Marsalkó Péter: Zsolnay

4

A gyár látképe a teniszpálya felöl, az 1890-es években • Factory view from the tennis court, 1890s • Ansicht der Fabrik vom Tennisplatz aus, 1890er Jahre

A

Zsolnay gyárat Zsolnay Miklós pécsi kereskedő alapította 1853-ban, fia, Ignác számára.

A kezdetben pár embert foglalkoztató kis manufaktúrát Zsolnay Vilmos tette világhírűvé elsősorban találmányai, a porcelánfajansz, az eosin és a pirogránit nevű építészeti kerámia révén. A gyár tipikus volt, amennyiben azt a XIX. századi gyakorlatot követte, hogy a kerámiagyártás több ágával - dísz- és használati edények, építészeti kerámia, kályhacsempe és burkolólapok- foglakozott. Nem volt tipikus a találmányok és gyártmányok sokféleségét illetően, amelyek messze meghaladták a gazdaságosság szűkös kereteit. Zsolnay Vilmos feltaláló volt, polihisztor, különleges személyiség, akinek munkássága generációkra kihatóan meghatározta nemcsak a kerámiagyártás, de a körülötte kibontakozó szellemiség, kultúra legfontosabb jegyeit is, amelynek része volt a néprajzi tárgyak gyűjtése, a festészet művelése de a kertészkedés és a tenisz-játék gyakorlása is.

Zsolnay Vilmos kívülről érkezett a kerámia világába és művészet iránt fogékony fantáziáját megragadta az agyagban rejlő lehetőségek végtelen sora. Kereskedőként felismerte és kiszolgálta a polgárság új igényeit a dísztárgyakra, épületdíszítő kerámiákra és kerti vázákra, a gazdagon formált kályhákra, kerámia berendezési tárgyakra. Sőt, nemcsak kiaknázta, hanem megteremtette és formálta is az igényeket gyártmányainak sokszínűségével, művészi gazdagságával. Ezer színben pompázó „agyagárúi” egyszerre hordozták az exkluzivitás és a kor szellemének megfelelő modernség jegyeit.

5

De Zsolnay Vilmos több is volt jó szemű üzletembernél, örök kísérletező, aki messzebbre látott másoknál és jó érzékkel váltotta látomásait üzleti sikerre. Iparos dinasztiát alapítva a közös cél érdekében mozgósította környezetét: legfontosabb segítői a családtagjai voltak. Leányai, Teréz és Júlia tervezéssel, fia, Miklós a kereskedelemmel foglalkozott.

Vejei közül Teréz férje, Mattyasovszky Jakab geológiai kutatásaival járult hozzá a legjobb agyaglelőhelyek kiaknázásához, a lengyel származású Sikorski Tádé (eredeti szakmáját tekintve építész) számos tervvel és építészeti munkáival vett részt a gigászi munkában.

Kerámia technológusok, építészek, tervező iparművészek, és persze a formakészítők, korongolók, festők, aranyozók évtizedeken át tartó, egyre finomabban összehangolt munkájára volt szükség ahhoz, hogy a Zsolnay név sokak számára a minőség és a siker megtestesítőjévé váljék. Éppen a hagyaték nemcsak materiális, hanem szellemi ereje az, amely újra és újra felkelti az utókor érdeklődését. Aki kapcsolatba kerül a Zsolnay gyárral, ma sem tudja kivonni magát a hatása alól. Így volt ez a több generáción át bővített, alakított gyárteleppel is, amelynek története a magyar történelemnek-gazdaságtörténetnek is látványos epizódja. A patriarchálisan irányító, zseniális Zsolnay Vilmost a pragmatikus szemléletű, a kor változó igényeit villámgyorsan felismerő fiú, Miklós követte, aki nemcsak üzleti téren ért el látványos sikereket. Az 1880-as években tett keleti utazásával és az ott gyűjtött kerámiákkal egyaránt szolgált üzleti és művészi

célokat. Az 1900-as párizsi világkiállításon, az art nouveau nagy seregszemléjén már zsűritagként vett részt. Megvette Fischer Mór pesti gyárát és Zuglóban új gyártelepet létesített, megszervezte az 1907-es Országos Ipari és Mezőgazdasági Vásárt Pécsett, egyedülálló módon és eredményekkel.

Sikerei betetőzéseként a Főrendiház tagjává választották. Őt követte az unokák nemzedéke, akikről méltatlanul keveset hallunk: Mattyasovszky Zsolnay László, a festő- és iparművész, Zsolt, a kutató vegyész, Sikorski Miklós építész, Mattyasovszky Tibor, a nagyformátumú és sziklaszilárd jellemű gyárigazgató, akit a törékeny és hihetetlenül energikus Sikorski Márta követett az igazgatói székben.

által kifejlesztett technológiák bevezetésével belopózott, majd megerősödött a saját tradíció megerősítése iránti igény.1974-től ismét használták a Zsolnay márkanevet.

Az 1990-es évektől megjelenő piaci versenyben pedig reneszánszát éli a tradíció és a Zsolnay márkanév iránti elkötelezettség.

Mára a gyár – Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. néven- az egykori telep keleti, Budai vám felőli részén a túlnyomórészt két világháború között emelt épületekben rendezkedett be.

Történetében új fejezet kezdődött azzal, hogy Pécs városa tulajdonosa lett a gyárnak, majd 2010-ben elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet. A pályázatnak és a projektnek vezérmotívuma volt a sokszínű kulturális hagyaték, amelyre joggal büszke a város, és amelynek egyik sajátos, még élő része a Zsolnay gyár. Ettől kezdve vált nyilvánvalóvá, hogy nemcsak egy máig működő gyárról, hanem a hozzá kapcsolódó szellemi örökségről beszélünk, amelyre építve a Zsolnay Kulturális Negyed sokrétű, az oktatást és a művészeti élet különböző területeit magába foglaló tevékenységnek ad otthont egy teljes rekonstrukciót és bővítést követően.

A rekonstrukció során a műemlékvédelmi szempontok érvényesítése mellett - jórészt a számos új tevékenységet befogadó, átalakított épületrész, illetve új épület miatt - teljesen megváltozott, átformálódott a Zsolnay gyártelep képe.

Lépésről lépésre alakították át a roskadozó, elhanyagolt és elavult épületrészeket, újították fel az idő nyomait magukon viselő homlokzatokat, számolták fel a növényzettel gazdagon benőtt kert titkokat rejtő szegleteit.

A Zsolnay család a gyár kertjében 1898-ban The Zsolnay family in the park, 1898 Die Familie Zsolnay im Fabrikgarten 1898

A Zsolnay családot váratlanul érhette az államosítás 1948ban. Egyik napról a másikra kellett otthagyniuk nemcsak a gyárban megtestesülő vagyonukat, hanem az életüket alkotó kereteket is, hiszen a családtagok jórészt az általuk „kertnek” nevezett gyártelepen éltek.

Az államosítás furcsa, kétarcú következményekkel járt. Az első hullámban tönkretették, módszeresen pusztították a meglévő gyártási kultúrát, leépítettek mindent, ami a saját hagyományra emlékeztetett. Majd az 1956-ot követő években lassan, először csak a művészi tervezés újraélesztésével, később a hagyományos, a Zsolnay Vilmos

Marsalkó Péter fotográfus az átépítés előtti utolsó pillanatokat örökítette meg. Képsorozata szubjektív lenyomat a kertről, a már elhagyott, bontásra vagy átalakításra váró üzemépületekről, a még élő művészi hagyományról és a benne mozgó, a hagyományt fenntartó emberekről.

Objektíve vállaltan és igazi fotográfushoz méltó módon elfogult. Így válik érzékelhetővé elragadtatása, amelyet a folyondárral benőtt kerti szobrok, a kora ősz ragyogó, a kerámiákon visszaköszönő színei, súrolt, szinte gyengéd fényei váltottak ki belőle. Ezek az olykor melankóliába hajló képek tisztelegnek a múlt előtt, az emberi alkotás előtt és hódolnak a múlandóságnak, amely varázslatosan tünékennyé teszi a mégoly materiális dolgokat is. Mi lenne alkalmasabb e tünékenység megörökítésére, mint a fénnyel dolgozó fotográfia.

6

M

iklós Zsolnay, a merchant from Pécs, founded the Zsolnay factory for his son, Ignác in 1853. The small workshop, employing only a handful people, was made world famous by Vilmos Zsolnay primarily through his patents, the porcelain-faience, the eosin and the pyrogranite ceramics. Typical for the 19th century, the factory engaged in various fields of ceramics production – porcelain, pottery, stoneware and tiles. Not typical was the number and variety of patents and products, far beyond profitability. Vilmos Zsolnay was an inventor, polymath, a unique personality, whose work defined not only production but the spirit and culture around it, in collecting folk art, painting, gardening and tennis, for generations to come.

Vilmos Zsolnay came from outside the world of ceramics and the endless possibilities of clay captured his artistic mind. As a merchant he understood and met people’s new need for porcelain, building decorations and garden vases, ornamented stoves, or ceramic decoration. Not only did he meet these needs, but created and shaped them with the flexibility and artistic richness of his products. His colourful „pottery” represented both exclusiveness and modernity by the standards of their era.

However, Vilmos Zsolnay was more than a talented businessman, he was an eternal experimentalist who saw farther than the rest and could profit from his visions. He engaged his family, thus founding an industrial dynasty: his most important assistants were his relatives. His daughters, Teréz and Júlia were designers, his son, Miklós worked in sales. His sons-in-law, Jakab Mattyasovszky, contributed to exploring the richest clay deposits as a geologist, while Tádé Sikorski (originally an architect of Polish descent) created several designs and building works.

For decades, technologists, architects, industrial artists and, of course, potters, painters, gilders’ coordinated work was needed to ensure that the Zsolnay brand could represent quality and success for many.

It is rather the spiritual, than the material heritage that excites posterity again and again. Those who become associated with the Zsolnay factory can not escape its impact. This is true for the factory site, too, expanded and formed for generations and therefore it is an important episode of Hungarian economic history. The patri7

archic and brilliant Vilmos Zsolnay was followed by his pragmatic and modern son, Miklós, who, having realized the changing needs of a new era, earned great successes beyond business life as well. He travelled the East in the 1880s, collected pottery for commercial and artistic goals.

At the 1900 Paris World Expo, the ultimate scene of art nouveau, he was a jury member. He bought Mór Fischer’s factory in Budapest and founded a new site in Zugló (Pest), organised the National Industrial and Agricultural Fair in Pécs in 1907 with special methods and results. He was elected member of the Hungarian Senate. His successors were the grandchildrens’ generation, unfairly forgotten: László Mattyasovszky Zsolnay, painter and artist, Zsolt, research chemist, Miklós Sikorski, architect, Tibor Mattyasovszky, factory director with a strong character, followed by Márta Sikorski, director, who was fragile and unbelivably energetic.

Nationalisation must have come unexpected for the Zsolnays in 1948. They were forced to leave everything behind from one day to the next, the factory which not only represented their wealth, but was the framework of their life, because the majority of the family lived within the premises they affectionately referred to as the „garden”.

The nationalisation brought about odd, two-faced consequences. The existing production culture was methodically destroyed, everything belonging to tradition had to go. After the revolution in 1956, artistic activity and later, the technologies introduced by Vilmos Zsolnay were sneaked in, followed by a need for the reintroduction of those strong roots. The Zsolnay brand was used again from 1974. The return to competition in the 1990s brought back tradition and commitment to the Zsolnay name.

Today the factory – the Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt – operates on the Eastern side of the former site, primarily in the buildings erected between the two world wars.

The town of Pécs, European Capital of Culture in 2010, became owner of the factory, thus opening a new chapter in the factory’s story. This project was outlined with the rich cultural heritage, which makes the town so proud, and the Zsolnay factory is a unique, living part of this. It has become obvious, that we do not only speak about the factory itself, but its spiritual traditions, on which the Zsolnay Cultural Quarter takes in various activities from education and art following thorough reconstruction.

With the importance of historic preservation in mind, the Zsolnay factory site – due mainly to the new buildings to house several new activities – changed drastically during reconstruction works. The dilapidated, deserted and outdated building parts were rebuilt step by step, the crumbling facades renewed and the secret corners of the overgrown garden recovered.

Péter Marsalkó photographer recorded the last moments before reconstruction. This is a subjective reflection of the garden, the empty factory buildings waiting to be demolished or rebuilt, the living artistic tradition and the people working within it. His camera is explicitly biased, as a real photographer’s should be. His fascination thus becomes visible, brought about by statues overrun by vines, by early autumn colours reflected on ceramics, touching, almost gentle lights. These sometimes melancholic pictures pay tribute to past, human creation and transiency, too, which makes such material entities beautifully brief. What could be more suitable for recording this briefness than photography, working with light.

D

ie Zsolnay-Fabrik wurde 1853 von dem Pécser Kaufmann Miklós Zsolnay für seinen Sohn Ignác gegründet. Die kleine Manufaktur, die anfangs nur wenige Menschen beschäftigte, erlangte in erster Linie durch Vilmos Zsolnays Erfindungen wie die Porzellanfayence, das Eosin und die als Pyrogranit bezeichnete Baukeramik Weltruhm. Die Fabrik galt insofern als typisch, als sie sich dem Usus des 19. Jahrhunderts entsprechend mit verschiedenen Zweigen der Keramikproduktion – Zier- und Gebrauchsgefäße, Baukeramik, Ofenkacheln, Wand- und Bodenfliesen – befasste. Einzigartig war sie jedoch aufgrund der Vielfalt der Erfindungen und Produkte, die den engen Rahmen der Wirtschaftlichkeit weit überschritten. Vilmos Zsolnay war ein Erfinder, ein Polyhistor, eine besondere Persönlichkeit: Seine Tätigkeit prägte lange Generationen hindurch nicht nur die Keramikproduktion an sich, sondern auch die wichtigsten Merkmale der um diese herum entstandenen Kultur, zu der das Sammeln von ethnographischen Gegenständen oder die Malerei genau so dazugehörten wie der Gartenbau oder der Tennis.

Vilmos Zsolnay kam als Outsider in die Welt der Keramik, und die unendlichen Gestaltungsmöglichkeiten des Lehms sprachen seine für Kunst so offene Fantasie an. Als Händler erkannte und bediente er den neuen Bedarf des Bürgertums an Ziergegenständen, Bauornamenten, Jardinieren, kunstvollen Öfen und anderen Einrichtungsgegenständen aus Keramik.

Mit der Vielfalt und dem künstlerischen Reichtum seiner Produkte hat er die Nachfrage nicht nur befriedigt, sondern auch gestaltet, geformt. Seine in tausend Farben schimmernden „Tonwaren“ wiesen gleichzeitig die Merkmale der Exklusivität und einer dem Zeitgeist entsprechenden Modernität auf.

A gyár kertje az 1890 körül The park, around 1890 Der Fabrikgarten um 1890

Vilmos Zsolnay war jedoch mehr als ein versierter Geschäftsmann: ein ewiger Experimentator, der weiter als Andere blickte und seine Visionen mit gutem Gefühl in reale Geschäftserfolge verwandeln konnte. Er begründete eine Handwerkerdynastie, indem er seine Familie für das gemeinsame Ziel mobilisierte. Seine wichtigsten Helfer waren seine engsten Familienangehörigen. Seine Töchter Teréz und Júlia arbeiteten an den Entwürfen mit, während sich sein Sohn Miklós dem Handel widmete. Von seinen Schwiegersöhnen trug der Ehemann von Teréz, Jakab Mattyasovszky mit seinen geologischen Forschungen zur Nutzung der besten Lehmvorkommen bei, und der aus Polen stammende Tádé Sikorski (ursprünglich Architekt) beteiligte sich mit zahlreichen Entwürfen und mit seinen architektonischen Werken an der gigantischen Arbeit.

8

Es bedurfte der jahrzehntelangen, immer feiner aufeinander abgestimmten Arbeit von Keramiktechnologen, Architekten, Planern, Kunstgewerblern, Formmachern, Scheibenarbeitern, Malern und Vergoldern, damit der Name Zsolnay für viele ein Begriff für Qualität und Erfolg wurde.

Es ist gerade nicht nur die materielle, sondern die geistige Kraft des Nachlasses, die das Interesse der Nachwelt immer wieder erweckt. Wer mit der Zsolnay-Fabrik in Berührung kommt, kann sich ihrem Bann auch heute nicht entziehen. So verhielt es sich auch mit dem über mehrere Generationen erweiterten und gestalteten Fabrikgelände, dessen Geschichte eine spektakuläre Episode der ungarischen Geschichte und Wirtschaftsgeschichte darstellt. Dem genialen, den Betrieb auf patriarchalische Weise führenden Vilmos Zsolnay folgte der pragmatisch denkende Sohn Miklós, der die sich rapide verändernden Anforderungen der Zeit blitzschnell erkannte und nicht nur im geschäftlichen Bereich ansehnliche Erfolge erzielte. Seine Orientreise in den 1880er Jahren und die dabei gesammelten Keramiken dienten gleichzeitig geschäftlichen und künstlerischen Zwecken. An der Pariser Weltausstellung 1900, dieser großangelegten Heerschau des Art nouveau, nahm er schon als Jurymitglied teil. Er kaufte die Budapester Fabrik von Mór Fischer und errichtete auch im Stadtteil Zugló einen neuen Betrieb. 1907 organisierte er auf einzigartige Weise und mit sehr viel Erfolg die Landesmesse für Industrie und Landwirtschaft in Pécs. Am Gipfel des Erfolgs wurde Miklós Zsolnay als Abgeordneter in das Oberhaus des ungarischen Parlaments gewählt. Ihm folgte die Generation der Zsolnay-Enkel, von denen unwürdiger Weise wenig berichtet wird: der Kunstmaler und Kunstgewerbler László Mattyasovszky Zsolnay, der Chemieforscher Zsolt, der Architekt Miklós Sikorski und Tibor Mattyasovszky, ein großformatiger Fabrikdirektor mit felsenfestem Charakter. Ihm folgte die zerbrechliche, jedoch unglaublich energische Márta Sikorski im Stuhl des Direktors.

Die Verstaatlichung im Jahre 1948 dürfte die Familie Zsolnay unerwartet getroffen haben. Von einem Tag zum anderen mussten sie nicht nur das von der Fabrik verkörperte Vermögen, sondern auch ihren Lebensschauplatz, die Gärten aufgeben – die Angehörigen der Familie lebten ja größtenteils auf dem Fabrikgelände, das sie lediglich als „Garten“ bezeichneten.

Die Verstaatlichung hatte komische zweigesichtige Folgen.

In der ersten Periode wurde die vorhandene Produktions9

kultur systematisch zerstört und alles abgebaut, was an die eigene Zsolnay-Tradition erinnerte. In den Jahren nach 1956 setzte allmählich die Wiederbelebung der künstlerischen Entwurfsarbeit ein, später wurden die traditionellen, von Vilmos Zsolnay entwickelten Technologien wieder eingeführt und damit erstarkte erneut das Bedürfnis nach den eigenen Traditionen. Der Markenname Zsolnay wurde seit 1974 wieder benutzt. Im aufblühenden Marktwettbewerb der 1990er Jahre erlebte das Engagement für die Tradition und den Markennamen Zsolnay eine Renaissance.

Die Fabrik arbeitet heute – unter dem Namen Zsolnay Porzellanmanufaktur AG – in dem östlichen, zum sog. Budaer Stadtteil hin gelegenen Teil des Fabrikgeländes, größtenteils in den in der Zwischenkriegszeit errichteten Gebäuden.

Eine neue Periode in der Geschichte der Fabrik begann damit, dass die Stadt Pécs das Eigentumsrecht an der Fabrik erwarb und 2010 den Titel „Kulturhauptstadt Europas“ zuerkannt bekam. Ein Leitmotiv der Bewerbung und des Kulturhauptstadtprojekts war das vielfältige kulturelle Erbe, auf das die Stadt zu Recht stolz ist und zu dem die ZsolnayFabrik als eigenartiger, immer noch lebendiger Bestandteil dazugehört. Mit diesem Moment wurde eindeutig, dass es sich nicht nur um eine heute noch aktive Fabrik, sonder um einen damit verbundenen geistigen Nachlass handelt, auf dem aufbauend das Zsolnay-Kulturviertel nach einer umfassenden Rekonstruktion und Erweiterung zum Schauplatz einer vielfältigen, diverse Bereiche des Unterrichts und des Kunstlebens umfassenden Tätigkeit wird.

Während der Rekonstruktion wurde das Antlitz des Zsolnay-Fabrikgeländes unter Berücksichtigung von Denkmalschutzaspekten – größtenteils wegen des mit zahlreichen neuen Funktionen ausgestatteten, umgebauten Gebäudeteils bzw. des neuen Gebäudes – vollständig verändert, umgeformt. Die baufälligen, vernachlässigten und überholten Gebäudeteile wurden Schritt für Schritt renoviert, die vom Zahn der Zeit geprägten Fassaden erneuert, die Geheimnisse bergenden Winkel des üppig bepflanzten Gartens umgestaltet.

Fotograf Pétre Marsalkó hat die letzten Augenblicke vor dem Umbau verewigt. Seine Fotoserie ist eine subjektive Projektion des Gartens, der verlassenen, zum Abriss oder Umbau vorgesehenen Betriebsbauten, der noch lebenden künstlerischen Tradition und der sich darin bewegenden, die Tradition noch aufrecht erhaltenden Menschen. Das

10

Objektiv seiner Kamera ist in nicht geleugneter Weise, wie es zu einem richtigen Fotografen passt, voreingenommen.

So wird seine Faszination, die die von Kletterpflanzen bewachsenen Gartenstatuen, die hellen Farben des Frühherbstes und die fast schon zarten Lichtstreifen an den Keramiken bewirken, sichtbar. Diese manchmal schon beinahe melancholischen Bilder sind eine Ehrenbezeigung vor der Vergangenheit, vor dem Werk des Menschen, eine Hommage an die Vergänglichkeit, die noch so materielle Dinge zauberhaft flüchtig erscheinen lässt. Was würde sich besser für die Verewigung dieser Flüchtigkeit eignen als die mit Licht arbeitende Fotografie?

A gyár igaztgatósági épülete az 1890-es években The factory headquarters, 1890s Verwaltungsgebäude der Fabrik in den 1890er Jahren

11

12

13

14

15

(Először volt a kert…)

(There was the garden first…)

A

T

A gyümölcsöskert az 1890-es évek végén alakult át díszkertté, amelyet virágokkal, cserjékkel, különleges fákkal népesítettek be. A díszkert egyúttal bemutató helyként funkcionált. A környező épületek tarka tetőcserepei, a kertre néző homlokzatok színes burkolatai, neoreneszánsz díszítő tagozatai, a teraszosan kiképzett kertben elhelyezett kutak, szobrok, virágedények a gyár történetének fontos epizódjait idézik fel. A díszletszerű, mégis szervesnek ható környezetben jól megfér egymással az Alpár Ignác által tervezett neoreneszánsz díszkút Verocchio puttójával, Ligeti Miklós kútjának kecses nőalakja vagy az Apáti Abt Sándor kútján táncoló derűs, népviseletbe öltözött párok. A griffmadarak, méltóságteljes szfinxek, a római legionárius szobra történelmi levegőt árasztanak. Sinkó András őze a gidájával szinte magától értetődő természetességgel bújik meg a kert bokrai között. Az egész együttesnek különös hangulatot kölcsönöznek a burjánzó növények, a mindent benövő borostyán.

Marsalkó Péter felvételein a növények a kerámiákkal, az új tárgyak a régiekkel sajátos párbeszédet folytatnak. A színbeli, léptékbeli és a textúrában megjelenő kontrasztok mellett a megfeleltetések játékos, gyakran költői variációit villantják fel, ezáltal mintegy megsejtetve valamit a régi és az új lényegi azonosságából, a földből sarjadó élet és az ugyancsak a földből nyert agyagból formált tárgyak közötti kapcsolatból.

The orchard became a park at the end of the 1890s, flowers, shrubs and exotic trees were planted. The park served as an exhibition area. The colourful tiles of the buildings around, the colourful glazing and neo-Renaissance ornamenting of the facades over the garden, the wells, sculptures, flowerpots in the terrace garden all evoke important episodes from the history of the factory. The ornamental, yet organiclooking environment takes in Ignác Alpár’s neo-Renaissance fountain, Verocchio’s putto, the statuette of a delicate female figure on Miklós Ligeti’s well, or Sándor Apáti Abt’s dancing, joyful couples in folk clothes all equally. The griffins, solemn sphynxes and the sculpture of the Roman legionnaire all emit historical atmosphere. András Sinkó’s roe deer and fawn hide under the bushes with implicit naturality. This special atmosphere is given through the lush vegetation, ivy everywhere. Péter Marsalkó’s photos show the special conversation between plants and cheramics, old and new objects. Along with the contrasts in colour, scale and texture there are playful, sometimes even poetic variations of compliance, which hint at the essential similarity of old and new, the connection between life sprung from earth and the objects shaped of clay, also taken from the earth.

Zsolnay gyártelep egykori szőlőskertek, gyümölcsösök területét vette fokozatosan birtokba.

Az 1890-es években készült fotókon még jól látható, hogy az épületegyüttes középpontjában, az iroda épületek előtti lejtős területet szőlővel telepítették be. Még ma is áll az a Zsolnay Vilmos által építtetett üvegház, amelyből a legutóbbi évekig gondoskodtak a kert évelő virágairól. Kevesen tudják, hogy Zsolnay Vilmos maga is kiváló és ambiciózus kertész volt, aki terményeivel külföldi versenyeken is sikerrel vett részt és megesett, hogy az angol királynőt karácsonyi ajándékul szőlővel lepte meg.

he Zsolnay factory gradually took over former vineyards and orchards. Photos from the 1890s clearly show vines planted on the slopes in front of the office buildings, in the very centre of the factory site. The greenhouse in the garden, built

by Vilmos Zsolnay, is still there having been used to care for the perennial flowers until recently. Little known is the fact that Vilmos Zsolnay himself was an excellent and ambitious gardener, earning recognition abroad with his products and occasionally presenting the British queen with grapes around Christmas.

16

(Am Anfang war der Garten…)

D

as Zsolnay-Fabrikgelände war einst allmählich an der Stelle von Wein- und Obstgärten erwachsen. Auf Fotografien aus den 1890er Jahren ist noch deutlich zu erkennen, dass die leicht ansteigende Fläche vor den Bürobauten im Zentrum des Gebäudekomplexes mit Weinstöcken bepflanzt war. Heute noch steht das von Vilmos Zsolnay errichtete Glashaus, das bis in die letzten Jahre fürs Überwintern der Gartenblumen sorgte. Es ist nur Wenigen bekannt, dass Vilmos Zsolnay selbst ein ausgezeichneter, ambitionierter Gärtner war und seine Früchte auch auf internationalen Wettbewerben mit Preisen gekrönt wurden. Es kam sogar vor, dass er die englische Königin mit Weintrauben als Weihnachtsgeschenk überraschte.

Der Obstgarten verwandelte sich Ende der 1890er Jahre in einen Ziergarten mit Blumen, Sträuchern und seltenen Baumarten. Der Ziergarten diente gleichzeitig als Präsentationsstätte. Die bunten Dachziegel der umstehenden Gebäude, die farbigen Verkleidungen und NeorenaissanceOrnamente der dem Garten zugewandten Fassaden, die im terrassenartig angelegten Garten aufgestellten Brunnen, Statuen und Jardinieren erinnern an wichtige Episoden der Fabrikgeschichte. In der kulissenartigen und doch organisch wirkenden Umgebung begegnen einander ein von Ignác Alpár entworfener Neorenaissance-Zierbrunnen, Verocchios Putto, eine zierliche Frauenfigur in Miklós Ligetis Brunnen oder frohe, in Volkstracht gekleidete tanzende Paare an einem Brunnen von Sándor Apáti Abt. Die Greifvögel, die würdevollen Sphinxe, die Statue des römischen Legionärs schaffen eine historische Atmosphäre. András Sinkós Reh mit einem Kitzlein steht mit fast selbstverständlicher Natürlichkeit zwischen den Sträuchern des Gartens versteckt.

Dem ganzen Komplex verleihen die üppigen Pflanzen und der alles überwachsende Efeu eine besondere Stimmung.

Auf Péter Marsalkós Fotografien führen die Pflanzen mit den Keramiken, die neuen Gegenstände mit den alten einen eigenartigen Dialog. Neben den Kontrasten in den Farben, Maßstäben und Texturen erscheinen spielerische, oft dichterische Variationen von Äquivalenzen, wodurch der Betrachter etwas von der wesentlichen Identität des Alten und des Neuen, von der Verbindung des aus der Erde keimenden Lebens mit den Gegenständen aus Ton, der wiederum aus der Erde stammt, erahnt.

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

32

33

34

35

36

37

38

39

40

41

42

43

44

45

46

47

48

49

50

51

52

53

54

55

56

57

58

59

60

61

62

63

64

65

66

67

68

69

70

71

72

73

74

75

76

77

78

79

80

81

82

83

84

85

86

87

(Színek és formák bűvöletében)

(The magic of colours and shapes)

A

T

fotós fantáziáját lenyűgözte az alkotás, a gyártás folyamata is . A nyers matériát ábrázoló képeket a díszművek születését bemutató felvételek követik, amelyeket a színekben, formákban tobzódó kompozíciók váltanak fel. Zsolnay Vilmos két kiemelkedő találmányának, a porcelánfajansznak és az eosinnak az utóélete elevenedik meg a képeken. A jellegzetes, keleties, áttört, gazdagon díszített kerámiák mellett az irizáló, ezer színben pompázó redukált lüszter, az eosin az, amely talán a mai napig a legnevezetesebb, a márkanévvel leginkább azonosított technológia.

A kerámiák formai sokszínűségére reflektálnak azok a felvételek, amelyek kibontják a részletekben rejlő varázslatot, az áttetsző, mázas felületeket, az eosin tompa ragyogását.

Mindez a gyárban dolgozó emberek keze nyomán elevenedik meg. A munka közben rögzített pillanatok elmélyültségét a mester festőnőkről készült fotó kedves humora egészíti ki.

A gyárat benépesítő emberek portréi egy másik idődimenzióba, a mába kényszerítik a nézőt.

he photographer was fascinated by the processes of making, producing. Photos of raw material are followed by pictures of the birth of an object and compositions indulging in colours and forms.

The afterlife of Vilmos Zsolnay’s two outstanding patents, the porcelain-faience and eosin comes alive in the pictures. Along with the characteristic, oriental, glistering, richly decorated ceramics, the iridescent, colourful reduced luster, the eosin is probably the most famous and most closely associated technology with the brand.

Reflecting on the formal complexity of the ceramics are those pictures which open up the magic hidden in detail, the opaque, glazed surfaces, the dull shining of eosin. All this comes alive through the factory workers’ hands. The deepness of moments recorded during work is complemented with the playfulness of the pictures taken of the painters. The worker portraits force the audience to another, contemporary time dimension.

88

(Im Bann von Farben und Formen)

D

ie Fantasie des Fotografen wurde auch von dem Schaffen, von den Produktionsabläufen fasziniert. Den Bildern von der rohen Materie folgen Aufnahmen über die Geburt der Ziergegenstände, anschließend begegnen uns in Farben und Formen schwelgende Kompositionen. Die Bilder erwecken zwei hervorragende Erfindungen von Vilmos Zsolnay, die Porzellanfayence und das Eosin, zum Leben. Neben den typisch orientalisch geprägten, durchbrochenen und reichverzierten Keramiken ist der irisierende, in tausend Farben schimmernde reduzierte Lüster, Eosin genannt, die bis heute vielleicht berühmteste, mit dem Markennamen am meisten identifizierte Technologie.

Die formale Mannigfaltigkeit der Keramiken wiedergeben die Aufnahmen, die den in den Details verborgenen Zauber, die durchscheinenden glasierten Oberflächen, das tiefe Glitzern des Eosins zur Entfaltung bringen. Dies alles erwacht durch die Hand der Fabrikmitarbeiter zum Leben. Ein liebe- und humorvolles Pendant zu den Momenten vertiefter Arbeit stellt das Foto von den Porzellanmalerinnen dar. Die Porträts der Menschen, die die Fabrik bevölkern, zwingen den Betrachter in eine andere zeitliche Dimension: in die Gegenwart.

89

90

91

92

93

94

95

96

97

98

99

100

101

102

103

104

105

106

107

108

109

110

111

112

113

114

115

116

117

118

119

120

121

122

123

124

125

126

127

128

129

130

131

132

133

134

135

136

137

138

139

140

141

142

143

144

145

146

147

148

149

150

151

152

153

154

155

156

157

158

159

160

161

162

163

164

165

166

167

(Memento)

A

z üzemépületekről készült felvételeken nem nehéz felfedezni az idő történelmi távlatokat sejtető nyomait. Az elhagyott üzemcsarnokok a két világháború közötti időszak és az államosítást követő évtizedek nagy lendületű, komoly építkezéseit idézik fel. Az Európa Kulturális Fővárosa program keretében megvalósuló átépítés előtt kiürített csarnokok mementoként hatnak a felvételeken, egy letűnt korszakot idézve.

Az enyészet poézise, a romok esztétikája nem újkeletű dolog. A XIX. század elejének romantikus eszmeáramlata teremtette meg a múló idő metaforáját a történelem levegőjét árasztó épületromokban. Ma az elhagyott ipari létesítményekről készült művészi alkotások hasonló szerepet töltenek be azzal a döntő különbséggel, hogy míg az előzők a történelem heroikus jellegét és az építészeti emlékek által megjelenített értékek örökkévalóságát, mára az elhagyott, használaton kívüli létesítmények az értékek viszonylagosságát és az ipari civilizáció kiúttalanságát jelenítik meg. Marsalkó Péter képein a kiürített üzemcsarnokok, omló homlokzatok is költőiséggel telítődnek. Az egykor népes, nyüzsgő gyári világ üresen hagyott színtereit bemutatva kerüli a hasonló témáknál gyakran alkalmazott szikárságot és tárgyiasságot, nem fél érzelmi síkon közelíteni a korántsem szentimentális témához.

A Zsolnay gyár egykor volt telepét megörökítő képsorozatán az egymást váltó generációk nyomai szinte tapintható közelségbe kerülnek: a díszkert után a puritán, célszerű üzemépületek, a tradíciót idéző, keletiesen gazdag vázák után Nagy Márta színes, falra akasztható virágdíszei. A képek történelmi töréspontok lenyomatait hordozzák. Az idilli kerten és a romos épületeken ott vannak a pusztulás nyomai, a történelmi kataklizmák jegyei. Mára nemcsak a gyáralapítók világa tűnt el örökre, de az őket követő új rend nyomai is. Erre a folyamatra került most pont. A Zsolnay Kulturális Negyed megépítésével egy újabb területet vett birtokba az emlékezet, új pályát jelölve ki a történet folytatásának.

(Memento)

I

t is not difficult to discover the historical perspective in the factory building photos. The deserted workshops evoke the massive, dynamic building periods between the two world wars and after nationalisation. The empty halls, awaiting reconstruction work under the European Capital of Culture project, provide us with memento, refer to a bygone age.

The poetry of decay, the aesthetics of ruins is not a novelty.

The romantic ideas of the early 19th century founded the metaphor of time going by inside the buildings emitting historic air. Today the artistic photos taken of these shambles play a similar role but with an important difference. While the former depict heroism and eternal values embodied by architecture, the latter display the hopelessness of industrial civilisation and the relativity of values in deserted, unused buildings. Péter Marsalkó’s pictures fill the empty workshops, crumbling facades with poetry. By presenting the deserted factory, once crowded and busy, he avoids the so common leanness and objectivity, and is not afraid to approach this certainly not sentimental topic emotionally.

His photo series of the former Zsolnay factory site bring us the traits of the successive generations very close indeed: the park is followed by puritan, practical workshops, the rich, traditional and oriental vases by Márta Nagy’s colourful artwork. The pictures bear the prints of historic turning points. The idyllic park and building ruins carry the marks of decay and historical cataclysms. The world of factory founders is gone forever and gone is the remains of the new order which followed them. This process has just been finished. When the Zsolnay Cultural Quarter is completed, another area is taken over by memory and a new chapter is begun.

168

(Memento)

A

uf den Fotos der Betriebsbauten sind die historische Perspektiven ansprechenden Spuren der Zeit leicht zu erkennen. Die verlassenen Betriebshallen erinnern an die schwungvollen, großangelegten Baumaßnahmen der Zwischenkriegszeit und der Jahrzehnte nach der Verstaatlichung. Die Hallen, die vor dem Umbau im Rahmen des Europäischen Kulturhauptstadtprogramms leer geräumt wurden, wirken auf den Aufnahmen als Memento einer verschwundenen Zeit.

Die Poesie des Verfalls, die Ästhetik der Ruinen ist nichts Neues. Die Darstellung geschichtsträchtiger Ruinen als Metapher der vergänglichen Zeit stammt aus der romantischen Geistesströmung zu Beginn des 19. Jahrhunderts. Heute erfüllen die Kunstwerke über aufgelassene Industriebauten eine ähnliche Funktion, allerdings mit dem entscheidenden Unterschied, dass während die ersteren den heroischen Charakter der Geschichte und die Ewigkeit der von den Baudenkmälern getragenen Werte veranschaulichen, die verlassenen, nicht mehr benutzten Anlagen die Relativität der Werte und die Ausweglosigkeit der Industriezivilisation darstellen. Auf Péter Marsalkós Bildern füllen sich auch die leer geräumten Betriebshallen und zerbröckelnden Fassaden mit Poesie. Bei der Darstellung der verlassenen Schauplätze der einst pulsierenden Welt der Fabrik vermeidet er die bei ähnlichen Themen oft angewandte Steifheit und Sachlichkeit; er wagt sich auf emotionaler Ebene an das keinesfalls sentimentale Thema heran.

In der Fotoserie, die das ehemalige Gelände der ZsolnayFabrik verewigt, kann man die Spuren der aufeinander folgenden Generationen geradezu ertasten: Dem Ziergarten folgen puritanische, zweckmäßige Betriebsbauten und den traditionellen Vasen mit orientalischem Reichtum die bunten Blumenornamente von Márta Nagy, die an die Wand gehängt werden können. Die Bilder tragen die Abdrücke von historischen Bruchlinien. Am idyllischen Garten und an den baufälligen Gebäuden zeigen sich die Spuren des Verfalls, die Merkmale geschichtlicher Kataklysmen. Heute ist nicht nur die Welt der Fabrikgründer für immer verschwunden, sondern auch die Spuren der ihnen folgenden neuen Ordnung. Dieser Prozess kommt nun zum Abschluss. Mit dem Bau des Zsolnay-Kulturviertels hat die Erinnerung ein neues Gelände in Besitz genommen und eine neue Fortsetzung der Geschichte vorgezeichnet.

169

170

171

172

173

174

175

176

177

178

179

180

181

182

183

184

185

186

187

188

189

190

191

192

193

194

195

196

197

198