A belső ima nem egyéb… III. rész

A be lső ima nem egyéb… III. rész

N gyné J k

Tí e írá

Az Avilai Szent Teréz imádság meghatározását, az Istennel való baráti kapcsolat jelenségének összetevőit vizsgáló tanulmány harmadik, befejező részét olvashatjuk.

„Négyszemközt”

Az Istennel való együttlét, meghitt kapcsolat az imádság része, ezért szeretném megvizsgálni, mit is jelent pontosan ez, vagyis hogyan része az áhitat az imádságnak. Szent Teréz és a szentek tanításában, amint állítottuk, nem a pillanatnyi érzések és megélt nagyságok jelentik az imádságban megélt együttlétet és meghittséget. Az imádság ennél sokkal mélyebb értelemmel bír, hiszen itt már egy állandó, tartós kapcsolatot értenek az együttléten.

Szeretném bemutatni, mit is ért Teréz pontosan ezen az egyesülésen. Gyakran értelmezik félre ezt a Terézre nagyon is jellemző kifejezést, sokszor olyan titokként kezelve, amit az emberek nem érhetnek el, egyfajta különleges állapotként tekintenek rá, amelyben magasztos érzelmek töltik be a lelket, mintha egy természetfeletti állapot lenne.

Teréz számára az egyesülés egészen mást jelent, ő egy szilárd lelki valóságot ért alatta, és nem a nagy eksztatikus elragadtatásokat, látomásokat. Életében, bár ezek a jelenségek valóban megjelentek, mégsem tartotta ezeket az eseményeket sokra, sőt kifejezetten zavaróak voltak számára. Egyet tartott fontosnak, ami nem más, mint az Istennel megélt barátság. „Csak egyre figyelmeztetlek, hogy jöjjenek bár e szavak akár magától Istentől is, ne képzeljétek valamiképpen, hogy emiatt jobbak vagytok.” (6BV 3,4)

Személy

A barátsághoz, így az Istennel való barátsághoz is hozzátartozik a személyesség, ami az együttlétben, az én-te kapcsolatban bontakozik ki. A személy fogalom etimológiája vitatott, feltehetően a latin persona szó a görög proszópon szóból származik, melynek jelentése álarc, de tágabb értelemben jelentéséhez tartozó fogalmak a karakter vagy a társadalmi funkció is. Ebből alakult ki a szó szabadsággal, öntudattal és egyéni méltósággal rendelkező individuum jelentése.

Az emberről állítható, hogy személy, és méltósággal rendelkezik, amit pedig Isten feltétlen személy volta és méltósága alapoz meg (KEK 1700, DH 4830). Isten maga is személy, nem is képzelhető el másként, hiszen a teremtmények személyes volta nem valósulhatna meg nélküle. Isten, aki maga a teljesség, nem lehet kevesebb, mint teremtményei, és teremtményei sem kaphatnak személyességet máshonnan, mint egy már meglévő abszolút és személyes létezőtől.

De vajon megismerhető-e egyáltalán a személy? A személy mint létező egy önmagában, ontológiailag fennálló egység, ami nem szorul rá más alapra. Vagyis soha meg nem ismételhető létező, önmagában véve páratlan, aki tud döntéseket hozni önmagáról. Létezése nem írható le teljesen ösztöneivel, tulajdonságaival, akaratával. Teljességében nem közelíthető meg, az, ami a személyt személlyé teszi,

mindig titok marad. A személy több annál, mint ami elmondható róla, mint amit elmondani tud önmagáról.

Így a személy több mint az éntudata, én volta. A személy lényegében kitárul mások felé, soha nem önmagában, hanem másokkal együtt létezik, tehát a kommunikáció, az együttlét szorosan hozzátartozik a személy meghatározásához, és nem képzelhető el nélküle. Ezért a személyhez tartozik az öntranszcendencia, amin keresztül a másik személlyel kerül kapcsolatba, és ezen a kapcsolaton, együttléten keresztül bontakozik ki valódi, teljes önmaga.

A személy rendelkezik méltósággal, hiszen minden személy Isten képmása, egyedileg, másoktól különbözve hivatott túllépni önmagán és megvalósítani célját. Bár a cél ugyanaz mindenkinél, mégis minden személy teljesen egyedi, sajátos módon tudja azt elérni. (DH 4830) Ezáltal tudja minden ember teljesen egyéni módon betölteni küldetését, és megvalósítani önmagát. Ehhez az önmegvalósításhoz azonban elengedhetetlen a helyes önismeret, annak alapja pedig az alázat. Teréz az imádság során jelentős nyomatékot ad az önismeretnek, az alázatot pedig kiemeli a többi erény közül, és a szeretet mellett elsődleges szerepet tulajdonít neki.

Szent Teréz tanítja, hogy Isten, aki maga is személy, a vele való barátságban kéri az embert, hogy mutassa meg neki magát teljes valójában. Ezt pedig a lélek csak úgy tudja megtenni, ha maga is felismeri önmagát, és lemond önmagáról. Természetesen valódi önmagáról senki sem tud lemondani, és amint bemutattam, az imádságban éppen valódi önmagát tudja az ember átadni Istennek. Akkor mit jelent Teréz tanításában az önmagunkról való lemondás? Paradox módon ez a lemondás nem azt jelenti, hogy megszűnik önmaga lenni az ember, hanem éppen az ellenkezőjét. Olyan egyszerűséget jelent, amikor a lélek ráébred önmagára, ebben pedig mint személy felismeri küldetését, és azt az utat, ami őt egyedüli és különleges módon eljuttatja az Istennel való barátságra. Tehát ez a lemondás nem a valódi önmagunk elhagyásáról szól, hanem azokról a vágyakról, melyek éppen valódi önmagunktól tartanak távol minket.

Ki vagyok én? Kik vannak együtt?

Az embert megkülönbözteti a többi teremtménytől, hogy képes önmagát mint tárgyat szemlélni, kívülről tekinteni önmagára, és így a saját megismerése középpontjává válni. A külvilágból érkező tapasztalatok azonban hatással vannak önmagunk észlelésére, tehát a külső (mások véleménye, reakciói stb.) és belső (saját gondolataink, vágyaink stb.) világunk kölcsönösen befolyásolják egymást, és akár konfliktusba is kerülhetnek egymással. Vagyis mindazok a kapcsolatok, történések,

amiket életünk során megtapasztalunk, hatással vannak önmagunk észlelésére, és így hatással vannak az önmagunkról alkotott képre, önismeretünkre is.

Ahhoz, hogy az ember megvalósítsa énjét, vagyis képes legyen mások és saját javát szolgálni, először is helyes ismeretre kell jutnia önmagáról. Ez a helyes ismeret pedig magában foglalja azt, hogy az egyénnek ismernie kell pozitív és negatív adottságait, képességeit, meglévő korlátjait és lehetőségeit. Így ennek az ismeretnek az ember valódi önmagáról kell szólnia, nem csupán elképzelt vágyairól, ideáiról. Az igazi önismeretben tehát az ember felismeri, hogy csupán teremtmény, de egyben Isten által szeretett valaki. Ennek elfogadása vezeti el a dolgokhoz való helyes hozzáálláshoz, vagyis az alázathoz. Az alázatban az ember képes a valódi értékek kialakítására, a helyes viszony megtalálására önmaga, mások és Isten irányában is. Végső soron pedig megismert valódi önmagában válik az ember képessé felismerni saját feladatait, hivatását.

Az istenkép és az önismeret, valamint a mások által kapott tükröződések és visszajelzések tehát kölcsönös összefüggésben vannak egymással. Így a helyes önismeretben elért alázat vezethet el a helyes istenképhez, ami nélkül nem valósulhat meg az Istenhez fűződő egészséges, baráti kapcsolat.

Teréz maga is nagy hangsúlyt fektet erre tanításában. „Értsétek meg jól: az önismeret rendkívül fontos; s bármily magasan áll is valaki; tartozzék bár azok közé, akiket az Úr már befogadott a saját lakásába: az önismeretet mindig ápolnia kell magában. Ezt az önismeretet, ha akarná sem pótolhatná semmi mással, mert az alázatosság olyan, mint a méh, amely szünet nélkül dolgozik odabent a kasban. Ennek munkája nélkül minden el volna veszve. Gondoljuk azonban meg, hogy a méh is kiröpül a kasból, hogy mézet gyűjtsön a virágokon: így kell tennie a léleknek is, s abbahagyva önmagának vizsgálatát, fel kell emelkednie, hogy szemlélhesse Istenének nagyságát és szépségét. Itt jobban fogja belátni saját kicsinységét.” (1BV 2,8) Ahhoz ugyanis, hogy az Istennel kötött barátság élő és virágzó legyen, Teréz szerint az alázat igazán szükséges és egyben elengedhetetlen is.

Az alázatosság tehát az ember önmagáról alkotott valóságos képében létezhet, amikor mentes a végletektől, vagyis önmaga túlértékelésétől, ami az embert saját maga bálványozásához vezeti. Szintén mentes a helyes alázatosság önmaga alulértékelésétől is, ami pedig inkább egyfajta megalázkodást jelent, mintsem erényességet. „Értem ez iszap és sár alatt az ilyenféle gondolatokat: ugyan rám figyelnek-e a többiek vagy sem? – nem történik-e valami bajom, ha így haladok tovább? – vajon sza- „az Istenne l me gélt szeretetka pc solat adja a lélek nyugalm át.”

„Ame ddig e földön élünk , nem létezik szám unk ra szükségesebb erény az alázatosságnál.”

bad-e nekem egyáltalában belekezdenem ilyen munkába? Leányaim, hány léleknek okozhatott már az ördög nagy kárt ezekkel a sugallatokkal! S hozzá ők meg vannak arról győződve, hogy mindez és még sok más, amit mondhatnék, valódi alázatosság! Onnét van ez, hogy nem értjük meg önmagunkat s hogy önismeretünk hibás.” (1BV 2,10)

Tehát a valódi alázatosság az egyén saját magának elfogadásával kezdődik, aminek nem teljesítmények adják az alapját, hanem az Isten végtelen szeretetébe vetett hit, vagyis annak tudata, hogy feltétel nélkül szeretve van. Ebben az alázatban képes az ember elfogadni azt is, hogy a különböző képességek és erények, amelyekkel rendelkezik Isten kegyelméből, az övéi: „...bármi jót teszünk is, az végelemzésben nem tőlünk származik, hanem abból a forrásból fakad, amelybe lelkünk fája ültetve van, s annak a napnak köszönhető, amely éltető melegét árasztja cselekedeteinkre.” (1BV 2,1)

Tulajdonképpen ez a felismerés az alapja a felebaráti szeretetnek is, ez teszi lehetővé mások elfogadását és adja az önzetlen cselekedetek kiindulópontját.

Mivel az önismeretben kibontakozó alázat teszi lehetővé az önmagunkhoz és másokhoz, így az Istenhez fűződő kapcsolatunk reális alapját, ezért Teréz a helyes önismeretet tartja az imádságban való előrehaladás sarokpontjának. Már A belső várkastély című írásának első fejezetében hangsúlyozza, hogy „Mily szomorú dolog tehát és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk” (1BV 1,2) és kiemeli, hogy „Az önismeret ugyanis rendkívül fontos, s még ha az égig emelkedtetek volna, akkor is azt akarnám, hogy szüntelenül gyakoroljátok magatokat benne. Ameddig ugyanis e földön élünk, nem létezik számunkra szükségesebb erény az alázatosságnál. Ismétlem tehát, tanácsos, sőt szükséges, hogy először abba a lelki lakásba igyekezzünk bejutni, mely az önismeretnek van szentelve s csak azután törekedjünk a többi felé, mert hiszen útjuk az előbbin visz keresztül.” (1BV 2,9)

A helyes önismeret lényeges alapja pedig Teréz számára az, hogy a lélek felismeri Isten állandó jelenlétét, vagyis azt a tényt, hogy Isten soha el nem hagyja őt, hiszen folyamatosan szereti, ez a felismerés minden imádság végső alapja és kiindulópontja. Az ember méltóságának és létének is így az ad alapot, hogy az Isten által eleve és szüntelenül szeretett lény. „...ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat. Pedig amúgy nagyjából mégis csak tudnánk vagy mi, hogy lelkünk is van; hallani csak hallottunk róla, meg a hitünk is tanítja! Csakhogy persze nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek benne s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik.” (1BV 1,2) Vagyis az imádságban teljes valónk, igazi önmagunk van jelen a Szentháromságos egy Istennel. Mivel a lélek a helyes önismeretében felismeri Isten állandó jelenlétét, az imádság már az élet imájává válik, és nem az áhitat nagyságától válik valósággá, hanem az élet minden pillanatában megélt valóság lesz. Vagyis az imádság során valódi, felismert és folyamatosan megismert énünk van jelen Istennel, aki a szeretet.

„tudván azt, hogy szeret Bennünket”

Teréz az Istennel való egyesülés útján vezeti az embert, számára pedig ez a szeretet aktusát jelenti, ami a szabad akarat révén lehetséges, így a lélek el tud szabadulni mindazoktól a kötődéseitől, amik fogva tartották, és ezáltal elzárták Istentől. Ez azonban valóban csak a lelket betöltő isteni kegyelem által lehetséges. Ezáltal a lélek szeretetben egyesül Istennel, ez az egyesülés azonban nem az Isten létezésében való egyesülés, sokkal inkább az isteni akarattal, cselekvéssel. Teréz ezt két gyertya

lángjának az egyesüléséhez hasonlítja, ahol a gyertyák maguk nem olvadnak egybe, azonban lángjuk összeér és már egyként világít, azok mégis önmaguk maradnak. „Az egyesülést úgy tekinthetjük, mintha például két gyertyát oly módon illesztenének össze, hogy csak egy lángot adjanak; úgy, hogy a kettőnek bele, lángja és viasza egy legyen. Ebben az esetben, ha úgy tetszik, újra el lehet választani az egyik gyertyát a másiktól s megint két gyertya lesz belőle; ugyancsak el lehet választani a belet is a viasztól.” (7BV 2,4)

Ebben az állapotában, ahogy Teréz tanítja, a lélek nagy nyugalmat érez. A nyugalom azonban itt sem valami természetfeletti elragadtatást jelent, ami csak nagy nehézségek árán érhető el, vagy ami csak bizonyos embereknek lehetséges. Ezt a nyugalmat mindenki megélheti. Az Istennel megélt szeretetkapcsolat adja ugyanis a lélek nyugalmát, mely betölti őt a mindennapi feladatok közt is. Ezért is volt korábban annyira fontos az önismeret, hogy előkészítse az alapot a nyugalom számára, mivel így az ember már tudja helyét a feladatai közt. Tehát egyfajta belső nyugalmat él át az ember, hiszen tudja, hogy őt, valódi önmagát szeretik. Nem jelenti ez a nyugalom viszont – a hétköznapi szóhasználattal ellentétben – a külső dolgoktól, az élet megoldandó feladataitól való mentességet, sőt! Ahogy Teréz tanítja: „...ha az előrehaladottabb lelkek nyugalmat is élveznek bensejükben, annál kevesebb nyugalom jut ki nekik a külső dolgokban” (7BV 4,9).

A Teréz által itt bemutatott nyugalom szintén nem jelenti azt, hogy az ember nem találkozik többé ambivalenciával és bizonytalanságokkal. Azt sem jelenti, hogy a különböző nehézségek és korlátok szinte megszűnnének létezni.

Mindazonáltal az ember folyamatosan törekszik Isten akaratába helyezni önmagát, és az elérhető tökéletesség felé haladni. Ezen az úton azonban folyamatos ellentmondásokba ütközik, ezért állandó megtérésre van szüksége. A keresztény tökéletesség, vagy inkább az arra való törekvés, nem egy olyan állapotot jelent, ahol nincsenek hibák. Teréz sem így ír erről, mivel az az emberi természet velejárója. Az is igaz azonban, hogy a törekvés a hibák elkerülésére állandó lesz, de nem mint egyfajta görcsös akarás jelentkezik, hanem arról van szó csupán, hogy az ember legjobb tudása szerint, szeretet által cselekszik. „Az a gondolat se forduljon meg a fejetekben, mintha ezek a lelkek sohasem vétkeznének.” (7BV 4,3) „Az Istenne l me gélt szeretetka pc solat adja a lélek nyugalm át, me ly be tölti őt a min denna pi fe ladatok közt is.”

A nyugalom így nem egyfajta föld feletti állapotot jelent, ahol az ember úgy érezheti, nincsen már feladata, hiszen elérte végső célját. Teréz életében sem ezt tapasztaljuk, hiszen életrajzából látható, hogy számos nehézséggel kellett megküzdenie akár egészségi állapotát, akár konkrét gyakorlati feladatait illetően, de készséggel állt ezek elé, „mert megtalálta nyugvóhelyét: most Krisztus él benne” (7BV 3,1).

Nincs szükség tehát látványos tevékenységekre vagy különleges teljesítményekre ehhez az egyesüléshez, hanem az akaratnak a beleegyezésére ahhoz, hogy az ember átadja önmagát, jóllehet ennek belátása kegyelem nélkül nem lehetséges. Ezért aztán az egyesülés dinamikus volta miatt nem érhető el pusztán emberi erőfeszítéssel, de nem jöhet létre az ember szabad beleegyezése, akarata nélkül sem.

Így a kapott nyugalom annyiban tekinthető természetfelettinek, hogy az ember pusztán önmaga erejéből nem képes elérni. A kegyelem hatása által az isteni cselekvés a lelki képességek közül itt az akaratban nyilvánul meg leginkább. Hiszen itt az akarat az, ami a szeretet révén vonzódik az isteni szeretethez, mivel ebben a szeretetben leli meg a lélek a nyugalmát. Felismeri, hogy nincs többé egyedül, ahogy Teréz írja „mert hiszen maga az Úr van most állandóan velük” (7BV 3,8).

Az akaratnak ez a vonzódása, valamint a megélt szeretetnek köszönhető nyugalom az értelemre is nagy hatást fejt ki, az ember tehát belátja, hogy ez az állapota jobb, mint az előző állapota volt, így az isteni beavatkozás a lelki képességek egészét kezdi vonzani, és a lélek egyre inkább átadja magát Istennek.

Teréz szerint sokszor elő is fordul, hogy az akaratot a többi képességek megzavarják. Így ez zavarhatja a lélek nyugalmát, mivel az ember még nem ismerte fel teljesen önmaga lényegét, értelme és emlékezete gyenge, mivel azoknak nincsenek még mély gyökerei. Teréz azt javasolja, hogy ilyen esetben ne kösse meg az ember csapongó képzeletét, hanem engedje, hogy az vigye, amerre éppen jónak látja, hiszen úgysem tudná azt megkötni. A lélek számára elég, ha élvezni tudja ezt a szeretetteljes nyugalmat, amit Isten ajándékoz neki, alázatban ismerje fel önmaga képességeit, és ne akarjon többet annál, mint amire képes.

Végső soron azonban Isten a vele való teljes egyesülésre hívta meg az embert. Egy olyan szeretetteljes, baráti kapcsolatra, amikor már nincs kétsége az embernek afelől, hogy Isten vele van-e, hiszen nemcsak közel, hanem egészen benne lévőnek érzi magát. Ez is az akaratban jön létre elsőként, hiszen Isten sohasem korlátozza „A lélek szám ára elég, ha élvezni tudja ezt a szeretettelje s nyugalma t, ami t Isten aj ándékoz neki .”

az ember szabadságát, ez ellenkezne magával a céllal is, vagyis a szeretettel, de „Ha az illető közreműködik ezekkel a kegyelmekkel, Istennek nagyon jó szolgálója válhat belőle.” (6BV 8,9)

Az ember ebben a szeretetben kész Isten szolgálatára, ahogy Teréz fogalmaz: „Most ellenben minden áron szolgálni akar neki és tehetségéhez képest előmozdítani dicsőségét.” (7BV 3,6) Teréz egyértelműen egységben látja az imádság minden fajtáját, mégis a megélt tapasztalatok tükrében és a lelki képességek erőssége és kipróbáltsága alapján fokozatokat állapít meg. Bár mindegyik fokozat egyformán imádság, a különbség abban áll, hogy az ember mennyire ismerte meg Istent, mennyire ismerte fel szeretetét, és hogy milyen mértékben lett képes válaszolni, illetve elfogadni önmagát és befogadni, vagyis egységre lépni az őt mindig szerető Istennel. Teréz ezeket a fokozatokat több képpel is szemlélteti, használja a már említett gyertyák lángjának képét, a jegyesség és végül a lelki házasság képét.

Isten maga a szeretet (vö. 1Jn 4,8), ennek a belső megtapasztalása vezet el oda, aminek következtében az ember képes megnyílni egy másik személy, Isten számára. Vagyis az ember képes a szeretetben túllépni önmagán, és a másik, azaz Isten felé haladni.

Az imádság egyfajta együttlét, beszélgetés, aminek lényege az élő kapcsolat két személy közt, akik szeretik egymást, és éppen a szeretet az, ami létrehozza magát a kapcsolatot is. Így az imádság alapja már a szeretet, soha sem érdek vagy kötelesség, ezért az imádságban való előrehaladás is a szeretet erősödésével jöhet csak létre. Ezért Teréz befelé fordul, a belső imában keresi a meghitt légkört, ahol ez a valódi beszélgetés létrejöhet.

Az imádság mint barátság nem képzelhető el tehát szeretet nélkül. Leginkább a szeretet tárja fel az isteni valóság titkát, ezért a vele létrejött dinamikus kapcsolat elemi és alapvető része. Emiatt mondható, hogy a szeretet minden emberi tevékenység alapja és kiindulópontja is egyben, amennyiben azok hitből fakadnak, így az imádságé is. Ahogyan azt Teréz imádságról szóló definíciójában is olvashatjuk, az imádság lényege, hogy „gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket” (Ö 8,5).

Olyan lényegi kiteljesedése ez az embernek, ami a barátságban átélt szereteten keresztül a magasabb rendű transzcendencia felé halad, és végső soron Istenre irányul. Önzetlenségre és jóindulatra épülve az ember túllép önmagán, és Isten kegyelmébe helyezi magát. Így a szeretet egészen bensőséges és baráti kapcsolatként, dialogikus jellegű relációként élhető meg (vö: 1Jn 4,16): „a lelki állapot különfélesége szerint a természetünk is elősegíti, végelemzésben azonban, bárhonnan erednek is, Istenre irányulnak” (4BV 1,6).

Érezhető, hogy az igazi szeretet önátadással érhető el, aminek alapja az Isten önátadásában rejlik. Olyan erény, mely Isten ajándékaként fogadott erő, ami magában foglalja az emberi önzés legyőzését. Teréz szemléletében a szeretet elsődleges volta egyértelműen kitűnik: „ebből a lelki lakásból a következőbe nem a sok gondolkodás segíti át az embert, hanem a nagy szeretet. Azért ne is mulasszatok el semmit sem megtenni, ami a szeretetet éleszti.” (4BV 1,7)

Az imádság során megvalósuló barátság nem más, mint a szeretet útján való élet. Teréz tanítja, hogy Isten kezdeményezése elsődlegesen fontos ennek a szeretetnek a befogadásában és megélésében, így Krisztus követésében teljesedik be igazán. Így írja: „nem lehetne meg bennünk a felebaráti szeretet, ha nem gyökereznék

Isten iránti szeretetünkben” (5BV 3,8), így tehát az imádság során megvalósuló szeretetnek Jézus szeretetéhez kell hasonulnia, és az imádságban létrejövő barátságnak Jézus szeretetével kell hasonlóságot mutatnia.

Az isteni misztérium csakis Krisztus szent emberségén keresztül közelíthető meg számunkra. Krisztus maga a kegyelem közvetítője a lélek számára, ez a lélek tudatára ébred és szemléli Jézus jelenlétét, mely az Atya felé tereli a Lélek szeretete által: „a lélek abban a lelki központban mindig együtt marad Istenével” (7BV 2,4).

a) Jézus Kris zt us Teréz, amint bemutattam, az imádság segítségével ápolt isteni barátságot tanítja. Az embernek a legemberibb módon megvalósuló közeledése a Teremtőjéhez pedig Jézus személyén, emberségén, a vele való kapcsolaton keresztül tud megvalósulni. Teréz az imádságban így Krisztus emberségének szemlélését és a vele való azonosulást tartja fontosnak. Így írja: „Hát még micsoda gondolat volna az, szándékosan eltávolodni a mi legnagyobb kincsünktől és orvosságunktól, a mi Urunk Jézus Krisztustól mint embertől!” (6BV 7,6)

Így Teréz tanításában Jézus emberi, személyes alakja előtérbe kerül, ahogy írja: „Nagyon jó társaság ám a mi jó Jézusunk! Isten mentsen attól, hogy elhanyagoljuk Őt.” (6BV 7,13) Jézus emberségét az evangéliumi szemléletnek megfelelően istenségével összefüggésben látta, és Jézus személyét hittel és bizalommal szemlélte. Jóllehet a XVI. századi Spanyolországban elterjedt egy olyan nézet, hogy Krisztus emberségének, földi személyének a szemlélése nem lehet a helyes út az életszentségre. Jézus istenségét helyezték a tanítások élére, és úgy gondolták, hogy Istent a Szentháromságon keresztül kell és lehet megközelíteni. Teréz ezt a nézetet elutasította, és hangsúlyozta: „Hogy az ember teljesen elvonatkozzék minden anyagi dologtól; hogy állandóan szeretettől lángoljon: az jó az angyaloknak, de nem nekünk” (6BV 7,6). Teréz számára Krisztus emberségének elhagyása a kevélység egyik megmutatkozása, hiszen az Atyához Krisztuson keresztül juthat el az ember.

Írásaiban nagyon emberi módon közelíti meg az imádságról alkotott elképzeléseket, nem győzi hangsúlyozni, hogy a pusztán szavakkal elmondott imádságos szövegek még nem jelentik az imádságot magát.

Az Istennel való kapcsolatot sokszor az emberekkel való kapcsolatokból vezeti le. Jól látható ez például, amikor arról ír, hogy imádság közben mindig Jézusra, a vele való szeretetteljes kapcsolatra kell figyelni. Azt a bárki által jól érthető példát hozza fel magyarázatként, hogy még az embereket is megbántaná, ha beszélgetés közben nem figyelnénk arra, akivel beszélgetünk. Nincsen ez máshogyan Istennel sem, ha vele akar beszélgetni az ember, figyelnie is kell rá. A szóbeli imádságban is a láthatatlan Isten van jelen, akit tudatosan kell megszólítani ahhoz, hogy az imádság valódi lehessen, hozzá kell fordulni.

Teréz szemében az, hogy valóban imádkozó ember-e valaki, nem az imádságban töltött idő mennyiségével mérhető, hanem az Isten barátságával, a szeretet nagyságával. Hiszen a barátság állandó része és kiteljesedése a szeretetben van, ez a szeretet pedig Jézus példáját követi. Jézus az, aki a keresztfát vállalva megmutatta az embereknek Isten határtalan szeretetét. Jézus Krisztus az, aki maga is öröktől fogva az „egy isteni lényeg” birtokosa, aki maga az Isten Igéje, „keveredés nélkül

és elválaszthatatlanul” birtokolja az emberi és isteni természetet, ő mutatta meg az Isten végtelen és határtalan szeretetét számunkra. Ez a szeretet, éppen mert végtelen és határtalan, elképzelhetetlen, hogy csak egy bizonyos ideig tartson, vagy csak bizonyos kiválasztottak számára legyen valóságos. Jézusban az emberek Isten gyermekei, így Isten szeretete ma is változatlan, fellelhető és megtapasztalható.

Jézus, a megtestesült Ige egészen különleges módon tárja fel az emberek előtt emberi és isteni természetében az imádságot. Jézus maga is imádkozott, Izrael hagyományai szerint zsinagógában, a templomban, és gyakran vonult el, hogy magányosan is imádkozzék. Jézus egész élete, különleges kapcsolata az Atyával az imádság útján vezeti az embereket (vö. KEK 2598–2602).

Teréz mindazoknak, akik a szeretet útjára léptek és imádságos életet élnek, Jézus követését tanácsolja, mivel ahogy írja: „Jézus Krisztus, a mi Urunk, midőn apostolaiért imádkozik, hogy legyenek egyesülve vele és a mennyei Atyával úgy, aminthogy Ő az Atyában van, az Atya pedig benne. Képzelhető-e ennél nagyobb szeretet?” (7BV 2,7) Az imádkozó szeretete Jézus szeretetéből táplálkozhat, és ez a szeretet vezeti el őt az Istennel való egységre.

Tehát Teréz számára a szeretet Krisztus példájának követésében élhető meg teljesen, a lényeg a lélek szándékának tisztasága, mely a legegyszerűbb cselekedetek során is képes megnyilvánulni, és nem kizárólag a szemlélődésben vagy a mindenki számára látványos tettekben.

Az a szeretet, melyet Isten ad önmagából, és amire hívja az embert, az ebben kitartót teljesen átjárja, azt, aki Jézust jó barátként kívánja követni és megmarad az iránta érzett szeretetből fakadó elköteleződésben. „Ő Szent Felsége nem tehet velünk nagyobb jót, mint ha oly életet ad, amely hasonló szeretett Fiának életéhez”. (7BV 4,4)

Bár Teréz gyakran beszél önmegtagadásról, és igaz, hogy a XVI. században a különböző „önostorozó” gyakorlatok szokásban voltak, mégis érdemes megnézni az önmegtagadás igazi és Teréz által is tanított jelentését. Teréz írja: „Aki nagyobb önmegtagadással, alázatosabban és tisztább lelkiismerettel szolgálja az Urat, az lesz a szentebb” (6BV 8,9). Az önmegtagadás azt a hozzáállást jelenti, amikor a lélek már nem az eseti és önző vágyait követi, hanem a helyes önismeretben és szeretetben „Te réz szem ében az, hogy valóban im ádkozó embe r-e valaki , nem az im ádságban töltött idő menn yiségével m érhe tő, hanem az Isten ba rátságával, a szeretet na gyságával.”

felismeri hivatását. Ekkor eljut oda, hogy megtagadja ezeket a vágyait, és kész követni egyedi útját az Istennel való egységre. Vagyis: „Az ilyen lélek nem ragaszkodik többé semmihez; fő vágya az, hogy egyedül lehessen vagy pedig olyasvalamivel legyen elfoglalva, ami valakinek lelki üdvösségére szolgál.” (7BV 3,8) Teréz hangsúlyozza tanításában, hogy pusztán a világ, vagyis vágyaink elhagyása, a róluk való lemondás még nem a lényeg, a valódi értéket a Jézusnak teljesen átadott élet hordozza, vagyis a cselekvő szeretet.

b) Cselekvő szeretet Isten a szeretet, a Szeretet maga, vagyis a valódi szeretet, ez az, ami leginkább kifejezheti lényegét, ami végső soron az emberek számára a maga teljességében felfoghatatlan és kifejezhetetlen. Istenben pedig nincsen különbség, vagyis állítható, hogy Isten lényege és tevékenysége megegyezik, azaz Isten cselekedetei megegyeznek ővele magával. Ezért a szeretet egyben Isten állandó tevékenysége is, ez a szeretet mutatkozik meg Krisztusban, és árad ki a világba. Ez az, ami rajtunk keresztül is megmutatkozik mások felé, ahogy Teréz is tanítja: „A szeretet, ha egyszer igazán megvan, nem tud azzal megelégedni, hogy változatlanul maradjon meg egy és ugyanazon állapotban.” (7BV 4,9)

Teréz tehát az imádság kapcsán a tevékeny szeretetről beszél, az imádságban ugyanis az ember, ahogy már bemutattam, nemcsak Istent ismeri meg, hanem önmagát is. Ebben a megismerésben felfedezi saját útját, ez pedig nem képzelhető el cselekedetek nélkül. Így Teréz számára az imádság mindig tettekkel jár együtt, ahogy írja: „Higgyétek el nekem, hogy Máriának és Mártának mindig együtt kell lenniük, mert csak így fogadhatják és láthatják állandó vendégül az Urat” (7BV 4,12). Tanításából világosan látszik, hogy ezt a kettőt, az imádságot és az aktív, cselekvő életet elválaszthatatlannak tartja.

Az Istennel való barátság tehát szabad döntés következménye, melyet a hit keretén belül cselekedhetünk meg, ez a hit pedig minden emberrel való kapcsolatunkra hatással van.

Szent Teréz szerint a megvalósuló Isten iránti szeretetet nem úgy kell elképzelni, mint egy passzívan elviselt állapotot. Sokkal inkább olyan szeretetteljes kapcsolatként, ami a mindennapi tevékenységek során is megvan, és szorosan összekötődik az aktív élettel.

Bár Teréz egyértelműen tanítja, hogy a cselekedetek szükségesek, és önmagában az elmélkedés még kevés, vagy még inkább helytelen, hiszen gyümölcsök nélküli. Mégsem beszél olyan tettekről, amik feltétlen mindenki számára felfedezhetők,

látványosak lennének. Így a cselekvés és aktivitás nem azt jelenti, hogy az embernek erején felüli, mindenképpen valamilyen nagy dolgot kellene végbevinnie életében, számára a cselekvés azt jelenti, hogy elég „Ha (...) megtesszük azt, amit tehetünk”. (7BV 4,15)

Az imádság lényegét tehát nem a használt módszer vagy a megélt érzelmek adják, hanem az Istennel kötött barátság, aminek lényegéhez többletként hozzátartozik, hogy konkrét tettekben is megvalósul. Bármilyen imádságnak az adja a lényegét, hogy eljuttat a nagyobb szeretetre és a törekvésre, hogy az a mindennapi cselekvésekben is megnyilvánuljon. Ebben nyilvánul meg az, hogy imádság során egyre inkább hasonlóvá válik az ember a Krisztus általi életre. Az imádságban tehát az ember befogadja Isten szeretetét, mely folyamatosan növekszik benne, illetve kiárad, ezért írja Teréz: „tudjátok, hogy aki nem növekszik, az kisebbedik”. (7BV 4,9)

Teréz az Istennel kötött barátságot az emberek iránt megnyilvánuló szeretet nélkül nem tudja elképzelni: „nézetem szerint a legbiztosabb jel az, ha teljesítjük a felebaráti szeretet kötelmeit” (5BV 3,8). Ez a szeretet, bár kötelemként fogalmazza meg Teréz, mégsem kényszer vagy kötelesség, annál sokkal mélyebb, sokkal több, ez már az ember önmegvalósítása. Hiszen ekkor már az önismeretben eljut oda a lélek, hogy felismeri valóságát és hivatását, vagyis azt, hogy egyesüljön Istennel, az ő szeretetével. Ebben a szeretetteljes egységben pedig a Szeretet maga van jelen, és válik láthatóvá a tetteken keresztül is. „Ne építsünk tornyokat alapok nélkül. Az Úr

nem annyira a tettek nagyságát nézi, mint azt a szeretetet, amellyel azokat végrehajtjuk. Ha tehát megtesszük azt, amit tehetünk, az Úr meg fog bennünket segíteni, hogy napról-napra többre legyünk képesek.” (7BV 4,15)

A szeretetben létrejött barátság a tevékenység dimenziójában válik kézzelfoghatóan jelenvalóvá, így ír róla: „Tőlünk az Úr csak két dolgot kíván: azt, hogy szeressük Őt és szeressük embertársunkat.” (5BV 1,7) Teréz tehát az Istennel kötött barátságban már többről beszél, mint pusztán belső elmélyedés és beszélgetés valakivel, aki igazán szeret minket. Jóllehet ez az alap, és mindennek a kezdete, de a szeretet jellegéből fakadóan tovább kell áradnia kifelé is, belülről indul, de a cselekedetekben, az életben is meg kell látszania, hiszen a teljes embert átformálja, aki test és lélek.

Ezért a szeretetből fakadó cselekedeteket és az imádságot, vagyis az Istennel fenntartott barátságot mint elválaszthatatlan, egymást növelő relációt tárgyalja: „minél jobban haladtok előre ez utóbbiban, annál jobban fogtok haladni az Isten iránti szeretetben is.” (5BV 3,8) Így Teréz akkor mondja valódinak az imádságot, ha az az imádkozó életében kellő, nem pedig feltétlen látványos gyümölcsöt terem.

Felhasznált irodalom:

A keresztény elmélkedés néhány szempontja. Levél a Katolikus Egyház püspökeihez, Szent István Tár

sulat, Budapest, 1991.

ALOIS M. HAAS: Felemelkedés, álászállás, áttörés, Vigilia, Budapest, 2011.

AVILAI SZENT TERÉZ: A belső várkastély, Szent István Társulat, Budapest, 1979.

BONIFATIUS GÜNTHER: Weg und Gottesfahrung der Kirshenlehrin Teresia von Avila, Paul Pattloch, Verlag, Aschafenburg, 1971.

ERMANNO O.C.D.: The degrees of teresian prayer in FR. THOMAS, FR. GABRIEL (ed.): St Teresa of

Avila. Studies in her life, doctrine and times, Burns and Outes, London, 1963. EKKART SAUSER: Kapcsolat, in Christian

Schüt z (szerk.): A keresztény szellemiség lexikona,

Szent István Társulat, Budapest, 1988.

GEMMA HINRICHTER: Avilai Szent Teréz, in GERHARD RUHBACH, JOSEF SUDBRACK (szerk.): Nagy

misztikusok, Kairosz, Budapest, 2006. Hein

z Geist : Jézus Krisztus, in Christian Schüt z (szerk.): A keresztény szellemiség lexikona,

Szent István Társulat, Budapest, 1988.

JOSEF SUDBRACK: A keresztény misztikáról, in GERHARD RUHBACH, JOSEF SUDBRACK (szerk.):

Nagy misztikusok, Kairosz, Budapest, 2006.

JÖRG SPLETT: Személy, in Christian Schüt z (szerk.): A keresztény szellemiség lexikona, Szent

István Társulat, Budapest, 1988. Justin

Long : Önmegtagadás, in Christian Schüt z (szerk.): A keresztény szellemiség lexikona,

Szent István Társulat, Budapest, 1988.

KARL RAHNER – HERBERT VORGRIMLER: Jézus Krisztus, in uö. (szerk): Teológiai kisszótár, Szent

István Társulat, Budapest, 1980.

MADELEINE OF ST. JOSEPH: Within de Castle with Saint Teresa of Avila, Franciscan Herald, Pr, Chica

go, 1982.

MARCELLUS O.C.D.: Friendship with the blessed trinity, in (szerk.) Father Thomas, Father Gabriel, St

Teresa of Avila. Studies in her life, doctrine and times, Burns an Oates, London, 1963.

MAXIMILIANO HERRÁIZ GARCIA: „Baráti együttlét” – a terézi ima, in A szerzetesség mint az imád

ság iskolája, Sapientia füzetek 26, Vigília, Budapest, 2014.

NYÍRI TAMÁS: Az ember a világban, Szent István Társulat, Budapest, 1987. PUSKELY MÁRIA: Avilai Teréz, Dario Detti Róma, 1977. Rupert

Lay : Önismeret, in Christian

István Társulat, Budapest, 1988. Schüt z (szerk.), A keresztény szellemiség lexikona, Szent

Stephan Wisse : Tökéletesség, in Christian

Szent István Társulat, Budapest, 1988. Schüt z (szerk.): A keresztény szellemiség lexikona,

Süveges Dávid : Fejezetek a lelkiség történetéből, Szent Gellért Hittudományi Főiskola, Pannonhal

ma, 1993.

SZÁNTÓ KONRÁD: A katolikus egyház története, II. kötet, Ecclesia Kiadó, Budapest, 1988. Ulrich

Dobhan : Alázat, in Christian

István Társulat, Budapest, 1988. Schüt z (szerk.): A keresztény szellemiség lexikona, Szent

WILFRID STINISSEN: Kontemplatív ima a Kármelben, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2007.

WILHELM BREUNING: Szeretet, in WOLFGANG BEINERT (szerk.): A katolikus dogmatika lexikona, Vigilia, Budapest, 2004.

Sz ent II. Jáno s Pál pápa imád sága a Kármelhegyi Boldogasszonyhoz

Reménység szent Anyja, Kármelhegyi Szűz, takard be skapuláréddal, az oltalom palástjával a városokat és az országokat, a férfiakat és a nőket, a fiatalokat és a gyermekeket, az időseket és a betegeket, az árvákat és a megtörteket, hűséges gyermekeidet és az elveszett bárányokat. Tenger csillaga és világító torony, zarándok néped édes vigasza, vezesd lépteit a földi zarándokút során, hogy mindig a béke és az egyetértés ösvényein járjon, az Evangélium, a haladás, az igazságosság és a szabadság útjain. Békítsd ki a testvéreket egy testvéri ölelésben, hogy eltűnjön a gyűlölet és a bosszú, hogy leomoljanak a falak és az akadályok, lecsendesedjenek a konfliktusok és behegedjenek a sebek. Add, hogy Krisztus legyen a békénk, hogy bocsánata megújítsa a szíveket, hogy Igéje legyen remény és kovász a társadalomban. Amen.