Krízishelyzetek és megoldásuk

- interjú Kigyóssy Örssel

Hargitai Lili, a Kommunikáció Team tagja, végzős szakkollégista beszélgetett Kigyóssy Örs alumnusszal a szakkollégiumi életről, a pesti élet kezdeti nehézségeiről és a krízisekről általánosságban.

Örs, mutatkozz be, kérlek, röviden és beszélj kicsit arról, hogy mi köt Téged a Szent Ignáchoz!

Kigyóssy Örs vagyok, 20 éve élek párkapcsolatban, egy korábbi Szent Ignác-os lány a feleségem 17 éve, öt gyermeket nevelünk. Hat évig voltam SZIK-es szakkollégista, egészen pontosan 1996-tól 2002-ig, és nagyon szerettem ezt az időszakot az életemben. Korábban Szegeden éltem a családommal, Budapesttel kapcsolatban pedig mindig negatív érzéseim voltak, ezért óriási váltás volt számomra, amikor a fővárosba kerültem építésznek tanulni. A kispesti Szent Ignác Szakkollégium volt ebben az időszakban az egyetlen hely, ahol otthonosan és biztonságban éreztem magam Budapesten. Később elkezdtem bontogatni a szárnyaimat, igyekeztem az építész-ingatlanfejlesztő készségeimet a kollégiumban is kamatoztatni; például részt vállaltam akispesti kollégium homlokzatának felújításában, újrabútorozásában, számítógépes rendszerének kiépítésében, a konyha felújításában. Már akkoriban is szerveztünk szimpóziumokat, több éven keresztül voltam diákbizottsági tag, és nagyon sok barátot is szereztem aSzent Ignácban, akikkel azóta 20-30-an évente többször összejárunk, közülük többen a gyermekeink keresztszülei lettek. Az egyetem után építészként, majd ingatlanfejlesztőként dolgoztam, de nagyjából két és fél éve otthagytam afőállásomat. Továbbra is dolgozom ingatlanfejlesztőként, de több időt fordítok a hivatásomra: a feleségemmel együtt tanulunk és vállalunk család- és párterápiát, emellett mentálhigiénét tanulok. Ezen kívül több közösségben vagyunk aktívak és vállalunk különböző szolgálatokat, két éve programvezetőként lendítem elő a párkapcsolat-gazdagító műhelyek tartásával foglalkozó KétIgen Alapítvány ügyeit.

Neked szakemberként mi ugrik be először arról aszóról, hogy krízis? Milyen helyzetekkel szoktál leggyakrabban találkozni?

A saját életemben jelentős krízis volt az otthonról való kiszakadás, vagyis amikor Szegedről felkerültem Budapestre. Szeged egy biztonságos fészek volt számomra, sok barátom és a családom fűzött a városhoz, így amikor Budapestre kerültem, egy mélyrepülés kezdődött az életemben. Nem tudtam jól megküzdeni azzal, hogy minden új lett a környezetemben: elszakadtam a szüleimtől, barátoktól, egyetemista lettem. Ezzel akrízissel csak évekkel később tudtam megküzdeni, mert a válság időszakában nem is figyeltem fel a problémára, valójában nem is tudtam, hogy akkor egy fél éves depresszív epizódom volt. Ez általánosságban is elmondható a krízisekről: amikor egy nehéz életszakaszban vagyunk, sokszor nem is vesszük észre, teljesen természetes hétköznapoknak tűnnek a napjaink. Másik esetben ennek az ellenkezője is előfordulhat, vagyis hogy teljesen reménytelennek érezzük magunkat. Ilyenkor különösen fontos, hogy legyen egy lelkivezetőnk, vagy bárki, akivel tudunk a problémáinkról beszélni. Sokszor érezzük azt, hogy a saját belső lelki világunk nincs rendben, furcsák vagyunk, de amint kimondjuk valaki előtt a gondolatainkat, gondjainkat, már kevésbé érezzük magunkat különcnek. Az érzéseinkkel is hasonló a helyzet, sokszor csak kavarognak bennünk. Abennünk kavargó érzésekkel való szembenézésre van egy nagyon egyszerű gyakorlat, amit évek óta alkalmazok, nemcsak nehézségek idején, hanem mentális egészségmegőrzés céljából. A feladat lényege, hogy magunk elé veszünk egy fehér lapot, és négy részre osztjuk: jobb oldalra gyűjtjük a velünk megtörtént eseményeket, bal oldalon pedig érzéseket társítunk az eseményekhez. Felülre írjuk a pozitív érzés és esemény párokat, alulra pedig negatívakat. Nagyjából öt perc alatt már számtalan érzést és eseményt tudunk összegyűjteni, ami egy nagyon izgalmas felismerés lehet. Ha a papírunkon legalább egyszer szerepel a hála érzése, akkor az már nagy százalékban képes semlegesíteni a rossz érzéseket. A személyes életemben is sokat segített ez agyakorlat, amikor egy nagyon súlyos krízissel kellett megküzdenem: 10 éven keresztül dolgoztam vezető beosztásban, látszólag semmi probléma nem volt, amikor teljesen váratlanul, egyik napról a másikra megkértek, hogy távozzak. Megalázottnak éreztem magam, és nem tudtam, hogyan lépjek tovább. Ekkor fordultam

a korábban említett technikához, vagyis elkezdtem egy papírra írni, hogy miért vagyok hálás ebben a szituációban. Persze egy ilyen komoly krízisre nem születhet ilyen rövid idő alatt megoldás, de az örvénylő érzéseket sikerült akkor és ott a helyére rakni, a félelemmel teli zuhanás élményt megállítani.

Több személyes példát, krízist is említettél a saját életből, amelyek viszonylag gyakori, másokkal is előforduló élethelyzetek. Szerinted fel lehet bárhogyan előre készülni ezekre?

Ennél a kérdésnél fontosnak tartom, hogy megkülönböztessük a krízisek típusait. Egyrészt vannak életszakaszhatárok, ilyenkor mindig nagyobb, elkerülhetetlen változás áll be az életünkben. A kulcsszó a rugalmasság: a változó körülményekre rugalmasan kell tudnunk reagálni. Az otthonról való kiszakadás például egy ilyen krízis volt számomra, amivel akkor nem tudtam megfelelően megküzdeni. Nagyobb tudatossággal talán fel lehetett volna rá készülni, például időben elkezdeni a szülőktől való leszakadást. Édesanyám végig nagyon szeretett, sokat gondoskodott és vigyázott rám, ezért az önállósodásom még nehezebben ment. Egy másik példa normatív, azaz bejósolható krízisre a szüleink elvesztése. Ilyenkor azt érezzük, a gyerekkorunk végleg lezárul, egy üresség keletkezik bennünk. Szakértők szerint a gyászra nem is igazán lehet előre felkészülni, vagy rövidíteni a folyamatát. A gyász szakaszaival minden életkorban nehéz megküzdeni, de fontos, hogy a gyász minden lépcsőjét végigjárva jussunk túl rajta, mert másképp akár évekkel később is megjelenhet súlyos elakadásként. Ez nemcsak a gyászra és normatív krízisekre igaz, hanem a másik típusra, az úgynevezett paranormatív, azaz előre nem látható krízisekre is. Ezekre sajnos semmilyen módon nem lehet felkészülni, mert nem lehet őket előre látni. Ilyen lehet például egy autóbaleset, egy szerettünk váratlan megbetegedése vagy egy gyermek magzati korban való elvesztése. Tulajdonképpen ahelyzet, amiben most élünk, aCOVID-19 járvány is egy paranormatív krízis, mert az életmódunk váratlanul a feje tetejére állt, aggódásnak, félelemnek vagyunk folyamatosan kitéve. Ha a megküzdésről beszélünk, akkor fontosnak tartom megemlíteni a kötődéselméletet, mivel családterapeutaként sokat foglalkozom pár- vagy családi kapcsolatokkal. A pszichoterápiás kutatások eredményei arra világítanak rá, hogy a párkapcsolatban való kötődésünk párhuzamba állítható azzal, ahogyan csecsemőkorunkban az édesanyánkhoz kötődtünk. Atudomány jelenlegi állása szerint három dolog hat arra, hogyan kötődünk apárkapcsolatainkban: elsősorban a csecsemőkori kötődésünk édesanyánkhoz vagy más közeli személyhez, másrészt a kisgyermekkori kötődésünk, harmadrészt pedig aszüleinktől látott párkapcsolati minták. Ez a három terület hat tehát arra, hogyan reagálunk sodró érzések között. Csecsemőkorunkban jobb esetben azt tapasztaltuk, hogy ha felsírtunk, akkor jött édesanyánk, megvigasztalt, és megoldotta aproblémáinkat. Tehát azt láttuk, hogy az igényeink helyénvalóak, a gondjainkra születik megoldás, ami biztonságérzetet nyújtott. Kisgyermekkorban kicsit komplexebb akép, több nehézség érhet, ilyenkor az a fontos, hogy meg kell tanulnunk felismerni a saját érzéseinket is. Ebben a korban alapvetően formál minket, hogy milyen választ kapunk a hozzánk közel állóktól. A szüleink párkapcsolati

mintája is hat a felnőttkori kötősédünkre. Ez azt jelenti, hogy megtapasztaljuk, a szüleink például hogyan küzdöttek meg együtt nehézségekkel, hogyan kezelték a konfliktusaikat, hogyan fejezték ki egymás iránt vonzalmukat. Akötődési elméletet azért fontos megemlíteni a krízisek kapcsán, mert az derült ki számos kutatásból, hogy krízishelyzetekben az alapvető kötődési mintázatunk szerint kezdünk el reagálni. Egy biztonságosan kötődő ember, aki megtapasztalta a biztonságos kötődést csecsemő és kisgyermek korban, és jó mintát is látott a szüleitől, az könnyebben tud krízisben másokhoz fordulni, segítséget kérni. Úgy gondolom, hogy a krízisekben leginkább egymásra van szükségünk.

Ezek szerint egyedül nem nagyon ismerhetjük fel, ha krízisben vagyunk?

Szerintem nem igazán. Kapcsolati lénynek vagyunk, kapcsolódásra születtünk, egyfolytában keressük a kapcsolatot másokkal, és mások tükrében érthetjük meg magunkat igazán. Ha úgy érezzük, nincs kihez fordulnunk, akkor az is egy alapvető krízishelyzet. Erről eszembe jut egy búvárkodással kapcsolatos élményem. Amikor az ember le szeretné tenni aszükséges emelt szintű vizsgát, kellő mennyiségű gyakorlás után a tapasztalt búvárok egy csapata viszi le a vizsgázót 30-35 méteres mélysége. Itt egy körben elhelyezkedünk, és rendkívül egyszerű, logikai és matematikai feladványokat kap a vizsgázó, például hogy emelje fel az adott ujját, vagy adjon össze két számot. Vizsga közben azt éreztem, hogy ezek nevetségesen egyszerű feladatok, ezért nagy magabiztossággal érkeztem afelszínre, ahol szembesítettek vele, hogy a mélységben mennyi mindenre válaszoltam helytelenül az úgynevezett mélységi mámor miatt. Ez egy módosult tudatállapot, amiben azt hisszük, hogy helyesen cselekszünk, de valójában ez csak illúzió. Ezért a mélységben csak párban merülünk, és rengetegszer le kell ellenőrizni minden egyes lépésünket mielőtt cselekszünk. A krízisek is hasonlóan hatnak ránk, nem mérjük jól fel a helyzeteket, külső segítségre szorulunk vagy legalábbis sokkal elővigyázatosabban kellene élnünk. Különösen akkor fontos többször előre végiggondolni a döntéseinket, ha kilátástalannak érezzük az életünket.

Zárásként eszedbe jut még bármilyen mentális egészségmegőrzési gyakorlat, amit szívesen megosztanál?

Szerintem a legfontosabb, hogy az embernek legyen egy lelkivezetője. Ehhez képest elhanyagolhatóak a különböző technikák, gyakorlatok. Ha az ember azt érzi, hogy nincs szüksége lelkivezetőre, akkor is keressen valakit. Ha pedig valamiért most nincs lehetősége találni ilyen embert, akkor törekedni kell arra, hogy legyenek olyan baráti kapcsolataink, ahol kölcsönösen megengedhető a megnyílás, a sebezhető oldalunk megmutatása. A megnyílás nem másokkal kell, hogy kezdődjön. Merjük felvállalni a furcsa gondolatainkat, kétségeinket, félelmeinket, akár a titkainkat! Ha erre pozitív reakció érkezik, akkor az egy gyümölcsöző kapcsolat lehet. Azt javaslom, hogy merjünk kezdeményezni, előlegezzük meg másoknak a bizalmat! Nem mindig találunk persze elsőre megfelelő barátokat, partnereket erre, ilyenkor vigyázzunk magunkra, de legyünk kezdeményezők, és előlegezzük meg a bizalmat. Megéri!

Elnökök a SZIK-es krízisekről:

Amikor 2020 márciusában Magyarországon is gyors ütemben kezdett terjedni a koronavírus, az egyetemi kollégiumokat gyakorlatilag egyik napról a másikra bezárták. Ebben a helyzetben nekünk is hamar kellett meghozni döntések sorozatát, s a legfontosabb kérdés az volt: mi is küldjünk haza mindenkit kötelező jelleggel, vagy megfelelő indokkal (pl. ha valaki idős vagy beteg családtaggal él együtt) lehessen bent maradni a kollégiumban? Végül az utóbbi mellett döntöttünk, és azt hiszem, ez egy kulcskérdés volt a krízis kezelésében. Amellett, hogy az országos normákat kellett követnünk, ebben a helyzetben sem kellett feladnunk önkormányzatiságunkat (amiért a jezsuitáknak és a vezetőségnek is hálával tartozunk), s ezt a közösség nagyra értékelte.

A tanév hátralévő részében ugyanakkor szükség volt a „hatalom központosítására”: a három hónapos karantén alatt a Diákbizottság és a teamvezetők feladata nem csak a kollégisták ötleteinek felkarolása volt, de a kezdeményező szerepet is erősebben kellett betölteniük. Egy olyan félév állt előttünk, amely teljes egészében a kísérletezésről szólt, és merem állítani, hogy az új ötleteknek köszönhetően a „szétszóratás” ideje alatt sem szűntünk meg szakkollégiumként működni.

Haraszti Rajmund,

a 2019/2020-as tanév Diákbizottságának elnöke

Új tartományfőnök, új rektor, új tanulmányi vezető, fiatal koli és fiatal DB. Tűzoltás, majd SZIK Reform, minden kollégista részvételével. Mélységek és magasságok, hatalmas egyéni és közösségi fejlődések. Teher alatt nő az Ignác.

Szebellédi Mátyás,

a 2017/2018-as tanév Diákbizottságának elnöke

Mennyire politizálhat egy jezsuita szakkollégium?

2017-ben ez az intellektuális, hipotetikus kérdésfelvetés igazán aktuális témává vált a DB üléseken. A CEU-ügy kapcsán nem egy szakkollégistánk és öregdiákunk érintett volt. Tanulságos volt számunkra, hogy mennyire eltérő módon közelítettük meg különböző szinteken és szerepekből a kérdést. Azt gondolom utólag, hogy nagy hasznát vettük a döntés meghozatalában, hogy mindannyian hoztuk magunkkal a jezsuita megkülönböztetés alaptapasztalatát és azt a finom érzékenységet, amivel a jezsuiták a leghétköznapibb témákat is körüljárják.

Sipka Bence,

a 2016/2017-es tanév Diákbizottságának elnöke

Az első, Horánszky utcában eltöltött év magától értetődően rengeteg, az épület lakhatóságával és biztonságával kapcsolatos teendőről (bebútorozás, fűtésproblémák, betörések/lopások), vezetésváltásról, valamint a SZIK szakkollégiumi platformra való helyezéséről szólt. A nagyobb épületnek köszönhetően több elsőéves szakkollégistánk is lett, így a szeniori feladatok is kibővültek. A SZIK szakmai programja informálisabban, kevésbé centralizáltan kezdett el szerveződni, ami az utánam következő DB-k és Botond (szakkollégimunk rektora 2012 és 2017 között - a szerk.) vezetése által stabilizálódott. Mindemellett én a tágabb szakkollégiumi közösség felé is nyitottam; Interkollra kezdtem járni, ahol hamarosan a Kommunikációs Bizottság (KB) első SZIK-es tagja lettem. Rengeteg külsős eseményre jártunk vidéken és Budapesten egyaránt, Interkollos nyári táborokon vettünk részt, összefogtuk a vallásos szakkollégiumokat, először szerveztünk Interkollt, valamint elsőre sikerült a SZIK-et akkreditálni is. Óriási sikerek voltak ezek egy vallásos szakkollégium számára, akkor 2011-ben, 10 éve. A költözés a Jezsuita Rend szomszédságába üdítően hatott a lelkiségünkre is; a misék a Jézus Szíve Jezsuita Templomban, a lelkészi konzultációk, a Párbeszéd Háza programjai és a provinciális is elérhetővé váltak. Idilli volt a jezsuitákkal „együtt élni”, mintha csak egy „Grimmauld téri Főnix Rendházban” laktunk volna „varázsló atyákkal” körülvéve. Sokunk, többek között én is, ott értettük meg, mit jelent a „jezsuitaság” és a keresztény értelmiségi lét. A budapesti programok konkurenciája a közösségünket sokoldalúbbá, rendszerezettebbé és önállóbbá tette; ami a szakkollégiumunk önkormányzatiságának határozottan jót tett, és minket is „felnőttebbé” és felelősségteljesebbé nevelt. Rengeteg lehetőség adódott tehát a fejlődésre, alakulásra, anélkül, hogy krízisbe kerültünk volna. Számomra is rendkívül tempós év volt a 2011-es év. A SZIK-ben fél év után kollégistából az első női DB elnökké váltam, egy kispesti közösségbe épphogy beleszokva egy nagyobb belvárosi közösség tagja és formálója lettem egy vezetésváltás közepette, miközben az Interkollos mozgalomban tevékenykedtem. Ez utóbbinak köszönhetően a SZIK-et kívülről kezdtem látni, és ez a kívülről látás most, külföldön élő magyarként is jellemez engem.

Szász Emese,

a 2011-es Diákbizottság elnöke