Természetfotó Magazin 2010/4

természetfotó magazin

®

ingyenes online fotómagazin

2010/4.

daróczi csaba | Portfolió nigéria | Érdekes helyek ragadozó madarak fotózása | Fotósuli

köszöntő Kedves Olvasó!

Ismét eltelt három hónap, újra jelentkezünk következő számunkkal.

Itt a tél, itt a karácsony: szeretem ezt a hónapot, mert van benne valami misztikus, valami szép. Ez bizony elkél mindenkinek a mostani hirdetőhiányos és reklámválságos időszakban. Sokadszor köszönjük Önöknek a rengeteg e-mailt és visszajelzést, hogy folytassuk a munkánkat.

Olyan globalizációs világot élünk, ahol az értékeknek nincs fontos szerepe életünkben, minden a pénz körül forog. A pénzcentrikus cégek és emberek szívéből kihűlt a szeretet embertársai és a természet iránt. De mi a természet nagyköveteiként nem hagyjuk, hogy elfojtsák hangunkat, képeinket, melyekkel örömet okozunk több mint 100.000 olvasónak a világ 5 földrészén, és valami halvány reményt tudunk adni Földanyánknak, hogy az emberek észrevegyék, nem a pénz számít, mert ha már nem lesz mit óvni, és nem lesz mit olvasni, akkor mit ér a pénz, ami idejuttatja társadalmunkat és a kultúrát. Megesszük, vagy olvasgatjuk?

Nos, félretéve eme gondolatokat, a téli számunkban a következő témákkal kedveskedünk olvasóinknak.

Szerkesztőségünk újságírója, Máté Bence első magyarként büszkélkedhet a BBC Wildlife „Az Év Természetfotósa” főcím elnyerésével. Kollégánknak megjelent első fantasztikus fotóalbuma „Láthatatlanul” címmel, melyből egy fejezetet most olvasóink is megtekinthetnek magazinunk oldalain.

A kalandtúrák rovatban Észak Svédország és Lappföld csodálatos tájait mutatja be az Imre Anikó és Imre Tamás fotográfus házaspár. Az érdekes helyekben megismerhetjük Tata egyedülálló madárvilágát Csonka Péter és Imre Tamás jóvoltából.

Egy kicsit elkalandozva kelet felé, bemutatásra kerül Csicseriné Papp Mária Nigériai utazása és folytatásban Kína második része Eifert Jánostól.

Mostani portfoliónkban egy sikeres magyar természetfotóst mutathatunk be Önöknek Daróczi Csaba személyében, aki rendkívüli légi fotóival és tudatos fényképeivel komoly elismerésnek örvend világszerte.

A Tippek-trükkök rovatunkban a jégalakzatok fantasztikus világába vezetik be Suhayda László és Krivánszky Árpád természetfotósok olvasóinkat.

Szekeres János a téli nagyvadak fényképezéséhez ad ötleteket és mesél el történeteket.

A Fotósuli rovatban a ragadozó madarak fényképezéséhez nyújtunk technikai és egyéb ötleteket. Imre Tamás és Máté Bence természetfotósok engednek némi bepillantást kulisszatitkaikba.

Folytatódik diaporáma rovatunk a Wings Platinum 4 szoftver mélyebb ismertetésével.

Selmeczi Dániel búvárfotósunk most Borneo-Malajzia fantasztikus víz alatti világába meríti olvasóit, így képein keresztül megismerhetjük a sokak számára ismeretlen vízi világot.

Perhiniák Márton photoshop szakértőnk a képek legalapvetőbb retusálási műveletein vezet végig minket egy tutoriál segítségével.

Fogadják szeretettel immár hetedik számunkat.

Imre Tamás főszerkesztő Fotó: © Imre Tamás Canon EOS 1Ds Mark II, EF 24-105mm f/4 IS USM 5 sec, f/9, ISO 100 állvány

fotós kalandok - lappföld

A Skandináv országokat általában télen messze elkerülik az utazó emberek. Hideg, sötétség és fáradékonyság, ezek jutnak először eszébe a fotósoknak és főleg az átlagembereknek a téli Skandináviáról. Ennek a természeti értékekkel bőségesen megáldott ÉszakEurópai vidéknek csodálatos tájai volt utunk fő célpontja.

Felejthetetlen vad tájak, hegyek, nemzeti parkok és a lappföldi élet megismerése teszik vonzóvá ezt a vidéket a természetfotósok számára.

6

portfolió - daróczi csaba

22

1969-ben születtem Debrecenben, Püspökladányban nőttem fel. Makón jártam középiskolába, Szegeden végeztem a főiskolát földrajz-testnevelés szakon, jelenleg Soltvadkerten élek. A fényképezéssel a főiskolai évek alatt, 1992-ben ismerkedtem meg a földrajzi terepgyakorlatok alkalmával, de azt, hogy természetfotós leszek, egy óra alatt döntöttem el.

emlősök fotózása télen

42

Szerettem volna mindig egy olyan fotót készíteni muflonokról, amikor szakad a hó, szinte látni sem lehet a sűrű hóeséstől. Ez a lehetőség 2009. telén megadatott, végre tekintélyes mennyiségű hó esett. Ahogy haladtam a szakadó hóban, az egyik nyiladékon muflonokat láttam.

Amint észrevettek, elfutottak, de nem mentek messzire.

Gyorsan elhelyezkedtem, álcáztam magam és vártam.

Kisvártatva elindultak és felém haladtak. Rettenetesen szakadt a hó.

Fotósuli -

Ragadozó madarak fényképezése

34

©Szekeres János - Este

borneo / malajzia

92

Valószínű, hogy a világ top 10 merülőhelyeinek egyike ez a kis, 12 hektár alapterületű trópusi szigetecske, amely Malajziához tartozik, és Borneótól 50 km-re fekszik. Még a híres oceanográfus, JacquesYves Cousteau fedezte fel a 80-as évek elején, milyen kincseket rejt ez a kis sziget, és egyszerűen csak így jellemezte: “Láttam már ehhez hasonlót 45 évvel ezelőtt. De most újra rátaláltunk erre a darab érintetlen művészetre!”

Máté Bence - láthatatlanul

102

Amikor 1999-ben első, nádból készített lesemben csücsültem egy téli madáretetőnél, madárfajonként maximum 3-4 kockát engedtem meg magamnak, a spórolt pénzemből vett méregdrága Sensia filmre.

Ha minden hétvégén fotóztam, akkor is kitartott egy tekercs film hetekig. Ahogy lehetőségeim nőttek, a Zenit fotópuska, Pentacon objektívre, a sensia pedig Velviára cserélődött.

érdekes helyek

tata - vadludak nigéria Tippek-trükkök

ragadozó madarak

jégformák fotózása népek-kultúrák-városok

kína, ujgur-föld könyvajánló egyszerűen szép

bolygónk vándorai

az év természetfotói diaporáma

wings platinum 4 / III képfeldolgozás

retusálás és utómunka

16 50 34 58 66 82 84 85 80 90

Canon EOS 1Ds Mark II, EF 70-200L IS USM 1/25sec f/10 ISO 100

Fotós kalandok

Észak-Svédország és Lappföld

A Skandináv országokat általában télen messze elkerülik az utazó emberek. Hideg, sötétség és fáradékonyság, ezek jutnak először eszébe a fotósoknak és főleg az átlagembereknek a téli Skandináviáról. Ennek a természeti értékekkel bőségesen megáldott ÉszakEurópai vidéknek csodálatos tájai volt utunk fő célpontja. Felejthetetlen vad tájak, hegyek, nemzeti parkok és a lappföldi élet megismerése teszik vonzóvá ezt a vidéket a természetfotósok számára.

Lappföldi impressziók Utazásunkat repülővel kezdtük, a stockholmi érkezés után irány észak felé. Egy fontos figyelmeztetés: ha van rá lehetőség, hóláncot, vagy a legjobb megoldásként szöges gumival ellátott autót béreljünk a sarkkörön keresztül vezető utunkra. A felkészüléshez még egy-két jó tanács: felszerelésünk nagy részét úgy válogassuk meg, hogy akár mínusz 30 fokos hidegben is lehetünk.

A ruházatunk mindenképpen réteges legyen és vigyünk magunkkal láb- és kézmelegítőket, nagyon jó szolgálatot tesznek. Egy tévhitet szeretnék szétoszlatni, miszerint a DSLR gépek hidegben nem működnek, meg hamar lemerülnek, stb.

Ebben némi igazság azért van, de ez akkor volt még igaz, amikor a Nikon, Sony, Pentax gépek CCD érzékelőket használtak. Most a CMOS érzékelők világát éljük, amiknek sokkal kisebb az energiafogyasztásuk, a fagyos időben igaz, olyan 15%-kal hamarabb merülnek le, de ez nem számottevő. A lényeg, hogy mínusz 25 fokos hidegben több órán át dolgoztunk a Canon és Nikon vázakkal és semmiféle probléma nem volt velük.

Nos, ahogy haladtunk észak felé a 4-es úton, a legnehezebb szakasz a hegyek közötti út és a sarkköri átkelés volt. Utunk célpontjai Boden, Jokkmokk és Abisko, ezen városkák környékén terülnek el a következő nemzeti parkok: Muddus NP, Sarek NP és az Abisko NP. Aki jávorszarvast szeretne látni a vadonban, annak jó irány észak felé menni, mert volt olyan nap, amikor többször is jöttek-mentek a jávorok az autóúton és az úttalan utakon. A fény decemberben és januárban a legkevesebb, nagyjából délelőtt 10től délután 14 óráig-ig van világos, de ez annyira jó minőségű fotósfény, hogy ezt a 4-5 órát végig lehet fényképezni. A gond a biológiai óránkkal van, mert előfordulhat, hogy délután 3-kor olyan álmos az ember, mint máskor estefelé. Hosszú távon nem is tudom, hogyan bírják megszokni az északiak ezt a nagy ingadozást nyár és tél között, de én a 10 nap után már nagyon szenvedtem ettől.

A legnagyobb élményt az északi sarkkör átlépése jelentette, ami Svédországban Jokkmokk-hoz közel történt. Általában itt van a leghidegebb, akár mínusz 35 fok is lehet.

Canon EOS 1Ds Mark II, EF 24-70L USM 30sec f/8 ISO 100

Canon EOS 1Ds Mark II, EF 24-70L USM 1/8sec f/11 ISO 200

Canon EOS 1Ds Mark II, EF 24-70L USM 3sec f/22 ISO 100

Itt szeretnék elmesélni egy tanulságos történetet.

Tájat mentünk fényképezni, de annyira hideg volt, hogy az állvány lábának megmarkolása még kesztyűn keresztül is fájdalmas műveletnek minősült, de a jó kép lehetősége és a csodálatos lilás, narancsos pasztellfények látványa mindenkit magával ragadott.

Elmentünk fotózni az autó közelségéből úgy 300-500 méterre, de az egyik fotós barátom még távolabb merészkedett a csapattól, hááát, majdnem vesztére.

Már mindenki végzett a kompozícióival és vártuk, hátha visszaérkezik az autóhoz, de csak nem jött, úgy 20 perc múlva már igazán kezdtünk aggódni érte. Aztán láttuk, hogy falfehéren és sápadtan cammog felénk, úgy 100 méterre lehetett tőlünk, elébe siettünk, segítettünk elhozni az állványát és fotóstáskáját. Kérdeztük, mi a baj, azt mondta, nem tudja, de nagyon fázik és kimerült. Valószínűleg a rendkívüli hideg és a nem megfelelő öltözet miatt kezdett kihűlni, kellett legalább egy óra, mire felengedett.

Szerencsére volt velünk egy orvos is, megnézte mi a baj, de hál’ Istennek nem volt komoly. Viszont tanulságos intő jel, hogy ne távolodjuk el ennyire egymástól és ne legyünk egyhuzamban 2 óránál többet kint a hidegben, megfelelő öltözet és felszerelés nélkül.

Utunk során találtunk jó helyszíneket és szép fényeket. A legmegkapóbb élmény Lappföldön ért minket, ellátogattunk egy kutyaszánokat üzemeltető családhoz, ahol legalább 40 Husky lehetett a házak körül. Itt még faházakat is bérelhet egy-egy éjszakára az odatévedt látogató.

Lappföldön a suomi népcsoport él, elsősorban turizmusból és rénszarvastenyésztésből. Sokszor csordákban lehet látni a rénszarvasokat, melyek az erdőben vagy a tundrán vándorolnak, de ezek nem teljesen vad állatok, mindegyik rénszarvas valamelyik helyi lapp közösség tulajdona.

Nagyon illúzióromboló volt látni egy hatalmas aganccsal megáldott bikát, amint éppen a vágás előtti pillanatban ki volt kötve egy fához.

A tájfényképezés legszebb témái a befagyott folyók és ködpárás völgyek voltak, melyek egy részét az Abisko nemzeti parkban találhatják meg a vállalkozó szellemű természetfotósok. Észak-Svédország és Lapponia sok szép természeti látványban részesített bennünket, érdemes ilyen messzire elutazni és megismerni eme változatos, de egyben nagyon zord vidéket.

Szöveg: Imre Tamás Képek: Imre Anikó és Imre Tamás fotográfusok

Tervezés Hely: Észak-Svédország, Finnország Lappföld.

Megközelíthetőség: a Stockholmi repülőtérről autóval.

Mit lehet fotózni: tájakat Mit vigyünk magunkkal: nagylátószögű objektívet 16-35 mm, 70-200 mm-es teleobjektívet, lehetőség szerint 1,4x telekonverterrel; állványt; ND átmenetes szűrőt; memóriakártyát, álcahálót.

Szállás: útközben nagyon jó minőségű szaunás faházak vannak északon, de mindenképpen érdeklődjünk, hogy nyitva vannak-e, nehogy a hidegben szállás nélkül maradjunk.

A legjobb időpont: decembertőlmárciusig

Canon EOS 1Ds Mark II, EF 70-200L IS USM 25sec f/8 ISO 100

Érdekes helyek

Tata: vadludak a város szívében Kedves olvasó, szeretném bemutatni hazánk egyik büszkeségét, a tatai vadludakat. Tata neve jól ismert a magyarországi és nem túlzás, a külföldi madármegfigyelők mind népesebb táborában. Az Öreg-tó, ez az alig 2 km2 felületű mesterséges tó az őszi-téli időszakban olyan fantasztikus látványosságot kínál a természetkedvelőknek, amely méltán teszi világszerte híressé e tavat.

Canon EOS 40D, EF 500mm f/4 IS USM

© Csonka Péter 1/1000 sec f/7,1 ISO 200

© Csonka Péter Canon EOS 40D, EF 500mm f/4 IS USM

© Imre Tamás

1/250 sec f/4 ISO 200

© Csonka Péter

Ez a látványosság pedig nem más, mint a vízimadarak, kiemelten a vadludak őszi-téli vonulása. A távoli északi költőterületeikről a Kárpát-medencébe érkező vadludak évszázadokkal ezelőtt itt, a tatai Öreg-tavon alakították ki egyik legrangosabb – 1989 óta nemzetközi egyezménnyel is védett – pihenőhelyüket.

Tízezrével érkeznek minden év novemberében, hogy a hideg téli hónapokat itt töltsék, aztán februárban-márciusban visszainduljanak skandináviai, szibériai költőhelyeik felé. Amitől e látványosság azonban Európa-szerte egyedülálló, az az, hogy az Öreg-tó az egyetlen olyan madárpihenőhely, amelyet egy város szinte teljesen körülvesz.

Nem is akármilyen város! Tata, a „Vizek Városa” Magyarország legjelentősebb vízivárával, a barokk építészet megannyi műemlékével és persze a modern kor épületeivel olyan keretet nyújt a madárfényképezéshez és megfigyeléshez, amelyet látni kell! Sok természetkedvelő hosszú utat tesz meg azért, hogy ilyen látványban legyen része. Kevéssé ismert, hogy a „vadlúd” fogalma valójában tíznél is több fajt takar Európában (és persze Magyarországon is). Leggyakoribb a vetési lúd (Anser fabalis) és a nagy lilik (Anser albifrons).

Az Öreg-tavat évtizedekig a vetési lúd egyik legjelentősebb telelőterületeként emlegették.

Az utóbbi években azonban a nagy lilikek aránya látványosan emelkedni kezdett és ma már stabilan 80% körül alakul. Magyarország egyetlen fészkelő vadlúdfaja, a nyári lúd (Anser anser) szintén a leggyakrabban megfigyelhető fajok közé tartozik, de létszámuk a néhány százat sem éri el.

A statisztikai adatok alapján jelenleg a 20.000 madarat is meghaladja az itt megpihenők létszáma. A védett területet csak a tó körüli utakon lehet látogatni, a leeresztett tóra rálépni tilos és életveszélyes. Minden évben a helyi természetvédelmi szervezetek a Tatai vadlúdsokadalom néven ismert, háromnapos rendezvényükön mutatják be a látogatóknak ezt a látványosságot.

© Imre Anikó Canon EOS 20D, Sigma 120-300mm + EX 2x

1/30 sec f/9 ISO 100

Aki még nem tapasztalt ilyen madárvonulást, érdemes egyszer hajnalban kimennie és megcsodálnia a gágogó ludak tízezreinek felejthetetlen hangját és látványát.

Az elkészített képekért köszönet Csonka Péternek, aki maga is sokat tett természetvédelmi tevékenységével az itt élő madarakért.

Szöveg: Csonka Péter és Imre Tamás Képek: Csonka Péter, Imre Anikó és Imre Tamás

Daróczi Csaba

1969-ben születtem Debrecenben, Püspökladányban nőttem fel. Makón jártam középiskolába, Szegeden végeztem a főiskolát földrajz-testnevelés szakon, jelenleg Soltvadkerten élek. A fényképezéssel a főiskolai évek alatt, 1992-ben ismerkedtem meg a földrajzi terepgyakorlatok alkalmával, de azt, hogy természetfotós leszek, egy óra alatt döntöttem el. Ez egy természetfotó kiállításon történt: akkora hatással voltak rám az ott látott képek, hogy attól kezdve csak azon járt minden gondolatom, hogy miként lehet beszerezni az alkalmas technikát hozzá, és hogyan lehet megtanulni ennek a mesterségnek a fortélyait.

Tapasztalataimat az eltelt évek alatt többnyire a magam kudarcaiból, sikereiből merítettem, de mindig is figyeltem, és a tapasztaltabb fotósok által sikerült megismernem a technika vívmányait, lehetőségeit.

Annyi időt töltöttem a természetben, amennyit csak tudtam, minden téma érdekelt, amiről szép képet lehetett készíteni. Ahogy gyűltek a fotóim, egyre jobban úgy éreztem, hogy azok a pillanatok érdekelnek elsősorban, amik megismételhetetlenek, és valami teljesen új megközelítésből mutatják be a természetet. Sajnos mostanában (a szabadidő hiánya miatt is) már kevesebb időt tudok a természetben tölteni, így kevesebb fotót is tudok készíteni, de azok nagy része meghökkenti és csodálkozásra készteti a nézőjüket.

Néhányszor próbálkoztam távolabbi tájakon is a természetfotózással, de rá kellett jönnöm, hogy a legjobb képeket itthon tudom készíteni. Fotóim nagy része ötven kilométernél nem messzebb készül a lakóhelyemtől.

Fotóimmal hazai és nemzetközi pályázatokon 59 jelentős díjat nyertem eddig.

További képek: www.daroczicsaba.hu weboldalon.

Portfolió

Szélplasztika

Ĺ?szi f

foltok

Az idő sod

drรกsรกban

Befagyott

t csatorna

Varga

abetĹą

A po

olip

Fotósuli

ragadozó madarak fényképezése

© Imre Tamás Canon EOS 1D Mark II N, 300mm 1/1000sec f/5 ISO 400

rovatszponzor:

Fotósuli sorozatunk mostani témája igen nagy népszerűségnek örvend a természetfotósok köreiben.

Az alábbi ötleteket Imre Tamás és Máté Bence természetfotósok osztják meg Önökkel.

A madarak fényképezése igen körültekintő és fáradságos feladat, a természetfotósok többsége belekezd ebbe a csodálatos műfajba, de hamar rá kell döbbenniük, ez bizony nem is olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk.

A fényképezés során törekszünk az adott faj egyedi viselkedésének bemutatására, a tudatos képkészítésre, a kompozíciós szabályok minél esztétikusabb elveinek betartására és mindeközben nem árt, ha élesen is tudunk exponálni. Mindazonáltal a ragadozó madarak fotózása az akciófényképezés egyik legnehezebb feladata. Amikor látunk egy fantasztikus ragadozó madár fényképet, nem is sejthetjük, mennyi munka, kitartás és kudarc árán sikerülhet egy jó kép elkészítése. Most tíz alapvető ötletet és még több más kulisszatitkot ismerhetünk meg a sikeres felvételek készítéséhez.

Megszívlelendő 10 ajánlás:

© Máté Bence Nikon D300, 300mm 1/1600sec f/2,8 640 ISO

1, tervezzük meg a felvételt előre, amennyire az csak lehetséges 2, úgy helyezzük el fotóalanyunkat a képen, hogy az esztétikus és kiemelkedő legyen, a kép összes elemével harmonizáljon 3, lehetőség szerint a számunkra legkedvezőbb fényviszonyok között legyünk résen 4, amennyiben leshelyről fotózunk, tegyünk meg mindent kényelmünkért a koncentráció érdekében 5, tanulmányozzuk az adott faj viselkedését és szokásait, ez nagyban megkönnyíti az esetleges akciók elkapásának lehetőségét 6, madárfotózáshoz válasszunk olyan DSLR vázat, ami minimum 6-10 kép/másodperccel tud exponálni 7, felszerelésünket tegyük állványra, mert hosszú távon elfárad a kezünk, vagy egyszerűen nem is tudjuk megtartani az objektívet 8, használjuk ki a focus preset lehetőségeit (nem minden objektíven van ilyen) 9, a gépvázon külön gombon kapcsoljuk az autofókuszt és az exponálást AF ON gomb 10, emeljük az ISO érzékenységet mindaddig, amíg legalább 1/1000 sec zársebességet nem kapunk, de ez lehet több is.

Fotós szempontból egyaránt fontos a fény minősége, a mozdulat szépsége, a madárfaj vadsága és ritkasága, a háttér viszonya, az időjárási körülmények, a felszerelés tökéletes ismerete, a lelki felkészülés és a kudarcok elviselése. Csak az a fotós tud jó képeket készíteni, aki kivétel nélkül az eddig felsoroltak közül mindegyikkel tisztában van és a lehetőségeihez képest be is tartja azokat. Ahhoz, hogy Önök is bepillantást nyerjenek a képek készítésének kulisszatitkaiba, vizsgáljunk meg néhányat közülük.

© Máté Bence Canon EOS 1-N RS, Canon 800mm 1/80sec f/7,1 Fujichrome Velvia 50

© Máté Bence Nikon D300, 300mm 1/1600sec f/3,5 640 ISO

© Imre Tamás Canon EOS 1D Mark II N, 300mm 1/640sec f/4 400 ISO

Canon E

© Csonka Péter EOS 7D, 500mm 1/1000sec f/5,6 800 ISO

Sasok, a levegő királyai A sasok fotózása már nehezebb feladat, ők sokkal érzékenyebbek az emberi zavarásra, mindenképpen előre telepített leshelyet tegyünk le a megfelelő helyre. A legjobb megoldás a detektívüveges les építése, itt a madarak tükörnek látják a les elejét, mi meg szuper-panoráma kilátásban tudunk fényképezni.

Fontos szabály, hogy csak hajnalban, sötétben lehet bemenni és este, sötétedés után - amikor már nincsenek madarak a les előtt szabad elhagyni a terepet.

A sasok kevésbé szoktak verekedni, ezért érdemes a viselkedésüket figyelni: akkor várható akció, ha hirtelen abbahagyják az evést és feszülten nézegetik az égboltot, valami érkezik a lesre, és akkor, „fight”. Ez sokszor a másodperc tört része, aki lemaradt, az már nem fotózza meg a jelenetet.

Egerészölyvek fényképezése Az egerészölyveket a legkönnyebb rávenni arra, hogy dögöt egyenek télen, a fagyosabb napokon. A leshely kialakításánál ügyeljünk a megfelelő perspektívára, ezért a lest érdemesebb egy picit leásni a föld szintje alá, így könnyebben megoldható az előtérbe komponált hó vagy fű, mely eltakarja a nem kívánatos áldozat tetemét. Mindig kalkuláljuk bele: ha a madár kinyitja a szárnyát, sokkal nagyobb, mint amikor csak eszik. Pláne, ha verekedést szeretnénk fotózni. Fontos eszköz a fényerős objektív, a legideálisabb egy 2,8/ 300 mm-es és hozzá egy full-frame gépváz.

Sólymok és vércsék: a leggyorsabbak A sólyomalkatúak és vércsék a világ leggyorsabb madarai: röptében elkapni egy jelenetet, ez nagy kihívást jelent.

Javaslatok: tedd az AF kapcsolót M állásba és várd meg, míg a madár belerepül a kívánt élességsíkba, kis rásegítés lehetséges.

Másik megoldás, használhatod még a focus preset lehetőséget, így maradhatsz AF állásban, de inkább az AF-C (Nikon) illetve AI servo (Canon) lehetőségek lehetnek jók. Itt az egypontos követés adhat értékelhető eredményt. Ne sajnáljuk a pixeleket, ezért a sorozatfelvétel funkciót tegyük high speed állásba és exponáljunk. Ha nem sikerülnek az akciófelvételek, akkor a jól bevált statikus képeket készítsük el, itt is figyeljünk az esztétikai szabályokra.

Sok kitartást és jó lehetőségeket kívánunk.

Szöveg: Imre Tamás Fotók: Imre Tamás, Máté Bence, Csonka Péter

Tippek-trükkök emlősök fotózása

Nikon D2x 2.8/300D Nikon tele+TC-17 6.3/60 ISO 400 EV-1.3 állvány + lessátor

Nikon D100 Tamron 18-270 VR 11/125 +0.7 EV ISO 400

muflon hóesésben

(előző oldal)

Sokáig készültem ennek a fotónak a megvalósítására. Az volt az elképzelésem, hogy az első havazáskor kint legyek a területen és a kezdődő hóesésben fotózzak egy ígéretes fiatal muflon kost.

Kora délelőtt kimentem az előre megfigyelt területre, felállítottam a lessátrat és vártam a lehetőséget. Nagyon hideg volt, és az időjárás is úgy alakult, hogy bármikor elkezdhetett havazni. Egyszer csak megjelent ez a fiatal kos az erdő szélén és szép nyugodtan kisétált elém. A szélirány megfelelő volt, így nem vett észre. Halkan feltettem a teleobjektívre egy konvertert (TC-17), mert egy picit messzebb volt, mint ahogy vártam. Beállítottam a megfelelő zársebességet, ami jelen esetben 60ad volt, hogy a hószemcsék lágyan bemozduljanak a kavargó szélben. A blendét 6.3-ra állítottam, hogy a háttér még azért sejtelmesen látszódjék Megvártam azt a pillanatot, amikor kíváncsian a sátramra néz, és megnyomtam a kioldó gombot.

vad konda

Egy gyönyörű havas délután barátom arra a területre, ahol eddigi megfigye szívesen mozognak a vaddisznók. Szá esett hóban készítsünk egy-két szép é Az idő minket segített, mert a friss hó Megálltunk egy bokros részen, kiszáll felszerelést. Ekkor hallottuk meg a va hangját, civakodását, amint éppen fe hasra vágjuk magunkat a nagy hóban távolság kb.5-8 méter volt. Elkészült elhelyezkedése szerencsés volt. Gyön hó a bokrok ágain. A disznók szépen, zavarodottan bámultak a lencsébe, h hogyan került ide. Ezt a pillanatot has ágai szinte körbe fogták őket.

mmal RZ-vel , terepjáróval kimentünk eléseim szerint délutánonként ándékunk az volt, hogy a frissen és hangulatos fotót a vaddisznókról. óesés csodát varázsolt a tájból. ltunk és elővettük a fotós addisznók jellegzetes csörtető elénk jönnek. Annyi időnk volt, hogy n és már ki is bukkantak elénk. A a fotó: a környezet és a vaddisznók nyörűen mutatott a frissen esett , ritmusosan álltak előttünk és hogy ez a két hóban fekvő alak sználtuk ki. A behavazott bokrok

Nikon D2x Nikon 2.8/300 D 8/500 EV -1 ISO 400 +állvány

hóesésben Szerettem volna mindig egy olyan fotót készíteni muflonokról, amikor szakad a hó, szinte látni sem lehet a sűrű hóeséstől. Ez a lehetőség 2009. telén megadatott, végre tekintélyes mennyiségű hó esett. Ahogy haladtam a szakadó hóban, az egyik nyiladékon muflonokat láttam.

Amint észrevettek, elfutottak, de nem mentek messzire.

Gyorsan elhelyezkedtem, álcáztam magam és vártam. Kisvártatva elindultak és felém haladtak. Rettenetesen szakadt a hó. Az volt az elképzelésem, hogy a lehető leggyorsabb zársebességgel fotózzam őket, hogy a kemény tél, a téllel való küzdelem drámai hangulata érvényesüljön az elkészült fotón.

Szerencsére olyan pozíciót foglaltak el, amit előre elképzeltem (ezt egy kis kukorica kiszórásával segítettem elő) hogy a föléjük hajló behavazott ágak a kemény tél drámaiságát erősítsék. Ezt a hangulatot fokozta még a testükön megmaradó hó látványa is.

Nikon D1x 2.8/300-as orosz manuรกlis tele 8/200 ISO 400 EV+1 รกllvรกny + lessรกtor

Nikon D2x 4/300 AF-S Nikon tele 4/200 ISO 400 EV 0 állvány + lessátor

párbaj

(előző oldal)

Barátaimmal egész napos fotózást terveztünk. Megbeszéltük a reggeli találkozót előző nap. Aznap reggel afféle késő novemberi idő volt, amikor elindultam, fotós nyelven pocsék idő. Sötét, borús, ködös, amolyan „lóg az eső lába”. Az autóban kaptam a telefont, hogy a barátaim lemondják a fotózást, nem jönnek. Elgondolkodtam én is, hogy valójában mit keresek, mit akarok fotózni ebben a pocsék időben. Makacs vagyok, ezért folytattam az utamat. Amikor kiértem a területre és elkészültem az álcázással, javulni kezdett az idő. Megmaradt a borulás, de nagyon lehűlt a levegő, köd keletkezett és a zúzmara kezdett mindenen kicsapódni.

Gyönyörű, zúzmarás téli táj alakult ki körülöttem, ígéretesnek tűnt a dolog. Aztán megjelentek a szarvasbikák, és felgyorsultak az események, történtek a dolgok, csak úgy kapkodtam a fejem. Ilyenkor előfordul, hogy két bika összecsap egy heves rövid küzdelemben, ez történt itt is.

A blendét 8-ra állítottam, hogy a szép zúzmarás táj érvényesüljön a fotó hátterében, a zársebességet pedig 1/200-ra (mivel kevés volt a fény); talán ez még elég lesz ahhoz, hogy a szarvasok ne mozduljanak be.

Ritka pillanatokat sikerült elkapnom. Jókor voltam jó helyen!!

vicces fickó

Szeretem a humoros képeket. Ez a fot ilyenkor a szarvasbikák már hullatják bikák, azután a fiatalabbak. Szeretem valami.

Most is itt üldögéltem a lessátramban csak megjelent ez a két fiatal szarvasb a pillanatot, amikor a háttérben a les utalva a vadászias hangulatra. A helyz szarvasbika hiányzó agancsa adja.

Szerettem volna, ha mind a ketten az exponáltam egy rövid sorozatot. Erre ekkor elkészülhetett a fotó.

tó február környékén készült, az agancsukat. Először az öregebb m ezt a vadföldet, itt mindig történik

n és vártam az eseményeket. Egyszer bika. Kisétáltak elém, megvártam azt a megfelelő helyre kerül, mintegy zet humorosságát a baloldali

z irányomba figyelnek, ezért e mind a ketten felkapták a fejüket, és

Nikon D2x Nikon 2.8/300 D 8/500 EV -1 ISO 400 +állvány

ködben Érdemes késő délután, borús, ködös időben is fotózni. Erre jó példa a következő kép.

Egy fiatal szarvasbika jelent meg előttem és szinte szerepet játszott: mozgott jobbra-balra, előre hátra, válogathattam a beállások között.

Nem tudtam ellenállni, pedig eredetileg komolyabb bikákra vártam. Ezt a pillanatot tartottam érdekesnek, ezt fotóztam meg. A színhőmérsékletet úgy választottam meg, hogy a meglévő kékes árnyalat domináljon az elkészült fotón. A blendét 5-ös értékre.HU állítottam, hogy a háttér még sejtelmesen látszódjék, a zársebességet pedig 1/200-ra vettem.

FOTÓOKTATÁS rovatszponzor:

FOTÓOKTATÁS.HU

Kép és szöveg: Szekeres János

Érdekes helyek

Változatos utakon a harmatan idején Nigériában Nigéria sok meglepetéssel szolgált. Kalandozásaink során gyönyörű, csinos nőkkel, vidám, kedves gyerekekkel, magabiztos és kevésbé magabiztos férfiakkal találkoztunk.

Sajnálatos módon a turizmus még nem működik igazán az országban. Meghívóink jóvoltából szerencsére sikerült eljutnunk saját autóval, sofőrrel érdekes eseményekre.

Ezek egyike, Kadunától 60 km-re a TukHam kulturális fesztivál keretében tartott szépségkirálynő választás, egy workshopokkal tarkított, különböző helyszíneken zajló eseménysorozat. Minket a szépek kiválasztása érdekelt. A kora délutáni kezdés kissé eltolódott: Afrikában nem veszik komolyan a pontos kezdést, de négy órás csúszásra azért mégsem számítottunk.

Nem készültem esti fotózásra. Annyira kedvesen kértek elnézést és annyira igyekeztek fényt csiholni a néhány működő foglalatból, hogy nem lehetett rossz néven venni a történteket. Mi voltunk a díszvendégek: az egyetlen érdeklődő külföldi pár, fotóapparátokkal felfegyverkezve, a figyelem középpontjában. Olyannyira, hogy a zsűri mellé ültettek, a helyi fontos emberek közé. Éppen lázasan, vizes törülközővel a nyakamban próbáltam túlélni a napot. De ez itt nem számított, mi voltunk a példa, a fejlettebb világból érkezett külföldi, s az elvárásnak meg kellett felelnünk. A szép nők hagyományos viseletben, tálakkal megrakott tálcával a fejükön, tánclépésben lejtettek elénk. Énekeltek, majd meg kellett mondaniuk, mit és hogyan készítettek. A bírálók itt is célként említettek minket: olyat és úgy kell készíteniük, hogy még mi (a külföldiek) is élvezettel tudjuk fogyasztani.

Ezt követte a kóstoló, amit rossz egészségi állapotomra hivatkozva kihagytam. Miután mindenkit végig csodáltunk és fotóztunk (jobb híján kis beépített vakummal), a rendezőkkel és kultúrfőnökökkel együtt táncolva távozhattunk.

Fantasztikus élményben volt részünk, és akaratunkon kívül talán még segíteni is tudtunk életük jobbításában. Másnap megnéztük a táncosokat a tikkasztó hőségben, nagy tömegben. Iskolás gyerekek szerepeltek különféle törzsi viseletekben, óriási lelkesedéssel.

Volt szerencsénk a Gwong (tojás) fesztivált is végigfotózni. Ez részben politikai rendezvény, az évenként újraválasztott helyi király hatalom átadás-átvétele okán rendezett ceremónia, törzsi táncokkal tarkítva. Az esemény komolyságát Kaduna állam kormányzójának megjelenése, az állig felfegyverzett rendőri, katonai kíséret nagysága is alátámasztotta. A politikai hatalmasságok mellett a muszlim és keresztény vallási vezetők és kíséretük látványban gazdag megjelenése tette különösen érdekessé számunkra az eseményt.

A nagyméltóságok a napellenzők alatt saját testőrségük védelmében, kényelmes fotelekben figyelték az eseményeket. Mi fotós fegyverzetben (változatlanul egyetlen külföldiként) szabadon mozoghattunk, és készíthettük a számunkra felejthetetlen felvételeinket.

A Világörökség részeként nyilvántartott Oshogbo Csodaerdő nehezen volt fotózható, de az odavezető út és a város

kulturális igyekezete pompás élménnyel gazdagított. A főváros közelsége életképessé tette a sok kis galériát.

Megnéztük, hogyan batikolnak, milyen a művészképzés. Szállásunk egy valamikori galériában, hatalmas kerttel övezett, kolonialista stílusú házban volt. Egyedüli vendégként szabadon élvezhettük a képekkel, szobrokkal teli házat, a kertben

csak nekünk táncolt a páv közben lenyűgöztek a gye csodálattal figyeltem, men és nőiesek tudnak lenni az asszonyok. Nagyon jó ízlé a színeket, mintákat. Kortó bátran használnak bizsut, a fejdíszeik, testtartásuk k A gyerekek vitalitása péld barátságosak és szépek.

va. Utazásaink erekek, és nnyire csinosak z itteni éssel válogatják ól függetlenül , fantasztikusak királynői. dátlan, kedvesek,

Fotómodell mindahány.

Ott tartózkodásunk idején érte el az ország nagy részét az aprószemcsés afrikai homokfelhő, a harmatan. Ez a meleg színű köd megvédett az égető napsugárzástól, softboxként segített a fotózásban.

Kép és szöveg: Csicseriné Papp Mária

tippek-trükkök Jégformák fotózása November táján természetfotós szempontból kellemetlen idők következnek, nincs már színes lomb, színtelen, ködös világ jő el. A fotós már nagyon vágyik valami érdekes fényképezni valóra, amelyet meghozhatnak az első keményebb fagyok.

Canon EOS 5D Mark II, EF180mm f/3.5L Macro USM

© Suhayda László 1/13 s f/8 ISO 100

© Suhayda László

Canon EOS 5D Mark II, EF180mm f/3.5L Macro USM 1/10 s f/11 ISO 100

A hideg idő beálltával, amikor már nappal is nulla fok alatt van a hőmérséklet, érdemes felkeresni a környékbeli pocsolyákat, melyek hirtelen befagyott jegén különféle érdekes képződmények jönnek létre, izgalmas fotótémát kínálva.

A befagyás utáni első napok a legkedvezőbbek, mert az idő előrehaladtával a vízbe fagyott buborékok belső felületére

zúzmaraszerű képződmények rakódnak rá, amitől megváltozik ezek szerkezete, s már nem nyújtanak olyan szép látványt.

Az érdekes részlet lehet nagyobb vagy kisebb kiterjedésű, s az egészen apró képződmények is rendkívül izgalmas szerkezettel bírhatnak, amelyeket csak közel hajolva lehet észrevenni. Ha egy növényi rész, pl. levél fagy bele

a pocsolyába, vagy pedig a talaj, illetve a kőzet színe dereng át a jégfelületen, még izgalmasabb lesz tőle a felvétel. A jégbe fagyott dolgok fényképezésénél vegyük figyelembe, hogy a jégnek van egy meghatározott vastagsága.

Egészen eltérő hatású felvételeket lehet készíteni, ha a jégrétegen belül más-más szintre állítjuk be az élességet, és még a rekeszeléssel,

© Krivánszky Árpád

Canon EOS 30D, EF-L 2,8/80-200 mm+közgyűrű f/18 2s ISO 100

azaz a mélységélesség megválasztásával is változatosságot vihetünk a fotókba. Komolyabb és hosszabban tartó hideg időben már a nagyobb állóvizek, tavak, később pedig a folyóvizek is befagyhatnak, például a patakok nyugodtabb szakaszain is izgalmas jégformákra lelhetünk.

Tavaknál érdemes keresni a vízbe fagyott leveleket, egyéb természeti

képződményeket, esetleg kisebb állatokat is. A patakokon a mozgó víz egészen más jellegű, de érdekes jégformációkat hoz létre, amelyek szintén megörökítésre érdemesek.

Vannak közöttük üvegszerűen átlátszó, tiszta jégképződmények, esetükben érdemes kísérletezni a különféle megvilágításokkal, akár színes fényekkel is. Lehet „vadászni” a valamire – emberre, állatra, stb.

– hasonlító jégformákra, amelyek a nézőből csodálkozást váltanak ki, esetleg mosolyt fakasztanak az arcukra.

A patak vize nem mindenütt fagy be teljesen, izgalmas fotókat lehet készíteni, ahogyan a mozgó víz körülfolyja a jégformákat, s megjelenhetnek tükröződések a vízfelületen és színes reflexiók vízen-jégen egyaránt.

© Krivánszky Árpád Canon EOS 30D, EF-L 2,8/80-200 mm+közgyűrű

f/16 1 s ISO 100

Canon EOS 30D, EF 3,5-4,5/28-105 mm

Canon EOS 5D Mark II, EF180mm f/3.5L Macro USM

© Krivánszky Árpád f/18 0,8 s ISO 100

© Suhayda László 1/400 s f/8 ISO 800

© Suhayda László Canon EOS 5D Mark II, EF180mm f/3.5L Macro USM

1/160 s f/5,6 ISO 1250

Jégfotózásnál ügyeljünk arra, hogy sok esetben kedvezőtlen az erős fény, a jégbe zárt formák látványát tönkreteheti a jégfelület erős csillogása.

Használjunk ilyen esetekben polárszűrőt, vagy árnyékoljuk el a fényképezendő területet. A fátyolos napsütés vagy a borult idő kedvezőbb fényviszonyokat teremt. A jégbe zárt dolgok fotózását zavarhatja nem kívánt dolgok, például zúzmarafoltok megjelenése a jégfelszínen, amit lesöpréssel eltávolíthatunk, s a tenyerünk melegével felolvaszthatjuk a felületet, amely csakhamar ismét jéggé dermed, de ezúttal üvegszerűen tisztává.

A jégfotók megörökítéséhez többnyire jelentős mélységélesség szükségeltetik, amely általában együtt jár a hosszabb expozíciós időkkel, a legtöbbször állványt kell használnunk. A kisebb kiterjedésű formák fényképezésére vigyük el a makrofotózás szokásos eszközeit, makroobjektívet vagy teleobjektívet közgyűrűkkel, derítőlapokat, elemlámpákat.

Végezetül szót kell ejteni a veszélyekről, amelyek ránk és a felszerelésünkre leselkedhetnek. Az egyik a csúszásveszély, amely főként a patakmedrek meredek, síkos oldalain, illetve a mederbe fagyott havas, jeges köveken jelentkezik. A mélyebb állóvizeknél pedig nagyon kell ügyelni arra, hogy csak kellő vastagságú, jól meghízott jégre menjünk rá, nehogy beszakadjon alattunk. A téli jeges fotózásra célszerű társsal, társakkal mennünk, hogy baj esetén közel legyen a segítség.

FOTÓOKTATÁS .HU Szép fényeket, izgalmas jégformákat kívánunk! rovatszponzor:

FOTÓOKTATÁS.HU Kép és szöveg: Suhayda László - Krivánszky Árpád

Táncosnő

Népek-kultúrák-városok Kína, Xinjiang, Ujgur-föld, 2. rész Joggal gondolhatják, hogy a természetfotós, amikor utazása élményeit feldolgozza, az ember és természet viszonyát kutató, faggató „fotográfus tudósként” rendezi, válogatja képeit és mutatja be azokat. Most tekintsenek el ettől, hiszen a közölt képek nem tárgyszerű leírások, hanem egy nagy szerelem képei, melynek középpontjában ugyan a hegyek, a folyók, a sivatagok, a falvak és városok, az itt élő emberek arcai állnak, de mind-mind egy csodálatosan szép ujgur lány arcát idézik (aki persze meg sem jelenik a képeken) akinek vonzása, szerelme, szenvedélye fejeződik ki a táj- és zsánerképekben. Hogyan kezdődött ez a szenvedély, ami újból és újból visszavonz, visszahív, találkozásra késztet Kínával?

Kashgar, folyóparti vásár

Fülbevalós lány, Kashgarból

Esküvõi csizma

Úton, Kashgarba

Shinjang Uyghur Aptonom Rayoni Az ujgurok földje, Xinjiang, pontosabban az Ujgur Autonóm Terület - Kína legnyugatibb és legnagyobb tartománya. Nevének eredeti jelentése: új határvidék.

Kínai írásjelekkel: xīn = új, jiāng = határvidék. Hogy képet alkossunk nagyságáról és elhelyezkedéséről, kénytelen vagyok „iskolás” adatokkal is jellemezni.

Területe: 1 660 000 km², népessége: 19 630 000. Északon Oroszország, észak/ észak-keleten Mongólia, keleten Kína, délen Tibet, nyugaton India (Kasmír), Afganisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán határolja. Délen a Himalája északi hegyvonulata magasodik. Az ország közepén nyugat-kelet irányban a Tien-San hegyvonulat húzódik, melynek a legmagasabb pontja a 7719 méter magas Kongur Shan hegycsúcs.

Két nagy medencéje van: Dzsungária és a Takla-Makán, melynek legnagyobb része a Tarim-medence. Kevés folyója van, közülük leghosszabb a Tarim-folyó. Nyolc tava van, a legnagyobb a Lop-Nór-tó, de vannak időszakos tavai is. A szárazföldi kontinentális éghajlatnak köszönhetően a terület nagy része sivatag, csapadék alig esik, évi 250-500 mm átlagosan. Hivatalos a kínai és az ujgur nyelv, de beszélnek még kazah, altaji és kirgiz nyelven. Az ujgur nyelv az Altaji nyelvcsalád török ágába tartozik, ezt beszéli a népesség fele.

Silk Road A Selyemút, mint ismert, az ősrégi kínai civilizáció Nyugat felé terjesztésének fontos csatornája volt, híd szerepet játszott a kínai-nyugati gazdasági és kulturális cserekapcsolatokban.

Selyemút néven leggyakrabban azt az utat emlegetjük, amelyet a Nyugati Handinasztia által kiküldött Zhang Qian császári megbízott az akkori fővárostól Changantól nyugatra haladva megtett, és amely Rómáig terjedő szárazföldi út volt, két, északi és déli ággal. A déli út Dunhuangtól indult, a Yangguan bástyán, a Kunlun hegylánc mellett a Congling hegygerincen keresztül nyugatra a Dayuezhi-ig (a mai Afganisztán északkeleti részéig), Anxi-ig (a mai Iránig) és Tiaozhi-ig (a mai Arab-félszigetig) terjedt.

90 ĂŠves asszony, Kashgar

Kína, Hami Twelve Muqam

Gyerekportré, Qitai

Néptánc, Turpan

Az északi út pedig egykor Dunhuangtól indulva a Yumen bástyán, a Tienshan hegylánc mellett a Congling hegygerincen, a Dawan-on, a Kangjuon (ma mindkét helység közép-ázsiai országban található) keresztül délnyugat felé haladt egészen addig, amíg találkozott a déli úttal. Mind a két szomszédos utat „Szárazföldi Selyemút”-nak hívják. Ezt az utat jártam végig, Marco Polo nyomdokain – és fényképeztem a Tienshan hegység, Taklamakan sivatag és a Tarim-medence által határolt területet. Az ujgur főváros, Ürümqi volt a kiindulási pont, ahonnan Kasgár (Kashi, Kashgar, Qäshqär), Atush, Tumshuk, Xianglonghu, Kucsa (Ku Che, Kuqa), Baluntai, Bayanbulak füvespuszta, Korla (Kuerle), Gongnaisi, Turpan, Changji, Miquan, Sanshiutan, Heizvilig érintésével jutottam el. Ujgur, tadzsik, mongol, azerbajzsán, han kínai népekkel találkozva egy teljesen más Kína-kép kerekedett ki előttem. Leginkább az ejtett ámulatba, hogy az itt élő népek – földrajzi és

éghajlati szempontból - nehéz viszonyok között virágzó városokat, gazdag mezőgazdasági kultúrát teremtettek.

Kashgar Kashi teljes neve Kashgar. Ezen ősi város a selyemút egyik kulcsfontosságú állomása volt, a selyemút gyöngye nevet viseli, Kína történelmi kulturális városa. Kashi a Talimu-medencétől nyugatra fekvő legősibb zöldterületeinek, Kína legnagyobb gyapottermelő bázisainak egyike.

A város hosszú múltra tekint vissza, sok látnivalóval és nevezetességgel rendelkezik.

Ilyen látnivaló többek között az Aitigaer mecset, az Apakehuojia sírok, azaz a Xiangfeimu és Mohamod. A Kasgar sír egyben testesíti meg az ujgur kultúra, az építészet és a művészet tulajdonságait. A mecset - mely arab stílusú épület - falait és tetejét zöld mázas cserép borítja.

Ételek

Bairam korában zarándokok százai özönlötték el.

A másik híres nevezetesség a Xiangfeimu azaz az Abakh Hoja sír, mely a város keleti szélén fekszik.

Kashi város természeti szépségei szintén vonzzák a belföldi és külföldi turistákat. Aki Xingjiangban jár, Kashit nem hagyhatja ki, mint látnivalót.

A kínai konyháról Xinjiangban, a legnagyobb nyugati tartományban képet kaphatunk a teljes kínai konyháról. Itt is mondják, hogy ahány szakács, annyi konyha, ezért az étkezési szokások, főzési stílusok is változatosak. Általában kör alakú asztalnál ülnek az étteremben, melynek közepén forgatható körlap van. A pincér erre helyezi a különböző fogásokat, amelyből mindenki annyit vesz, amennyit akar.

Az ujguroknál, kirgizeknél, mongoloknál (ezek mind kínai népek) az alacsony asztalra, vagy a földre terített szőnyegre tálalják az ételeket, és

melléguggolva, vagy a földre ülve fogyasztják azokat. Az első néhány fogás hideg, a többi meleg.

Van, ahol a gyümölcsöket, magokat rögtön az elején feltálalják, és elmaradhatatlan a tea, amit szinte minden fogáshoz fogyaszthatunk. A két pálcikán kívül evőeszközként szolgál egy kis porcelánkanál is. Ezzel szedhetünk a fogásokból a tányérunkra, illetve kanalazhatjuk ki az utolsó fogásként kihozott levest. Több ételhez a kezünket használhatjuk evőeszköz gyanánt, például a híres pekingi kacsát is így fogyaszthatjuk.

A levesből pálcikával eszik ki a sűrűjét, s előfordul, hogy egyszerűen megisszák a levét a csészéből. Kés nincs, hiszen mindent apróra vagdalnak. Általában az étkezés társadalmi esemény, ahol a fogások közti és alatti beszélgetés nagy jelentőségű.

A különböző konyhák között eltérések vannak, de bármely országrész éttermében a helyi sajátosságok mellett más főzési stílusok, ízek is megtalálhatók.

Szabadtéri tûzhely

Mozgó homokhegy

Kashgar, Állatvásár

Fûszerek-Basar

Xinjiangban így nagyszerűen élvezhetjük az ujgur, kirgiz, mongol ízek mellett a pekingi konyha shandongi stílusát, az északiak csípős különlegességeit, a szecsuani szakácsművészet fűszerezését, vagy a déli konyha különlegesen elkészített halételeit.

Az elkészítési módok is változatosak, hiszen a főzés, a párolás, a gőzölés, a pirítás, a lapon sütés akár kombinálva is megjelenik. Az alapanyagok mellé kevés járulékos anyagot tesznek és gazdagon fűszereznek. A fűszerezés nem feltétlenül az erős, csípős hatást jelenti, hanem inkább az étellel harmonizáló finom, visszafogott, olykor édes-savanyú zamatokat.

Csirke, kacsa, birka, borjú, hal, teknős, alga, rák, kagyló, cápauszony, zöldség, szója, bambuszrügy, gomba akár egy tálra is kerülhet, a kínai szakácsok mesterien tudják keverni az ízeket. Általában elmondható, hogy a napi gyakorlatban több mint 250 féle jellegzetes ételt főznek, s ezek jórészt több zöldségből és gombából, mint húsból állnak, ezért egészségesebbek. Nem főzik agyon az ételeket, a nagy lángon való sütés, grillezés, forrázás inkább elterjedt. Számít az ételek külső megjelenése is, nagy figyelmet fordítanak a szín, illat, íz egységére. Gyakran találkozni remek konyhaművészeti kompozíciókkal.

Különböző betegségek elleni ételeket is találhatunk speciális étlapokon. Az ilyen ételek készítéséhez hagyományos kínai gyógyszereket is felhasználnak. A történelmi ételek is választékon szerepelnek. Választhatunk így akár a császári családok, főhivatalnokok kedvenc ételeiből, de maradhatunk tájegységek szerint a shangdongi, szecsuáni, kantoni, zhejiangi, jiangsu-i, fujiani, anhu-i, és hiunani konyha specialitásainál. Ha mindez kevés, mehetünk a sorra nyíló McDonald’s és Kentucky Fried Chicken étterembe, vagy a Kis Párizsba, a London Styl-ba, Roma Wuckong-ba.

Magam részéről a legjobb ízekkel az országút menti ötödosztályú éttermekben, a bazárokban sorjázó kifőzdékben, az utcai árusoknál találkoztam.

Az asztali örömökhöz hozzátartozik a teázás, a gyümölcsök és sajtok, különböző magok, édességek, valamint az italok fogyasztása.

A tea a világ legnépszerűbb itala, Kínából ered.

A világszerte elfogyasztott tea 90%-a Ázsiából származik. Hogy a tea milyen különleges és fantasztikus ital, azt mégiscsak Kínában ízlelheti meg az ember.

Kashgar, folyรณparti itatรกs

Tรกnc

Ha csak a feldolgozási módokat nézzük, öt csoportba oszthatók: a zöld tea erjesztés és füstölés nélkül, a fekete- illetve vörös tea erjesztéses és pörköléses, a Chuanong tea füstöléses, a Wulong tea részleges erjesztéses, a tégla- vagy tömb-tea préseléses eljárással készül. A különböző tea-típusok őrlése, sodrása, pörkölése sok száz éves tapasztalatok alapján történik. Az illatosított teákhoz különböző virágokat, például jázmint vagy magnóliát kevernek. A jázmintea főleg Észak-Kínában népszerű. Nyaranta, illetve meleg éghajlaton hűsítő, ellazító hatásáért kedvelik, téli hidegben, vagy kimerültség esetén serkentőszerként alkalmazzák. A gyógyteák egy külön csoportot alkotnak. Italok is nagy választékban találhatók. A híres Qingdao és Beijing sör karsztvíz felhasználásával készül. A borok közül többet külföldi (köztük magyar) közreműködéssel készítenek és palackoznak, érdekesek és különlegesek a gyógyfüvekből készült boraik. Erősek a pálinkák, s vannak különleges ízű mentolos szeszes italaik is.

Találkozás a világ legmagasabb emberével Hazafelé, a pekingi repülőtéren találkoztam a világ legmagasabb emberével. Miután egy gépen utaztunk, a beszállás előtt még egy rövid beszélgetésre is alkalmam nyílott. Útitársam, Bao Xishun a világ legmagasabb embere a Guiness Rekordok Könyve szerint. A Belső-Mongóliában élő pásztor 236 centi magas. Állandóan showműsorokban szerepel, de azt mondja, nem örül, hogy ilyen magas.

A világ legmagasabb emberének a derekáig érnek a többiek: a 236 centis magasság a világ minden pontján szokatlan és gyakran kényelmetlen lenne. Minden ajtón és kapun csak görnyedten fér át, és a biztonsági átvizsgálásra is több időt kell szánnia. Bao Xishun állva és fekve is 236 centis, huszonkét orvosi vizsgálaton esett át, míg a Guiness Rekordok Könyve elfogadta őt a világ legmagasabb egészséges emberének. A pásztor-ember elmondta, hogy nem büszke a magasságára, sőt, kifejezetten zavarja, ahogy az emberek rácsodálkoznak a magasságára. “Gyűlölöm, ahogy megbámulnak az utcán. Úgy néznek rám, mint egy különleges állatra” - mondta Bao. Tizenhat éves koráig nem volt nagyobb, mint a többi gyerek, de utána nagyon gyorsan elkezdett nőni, és 23 éves korára érte el végleges magasságát, a 236 centimétert. A hadseregben természetesen a kosárlabda-csapatba került, de nem volt elég gyors, ezért megkönnyebbülés volt számára a leszerelés.

Kína nyugati tartományában, Xinjiangban található BelsőMongóliában pásztorkodik, és az egyik étterem reklámembereként még mellékállása is van. A most 54 éves férfi a szüleivel él, és elmondta azt is, hogy egyszer volt szerelmes, ráadásul egyszerre két lányba, de mindkettejüknek kényelmetlen volt a magassága, úgyhogy nem lett az egészből semmi. Bao magánéletében kifejezetten szenved rendellenes méreteitől, a Guinness Rekordok avatási ünnepségére készült extra ruháját a szabó 10 méternyi anyagból készítette, és a szerelemben sem nevezhető szerencsésnek: nem sikerült megnősülnie, a mai napig szüleivel él.

Szöveg és kép: Eifert János

Készítsünk diaporámát!

Picture with keyframes

wings platinum 4 / III Korábbi cikkünkben már bemutattuk a diaporáma készítést, mint műfajt, megismerkedtünk az alapokkal, és remélhetőleg sokan le is töltötték az átfogóbb használati ismertetőt is a magazin letöltések rovatából. Most jön a folytatás.

Cikksorozatunk ezen részében svenkelni, zoomolni és finomhangolni fogunk. Megismerkedünk a kulcsképkockák (keyframes) jellemzőivel.

Diaporáma készítés közben, ha szeretnénk egy képet mozgatni, benne pásztázni, vagy csak ráközelíteni óhajtunk, akkor azt kulcsképkockák létrehozásával tudjuk elérni.

Minden kép elején és végén is van egy-egy kulcsképkocka, mely leírja a kép pillanatnyi állapotát. A zoom hatás létrehozásához az első kulcsképkockát változatlanul hagyjuk, míg a a kép végét jelző kulcskockánál beállítunk egy 130%-os zoom állást. A két kulcsképkocka közti átmenetet a szoftver kiszámolja, így míg látható a kép,

folyamatosan közelítünk hozzá. A kulcsképkocka típusa, vagyis hogy normal, spline, vagy smart moov viszont meghatározza a két pont közötti átmenetet.

Ez különösen akkor fontos, ha több kulcsképkockát is létrehozunk. Új pontok felvételéhez először is engedélyeznünk kell az erre szolgáló sávot. Az idősávon elhelyezett kép nevére kattintsunk jobb gombbal, majd kattintsunk a Control tracks funkcióra. Az előugró ablakban engedélyeznünk kell a position, size, rotation lehetőséget. Ha jól csináltuk, akkor a kép neve felett megjelent egy újabb szürke sáv, melynek elején és végén már ott van az alapértelmezett kulcsképkockát szimbolizáló egy-egy gömb.

Kattintsunk erre a kontroll sávra, hogy megjelenjen a hang, a videó és kép sáv alatt egy újabb XYZ rovat névre hallgató sáv.

Ez az a kontroll sáv, ahol majd ténylegesen tudjuk módosítani a kulcspontokat, a kép neve felett csak szimbolikusan jelennek meg a kulcsképkockák.

s

XYZ properties with set

Egy kép mozgatásához, méretezéséhez egy kulcskockán kattintsunk a Properties lehetőségre, vagy egyszerűen az előnézeti képben megjelenő sárga nyilakkal és csomópontokkal forgathatjuk, méretezhetjük a képet. A láthatósághoz tartozó kulcspontok létrehozása ennél sokkal egyszerűbb, mindössze a képek láthatóságát szimbolizáló alapértelmezett trapéz alakú sárga vonalon kell duplán kattintani.

A kulcsképkockáknak, kulcspontoknak több fajtája is létezik, úgymint normal, spline és smart moov. Ha egy képen több részletet is szeretnénk kiemelni, például egy tengerparti képen szeretnénk ráközelíteni egy albatroszra, majd a fiókára is, akkor ehhez a két állapothoz egy-egy kulcsképkockát kell létrehozni. Azonnal szembesülni fogunk a problémával, hogy miután elért egy kulcspontot a lejátszás, egy döccenéssel halad tovább a kép. Ez a normál kulcspont.

Ha átállítjuk a kulcsképkocka tulajdonságát smart moov-ra, akkor mielőtt elérné a zoom a kulcspontot, kicsit lelassít, hogy ne döccenjen.

A hatás éppen olyan, mint amikor tekerjük objektívünk zoom gyűrűjét, de mielőtt elérnénk a végét, kicsit már lassítunk. A spline hatás ugyanezt a problémát kicsit másként oldja meg. Ívek mentén fogja mozgatni a képet, vagyis kisimít minden mozgást. Ha egy képre zoom-olni szeretnénk, akkor javasolt a smart moov használata, ha egy képet svenkelünk, akkor ajánlottabb a spline típusú kulcspontok használata. Próbálkozzunk bátran és gyorsan látványos eredményeket fogunk elérni.

Ne feledjük el, hogy mindezt a Wings Platinum 4 ingyenes BASIC verziójával hoztuk létre, így mindenki láthatja, hogy nincs értelme próbálkozni egyéb programok „megszerzésével”, ha ingyenesen és főleg jogtisztán használhatunk egy ilyen professzionális eszközt.

Cikksorozatunk következő részében az elkészült munka mentésével és exportálásával fogunk foglalkozni.

Szöveg: Szilágyi László

Könyvajánló Egyszerűen szép Anne Griffith „A fotográfia jóvoltából új megvilágításban, új szemszögből láthatjuk önmagunkat és szűkebb világunkat. A fotográfia képi bizonyság arra, hogy a világ csodálatosabb, mint képzeltük, és sokkal több szépség rejlik benne, mint valaha is hinni merészeltük” - írja a sokszoros díjnyertes fotós, Annie Griffiths ebben a kötetben, miközben a képi szépség esszenciáját, megtestesüléseit keresi és leli meg a National Geographic Society páratlanul gazdag képarchívumában. Hat témára bontva mutatja be az olvasónak a fotográfia szépségét száz meg száz fényképen keresztül az Egyszerűen szép kötet szerkesztőcsapata. A takarékosan fogalmazott, velős magyarázó esszék után maguk a fotók, s közöttük olykor a megidézett tudósok, írók, költők mesélnek.

Fény (Ha nincs fény, nincs fotográfia.)

A fotográfia mindegyik eleme közül legelőször a képbe foglalt fények igézik meg a szemlélőt.

Fény híján lehetetlen fényképezni. Ha nincs fény, nem látunk, eltűnnek a színek és formák. A fotós közvetlenül az életből és a valóságból merít. A festő kedve szerint fest, és figyelmen kívül hagyhatja a zavaró részleteket. A fotográfus meg csak azzal dolgozhat, amit a látvány, a valóság felkínál neki.

A fény azonban megújítja, megszépíti a valóságot.

A fotósnak a valóság a vászna, a fény az ecsetje. A fények lehetnek lágyak vagy kemények, de örökké változnak és alakulnak, így a fény elvarázsolja és megrészegíti a fotóst, aki mindig vissza-visszacsábul ugyanarra a helyszínre, ugyanahhoz a témához. „A jó fényben, a jó pillanatban minden különleges.”Aaron Rose – író, filmrendező Kompozíció (Mértani tökéletesség.)

A türelmetlen fotós sokszor már azelőtt megnyomja a kioldógombot, hogy elgondolkozna a kép szerkezete felől, pedig van, hogy órák vagy napok munkája nyomán születhet csak meg az áhított pillanat, a kivételes kép. A fotós újra meg újra visszatér a témához, keresi a fényt, amely teljessé teszi, megkoronázza a kompozíciót. A fotós igyekszik széltől szélig tartalommal megtölteni a képet: beveszi,

ami erősíti a hatást, a mondanivalót, kihagyja, ami fölösleges, eltereli a figyelmet. Ami a kereten belül marad, gyakran éppolyan fontos, mint ami bekerül a kompozícióba. „A szépség a zsenialitás egy formája, sőt több is annál, mert nem kíván magyarázatot.”- Oscar Wilde – költő, drámaíró Pillanat (Mindörökre megmarad.)

Azt a töredékmásodpercet, amikor a látvány elemei megismételhetetlen együttállásba kerülnek, no, azt keresi a fotós egész életében; ilyen pillanatokról álmodik, és olyan képeket kerget, amelyek megtestesítik a tökéletességet. Vannak fotósok, akik azt vallják, hogy akkor érkezhetnek el a legjobb pillanatok, amikor a fotóalany már megszokja a fotóst, meg is feledkezik az ottlétéről, de vannak fotósok, akik arra a pillanatra esküsznek, ami váratlan vagy véletlen. „Látni nem elég, érezned kell, amit lefényképezel.”André Kertész – fotográfus Idő (A fotó időpillanatot rögzít.)

Az idő talán a legkevésbé felfogható, megérthető eleme a fotográfiának. A fotográfusok hamar felfedezték, hogy sajátos szépség rejlik az idő feldarabolásában, a szemmel nem látható, köztes pillanatok rögzítésében. Rövid expozícióval követték a mozgást, vagy hosszan exponálva hagyták elmosódni a gyorsan mozgó témát.

Kiadja: Geographia Kiadó Méret: 265x260 mm Oldalszám:504 Ár: 7.900 Ft

„A fotográfia számomra annyit jelent, hogy elfogadom a pillanatot, amely mulandó és igaz.”- Jacques-Henri Lartigue – festő, fotográfus

„Nem az a lényeg, hogy mit nézünk, hanem hogy mit látunk.”- Henry David Thoreau – író, filozófus Csoda (Rabul ejt, látni tanítja a szemlélőt.)

Színek (Érzelmek világa.)

A fotográfia fél évszázadon keresztül csak feketefehérben rögzítette a valóságot. A fotográfiában is rengeteget számít a színek aránya, egyensúlya visszafogottá és nyugalmassá, élénkké vagy nyomasztóvá teheti a képet. Ha tiszta szín kerül tiszta színek mellé, vibrálóan élénk lesz a kép. Visszafogottabb, higgadtabb árnyalatok mellett a tiszta színek magukra vonják, fölkeltik a figyelmet.

A képeibe foglalt csodákkal bizonyosságát adja a fotós, hogy rendkívüli, hihetetlen, felfoghatatlan dolgok léteznek a Földön. A csodát hirdető fotótól eláll a lélegzetünk, izgalommal tölt el, és rögtön meg akarjuk mutatni mindenkinek. Aki csodás képeket akar, annak rettenetesen eltökéltnek kell lennie. „A rejtély kíváncsivá tesz, a kíváncsiság pedig az ember legfőbb ösztönzője a tudás megszerzésére.”- Neil Armstrong - űrhajós

Könyvajánló Bolygónk vándorai K. M. Kostyal A nagysikerű TV sorozattal egy időben itt a könyv is, már kapható az Alexadra könyváruházakban. Örvénylő fekete-fehér sokaság, végeláthatatlan zebracsapat iramlik keresztül az afrikai síkságon.

Gnúk küzdik át magukat a folyón, sereghajtóikból, elesettjeikből éhes krokodilok lakomáznak. Ezer meg ezer kilométert beutazó, fiókát nevelni érkező albatroszpárok találnak egymásra a Falklandszigeteken. Amikor eljön az ideje, bolygónk tömérdek lakója vállalkozik hosszú és veszélyes kalandokra.

Földünk mindeközben vészes sebességgel változik, az ember tetemesen, gyakran visszavonhatatlanul átformálja a szárazulatok és vizek környezeti viszonyait. Sokasodnak az akadályok, egyre keservesebb a vonuló, vándorló állatok túlélési ösztön sarkallta, mindent eldöntő harca.

A világ vándorainak megejtően izgalmas története elevenedik meg a National Geographic Channel televízió nagy sikerű, világszerte sugárzott filmsorozatának könyvváltozatában. Nemcsak világklasszis fotósok döbbenetes képeit, de a filmsorozat legerősebb jeleneteinek kockáit is beválogattuk a kötetbe, hogy más szemszögből, új perspektívából mutathassuk be a vándoréletet élő állatok életét, viselkedését.

K. M. Kostyal azokról a külső és belső erőkről is szól, amelyek a fennmaradás, a túlélés érdekében tízmeg tízezer kilométeres utazásra hívják bolygónk vándorait. Mindemellett, a legfrissebb felfedezéseket is taglalva, felhívja a természetféltő olvasó figyelmét korunk egyik legkínzóbb problémájára: az emberi ténykedés súlyos kihatásaira, környezetünk riasztó romlására.

K. M. Kostyal a National Geographic magazin vezető szerkesztőjeként és a National Geographic Társaság könyvrészlegének rangidős szerkesztőjeként is egy sor témában publikált és gondozott könyveket, cikkeket.

A Tv sorozatról: Romantikus víziónk a nagy állati vándorlásokról alapvetően téves. Ezek ugyanis korántsem kényelmes csatangolások, lubickolások és sétarepülések – hanem kimerítő maratonok, melyeket szenvedés, éhezés és kétségbeesés kísér. Az útra keléssel így minden egyes vándor

kockázatos, bizonytalan kimenetelű és rengeteg energiát felemésztő kalandra vállalkozik – ám ezek a merész állatok tudják, hogy saját túlélésük és fajuk fennmaradása szempontjából a nekiindulásnál csupán egy rosszabb választásuk van: az, hogy maradnak.

“Három évvel ezelőtt a Bolygónk vándorai csapata ambíciózus célt tűzött ki maga elé: szerettük volna alapvetően megváltoztatni a nézők a migráló állatokhoz fűződő viszonyát. Arról álmodtunk, hogy az emberek, ha az égen, a földön vagy a vízben megpillantanak egy vándorló csapatot, a sorozatunk megtekintése után már ne azt mondják, hogy ‘Ejha, de szépek!’…; hanem inkább azt, hogy ‘Hajrá fiúk, drukkolok nektek!’”

(David Hamlin, a sorozat producere)

Kiadja: Geographia Kiadó Méret: 285x240 mm Oldalszám:304 Ár: 6.999 Ft

Great Migrations © Paul Nicklen

Great Migrations © Carlton Ward Jr.

Almazöld insecta © Jakab Sándor

A GDF Suez – Az Év Természetfotósa 2010 pályázatról

Könyvajánló

Kiadja: Alexandra Kiadó Méret: 245x248 mm Oldalszám:168 Ár: 4.999 Ft

Itt a karácsony, és itt az újabb természetfotós könyv a Magyarországi NaturArt verseny legjobb képeivel. Eifert János fotóművész, a zsűri elnökének gondolatai a pályázatról: Carl Gustav Jung (1875–1961) svájci pszichiáter, pszichológus, analitikus véleménye szerint „meg kell változtatnunk a természettel kapcsolatos gondolkodásunkat, és ennek érdekében mindenekelőtt azt kell újból megtanulnunk, hogy bensőnkben meghalljuk, és komolyan vegyük a természet halk szavait. A természet részei vagyunk, és évmilliók tapasztalatait hordozzuk magunkban. Az ember – a még tagolatlan és érintetlen természet részeként – teljes egész volt, és benne foglaltatott a Teljesség...”

Szinte közhely a tényszerű és keserű felismerés: a Teljesség – az ember és a természet harmóniája – megbomlott.

A civilizációnk fejlettsége lehetővé tette, hogy beavatkozzunk a természet működési mechanizmusába, és sok esetben begyógyíthatatlan sebeket ejtettünk rajta. A természet erőforrásait gátlástalanul kizsákmányoló emberi magatartás következményei aggasztóak. Fajok tűntek el értelmetlen pusztításaink miatt, és maga az ember is veszélyeztetetté vált. Vélhetően bűnös szerepünk

van a természeti katasztrófák előidézésében is. Pedig hogy szeretjük a természetet!

Jungot idézem újra: „A természet szeretete egymagában mit sem használ, ha nem párosul értelemmel.” Szerencsére természetfotósaink – akikben az érzelem és értelem együtt jelenik meg – meghallják, és képpé alakítva, természetfotóként továbbadják nekünk a természet halk szavait.

A fotográfia képes erre, hiszen a természetfényképezés olyan sokszínű és sokágú terület, amelybe a tudományos értékű, dokumentatív ábrázolás éppúgy beletartozik, mint a művészi elképzeléseket célzó kreatív fotográfia. Értelem és érzelem, hasznosság és szépség jellemzi: a természet- és környezetvédelem érdekeit, tudományos célokat szolgáló, szakirányú fénykép éppúgy megjelenik esztétikai értékeket hordozó megfogalmazásban, mint a művészi ihletésű képek, amelyek akár a szakemberek számára is fontos információkat hordozhatnak. Nélkülük „képünk sem lenne” az élővilágról, természeti környezetünkről és annak állapotáról.

A természetfotózás reneszánszát éli, óriási az érdeklődés iránta. Volt már „nagy” korszaka a hazai természetfotónak: Vajda Ernő, a „növényfotográfus”, Koffán Károly, a nemzedékét szemléletében messze megelőző grafikus- és fotóművész, Homoki Nagy István, a „mozgóképes”, Tildy Zoltán, a magyar madárfényképezés „atyja” és Nagygyörgy Sándor, a vadfotó és a tájkép mestere és mások három-négy évtizeddel korábban tevékenykedtek. Életművük ma is mérföldkő, igazodási pont a hazai természetfotós élvonal számára, amely tagjai egyébként a legkülönbözőbb foglalkozást űzik. Van közöttük mérnök, tanár, orvos, állatorvos, köztisztviselő, biológus, tűzoltó, designer, hivatásos természetvédő, termékmenedzser, vállalkozó, tanuló, és még hosszan sorolhatnánk az érdekesebbnél érdekesebb foglalkozásokat. Egy valamiben azonban nagyon hasonlók: mindennél többre becsülik a természet szeretetét. A természetfotózás a természet szeretetéből ered, de ma már a fotóművészet egyik különleges ága.

Ahogyan dr. Kalotás Zsolt, az egyik legismertebb magyar természetfotós megfogalmazta: „Magas szintű műveléséhez a tehetségen, a művészi talentumon túl átlagon felüli kitartás is kell, és nemritkán kivételes bátorság. Ahhoz, hogy valaki ezen a területen eredményt érjen el, szükséges még az elméleti és gyakorlati biológiai felkészültség, magabiztos eligazodás a természetben. Nem lehet jó természetfotós az, akiben nincs elegendő türelem, tapintat és a természet iránti alázat. A természetfotózás nemcsak eszköz-, hanem időigényes is, hiszen egy-egy ritka természeti pillanat méltó megörökítésére nemritkán napokat, éveket kell várni. Még a szerencsének is meghatározó szerepe lehet. A természetfotózásban fellelhetők az őskori ember zsákmányolási hajlamai is, de ez a vadászat már nem véres terítékre hozást, nem az életben maradásért folytatott küzdelmet jelenti, hanem a pillanat megőrzésére, konzerválására irányuló tevékenységet.”

A technikai eszközök fejlődése, a digitális technika térhódítása mellett a különböző közösségek, fórumok is segítették a fejlődést.

Az 1976-ban alakult, 1980-tól a Természetfotósok Nemzetközi Szövetsége (IFWP) tagjaként is működő Nimród Fotóklub, az 1989-ben alakult Magyar Természetfotósok Szövetsége (naturArt), a FotoNatura, a Mezőségi Fotóklub, a Fényecset stb. olyan műhelyekké váltak, amelyek a különböző irányultságú, felfogású és művészi ambíciójú természetfotósokat az etikus és elkötelezett természetfényképezés szellemiségében erősíti meg.

Tornádó 2 © Vadász Sándor

Árnyjáték © Máté Bence Tavaszi fototaxis © Gönye Csaba Ádám

Rókafiak © Réti Zoltán

Godzilla © Násfay Béla

Bagolycsalád © Máté Bence

képfeldolgozás

Retusálás és utómunka

Ebben a videóban Perhiniák Márton az Adobe Photoshop CS5 alapvető retusálási technikáit mutatja be.

Ebben a számban alapvető retusálási fogalmakról és képfeldoglozási technikákról tanulunk.

A Photoshop és a fényképek retusálása, manipulálása szinte már szétválaszthatatlan fogalom. Jelentős különbség van azonban ésszerű retusálás és túlzott képmanipuláció között.

Ha valaki megfelelő stílusérzékkel használja a program nyújtotta lehetőségeket, akkor rengeteget javíthat a végleges kép hatásán, ha viszont túlzott módon erőltet a képre mindenféle effektust, azzal többet árt, mint használ.

Először is jó tisztában lenni a lehetőségekkel, de utána tudni kell az ésszerű határt is.

A digitális fényképek raszteres/pixeles képek, melyek egyedüli hátránya a felbontástól való függés. Ez azt jelenti, hogy minél több pixel rögzül a képpel, annál részletgazdagabb lesz (persze ezen kívül még sok más körülmény is meghatározó lehet). Photoshop-ban végzett szerkesztés során ügyelnünk kell, hiszen minden egyes átméretezés rontani fog a végleges kép minőségén. Szerencsére ennek a problémának az elkerülésére szintén találunk egy praktikus megoldást: a Smart object-et (Intelligens objektum), melyről szintén részletesebben beszélek a fenn látható videóban.

A Clone Stamp tool (Klónozó bélyegző) eszköz az egyik leghatékonyabb módszer zavaró elemek eltüntetésére Adobe Photoshop-ban. A legtöbb felhasználó azonban nem megfelelően használja.

Mindenféle retusálás esetén az első szempont a veszteségmentes munkamenet, ami azt jelenti, hogy bármit, amin változtatunk később könnyedén visszaváltoztatható.

A videóban egy teljes retusálási folyamatot mutatok be egy tájképen, ahol minden módosításom veszteségmentes.

Szöveg és videó: Perhiniák Márton

Élet a vízfelszín alatt BORNEO / MALAJZIA

Valószínű, hogy a világ top 10 merülőhelyeinek egyike ez a kis, 12 hektár alapterületű trópusi szigetecske, amely Malajziához tartozik, és Borneótól 50 km-re fekszik. Még a híres oceanográfus, Jacques-Yves Cousteau fedezte fel a 80-as évek elején, milyen kincseket rejt ez a kis sziget, és egyszerűen csak így jellemezte: “Láttam már ehhez hasonlót 45 évvel ezelőtt.

De most újra rátaláltunk erre a darab érintetlen művészetre!”

Még anno Bumbi barátom mesélt a szigetről és mutatott csodás képeket, hiszen Ő többször is járt Sipadanon. Sokszor hallottam, hogy ez a sziget a teknősök otthona, amellett nagyon változatos korall és hal populáció él itt. A 2000-es évek elején meglehetősen sokszor lehetett hallani Sipadanról búvárkörökben.

Történt egy sajnálatos incidens, amikor is 21 búvárt raboltak el szélsőségesek a szigetről, ezt követően 2004-ben a 80-as évektől itt működő búvárbázisok bezárását rendelték el és előírták az eredeti állapotok helyreállítását. Ezek után az itt működő bázisok többsége a közeli Mabul és Kapalai szigetekre költözött, és volt, akiknek ez a búvár-üzletük végét jelentette. 2008-tól újabb változás történt, a sziget Nemzeti Park lett, és 120 búvárra korlátozták a naponta merülők számát, akik a környéken működő 10 búvárbázis között oszlanak el; ez igen komoly visszaszorítás.

Elutazásom előtt nem sokkal olvastam egy felmérést, miszerint a szigorítás jót tett az itt élő bioverzitásnak: a halak száma nőtt, és néhány helyen a korallok is “visszatértek”!

Elgondolkodom, ahogy itt ülök egy szafari hajó fedélzetén a Vörös-tengeren. A Hurghadától nem túl messzi Shaab el Erg zátonyon horgonyzunk, ami régen a delfinjeikről volt híres.

Naponta jelenleg 12 hajó hozza ki vendégeit, így kisebb fajta zsibvásár hangulatot áraszt a hely. Régen csak szafarihajóval lehetett itt találkozni, általában az északra tartó túrák első merülőhelye volt, most meg… Sokszor fájdalmas a megszorítás és áldozatokkal jár, de néha valóban elgondolkodtató, sikerül-e ezt a vízalatti csodát megőriznünk a jövőnek? Olaj, lehalászás, rombolás, dinamitos halászat…

Emberek, már nem tudom, egyre kevésbé hiszek benne…

Mabul Ilyen előzményekkel vár ránk Sipadan, vagyis Mabul, ahol a szállásunk lesz. Utunkat Kuala Lumpur-i megállóval kezdjük. Érdemes 1-2 napot rászánni erre a metropoliszra, és átértékelni az eddigi elképzeléseinket a fejlődő ázsiai országokról.

Mindenképpen tekintsük meg a híres Petronas-tornyokat, a TV toronyból a kilátást a városra, és a hindu szent helyet, a Batubarlangot. Kora reggel indulunk 3 órás belföldi járattal Borneóra, amely a világ 3. legnagyobb szigete és lakhelye a Földünkön már ritkán látható orángutánoknak. Tawau-ba érkezünk, ahonnan 45 perces busz transzferrel érünk el Semporna kikötőjébe; innen hajóval folytatjuk utunkat. A gyorshajóval utazás kellemes enyhülést ad a 38 fokos melegben. Ahogy közeledünk, a látvány lenyűgöző. A sziget körüli korallzátony türkizkékre festi a tengert, a fehér homokkal borított partot pedig pálmafák szegélyezik.

Közeledünk a mólóhoz, ahol a bázisunk lesz 8 napon keresztül.

Mi a Sipadan Water Village-et választottuk, az egyik legrégebbi mabuli bázist, amely a korallzátony fölé emelkedve fantasztikus látványt és kényelmes elhelyezést nyújt az ide látogatóknak.

A kis bungalókhoz közeledve a stéget gyönyörű virágcsodák borítják. A tereszra kilépve hihetetlen látvány fogad, a végtelen kék éden: a horizonton egy kis sziluettet látok, ez már Sipadan lesz. Még csak kora délután van, így megejtjük a check dive-ot a házizátonyon. A szirt bejárata közvetlenül a búvárbázis mólójáról nyílik, kényelmes lehetőséget nyújtva a vízbejutáshoz. Mabul élővilága nagyban eltér a távolabb eső Sipadantól. Itt nincsenek nagy falak, leszakadások és nincs igazán nagy esélyünk nagytestű élőlényekkel való találkozásra. Itt a fő látványosság a makro világ.

Szellemtűhalak, orángután rák, békahalak és a különlegesebbnélkülönlegesebb élőlények sokasága bukkan elő, gyakorlatilag a szobánk előtt. Ami még különleges és ez idáig szokatlan volt, hogy minden merülésnél jó pár teknőssel találkoztunk, néha táplálkoztak vagy csak félálomban pihentek az aljzaton; előre vetítve, mi is várhat ránk a következő merüléseken. Szerencsénk van, már másnap tudunk menni Sipadanra - kaptunk engedélyt így némi izgalommal várom a holnapot. A lemenő nap fényében még egy utolsó pillantást vetek az ablakomból a távolban lévő kis szigetre és már alszom is.

Sipadan Korán ébredek, szerencsére a fotós felszerelésem már bevetésre készen áll, egy gyors és könnyű reggeli, és már indulok is a bázisra. A csapat többi tagja már a mólón készülődik, a gyors hajóba is bepakolta a személyzet a felszerelésünket. Pár perc múlva már siklunk is a tükörsima vízen a kis sziget felé, amelyhez a felkelő nap fényében egyre közelebb és közelebb kerülünk. Alig 20 perccel később, ahogy elhagytuk a Mabul szigetet, már ott állunk a Sipadan egyetlen kikötőpontját jelentő mólón. Meglepő látvány fogad, a szigeten fegyveres katonák állnak a pálmafák árnyékában, fekete bakancsuk a fehér homokba süllyed, meglehetősen nagy a kontraszt a paradicsomi körülmények és a gépfegyver között. Már venném fel a búvárruhámat, amikor a vezetőnk szól, hogy várjunk, mert regisztrálni szükséges Kiszállunk, kis házban egy nyomtatvány gyors kitöltése után már ismét a hajónkban ülünk. A merülésünk a leghíresebb helyen lesz, a Barracuda Pointon. Hajónk csak mintegy 50 méterre távolodik el a mólótól; némi meglepetéssel konstatálom, hogy csak ilyen közel, de inkább készülődök, hogy a saját szememmel lássam, amiért ide utaztunk. A víz, ahogy lesüllyedek, több mint kellemes, pontosan 30 fokos, a látótávolság szinte végtelennek tűnik, ahogy a sekély türkizkékből a mélység felé sötétkékbe megy át. A merülésünket a zátony tetején kezdjük: 10 méteres mélységben a széléről letekintve szinte függőleges a leszakadás kb 40-50 méteren keresztül, majd enyhén lejt tovább, ki tudja meddig… Ideális hely, gondolom, hogy különböző nagyobb testű nyíltvízi fajokkal találkozhassunk A lassú áramlás viszi tovább a csoportunkat a nyílt víz felé, eltávolodok a faltól kissé a kékben, hátha találkozom valami “érdekességgel”. Várakozásomat siker koronázza, pár fehér foltú szirtcápa úszkál még álmosan, az éjszakai vadászat fáradalmait kipihenve a könnyű áramlásban. Nem engednek közel magukhoz, így nem készítek képet róluk most. A zátony keleti irányba fordul, ezek a kiszögellések ideálisak, hogy a halak nagyobb csoportokba tömörüljenek.

Ahogy vártam, egy óriási barracuda raj fogad.

Ameddig a látótávolság engedi, mindenhol a csoport tagjait vélem felfedezni. Áramlás van, ha nem is erős, így a raj most nem veszi fel a látványos “tornado” formátumot, inkább elnyúlóan kígyózik végig a zátony különböző mélységein. A távolban egy-két árnyat látok, fehérfoltú és szürke szirtcápák járőröznek a teritóriumukon. Szép lassan tovább indulva már enyhe hiányérzetem van, hisz a Sipadant a teknősök otthonának is mondják, és még egyetlen egyet sem láttunk. Az óhajom nem várat sokáig magára, egy hatalmas zöld teknős tűnik fel, komótosan úszkál a langyos vízben.

A merülési időnk a végéhez közeledik, a 70 perc gyorsan elszaladt, és már a tűző napsugarak melegítenek a felszínen, mialatt a hajóhoz úszom. Az élmények a csapat tagjait teljesen felvillanyozták, megbeszéljük, hogy másnap nagyon korán – napkelte előtt - a vízbe fogunk menni, a többi búvárt megelőzve.

A vezetőnk is helyesel, és egy különleges látnivalóra, a duzzadtfejű papagájhalra hívja fel a figyelmünket (Bolbometopon muricatum).

Ezt a különleges fajt már ismerem Szudánból, amely eltér az eddig megismert, a zátonyok közelében lakó papagájhalaktól, melyek egész nap éles “csőrükkel” a korallpolipok után kutakodnak. A legfőbb különbség a méretük, ami elérheti az egy métert, a súlyuk pedig közelít az 50 kilogrammhoz! Látványos, ahogy ezek a nagyméretű halak csoportba verődve úszkálnak a zátonyok környékén.

Képzeljünk el egy 30 fős egyedszámú rajt, melyben a legkisebb hal is 80 centiméteres!

Egy probléma adódott, hogy az eddigi találkozásaim során nagyon félénknek bizonyultak, így nem igazán sikerült jó felvételt készítenem. Nagy várakozással indulok reggel: még sötét van, mikor a csónakunk kifut Mabul kikötőjéből. Már pirkad, sajnos a regisztrációt most sem ússzuk meg. A vezetőnk a zátony tetejét fürkészi légzőcsővel. 10 perc elteltével int, hogy megvannak, és már veszem is a felszerelésem, indulok.

Egy 15 fős csoport közepén találom magamat, próbálok az elejére kerülni és valami jó pozíciót keresni, hogy megfelelő képet tudjak készíteni. Meglepődve veszem észre, hogy az itt élő példányok nem annyira félénkek, mint a Szudánban eddig megismertek. A halak pár együtt töltött perc után szép lassan nagyobb sebességfokozatra kapcsolnak és eltűnnek a látóhatáron. A csoportom többi tagja a zátony mélyebb részére süllyed, én viszont egy új témát vélek felfedezni, így maradok a sekély vízben, a zátony felső részén, úgy 10 méteren. A Nagyszemű tüskésmakrélák (Caranx sexfasciatus) csoportja kezd szép lassan a mélyebb vizekből a zátony tetején gyülekezni, lehet hogy ők is a reggeli napfényt keresik, és kicsit feltöltődnek a melegebb vízben. Lelapulok és várok, nem kívánom szétriasztani őket, hisz nekem a képhez valami érdekes formációra van szükségem, nem a szanaszét elhelyezkedő halak sokaságára. Pár perc várakozás alatt a vakuim teljesítményét lejjebb állítom, hisz az ezüstösen megcsillanó halakhoz kevesebb megvilágítás is elegendő. Szép lassan közelebb húzódok, szinte a korallok szintjén “kúszok” csendben, nehogy megzavarjam őket. Erőfeszítéseim sikerrel járnak, a megfelelő pillanatban a megfelelő helyre sikerült lopakodnom. A makrélák csoportja egy tökéletes formációt vesz fel.

Az egész egy ezüstös gömbként csillog, a felszín és a zátony behatárolja a formációt, a reggeli napsütés pedig tökéletessé teszi a hátteret.

Pár kockát sikerül készítenem, mire az ezüstgömb cseppfolyós higannyá alakulva szinte lefolyik a mélybe: makréláim feloldódnak a kékségben…

Nagyon kellemes hét napot töltöttünk a bázison és a környék merülőhelyein. Az utolsó merülésemen a szigeteknél elgondolkodtam: szükség van a néha kellemetlenséget okozó szabályozásra, amely hosszú távon a víz alatti világ megóvását segíti, hogy a búvároknak alkalmuk legyen sok év múlva is megtekinteni ezt a csodát, és ne csak a régi képekből, írásokból emlékezhessenek rá, milyen is volt.

Kép és szöveg: Selmeczi Dániel www.selmeczidaniel.com

© Máté Bence

Máté Bence - ízelítő a könyvből

A „rendszerváltás” első hónapjai

A

mikor 1999-ben első, nádból készített lesemben csücsültem egy téli madáretetőnél, madárfajonként maximum 3-4 kockát engedtem meg magamnak, a spórolt pénzemből vett méregdrága Sensia filmre. Ha minden hétvégén fotóztam, akkor is kitartott egy tekercs film hetekig. Ahogy lehetőségeim nőttek, a Zenit fotópuska, Pentacon objektívre, a sensia pedig Velviára cserélődött. Az első tekercset 1650 forintos áron vettem, mely vásárlások ily módon ünnepként kerültek be a naptárba. Később egy kis ügyeskedéssel le tudtam szorítani az árát egészen 1000ft/tekercsig, ha rendeltem Pestről 30,5 méteres, dobozolatlan filmszalagot, amit aztán vak sötétben tapogatózva, laboroktól szerzett üres, használt kazettákba tekercseltem vissza. Közben izgulhattam, nehogy fényt kapjon a film, vagy karcok és ujjlenyomatok keletkezzenek rajta. Másfél órás munkával elkészült 18 tekercs bevetésre váró nyersanyag. Ha ragasztottam a szalagok elejére egy 20 centis elhasznált filmcsíkot, akkor nyerhettem még 4-5 kockát, ami egyébként a befűzéskor elpazarolódott volna.

A filmhívásért tekercsenként 600ft-ot fizettem,

tehát legideálisabb esetben mindennel együtt 40 forintba került egyetlen gombnyomás. 2004-re az árak pontosan megduplázódtak! E költségek miatt koplaltam végig diákéveimet. Az égbeszökő árak pedig a legtöbb fotós barátomnál hatalmas családi vitákat idéztek elő, gyerekcipő, diafilm, fürdőszoba csempézés fontossági sorrendjének eldöntésekor.

A mai digitális világban mosolygunk a „filmes korszak” emlékein, amikor még lelkiismeret furdalásunk volt, ha elkövettünk egy-egy életlen kockát, és a fotózások sikerességét még nem gigabájtokban, hanem tekercsekben mértük.

Az én rekordom 5 éves filmes múltban 8 tekercs egyetlen napon, vagyis nagyjából 300 kocka. Azon a napon 14 órát ültem lesben, és megállás nélkül akciójeleneteket fotóztam. Manapság, ha egy egész napos lessátrazás után háromszázzal tudom előrepergetni a gép számlálóját, akkor az általában egy gyengécske napot jelent. Évente átlagosan 50ezerszer kattan a gépem zárszerkezete, melynek filmre átszámolt értéke több mint hárommillió forint lenne.

A fotózás hatékonysága pedig fényévekkel a film kínálta lehetőségek előtt jár.

A madárfényképezés a fotózásnak egyik olyan ága, melyben még az előtt érdemes volt áttérni digitális technikára, mielőtt a képek minősége elérte volna a kisfilmes dia felbontásának akár csak az egyharmadát is.

Hogy miért? Elmesélem miként váltam egyik pillanatról a másikra pixelpusztítóvá, anélkül, hogy számítottam volna rá. 2004. november végén kóstoltam bele először a digitális fotózásba.

A Canon Hungáriának végeztem marketing tevékenységet, melyet egy 300D vázzal honoráltak.

Ezekben az időszakokban rengeteg érvet és ellenérvet hallhatott, olvashatott az ember, film kontra digitális témában, melyben a nagyhangú többség még a fogyatkozó filmesek táborában tartotta helyét. Éppen ezért nem úgy vettem a kezembe ezt a megjelenését tekintve finoman szólva komolytalan eszközt, mint életem álmainak beteljesítőjét.

Mégis, e pillanattól kezdve a hűtőben raktározott filmek sorsa végérvényesen megpecsételődött,

a nagy becsben tartott profi EOS1n RS fixtükrös vázam -melyre évekig spóroltam- váratlanul elérte a nyugdíjkorhatárt...

A daruvonulás utolsó hírmondóiról kattintottam pár kockát, és sajnos egészen január végéig nem találtam olyan fotótémát, amiben jobban elmélyülhettem volna a digitális újonccal. Enyhe tél volt. Január derekán még 15fokot mértem.

Mondták is, hogy hosszú telünk már biztosan nem lesz! Pár nappal később kedvenc területemen egy egész napos madarásztúrát

tettem. Szélcsendes ködös idő volt, a madarakat inkább csak hallani lehetett, mint látni. Délután, korán hazafelé vettem az irányt, és közben elkanyarodtam a halászház felé, hogy elköszönjek a terület őrétől.

Kocsimmal a ház felé közeledve 10-15 szürke gémet riasztottam el a közeli kis tóról, ahol az ivadékhalakat télen tartották.

A gémek feltűnően szemtelenül bevárták a piros autót. Azt mondta a halőr, hogy ezek a madarak rövid időn belül visszajönnek, akárhogy

is zavarják el őket. Változott a program, kerestem a közelben egy alkalmas parkolóhelyet… Les híján a kocsit használtam búvóhelyként.

Néhány perc múlva úgy történt ahogy az őr mondta. A digitális gépem végre kamatoztathatta a bele fektetett munkát. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor először éltem át, milyen az elkészített képeket azonnal látni, nem pedig 2 hét múlva, mikor értük megyek az előhívóhoz. A 40. kattintásnál egy újabb, addig szokatlan dolgot éreztem: a filmcsere hiányát. Volt már régebben is példa rá, hogy

egy nagyon jó témára ledaráltam vagy 45 kockát, de akkor azért történhetett meg, mert a 36 kockás filmet rosszul fűztem be, és nem továbbította a gép.

Az összes fotót az első kockára exponáltam. Jelen esetben viszont minden egyes jelenetről meggyőződhetem, hogy valóban rajta van a memóriakártyán.

Továbbá az a tudat, hogy 80forint/ kocka helyett most korlátlanul, „ingyen” fotózhatok, tovább fokozta az egyre gyarapodó gémek megörökítésének élményét.

Belemerülve az újszerű izgalmas fotózásba, hamar besötétedett.

Megtudtam, hogy itt teleltetik át az egynyaras busákat és nagyon gyenge az állomány, könnyen megfogják a madarak a beteg halakat.

Az összes gém ezért vadászott szinte csak kettőn a 37 teleltetőtó közül. Pár napig nem tudtam visszamenni a területre, de a legközelebbi alkalommal már lessátorral felfegyverkezve érkeztem.

A madarak kétszer annyian álltak lesben, mint legutóbb. Előző este kaptunk egy kis ízelítőt a télből, minden tóra finom jéghártya fagyott. A teleltetőtavak befolyóinál az állandóan mozgó víz viszont ellenállt a hidegnek. Nehezen találtam alkalmas helyet a lesnek, mert egy halgazdaság üzemi területe lévén, bármilyen irányba néztem, halászháló, zsilip, vagy egy piros 37 éves Zetor díszelgett a háttérben.

Végül két tó közötti keskeny gátra tettem a fekvő lest a másnapi fotózás reményében.

Aznap éjszaka nagyon hideg levegőt hozott a viharos szél. Az összes nagy halastó befagyott. Hajnalban, még sötétben érkeztem vissza a helyszínre. A sátramat, mintha felrobbantották volna, csak egy lobogó földhöz fagyott függönydarab őrizte emlékét. Az volt a szerencse, hogy kocsival közvetlen mellé tudtam állni, és a reflektor fényénél összevadászhattam a húsz méteres körzetben szétszóródó építőelemeket. A talaj annyira átfagyott az éjszaka, hogy kézzel esélytelen volt leszúrni a sátorcövekeket. Feltúrtam az egész kocsit, - amiben normális esetben egy egész autószerelő műhely rejtőzött - valami kalapácsféle után, de éppen nagytakarítás után volt az orosz gazdasági csoda, és jobb híján csak az emelővassal és egy fél termosznyi forró tea feláldozásával sikerült megoldani a feladatot.

Közben kivilágosodott. A szél tovább süvített, a madarak meg sehol.

Mintha őket is elfújta volna a szél. Napokkal azelőtt ruháztam be egy -20fokig komfortos hálózsákra, amibe beletekertem magam, kidugtam az objektívet a les elején, a többi pedig már a szerencsén múlott. Két óra hangtalan várakozás következett. Gémeknek közel s távol se híre se hangja. Közben megérkeztek a halászok Simsonjaikon, beindítottak a hátam mögött egy markolót és hangosan kiabáltak egymásnak. Odakint annyira hideg volt, a hálózsákban meg olyan jó meleg, hogy ennek ellenére sem volt kedvem kijönni, gondoltam inkább szundítok egyet. A les alatti talaj erősen a víz irányába lejtett, és ha lehajtottam a fejem több vér folyt bele a kelleténél.

Megfordulhattam volna a másik irányba, ha a sátram nem lett volna olyan alacsony és keskeny, mint egy földikutya járata, így mégis maradt a kényelmetlen várakozás. Délelőtt tízkor már majdnem lefújtam az egész akciót, amikor feltűnt a szemközti gáton az első gém. Rövid időn belül a második, a tizedik, az ötvenkettedik.

Pillanatok alatt akkora madársereg gyűlt elém, hogy azt sem tudtam, milyen irányba fordítsam az objektívem. Bármerre néztem, mindenütt a lék szélén, lesben álló madarak. Egy húszéves, 5,6/800mm-es FD bajonettes objektívet vittem magammal, amihez a kisméretű képérzékelő miatt még hozzáadódott 1,6-szoros gyújtótávolság szorzó. Ebben az ágyúcsőben a 15 métere halászó szürke gémeknek is csak a feje, meg a csőrükbe tartott ficánkoló hal fért bele. Képeken sem láttam azelőtt hasonló jeleneteket, és még delet sem ütött az óra! Amint kiemeltek egy halat a vízből a madarak, a hal szájában levő víz, a csőrök nyomásának hatására szökőkútként lökődött ki.

Közben az uszonyosok erősen tiltakoztak, és heves farok csapkodásukkal számos vízcseppet dobtak a levegőbe. Első ízben tapasztalhattam meg a gépem hátrányait. Azelőtt hozzászoktam, hogy hosszú várakozás és komoly rákészülés után, viszonylag ritkán, az alkalmas pillanatban egyetlen másodperc alatt 10 kockát lőttem.

A gomb megnyomásától, a redőny lefutásáig pedig mindössze 6ms idő telt el. Ebben az esetben a késedelmi idő 125ms-ra nőtt, és a sorozatban elkészíthető képek maximuma 2,5kép/sec sebességgel mindössze 4 képig terjedt majd következett 10 másodperces idegtépő várakozás. Rengeteg eseményről maradtam le miatta.

Nem győztem szitkozódni, amikor páratlan jelkenetek közben hiába nyomkodtam a gombot, az semmilyen reakciót nem váltott ki a fényképezőből. Kora délutánig, még ezzel a sebességgel is el tudtam lőni százötven kockát, amennyi ráfért a memóriakártyára.

Aznap este tölthettem le életem első komoly digitális sorozatát.

Legalább akkora élmény volt a gép előtt ülve végignézni a nap legszebb jeleneteit, mint valóságban látni azokat. Rövid képértékelés után feltöltöttem az akkumulátorokat, elkészítettem egy pár szendvicset, főztem kéttermosznyi teát a másnapi bevetésre, és elégedetten szenderülhettem álomba. Az idő lecsendesült, a hőmérséklet tovább süllyedt. Hajnalban a Zsiguli akksiját már majdnem lemerítette az indítómotor, mikor az utolsókat rúgva bepöccent. Minden fontos kelléket sikerült magammal vinni, de egy valami mégis otthon maradt a tegnapi nadrágomban. Annak a sorompónak a kulcsa, melynek kinyitása után még 600 métert kellett volna vezetnem a végállomásig. Mikor a rengeteg ruhától úgy néz ki az ember, mint egy Michelin baba, és 30 kiló felszerelést cipel magával sötétben, akkor más ez a távolság, mint nyáron egy fecskealsóban. A sátram sértetlenül állt, a cövekei úgy belefagytak a földbe, hogy kibírt volna egy tsunamit is. Hétvége lévén, a halászok nem dolgoztak, így reméltem még aktívabbak lesznek a madarak.

Napkeltéig síri csend, és az előző naphoz hasonlóan teljesen madármentes jégpáncél. Az estig tartó össznépi vadászat után, érdekes módon megint nem jött egy kósza madár sem. Ismét tíz órakor jelent meg az első gém, ettől kezdve viszont nem volt leállás!

Peregtek a kockák, Minden egyes halfogás újabb és újabb, egyre jobb lehetőségeket kínált. Közben 10 nagykócsaggal is kibővült a csapat, akik kifejezetten arra specializálódtak, hogy halakat raboljanak a sikeres halászoktól. Annyi akció jelenetet fotóztam azon a napon, mint előtte, diára fél év alatt. Fáradhatatlanul fogták az ivadék busákat, majd küzdöttek a tolvajokkal, akik minden alkalmat megragadtak a hallopásra. Amikor nagyobb halat sikerült fogni a rögtön lenyelhető méretnél, még az előtt menekülésre került a sor, mielőtt a többiek célba vették volna a könnyű prédát. Előfordult, hogy egy gém a jég széléről beugrott a vízbe, és még ki sem emelte a víz alól a halat, máris 2 fajtársa támadta meg, majd a nagy igyekezetben visszaejtették a zsákmányt. A kényelmetlen egész napos fekvő póz és az állandó feszült figyelem, annyira lefárasztott, hogy a nap végére már a kocsimig is alig bírtam elvánszorogni. Ez után tudtam volna díjazni, ha nem merült volna le az akkumulátor, és nem kellett volna az éjjeli őrrel még fél óráig tologatnom négykerekű barátomat a holdvilágban. Közben eleredt a hó! Nem mertem kockáztatni hogy az elmúlt két nap ismeretében, legközelebb csak 9 órára menjek megint.

A másnapi havas képek reményében tettem a szokásos kört: képek letöltése, akksik feltöltése, szendvicsek, csokitartalék, tea, alvás, kelés, felöltözés, bepakolás, visszarohanás a kártyaolvasóban maradt memóriakártyáért, a műszerfal megsimogatása, az autó szelleméhez való fohászkodás, indulás! Egy órával korában mentem, és új, ülő lest állítottam közvetlen a tó mellett vezető keskeny műútra, mely sokkal kényelmesebbnek bizonyult hosszútávon. A hó miatt teljesen átalakuló környezetben ideálisabb perspektívát kínált magasabbról fényképezni. A szemközti gátat belepő hó, szép homogén fehér hátteret adott. Tartogatott azonban veszélyeket is.

Nem ismertem fel idejében az automata fénymérés korlátait. Sikerült egy pár kockát túl illetve alul exponálnom, mire eszembe jutott, hogy ilyen adottságok mellett, érdemes mindig manuálisan beállítani a zársebességet, és nem az automata érzékelőt korrigálgatni.

Pedig azt hittem, mindezt már rutinból tudom. Ám ami a gép hátfalán exponálás után megjelent, nem éppen ezt igazolta vissza. Ha a madarak lent a jégen halásztak a világos környezetben, kettő, akár három blendével is túl kellett exponálni a képet. Ha viszont egymással verekedve a levegőbe emelkedtek, a távoli, sötétbarna erdőfolttal a háttérben, egy fényértékkel szűkebbre kellett húzni a rekeszt, mint amit a fénymérő mutatott. A korrekció mértékére nincs pontos recept, függ az színek eloszlásától a fény erősségétől, irányától, szórtságától, fénymérési módtól stb.… A filmes korszakban ezzel nem találkoztam olyan nyilvánvalóan, mint amikor az LCD kijelzőn megjelenő képet rögtön összehasonlíthattam a valósággal. Nagy tévedés volt azt hinnem, hogy ezeket a digitális képeket majd számítógépen korrigálom.

A raw állományokat photoshopban kinyitva nagyon tetszett, ahogyan a helytelenül exponált képeket helyre tudom pofozni, de kellett még egy kis idő, amíg észrevettem, hogy ezt a minőség romlásával is jár.

A digitális gép, minden gondjával együtt megduplázta a lesben szerzett örömöket legnagyobb erényével, hogy a készített kép azonnal visszanézhető! A fotókat számítógépen látva sokat tanulhattam, rögtön észrevettem a hibákat, amikre a másnapi fotózásnál oda tudtam figyelni. Azzal, hogy változtattam a les helyén, átalakult a fotózás stílusa is. Messzebbről, kisebb gyújtótávolsággal, egy manuális 2,8/300mmes objektívvel fotóztam, és legfőképpen azokra a jelenetekre koncentráltam, mikor a madarak egymással küzdenek a kifogott halakért. A léket szorosan körülállták, így hiába sikerült hihetetlen jó akciókat elcsípnem, mindig belógott a jelenet elé, egy zavaró láb, csőr vagy akár egy egész életlen madár.

Annyi lehetőségem volt fotózásra, hogy eldöntöttem, muszáj lesz beruháznom nagyobb memóriakártyára.

Meg is rendeltem mindjárt telefonon a lesből, merthogy minden nap sátorban ültem, és mire végeztem, már bezártak a boltok. Az eladó először azt hitte a túlvilági hangra, hogy fenyegető hívást kap. Eltartott egy darabig, amíg a küzdőtér közepén csücsülve, suttogva elmagyaráztam neki, hogy miért suttogok majd azt, hogy mire is lenne szükségem.

Az akkor kapható legnagyobb, 2gb-os kártyáról azt hittem, hogy a meglevő egy gigással együtt, már nem létezhet egy nap annyi akció, amit ne tudnék végigfotózni. Közben újabb 150kocka várta a letöltését. Életem addigi legjobb madárfotói lapultak a kártyán kódolva. Az éjszaka nem mindenkinek telt olyan boldogan mint nekem. A halászoknak szóltam, hogy az útra tettem a lest, elférnek mellette, de sajnos a tóőr nem vett részt ezen a megbeszélésen.

Este, a tó őrzése közben, hogy jobban teljen az idő, barátjával gyorsulási versenyt rendeztek a pont azon az úton, amit a legalkalmasabbnak találtam a les helyének. A sötét, a gyenge motorlámpafény, és a győzni akarás vágya, mind csökkentették az esélyét, hogy valamelyikük ne találja telibe a sátort, mely már ötödik éve közel száz helyszínen segített hozzá a természetfotózáshoz. Öreg társam azon a napon látta meg utoljára épségben a lenyugvó napot, de szerencsére emberi sérülés nem történt.

Tárgyi azonban annál nagyobb. Rejtekhelyemet boríró álcaháló úgy fel tekeredett a motor minden forgó alkatrészére, hogy az éjszakai műszak sem volt elég, míg a darabokra szakadt hálót kiműtötték a fogaskerekek, tengelyek és küllők fogságából.

Hajnalban gondoltam, hogy ráhúzok még 3 percet az ébresztőórára, ami aztán sajnálatos módon 3 órára sikeredett. Az efféle elalvások, régebben kísértetiesen egybeestek a töri témazáró dolgozat napjaival, de jelen esetben valóban az állandó hajnalozás okozta fáradtság volt az ok. Így viszont szerencsére telefonon értesülhettem az eseményekről, és készülhettem egy másik lessel. Körbejártam objektívvel ismét minden létező pontot a lék körül, és új helyszínt választottam.

A Jég már olyan vastagságúra hízott a tó szélén, hogy nyugodtan felállíthattam rajta a sátort. Így hát új helyről, új lesből, frissen, kipihenve folytatódhatott addigi leghosszabb fotós Marathónom. A halászok tudták hogy nincs minden rendben velem, de mikor látták, hogy már ötödik napja egy köbméteres lesben kuksolok pirkadattól szürkületig, akkor megnyugodtak, hogy az „ő munkájuknál is van szarabb”. Nem is találkoztunk, csak a kocsimról tudták, hogy én vagyok az. Az orosz Ferrarit már volt alkalmuk megismerni egy évvel korábban, amikor is les építés után, egy szerencsétlenül sikerült tolatás következtében jégtörővé alakítottam át az 1967es év autóját, és csak 9 halász, plusz egy markoló fáradtságos munkája mentette meg a pusztulástól.

Lesben ülve hallottam egyszer, amint a hátam mögött elsétálva fejtegették gondolataikat: - Látod ott a jégen azt a terepszínű sátort? Aszongyák a Gézáék, minden hajnalban gyön egy srác, belémászik oszt nem gyün ki csak este - Hát az se teljesen normális! Hogy a píí…csába nem fagynak le a tökei ebben a hidegben?!

- Hát biztos van benne fűtés.

- Hogy fenébe volna a gyerek is alig fér el benne.

- Dehogynem, ahun van a végén a’ kidugva a kályhacső!

Gondolván a teleobjektív kilógó napellenzőjéről…

Valóban nagyon kemény mínuszok röpködtek.

A hőmérséklet, napközben is nulla fok alatt maradt, éjszaka pedig mínusz 15-20fokig süllyedt.

Számítottam rá, hogy a digitális gép hamarosan „lefagy” ennek ellenére a legnagyobb hidegben is csak a kijelzője lassult le, minden más úgy működött, mint szobahőmérsékleten. Egy hét múlva, összefüggő jégpáncél alakult ki a Tiszán. Az egész vidéken csak a teleltetőtavak befolyójánál maradt esély halfogásra.

A lék mérete egyre csökkent, a madarak száma pedig egyre nőtt. Százhúsz gémet és kócsagot számoltam, melyből mindössze 15 fért oda a vízhez.

A hangulat rövid idő alatt drámaira fordult.

A természet megkezdte kíméletlen szelekcióját.

A madaraknak először küzdeniük kellett az alkalmas halászhelyért, utána halat kellett fogniuk, és a legnehezebb ezután kezdődött: A kifogott halakért, vérre menő harcok folytak. Előfordult, hogy egy fiatal szürke gém egymás után három busát is kifogott, és mégsem tudott lenyelni egyet sem közülük. Öregebb fajtársa, kihasználva, hogy tele van a csőre és védtelen, a jéghez szorította, ráállt a nyakára és addig ütötte hegyes csőrével a fejét, míg az tehetetlenségében el nem eresztette a halat. Valóságos sorban állás alakult ki a halászhelyekért. Sok madár egyetlen falatot sem evett már napok óta. A légkör naprólnapra feszültebbé vált. Megláttam az első legyengült madarat, amelyik a tó sarkában álldogált egész délelőtt, majd leülve, mozdulatlanul nézte a többiek küzdelmét. Mire este kijöttem a lesből már nem találtam életben. Hálózsákba burkolózva, forró teát szürcsölgetve, kezemben a madárfotózást fellendítő új technikával az én helyzetem közel sem volt ilyen drámai. Megunhatatlanul, következtek az újabb hajnalok, és a szüntelen egész napos akciófotózások.

Filmes gépet mindössze kétszer vittem magammal, de talán csak azért az érzésért, amit egy 10kép/ másodperces expozíciósorozat lessátron belüli akusztikája nyújt. Nem lettem sikeresebb egy fokkal sem, mindössze fogyasztottam egy pár tekercset a penészedésre ítélt filmraktáramból. Túltettem magam a fotózás sebességének korlátain, és maradtam a digitális gépnél. Minden nap feltettem magamnak a

kérdést, hogy nem fogom-e majd később bánni, hogy a nagyszerű fotók mind nagyságrendekkel gyengébb minőségűek lesznek, mint amiket addig filmre készítettem. Az aggodalmak csak addig tartottak, amíg nem készítettem egy A4-es próbanagyítást, mely egyáltalán nem maradt el egy eredeti diáról készített levilágítástól. A számszerű adatok is magukért beszéltek. Ennek a könyvnek a borítója összesen 8368566 képpontból áll, amit 2003-ban tudott először a forgalomba kerülő digitális gép. Márpedig a legtöbb felhasználási területen nincs szükség nagyobb felbontásra. Miután a saját szememmel láttam, hogy mire elegendőek az állományok, betettem a diaszekrényem felső polcára filmes gépemet, melynek számlálója azóta is 16-nál áll. Ki tudja? Egyszer majd előhívatom azt a pár kockát, hátha maradt rajtuk valami érdekes…

Az egyik napon Barkóczi Csaba Barátom is kijött velem, akivel akkor még tudtam alkut kötni megmaradt filmjeim elhasználására. Felállította sátrát az enyém mellé, állványra helyezte az objektívjét, és lement póverszéfbe. Két órán keresztül csak csendes szuszogás hallatszódott a másik sátorból.

Mikor megjelent az első madár, kotorászni kezdett a fényképezőgépe után ami még abban a pillanatban is otthon a pelenkázó asztalon várta, hogy a táskába csomagolja. Rendkívül fokozódó szitkozódás közepette hallgatta a gépem diszkrét, de folyamatos kattogását, ami ekkor még nem sejtette, hogy pályafutásának egyik legszebb napjára ébredt. Csaba egy óráig bírta idegekkel a tehetetlenséget, majd hazaindult gyalog. A buszváróig sem ért el, amikor hatalmas hózápor kezdődött. Hózápor!!! Mióta először ültem lesben, azóta szerettem volna hóesésben madarakat fotózni. Két centisre hízott hópelyhek hulltak vastag hófüggönyként szakadatlanul.

Magyarországon ilyesmit ritkán láthat az ember.

A madarak az időjárással mit sem törődve civakodtak tovább. Sejtettem, hogy ez a bőség nem tart sokáig ezért összeszedve minden erőmet fokozott figyelemmel fotóztam tovább. Ilyenkor nem szabad hibázni! Sok igazi téli hangulatú képpel csökkent a hely az egyre telő memóriakártyákon. Az örömöknek az vetett véget, hogy a napellenzőmbe felgyülemlett hótól, már fátyolos lett a kép, ezért be kellett vennem a lesbe kitakarítani. Közben a les tetejére belülről felszerelt műanyaglemezből levágtam egy darabot, és pár pillanat alatt készítettem belőle egy félbevágott cső alakú, napellenzőre szerelhető hóellenzőt, mely lefelé nézett, és nem állt meg benne a hó. Mire óvatos mozdulatokkal, lassan helyére fordítottan az objektívet, a hózápor hószitálásban folytatódott.

Az apró pelyhek szinte nem is látszódtak a képeken a fehér háttérnek köszönhetően. A hófedte táj csendjét váratlanul hatalmas robaj törte meg.

A kocka alakú sátor tetejére helyezett falemez tető, és az álcahálóra fagyott több kiló jég, egyszer csak a nyakamba zuhant, mintha kirúgtál volna valaki a les két első lábát. Halálra rémültem. Elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett. A les mind a négy lába ép, a tető ép, a jég nem szakadt be alattam. Szakadni nem szakadt, de olvadt. A nagy súlyt, a sátram négy vékony alumínium lába tartotta, és alattuk a nagy nyomás hatására megolvadt jég egyszer csak átlyukadt. Könnyű volt helyrehozni a hibát, csak pár centivel arrébb kellet rakni a lest. Rendezve soraimat, egy percet sem kellett várnom, az elriadt madarak szállingóztak vissza.

Már több százra rúgott azon képek száma, melyeket másoknak is meg mertem mutatni, ám mégis hiányzott A KÉP. Az otthoni winchestereim megteltek, muszáj volt újakat vásárolni. Felhívtam egy számtech boltot, és mondtam az eladónak, hogy szeretnék egy terrabájtos winchestert venni. Mire elmosolyodott, és közölte, hogy 250 gigásnál még nem gyártanak nagyobbat, esetleg abból küldhet nekem négyet. Jobb híján rendeltem belőle kettőt, és még egy 2 gigás kártyát, hiszen már minden nap utolsó izgalmas órái azzal teltek, hogy a meglevő 3 gigabájtról helyet szabadítottam fel.

A huszonharmadik napomat töltöttem a lék szélén a kitartó téli hidegben, amikor éreztem, hogy „elsült a gép”! Két öreg szürke gém halászott egymással szemben egy új léken, amit előző nap vágtak a halászok, hogy kapjanak elég oxigént a halak. Gyanús fejtartásuk már jelzés volt arra, hogy a háromszázasom kopott napellenzőét finoman fordítsam abba az irányba és az élességállító gyűrűjét tekerjem megfelelő állásba. A két gém, hosszas szemlélődés után végül is megbékélt egymással, és figyelmüket a rezzenéstelen vízfelületre szegezték. Két perccel később a feszült várakozás egy 5 másodperces hatalmas jelenettel fejeződött be. Egyikük felkapta fejét, beugrott a lék közepére, és egy jókora busát emelt a felszínre. Esélye sem volt szilárd aljzatra repülni vele, vetélytársa azonnal támadást indított. A hal a jégre zuhant, és még kettőt sem rúgott, mire egy nagy kócsag új zsákmánya lett. A két gém közben összeverekedett a víz felett, és egymást ütve-vágva hirtelen emelkedtek a magasba. Az egész lék körül a legszebb háttér előtt történt mindez és a lehető legalkalmasabb pillanatban csattant a gépem zárszerkezete. A madarak mozgási sebességét (és a gépem késését) úgy tudom szemléltetni, hogy határozottan akkor exponáltam, amikor a madarak szárnya előre mutatott, ám az elkészült fotón már mindkét madár szárnya hátrafelé áll. Rögtön tudtam, hogy ez a kép az addigi legjobb.

Minimális vágással, tökéletes kompozíció, tökéletes expozíció, élesség, háttér és lendületes mozgás.

Nagyon ritka eset, amikor minden így összejön.

A „legjobb kép” címért addig 4-5 kép is versenybe tudott szállni, de ez idáig mindegyik csak a „jó,

jó, de mi lett volna ha” kategóriába tartozott. 23 kemény nap méltó megkoronázásaként vihettem haza a zsákmányt, mely bárhogyan is alakuljon fotós pályafutásom, örökre emlékezetes pillanat marad.

Több mint három hete fotóztam már megállás nélkül melyre jól esett egy pár nap pihenés. A tél továbbra is tartotta magát. Átcsaptunk a márciusba és még mindig hófedte táj, zúzmarás hajnalok. A madarak tollruhája a nászidőszak kezdetét jelezte. Régóta tervezett új témával folytattam a fotózást. Korában, már tettem gyenge próbálkozásokat nagylátószögű objektívvel, éjszaka gémeket fotózni, sikertelenül.

Akkor egy vízben álló éjszakázófa alatt, nappal állítottam fel a technikát, a madarak érkezése előtt.

Előzőleg kifigyeltem, távcsővel, hogy mely ágakra szállnak alkonyatkor, ahol aztán az egész éjszakát töltik. Bonyodalmas művelet volt a mély vízben mellcsizmában, állványra állítani a gépet, és egy 70 méteres távkioldót kivezetni a nádon keresztül a tó széléig. Messziről úgy tűnt, hogy minden rendben van, a madarak pontosan a gép elé szálltak.

Gombnyomásra villantak a vakuk is. Pár héttel később mire kezembe vehettem az előhívott filmet, csalódva tapasztaltam, hogy a kis kócsagok hiába szálltak olyan közel az objektívhez, mégis akkorák a képen, mint bolha lába közt a pattanás.

A közelség fogalma 20mm-es gyújtótávolság esetén merőben mást jelent, mint teleobjektívnél. Ahhoz, hogy madár lehessen a kép fő témája, egy méteren belül kell lennie. Ilyen távolságon, az előre beállított képkivágásnál túl kicsi az esélye, hogy a madár pont a gép elé fog szállni, pont a megfelelő irányba fog nézni, és még az élességi tartományon belülre is esik. Akkor láttam esélyét a sikeres fotózásnak, ha a keresőbe nézve, a gépet kezemben tartva, szabadon mozgatva fotózhatok. Dombovári Tibor, és Molnár Attila Dávid barátaim segítségével terveztem megvalósítani a feladatot. Nyakig a jeges vízbe merülve, víz alatti fényképezőtokban, közvetlen a víz szintjéről képzeltem el a fotózást. Két kopoltyús barátom fenségterülete a víz alatti világ.

Kölcsönöztem tőlük száraz búvárruhát, melyből csak a kézfejeim és az arcom látszódott ki. Nem engedte be a vizet, alá öltözhettem meleg ruhával. Az első pillanatokban valóban nem éreztem, hogy a víz éppen a fagypont határán van. Állványomat teljesen a víz alá merítettem, a rácsavarozott víz alatti toknak egy része is elmerült. Apró úszó „lest” húztam a fejemre. Nem akartam a véletlenre bízni, a madarak érkezését ezért 2 milliméterrel a víz alá süllyesztett akváriumba pár halat tettem pontosan a lencse elé.

Mire mindennel elkészültem, már éreztem, hogy nem fog a komfortérzet nyári strandoláshoz hasonlítani.

Barátaim elrejtőztek a parton, nekem meg maradt a jeges mozdulatlanság.

A halak szépen ficánkoltak, bíztam benne, hogy hamarabb észreveszik őket a madarak, minthogy Jack Dawson sorsára jutok. Testem szüntelen remegéssel jelezte, hogy ez valóban nem ideális küzeg. 20 perc felett a percek óráknak tűntek. Úgy vártam az első gém megjelenését, mint a megváltót, aki megment a szenvedéseimtől. Sajnos nem mertek 10 méternél közelebb jönni a madarak, gondolom tartottak az új szokatlan tárgytól a lék közepén. Ekkor már késő volt gondolkodni azon, hogy jó lett volna előtte szoktatni őket. Félórás didergés után feladtam a küzdelmet, győzött a hideg, én pedig menekültem a halászházba a kályha mellé kiolvadni. A lelkesedésem szó szerint a nullára fagyott, és ha barátaim nem noszogatnak, akkor biztosan nem megyek ismét a hibernálóba. A kissé letört hangulatban, a halászház apró ablakán keresztül láttuk, hogy a gémek halat fogtak az akváriumból. Új reményt kaptam! Másodszorra csak 10 percet kellett várnom, a kereső alsó sarkában máris egy érdeklődő gém tekintete bukkant fel. Kisvártatva a távoli gém hatalmas sárkánnyá változott az erősen torzító objektíven keresztül. Kattogott a gép, újra filmtovábbítással, mert a digitális gépeinkhez még nem tudtunk víz alatti tokot szerezni. Minden madár figyelme az akváriumi halakra összpontosult. Egyre másra fogták a halaimat a legmerészebb, vagy éppen legéhesebb madarak. A köztünk levő 1 méteres távolság a 14mmes objektív 115 fokos látómezőjének köszönhetően, továbbra sem bizonyult elég közelinek. Egy szürke gém szárnyfesztávolsága 2,2 méter, ami még mindig csak a képnek a felét töltötte ki. Az izgalmaknak ekkor nem a félholtra fagyás, hanem a 36. kocka elkészítése vetett véget. Lecsavartam a gépet, Ledobtam magamról az álcát, és rohantam az újabb tekercsért. A többiek megtiltották, hogy rögtön visszamehessek, mert kiderült, hogy 45 percet voltam bent! A filmcsere amúgy sem egy percig tartott, hiszen ki kellett venni a tokból a gépet, majd körültekintően visszacsomagolni. Rendkívül bosszantott, hogy nem bírtam visszanézni az elkészült képeket. Magamba öntöttem egy liter meleg teát, és következett a harmadik merülés. Öt percet sem kellet várni az első hal kifogásáig. Mindössze 30-40 centire az objektívtől csaptak a vízbe a madarak. Mivel nem bírtak leszállni az akvárium mellé, gémekre nem jellemző módon a levegőből csaptak a vízbe. Szárnyaikkal jókora csapásokat mértek fejemre, amit csak egy vékony kékszínű ruha választott el a külvilágtól. „nosztalgiázva kicsit” újra spóroltam a nyersanyaggal, így egy óráig tartott, amíg végre elfogyott a filmem. Ez az óra most az első félnél is rosszabbul ért véget. Alig éreztem a végtagjaimat, és Attiláék segítségére volt szükségem, hogy elbírjak menni a házig. Bár fantasztikusan élményteli fotózással gazdagodtam, megfogadtam, hogy ilyet soha többé nem teszek. Nincs az a fotózás, amiért az egészségemmel fizessek, és félholt állapotban

kaparjanak össze, mint egy kiütött bokszolót.

Visszatértem inkább a régi kerékvágásba. Hálózsák, szárazföldi lessátor és teleobjektív. 10 napot ráhúztam az előző 23-ra. Utoljára március tizenötödikén fotóztam, és érdekes módon ekkor készült a leginkább téli hangulatú kép. A jég erősen olvadásnak indult, a lest még időben máshová kellett telepíteni. Az utolsó 10 lapátnyi havat egy fóliasátor tövéből mentettem, onnan vittem zsákban a les elé. A jelzés értékű hómennyiségnek pusztán a fehér homogén előtér volt a célja, mely az objektív kis mélységélessége miatt, köd hatását keltette. Nagy mázli kellett hozzá, hogy ezen a napon essen egy rövid időre a hó, és pont abban a pár percben egy nagykócsag is a hóbucka mögött tollászkodjon. A tavasz bombaként robbant. Kettő nap alatt elolvadt a vastag jég, a madarak szétszéledtek. Egy csapásra véget ért a túlélésért folytatott küzdelem. Azokra a madarakra amelyek eddig kibírták, várt a családalapítás feladata.

Azóta már hat tél is eltelt, melyből csak a tavalyi közelítette meg 2005 februárját. A digitális technika viszont az időjárástól függetlenül töretlenül fejlődik, és nagyban hozzájárul, hogy a madárfotózás színvonala soha nem látott ütemben növekedjen. Meglátásom szerint, belátható időn belül az akciófotózás össze fog olvadni a filmezéssel. Nem áll túl messze a technika hogy egy mozgóképből kivett egyetlen kocka olyan minőségű legyen, mely alkalmas egy színvonalas A3as nyomtatás elkészítésére. Számomra ekkor már meg fogja érni gyengébb minőségű képeket készíteni, mint a kor legnagyobb felbontású gépeivel tehetném, azért cserébe, hogy a képkészítési sebesség a mozgókép kategóriába léphessen. 1-1 jó jelenetet filmként is, egyetlen kockát kiválasztva pedig képként is használható lehet majd. A technikai fejlődés érdekes átalakulásokat okozhat, mégis valószínűsítem, hogy madárfotózásban már nem lesz gyorsabb ütemű fejlődés az elmúlt 4-5 évben látottaknál, hiszen a legnagyobb korlátot a közelmúltban sikerült átugranunk. Filmmel 50-100 ISO érzékenységhez szoktunk, és mesterséges fényt kellett használnunk, ha gyorsmozgású madarakat akció közben élesen szerettük volna elcsípni. Műfény telepítése természetben pedig csak kisméretű, behatárolt területen, lehetséges, ami rengeteg munkával és költséggel jár. Ma már nyugodtan állíthatunk ISO 1000es érzékenységet, ami a legjobb minőségű film, a Velvia 50-hez képest 4 blende előrelépést jelent, minőségében pedig leelőzi azt. Úgy is mondhatnám, hogy 2,8-as blendén felhős, szórt fényviszonyok mellett 1/250sec helyett 1/4000 másodpercet exponálhatunk, mellyel szinte minden jelenet bemozdulásmentesen lefotózható a madarak világában.

Szöveg és kép: Máté Bence A könyv megrendelhető: www.matebence.hu

Szerkesztőség Főszerkesztő: Imre Tamás Imre Tamás

Imre Anikó

Szekeres János

Szabó Béla

Krivánszky Árpád

Suhayda László

Imre Adrien

Éder Iván

tamas.imre@naturephotomagazine.com

Szerkesztők: Imre Anikó

Krivánszky Árpád Suhayda László Szabó Béla Szekeres János Munkatársak:

Éder Iván Eifert János Imre Adrien

Kiss Ágnes Máté Bence

Perhiniák Márton Selmeczi Dániel Olvasó szerkesztő:

Krivánszky Árpád Művészeti Vezető: Imre Anikó Grafikai tervezés:

Perhiniák Márton Web Design: FX designport Web product: Thomas Picture Fordító: Tóth Péter Pál Hirdetési vezető: Imre Anikó

aniko.imre@naturephotomagazine.com

Természetfotó magazin www.termeszetfotomagazin.hu ISSN 2061-2397 info@naturephotomagazine.com

Kiadja: Thomas Picture Kiadó Kft.

Máté Bence

Kiss Ágnes

Cím: Magyarország Budapest 1576 Pf. 3 Minden jog fenntartva © 2010 Thomas Picture kiadó Kft A magazin teljes tartalma, írásos és képes anyagait, beleértve a weboldalt is.

A kiadó kizárólagos tulajdonát képezik.

A meg nem rendelt kéziratokért és illusztrációs anyagokért a kiadó nem

Perhiniák Márton

Selmeczi Dániel

vállal felelőséget.

A természetfotózás az alapok megszerzésével kezdôdik, és a haladó technikák elsajátításával folytatódik

Fogy. ár: 3490 Ft Interneten: 2250 Ft + postaköltség

9000 Ft értékû ajándék szoftverrel!!!

Digitális fotózás kezdôknek 2011 – CD-melléklettel

Tanulj te is a fotótanfolyamok kedvelt szakkönyveibôl!

Fotózásról utazóknak, nyaralóknak

Makrofotózás és Teleobjektíves fényképezés

Kedves fotótémáink: gyerekek, házikedvencek

Tájak, városok digitális fényképezôgéppel

Fogy. ár: 3490 Ft

Fogy. ár: 2290 Ft

Fogy. ár: 2990 Ft

Fogy. ár: 2290 Ft

Fogy. ár: 2990 Ft

Interneten: 2250 Ft + postaköltség

Interneten: 1700Ft + posta

Interneten: 1950 Ft + postaköltség

Interneten: 1700 Ft + postak.

Interneten: 1950 Ft + postaköltség

Keresd a könyvesboltokban, nézz rá a weboldalunkra (www.fotoszakkonyv.hu) vagy rendeld meg postai utánvéttel a következô e-mail címen: dfoto@digikabel.hu

természetfotó magazin

®

ingyenes online fotómagazin

© Imre Tamás

Következő szám megjelenése

2011. 02. 28.