Sardar Tagirovsky: "A mindenkori hatalom gépezetére reflektálok" KULTÚRA+
szerző SZENTGYÖRGYI RITA KÖVETÉS olvasási idő 6 PERC megjelent 2020.09.07. 19:00 Moliere korát idézi meg ironikusan, neobarokk high tech digital környezetben a merész kísérletezéseiről ismert rendező. A Függöny a Szentendrei Teátrum augusztusi ősbemutatója után szeptember 20-án a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is látható lesz. hirdetés HVG: A dokumentációkon, fiktív történeten és improvizáción alapuló játék, a Függöny a színház szerepére reflektál a pusztuló világban. Milyen párhuzamokat látott Moliere XVII. századi társulatával? Sardar Tagirovsky: Moliere kora nagyon hasonlít a miénkhez. Az akkori világ arra épült fel, hogy az emberek mindig a kívánatos oldalukat mutassák, miközben a parókájuk, a ruhájuk alatt minden rohadt. Régen önarcképet festettek magukról, ma szelfiznek. Egyre fejlettebb technikai viszonyok között túléltünk háborúkat, pár világjárványt, de az emberek közötti játszmák ugyanúgy működnek, mint annak idején az intrikák a királyi udvarban. A mi előadásunk Moliere csúfos halála után kezdődik: nem volt pap, aki feladta volna neki az utolsó kenetet, nem temethették megszentelt földbe. Egész életében harcban állt az egyházzal, az arisztokráciával. Szeretném Moliere szellemiségét követni abban, hogy nem direkten a Színművészetire, a színházak helyzetére, hanem a mindenkori hatalom gépezetére reflektálok, ahogy annak idején ő a királyi udvarra. Ugyanakkor a halálával a társulata vezető nélkül maradt – mi lesz a sorsa, szétesik vagy működhet tovább, olyan veszi át, akit a színészek szívesen látnak, vagy akit kihelyez az udvar? Ezek a lényegi kérdések. HVG: Mit gondol a Színművészeti Vidnyánszky általi elfoglalásáról? S. T.: Bagossy László meghívására tavaly tartottam a Színművészetin egy kurzust, majd a bábszínházas Meczner János és Ellinger Edina elhívott rendezni az osztályukba. Nem tapasztaltam ideológiai képzést, kizárólag szakmai oktatás folyik az egyetemen. A kommunikáció, a párbeszéd hiányát tartom a legsúlyosabb hibának a politikusok részéről. A hallgatók lába alól kicsúszik a talaj, senki sem gondol bele a helyzetükbe. Mindkét oldal részéről meccsezés
folyik, és ennek a hallgatók az áldozatai, akik messzire elkerülnék a régi generációk harcait. A mostani helyzet nagyrészt annak a következménye, hogy az elmúlt harminc-negyven évben a színházi pozíciókban lévő emberek jelentős része egymással veszekszik azon a bizonyos tortán.
Sardar Tagirovsky
Egyenes az irány Fazekas István HVG: Milyen környezetben élt Oroszországban? S. T.: Kisebbséginek számítottam a tatár–volgai bolgár származásommal. Gyerekkorom egy részét Kazanyban töltöttem. A srácokkal kilőtt töltényhüvelyeket gyűjtöttünk a romos lépcsőházak alján, míg a módosabb gyerekek az emeleti ablakokból gumizsinegeken csokit rángattak az orrunk előtt. A szegény gyerekek közé tartoztam, akik el akarták kapni a csokikat. Innen hozom a sérülést, hogy ha valamit elérek, mint például a csokit, akkor rossz értelemben vett hálát kell éreznem a gazdag gyerekek iránt. „Gondolom, hogy regulázás lesz" - Novák Eszter, a Színmű tanára a HVG Teraszon A Színművészeti Egyetem lemondott rektorhelyettese úgy véli, hogy a hatalom hamarosan majd adminisztratív eszközökkel akar véget vetni a diákok tiltakozásának és a blokádnak. S, hogy miért az SZFE diákjai hallatják legerősebben a hangjukat? Ez szinte a felvételi szempontjaiba van kódolva - vallja meg Novák Eszter M. Kiss Csaba kérdésére. HVG: Milyennek látta Budapestet, amikor természetgyógyász apjával áttelepültek? S. T.: Az akkori Szovjetunióból nézve Nyugatnak számított. Amikor az itteni iskolában megtudták, hogy orosz vagyok, megvertek az osztálytársaim. Azért fordultam a művészet felé, mert ösztönösen fel akartam dolgozni a bennem lakozó érzéseket, sérüléseket. A színház tűnt ehhez a legjobb terápiának. Sokat rendezek Erdélyben, ahol fel sem merül az elfogadás kérdése. Magyarországon viszont csodabogárnak számítok. Itt annyit beszélnek az elfogadásról, hogy az ember azt érzi, baj van az elfogadással. Beszélünk róla, ahelyett hogy gyakorolnánk.
Vidnyánszky Nemzetijében is rendezett
Beszóltak neki Fazekas István HVG: Utazó színházcsináló, kísérletező típus. Főleg határon túli magyar társulatokhoz hívják. Mennyiben más az ottani repertoár, a műsorpolitika?
S. T.: Színházi értelemben Székelyföldön szocializálódtam, a Marosvásárhelyi Egyetemen tanultam. Bocsárdi László a mesterem, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója. Sepsiszentgyörgy művészi szempontból nagyon nyitott a jó értelemben vett radikális, kísérletező kedvű fiatal alkotók felé. Vidéki város, mégsem olyan közönséget kiszolgáló a színházi felhozatal, mint sokszor a magyarországi vidéki társulatoknál. Nincs repertoáron annyi vígjáték, a rendezőknek lehetőségük van egy-egy témát a saját szellemiségükből kibontani, szabadon kísérletezni. Nyugat-európai színvonalon működő, a német színházak magasságába törő munka folyik. Szatmáron, Szentpéterváron és Debrecenben is hasonlókat tapasztaltam. Csizmadia Ervin: Ellenállás és ellenállás A szerző szerint nem igaz az a közkeletű álláspont, ami az SZFE tiltakozását egy nemzetközi trendbe illeszti. Ennek az ellenállásnak magyar gyökerei vannak. Vélemény. HVG: A politika mennyire szól bele a kinti színházak életébe? S. T.: Sokkal inkább Magyarországról próbálnak beleszólni a határon túli magyar színházak életébe, mind jobb-, mind baloldalról. Amikor például a sepsiszentgyörgyi Meggyeskert-rendezésem bekerült az első botrányosabb fogadtatású Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába (a Magyar Teátrumi Társaság nem fogadta el a Színházi Kritikusok Céhének jelöltjét, Csáki Juditot a zsűribe, ezért néhány társulat lemondta a részvételt – a szerk.), egykét fontos színházi embertől megkaptam, hogy jobb lenne, ha visszalépnék. Ezt azért is furcsállottam, mert nem intézményvezető voltam, akinek joga van dönteni az előadás továbbjátszásáról, hanem egy rendező, akit meghívtak egy fesztiválra élete első hivatalos színházi munkájával. Ami egyébként színházrendezői vizsgának is számított, ráadásul külföldön született produkcióról volt szó. Vagy beszélhetnék arról is, hogy egy fiatal rendezőtől megkaptam, nem kellett volna a Vidnyánszky Attila-féle Nemzetiben rendeznem. Sok más alkotónak a szakmából nem szólnak be ezért, nekem igen. Ha az egyiket nem ítélik el valami miatt, akkor a másikat miért? Tragikus, ami mostanában történik a kulturális-politikai értelemben vett „nagy halak” között, de a kis halak sem annyira ártatlanok, amennyire azt képzelik magukról. Most sem könnyű a szakmában létezni, de az előző vezetés alatt sem volt minden tökéletes. HVG: Említette, hogy a határon túli színházak életébe sokkal inkább Magyarországról szólnak be. Mondana egy-két példát? S. T.: Nagyon sok erdélyi ismerősöm a szakmában arról beszél nekem, hogy nem értik, mi folyik Magyarországon, és hogy miért kellene eldönteniük a határon túl, hogy melyik oldalnak szurkoljanak. Vannak színházak, amelyek valamelyik mellé állnak, de ez gyakran nem tiszta meggyőződésből jön, hanem abból, hogy egy-két ember ide vagy oda akar tartozni. Ilyen vagy olyan érdekből, de rég nem ideológiáról beszélünk, hanem ügyeskedésről, helyezkedésről, és arról, hogy a szakma melyik részétől kapnak vállveregetést vagy díjat. Vagy mindtől. Neveket nem elegáns említeni. HVG: Hogyan támadt az az ötlete, hogy a Laboratorium Animae Műhely alkotói csapatával színre vigye Az ember tragédiája teljes változatát? S. T.: Színházi El Caminónak szántam a kilencórás, ősbemutató előadást, ami Gulyás Gábor és az Art Capital Fesztivál révén valósulhatott meg. Nagyjából tíz éve foglalkoztatott, hogy Madách szövegének és Arany Tragédia-átiratának összes mondata elhangozzék ebből az egyszerre magyar és nemzetközi
drámából. Minden egyes szín olyan számomra, mint a Black Mirror tévésorozat, mindegyik része rémisztő jövőkép, hiába játszódik a múltban sok minden. Madách nem gondolta volna, hogy az általa Messziről jött letisztultnak elképzelt falanszter világa a kapitalizmussal keveredhet, ebben élünk A tatárföldi Kazanyban 1985-ben született rendező, Sardar Tagirovsky az 1990-es években érkezett a családjával Magyarországra, miután most. természetgyógyászattal is foglalkozó apja itt kezdett dolgozni. Szülei elváltak, anyja Kecskeméten nevelte, ott járt közgazdasági középiskolába, és mellette beiratkozott egy színjátszó csoportba. A Színház- és Filmművészeti Egyetem szinte minden szakára felvételizett, eredménytelenül, de nem adta fel, és az 1984 óta létező budapesti Shakespeare Színművészeti Akadémiát végezte el. Utána a Budapest Bábszínház stúdiójában tanult bábszínészetet. Három éve a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színházrendezői szakán diplomázott, Bocsárdi László osztályában. Alternatív színházi kísérletek, színészmesterség-workshopok rendszeres résztvevője és szervezője Magyarországon és külföldön, az EuAct nemzetközi kísérleti színházi csoport tagja. A színház mellett epizódszerepeket játszott külföldi reklámokban, sorozatokban és filmekben. Harmadéves egyetemi záróvizsgájaként Sepsiszentgyörgyön Csehov Meggyeskertjét rendezte meg, amely a 2015-ös POSZT-on elnyerte a közönségdíjat és három különböző kategóriában a legjobb színészi alakításért járó díjat. Többszörösen díjazott rendezése Moliere Úrhatnám polgárja, Goldonitól a Chioggiai csetepaté, Dosztojevszkij Idiótája. Legújabb terve a Keletet és Nyugatot összekötő szabadegyetem létrehozása, olyan elismert pedagógusok, trénerek, rendezők, színészek részvételével, mint Paolo Antonio Simioni, a Sztanyiszlavszkij- és a Strasberg-módszer egyik európai képviselője, Alekszej Levinszkij, aki Meyerhold módszerét viszi tovább, Andrei Serban és Silviu Purcarete színházi rendezők, Matei Visniec drámaíró. Elképzelései szerint itt Ascher Tamás éppúgy tarthatna például Csehovkurzusokat, mint Vidnyánszky Attila tréningeket.