interjú litkei József korábbi igazgatóval

interjú litkei józsef koráBBi igazgatóval

rózsahegyi ágnes

Sok szeretettel köszöntelek itt a Babitsban. engedd meg, hogy visszatekintsünk egy kicsit a régi időkre. Régóta szeretném megtudni tőled, hogy mi vezetett a tanári pályára?

őszintén be kell vallanom, hogy nem tanárnak készültem. utólag visszagondolva, egyszerűen belenyugodtam, és igyekeztem megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyek ezen a területen belőlem adódtak. állatorvosnak készültem. Erre az inspirációt a környezet adta. Olyan környezetben nőttem fel és gyerekeskedtem, amely maga volt a háborítatlan természet; őrtilos-Zákány környéke, ma már a Duna-Dráva Nemzeti Parknak egy ritka szépségű része. itt találkoztam mindazzal, ami engem igazán érdekelt; vizekkel, tájakkal, növényekkel és állatokkal, melyektől még az akkoriban meglévő aknazár sem riasztott el. Annak idején még megvolt az a háborítatlan természet, melyet manapság az emberek olyan nagyon keresnek, de amelynek a helyén többnyire csak áthatolhatatlan, elvadult dzsungelt találnak. A másik tényező a pályamódosításban keresztapám fia volt, tanító, aki nagyon sok mindent mesélt erről a pályáról, és édesanyámat sikerült is meggyőznie, míg édesapám eredeti döntésemet támogatta. Ebből bizony gyakran adódott nézeteltérés a családban. Végezetül végleges elhatározásomhoz nagyban hozzájárultak általános iskolai tanáraim, akiknek pedagógusi és emberi mintája újabb lökést adott a választáshoz. Meg aztán volt a faluban egy kiváló plébános, aki rendkívüli módon értett a gyerekek nyelvén; sokat foglalkozott velünk, s a mód, ahogy ezt tette, a tanítói magatartást erősítette bennem.

Mikor született meg a végső döntés, hogy nem az állatorvosi, hanem a tanári hivatást választod?

Valamikor nyolcadikos koromban, 1952 táján. Ehhez hozzájárult később a kaposvári tanítóképzőben töltött időszak, amely megérlelte bennem azt az érzést, hogy ezen a területen kell keresnem a boldogulásomat. A tanítóképzővel megint szerencsém volt, mert az a közeg a maga sokszínűségével – volt ott a tanárok között apáca, katonatiszt, ateista párttag – és tanári példáival tovább mélyítette a pedagógusi pálya iránti elkötelezettségemet. Mi, diákok voltunk a fontosak és nem az ő belső, ideológiai vitáik. Ott tanultam meg sok olyan dolgot, amelyek kihatottak egész elkövetkező életemre. Neveléstörténeti, lélektani, pedagógiai tudásom legjavát onnan hoztam és abszolváltam későbbi ténykedésemben. Nem végeztem el az akkoriban kötelező egyéves tanári gyakorló évet, hanem jelentkeztem Pécsre, biológia-földrajz szakra, ahonnan - miután vörös diplomával végeztem – kineveztek a komlói Kun Béla Gimnázium tanárává. A tanulást azon-

ban nem fejeztem be, munka mellett, Szegeden végeztem el az egyetemi kiegészítő szakot és ott is doktoráltam. Egy évig óraadóként dolgoztam a pécsi tanárképzőn, majd olyan időszak következett, amikor délelőtt Pécsett a tanárképzőn, délután pedig Komlón, a gimnáziumban oktattam. Nehéz időszak volt, hiszen közben megnősültem és két gyermekem született. A komlói időszak azonban igazi élet iskolája is volt: közelről láttam, hogyan él a bányászember, és hogy milyen emberi tartása van. Akkoriban az ott folyó kulturális élet is sok élménnyel ajándékozott meg.

Tanárnak és igazgatónak lenni két nagyon különböző terület. Miért választottad végül is az utóbbit?

1974 és 78 között általános tanfelügyelő voltam, de ahogy az évek múltak, egyre nehezebben tudtam meglenni tanítás nélkül. Bernáth Józsefné invitálására aztán földrajztanárként és szakfelügyelőként a leőwey Gimnáziumban tevékenykedtem. Szakfelügyelőként olyan kollégákat ismertem meg, akikkel iskolán kívüli és azon túlmutató tevékenységeket folytattunk, és egyre jobban kezdett érdekelni az a lehetőség, hogy kipróbáljam magam egy iskola vezetőjeként is. A sors úgy hozta, hogy két helyre is beadhattam a pályázatomat, Komlón és Pécsett, a Komarov Gimnázium igazgatói posztjára. Bár először Komló mellett döntöttem, végül elcsábított a gyakorló gimnázium megteremtésének lehetősége. Így kerültem én ide.

Két ciklust töltöttél a Babitsban igazgatóként. Miképpen kapcsolódik a két ciklus egymáshoz az elért eredmények tekintetében?

Egymásra épült a két ciklus. Az elsőben ki kellett választani a szakvezető gárdát, új iskolai hagyományokat kellett megteremteni az iskola új arculatának megfelelően, megtörtént a profiltisztítás, és nem utolsósorban ki kellett alakítani a kapcsolatot az egyetemi tanszékekkel. Ez utóbbi rendkívül sikeres volt. Először a humán tárgyakkal indult a gyakoroltatás, nyelvekkel, irodalommal, történelemmel. Ettől kezdve a beiskolázással nem volt probléma; inkább az jelentett gondot, hogyan válogassunk a jelentkezőkből. A szakmetodikusok jelen voltak az iskolai gyakoroltatásban, és szorosan együttműködtek a szakvezetőkkel; akkoriban az egyetem kíváncsi volt a gyakoroltatás folyamatára. Megtörtént a névváltoztatás is, amely közel sem volt magától értetődő, de Ormos Mária rektorasszony egyértelmű támogatásával elfogadta az egyetemi tanács a magyarosaink által javasolt Babits Mihályt iskolánk névadójának. Így lettünk Komarovból Babits. és az új hagyományok részeként lett iskolánknak saját zászlója, egyenruhája, címere. Jelentősebb eseményeinken, mint amilyen például a ballagás vagy az évzáró, a rektor, illetve a dékánok és más prominens személyek jelenlétükkel emelték ki az esemény fontosságát. A második időszak nyugalmasabb és bizonyos szempontból tartalmasabb is volt. Szívemhez sokkal közelebb álló, mert már letisztult környezetben és időszakban a tartalmi munkára lehetett összpontosítani. Megalakult az önképzőkör, rangos versenyeket indítottunk, mint amilyen az irodalmi verseny,

amelyen híres irodalmi személyiségeket láttunk vendégül. Erre az időszakra esik az egyiptomi oktatás is, amely sokszor okozott fejfájást, de az iskolának mindenképpen előnyös volt.

Mit jelentett igazgatóként az a pár óra, amiket földrajztanárként tartottál?

Ezek az órák egy külön örömforrást jelentettek, és diákjaimon keresztül szakmai sikereket, mint az OKTV-n és más versenyeken, például a lóczy versenyen szereplő tanítványok helyezései. Nem is értem az olyan kezdeményezéseket, melyek az igazgató teljes tanórai mentessége mellett kardoskodnak.

Miután nyugdíjba vonultál 1998-ban, tudtad-e, akartad-e a szakmai vonalat életben tartani?

Még szakvezetőként tovább tanítottam, amelynek különösen örültem, hiszen megmaradt a gyerekekkel való kapcsolat. Öt évvel a nyugdíjba vonulás után döntöttem úgy, hogy a tanítást befejezem. Más munkába fogtam, és megírtam a Duna-Dráva Nemzeti Park északi részének a turisztikai prospektusát.

Végezetül hadd tegyek fel egy szokásos kérdést: Mit üzensz a diáknak, a tanárnak és az igazgatónak?

A tanárnak azt üzenném, hogy bízzon a gyerekben. Még akkor is, ha egypárszor kudarcot vall a megelőlegezett bizalommal. De előbb-utóbb rájön a gyerek is, hogy nem véletlenül bánik vele bizalommal a tanár. Nem kell keménykedni, hanem észérvekkel kell vezetni őt, szeretettel. A gyereknek meg azt üzenem, hogy olvasson sokat. Ne tankönyvet csupán, hanem minden más olyat, ami érdekli; másrészt a tantárgyaihoz is keressen mindig valami hozzáolvashatót, mert ettől lesz több a tanórai felkészülése is. Ne akarjon tankönyvet felmondani. Az igazgatónak pedig azt üzenném, hogy legyen ott a tekintete minden tanárán. Segítse, de ellenőrizze keményen. Ellenőrzés nélkül nem lehet eredményesen dolgozni. De ne arra utazzon, hogy mit csinált rosszul egy tanár, hanem arra, hogy vezesse, segítse, próbáljon ötleteket adni. legyen bizalma ahhoz is, aki talán első látásra nem is szolgált rá. Ne haragudjon, hanem úgy irányítsa a testületét, hogy az soha ne legyen haraggal teljes.

Zárjuk ezekkel a gondolatokkal a beszélgetést. Köszönöm, hogy eljöttél.