Szoboszlai Annamária: Függönyök ősbemutatói Sardar Tagirovsky: Függöny – … Tagirovsky lép a színpadra, elmondja, hogy ő a színtársulat vezetője, nemrég halt meg, és hogy hamarosan jönnek a gyászolók. A szerkesztőségünknek kiküldött meghívó szerint augusztus 14-én egy ősbemutatóra voltam hivatalos a szentendrei Ferenczy Múzeum kertjébe, a Függöny címűre. Arra a Függönyre, melynek Sényi Fanni a dramaturgja, mely Szophoklész, Shakespeare, Molière, Racine, Bulgakov, Ariane Mnouchkine és Emily St. John Mandel művei, továbbá a szereplők és alkotók improvizációi alapján készült.
Ács Petra / Fotók: Deim Balázs / A fotók forrása a Szentendrei Teátrum fb-oldala Javában írom a bemutatóról szóló sorokat, melyben tartalmi szinten – szövegelemzést a
Függöny szövegkönyvének hiányában nem végezhettem – valóban tetten is érhető a
Tizenegyes állomás (Mandel), a Molière, avagy az álszentek összeesküvése (Bulgakov), valamint nem egy Molière-szöveg, mikor egyszer csak pittyeg a laptop. Fontos tájékoztató levél érkezik. E szerint a levél szerint 14-én azt a Függönyt láttam, mely az SZFE és a Szentendrei Teátrum koprodukciójában született kifejezetten a Múzeum kertjére szabva, melynek szövegét Sardar Tagirovsky rendező írta, melynek nem Sényi Fanni, hanem Nagy Bianka a dramaturgja, s melynek második felvonásában Sardar Tagirovsky etűdök és előre szerkesztett jelenetek, vezetett improvizációk, szerepépítkezéses játékok sorát fűzte össze a hallgatók segítségével, s melyben az említett források Szophoklésztől Mandelig nem relevánsak. A levél különösebben nem befolyásolta az előadásról kialakított véleményemet, de a szövegről írt információ különösnek hatott… A következőkben az augusztusi bemutatón szerzett élményemről írok. Fölhasználom benne a kritika szövegének azon részleteit, melyeket a tájékoztató levél kézhezvétele előtt születtek, hangsúlyozva, hogy ez a Függöny nem az a Függöny, melynek majd csak szeptember 20-án lesz az ősbemutatója az SZFE színpadán, a Padláson.
L. Nagy Attila, Szekeres Máté, Podlovics Laura A történet alapszituációja: Molière temetésére gyűlnek össze Molière társulatának tagjai. Mi lesz most, hogy elment a mester? Lesz-e, aki átveszi a társulat irányítását? Ha igen, ki, és milyen irányba fordítja a szekerüket? Bízhatnak-e továbbra is a király támogatásában? S ami a legfontosabb: megmaradhat-e művészi szabadságuk, átadhatják-e magukat tisztán a játéknak, vagy igazodniuk kell az egyház, a nép, a legmagasabb vezetők elvárásaihoz? Fontos, hogy tetsszek a nézőnek, a kritikusnak, hogy kiegyezzek a hatalommal, avagy semmi másra nem szabad fókuszálni, csak belső művészi iránytűnkre? Sardar Tagirovsky rendező napjaink
magyar kultúrpolitikai miliőjében, valamint maszkkal tartósított globális káoszunkban aktualizálja, eleveníti fel és írja át a francia színházcsináló és társulata történetét az SZFE 4. évfolyamos bábszínész osztályával.
Bartos Ágnes, L. Nagy Attila A szentendrei Ferenczy Múzeum kertjébe meghirdetett ősbemutatóra érkezve szemet szúr az a néhány „ananászfa”, mely a nézőteret balról szegélyezi. Bizonyára a klímaváltozás az oka… Az óriási gyümölcsök csüggedt méltósággal igyekeznek legyűrni újonnan kialakult tériszonyukat. Bizonytalanul leülök. A mellettem lévő széken egy „Foglalt” tábla hever. A színpadon balra dobfelszerelés, vázában fehér virág. Balra szintetizátor. Köztük a mérleg nyelve egy robusztus fekete koporsó. A hangulat mégsem gyászos, a sejtetett halált semlegesíti a tinglitangli háttérzene. Molière is rendezett zenés darabokat. Majd Tagirovsky lép a színpadra, elmondja, hogy ő a színtársulat vezetője, nemrég halt meg, és hogy hamarosan jönnek a gyászolók. Bebújik a koporsóba. Kicsit még fészkelődik, kicsit még mozgolódik a koporsó teteje, kicsit nevetgélünk mi, nézők, aztán megnyugszik a súlyos fa tákolmány. Csend és tinglitangli. Még végig sem tudom gondolni, hogyan kap majd „halottunk” levegőt, ismét nyílik a koporsó, előbújik Tagirovsky, s arra kér minket, kíséreljük meg elképzelni az előttünk álló pár órában, hogy ő továbbra is ott fekszik…
Sardar Tagirovsky Számomra nem egyértelmű, hogy akit halottként kell elképzelnem, az Molière, vagy maga Sardar Tagirovsky, mindenesetre a Rendező láthatatlan narrátorként a játék részese marad. Jellemzi Armand-t, Molière 몭atal feleségét, aki fekete, korhűnek tetsző jelmezben érkezik a nézősorok mögül, majd lehuppan a Foglalt székre, s rám villantja azt a különös mosolyt, melyet az előadás első felében szótlanul, kitartóan őriz. Jellemzi Racine-t, a konkurens írót, aki szintén hátulról jön előre. És hasonlóképp érkezik Madame Duparc (ismertebb nevén La Marquise), Madeleine Béjart (Molière első szerelme)… Sorban mindenki. Kivétel nélkül fehérre festett arccal lépnek színpadra. A múltbéli divat szerinti rizsporos sápadtság izgalmasan keveredik a maszkok, a báb-karakterek világával. Ez a kevertség a szereplők játékmodorában is tetten érhető. Némely színésznél az emberi, az egyedi megmutatása dominál, más a maszkot, a típust engedi előtérbe, de szituációtól függően variálódik is a kettő. Itt vannak tehát a társulat tagjai, monológban, dialógusban latolgatják a jövőt, beszélik ki a jelent. Miközben magánéleti témák keverednek közös ügyekkel, közügyekkel s művészeti kérdésekkel, kibontakoznak az erőviszonyok, belátást szerzünk a társulat dinamikájába, és képet formálhatunk arról, hogy mi várhat a művészekre egy új vezető irányítása alatt. Ha lesz új vezető. Nehéz eközben nem az SZFE-n most folyó „átalakításokra” gondolni. A posztra ketten is pályáznak. Az egyik Racine, a rivális drámaíró, a másik pedig a társulat ügyes, de nem különösebben eredeti egyénisége, aki emlékezetes kortes beszédet intéz hozzánk fekete bubifrizurás, dekoratív barátnőjével az oldalán. Nincs jó megoldás, a néma színész a maga módján közli is, hogy elhagyja a társulatot, ez neki vállalhatatlan, inkább megy a tengerhez. Hiába marasztalják.
L. Nagy Attila, Podlovics Laura A rendező nem hagyja elnehezülni a játékot, szórakoztató pillanatokat sző az előadásba, így biztosítva a néző töretlen 몭gyelmét. Szeretne megfelelni, és ironizál ezzel a megfelelési kényszerrel. Például az egyik elegáns fér몭színész (Hrisztov Toma) újra meg újra vége nincs monológba kezd olyan stílusban, ahogy azt egykor Márkus László tette a meghekkelt Három
nővérben. Csak ezúttal nem „tengerparton áll a tölgyfa”, hanem Joe Dassin francia sanzonénekes L’été indien-jának magyar változatát ismételgeti, melyet itthon Kovács Kati előadásában ismerünk. Míg a racionális gondolkodásom számára nem mindig nyilvánvaló, mit is akar Tagirovsky megfogalmazni vagy megfogalmaztatni a színpadon, addig vitathatatlanul képes olyan légkört teremteni/kreálni, melyben a befogadás és a megértés egészen más dimenzióit mozgósítja. Bevonja a nézőt a darabba, a színházi rítus részéve teszi. Üzen neki a néma színész (Bartha Bendegúz) révén, aki hol feliratozott táblákkal, hol kifejező némajátékkal – de mindenkor hangtalanul – kommunikál velünk. De mit vár tőlünk Tagirovsky, egészen pontosan hova akar kilyukadni, mikor Molière és Racine művészi-emberi kon몭iktusát emlegeti, vagy amikor a Molière korában mértékadónak tartott hármas egység fogalmát ismételgeti színésze? Meg – áttételesen – a Baszmannaja utcát?
Tagirovsky fenntartja azt a kellemetlen érzést, hogy a néma színész üzenetéből nekem nézőként valamit meg kellene értenem, vagy meg kellene értenem azon túl, ami triviális. A nézői élmény szempontjából azonban egyáltalán nem mindegy, hogy ez a légkör teremtett, vagy kreált. Azt gondolom, a Függöny első felvonása, ha nem is maradéktalanul, de elvezeti a nézőt egyfajta derűs megéléshez, melyet a magam számára úgy tudnék összegezni, hogy dacára pestisnek, Covid-19-nek, háborúknak, zsarnok vezetőknek, egyedül a művészet az, amely meg tudja tartani az embert (egyébként ez a már említett Tizenegyes állomás végkicsengése is), s hogy nincs, nem lehet függöny (határ) művészet és élet között. A második felvonás fehérbe öltöztetett, csillámporos szereplőkkel tér vissza. Lazán fonódnak egymásba a jelenetek, az egész színpadra ráül az álmosság, melyet a színpadról leszaladó színészek törnek meg, eljátszva, hogy vége az előadásnak. Nem valami tréfás, hogy fél óra szünet után vissza lettünk citálva értelmetlen öt percre… Néhány néző készülődni kezd, mire a színészek visszafutnak, és folytatódik az előadás.
Kedves Csaba, Csarkó Bettina
Ha az első felvonás a bizalom légkörét építi ki a nézővel, akkor a második ennek lerombolása, miközben biztos vagyok benne, hogy mindez remek tapasztalat a bábszínész osztálynak. Az előadást áthatja Bartos Ágnes Armande-jának lebilincselő, mindent tudó különös mosolya. Csernák Norbert zsigerből játssza a dörzsölt menedzsert. Ács Petra gömbölyű, asszonyos jósága, Csarkó Bettina kiszolgáltatott-kiszolgáló rihegi-röhögi nőcskéje, Podlovics Laura frivol eleganciája, Bánky Sára szókimondó Madeline-je, Kedves Csaba mitugrász megmondóembere, Szekeres Máté dadogós bábszínésze, L. Nagy Attila Racine-ja, és Bartha Bendegúz néma színésze szintén magán tartja a néző 몭gyelmét. Nézőként azt kívánom, hogy szeptember 20-án a Padláson egy kiegyenlítettebb, részleteiben átgondoltabb Függöny előadás szülessen. Sardar Tagirovsky: Függöny (Színház- és Filmművészeti Egyetem – Szentendrei Teátrum) Látvány: Lokodi Aletta. Látványtervező-asszisztens: Toldi Flóra. Rendezőasszisztens: Birkenstock Rebeka. Dramaturg: Nagy Bianka. Rendező: Sardar Tagirovsky. Játsszák: Ács Petra, Bánky Sára, Bartha Bendegúz, Bartos Ágnes, Csarkó Bettina, Csernák Norbert, Hrisztov Toma, Kedves Csaba, L. Nagy Attila, Podlovics Laura, Szekeres Máté. Szentendre, Ferenczy Múzeum udvara, 2020. augusztus 14.
SZÍNHÁZ
ebb