Feher-ként ismert, különösen a Rigoletto főszerepét szerette, de a helyi beszámolók szerint mindenhol szeretett énekelni, otthon, vendéglőben vagy a barátok házánál. Víg, kedves emberként emlékeznek rá. Szerette az embereket, a humort, és a jó lendvai bort sem vetette meg. Szeretett sétálgatni és gombászni az erdőben. Nyaranta, amikor hazajött Hosszúfaluba, kaszálgatott, etette a lovakat és a baromfit. Szerette a természetet.

1965-ös nyugdíjaztatása után Magyarországon, a harkányi gyógyfürdőben adott elő magyar dalokat,

népdalokat. Aktív énekesként az eszéki operával sokszor vendégszerepelt Szigetváron és Pécsen is.

A kritikusok a hangját telt és sötét baritonnak tartották, igen alkalmasnak az operák drámai szerepeire. „Apám az opera mellett imádott dalolni magyar nótákat is, de nem idegenkedett a szlovén és a zágorjei daloktól sem, és bizonyára akadnak még olyanok is, akik emlékeznek széles repertoárú lendvai szerepléseire, ahol Lendva nevezetes személyisége és gyermekkori jóbarátom, Hajós Ferenc kísérte zongorán” – emlékezett Fehér Tatjana, a lánya a Népújságnak 1999-ben adott nyilatkozatában.

Fehér Tatjana, a Mostari Horvát Nemzeti Színház színésznőjeként

„Édes apukám!” (Sladki moj tatica!) – írta az 1960-ban készült fénykép hátoldalára a lánya, Tatjana.

Fehér Jani 1962-ben az Eszéki Horvát Nemzeti Színház tagjaként.

még sok ideig előszeretettel látogatott vissza Hosszúfaluba, Lendvára. Így volt ez 1999-ben is, amikor a húszéves jubileumát ünneplő hosszúfalui művelődési egyesület a faluotthon homlokzatára Fehér Jani tiszteletére emléktáblát helyezett el. Fehér Tatjana 78 éves korában, 2015-ben hunyt el Zágrábban.

Fehér Jani 1978 júliusában járt utoljára a szülőfalujában. Másfél hónap múlva, augusztus 31-én 74. életévében hirtelen elhunyt Eszéken, ahol végső nyugalomra is lelt. Életerős volt az utolsó napig.

Fehér Jani operaénekes emlékét nevében őrzi szülőfalujának művelődési egyesülete, évente emléknappal is felidézik alakját, és nem szakadt meg a rokoni, családi kötelék sem.

Külön köszönet Szőke Zitának a rendelkezésünkre bocsátott családi fényképekért!

61

Szomszédságban

Egyszervolt Fiume Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Fiume – a mai Rijeka – forgalmas magyar kikötő volt. Manapság a kikötőváros mellett többnyire csak elsuhanunk más tengerparti úticélunk felé tartva, pedig a történelme, a jellegzetességei és a magyarokhoz kötődő szálai miatt megérdemli, hogy elidőzzünk ott egy kicsit, sétáljunk egyet a kikötőjében és hangulatos utcáin. Azért is, mert Fiumének nemcsak magyar múltja, hanem magyar jelene is van, hiszen a hagyományok és a szó megőrzését egy maroknyi magyar közösség vigyázza.

Horvat Silvija A Kvarner-öböl északi oldalán fekvő, olasz nevén Fiume (Rijeka) a városközpont peremén a tengerbe ömlő Rječina folyóról kapta a nevét. Horvátország legnagyobb kikötője és harmadik legnépesebb városa az írások szerint a fénykorát az osztrák–magyar kiegyezést követően élte, amikor a várost Magyarországhoz csatolták.

Ebben az időben óriási erőkkel megkezdődött a Magyar Királyi Hivatal főmérnöke, Hajnal Antal tervei alapján és irányítása alatt a kikötő kiépítése. Ekkor épült meg a hullámtörő gát, a hajógyár, a csatorna, megépültek a mólók, a raktárak és üzemek, valamint kivezették a vasútvonalat a tenger62

partra. A nagyléptékű beruházás nyomán 1888-ban készült el a kikötői komplexum, amely a Molo Maria Teresa nevet kapta. 1908ban továbbépítették, ekkor nyerte el mai, közel kétkilométeres hosszúságát. Fiume ezzel modern kikötővé és a tengeri kereskedelem felé nyitott várossá vált. Innen szállították távolabbra a magyar mezőgazdasági terményeket, de a behozatalban is meghatározó szerepe volt. A századfordulóra tizenegy magyar tengerhajózási vállalat több mint száz hajója bonyolított le forgalmat Fiume és a világ kikötői között. Mivel a város legfontosabb ipari ágazata – évszázadok óta – mégiscsak a hajóépítés és a tengerhajózás volt, ráragadt az ipari város megnevezés is, amitől teljesen a mai napig nem szabadult meg. 1915-ben itt készült el például az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb, Szent István nevét viselő csatahajója.

A városban számos kiemelkedő épület és ipari beruházás is kötődik magyar mérnökök és építészek nevéhez. A magyar fennhatóság alatt magyar kormányzó irányította a várost, magyar hivatalok, képviseletek működtek.

Abban a korban az olaszok és a horvátok mellett szép számban éltek itt magyarok is, és néhány ismert magyart is magáénak tudhat a város. Itt született például Csikszentmihályi Mihály Széche-

nyi-díjas pszichológus, valamint Kádár János kommunista politikus is. A világháborúk idején a válságok és a kivándorlás súlyosan érintette a térséget, nagyon sokan vándoroltak el erről a területről, és sokan pont Fiumében szálltak hajóra.

A történelem egyébként sem kímélte a várost, csak a múlt században hat országhoz is tartozott, de talán épp ezért mindmáig jellemző rá a nyitottság, a befogadókészség és a sokszínűség.

A magyar szálakat és magát a várost indultam el felkutatni idei kiruccanásomon.

A hajdani magyar tengerparti városba nem nyáron, hanem no­vemberben, egy viharos, borongós, esős, erős széllökésekkel kísért, magas hullámokat korbácsoló időjárást hozó napon toppantam be. A közel háromszáz kilométerre lévő városba autópályán érkeztem, és ahogy keltem át az alagutakon az úticélom felé, egyre tornyosodtak a felhők, és érkezésemkor már szakadó eső fogadott. A városközpontban a forgalom csigalassú tempóban haladt, de addig legalább nyugodtan nézegethettem a régi épületek impozáns vonásait. Aztán a türelem további ezer percére volt szükség, hogy végre a kikötőben elfogadható áron parkolót találjak. A felfedezés útjára lépve szerencsémre aztán nem a bóra (vagy horvátul bura) marta belém hátborzonga-

Fotó: Horvat Silvija

A 140 méter magas dombon fekvő Trsat várától szép kilátás nyílik a tengerre és a városra, valamint a Riječina folyóra, amelyről a város a nevét kapta.

tóan rideg karmait, hanem már a kellemes hőmérséklettel járó jugó tette lehetővé, hogy a városnézés körülményei elviselhetők legyenek. Esernyővel haladva a városközpont felé nem igazán lehetett látni turistákat, mégis nyüzsgött a helyiektől a belváros, a kávézók és az éttermek tele voltak élettel, beszélgető emberekkel.

A korzó nevet viselő óvárosközpont elegáns, széles és hosszú, térköves sétálóutcája mentén klasszicista épületek és reformkori paloták húzódnak.

Ma főként szállodák, hivatalok, bankok, éttermek, kávézók és üzletek működnek bennük. Egy kicsit azonban elcsúfítják az óvárost a beékelt csúnya házak, amelyek a múlt század hetvenes éveire voltak jellemzők – de ez

szinte mindenhol így történt. A korzó közepén Rijeka leghíresebb épülete, a város szimbóluma, az óratorony magasodik. Az épületet a történelem során többször átépítették, ma is látható órája pedig 1873-ban került fel. Az óratorony alatt áthaladva az Ivan Koblar térre érkeztem, majd a jezsuiták által épített Szent Vitus-székesegyház tárult elém, amelynél zárt ajtó fogadott. Bolyongva az utcákban, megmászva a lépcsőket a Múzeum téren egy magyar vonatkozású épülethez, az egykori kormányzói palotához értem, amely a 19. század végén Hauszmann Alajos tervei alapján épült. Az épület ma a Tengerészeti és Történelmi Múzeumnak ad otthont.

A belváros peremén megtekintettem a Nemzeti Színházat

– amely sok más épület mellett szintén az Osztrák–Magyar Monarchia idején, 1885-ben épült – és szépen parkosított környékét. A közvetlen közelében lévő főpiac két egyforma, látványos, 1916-ban szecessziós stílusban épült zöld pavilonjában termelői piac működik, de külön figyelmet érdemel az impozáns halpiac épülete élénk, sajátosan nyüzsgő hangulatával.

Számomra a városban az egyik leglátványosabb a kikötő és a hullámtörő volt. A magyar idők emlékét a kikötőben máig fennmaradt eredeti vasbakok őrzik, melyeken a „Skull Mátyás vasöntödéje, 1893”, illetve a „Schlick Vasöntöde és Gépgyár Rt. Budapest” felirat olvasható.

Az erős széllökések és eső elle63

Fotó: Horvat Silvija

Fiume hosszú sétálóutcája, a Korzó, a város szimbólumával, az Óratoronnyal, mely magán viseli az osztrák–magyar idők jegyeit.

Fotó: Horvat Silvija

A halpiac gazdag kínálatával hétköznap is megérdemel egy látogatást.

64

Fotó: Horvat Silvija

A város barokk temploma, a Szent Vitus-székesegyház a főtér mögött áll.

nére nem tűnt ajánlatosnak, sem élvezetesnek a séta a mólón, de nem hagyhattam ki az élményt, hogy Fiume leghosszabb, Molo Longo nevű mólóján végigmenjek, amely a város legszebb épületeire, köztük a legnagyobb építményre, az Adria-palotára (ma a Jadrolinija székhelye) és a csodálatos tájra, a kikötőben lévő csónakokra, valamint a halászhajókra biztosít gyönyörű rálátást. Ezt a sétát mindenképpen ajánlom, ha Rijekában járnak. A hullámtörő gátról végigpásztázva a város feletti dombtetőt a tekintetemet Trsat vára ragadta meg. Ez Fiume legkorábbi történelmi városrésze, mely jó ideig külön település volt, de mára már teljesen egybeépült a tengerparti, kikötői városrésszel. A várat egy régi római erőd helyén

építették a 13. században. A kastélyhoz több út vezet, gyalog, akár az 539 lépcsőt leküzdve is fel lehet mászni, de én ezúttal autóval közelítettem meg. Az odavezető út parkos, családi házakkal övezett útszakaszon vezetett. A vár ma múzeum, ahol meglepetésemre nem szedtek belépőt. A régi idők fontos megfigyelőpontjáról lenyűgöző látvány tárult elém.

A rossz idő rontotta a kilátást a végtelen tenger irányába és a széltől kavargó tenger színe sem volt nyári csillogású, de az egész Kvarner-öböl elterült előttem, végigkövethettem a háttérhegyekből hömpölygő Riječina folyó útját a tengerig, láttam a belvárost és mindazokat a helyeket, ahol már jártam.

Fiumei tartózkodásom alatt

a belvárostól nyugatra a kapucinus-rendi Lurdi asszonyok templomába sem tudtam bejutni, de továbbhaladva a cukorpalota felé a Pfaff Ferenc által tervezett vasútállomást is megnéztem, majd a horvát labdarúgó-bajnokság első osztályában játszó Rijeka egykori, Kantrida nevű stadionjához vettem az irányt, melynek egyedisége, hogy a tengerhez közeli kősziklába építették még 1912-ben. Miután Rijeka csapata 2014-ben lejátszotta a pályán az utolsó mérkőzését és a korszerű Rujevica fociközpontba költözött, a Kantrida elsősorban a női focicsapat és az atlétikai klub otthona lett. A stadion egyedülálló látványa, amely a város védjegye is, mindenképp megért egy pillantást. Kevésbé ragadott meg viszont

65

Fotó: Horvat Silvija

Fotó: Horvat Silvija

Az utcákból a tengerre kitekintve ilyen látvány fogadott.

66

Fotó: Horvat Silvija

A magyar idők emlékét őrzik a kikötőben a máig fennmaradt eredeti vasbakok.

a létesítmény mellett elterülő strandszakasz és a kikötő előtt szinte sorban várakozó, kisebbnagyobb teherhajók látványa, ami emlékeztetett rá, hogy mégiscsak egy kikötővárosban csatangolok.

A város számos múzeummal várja a látogatót. Én eltértem a hagyománytól, és a Peek&Poke Computer Múzeumot kerestem fel, ahol régi írógépek, hatalmas konzolok és számítógépek sorakoznak. Néhány közülük üveg mögött van, de néhányukon még játszhattam is retró játékokat. Szerencsém volt, hogy nyitva találtam, hiszen a szezonon kívül csak előzetes bejelentkezéssel nyitnak ki. A pénztáros kedves volt, nagy vonalakban bemutatta a tárlatot és még kávéval is megkínált.

Fiumét azonban nemcsak a kikötője, az ipara, dinamikus turizmusa, hanem pezsgő egyetemi és társadalmi élete, művészeti és kulturális értékei is jellemzik.

Nem is csoda, hogy a város 2020ban Európa Kulturális Fővárosa volt. Bevallom, turistaként inkább egyik kulturális vagy fesztiváleseményre térnék vissza Rijekába nyaralás helyett – talán a világon a harmadik legnagyobb Rijekai Nemzetközi Karneválra.

Aki szereti a tengert, az tudja, hogy milyen remek érzés a „riván” egy kávé mellett élvezni a tengert és a hangulatot. A kávét most egy melengető tea váltotta fel, amelyhez egy ismert magyar sütemény is társult, hiszen még egy magyar örökséget felfedez-

tem egy cukrászda találékonyan beépített teraszán ücsörögve. Az árjegyzéket böngészve vettem észre a Rigójancsi nevű csokis süteményt, amit a helyiek Rigojančinak neveznek. Azóta kikutattam, hogy a magyar időkben nagyon népszerű volt itt is ez a sütemény, amit egy hollywoodi filmbe illő történet ihletett – egy cigányprímás és egy amerikai milliárdos lányának románca –, és afféle édes örökségként megmaradt mostanáig a városban, emlékeztetve az egykori időkre is.

Fiume sok különlegessége közé tartozik az is, hogy egy maroknyi magyar közösség is él itt, akik a HDMK (Horvátországi Magyar Demokratikus Közösség) Tengermelléki-fennsíki megyei 67

A kapucinus templomtól szép a kilátás a tengerre. Ottjártamkor sajnos zárva volt.

Fotó: Horvat Silvija

A városközpontban található ferences templom és kolostor, a csáktornyai búcsú zarándokhelye.

Fotó: Horvat Silvija

A híres Kantrida stadion különlegessége, hogy a tengerhez közeli kősziklába építették még 1912-ben.

68

Fotó: Horvat Silvija

Fotó: Horvat Silvija

A kikötőben éjjel-nappal hatalmas daruk dolgoznak.

A kikötő egyik legimpozánsabb épülete az egykori Adria-palota, amely ma a horvát hajózási társaság, a Jadrolinija székhelye.

69

Fotó: Horvat Silvija

Kolodko Mihály itt is elhelyezett egy miniszobrot. Rejtő Jenő „Piszkos Fred, a kapitány” című regényének legendás jelenetéből a kést rejtette el a városban.

Eláruljuk: a kikötőben kell keresni.

Fotó: Horvat Silvija

Fiume/Rijeka az alternatív kultúra egyik legismertebb bölcsője a térségben.

70

Fotó: Horvat Silvija

Nem messze a városközponttól, a szecessziós Anna-villában tevékenykedik a tengermelléki magyar egyesület és Magyarország tiszteletbeli konzulátusa is.

egyesületén belül igyekeznek megőrizni a magyar hagyományokat, ápolni az emlékeket. Nem a monarchia korának leszármazottjai, az egyesületi tagok általában a múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben a Vajdaságból, Szlavóniából, Baranyából települtek Rijekába. Az egyesületben a megmaradásra törekednek, aminek érdekében az óvodások és kisiskolások számára magyar játszóházat működtetnek. Tevékenységük között szerepel magyar népmesék fordítása horvát nyelvre, de működtetnek irodalmi és dráma szakcsoportot, valamint festőkört is, hiszen – amint ezt a horvátországi magyar hetilapnak, az Új magyar képes újságnak adott interjúban is kiemelte az egyesület elnöke, Šibalin Klepac

Zdenka –, ha nincs nyelv, akkor elvesztünk. Az egyesület 2020ban saját székházba költözött, és azóta a szecessziós stílusban épült, impozáns Anna-villa ad otthont a programjaiknak. Az épület egyben a Fiumei Magyar Kisebbségi Önkormányzat és a tiszteletbeli magyar konzulátus székhelye is.

Tengerparti kiruccanásom során egy nehéz küldetést is teljesítettem. Nem kevés erőfeszítésembe került megtalálni Kolodko Mihály kárpátaljai származású szobrászművész Fiumében lévő művét, Piszkos Fred, a kapitány legendás története ihlette szobrát. A művész, aki a köztereken elhelyezett miniszobrairól ismert, és Lendván is már hagyott maga után nyomot (Bogrács

miniszobor), a kikötővárosban megalkotott köztéri miniszobrán a regénybeli nevezetes kést egy rajzzal is kiegészítette, amivel az alkotó eltért a többnyire önmagukban álló vagy fekvő szobraitól.

Még gyermekkoromból Fiumét mint tengerparti kikötő- és iparvárost őriztem meg emlékeimben, ezért nyaralásaim, tengerparti kirándulásaim során én is többnyire csak elsuhantam mellette.

Sajnálhatom, hogy eddig vártam a látogatásommal, hiszen az ott töltött időben egy érdekes és lüktető város életébe pillanthattam be. Ahol csak nyitott szemmel kell járni a városban, a hajdanvolt Fiumében, hogy észrevegyük, Horvátország legnagyobb kikötőjében nem kis szerepet játszottak a magyarok.

71

KÖNYVESPOLC

Vlaj Lajos

Szelíd intés

Sorstragédia

Keserű vallomás

Tanítsatok minden népet Az emberiség nevében; Ne legyen vaksors az élet!

Kinn játszottam az út porában, Mikor észrevettem, hogy élek; Kemencét vágtam homokvárba, Megsütni sárból gyúrt kenyerem.

Finom illatok rokona a lelkem, És mindig bűzös pocsolyákra leltem.

Ne keressen már az ember Földön kívül menedéket; Legyen az ész földi fegyver, Mert itt élnünk és halnunk kell. És míg élünk, mért ne éljünk!?

Magunkat sose hagyjuk el.

Mindannyiunkra szükség van: Mi tesszük ki a nagy Gépet, Élet lakik minden srófban.

S ha egyik fényesen ragyog, Éppoly szükséges a másik; Ne legyetek önzők, Nagyok.

Ne halmozzatok föl vagyont, Vagyonpolcra átok hullik, Mert a többit nyomja agyon.

Diktáljon a rövid élet, Mely után csak porunk marad, Porunk marad sárnak, szélnek. És ha porunkká enyészünk, Áldás legyen minden szemcsén; Legyen megálló emlékünk.

S ha majd nevünket kimondják, Derítsen az fel arcokat, S könnyítse unokák sorsát.

Tanítsatok, minden népet Az emberiség nevében; Ne legyen vaksors az élet!

72

Már mint kisgyermek gondoskodtam, Hogy legyen mit a tejbe tennem, S most a szép férfikor delén Itt állok, és nincsen mit ennem.

Napot akarok Mint itt ajtóm előtt a dér füvek Kemény, köves, kiszikkadt talajon, Sorvadó gyökerekkel vegetálok.

Ez érdemetlen sorsom fáj nagyon.

Ha langy esőért nyújtom zsengéimet, Hűs viharok csapdosnak körülöttem; Én, szent szépségek babonázottja Haj, de nagyon keveset örültem.

Sötét zugban a kétségek karma Forrongólázú testem marja már, S pattanásig feszült várakozás Agyvelőmön mint ezer hangya jár.

Adjatok menedéket: könyvet, pénzt, Tápláljátok a szomjazó növényt! Ássátok föl a kőtalaj kincsét, Napot akarok, melegítő fényt!

Kedélyem tiszta örömökre hangolt És osztályrészem keserű bánat volt.

Szerettem, s hogy szeretnek, vakon hittem, De megcsalódott hű gyermeki hitem. Örökké mások békéjét akartam És jajgathattam sértésektől martan.

A béke volt a lelkem fénysugára S föl-fölriasztja harcok trombitája.

Szívem kínálva szerelemért esdtem És elvéreztem száz szerelmi sebben.

Ritka színekre látásom hogy bővült Gyanúsan néztek: különc vagyok, őrült.

Rajongva hörgöm: Szebb élet! Jobb ember! És számig csap a szennyhullámú tenger.

Hideg vackokban imádtam Fényt, Szépet, S a Rútnak karma véres ronggyá tépett.

De darabokban, vérben is kiáltok: Oh, nyíljatok meg álmodott világok!

Fák alatt

Alkony

A nyárilombú fák alatt Egy rozzant padon ülök S a pazar élet titkán Gondokba elmerülök.

A tépelődés lankaszt.

Távolban bagoly huhog, S a himbálódzó légben Valami halkan susog:

1.

Sírtál-e már a táj varázsszavára, Bűvölt már alkonyat színorgiája, Mikor a Föld szelíden Napot hárít, És az utána küldi fénycsodáit?

3.

A kimúlt érák máglyája hogy égett, Keletre homályt vitt a percek hamva, Vajúdó est szülőfájdalmat érzett, És várt a fáradt testre új nyugalma.

Az Ős-Művész utánanyúl ecsettel, S a léguszályra csodamintát fest fel.

Vörös-bordó-narancs-füst-tenger-színnel Az ég vásznán örök szerelmet hint el.

Csak bolond szívem nézte még az erdőt, Csak lobos vérem kúszta át a tájat.

Kóbor lelkem regényes vágya megnőtt; Rá halvány rajzát szőtte a kívánat.

S ha jő a költő az élet titkára, Szeme tükrére ömlik e színláva, S lelkén egy világ fájdalma éled.

... Kihunyt a máglya..., s hogy álmot arasson, Egy felhő mögül kinyúlt a Hold-sarló; De tar rétre ezüstszerszám is gyarló.

Halk szóval beszél a lomb, A fák hintázva inganak, Leveleket küldöznek A szomszéd társaiknak.

Akác a hársra hullat Füzéréről levelet, Egyikre írja: szeret, A másikra: nem szeret.

A hárs megrázza lombját édes, borzongó kéjjel, És csendben burkolódzva Várja a holdas éjjelt.

Tudja, hogy társa pajzán, Szerelmén nem csüng kétség S hogy minden sebek írja A jótékony sötétség...

A sejtelmes sötétbe Ha hold sugara illan, Az ölelkező fákon Szerelemlángja villan. – A fák alatti kis padon Most erről verset írok S elmúlt szép szerelmekért Felhőkkel versenyt sírok.

És megszületik egy-egy síró ének.

Elgyönyörködik az alkonypalástban, Lelkében mégis titkos, méla gyász van.

2.

E káprázatról vissza-visszanézek; A házak szemén mik azok a fények?

Az égőbelű házakban kik laknak?

Engem nem tiltanak onnan tilalmak?

Mi is vagyok én itt, és honnan jöttem?

Mi őrjít meg, és mi folyik köröttem?

Mi zúg, vibrál, mi fortyog alattam, A régi énem? Volt-e? Hova hagytam?

Egy ismeretlen erő besugároz, A lefolyt idők tüze bennem fárosz.

Tán régen megtért őseim kegyelme, Bennem tornyosul, fényük világ lelke, Most titkok titka hevített lázba, S a Nagy-Csúcs előtt megtörött hulláma.

Sivár tájakat lep itt be a harmat, Nem hajladoz rajta létvirág: asszony...

Egy bujalángú szív itt mit akarhat?

Októberi alkony Októbervégi alkonyon Új hordót lékel égi csap, És az ősz aranyszín bora Felhők peremén át kicsap. Úszik a táj a fényboron.

Rikkantnak részeg vadludak.

Az égi présen zúg a lé; A világ még egyet mulat.

Mulass, világ, mulass szívem, Ma még hevítnek fényborok, S holnap a csapon szürke lé, Az íztelen eső csorog.

Vlaj Lajos: Szelíd intés (1968) és Versek (1961) című versesköteteiből

73

Így látom én

Jelzőtábla Úgy látom, hogy sokan egyedül vannak. Persze fizikálisan nem feltétlenül, mégis magányosnak érzik magukat egy társaságban. Vannak szociális kapcsolataink, az interneten keresztül kapcsolatban lehetünk több millió emberrel a világ másik végéről is, mégis egyedül vagyunk. Vajon észrevesszük a magány néma kiáltásait a környezetünkben? Azt mondják, egy anyuka sosem lehet magányos, hiszen mindig körülveszi őket a gyerekek zsivaja, a mindennapi teendők, a munka. Ez elég kell, hogy legyen?

Legyen bűntudata annak az anyukának, aki legbelül fél a magánytól? Otthon sokszor azt tapasztalom, és néha viccesen tesztelem is a gyerekeimet, hogy ha félrevonulok, perceken belül mint a kiskacsák követnek engem. Mert együtt mindig jobb, együtt minden könnyebb. Senki sem az egyedüllétre teremtetett. És milyen jó, hogy vagyunk egymásnak?!

Az elmúlt hónapban a katolikus testvérek a mi templomunkban tartották az alkalmaikat.

Mindig, amikor beléptem a templomba, láttam az eszközöket, amelyeket ők használnak az Istennel való közösségükben. Olyan jó érzéssel töltött el, hogy a „mi lelki házunk” most más

híveknek ad otthont. Imádkoztam azért, hogy aki ide belép, az ne érezze egyedül magát, hanem érezze az Isten jelenlétét, hogy haza tudja magával vinni az Isten atyai ölelését. Hiszen megígérte nekünk: „veletek leszek minden napon a világ végezetéig” (Máté 28, 20). Az igazság az és én úgy látom, hogy sosem vagyunk egyedül.

Isten mindig velünk van az örömeinkben, a félelmeinkben, a békétlenségeinkben, a gyászunkban, a kétségeinkben, a nyugalomban. Mindig!

Valamelyik nap teljesen kétségbeestem, és a lányom tartotta elém a legmegdöbbentőbb tükröt. „Anya, ne félj, Isten mindig velünk van” – hiszen erről beszélek nekik mindig: ne félj az iskolában, ha nem lesznek barátaid, ha felmérés van, ha izgulsz, hiszen nem vagy egyedül, a Leghatalmasabb van veled, amikor azt érzed, egyedül maradtál. És Isten most rajta keresztül emlékeztetett arra, amit mindannyiunknak megígért. Milyen jó lenne, ha mi is ilyen „jelzőtáblák” lehetnénk a környezetünkben élők számára! Akikről tudjuk vagy nem tudjuk, hogy egyedül, magányban élnek. Isten számontartja minden hajszáladat, számontartja minden könnycseppedet, minden lépést, amit megtettél. Nem vagy egyedül!

Andrejek-Györfi Judit

74

Minden héten

A szlovéniai magyarok hetilapja 75

Ernst

FUCHS a bécsi fantasztikus realizmus legnevesebb képviselője

2024. május 17-től október 31-ig a lendvai várban 76

Aus der Sammlung Richard H. Mayer, Bamberg in Zusammenarbeit mit den Kunstgalerien Böttingerhaus, D-96030 Bamberg

www.gml.si