kalahari [Ádám Tünde]: Operatúra haladóknak – Rameau és Kovalik Szentendrén, momus.hu, 2004. július

Operatúra haladóknak - Rameau és Kovalik Szentendrén kalahari, 2004-07-05 2004. július 2.

Szentendrei Teátrum MűvészetMalom JEAN-PHILIPPE RAMEAU: Artemis diadala A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Szentendrei Teátrum közös bemutatója Km.: A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói, a Zeneakadémia hangszereseiből alakult kamarazenekar Hippolütosz: Bucsi Annamária Aricia: Gál Gabriella Thészeusz: Rezsnyák Róbert Phaedra: Mester Viktória Diána: Szabó Veronika Főpapnő/Merkúr: Fodor Gabriella Ámor: Hajnóczy Júlia Jupiter/Neptunusz/Plútó/Hírnök: Bretz Gábor Párkák: Kálmán László, Miketz Kornél, Asztalos Bence Rendező: Kovalik Balázs Hangszerelés: Varga Judit Zenei vezető: Bartal László Díszlet: Horgas Péter Jelmez: Benedek Mari 1733, Párizs.

Jean-Philippe Rameau megírja Hippolyte et Aricie című operáját.

2004. július 2., Szentendre, este fél kilenc után pár perccel.

A szemerkélő esőben megkezdődik a Kovalik-show. Valamivel 11 óra után kitámolygunk a Malomból, jobb híján azt kérdezgetve egymástól: Tetszett? Igen, tetszett. De még nem tudom, miért.

Budapest, két nappal később.

Billentyűzetet ragadok, hátha most már el tudom mondani, hogy mit láttam. Az ember eleve úgy indul el egy Kovalik-rendezésre, hogy felkészül mindenre. És még így is érheti meglepetés. Először is: a színpadot felejtsük el. A nézőteret is. Itt és most szereplők leszünk: instruálnak minket is: megyünk helyszínről helyszínre.

Néha együtt szaladunk a nimfákkal (akik egyébként ipari alpinisták módjára az épület falán ereszkedtek le közénk), máskor pezsgőzünk, vagy éppen vizesek leszünk, mert nagy bátran a medence mellett foglaltunk helyet.

Mert van medence is. Amolyan jakuzzi. Éppen csak nem pezseg. De mintha egyenesen a kereskedelmi csatornák valótlanságsóiból érkezett volna. A

tengeristen, Neptunusz, aki sellőként csobban a vízbe, majd pezsgőt bont, szivarra gyújt, ebben a kényelmes helyzetben beszélget el Thészeusszal. Azzal a Thészeusszal, aki tengerész-egyenruhában jár-kel, hasonlóan fiához, Hippolütoszhoz. A jelmezek kiválasztásában nem fedezhetünk fel semmilyen koncepciót, hacsak azt nem, hogy szándékosan válogatták össze ezeket a tökéletesen össze nem illő darabokat. Phaedra kisestélyiben látható, Diána ruhája a mitológiai környezetet idézi, de Ámor kertésznadrágja, úszószemüvege már kevésbé. Plútó Neptunuszhoz hasonlóan igen komikus jelmezt kapott, a homlokára ragasztott szarv a hagyományos ördögábrázolás kliséjére játszik rá, és nem is marad hatástalan. Heves nevetési inger nem csak ekkor tör fel az emberből, alaposan kiszámított, jól elhelyezett poénok robbannak rendszeresen, mint a taposóaknák. Mert rálépünk, persze. Önként.

Egy idő után (és nem kell sok idő) rájövünk, hogy Kovalik játszik velünk. A drámai csúcspontokon rendre beiktat valami furcsát, oda nem illőt, nevetségeset, így akadályozva meg (meglepően sikeresen), hogy beleéljük magunkat akár Phaedra, akár Thészeusz, vagy éppen Aricia helyzetébe, szenvedésébe. Tudom, hogy szórakoznak velem, bosszant is, de élvezem. Próbálom megfejteni az okát. Mert azt hiszem, ez lesz a lényeg, a rendezői koncepció magva.

Rameau némiképp átírta a Phaedra-történetet. A címben is jelölte, hogy itt a főszereplők a fiatalok: Hippolütosz és Aricia, az ő szerencsés és boldog egymásra találásukról szól a darab. Meg persze Diána és Ámor vetélkedéséről - tette hozzá Kovalik Balázs, az általa választott új címben. Vagy mégsem erről szól? Hiába a cím és Phaedra látszólagos háttérbe szorítása (látszólagos, hiszen elég sokat van a színen), a valódi főhős mégis ő lesz. Ezt mondja nekünk Rameau zenéje is: a legszebb, legdrámaibb áriákat neki adta. És Thészeusznak.

Ezeket a pillanatokat keveri meg Kovalik a fent említett zseniális elidegenítéssel.

Mert hogyan adjuk át magunkat Phaedra szenvedésének, amikor azt látjuk, hogy a korláton csúszik-mászik, majd pár perc múlva a testi épségéért aggódhatunk, mert már a korlát külső felén lóg. Vagy komolyan vehető-e Phaedra öngyilkossága, amit egy iskolai kötélmászáshoz használt eszközön ad elő? Eleinte nem tudjuk, hogy Tarzanként fog-e lengedezni rajta, később reméljük, hogy nem ugrik le a nyaka köré tekert kötéllel, végül pedig azt látjuk, hogy lemászik rajta, még mindig estélyiben.

(Nem tehetek róla, nekem rögtön Bridget Jones hasonló mutatványa ugrik be.) Hát lehet így katarzist átélni? Thészeusz - még a bosszúvágytól fűtve is - szenved, hogy el kell vennie fia életét, illetve, hogy erre kell kérnie Neptunuszt. Fájdalmában a medencébe mászik, ahol vérfürdőt vesz - a szó legszorosabb értelmében: valódi ereszből csorog rá a piros folyadék. (Ebből jutott a Rec.-nek is.) Mindezt egyenruhástól persze. Hogyan is vehetnénk komolyan?

Talán egy pillanat volt, amikor azt gondolhattuk, hogy hagyományos, mitológiai környezetet látunk: Aricia egy agyagtálat hoz-visz a templomban. Aztán a tál széttörésével együtt a megtörik a varázs is: a Főpapnő (autóversenyzők sisak alatt használt sapkájára emlékeztető) fejdíszét (fásli) letekerve a fejéről és vízbe mártva ütlegelni kezdi vele Phaedrát. Nehéz megállni nevetés nélkül. De ha ennyi nem volt elég, hamarosan megérkezik a hírnök (motoron), és sisakját adja át Thészeusz halálhírével együtt Phaedrának. Aki pontosan úgy tartja a sisakot, mint előbb Aricia

a tálat. Ennyit a mitológiáról...

Itt az ideje, hogy feltegyük a kérdést: mire jó ez? Mert vicces és szórakoztató, és a látvány mellett érzékeljük, hogy Rameau operája fantasztikus zene, de mit is akar a produkció egésze mondani? Talán mindenkinek mást. A cél az volt, hogy résztvevői legyünk a darabnak. A végén jutott azért némi katarzis, de ez kevés volt a felgyülemlett feszültség levezetéséhez - nekem. Számomra a főhős Phaedra volt, és az elterelő hadműveletek még inkább rá irányították a figyelmemet. Diána és Ámor a szerelmesekért küzdenek, Hippolütoszért és Ariciáért. Diána győz, és boldogok lesznek. De nem szerelmes-e Phaedra is? Érte vajon ki küzd? Senki. De ennél összetettebb figura: féltékeny is, bosszúvágyó, és ne feledjük megkönnyebbülését sem, amit férje halálhíre váltott ki. Bonyolult jellem tehát, és sokkal érdekesebb, mint a Rameau-címben kiemelt hősök. Könnyen lehet, hogy a rendezői szándék ez volt: ráirányítani a figyelmet, éppen az elterelés által. De bárhogy is, az eredmény számomra ez lett. Érdemes-e azon töprengeni, hogy kell-e ennyi modern kellék a színpadra? (A pokoljelenetben szereplő stroboszkópot még nem is említettem.) Jó ez? A darabnak nem árt. A francia szerző zenéje így is lenyűgöz. A közönség élvezi. A szereplők is.

Akkor miért is ne?

Kovalik remekül tud együtt dolgozni a saját osztályával, akik fiatalok, lendületesek, és bármire rávehetők. Szinte bizonyos, hogy Kovalik után rendező már nem tud nekik meglepetést okozni: gyakorlatilag halmozzák az (élet)veszélyes szituációkat: lógnak falon, ugranak le ablakból, araszolnak vékonyka párkányon stb.

De a közönség is profitál a közös munkából: az új énekesgenerációnak vérévé válik a színjátszás, őket már nem fogjuk a színpadon kizárólag karjukat lengetve viszontlátni, kifejezőképességük máris túlnőtt a "szívemhez kapok", vagy "szememet meresztgetem" színészi minimalizmusán.

Az már csak hab a torán, hogy színészeink máris kiváló énekesek, és még bizonyára fejlődnek majd. A tavalyi élményeket megerősítve ismét meggyőzött Mester Viktória és Gál Gabriella, hasonlóan az időközben a MÁO-ban is feltűnő Fodor Gabriellához (Csavar), valamint a "fiúk" is: Bretz Gábor és Rezsnyák Róbert. Az utóbbiak is "beszivárogtak" már az Operaház színpadára a Vérnászban. Negatívumot egyik szereplőről sem tudnék mondani, viszont mindegyiküket dicséret illeti az érthetőségért tett erőfeszítéseik miatt. Ezáltal a magyarul énekelt recitativókat gond nélkül értette a közönség, és gördülékeny volt a magyarról francia nyelvre váltás, és fordítva - ez sajátos hangulatot is kölcsönzött az előadásnak.

Az eredeti művet teljes egészében eddig - sajnos - nem állt módomban hallani, ezért a zenei megvalósításról csak annyit mondanék, hogy a zenészek megfeleltek a kamarazenekari előadás támasztotta kihívásoknak, kár, hogy a színlap név szerint csak a continuo szólamot (szintetizátoron) játszó Rédai Csinszkát említi, persze őt is megérdemelten.

Az idei nyári szezonnak mindenképpen üde színfoltja volt ez az előadás. Sajnos, a helyszíni kötöttség miatt valószínűtlen, hogy máshol is látható lesz még. Pedig

beneveznék még egyszer. Vagy többször.