Nyár, szabadság, Szentendre 1969-ben fiatal színihallgatók ötlete nyomán jött létre a Szentendrei Teátrum, és a Comicotragoedia és a Pikkó herceg és Jutka Perzsi július 5-i bemutatója rögtön óriási sikert aratott. A kisebb-nagyobb hullámvölgyek ellenére ötven éve folyamatosan működő intézmény történetét kutatja Timár András és csapata. A színháztörténésszel a legendás előadások mellett „a festők városának” egyedülálló varázsáról is beszélgettünk. – Mitől olyan különleges a Szentendrei Teátrum azon túl, hogy nyilván ritkaságszámba megy, ha egy nyári fesztiválszínház ötven éven át képes fennmaradni? – Az 1960-as évek közepétől Szentendrének kitüntetett szerepe volt a magyar kulturális közéletben. 1969-ben, amikor Békés András és Zsámbéki Gábor létrehozta a
106
Timár András
Teátrumot, maga a város már a Kádár-kor kirakathelyszínének, ékszerdobozának számított, amelyet a nyugati diplomaták és politikusok számára is úgy lehetett mutogatni, mint a művészetek, a festők városát. 2019-ből visszatekintve szinte hihetetlen, de igaz, hogy a város már-már legendás kiállítóhelyének, a Kovács Margit Múze-
umnak 1980-ban több mint nyolcszázezer látogatója volt. Nyilvánvalóan a politika által erős támogatással jött létre ez a mai napig büszkén hirdetett és ápolt kulturális tradíció, ahol a képzőművészet mellett a színház is megkísérelte megtalálni a maga helyét. S ez olykor bizony kifejezetten nehéz volt. A robbanásszerűen sikeres indulást
FARKAS ANITA újságíró
Fotó: MTI
követően a város és a Szentendrei Teátrum között már igen korán, a ’70-es években létrejött az a feszültség, amely több évtizeden át fel-fellángolt. A Marx – ma Fő – téren felállított nézőtér ugyanis nyaranta teljesen elfoglalta a város főterét, és abból gyakorlatilag kizárta a szentendreieket. Megalakulásakor azonban a látszólagos szabadság érzete és a valós fiatalság alkotóereje és jókedve hatotta át a színházat. – A szentendrei képzőművészek hogyan fogadták a konkurenciát? – A színház első éveiben több helyi alkotó kapcsolódott be az intézmény életébe. Asszonyi Tamás, Ligeti Erika, Csíkszentmihályi Róbert, a néhai Deim Pál vagy Kocsis Imre, illetve nagyszerű díszlet- és jelmeztervezők vettek részt a munkában, messze a teljesség igénye nélkül csak a ’70-es évekből például Szász Endre, Székely Piroska, Keserü Ilona, Götz Béla vagy Mialkovszky Erzsébet. Az alkotói együttműködés általában egy-egy jelentős rendezőhöz, művészeti vezetőhöz kapcsolódott, így a színházalapító Békés Andráshoz, aki élethosszig tartó személyes barátságot ápolt több helyi művésszel. A szentendrei képzőművészeknek később Kerényi Imre
teátrumi vezetése alatt is jelentős szerepük volt. Kutatása során törekedtünk arra, hogy a színház ötvenévnyi történetének látványvilágát minél sokszínűbben megmutathassuk: díszlet- és jelmeztervekkel, grafikai munkákkal, fotók és mozgóképek segítségével. Így például egy eddig együtt sosem látható, több mint 130 darabból álló imázs- és előadásplakát-sorozatot sikerült összeállítanunk. Honlapunkon nyomon követhető lesz, hogyan definiálta magát a plakátokban is Szentendre, a „szentendreiség” a város karakteres motívumainak, templomtornyoknak, parasztházaknak, homlokzatrészleteknek, pléhkrisztusoknak és a színház jelképeinek, vagyis az ívelt nézőtérnek, a főtéri deszkadobogónak és a mindenkori színész ábrázolásának vis�sza-visszatérő megjelenítésével. – A teátrum állandó helyszíne kezdetben a már említett Marx téren volt, a legendás tejivóval szemben, majd szép lassan belakta az egész környéket. – 1977–78-ban Kerényi Imre találta ki az úgynevezett Templom-téri játékokat, ami egy kirakodóvásárral egybekötött commedia dell’arte-szerű, délutáni esemény volt a Templomdombon, ahol a képzőművészek
megjelenése mellett zenészek és főiskolás színészek léptek fel az esti főprogram előtt. Ezekre az alkalmakra szintén szentendrei művészek készítettek roppant ötletes bronzés kerámiabelépőket, illetve csak itt használható pénzeket: piculát, zsozsót, manit, kenő- és csúszópénzeket. Ezek igazi kis műremekek voltak, annyira, hogy a nézők gyakran fizetés helyett hazavitték őket. Sőt, a legenda szerint a program vezetője, As�szonyi Tamás egyik este a megmaradt pénzt egyszerűen beszórta a látogatók közé, ezért aztán a következő hétre gyorsan új formájú fizetőeszközöket kellett gyártania. – A rendszerváltás után viszont sokkal nehezebb időszak következett szinte minden hazai színház számára, újrarendeződtek a tulajdonosi viszonyok, az állam kezdett kivonulni a kultúra területéről, és megszűnt az addig bőkezű, igaz, adott esetben a műsorpolitikába is beleszólást követelő támogatási rendszer. Ezt hogyan sikerült túlélni? – A Szentendrei Teátrum a rendszerváltozás környékén történetének talán legnehezebb időszakát élte, 1989-től 1991-ig voltaképpen megszűnt létezni. A Fő térről való kényszerű távozás, egyfajta otthontalanság után meg kellett találnia új játéktereit: a Vá-
Telt „ház”, mint mindig
107
rosháza belső udvarát, a Dunaparti Művelődési Ház és a Ferenczy Múzeum udvarát, illetve a nagyszerű lehetőségekkel bíró, bár a színháznak csak rövid ideig helyet adó MűvészetMalmot. A sok helyszínű nyári fesztiválnak újfajta nyelvet, új kommunikációt is kellett találnia ahhoz, hogy minél többféle ízlést, minél szélesebb repertoárt kínálhasson a kulturális piacon. A teátrum nagy szerencséje, hogy jó ízlésű és szerencsés döntéseket hozó közművelődési vezető, Perjéssy Barnabás irányította ezekben az években. Szakmai tanácsadóként vis�szahívta Békés Andrást, akivel a kétezres évek elején kitalálták, hogy a Zeneakadémia növendékeinek vizsgaelőadásai évről évre Szentendrén is láthatóak legyenek. Így történhetett, hogy például Kovalik Balázs néhány jelentős rendezése a városhoz kötődik, illetve itt voltak az első fellépései a kortárs operaművészet olyan kiválóságainak, mint Bretz Gábor, Mester Viktória, Cseh Antal, Fodor Gabriella, Fodor Beatrix és Wierdl Eszter. Mindennek sikerén felbuzdulva valóban új korszak kezdődött, hiszen a rendszerváltozásig minden évben saját költségvetésből kiállított produkciókkal szemben egyre több budapesti, vidéki és határon túli társulattal hoztak létre kifejezetten sikeres és költséghatékony koprodukciókat. Így többek között a Katona József, az Örkény és a Nemzeti Színházzal, a Gyulai Várszínházzal, a debreceni Csokonai Színházzal vagy a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházzal, legújabban pedig az Orlai Produkciós Irodával és a Co-Operával. A Co-Operával való együttműködés során még azt is sikerült elérni, hogy az 1992–93-as A sevillai borbélyt „megidéző” 2017-es Rossini-előadás-sorozatot a mára legendává vált játszóhelyen, a Fő téren játszhassa a színház a csak az előadás időtartamára kihelyezett nézőtéri székekkel. Szintén az újra felfedezett Fő térhez kapcsolódik egy tavaly történt aranyos eset: egy közeli étteremben éppen az előadás napján volt lakodalom, és a meglepett friss házasokat bevonták a játszók Mozart Figaro házasságába. A színpadi játék így kis túlzással „valódi” életjátékká változott. – Ez a fajta jó értelemben vett keveredése közönségnek, alkotóknak és színészeknek, gondolva a helyszíni adottságokra, korábban is jellemző volt?
108
Haja Zsolt Almaviva gróf és Borbás Barbara Susanna szerepében Mozart Figaro házassága című vígoperájában
– A kezdetektől. Az első előadásban a főszereplő Pikkó herceget játszó Konrád Antal mesélte, hogy ha akartak volna, sem tudtak volna elzárkózni a nézők elől, hiszen már a próbákon ott ült a fél város. A kutatásunkat fantasztikus emlékekkel, például Psota Irén szinte hibátlan állapotban megőrzött Jutka Perzsi jelmezével támogató szentendrei segítőnk, Györe Zsófia is mesélt hasonlókat. Ő a kezdeti években éppen a Fő téren lakott, és emlékszik rá, hogy a tér ablakaiból kilógva adták ki a zsíros kenyereket, meg néha a borocskát a mindig éhes és szomjas fiatal művészeknek. Akik persze imádtak nyáron Szentendrén játszani. Sokan jó szívvel emlékeztek a Pap-szigeti kempingben tartott legendás együttlétekre, ahol általában elszállásolták őket. Sőt, akadt köztük olyan is, akinek a magánéletét is erősen meghatározták a szentendrei fellépések. Szacsvay László itt találkozott későbbi feleségével, aki Csicsay Iván pártfunkcionárius, a színház létrejöttében nagy szerepet játszó megyei tanácselnök-helyettes lánya volt. Számtalan hasonló történetünk van, hiszen Szentendre a magyar színészek egy részének a fiatalság jel- és emlékképe a mai napig. – És a szabadságé? – Is. Az interjúalanyaink nagy része beszélt arról, hogy az agyonszabályozott államszocializmusban itt valóban szabadabbnak érezhették magukat, és nem csak a nyár és a buli miatt. Konrád Antal fogalmazta
meg nagyon szépen, hogy a színháznak amolyan szabadságszaga volt. Kitörhettek a hagyományos, merev kőszínházi keretek közül, amelyben szinte elképzelhetetlen volt, hogy előadás közben le lehessen ülni a földre és iszogatni, hogy a színészek improvizálhassanak, vagy éppen a közönség közé mehessenek a játék során. – Miközben azért e szabadságnak is megvoltak a határai, a rendszer pontosan megmutatta, meddig mehetnek el a művészek: 1970-ben ef Zámbó Istvánt és társait őrizetbe vették, hetekig vizsgálati fogságban tartották, majd elítélték Najala happening című köztéri előadásukért. – Ef Zámbó István szentendrei lánglelkű fiatalként az ottani baráti-ismerősi társaságával egy előadás előtti délután felment a színpadra, ahol közösen felolvastak egy szürrealista szöveget, az úgynevezett edwinisták kiáltványát. Ebből iszonyatosan nagy botrány lett, letartóztatták őket, ef Zámbót hosszú hónapokra kényszer-elmegyógyintézeti kezelésre, másokat börtönbüntetésre ítéltek. Nagyon fontosnak tartottam, hogy a kutatás során ezt az eseményt is minél alaposabban feldolgozzuk. Készítettünk egy izgalmas interjút ef Zámbóval, aki végül még a Najala ősszövegét is felkutatta nekünk a műtermében. A teátrum ötvenedik születésnapjára létrehozott, a kutatási eredményeinket részletesen bemutató új honlapon ezek a szövegek is olvashatóak lesznek majd. Megdöbbentő azt látni, hogy ötven éve ennyire veszélyesnek tűnt a rendszer
számára egy olyan avantgárd szöveg, amelynek alapvetően köze nem volt a politikához. Bár tudjuk, „ahol fortélyos félelem igazgat”, ott minden átpolitizálódik. Megrázó és egyben csodálatos olvasmány, pláne annak tudatában, hogy részben a Najala-botrány és következményei hatására jött létre a Vajda Lajos Stúdió, ami aztán messze túlélte a szocializmust, és mind a neoavantgárdban, mind a rendszerváltozás után megtalálta a maga kiemelt kulturális helyét. – Majd háromszáz rendező, nyolcszáz fellépő, több mint ötszáz különféle előadás. Az első két évtizedben többnyire saját kiállítású, a nyolcvanas évek második felétől jellemzően koprodukciók sora, amelyek közt hagyományosan helyet kapnak a régi magyar drámairodalom elfeledett és jól ismert remekei, egyegy vígopera, gyermekelőadások, könnyed vígjátékok és nehezebb fajsúlyú előadások is. Kiemelhető-e a rengeteg esemény közül néhány, amelyeknek a magyar színháztörténetben is kitüntetett helyük van? – Feltétlenül. Az 1969-es őselőadás például, a Pikkó herceg és Jutka Perzsi, amit az első magyar énekes játéknak tekintünk, és a színházalapító Békés András vitte színpadra édesapja, Békés István dramaturgiai közreműködésével. Zsámbéki Gábor életműve
miatt is megkerülhetetlen Goldoni A kávéház rendezése 1974-ből, Szirtes Tamás és Ádám Ottó nagy sikerű La Mancha lovagja előadása Koltai Jánossal, Tímár Bélával, Bencze Ilonával a főszerepekben, Vámos László Scapin furfangjai 1984-ben Koncz Gáborral és Mácsai Pállal, vagy a három ízben is megrendezett Dundo Maroje, Szirtes Tamás színrevitelében Körmendi Jánossal a címszerepben, majd Keszég László és Vidnyánszky Attila rendezésében. Ugyanígy megkerülhetetlennek tartom Békés András vígopera-rendezéseit, különösképpen az 1996-os Don Pasqualét a címszerepben Gregor Józseffel, illetve Kovalik Balázs operabemutatóit, például a 2004-es Artemis diadalát. – Hogyan válhatnak személyessé ezek a legendás előadások, hogyan tud segíteni ebben a Teátrum50 kutatás eredményeként létrehozott honlap és a még nyáron megjelenő jubileumi kötet? – Mindannyiunknak a saját színházi élményei a leginkább meghatározóak, mégis nagyon izgalmas megfigyelni, mennyi ös�szetevője lehet annak, hogy akár egy régi színházi előadás is a „személyes színháztörténetünk” és kultúránk részévé váljon. Hadd mondjak erre egy személyes példát:
az 1973-ban létrejött Vízkereszt vagy amit akartok Iglódi István rendezésében szintén színháztörténeti értékű szentendrei előadás, már csak Őze Lajos Malvolio-alakítása miatt is. Az előadásról azonban egy alig kétperces felvételrészlet maradt fenn, néhány fotó és kritika. Történészként tudom, jelentős Shakespeare-előadásról van szó, éppen ezért készítettünk önálló elő adás-elemzést is róla, személyes élményem azonban vajmi kevés. Édesanyámmal nemrég beszélgettünk a munkámról, és kiderült, ott volt azon az egyetlen, legendássá vált Vízkereszt-előadáson, amelyet a színészek a szakadó esőben játszottak végig. Mégpedig úgy, hogy Iglódi a bőrig ázott nézők előtt instruálta a társulatot, akik végigjátszották a darabot, hogy a nézőknek ne egy félbehagyott este emlékével kelljen hazamenniük. Az anekdotát ismertem. Iglódi és a színészek improvizációja ma már a magyar színháztörténet jeles pillanata. A személyesség azonban számomra édesanyám által született meg, hiszen látom őt, ahogy a szakadó esőben áll, talán egyedül, és látom Béres Ilonát is fura, indázó fejdíszében, aki fölé esernyőt tartanak. Ez pedig már az én Szentendrém, az én teátrumom, amit tovább viszek magammal. n
Borbás Barbara Susanna, Laborfalvi Soós Béla Antonio, Haja Zsolt Almaviva gróf, Fodor Beatrix Almaviva grófné, Mester Viktória Cherubino és Bucsi Annamária Barbarina szerepében Mozart Figaro házassága című vígoperájában
109