ROST |8| 2020/1

|8|

IRODALMI LAP 2020/1

TARTALOM

FANCSALI KINGA 2 Valaki tengerekről énekel

DERES KORNÉLIA 3 Pán

BÉRES ÁKOS 4 Pókok kertje

NÉVERI CINTIA 5 Bordó

LÁSZLÓ LIZA 6 Üres tányéron

VADOS ANNA 7 Prológus 8 Öröklakás

KELLERWESSEL KLAUS 9 Ha akarom, a gyökerekig, és tovább 10 tánc

PALLÓS ÁRON 11 Rekviem az életért

KUPIHÁR REBEKA 14 magyar vasárnap 15 kancsal

ZÁVADA PÉTER 16 A szemek rezervátuma

FERENTZ ANNA-KATA 19 Henna

TÓFALVI ELŐD 20 fokváros II

CZIGÁNY DOMONKOS 21 Fél nyolc

KESZŐCZE PATRIK 25 szebb napokért

VASAS TAMÁS 26 Ma már nem jön

FANCSALI KINGA

Valaki tengerekről énekel hosszú nyár volt kezdi a nap vörösre sütötte a hátát mint amikor az ember túl sokáig marad víz alatt rettegni kezdett a mélységektől hámló bőrét égette a takaró tizennégy éves volt és nem tudott kiáltani csöpögő nyála szétfolyt a falakon egy utolsó hullám összezárult felette másnap meztelenül találtak rá kötéllel ölelkezve bőr nélkül pedig tizennégy évesen még senki sem szép most a fulladásról kezd beszélni sokat vártunk mindketten erre segítek neki hajókötelet vásárolunk ő kimossa és megégeti ecetben áztatja napokig aztán kötök neki egy szoros csomót a stég fölé így tanult meg végül úszni és ahogy hazafelé indulok hallom a tengerekről énekel

2

DERES KORNÉLIA

Pán

Egy vulkánba érkezem, aranyosan fortyognak az idegrögök.

Te úgy mondanád, indulatok. Leereszkedem a denevéres rendbe, lesem a sötétet. Rutinból népesítem a tudattalant.

Le nem győzöl, hazai pályán vagyok.

A feszengőkért jöttem.

Akik várnak egy kiadós világvége-bulira, bukósisak nélkül. Induljanak meg a méregzsákok, bírom őket.

De magma helyett puha vatta ront ki a szájból.

Apró négylábú, sújtó szellem.

Pánikom kecske alakban.

Sipítozik, mint tüdőbeteg kisfiú altatás előtt.

3

BÉRES ÁKOS

Pókok kertje

A pókok kertje a bohócok parkjában van.

A bohócok parkjába nem léphet be gyerek vagy felnőtt, aki gyerek volt, vagy volt gyerekkora.

A kert üvegkocka, bokorral középen, ami egy kis szélgépre nőtt. Enyhe légmozgás szórja a port, növényszemetet a hálókba.

Az öregebb pókok már feladták, hogy meginduljanak bármilyen rezgésre.

A utolsó vedléskor kizuhannak a bőrükből, és a hangyák elhordják a tetemeket.

4

NÉVERI CINTIA

Bordó

Ha három megkötözött énekesmadár lennék, vagy egyike ezek fészkeinek egy csipkebogyóbokor ágai között.

Bogáncsba ragadt csíkos boglárka maradványa.

Teafű egy teáscsésze fenekén.

Vagy a madarakat csempésző ember emlékezete, csipkebogyóteát készítő asszony hippokampusza.

A bogáncsot csodáló kisgyerek első szava.

Mélyebb egy teáscsészénél.

Teszem fel.

5

LÁSZLÓ LIZA

Üres tányéron Minden falat kísérlet a megtartásra: arra kérem, maradjon még. Etethessem, itathassam, lakjon jól helyettem. Hízzon akkorára, mint apám homloka, büszke méretével szoruljon ki örökre az életemből.

Minden falat kimeríthetetlen: arra kérem, lakja be helyettem tárgyaim, végül húzza magára testemet. Formázzon belőlem szelíd állatot, akin nem fog az éhség, és ha parancsszóra hívják, kézhez simul.

Minden falat elengedés is egyben: arra kérem, pakoljon el, miután végzett, és közben gondoljon arra, hogy minden falat egyre többet kíván, mert milyen éhes maradt így is, pedig most fejezte be az evést.

6

VADOS ANNA

Prológus

gyűjtögetem a haragot gyűjtögetem a hátamon megíratlan hogy vagy kérdések elharapott nem igaz válaszok az a hülyeség, amiben nem értünk egyet a diploma gyűlik a bal lapockánál kitartó szúrás az erdőbe járok érte az avar puha átkötöm nehezteléssel gyűlik egy szikra belobbantja, egy elpöccintett bók fáradt tekinteted máris a tüzénél állunk a pattogás két oldalán a szürkeségben narancs vörös szép az arcod így melegebb 7

Öröklakás Az öregasszony megint felsírt a kertben.

Lekiabált neki, hogy most már fejezze be a sírást, vagy menjen olyan helyre, ahol nem hallani.

A konyháig felért, ahogy az asszony mélyen zengő, szép hangján elátkozta, aztán csend lett.

A kifosztott házban a huzat ajtókat zörget.

Ettől olyan, mintha bent valaki mosogatna.

Elhordott keretek, csempés folyosók, pucér téglafalak négy emelete, keskeny csigalépcső egy toronyban, denevérek. Csak ül és nézi.

Addig nézi, amíg az övé lesz.

8

KELLERWESSEL KLAUS

Ha akarom, a gyökerekig, és tovább elfújom pitypangom felhő lesz belőle porszemnyi repülő menekül előle

maga után húz egy hosszú hajszálat

abból sző az égre áttetsző hálót beleragadnak majd a szegény madarak éneklő könnyük lesz hajnalban a harmat

a fákon mászik le fűre és kőre

megrezzen tőle a földeknek bőre (ha akarom szivárványhártyáimon lepkeszárnyak nyílnak, és a köldököm kipattan tövestől, hogy a gödrök aljára másszon, ahol tükrökké állnak össze a gallyak árnyékai, és szimfóniák suhannak végig az árvalányhajakon, lefolynak a hangyák szemüregein, egész a csillagok gyökeréig, ahol végre kisírhatják magukat a kvarkok, és feledésbe omolhat egy-két eltévedt katedrális, és ahol én is pitypang leszek, és elfújom magam, és tovább)

9

tánc az előbb még visnuról beszéltünk meg hogy még a citromban is isten most nyögésed ragyog át a falon nyögésed a dallamos kecses fel sem fogom hogy ez neked rutin én szenvedek a szőnyegen kabátban az előbb még visnuról beszéltünk most ölni tudnék bármi takaróért fel sem fogom hogy ez neked rutin meg hogy még a citromban is isten táncol zenéje bárkit betakar nyögésed a dallamos kecses

10

PALLÓS ÁRON

Rekviem az életért Sok fiú, de górcső alatt egyetlen várta a szertartás megkezdését, eltörpülve az esemény grandiózus voltához képest.

Számlálva az egybegyűlteket, lássuk, milyen sokan is álltak az ideiglenes ravatalozó szőnyegén: kétszer tizenegy játékos és egyegy kapitány úr.

Hősünk zakót viselt átizzadt mezén, több ideje azonban nem jutott kiöltözni. Nadrágján egy sportszer-márka logója volt látható, és stoplis cipőben állt a zöld színű szőnyegen, melyet fehér csíkok és körívek díszítettek.

Messzebbről nézve, a kétszer tizenegy fiatal együttesen ölelt egy középső ponton elhelyezett urnát.

A vesztesek közé tartozott ugyan, éppen elmosolyodott. Jól tudta ugyanis, hogy a hamv-tartóba nem egy élőlény maradványait helyezték, hanem összetört fegyverek és golyók hevernek az urna négy fala között.

A „kétszer tizenegy” az orgona első hangfoszlányai hallatán dúdolni kezdett egy halotti éneket, hősünket ellenben hidegen hagyta a zeneszó, és a mérkőzés küzdelmei jutottak eszébe: teljes szívét és lelkét feláldozta a kilencven perc fűmagos oltárán, de hiába. Eszébe jutott, milyen érzés is volt, amikor lábát elhagyta a labda, és a kapu felé vezető utat még a remény sugarai övezték… de próbálta elhessegetni gyötrő emlékeit és az üvegen át a háborúk hamvaira pillantott.

Rövidesen az orgonaszó utolsó, vékony hangja is elhalványodott.

Az urna elé érkeztek a decens koszorúköltemények, és a 11

történelemnek címzett levelek sem maradtak el a búcsú perceiben. Mécsesek helyett így több, különböző nyelveken írt szöveget helyeztek a gyilkos tárgyak hamvvedre elé. „Kényelemnek, s gyávaságnak / humánumnak, s múlt századnak / mintha apám, s anyám volna / köszönhetem életem.” – állt egy kartonpapíron, melyet az urna falához támasztva helyeztek el.

Hősünk enyhén szipogni kezdett, mikor is eszébe jutott, mi fog történni ezután. Egyik társa, a csapatkapitány bekocogott a pálya közepére, hogy egy zacskót nyújtson át az ellenfél együttesében hasonló pozíciót betöltő játékosnak. Ez jelképe volt annak, ami később megillette annak nemzetét: a zacskó ugyanis földportól duzzadt. Lelki szemeivel látta, amint emberek és családok sorsán veti meg árnyékát egy idegen ország érdeke. − De hiszen a háborút most temetjük el, és minden a szerződés szerint történik – nyugtatta magát keserédes érzésekkel teli, de egy pillanatra sem feledve: máskülönben őt magát temetnék. Különös, felkavaró érzései elől jobb híján a virágés koszorúköltemények csodálatába menekült. Az egyik díszes szalagra pillantott, és e pálfordulás margójára arany betűkkel írt, újabb költemény láttán, immár a meghatottság lett úrrá rajta: „Vízzé lett a vér / emberré az ember / büszkébben néz / le rá istene.”

Továbbra is bántotta az élettel való kereskedés, amit ezúttal a kapitányok teátrális játéka jelentett, de mindezért kárpótolta egy örömteli tudat: így legalább, ezen túl is létezhet e világon. Önmagán érezte a megtisztulást, mégsem a sajátját, ő ugyanis senkit sem akart bántani. És ezen túl nem várja el tőle sem büszkeség, sem bátorság, sem egyéb eposzi erények. – Bevégeztetett. – suttogta magában.

…

Hirtelen megzavarta egy ismerős csengőhang. Zsebéhez kapott, hogy elnémítsa − milyen kínos egy temetésen –, ám sportnadrágján nem volt semmilyen nyílás: hát persze, az öltözőben hagyta a telefonját.

De mégsem ez a rejtély zökkentette ki leginkább, hanem a csalódott felismerés, hogy pizsamában van és csak az ébresztő szól, a természetes fáradtság pedig lassan el is fojtotta prózaszín emlékeit.

13

14

ZÁVADA PÉTER

A szemek rezervátuma i. az alsó rakparton a hámlásnak indult méregzöld bronz ajtó belegabalyodva mindabba ami az évtizedek alatt rá vonatkozott a szünetet a mészkő szakaszai közt kitölti ha a törékenység mögé ellenálló lágyság simul látom azt ami elhagyni készül kívülállóként a kezdeti lendülettel makacsabbul monomániásan az elhatározás külső körívén lecsorog egy szobor ágról a madárnevek ii. a múlttól a jövő felé haladva egyre kategóriaszegényebb területek elszigetelő tendencia az építkezésben merevség sablonosság a második világháborús emlékmű posztamensén a rendszerezettség illúziója

16

a lomb bukósisakja csordultig tömve levélzizegéssel rügypattogással fiókacsiviteléssel a széllökések alkalmi útkereszteződéseiben az ágak töréstesztje ahogy az alulról szerveződő parkot szemérmetlenül beárazza a fű vonalkódja elkényeztetett szirmok közt hangtalan pergés

iii. a kültéri uszoda buboréksátra sorban megszüli a vizes hajjal hazaindulókat a szemközti oldalon a síneket hegesztik glória fénylik a munkások arca körül ahol állok onnan csak a takaró ponyva látszik a forma amit a körvonal sejtet a kivájt ürességből vízoszlop tör fel lezúdul saját gerince körül gondolataim koponyámon kívül portölcsért kavarnak az aszfalton a leveleket fölkapják éles kanyart vesznek és letelepszenek egy bükkfa koronájában zajtapadás a kötött pályás vihar közléskényszere mint egy filmforgatáson belógnak a képbe az esőgép állványai a liftaknában pépesre rágott sötét fölmegy bennem a szavak ellensúlya

17

iv. a jégár jól körülhatárolt mederben haladó idővel a lejtés irányába mozdul a számításba vett évek alatt a hullámtérben érzelmileg elárasztott centrum egy deltaág figyelemzavara a torkolatnál a szándék hamar föltorlódik és a zátony körül végül enyhébb sodrású mellékágakra szakad a hely ahová tartok elkerít magának bennem egy részt hogy mikor odaérek észrevétlenül belakja a szél felső vezetékei hártyafény a hiszékeny tájat kirabolja a tekintet a szemek önző rezervátuma mikor zsákmányul ejti azt ami még az erdőből az elvágyódásból itt maradt a szirtfokon rozsdás vaskorlát a szelvények recés élei az illesztéseknél forrasztásnyomok ahogy egyre közelebb enged mintha az atomok közt támadna rés a szakadékot a korlátban látom megnyílni

18

FERENTZ ANNA-KATA

Henna

Magába húzott az avar, a föld vaginájába erővel.

Levelekkel tapasztotta a szám, hogy megfulladjak.

Mielőtt újraszül, megkérdezi ‒ milyen legyél? ‒ De nem a mesterséges figurákat, a portrénak húsát, ízét akarja.

Esőben találtak rám a hennalevelek között.

Vörös lettem, mint az egyetlen általam ismert személyleírás.

19

TÓFALVI ELŐD

fokváros II

évek alatt az utak eltakarják az egyre lejjebb süllyedő utolsó szinteket a még kilátszó lapos tetőkön teraszok nyílnak és új lakótelepek épülnek a régiek fölé amit ettől kezdve megtalálnak az ásatásokon azt védelem alá helyezik és szobákat töltenek meg velük a tiszta ég magába oldja a madarakat neked már sokszor nem volt látomásod szétkorhadt vitrinekből porcelán tárgyak könnyű testek nehéz csontok a lezárt területeket örökségnek nevezik műanyag tálakba pakolják a kiszáradt belső szerveket porcelán tigrisek alatt csipke terítők és dinnyeillatú asszonyok

20

CZIGÁNY DOMONKOS

Fél nyolc

Annyit kért, ébresszék fel, mielőtt mindnyájan elmennek otthonról, hadd kelljen fel ő is, legyen még rendesen ideje legalább reggelizni a szorongás kezdete előtt. Mindig is visszahúzódva aludt el, fénykörökön kívül eső tárgyakra gondolva ilyenkor: a naprendszer peremén túl – ha van ilyen – sodródó dolgokra például, vagy a szekrények mögé hullott kacatok tömkelegére, esetleg rég nem aktivált mozgásérzékelők szenzoraira. Egy ideig pedig reggel kelt fel, olyankor mintha helyre billent volna a gravitáció rendje: a korai megfigyelések biztos alapot nyújtottak egész napra; ám mióta a rövid délelőttöket is átalussza, napközben sem tudja már figyelmen kívül hagyni a tárgyak váltakozó vonzásmezejét – mintha mindig csak aludni készülne, s így, megfigyelőereje csökkenésével, pillanatonként alakulnak át a tárgyak viszonyai is.

Lassan kászálódott ki az ágyból, alig látott még, bőre feszült a hidegtől, és tudta, hogy ez nem tarthat sokáig; mégis érezte, ha nem figyel, egész napra a kedvét szegheti egy benyomás óvatlan elfogadása. Nem mintha bármit tehetne ez ellen, de lehajtott fejjel, szinte tapogatózva indult a fürdőbe, s csak akkor nyitotta ki résnyinél nagyobbra a szemét, mikor a tükör szegélyén a vízkőre maszatolódó fogkrémfoltok feltűntek előtte.

Bár korábban előfordult, hogy elgondolkozott ezen, most már semmin sem lepődött meg. Nem fárasztotta magát azzal, hogy megpróbálja felfejteni, miképp rétegződnek az anyagok egymásra, s legfőképp, hogyan keverednek kapcsolatba, de nemrégiben olvasott egy tanulmányt, mely hosszan részletezte, hogy amióta a térség útjai az elkészült összekötőszakaszoknak hála a nemzetközi gyorsforgalmi úthálózathoz kapcsolódnak, a környék bővelkedik az egyébként csak távol honos útmenti növényfajokban.

21

Sőt, korábbi fejleményekre utalva, a tehervasút-állomásokat és a távolságibusz-pályaudvarokat egyenesen a gyorsan terjedő fajok eldorádójának nevezte a cikk szerzője. Ezek alapján sok mindent el tudott képzelni. Például egy jóval kedvesebb hanyatlást a kertben: a mindenhol feltörő, unalmas, hosszú szárú fűcsomók helyett mondjuk szelídcsalánt és színes gyomokat, a korhadó faelemekre a mohákon túl vadszőlőindákat vagy akár borostyánt.

Aztán lustán végigcigarettázta a napot, a kertet nézte, s rájött, hogy persze mindez a képzelődés hiába, mert hamarosan úgyis az egész udvart – maguk alá fojtva mindent – diófalevelek fogják borítani. Majd össze kellene szedni és a kert végébe hordani az összeset, aztán később még tovább: ki a földekre, vagy elégetni mind.

Persze csak annyit kért, keltsék fel időben, ne hagyják úgy egyedül alva délelőtt. Este jutott ez eszébe újból, a lakásban – szürke fotelokon és egy kanapén hevertek négyen-öten –, ahol ő még nem járt korábban sosem. Kinézett az ablakon, a szomszéd telek építkezési területnek tűnt: majd oda is ugyanilyen társasházakat építenek. Megnézte az időt is: fél nyolcra járt – érezte, ismét elmúlik valami a napból.

Mikor szürkülni kezdett, elhagyta a kertet. Elindult hazulról, s gyalog ment ki az állomásra, mert a buszok menetrendje kétségbeejtő volt. Inkább gyalogolt jó darabig, minthogy a vasúton várakozzon tétlenül. Hamar ért ki így is, zsebre dugott kézzel állt a peron végén, míg azon töprengett, mitévő legyen. Nem szeretett már egyedül dohányozni a kerten kívül máshol, túl sok mindenre gondolt ilyenkor, és a környező dolgok is minduntalan elragadták a figyelmét. Mégis sodort egy cigarettát, megkerülte az állomásépületet, és rágyújtott.

Az épület épp úgy nehézkedett a környező betonlapok és a keskeny autóút túloldalán húzódó bozótos akácfasor fölé, hogy pont elképzelhető volt, öt holdja van, akár a Plútónak. A még jóval korábban emelt kétszintes vasúttiszti lakrész téglafalaihoz a későbbi bakterház ormótlanul szögletes betonteste kötődött szorosan, csak az illesztések közötti résekben tátongott némi űr.

A fedett biciklitárolóban néhány kerékpár támaszkodott lezárva, abroncsaikon a környező földutak sarával: a különböző rétegek színükben is jól elkülönültek – hazatérve a biciklitulajdonosok akár vizsgálat alá is vehették volna az állomáson kiszáradt földmintákat.

Nem sokkal odébb pedig az áramfejlesztő lapos blokkja terpeszkedett, azon is túl pedig a közeli átkelőhely valamikori sorompókezelőjének háza, ablakai mind bedeszkázva, s tetőszerkezetét a nagyobb viharok minden bizonnyal többször is kikezdték: az udvaron jól kivehető körben lehullott cserepek törmeléke tűnt elő a többéves, rothadó avarból. Végül pedig a sínpálya, melyen a szerelvények újra meg újra megközelítették az állomást, bár jól látszott, a vonaton utazók rendszerint figyelmen kívül hagyják az épületet: az alvó vagy magukba mélyedt utasok figyelmetlensége mintha hozzájárult volna a hely elhagyatottságához.

Közelről is szemügyre vette aztán az állomást: az ablakkeretek és a lelakatolt szolgálati bejárat ajtajának hámló festékfoltjait, a pergő vakolat hézagaiban tenyésző mohacsomók alakját és az ereszcsatornák rozsdásodásának mintáit vetette össze. Ha ezeket az alakzatokat egymás mellé rajzolná – mondjuk egy letört tégladarabbal a járókövekre, jutott az eszébe –. egy egészen új táj térképét kapná. Aztán az át- és újjáépítések nyomait vizsgálta: a kötőanyag már rég meggyengült, porladozott a beton- és a téglafalak között, és ahol az épület sarka majdnem a padkáig ért, a téli útsózások hatása mutatkozott meg: egyébként innen csak messze tenyésző, szikes talajt kedvelő növények burjánzottak a résekben.

Aztán valahára megérkezett a vonat, este pedig már többedmagával egy lakásban ült, amely körül pont ugyanolyan lakások épülnek még, ugyanolyan tömbökben. Ezekbe költöznek majd a környékről, akik tehetik, és esetleg ide kerül majd ő is, hacsak nem marad a diófák között még tovább, félve, hogy végül a levelek őt is betakarják. De akkor még nyugodtan ült, körülötte a lakásban is minden félig kész: bútorok csak elvétve, a világítás legfeljebb esetleges, de a kanapéval szemben a falon egy várost mutat a tévé, a tévében pedig egy kéz, s a kézben egy fegyver: zombikat mészárol éppen, de azok csak jönnek.

A város, ahol a zombik elszaporodtak, kísérteties és nagyon hasonló bármihez. Kis járdák, üzletek, kapualjak és rettentő üvegfalak: gótika és újszerűség kínos keveredése figyelhető meg az épületek javán. Vasrácsok és önműködő kapuk választják el egymástól a zónákat, melyekbe át kell jutni a túlélés reményében.

Tegnap, mikor beállva mentem haza, azt hittem, ebben a városban vagyok, mondta valaki, másvalaki pedig, hogy: igyatok még nyugodtan bort. Aztán kimentek az erkélyre, körbeadtak egy spanglit, miközben egy függőágy lehetőségeiről beszéltek. Ha a háztömb melletti fa megnő, közte és az erkély belső fala között pont ki lehet majd feszíteni, és még biztonságos is lesz. Aztán bementek, de a zombiirtás hamar abbamaradt: látták, amint egy különösen vérszomjas egyed előbb letépi a főhős karját, fröcsög a sokpixeles vér, majd szétmarcangolja az arcát is – legalábbis így lehetett érteni a képernyőn közeledő zombifejet: egy idő után már csak a szája látszik, penészzöld és vérvörös torok, a fogain húscafatok, aztán a kép elsötétül. Pedig már csak párral kellett volna végeznem, hogy kinyissak még egy kaput; aztán kikapcsolták a tévét is.

Valahogy eltelt az este, ő pedig az utolsó vonattal ment haza. Gyalogolt az állomástól. Amikor a faluba ért, az utcalámpák fénye kettős árnyékot vetett neki. Ahogy közeledett egy lámpaoszlophoz, a félig a háta mögé vetülő árnyéka vált erősebbé, mintha követné valaki, de a szeme sarkából látta, hogy mögötte senki sincs. Egy árnyék követi, vagy sokkal inkább egy zombi árnyékát generálja a háta mögé a program éppen, a teste is megjelenik hamar, ráveti magát, hogy széttépje mindjárt. Hiszen ez a hely is pont olyan, mint az a város, gondolta – a környék egy félig kész bérlakás, az utca egy nagy tévé a falon, és át kell érnie a következő zónába mielőbb: újabb felejthető vonatutakat tennie, s közben nem is gondolni a gyaloglásra. De még itt sem végzett, jutott az eszébe, össze kell gyűjtenie a dióleveleket mind, vagy elégetni az összes nyomot. Előbb azonban lefekszik, és állít egy ébresztőt, talán fel tud kelni holnap időben.

24

KESZŐCZE PATRIK

szebb napokért

vannak akik nem törnek meg a Kelet szögletes geometriáin túl a padok szélére erősített konzervdobozok hatótávolságán: esőtáncot jár ha már esik szakadjon egyik kezével cigit sodor másikkal kört rajzol maga köré mellkasát tele szívja az égő abroncsok fullasztó fekete füstjével csak meg ne lássa a nagy emberevő ezek az ő hegyei - egyelten szövetségese háromszögekre bomló sokszögek és sokszögekre bomló háromszögek az ellenállás mintázatai

25

VASAS TAMÁS

Ma már nem jön aznap is órákig beszéltem az otthoniakkal. a kagyló szinte hozzám ragadt, de végül csak sikerült letennem. utána órákig üldögéltem bénultan a gondolkodó fotelnek kinevezett bakelit lemezek kupacán. mind egy százas volt a nyugatinál, ha jól emlékszem. szécsi, hofi, sárdy, z’zi labor, kft, csak a szokásosak. aztán sötétedéskor leesett: ma már nem jön a messiás. de úgy éreztem, hogy a keresztlevelemet muszáj gyorsan előszednem valahonnan.

26

de csak egy gyűrött fényképet találtam, amin anyámék még fiatalon, mózeskosárban visznek egy nyírségi templomba. bosszant, hogy valószínűleg a fénykép készülte után egy órával már meg is kapták azt az igazolást, amit most nem találok sehol, pedig otthon nem lehet. csak ez a fénykép van, ez is a lomokból kirángatva. és ez így magában csak egy napijegy lehet a mennybe, maximum, de semmi több, ez biztos. bár: ma már tényleg nem jön a messiás. és legalább ez is biztosnak tűnik.

27

IMPRESSZUM KIADÓ, FELELŐS KIADÓ: BORDÁS MÁTÉ SZÉKHELY: 5435 MARTFŰ, MANDULA U. 56.

FELELŐS SZERKESZTŐ: BORDÁS MÁTÉ SZERKESZTŐK: KOVÁCS GERGŐ, TANCSIK BRIGITTA OLVASÓSZERKESZTŐ: SZENDERÁK BENCE LAPTERV: BORDÁS ORSOLYA

FACEBOOK.COM/ROSTLAP SOUNDCLOUD.COM/ROSTIRODALMILAP ROSTIRODALMI@GMAIL.COM

/100