47függ

“A SZÍNJÁTSZÁSRA VALÓ “RÁTELEPEDÉSNEK” MÚLTJA SINCS IGAZÁN, EZÉRT JÖVŐJE SE LEHET” -INTERJÚ Írta: Potszekfoglalo | 2020. aug 11 19:21 | Interjúk

E hét pénteken láthatjuk először a Függöny c. kortárs darabot egy kortárs színtársulat életéről és haláláról a Szentendrei Teátrumban Sardar Tagirovszky rendezésében. Vele és az előadásban játszó színműs hallgatók közül Bánky Sárával, Csarkó Bettinával és Kedves Csabával az Ódry Színpad nézőterén beszélgettünk az élni jelentéseiről, a színház és a mindennapok szétválaszthatatlanságáról, egy társulat vezetését átvenni akaró önelégült házaspárról, az uniformizált művészeti nevelés lehetetlenségéről, a sértetség elszabadult hajóágyújáról, a változni nem tudás sorscsapásáról, a polgári színjátszás celebszagúságáról, a despotikus hatalomátvételről, a rossz tapasztalatok vezérelte megalomániáról, a társulatalapítás elfelejtéséről és a színház elvehetetlen, személyesen hatni akarásáról…

Melyikőtöknek mi jut elsőre arról eszébe: élni?

Csaba: Idefelé sietve épp az járt a fejemben – mivel nagyon nehezen találtam parkolóhelyet, ezért féltem -, hogy lehet, elkésem életem első interjújáról, ám bevillant: akkor sem történik nagy dráma! Számomra élni: minél többet megtapasztalni!

Sára: Az élni szóról nekem a szerelem villan be azonnal. Az elmúlt időszakban ez befolyásolta leginkább a mindennapjaimat.

Betti: Számomra azt jelenti, hogy dobog a szívünk, minél inkább izgulunk valamitől, annál inkább dobog. És ettől azt érzem, érezhetjük, hogy itt vagyunk és élünk.

Számomra a színház is ezt jelenti: megtanulni beszélni újra és újra, és kísérletet tenni rá azért, hogy egy pillanatra se gondoljuk, higgyük bármiről se azt, hogy amit már megtudtunk eddig róla, az a végérvényesen igaz!

A Függöny c. előadás leírásában szerepel: “egy kortárs színtársulat élete és halála…” – ha már élni: a színházban, a színházért lehet élni?

Sára: Színházi családból származom, így az eddigi életem kilencvennyolc százalékát színházban töltöttem, ezért a színház nekem majdhogynem egyenlő az élettel. Nincs is, nem is létezik ezért számomra külön a civil lét és a színház világa.

Betti: A színház nekem valami „misztikusnak” a világa.

Emlékszem, gyerekként – egy vidéki kisvárosban nőttem fel – ha Debrecenbe színházba mentünk, akkor arra már az azt megelőző este izgulva, várakozva készültem.

Csaba: A színház változatos egy szakma. Bemész a próbára, ahol feszültségek, kudarcok, örömök várnak –, azt hiszem, ez soha nem lesz unalmas, hisz mindig mással, mást, máshol próbálsz, játszol, utazol.

Sára: …és a kudarcai, sikerei pont ugyanazok, mint a magánéletben.

©Keravin Deraton

Csaba: Rengeteg szerepet kell eljátszanod, melyet mind-mind össze kell gyűjtened az életből…

Sardar: Gyerekkoromban megtanultam először oroszul beszélni, aztán magyarul. Még az orosz előtt megtanultam kommunikálni édesapámmal, édesanyámmal, mindig érzékelve magam körül a világot. Számomra a színház is ezt jelenti: megtanulni beszélni újra és újra, és kísérletet tenni rá azért, hogy egy pillanatra se gondoljuk, higgyük bármiről se azt, hogy amit már megtudtunk eddig róla, az a végérvényesen igaz!

A Függöny! egy kortárs színtársulat életét követi végig, Bulgakov, Moliére, Shakespeare és sok más szövegből összegyúrva: hogyan épült fel ez a szövegváz?

Betti: Ezek a szövegek belőlünk épültek fel, ezek a szövegek mi vagyunk. Mindenkinek van egy „objektív” alapkaraktere, de minden mást Sardar belőlünk merített…

Csaba: Nagyon sok improvizáció szövege épült bele, ami tovább formálta az egészet – és persze formálják most is, folyamatosan!

Sára: … és formálja majd még a bemutató napján is…! …elhiszik, hogy ha olyan vígjátékokat csinálnak, amelyeken az emberek csak kacagnak, de nincsen drámai magja, akkor az pontosan elég ahhoz, hogy az embereket kielégítsék. Ők az hiszik, hogy ezzel jót tesznek- ők azt látják, hogy az embereknek nevetés kell!

Ha valamit az ember így tud, így képes érzékelni, akkor merőben el is hiszi, akkor neki ez lesz a küldetése, és ezt aztán mindenen keresztül lépve végig is képes vinni! „A karakterek olyanok, mint mi„: milyenek is vagytok ti, hogy érzitek?

Sára: Rólam kiderült, hogy van bennem egy nagyon erős anyai ösztön – a Sardar szemén keresztül nézve -, erős féltés.

Madeleine-t játszom, Moliére első nagy szerelmét, úgy érzem, nagyon tudom képviselni azt, hogy aki a szerelmed, társad, akivel bármi történik is, te kiállsz mellette! Bármilyen hányattatott is a közös jövőtök, szakmai karrieretek, ettől függetlenül én mindig kiállok mellette.

Csaba: Mi Bettivel egy házaspárt játszunk, eléggé buták, nyersek, naivak vagyunk, és át akarjuk venni a hatalmat egy társulat felett, aminek a vezető pozíciója épp megüresedett. Remélem, hogy az életben azért nem sok hasonlóság van köztünk és a szerep között.

Betti: …vagy talán mégis… Van egy nagy adag intrikus hajlam ebben a házaspárban. Marie Du Croisy-t játszom, aki Moliére társulatának egyik alapító tagja volt, egyben bomlasztó is, akivel nagyon nehéz volt próbálni -, a tehetségtelensége miatt végül Moliére megvált tőle –, csak remélni tudom én is, hogy az életben nem ilyen vagyok.

©Keravin Deraton Szerintetek mi kell ahhoz, hogy valaki azt higgye egy kortárs

színházi társulatról, hogy az csak akkor lesz, lehet életképes, ha ő, ők átveszik az irányítást?

Betti: Ez a házaspár azt hiszi, náluk jobban senki sem tudná ezt csinálni!

Csaba: Én magamtól nem is gondolnám talán így, de a feleségem manipulál, mindegy távirányítottként felhasznál a céljaira.

Betti: Marie-ban alapvető sértettség él, őt Moliére azzal, hogy kirúgta, megalázta. Mellőzöttség munkál benne már nyolc éve…, így érlelődött benne, hogy na, majd most akkor tud egyet „dobbantani”!

Sára: …igen, a sértettség képes embereket mélyen megvezetni…

Miránk itt mint egyénekre, individuumokra kíváncsiak, és mindenkinek a saját útját, ízlését kell megtalálnia! A Sardarral való kurzust, amelyen tizenegyen vagyunk, tizenegyféleképpen fogjuk megélni.

Az egón kívül az e몭éle társulat feletti vezetőszerep megragadásában szerepet játszhat a művész hajlam, erős vízió, ki몭nomult ízlés is?

Sardar: Elhiszik, hogy amit ők csinálnak, az érték, elhiszik, hogy ha olyan vígjátékokat csinálnak, amelyeken az emberek csak kacagnak, de nincsen drámai magja, akkor az pontosan elég ahhoz, hogy az embereket kielégítsék. Ők az hiszik, hogy ezzel jót tesznek- ők azt látják, hogy az embereknek nevetés kell! Ha valamit az ember így tud, így képes érzékelni, akkor merőben el is hiszi, akkor neki ez lesz a küldetése, és ezt aztán mindenen keresztül lépve végig is képes vinni! Ha végignézünk vidéki színházaink többségén, akkor a számok győznek, és nem az új, a megújítás keresése. Itt az győz, ha az emberek celebszintű dolgokat látnak, amin úgy képesek nevetni, hogy minden bút, fájdalmat elfelejtenek. Ettől ők persze boldogok lesznek, de

fájdalmat elfelejtenek. Ettől ők persze boldogok lesznek, de tulajdonképpen így a színház semmiben sem különbözik attól, amit a kereskedelmi média celebműsorai, szappanoperái adhatnak. …persze a vásári komédiáknak is már több száz éve megvan a maguk létjogosultsága…

Sardar: A vásári komédiáknak még voltak „törvényeik”, egyfajta „minőséghez” való igazodás! Bár lehet, hogy böfögtek és 몭ngtak, de tudták, hogy mikor kell böfögni és 몭ngani!

Számotokra, színészhallgatók számára, mitől lesz érték a színház?

Sára: A színháznak jó, ha van aktualitása, ha őszinte tud lenni, egyszerre tud képviselni képző-, zene- és színházművészeti „egyveleget”. Valamiképp tudjon egyben, egységben működni, legyen rám egységként hatással, hogy tudjak utána gondolkodni rajta, azonosulni vele.

Csaba: Minden próbafolyamat, előadás hasznos, meg kell tanulni – és talán ez a legnehezebb rész –, hogy mi az, amit „ki tudsz venni” akár egy számodra nagyon rossz előadásból is. Mert az olyanból is rengeteget lehet tanulni!

©Keravin Deraton

Sára: Abszolút!

Csaba: Minden lehet hasznos, csak meg kell tanulni nézni, látni, felfogni!

Betti: Itt, az egyetemen, mindenből próbáljuk kivenni a lehető legtöbbet, amennyit csak lehet, és ennek van az igazi értéke.

Emlékezni arra például, amikor Fodor Tamással dolgoztunk, emlékezni arra, ahogy ő elemez egy szöveget…

A színház „minőségét” lehet-e, kell-e szamárvezető módjára tanítani – költői kérdés. Vajon nem úgy van-e az, hogy a minőség minden egyes emberben embrió módjára növekszik, majd megszületik individuumként, ezer hatásra, persze?

Sára: Nekünk van egy nagyon fontos előadásunk: az Anima, amit a saját improvizációinkból hoztunk létre – együtt.

Betti: …valójában nem is előadásnak indult, pusztán gyakorlatnak önmagunk számára. Aztán később előadássá fésültük össze mindazt, amit saját magunkból raktunk össze. …végső soron mindnyájan hibázó, tévedő emberei vagyunk ugyanannak a színháznak. Ezért hát mi magunk alakítjuk is, így aztán nem is működik, hogy egyetlen értékrend uralkodjék mind felett benne. Az ember pont attól ember, hogy tud tévedni, nem tökéletesen működő gép. A legnagyobb tökéletessége abban rejlik, ahogyan esendő tud lenni –, és ahogy ezt fel tudja ismerni.

Csaba: Miránk itt mint egyénekre, individuumokra kíváncsiak, és mindenkinek a saját útját, ízlését kell megtalálnia! A Sardarral való kurzust, amelyen tizenegyen vagyunk, tizenegyféleképpen

fogjuk megélni. …mert ahogy a művészet, úgy a színház sem lehet kézi vezérelt dolog… Lehetséges 2020-ban új színházat, társulatot létrehozni?

Sára: Igen! Igen! Igen!

Na de miért?

Sára: Mert olyan ősi dologról beszélgetünk most, ami a görögöktől, rómaiaktól kezdve eltaposhatatlan, szétszedhetetlen!

Erre az embereknek szükségük van! Nem véletlen, hogy a színház magától alakult ki, és nem valami felsőbb utasításra. Erre van igény, amit nem lehet befolyásolni semmivel! Ez a fajta igény a színházra az emberekben nem múlik el.

Csaba: Betti mesélte minap, hogy az egyik kommenten olvasta: „nem értem, hogy miért beszélünk a huszonegyedik században még színházról, mindenki leülhet a tévéje elé, és megnézheti ott is”

©Keravin Deraton …a COVID kapcsán sokfelől hallom, hogy el kellene gondolkodni

az online színházra való átálláson…

Sára: Soha!

Betti: Nekem is ajánlottak a karantén alatt egy-két jó előadást, leültem, néztem, de nem jutott el hozzám… A színháznak annyira kell az, hogy itt és most üljek a nézőtéren, és nézzem!

Sára: Az itt és most-ot semmi nem adja vissza. A színház mindig változik, és ennek pontosan ez a varázsa, a szépsége! Velünk együtt változik és formálódik. …csak más volt az az ember, aki akkor alapított társulatot, mint aki most akar. Munkásságának az a része, amit Debrecenben, Beregszászon csinált, egyszerűen csodálatos! Csak néha azt hiszem, hogy ez az ember már nem ugyanaz…

Mennyire életképes ma elhinni a darabban, darabon kívül, hogy „belső meggyőződésből” egyesek az hiszik, remélik, rá lehet telepedni egy színházra, társulatra? Lehet ennek létjogosultsága akár középtávon?

Sardar: Múltja sincs ennek igazán, ezért jövője se lehet. Lehet egy rendező keménykezűbb vagy szabadabb, szétfolyóbb, avagy víziókkal telibb, és épp ez igaz a színészekre is –, de végső soron mindnyájan hibázó, tévedő emberei vagyunk ugyanannak a színháznak. Ezért hát mi magunk alakítjuk is, így aztán nem is működik, hogy egyetlen értékrend uralkodjék mind felett benne.

Az ember pont attól ember, hogy tud tévedni, nem tökéletesen működő gép. A legnagyobb tökéletessége abban rejlik, ahogyan esendő tud lenni –, és ahogy ezt fel tudja ismerni. A színház ma egyre inkább közelít ahhoz, hogy elfelejtsük a szerepköreinket, és megtanuljunk újra és újra kommunikálni egymással. Ám még ez sem válhat egyetlen vezérelő elvvé, amit most elmondtam!

Sára: Nagyon félek ezektől a tendenciáktól! Nem akarom, hogy ez

Sára: Nagyon félek ezektől a tendenciáktól! Nem akarom, hogy ez megtörténjen valaha is! – már pedig megtörtént. …amitől félünk, azt ugye létezőnek vesszük… Ám ha nem is létezik, hisz önellentmondás, akkor nem is kell tőle félnünk, nem?…

Betti: …én próbálok hinni…! …még….ameddig lehet.

Sára: Ez lehet csak egy rang is…, ez minket nem befolyásol.

©Keravin Deraton Lehetséges, hogy a diszpozicionálást magukhoz ragadók valaha maguk is társulatot alapítók voltak, ergo tudják, hogy mitől színház a színház, el lehet felejteni ilyen tapasztalatokat?

Betti: …hát nem kellene, semmiképp!

Sára: Az a baj, hogy a színházalapítással járnak rossz tapasztalatok is…

Sardar: Van olyan házasság – biztos van –, amelyben húszharminc éven keresztül ugyanolyan hőfokon izzik a szerelem? A

harminc éven keresztül ugyanolyan hőfokon izzik a szerelem? A színházalapítás pont olyan, mint egy házasság: vannak kezdeti szakaszai, aztán változunk…

Mert olyan ősi dologról beszélgetünk most, ami a görögöktől, rómaiaktól kezdve eltaposhatatlan, szétszedhetetlen! Erre az embereknek szükségük van!

Nem véletlen, hogy a színház magától alakult ki, és nem valami felsőbb utasításra. Erre van igény, amit nem lehet befolyásolni semmivel! Ez a fajta igény a színházra az emberekben nem múlik el.

Sára: Vagy csak más volt az az ember, aki akkor alapított társulatot, mint aki most akar. Munkásságának az a része, amit Debrecenben, Beregszászon csinált, egyszerűen csodálatos! Csak néha azt hiszem, hogy ez az ember már nem ugyanaz… Ő egy független társulatot hozott létre annak idején. …néha, sőt, gyakran azt hiszem, hogy az az ember már nemhogy nem az, hanem mintha az az ember már nem is létezne…

Betti: Debrecenben voltam diák, és egészen egyszerűen rajongója voltam annak, amit ő, ott, akkor csinált! Az a borzasztó ebben az egészben, hogy a hatalom mennyire meg tudja változtatni az embert… …vagy a hatalom, vagy a rossz emlékek.

Sára: A rossz emlékek nem vezethetnek, amikor színházat csinálunk. Persze az is tök nagy kérdés, hogy miért csinálunk színházat?

CSATÁDI GÁBOR

©Keravin Deraton Like 213







”Az alkotáshoz gyermeki lélek is kell!”

2017-02-09