Karakter Magazin 2020/2

PAROKIA.HU VÁLOGATOTT ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL

KÉSZ A LELTÁR

Bogárdi Szabó István az elmúlt 18 évről

2020. DECEMBER

PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT

DUNAMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET

TARTALOM 04 Kész a leltár

Bogárdi Szabó István püspök az

elmúlt 18 évről

50 Katolikus papból református

lelkész

Személyes reformációtörténet

10 Gyülekezeteinket mi tartjuk fenn! 55 Olvastuk – ajánljuk

Mire kellenek az adományaink?

Új könyvek a kínálatban

14 Tisztújítás Dunamelléken 58 Kézzelfogható emlékezet

Balog Zoltán az új püspök

Kultúráról egy művészettörténésztől 24 Isten fölemelte a mutatóujját

Falus András immunológus

a járványról 29 Egyről a kettőre jutni

A távolléti oktatás református

tapasztalatai 33 A kizökkent idő áldásai

Mire jó a karanténidőszak?

63 A könyvtár szerelmese

Kovácsné Pázmándi Ágnes portréja 66 A média és mi

Amikor a hírek fogyasztanak minket 69 Digitális vízözön

Kerekasztal a kibertér társadalmi

hatásairóli

72 36 Az Élet Vize

Teremtésvédelemről és a víz szere-

péről Zagyva Tünde Andreával 75

40 Krisztusért, a magyarságért

Járvány, Trianon és a dél-erdélyi 78

reformátusok

44 Dunamelléken történt

Közösségek, példák, építkezések 82

47 Istenháza a senkiföldjén

Egy nemzedékeket összekötő 86

kápolna története

2 • Karakter • parokia.hu

Böngésző Online tartalmakat ajánlunk A Javító Van kiút az ördögi körből?

Elgyászolni egy magzatot Szülői felelősség, mely a földi életre szól Lelkészmagány Amiről nem szoktunk beszélni A bejgli megrepedt Masri Mona Aicha karácsonyi novellája

PAROKIA.HU PAROKIA.HU VÁLOGATOTT VÁLOGATOTT ÍRÁSOK ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL DUNAMELLÉKRŐL

Az égő szívű ember A legszenvedélyesebb lelkész, Végh Tamás

A zene szárnyAin

Hitről és tehetségről Devich Gergely csellista szemével

sok vAgy kevés?

Kinőtte a gyerekcipőt a hetvenéves rózsatéri gyülekezet

KaráCsony másKént

egy mAgyAr-Angol úr

Diplomácia magyar szívvel, brit mértékkel

Amikor e sorokat írom, éppen életbe léptek a legújabb korlátozások. Újra zárulnak templomaink és minden bizonytalanná, tervezhetetlenné válik.

KÉSZ AárA LELTÁR A demokráciA Bogárdi Szabó István az elmúlt 18 évről Mit számít egyetlen szavazat?

Filozofálás Lánczi Andrással

2014.DECEMBER DECEMBER 2020.

PARÓKIA PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT SAJTÓSZOLGÁLAT

DUNAMELLÉKI DUNAMELLÉKIREFORMÁTUS REFORMÁTUSEGYHÁZKERÜLET EGYHÁZKERÜLET

Lesz-e s milyen az adventünk, karácsonyunk?

Megköszönthetjük-e családtagjainkat?

Kívánhatunk-e egymásnak a gyülekezetben áldott ünnepeket?

Gyászban, félelmek között, remegő szívvel, lelki megtöretésekkel és fizikai-lelki bezárkózással telik az életünk. Ma még nem is sejtjük, hogy a gazdasági visszaesések mellett mekkora lelki pusztítást végzett ez a járvány közöttünk és bennünk.

Ebben a valóságban megrázó, hogy a minden adventben olvasott, énekelt, az Úr érkezését meghirdető kiáltó szó előtt miként szólal meg az Isten. „Vigasztaljátok-vigasztaljátok népemet!”

Nincs is most fontosabb szolgálatunk, feladatunk, mint vigasztalni megtöretett népünket. Vigasztalni a gyászolókat, erősíteni-bátorítani a megtört szíveket.

Készíteni az Úrnak útját a szívekhez, hiszen akit vártunk, megérkezett! S ha elé tárjuk szívünk alázatát, betér hozzánk és megáld.

Ajándékhegyek és csillogás helyett legyen így a karácsonyunk másként!

Takaró András esperes-lelkipásztor

Felelős kiadó Bogárdi Szabó István Dunamelléki Református Egyházkerület ph@raday28.hu

Újságírók Jakus Ágnes jakus.agnes@gmail.com Barna Bálint barna.balint.l@gmail.com Somogyi Csaba somogyipilis@gmail.com

Szerkesztőségvezető Füle Tamás fuletamas@gmail.com

Parókia Sajtószolgálat 1092 Budapest, Ráday u. 28.

www.parokia.hu

Karakter • parokia.hu • 3

Kész a leltár 18 év, ennyi ideig volt dunamelléki püspök – utóbb zsinati elnök is – a harmadik egyházvezetői ciklusa végéhez érő Bogárdi Szabó István.

Ez idő alatt külső és belső növekedés is jellemezte az egyházat.

Tragédiákról, elhivatottságról és a megújulás lehetőségeiről beszélgettünk a leköszönő egyházfővel Tizennyolc év alatt felnő egy ember. Mi az, ami ez idő alatt felnövekedett, amiről úgy érzi, hogy már elengedheti?

Elsősorban magamat engedhetem el, örülök is neki.

Hihetetlen sok dolgot tanultam, én magam is formálódtam.

4 • Karakter • parokia.hu

Miben változott ez idő alatt?

Türelmetlen típus vagyok, sajnos ez nem sokat változott, úgyhogy e helyről is bocsánatot kérek mindenkitől, akinek meg kellett tapasztalnia ezt. Olykor gyorsabban fogtam föl a teendőket, mint ahogy azt valaki el szerette volna mondani, rövidre zártam a dolgot. Volt, amikor végig se hallgattam, hogy miről lenne szó, aztán egy

idő után újra föl kellett venni ezt a szálat. Töredelemmel beismerem.

Amiben változtam, hogy megtanultam a fontos és jó ügyeket ugyanúgy a Gondviselő kezébe tenni, mint a rossz irányba tartókat. Eleinte sokszor fogott el a rémület, sokat bábáskodtam. Szorongtam akkor is, amikor tudtam, hogy nincs elég szövetségesem a szívügyeimhez. Van egy cinikus mondás, miszerint amelyik ügy nem oldódik meg magától, azzal nem érdemes foglalkozni.

De megtanultam ennek a szent értelmét. Ez a magától a Reményik-versben is feltáruló kegyelem. Amelyik ügyben nem találjuk meg a kegyelem valóságát, azt el kell engedni, viszont amelyikben van kegyelem, ahhoz odaparancsol bennünket az Úristen. Ő is meg tudná oldani, de valószínű, hogy nem is annyira az ügy miatt, hanem mi magunk miatt a kezünkbe adja, és aztán sok mindenre megtanít vele.

Most hogyan látja: a püspök személye ügyek előmozdulásában mennyire volt kulcsfontosságú? Vagy inkább a testületnek van jelentősége? Én testületi hívő vagyok, persze, voltak dolgok, amiket nagyon gyorsan kellett eldönteni, különösebb tanácskozási lehetőség nélkül. Ilyenkor csak imádkozhatunk, és általában az eredménynél tudjuk meg, hogy jól döntöttünk-e. Ami a hivatali teendőket illeti: teljesen mindegy, mit gondolok én egy egyházmegyei határozatról, a közgyűlés majd bölcsen dönt felőle. Ugyanakkor, mint minden vezető esetében, a személyiség a püspöki szolgálatban is meghatározó tud lenni. Nyilván, sok vitában, beszélgetésben, tervezgetésben latba esett, hogy én milyen vagyok: az ügyszeretetem, az egyházamért való rajongásom, a mások iránti megbecsülésem. Ha valaki dolgozott, mindig megbecsültem, bár talán nem mindig juttattam kellően kifejezésre. Nem dicsértem eleget. De, meglehet, ennek az elmaradása talán még többre ösztökélte az embereket. Talán nem lesz olyan rossz a leltár.

Próbáljunk meg kicsit leltározni most is! Milyen egyházkerületet vett át annak idején, és hova sikerült eljutni három ciklus alatt? Mi az, amivel elégedett?

Tizennyolc év alatt több mint 250 lelkészt szenteltünk fel, ők túlnyomórészt a dunamelléki egyházkerületben szolgálnak. Ez a gyülekezeti lelkészek mintegy kétharmadát jelenti, vagyis ez idő alatt szinte kicserélődött a lelkészi kar – csakúgy, mint a presbitériumok kétharmada is, hiszen háromszor volt tisztújítás eközben. A pedagógusokról, diakónusokról, gyülekezeti munkásokról nem is szólva! Ha elmegyek egy gyülekezetbe, ahol tizenöt évvel ezelőtt szolgáltam, ma már javarészt nem az egykori arcokat látom. Ez páratlan a világon – és az egyház egyik szép titka –, hogy mindig mi vagyunk az egyház. Persze,

tagjai vagyunk a szentek közösségének, tehát az előttünk élő nemzedékek munkája, hite, hagyománya, közössége itt van bennünk, vagy fordítva: mi vagyunk bennük; de akik éppen egy istentiszteleten együtt vagyunk, az az anyaszentegyház. Nincsenek titkos tartalékaink, nincs cserepadunk, ahonnan gyorsan beállítunk valakit ahelyett, aki elfáradt.

A gyülekezetek száma is változott ez idő alatt.

Több anyaegyházközségünk van, mint tizennyolc évvel ezelőtt. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan több gyülekezet szorul gondozásra. Az egyházkerület szórványvalósága bizonyos területeken még intenzívebb lett. Egyszerű társadalmi tény, hogy kistelepülések, két-háromszáz lelkes falvak továbbra is üresednek, elöregednek, meg is szűnnek. A szociográfusok jóslata szerint ez minket is érint itt, Dunamelléken, leginkább Baranyában. Az elfogyó településeken komoly küzdelmet folytatnak az ott élő gyülekezetek. Ezért igyekeztünk bevezetni a gondozott gyülekezet kategóriáját is, mert a missziói egyházközség megnevezést azokra a még kis létszámú gyülekezetekre kell fenntartani, ahol újonnan szerveződik a gyülekezet, vagy felélénkült a lelki élet, és lélekszámban is növekedés látszik.

Sok templom, parókia is épült, megújult, különösen a legutóbbi években.

Most fejezünk be egy nagy programot, 210 gyülekezet jutott hozzá nagy összegű és jelentős építési és energiahatékonysági beruházásokat lehetővé tevő állami támogatáshoz. A külalak jelentősen megváltozott.

Megtöbbszöröződött az iskoláink és a szociális intézményeink száma is az elmúlt két évtizedben. És amiről nem sokat beszélünk: az iskolai hitoktatás területén lényeges változás állt be, a hittanra beíratott gyerekek száma ma sokszorosa annak, mint volt tizennyolc éve. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt sok helyen még iszapbirkózást kellett folytatni, hogy iskolai hitoktatást végezhessünk. Azt is csak afféle szakkörként lehetett meghirdetni. Időközben a hittanoktatás bekerült a közoktatás rendszerébe. Ennek a hatását még nem igazán tudjuk felmérni, ez évtizedes távlatú dolog, de a jelentősége felbecsülhetetlen.

Ez a növekedés azt jelenti, hogy az egyház megerősödött a missziói küldetésében?

A misszió kétirányú történet. Sokat beszélgetünk arról, hogy miként tudnánk behívni embereket a gyülekezeti alkalmainkra, vonzóvá tenni az egyházat, és hogyan tudnánk mi magunk kilépni és megszólítani őket a maguk sokféle élethelyzetében, és sokféle önfelfogásában is.

Mert nemcsak a helyzet fontos – valaki esetleg a faluszéli romatelepről érkezett csellengő vagy albérletben

Karakter • parokia.hu • 5

élő segédmunkás; vidékről nagyvárosba fölszármazott vagy éppen nagyvárosból kiköltöző agglomerációlakó; magasan kvalifikált értelmiségi, aki egyetlen menekülési útvonalként beült az iszákosmentő misszió alkalmára, vagy éppen a börtönben érintette meg először a szívét a krisztusi szabadítás örömhíre – igen, ez számít, de nemcsak ez, hanem az is meghatározó, hogy ki-ki hogyan gondolkodik önmagáról. A misszió nagy kihívása és lehetősége, hogy az Isten országába szóló meghívót egészen biztosan, személyre szólóan átadjuk ezeknek az embereknek, és ők lehetőleg át is vegyék. De ez csak az egyik szála a történetnek!

Amikor püspök lettem, sok összejövetelen vettem rész, ahol ébredésről is szó volt, és sokat imádkoztunk ezért – ez a kérdés másik oldala. Én mindig fontosnak tartottam, hogy megébredjenek az „átlagreformátusok” – azok, akik hűségesen ott vannak az istentiszteleten, és a gyülekezeteink derékhadát alkotják. Igen, újuljanak meg, elevenedjenek meg a hitükben, legyenek lelkesebbek, odaadóbbak, mámorosabbak vagy éppen határozottabbak! Ehhez képest ma már jórészt csak a misszióról beszélünk. Ahány missziónk van, annyiféle ötlet és kezdemény! Vagy fordítva: ma már minden kisebb-nagyobb ötletet, ügyet missziónak titulálunk! Legyünk jelen a médiában, a szegények felzárkóztatásában, a nevelőszülői hálózatban, legyünk ott az elesettek és az idősek között… Legyünk ott! De álmosan tántorogva, holdkórosként? Ha azonban Isten Lelke késztet bennünket, akkor az ébredés és a misszió együtt van! Jézus tanítványainak is föl kellett készülniük szívükben és lelkükben, hogy aztán amikor elő kellett állniuk, hiteles emberként hirdethessék az evangéliumot.

Nem lehet a hangsúlyeltolódás oka az is, hogy ma már természetesnek vesszük, hogy az a missziós terület, ahol élünk, dolgozunk?

Bizonyos fokig igen. És az nagyon jó dolog, hogy nemcsak a hivatásos misszionáriusok, hanem a maguk mindennapjait élő keresztyének is részesei lehetnek a mis�sziónak. Ez engem az első missziók idejére emlékeztet, amikor egy bíborárus asszony vagy egy római arisztokrata adott helyet a gyülekezetnek, vagy épp egy rabbinövendék, miközben sátorponyvaszövéssel kereste a kenyerét, beleszálazta magát az emberek életébe, és beleszőtte a szívükbe Isten üzenetét – Pál apostolra gondolok.

Az én nemzedékem számára óriási dolog, hogy a társadalomban ma már vallottan, vállaltan és tudatosan lehetünk jelen mint keresztyének, hiszen a mi életünk első fele azzal telt el, hogy ez nem volt magától értetődő. Az is jó dolog, hogy ma már a társadalom egy részében is van valami helyes kép az egyházról, kapunk hívásokat, jelzéseket. De az eltolódás abban mutatkozik a leginkább,

6 • Karakter • parokia.hu

hogy a közegyházi beszédben mire esnek a hangsúlyok, például mit veszük figyelembe a terveink elkészítésekor, merrefelé irányítjuk az erőinket, minek nyitunk csatornát. Nos, ha előveszem az egyházmegyei, az egyházkerületi és a zsinati missziói jelentéseket, csak nagyon keveset olvasok arról, hogy akár egy ember megtért volna, de arról sem sokat hallok, hogy volt valahol evangélizáció, és Istennek hála, megelevenedett a gyülekezet.

Ha nincs meg az ébredés és a misszió belső dinamikája, akkor a misszió előbb-utóbb rutin lesz, a missziói hivatásból munkaköri leírás, a tevékenységet pedig ki lehet pipálni. Így viszont a missziói lelkesültség könnyen eltorzul, és elhagyjuk a nehéz – vagy éppen könnyű vagy unalmas – területeket, és keresünk egy újat, mert az az újdonság erejével és izgalmával hat.

De mi van az előzővel? És mi van az ébredéssel?

Ha mi nem fordulunk a Szabadítóhoz, akkor nem tudunk másokért közbenjárni.

Nemrégiben olvastuk a Bírák könyvét, ebben szembetűnik, hogy Isten rendre küld segítséget a bajban, küld szabadítót, jön egy bíró, elzavarják az ellenséget, győzelmet aratnak. Ám ezt mindig megelőzte, hogy fölkiáltottak az Úrhoz. És az a nemzedék, amelyik ezt elmulasztotta, nem kapta meg a szabadítót.

Az Újszövetség leírása szerint a gyülekezet egyik vezetője a lelkipásztor. Nyilatkozatain mindig érződött, Ön nagyon becsüli őket.

Nagyon, bár talán nem éreztettem velük eléggé, és ezért most bocsánatot is kell kérnem tőlük.

Sokszor szóba kerül, milyen sokat változott a lelkipásztor feladatköre az utóbbi években, de arról kevesebb szó esik, mi az, ami megőrzendő a lelkipásztori karakterben, akárhogy változik is a világ. Mit gondol, mit érdemes szem előtt tartani?

Nem kell a lelkésznek az aktuális „jó ügyek” stréberkéjének lennie. Abban kell keresni a lelkipásztori karaktert, amit az Újszövetség az új ember kibontakozásaként ír le.

Milyen az az ember, aki feltétlen elkötelezettséggel és számadással tartozik annak a Jézus Krisztusnak, aki teljesen szabaddá tette őt? Ez általában is a keresztyén élet dinamikája, de még inkább jelen kell lennie a lelkipásztor esetében, akit azért hív meg egy keresztyén közösség, hogy ezzel az elkötelezéssel és felelősséggel, röviden: teljes önmagával szolgáljon nekik.

Egyébként azért becsülöm a lelkipásztorokat – a kitűnő, csillogó tehetségeket, a szorgosan dolgozókat és a gyen-

gécskéket is –, mert akiből kihullik ez a Krisztus iránti hála és elkötelezés, az előbb-utóbb elhagyja a hivatást.

A pályaelhagyó lelkészek drámáján látom, hogy nem tudták egyben tartani a kegyelemre való meghívottságukat és azt, hogy sajátos szolgálatukkal teljességgel a Krisztus kezében vannak. És úgy vélem, ezzel nem a lelkész kollégák, hanem a gyülekezetek, a köznapi keresztyének szembesítették őket.

Mindannyian rászorulunk az Úrra, kiáltanunk kell a Szabadítóhoz. Nem lehet, hogy ez a kiáltás gyakran azért marad el, amit Cseri Kálmán úgy fogalmazott meg, hogy a sürgős háttérbe szorítja a fontost, különösen egy lelkész életében?

A lelkész sajátos szolgálata, hogy nincs világi hivatása, nincs önmegvalósítási kényszere. Az elmúlt néhány évtizedben a kontextus valóban mindig igyekezett fontosabb lenni, mint a textus, a sürgős mindig nagyobb erővel tolakodik-törtet, mint a fontos. Ez magának a lelkipásztornak is belső harca. Azt szoktam mondani a kollégáknak, hogy ha vasárnap hajnalban nem ver ki a veríték, hogy szószékre kell állnod, és tizenöt vagy éppen százötven ember azért fog téged hallgatni, hogy isteni szót halljon, akkor hagyd abba a szolgálatot. És fordítva: a lelkészbeiktató istentisztelet ünnepi órájában arra emlékeztetem magát a gyülekezetet is, hogy a Krisztus szolgája és követe érkezett hozzájuk. Ha ez nincs meg, hiába van meg bármi más, amit szükségszerűen tesz a lelkész.

De az sem mind újkori torzulás. Rójuk meg Méliusz Juhász Pétert, mert füvészkönyvet írt? Vagy korholjuk Szenczi Molnár Albertet, hogy latin–magyar szótárt szerkesztett? Ez az egyéb hozzátartozik az életünkhöz. Inkább az a lényeges, hogy legyünk bátrak megvívni a belső hivatásküzdelmünket. Még akkor is, ha a püspök nem kérdezi meg, hogy miről prédikáltam vasárnap. Pedig bizony, talán ezt kellett volna minden lelkipásztortól megkérdeznem, rögtön azután, hogy hogy van.

Az igehirdetéssel megbízott lelkészi szolgálattevők mellett említsük meg a nem lelkészi vezetőtársakat is! Az esperes-gondnoki találkozók az Ön püspöksége alatt havi rendszerességűvé váltak, a járvány kezdete pedig online zajlanak ezek a tanácskozások. Miért tartja ezeket fontosnak?

Ezeken az értekezleteken sok nehéz személyi, szervezeti ügy előkerült. Nem könnyű, de nagyon őszinte megbeszélések voltak, olykor gondnokok nélkül. Azért tartottam fontosnak, mert tudnia kell a Tolna megyei esperesnek is, hogy mi történik Északpesten. És nem baj, ha a baranyaiak sejtik, hogyan él Bács-Kiskun. Ez része annak a munkának, hogy az egyház gyülekezeti közösségeit összefogjuk egy egymásra figyelő nagyobb közösségbe. Sok jó gon-

dolat fölvetődött, sok szép terv született ezeken a találkozókon.

A paritás elve szerint működő vezetés és együttgondolkodás általában véve jól működik ma az egyházunkban?

Sok helyütt igen; és ott szárnyal a gyülekezet. Egy-két helyen sajnos nem. Például, súlyos félreértés, ha egy presbitérium úgy tekint magára, mint a lelkipásztor munkáltatójára. A presbitérium testület ugyan, de nem úgy, mint egy részvénytársaság igazgatótanácsa, akik megbíznak valakit azzal, hogy intézze a részvénytársaság ügyeit, időről időre beszámoltatják, és a javadalmát is aszerint szabják meg, hogy mennyire elégedettek a teljesítményével. Megesett, volt rá itt-ott igény. Ám a gyülekezetet és az egyházat együtt kormányozni – ebben az a lényeg, hogy közös megfontolások és döntések szülessenek, éspedig úgy, hogy ki-ki a gyülekezetben betöltött szolgálata szerint vesz részt az egész folyamatban. A presbiternek sem csak annyi a dolga – mondom az őket koloncnak tartó lelkészeknek! –, hogy elmenjen a presbiteri ülésekre! Végtelenségig sorolhatnám a presbiternek mint gyülekezeti elöljárónak, gyülekezeti reprezentánsnak, a gyülekezet jó rendjéért felelősnek, a gyülekezet külső körülményei gazdájának, mint a gyülekezet sáfárának a feladatait. A presbiternek is ugyanazzal az új emberi valósággal kell ott lennie a gyülekezetben, mint a lelkésznek.

Voltak nehéz, kényes személyi ügyek, amelyekbe nem láthatunk bele. De elárulja, mi vezette ezek kezelésében?

Beszéljünk először a jó dolgokról! Nagyon sok lelkipásztor életében láttam megújulást. A gyülekezete, a társai, a barátai kiimádkozták a halál markából, és ő fizikai és lelki erőtlenségből szabadult, gyógyult ember lett – ezek fantasztikus történetek! Láttam megújulást elcsüggedt, cinikussá lett lelkészek életében is, akik csak azt tudták mondani, és mondták is keményen, hogy egyedül maradtak a frontvonalon, mindenki dezertált mellőlük. Aztán megrázták magukat, vagy felrázta őket a Lélek, és vigasztalni kezdték a többi magányos szolgálót – ezek szép történetek! Mindig különös érzésekkel töltött el azoké is, akik letették a palástot, elhagyták a lelkészi hivatást, zsíros állásba mentek, kerestek tízszer annyit, evilági értelemben szép egzisztenciát építettek, aztán öt-tíz-tizenöt év múlva ellenállhatatlan késztetést éltek át, hogy vis�sza kell jönniük. És újra beálltak a szolgálatba tizedan�nyi fizetésért, nehezebb körülmények között, mint mikor elhagyták, a kollégák és a barátok elképedésére. Ezek gyönyörű történetek! És, igen, vannak nehéz történetek. Az apostol mondja, hogy aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék. Lelkészekről, presbiterekről, igazgatókról, missziós munkatársakról kell itt szólni, akik a karrier csúcsán állva elestek – erköl-

Karakter • parokia.hu • 7

csi vétkek miatt, vagy mert megadták magukat a lemondás késztetésének, netán – ahogy Szikszai Béni mondta – elsodorta őket a nagyság. Voltak, akik földolgozhatatlan családi drámába keveredtek, nem tudtuk őket megmenteni, mert szégyellték is, és nem is kértek hozzá segítséget. Nem is csak emberit, talán fölülről jövőt sem.

Az az érdekes, hogy ezekre a drámákra sokkal élénkebben emlékszem, ezek beleégtek a lelkembe. Még mindig fájnak. Amikor lelkészszentelésre megyünk, és elnézem a Mózes-székből a fiatal lelkészeket, ahogy várják a felszentelésüket, végigfut rajtam, vajon mindegyikük megmarad az áldásban? Mindegyiküknek megadja Isten, amiért ott magában imádkozik? Bármilyen körülmény közepette, a lényeget tekintve boldog emberek tudnak maradni? Sok-sok aggodalom van bennem, mert a püspök nem a pletykarovatból tudja meg, hogy valahol baj van. És nem tehetem meg, a sorsomnál fogva sem, hogy valamiféle farizeusi önelégültséggel azt mondjam: hulljon a férgese, én még megvagyok!

Hogyan tudta ezeket a helyzeteket kezelni?

A testvéreim mondogatták nekem, hogy volt az udvarunkon egy ásott kút, a bátyáim pedig azzal szórakoztak,

8 • Karakter • parokia.hu

hogy a kútgyűrűre ültek – és eljátszották, hogy beleesnek. Én meg, lehettem négyéves, toporzékoltam a verandán, és halálos rémülettel üvöltöztem, hogy ne csinálják! Ez a fajta aggódás másokért ma is megvan bennem.

Sajnálom, ha a kollégák nem mindig értették ezt, amikor súlyos, négyszemközti beszélgetéseket kellett lefolytatni.

Hát miért rángatom le őket a kút széléről, miért veszekszem velük, miért kiabálok rájuk, miért nem édesgetem őket vagy hízelgek nekik? De hiszen ott ülnek a kútgyűrűn, és bele fognak esni!

Van ezeknek a krízishelyzeteknek tanulsága, fakadt ezekből bármi jó?

Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van, mert Istentől senki nem tudja őket elszakítani, sem magasság, sem mélység, az Ige szerint. Még önmagukat sem tudják Istentől elszakítani, nem tudják ellökni maguktól Istent – de ez nem mindig látható a kívül levők számára. Ez a személyes életünk legmélyén rejlik. Egy egyházkormányzó nem tud erről statisztikát készíteni, ugyanis az életünk nincsen lezárva. Ezért nem mondhatunk senkiről végleges ítéletet. Lehet, hogy valaki éppen most ment el közülünk, de ha az Isten szeretetétől nem

szakít el bennünket semmi, akkor ki vagyok én, hogy végleges ítéletet mondjak róla?!

Vajúdik a világunk is. Püspökként rendszeresen megszólalt a médiában: hol aktualitásokra reflektált, hol a korszellemre, és szükség is volt erre a hangra. Manapság mintha még keresztyénként sem lenne mindig olyan egyértelmű, mit jelent hűnek maradni az egészséges tanításhoz… Én ezt fordítva látom. Szerintem egyre egyértelműbb, mit jelent hűnek lenni az evangéliumhoz, és egyre kevesebb lehetőség van kivételekre és meghagyásokra. Érdekes módon számomra a mai világ öntelt és mesterkélt sokszínűsége bizonyítja, hogy most már nincs kecmec, nem lehet mellébeszélni, a Krisztusnak való engedelmesség egyre szorosabb és egyre keményebb dolog lesz, és egyre több nemet fog igényelni a hűségünk. A nyugati egyházak példáját hadd hozzam! Ők belementek egy diffúz játékba. Lecsitították magukban és elnémították a maguk körében azt, amit merő pietizmusnak, fundamentalizmusnak, vaskalaposságnak, ókonzervatívizmusnak, tradicionalizmusnak szoktak nevezni. Aztán azt mondták: itt vagyunk, a világban, mert az a lényeg, hogy mindenütt ott legyünk, mindenütt jók legyünk, mindent támogassunk, és soha ne konfrontáljunk, az egyház végtére is a nagy kozmikus terapeutának, Istennek az ügynöke. És kíváncsi ma valaki Skóciában, Rajna-Vesztfáliában, Svédországban az egyházra, amely eljutott oda, hogy a tagjai azon se rökönyödnek meg, ha a püspökük leveszi a keresztet a templom faláról, mert hátha bánt valakit a puszta látványa?

Nálunk kissé más a helyzet, hiszen itt még a kormány is magáénak vallja a keresztyén értékeket. Egy korábbi előadásában, amely 2009-ben jelent meg írásban, az előző tíz évre reflektálva három modellt vázolt fel az állam és az egyház kapcsolatáról. Most, a húszas évek elején hogyan modellezné ezt a viszonyt?

A rendszerváltás után indult egyfajta kárpótlás, ami szükségszerű volt, és nem zárult le teljesen, azután a konfrontatív, majd az együttműködő modellel írható le az állam és az egyház kapcsolata. Most úgy látom, hogy az együttműködő modell van érvényben, a jelenlegi kormányzat nemcsak deklaráltan, hanem ténylegesen is együttműködést keres az egyházakkal, az Alkotmányban foglalt szétválasztás meghagyásával. A különválasztott felek együttműködnek, mert együttműködhetnek – ez lehetséges.

Alapvetően azonban nem mi vagyunk, akik megkülönböztetjük az államot és az egyházat, hanem maga az Úristen.

Az egyház az üdvösségre elhívott, megbocsátott bűnösök közössége, amely várja a Krisztus országának kiteljesedését. Az államhatalomnak a Gondviselés világában

van feladata, akár tudomásul veszi, akár nem. A jó rend fönntartása, a békesség szolgálata, az állampolgárok biztonságának, szabadságának – beleértve a vallás szabadságának – a szolgálata: ez az állam dolga. Ha ebbe belefér, hogy az államhatalom támogatja a vallásgyakorlókat, elsősorban épületeik karbantartásában, a szolgálattevők anyagi megbecsülésében, a közoktatásban és a szociális munkában, és ezért a törvényhozásban is tesz, nos, mindebben nem látok semmi rosszat. Tudom, hogy vannak, akik aggályoskodnak emiatt. Talán érteni fogják: az egyház olyan üllő, amin sok kalapács elkopott már. Némi humorral pedig azt is mondhatnám, a kárpótlást éppúgy túl fogja élni az egyház, mint az üldözést.

Bogárdi Szabó István Az állam és az egyház viszonya című előadásának jegyzetét a parokia.hu publikációk rovatában, Diagnózis és terápia – Értekezés egyházunk aktuális kérdéseiről című gyűjteményében találja.

A kilencvenes években elhangzott előadássorozat részeként a református igehirdetésről, az egyház gazdasági életéről, intézményei jövőjéről és az egyházfegyelemről is szó esett.

Az erről való gondolkodást annak idején a Théma Egyesületben végezték el, ám mintha ma hiányozna ez a fajta háttérmunka és közös gondolkodás, vagy ha van is, nem jut el a cselekvésig.

A Théma Egyesületben, ha nem is mindig túl okosan, de bátran és őszintén beszéltünk az egyházunk ügyeiről, megpróbáltunk ezeknek hangot adni és javaslatokat tenni. Ez a fajta szabadság, amivel akkoriban éltünk, többünk számára korlátossá vált, mert egy dolog szabadon elmondani valamit, és más dolog felelősen dönteni. Sokan közülünk felelős döntéshozók lettek, esperesként, egyetemi tanárként, missziói ágazatvezetőként vagy éppen püspökként folytattuk a szolgálatot. Várom, hogy megjelenjenek azok a szabad alakulatok a református egyházban, akiket rendkívül nyugtalanít az egyház mostani helyzete, és van elképzelésük, álmuk, ideájuk arról, hogyan lehetne jobban csinálni. Önnek mik a tervei, ha átadja a püspöki tisztet?

Most leginkább rövid távú terveim vannak. Szeretnénk a leltárt befejezni. Remélem, hogy maradhatok a gyülekezetemben, sőt, örülök is, hogy soha nem is kellett elmenni. Sok könyv van a polcon, amit nem olvastam el, ezeket szeretném elolvasni, és írni is fogok, ahogy mindig. És, persze, jönnek az unokák sorban – nem is kell terveznem, majd ők megmondják, mit csináljak.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 9

Gyülekezeteinket mi tartjuk fenn!

Számos gyülekezetben jelentős bevételkiesést okoz a koronavírusjárvány miatti kijárási korlátozás.

Miből élnek gyülekezeteink, és mit tehetünk saját közösségünkért krízishelyzetben?

10 • Karakter • parokia.hu

„Az általunk ismert történelemben soha nem éltünk át a jelenlegi járványhelyzethez hasonló krízist. Kétféle gyülekezet van Magyarországon: az egyik rendelkezett tartalékokkal, a másik nem. Főként kis gyülekezeteket sodort nehéz helyzetbe a járvány, hiszen ők eddig is hónapról hónapra próbáltak fennmaradni” – számolt be érdeklődésünkre Takaró András, a Délpesti Református Egyházmegye esperese. Ez az oka annak, hogy egyházmegyéje a működési költségeire kapott egyházkerületi források egy részét átcsoportosította a válság kezelésére. „Idén több gyülekezetnek küldött az egyházmegyénk pénzügyi támogatást, mert nem tudták lelkészeik havi fizetését biztosítani.”

A közegyházi bevételek azonban csak arra elegendők, hogy a közösen viselt terheken túl a gyülekezetek fennmaradását segítsék. Segíteni azonban csak ott lehet,

ahol van önerővel rendelkező közösségi élet. Hogy válik ezt lehetővé? – az alábbiakban ezt részletezzük.

Miből gazdálkodnak a gyülekezetek?

Míg némely gyülekezetek anyagi értelemben lélegeztetőgépre kerültek, máshol megdöbbentően nagylelkű adományok érkeztek már a tavaszi kijárási korlátozás ideje alatt is – árulta el az esperes. „Nagy a szórás, nem lehet sztereotipizálni, hogy a nagyvárosban többet adnak – ez a hívek szívén múlik, nem is mindig az anyagi lehetőségeiken.”

Gyülekezeteink tehát önfenntartók, vagyis abból gazdálkodhatnak, amit a hívek összeadnak. Működési költségeikre két bevételi forrásuk van: az önkéntes egyházfenntartói járulék és a perselypénz. Ezért lényeges, hogy amikor valamilyen oknál fogva nem tudunk személyesen részt venni az istentiszteleten vagy elmenni a lelkészi hivatalba, az egyházfenntartói járulékot és a perselypénzt át is utalhatjuk a gyülekezetünk bankszámlaszámára, akár e-bankon keresztül.

Ebben akár segíthetünk is azoknak, akik nem használják vagy nem ismerik ezt a lehetőséget.

Az önkéntes egyházfenntartói járulék Miért gondolják úgy sokan, hogy az állam tartja fenn a gyülekezeteket?

Miből gazdálkodik az egyház, és mire költi bevételeit?

Mit ér az egyszázalékunk?

Kapcsolódó cikkünket Miből él az egyház? címmel a Parókia portálon olvashatják.

is választhatók –, akik egyházfenntartói járulékot fizetnek, ezzel is kifejezve a gyülekezet iránti elkötelezettségüket. Ez az elkötelezettség jogosítja fel őket arra, hogy a gyülekezetről szóló döntésekben részt vegyenek.

Felnőtt gyülekezeti tagnak az számít, aki konfirmált, ám egyes helyeken fenntartói járulékot csak 18 éven felüliek fizetnek, máshol a fiatalabbak mérsékeltebb összeggel járulhatnak hozzá a gyülekezet önfenntartásához. Ennek mértéke és gyakorisága eltérő. Sok helyen évente egyszer fizetik a hívek, nagyobb, élénkebb missziós tevékenységet folytató és több lelkészt is alkalmazó gyülekezetekben akár havonta. Van, ahol a presbitérium ajánl egy bizonyos összeget, amelynek csak az adakozókedv szab határt. Élő gyülekezetekben nem veszett ki a tized felajánlásának hagyománya sem.

A Zsinat ajánlása szerint a havi fizetésünknek legalább 1 %-át havonta a gyülekezetünknek adhatjuk – ez a minimumot jelenti, bár ez sem kötelező. Segítséget jelent saját közösségünknek, ha valóban havonta küldjük ezt az összeget, és nem egy összegben fizetjük be év végén – úgy nehezebb is erre a kiadásra elszánnunk magunkat. „Régen mindenki számára érthető és magától értetődő volt az egyházközség anyagi életének számontartása.

Legalább két generáció nőtt föl azonban, amelyik már nem így szocializálódott. Természetesnek veszik, hogy ott áll a templom, lakik itt egy lelkipásztor, van lelkészi hivatal, fűtött gyülekezeti ház, szól a harang, hiszen befizetjük a számláinkat…” – sorolja Takaró András. „Egyháztagként hozzájárulok a működés költségeihez, és részesülök a szolgálat áldásaiból – ezért van az egyházfenntartói járulék. Ez alapvetően jó dolog, ha szívből születik, mert gondoskodó odafigyelést jelent: kifejezi, hogy nekem ez számít. Ezért pedig mi, lelkészek köszönettel tartozunk.”

Az önkéntes egyházfenntartói járulék befizetésére senki sem kötelezhető, de ha akarjuk, akár visszamenőleg is önként odaadhatjuk, ha korábban nem fizettük be. Amikor templomi esküvő megbeszélése vagy haláleset miatt fordulnak a lelkészhez a magukat reformátusnak vallók, a legtöbb lelkipásztor ezt missziós lehetőségnek látja, amin keresztül bevonhatja a családot a gyülekezet lelki közösségébe. Vagyis, részesülhetnek az egyházi szolgálatból akkor is, ha akár ők, akár az elhunyt korábban nem vették ki a részüket a közös teherviselésből, amely nem mellesleg lehetővé teszi a feléjük való szolgálatot is.

Templomi istentiszteletre és gyülekezeti lelkialkalmakra járhat bárki, aki nem fizet egyházfenntartói járulékot. A választói névjegyzékbe azonban csak azok a felnőtt gyülekezeti tagok kerülnek be – és választhatnak presbitereket, illetve lehetnek maguk

Karakter • parokia.hu • 11

Mi az a stóla?

Fontos leszögezni, hogy a járulék befizetésével nem közvetlenül a lelkészünket támogatjuk, hiszen a befizetett összeg a gyülekezeti pénztárba kerül. Van azonban egy sajátos lelkészi illetmény, a stólapénz, amely olyan lelkészi szolgálatért adható, amelyek a mindennapokban plusz feladatokkal, időráfordítással járnak a lelkésznek – fogalmazott az esperes. Ilyen az esküvői és a temetési szolgálat. A stóla a lelkipásztor javadalma, amelynek 15%-át a Lelkészi Nyugdíjintézetnek nyugdíjjárulékként továbbítja a gyülekezet. Temetési és esküvői szolgálatok kérésekor megjelenhetnek plusz költségek is: például a templom takarításáé vagy a kántor felkéréséé. A keresztelés és az úrvacsora kiszolgáltatása szentség, ezért ezekért nem fogadnak el stólát a lelkészek.

A perselyadomány A gyülekezetek másik fő bevételi forrása a perselyadomány, amely titkos, névtelen adomány. A presbiterek számolják össze, és helyezik el a pénztárban az istentisztelet után. A koronavírus-járvány miatti kijárási korlátozás idejére az egyházkerületek vezetői azt tanácsolják a híveknek, hogy hétről hétre tegyék félre a perselybe szánt összeget, és egy összegben helyezzék el templomuk perselyébe a kijárási korlátozás feloldása után. A perselyadomány az istentisztelet része: felajánlás Isten munkájára, amelyet embereken keresztül végez. Egyben a gyülekezet gazdálkodásának egyik alappillére, ebből biztosítják a lelkész fizetését és állják a rezsiköltséget.

Régebben szokás volt az is, hogy a hívek Isten iránti hálájukat azzal fejezték ki, hogy anyagi javaikból az Ő szolgálataira tettek felajánlásokat. Ma ez az ünnepekkor az úrasztalára elhelyezett hálaáldozati boríték átadásával vagy az Isten dicsősé-

12 • Karakter • parokia.hu

gére tett felajánlásban fejeződik ki. „Ez utóbbi kezd kikopni a gyülekezetek életéből. Régen, ha valakinek nagy öröme volt, vagy imádkozott, és Isten megsegítette, meggyógyult, megosztotta ezt az örömét, és hozott ilyen felajánlást. Ha meghalt valakije, emlékharangot kért vagy örökölt valamit, akkor ez magától értetődő lelki mozdulat volt” – idézte fel Takaró András. Mindkét adomány – a boríték és az Isten dicsőségére tett felajánlás is – perselyes adománynak számít, és a gyülekezeti kasszába kerül.

Mire költenek a gyülekezetek?

A lelkészek és a gyülekezeti munkatársak bérét és a rezsit a már említett két bevételi forrásból fizetik a gyülekezetek: az önkéntes egyházfenntartói járulékból és a perselypénzből. Nagy gyülekezetekben szükség van több lelkészre is – számukról, beosztásukról, feladataikról és bérezésükről a presbitérium dönt. A fizetett munkatársak közé tartozhat még az egyházfi, a könyvelő, az orgonista-kántor, a diakónus, a takarító és a hivatalvezető. A hittanoktatók bérét állami normatívából fedezik az iskolák, csakúgy, mint a többi pedagógusét, noha előbbiek díjazása gyakran nem éri el utóbbiakét. A presbiterek és más szolgálattevők nem kap-

nak fizetést. A gyülekezet tehát állásfenntartó, ezért is fizeti a lelkészek utáni nyugdíjjárulékot a református nyugdíjintézetnek.

A presbiterek többéves, évtizedes rálátással számolják ki az előttük álló év költségvetését, amelyet egyensúlyban tarthat időnként egy-egy örökség vagy nagyobb adomány. Az, hogy a gyülekezetekben költségvetésszerűen kell gazdálkodni, azt is jelenti, hogy a lelkész megállapított bérénél sem többet, sem kevesebbet nem adhatnak az adott évben. A költségvetés tíz százalékát meghaladó eltérést a presbitériumnak újra meg kell tárgyalnia, és fel kell terjesztenie egyházmegyei jóváhagyásra, ez azonban ritkán fordul elő.

Az egyházközségek a hívek adományaiból fizetik a templom, a parókia és a gyülekezeti ház teljes rezsiköltségét, az összes gyülekezeti épület biztosítását, a karbantartási munkákat, valamint a lelkészi hivatal működési költségeit. Valamennyi lelkipásztor lakhatásáról gondoskodnia kell a gyülekezetnek. A misszióra is a gyülekezet adományaiból fordítanak, így a táborokra, csendesnapokra, konferenciákra, testvérgyülekezeti találkozókra. A rászorulókat is támogatják, van, ahol erre a célra külön diakóniai perselyt különítenek el. A koronavírus-járvány miatt sokan elveszítet-

ték munkájukat, ezért vannak gyülekezetek, ahol kifejezetten az ő átmeneti megsegítésükre gyűjtenek célzott perselyadományt. Tudunk olyan nagyvárosi gyülekezetről, amely a járvány idején felajánlotta segítségét egy kisebb, vidéki gyülekezetnek anyagi nehézségei enyhítésére.

Nem ritka az sem, hogy valamilyen célra gyűjt a gyülekezet: ki akarja festetni a gyülekezeti házat, harangot akar öntetni vagy támogatni szeretne egy külmissziói munkatársat – ezekre céladományt ajánlhatnak fel a hívek. Ezeket arra is kell felhasználni, amire gyűjtötték őket.

Ha egy gyülekezet iskolafenntartó, az iskola működését nagyrészt a gyermeklétszám alapján megállapított állami normatívából biztosítják, mivel az iskola közfeladatot lát el. Ezt egészíti ki a gyülekezet, a közegyház és a szülők részéről érkező támogatás, illetve felajánlás, valamint a pályázati források. Állami vagy önkormányzati támogatást kizárólag építkezésekre, felújításokra vagy táborokra, kulturális rendezvényekre kaphatnak gyülekezetek – szintén akkor, ha pályáznak. Erről minden részletre kiterjedően el is kell számolniuk. További bevételi forrásként szokták számontartani az egyházi fenntartású temetőt, ám az sok esetben inkább többletráfordítást jelent a gyülekezet számára.

mányát a bibliatársulatnak adják.

Egy másik perselyadományt egy Magyarország területén épülő vagy felújítás alatt álló református templom javára adnak tovább. Ezen kívül tehetnek további felajánlásokat is.

A Délpesti Református Egyházmegye gyülekezetei például egy vasárnapi perselyadományt olyan kis gyülekezetnek ajánlanak föl saját megyéjükben, amelyik a lét és nemlét határán egyensúlyoz – tudtuk meg Takaró András esperestől. Ezen kívül minden évben történhet olyan rendkívüli esemény – katasztrófa –, amelyre a református egyház valamennyi gyülekezete felajánlja egy vasárnapi perselypénzét.

Miből élünk voltaképpen?

Mindebből körvonalazódik, hogy az anyagi kérdések lelki és szemléletbeli kérdések is, amelyek tükrözik a gyülekezeti kapcsolódásunk mélységét, és megfordítva: a gyülekezetünk kapcsolódását hozzánk.

Tudjuk-e, miért tart el a gyülekezet egy vagy több lelkipásztort?

Magunkénak érezzük-e a közösséget, vagy a kötődésünk inkább arról szól, hogy református szertartásban szeretnénk részesülni életünk fordulópontjain?

Lelki vezetőként végzünk-e az élet minden területére kiterjedő missziót, segítjük-e az igehallgatókat például

abban, hogy érett felnőttségre jutva anyagi felelősséget vállaljanak azért, ami érték?

Ha hisszük, hogy a gyülekezetünk Isten munkájába kapcsolódott be, akkor a gyülekezetre bízhatjuk adományainkat, hogy jól sáfárkodjon vele, és arra fordítsa, amire a legszükségesebbnek ítéli meg annak vezetése. Támogathatunk, persze, emellett sok más civil kezdeményezést is, de ha lelki közösséget élünk meg Krisztus egyházával, anyagi odaszánásaink sorában első helyre kerülhet saját gyülekezetünk támogatása.

Ennek feltétele a hit mellett, amelyben osztozunk, a megfelelő kommunikáció és a bizalom, valamint a precíz és átlátható elszámolás.

Gyülekezeti részről érdemes megmondani, mire kérünk, mekkora segítség az, ami már számít, és jó, ha az eredményt is meg tudjuk mutatni. Gyülekezeti tagként pedig számot vethetünk elköteleződésünkkel és felelősségünkkel, előre gondolkodva arról is, hogyan segítjük közösségünket, amikor a járvány újabb hulláma ér el bennünket. Persze, csak akkor, ha a miből élünk kérdésre nem elsősorban egy sok tényezőtől függő pénzösszeg kiszámításával, hanem szívből jövő válasszal tudunk felelni.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Szolidaritás Bevételeinek felhasználásakor az egyház a szolidaritás jegyében gondol azokra az ügyekre és közösségekre is, amelyeknek nagyobb, akár sürgős szükségük van a közösségi háló megtartó erejére, így anyagi forrásokat mozgósít máshová is. A gyülekezetek ugyan önfenntartók, de olyan horderejű munkát, mint például a bibliakiadás, egyikük sem tud vállalni, ezért is jöttek létre a Magyar Bibliatársulathoz hasonló szervezetek. Az egyházmegyék minden évben egyszer gyülekezeteik perselyado-

Karakter • parokia.hu • 13

Tisztújítás Dunamelléken Balog Zoltánt választotta meg püspökévé a Dunamelléki Református Egyházkerület.

Az egyházkerületi főgondnoki tisztséget továbbra is Veres Sándor tölti be.

Megbízatásuk hat évre szól.

Egyházunkban hatévente kerül sor tisztújításra. Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök három cikluson át, mintegy 18 évig vezette az egyházkerületet. Mivel a püspöki szolgálati idő nem lehet ennél több, új püspök személyéről kellett döntenie a dunamelléki gyülekezetek presbitériumainak. A választáson a legtöbb szavazatot Balog Zoltán, korábbi emberierőforrás-miniszter, a Budapesti Németajkú Református Egyházközség lelkipásztora kapta – a leadott voksok 66,9 százalékát, szám szerint 200 szavazatot.

Az egyházkerületi főgondnoki tisztre a hivatalban lévő Veres Sándort választották meg, ő a szavazatok 65,7 százalékát nyerte el, szám szerint 197 szavazatot. Az egyházkerület 304 gyülekezetének összesen 331 szavazati számértéke van, mivel a nagyobb gyülekezetek több szavazati számértékkel rendelkeznek.

Balog Zoltánnal és Veres Sándorral még jelölésük után és a szavazatok leadása előtt beszélgettünk arról, miként képzelik el az egyházkerület jövőjét, és hogyan határoznák meg saját szerepüket a célok megvalósításában.

„Az evangélium az egyházon keresztül a világnak szól” Párbeszédre és elérhetőségre törekedne Balog Zoltán püspökként. Szerinte nincs üdvözítő politika, az egyház viszont lehetne önállóbb és bátrabb az evangélium képviseletében.

Hogyan érinti Önt, hogy sokan támogatták az egyházban a jelölését?

Nekem azért esett jól, mert akár az ellenkezőjét is el tudtam volna képzelni, hiszen a világi médiában rágalmazó támadások értek. Bízom benne, hogy ez a kétharmados támogatás a lelkipásztori, reménybeli egyházkormányzói szolgálatomnak szól.

14 • Karakter • parokia.hu

Valóban rendkívüli, hogy a politikából érkezhet valaki a püspöki székbe, még akkor is, ha már több mint két éve felhagyott a politikai szerepvállalással.

Miért vállalkozna a püspökségre?

Több mint húsz évet szolgáltam lelkipásztorként, belülről ismerem egyházunkat. Búcsút mondtam a politikának, ahol igyekeztem a miniszterségen belül is megmaradni lelki embernek és pásztornak. Úgy látom, egyházunk előtt Isten tágas teret nyitott, nagy lehetőségeink vannak, melyekkel nem élünk elég bátran. Közben pedig a szellemi, lelki küzdelem is élesedik.

Meg tudunk-e maradni az evangéliumi hűségben? Ehhez változnunk kell és változtatnunk. Mi az egyházban ezt lelki megújulásnak nevezzük. Ebben a helyzetben szeretnék

belső elhívásom alapján szolgálni a nekem adott kegyelmi ajándékokkal és azokkal a tapasztalatokkal, melyeket az elmúlt években a vezetésben szereztem.

Az egyház, a keresztyén közösség feladata, hogy azt az evangéliumot képviselje, amely a világ számára adatott, hiszen úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta... Ebben különböző módon lehetünk eszközök: miniszterként, lelkipásztorként, presbiterként, hívő édesanyaként, református pedagógusként, akár püspökként is.

Az Ön pozíciója mégis megváltozna: amit korábban zárt ajtók mögött mondhatott vezető politikusoknak, azt ezúttal püspökként kellene képviselnie.

Készen állna rá, hogy adott esetben nyilvánosan konfrontálódjon akár a kormányzattal is? Ön szerint tényleg ez a püspök legfontosabb feladata? Nem inkább az, hogy rendelkezésére álljon a lelkipásztoroknak, presbitereknek, az egyház népének, s így vezesse őket?

Ha, persze, a nyilvánosság előtt is szükséges jelt adni arról, hogy nem tartunk helyesnek valamilyen kormányzati döntést, akkor nem szabad elbújni. De amikor az egyház nevében nyilatkozunk, akkor mögöttünk és mellettünk állnak a minket megválasztott testületek, az egyházkerületi közgyűlés vagy éppen a zsinat. A politikai állásfoglalásoknál sokkal fontosabbnak tartom, hogy az emberi élet nagy kérdéseiben

mutassunk irányt, adjunk tanítást: házasság, család, gyermek, betegség és egészség kérdésében, vagy abban, hogyan lehet tisztességesen kiteljesedett életet élni. Beszűkült látás, amikor a püspökök az egyház nyilatkozatait kizárólag a szerint osztályozzák, hogy ezzel most lehet ütni egyet a kormányzaton vagy nem.

Mondanivalónkat abból kell levezetni, hogy az evangélium mire kötelez bennünket.

A válaszában említett testületi kiállás feltételezi a laikus egyháztagok, illetve vezetők méltó helyre kerülését, és talán a református öntudat – de nevezzük inkább felelősségvállalásnak – feléledését is. Fontosnak tartaná ezt?

A református jelenlétnek a magyar történelemben, közéletben mindig nagyon erős karaktere volt. Krisztus követői vagyunk református módon.

Azért is nagyon jó, hogy vannak presbitereink, református közszereplők, mert tőlük talán még jobban fogadja a világi közösség, ha beszélnek a hitükről és megmutatják, mit jelent keresztyénnek lenni, hiszen ők nem „hivatalból” teszik.

Támogatnunk kell a nem lelkészi hitvallókat, mert jelenlétük óriási lehetőség az evangélizációban, a misszióban, hogy Krisztus kötelékébe vonzzuk azokat, akik még nem ismerik az Ő szeretetét.

Ami viszont a leginkább ki van téve a világunkat sújtó krízisnek, az éppen a Krisztus szolgálatára sze-

Karakter • parokia.hu • 15

gődött pásztori egzisztencia. Ennek a gondozása, megerősítése, az ezzel kapcsolatos szolidaritás a gyülekezeti tagok és a lelkész társak részéről, ez az, amiben komoly hiányt látok. Milliónyi elvárásnak vannak kitéve a lelkészek részben jó, részben rossz szándékkal. Ezek között a vélt és valós szerepfeladatok között bolyonganak azok, akiknek talán nem elég erős a belső elhívásuk, illetve homályosak annak a körvonalai, hogy mi a lelkészi szolgálat lényege, s ebből milyen feladatok következnek. Ennek sokszor a családi életük, a testvéri közösségük és ők maguk látják kárát. Ha oda jutok, ezen mindenképp szeretnék majd segíteni. De ide tartozik az a kérdés is, hogy lelkészképzésünk mennyire készíti fel őket a szolgálatra.

Különböző nyilvános fórumokon sok más elvégzendő feladatról is beszélt, említette például az Egyházi Jövőkép Bizottság (EJB) asztalfiókban maradt munkáját, bár arra is utalt, hogy talán nem teljesen menthetetlen. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy lehessen eltérő véleményeket ütköztetni, ennek legyen biztonságos terepe, közege, a közös gondolkodás pedig eljusson a cselekvésig?

Nem véletlenül adtuk a „Colloquium Fratres” nevet annak a beszélgető körnek, amelyet éppen két évvel ezelőtt indítottunk el Hold utcai gyülekezetünkben egész egyházkerületi meghívással. Ez az elnevezés a magyar puritánok mozgalmából ered, akik úgy tartották, a testvéri beszélgetésnél nincs fontosabb, hiszen itt dől el, hogy megtaláljuk-e azután majd azt az utat, amelyen együtt tudunk menni. Talán az ilyen beszélgetéseknek a hiánya is vezetett oda, hogy száz felett van azoknak a jól képzett lelkipásztoroknak a száma, akik elhagyták a közösségünket. Őket visszavonzani a tudásukkal, az ismeretükkel, az elszántságukkal csak úgy lehet, ha elkezdünk

16 • Karakter • parokia.hu

újra beszélgetni egymással – nem azt nézve, ki milyen pozícióban van, hanem azt, hogy ki akar segíteni. És én nem is állnék meg itt: az egyházi szolgálat olyanok számára is vonzóvá válhat, akik korábban nem is gondoltak erre. Segíthetünk abban, hogy a belső elhívást a külső hívogatás is felerősítse.

Amikor az első beszélgetést meghirdettük, egy egyszerű e-mailes hívásra több mint száz lelkipásztor el is jött a Hold utcai templomunkba, ők mind beszélgetni akartak. Nem traktáltuk őket másfél órás előadásokkal, hogy lehetőségük legyen elmondani, mit gondolnak az egyház jövőjéről, hogy aztán ezt együtt megvitathassuk. Érdemi változást csak együtt lehet megvalósítani, ebben az együttben hiszek. A testületeink gyűléseit sem csak arra kellene használni, hogy előterjesztéseket vitassunk meg és azokról szavazzunk, hanem hogy meg is hallgassuk egymást. Így fog előbb-utóbb változni a légkör és az összetartás.

Szükségesek az ilyen fórumok egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati szinten is, nem csak azokkal tanácskozva, akiket valamilyen tisztségre megválasztottak.

Visszatérve az EJB-re: ezzel kapcsolatban lennének konkrét tervei?

Nem értek minden pontjával egyet annak, amit az Egyházi Jövőkép Bizottság javasolt. De az, hogy majdnem egy fél évtizeden keresztül dolgoznak a legjobb erőink egy olyan dokumentumon, amelyben fölmérik, hol tartunk, kijelölnek irányokat, s ehhez eszközöket rendelnek, majd ennek nincsenek következményei – ez pazarlás. Az újonnan felálló testületeknek újra elő kellene vennie ezt az ajánlást, és megnézni, hogy mit lehet ebből továbbvinni. A lelkészek hivatásgondozására vonatkozó javaslatokat, a nagyobb szolidaritást anyagi és lelki ügyekben, valamint a nyilvánossághoz és a köz-

élethez való viszonyunkra, lehetőségeinkre és küldetésünkre vonatkozó elképzeléseket is megszívlelendőnek tartom.

Az elmúlt időszakban nyilvános felszólalásaiban kiállt amellett is, hogy az egyháznak minél inkább önfenntartónak kellene lennie. Lehetséges, hogy a nagy összegű állami támogatások erodálhatták a gyülekezetek önfenntartási kedvét?

Pénzzel nagyon sokat lehet segíteni, de lehet ártani is. A pénz mérgezni tud, testvéri légkört, gyülekezetek közötti összetartást, szolidaritást, de ne felejtsük el, hogy nem a pénz mérgez, hanem a hozzá való viszony.

A pénz nem más, mint eszköz, az eszközt pedig jól kell tudni használni.

Valóban jelen van az a mentalitás is az egyházban, hogy majd ad az állam pénzt. Ezt a hozzáállást nem szabad elfogadni, még akkor sem, ha egyébként folyik némi mitologizálás e körül az állami támogatás körül.

Nem olyan óriási nagyságrend ez abszolút értékben. Különösen, ha számba vesszük, mitől fosztották meg ezt az egyházat hetven évvel ezelőtt, amikor teljesen önfenntartó volt. Minden önfenntartó eszközt elvettek tőlünk. Amit visszakapunk most, az lehet, hogy nagy összegnek tűnik, de csak ahhoz képest, amit az elmúlt években más kormányoktól nem kaptunk meg. Ők inkább elvettek például az egyházi iskoláktól.

Nem a templomtornyokat aranyozzuk. Nézzék meg iskoláink állapotát, főleg azokét, melyeket visszavettünk állami fenntartásból! Nézzék meg a baranyai templomokat, vagy hogy mennyi a fizetése a lelkipásztoroknak! A minimálbér körül mozog, egy diplomás embernek, akitől elvárjuk, hogy legyen szép családja, meg tanuljanak tovább a gyermekei, meg adjon rangot a településnek, ahol él. Mindezekben még mindig nagy a szükség!

Az aggályok nem is ennek szólnak, hanem annak, hogy a keresztény Magyarország szlogennel bármit el lehet adni, és bárkit meg lehet nyerni, legfőképpen az egyházakat.

Bogárdi Szabó István püspök úr mondta nekünk annak idején, hogy óvatosan írjuk oda az Alkotmány fölé, hogy „Isten”, mert akkor ahhoz kell majd mérni a magyar államnak magát, amit Isten vár tőlünk. Az, hogy mi kritikusan közelítünk ahhoz, ha valaki a keresztyénségre hivatkozik, nemcsak lehetőségünk, hanem alapvető kötelességünk: számon kell kérni azokat, akik rá hivatkoznak. A politikán belül is vannak, akik nagyon felszínesen „keresztényeznek”, és vannak, akik meg komolyan és felelősen mondják: egy állam nem védheti meg a keresztyén hitet, az az egyház feladata, az állam a keresztyén hitből következő életfor-

mát próbálja megvédeni és megerősíteni. Ez nagy különbség, és annak beismerése a kormányzat részéről, hogy tudja a helyét. Nem ő hozza az üdvösséget, mert nincs üdvözítő politika. De nem mindegy, minek a keretrendszerét erősíti. Jobb lenne, ha gúnyolódnának rajtunk, az emberi jövő ellenségének, maradi, arrogáns társaságnak és embereknek állítanának be bennünket?

Hadd hozzak egy példát! Az ún. genderkérdésben nagy ideológiai küzdelem folyik a férfi és női nemeket és nemi szerepeket illetően, s arról, hogy hogyan neveljük gyermekeinket. Azon, hogy az Isten az embert férfivá és nővé teremtette, hogy a házasság egy férfinek és egy nőnek a szeretetközössége, bármilyen szél fúj, jobbról-balról, KeletrőlNyugatról, a mi egyházunk nem fog változtatni, mert alapvető hitünkből

következő, ezt tanítja a Szentírás, ez az, ami teremtettségünkben gyökerezik. Az Alkotmány, a kormány is ezen az oldalon áll. Örülök neki. De nem azért állok itt, mert ők itt állnak.

Ahhoz, hogy a világot megnyerjük, az örök üzenetet mai nyelven kell hirdetnünk – ezt is többször hangsúlyozta az utóbbi időben. Mit ért ezen? Értelmesen, a 21. század emberéhez kell szólnunk. Komolyan kell vennünk azt a bibliai Igét, hogy ne szabjátok magatokat e világhoz, vagyis ne a kortársakon orientálódjunk általában, de akikhez küldettünk, azoknak próbáljuk megérteni a nyelvét!

Ahogy szintén Pál apostol mondja: görögnek göröggé, zsidónak zsidóvá lenni. Feladatunk megérteni az életvilágát annak, akihez szó-

Karakter • parokia.hu • 17

lunk. És az nem csak úgy általában a posztmodern vagy a 21. századi ember, hanem konkrét emberek itt, Magyarországon és a Kárpátmedencében. Ezen felül pedig van egy ezen is túlmutató küldetésünk nekünk, reformátusoknak. Az európai színtéren keresnünk kell a párbeszédet azokkal a református és más felekezetű egyházakkal, akik eltérnek a bibliai látásmódtól. Beszélgetnünk kell arról, miért vannak ott, ahol vannak, és mi miért vagyunk itt, ahol vagyunk.

Ha belépünk ezekbe a kommunikációs terekbe, és közben hűségesek vagyunk az örök üzenethez is, akkor meg fog újulni a nyelvünk is.

Ez inkább következmény, semmint előzménye a kapcsolatteremtésnek.

Szóval az egyháznak nyitnia kell, nem csak rendelkezésre állnia.

A szolgálatunk nem a kívülről sokszor gettónak tekintett, belül-

18 • Karakter • parokia.hu

ről oázisnak megélt egyház belső ügyeiről szól csak. Az evangélium az egyházon keresztül a világnak szól – nem pedig valamilyen belterjes közegnek, belterjes nyelven. Ez tanulási folyamat, nekem is az volt.

Hála Istennek, az édesapámtól sokat tanultam arról, hogy mit jelent nem belterjesnek lenni. Nemcsak behívni kell embereket az egyházba, hanem ki is kell menni az utcára, bemerészkedni a kultúra világába, a tudomány, a művészet, a munka világába, a kórházba, a börtönökbe, az iskolákba… Szüleimnél ezt az alkoholbetegek között végzett munkában tapasztaltam. Ott nem volt katolikus meg református, csak szabadulásra váró ember. Édesapám mindig azt mondta, hogy ezek az emberek azért alkoholisták, mert minőségi emberek: olyan igényük van a világgal kapcsolatban, hogy azt vagy nem kapják meg, vagy nem tudják megadni, ezért menekülnek az alkohol-

ba. De belőlük újra minőségi emberek válhatnak, ha megszabadulnak. A Kossuth-díjas művésznek és a világhírű tudósnak ugyanarra a két mondatban elmondható evangéliumra van szüksége, mint a segédmunkásnak, a hat osztályt végzettnek vagy az analfabétának. De csak akkor elég a két mondat, ha erővel tudjuk vinni az evangéliumot azokba a világokba, ahol most nem vagyunk jelen.

Lehet ebben szerepe az egyházi sajtónak is?

Nagy hiány, hogy nincs egy országos lefedettségű református rádió. Ez óriási missziós lehetőség lenne. De fontos missziós küldetése lenne itt a Károli-egyetemnek is. Egyrészt a teológiának, amely minden tudomány alapja. Ebből a pontból kiindulva rá lehetne nézni az egész világra, és azzal a nyitottsággal lehetne élni, hogy van valami, ami nekünk biztos horgonyunk, és közben mindenkivel

szóba tudunk állni. Az egész egyetemre nézve viszont komoly problémának látom, hogy a Károli csupán egy egyetem a sok közül. De mitől református? Miért tartunk fönn óriási energiabefektetéssel és pénzzel egy oktatási intézményt többezer diákkal? Az egyetem olyan szellemi műhely és erőtér lehetne, amin belül meg lehet vitatni a világ, az életünk legfontosabb kérdéseit, méghozzá úgy, hogy nekünk ezekről van egy evangéliumi álláspontunk, amit senkire nem kényszerítünk rá, de amivel megkínáljuk a velünk együtt gondolkodókat. Jól tanítani ugyanazokat a tárgyakat, amiket más egyetemen is tanítanak – ez kevés. Nekünk úgy kell tanítanunk, hogy abban benne legyen az evangéliumi keresztyén gondolkodásmód. Ezt az üzenetet, ezt a szellemi, lelki küzdelmet kellene az egyházi sajtónak is közvetíteni, nem a világi sajtó trendiségét másolni. Ez csak akkor sikerülhet, ha bízunk annak az erejében, amiben és Akiben hiszünk.

Intellektuális közegben mégiscsak könnyebb a nyitást szóba hozni, de vegyük például a cigányság helyzetét, amelyre szintén tett utalást a baranyai püspökjelölti fórumon! Gyakran úgy tűnik, a reformátusok ugyanolyan sommás véleménnyel vannak róluk, mint bárki más, holott a cigányoknak is szüksége van az evangéliumra.

Nagyjából a magyar társadalom átlagának megfelelően viszonyul a romákhoz az egyháztagok többsége. Sokan valószínűleg elutasítással, mások közömbösen, és hála Istennek, vannak, akik ebben feladatot, missziót látnak. Meg lehet ezt két oldalról közelíteni. A kormányzat feladata – én ezt képviseltem, amíg kormányzati pozícióban dolgozhattam a felzárkózáspolitikában – gyakorlati és stratégiai. A romák ma Magyarországon sok mindent nem veszíthetnek. A többségi magyar társadalom viszont nagyon sokat tud

veszíteni azzal, ha nem emeljük föl a romákat. Ez praktikus elv is: miért szociális segélyért álljanak sorba, miért ne lehetnének inkább adófizető állampolgárok? A másik érdekeltségünket ebben nagyon egyszerűen le lehet írni: ez a felebaráti szeretet. Nekünk, az egyházban, plusz motivációnk van, ami arról szól, hogy a legkisebbeket, az elesetteket föl kell keresni, és segíteni kell rajtuk. Látok nagyon sok olyan embert, akinek ez szívügye. Ebben az egyházakat összehasonlítva a reformátusoknak nem kell szégyenkezni, sem a felsőoktatásban életre hívott roma szakkollégiumainkkal, sem az általános iskolásokat segítő tanodáinkkal, sem a legkisebb gyerekeknek és édesanyjuknak alapított közösségi tereinkkel, a Biztos Kezdet Gyerekházakkal – ezek mind államilag támogatott programok. Ilyen lehetőségeket korábban mint egyház nem kaptunk, vagy csak sokkal kisebb mértékben.

Ami pedig a cigány–magyar együttélést általában illeti: nem kell félnünk sem az együtt-től, sem a különtől. Fogadjuk el és támogassuk, hogy a magyarországi cigányságnak az a része, amelyet meghívtunk az egyházunkba, a maga módján, mentalitásában, saját etnikai, kulturális közösségében éli meg keresztyén hitét. De újra és újra találkozzunk egymással, hogy nyilvánvaló legyen, ők is ugyanazt a Jézust szeretik, meg őket is ugyanaz a Jézus szereti ugyanúgy, aki minket. Utána megint megy mindenki a saját útján mindenféle gyűlölet és elutasítás nélkül, egymás hite által megépülve.

Vezetői szerepre készül: miben lenne ez más, mint az eddigi vezetői tapasztalata? Milyen püspök szeretne lenni, ha megválasztanák?

Számomra a legfontosabb: szóba állni másokkal. Nem az a fontos, hogy a kirakatban a püspöknek milyen arca meg médiaindexe lesz,

hanem az, hogy azok a lelkipásztorok, akikkel együtt szolgálja az egyházat, társra találjanak benne.

Olyan valakire, akihez odafordulhatnak lelki és az anyagi gondjaikkal, akinek elmondhatják, amit ők gondolnak a misszióról, az egyház jövőjéről, és akinek beszélhetnek arról, hogy nekik milyen terveik vannak. A püspök álljon rendelkezésére azoknak az egyházban, akiknek a pásztorolása rá bízatott. Nekem ez azért is lenne fontos, mert kíváncsi vagyok azokra az emberekre, akik mellé szolgatársként odarendelt Isten. S közben javítsunk együtt a hitoktatás rendszerén, alkossunk lelkészi hivatást védő törvényt, indítsunk el egy átfogó missziói tervet, melyben a Bethesdától kezdve a Károlin át a legkisebb gyülekezetig és országos szolgálati ágig mindenki megtalálja a maga kegyelmi ajándékainak, elhívásának megfelelő lehetőségeket és feladatot!

Mit gondol, a közös célok eléréséhez lenne elég munkatárs?

Az egyháznak nagyon fontos adottsága, hogy azokkal kell együtt szolgálni, akik „adatnak”. Éppen azokkal, akikkel Krisztus „egybeszerkesztette a testet”. Én ezt fontosabbnak tartom, mint hogy külső szuperembereket keressünk szolgálathoz.

Akikben elaludt, elsorvadt a szolgálni vágyás, a reformáció – az önreformáció és az egyházreformáció – lendülete, szenvedélye, inspirációja, azokban ébresszük föl azt a küldetéstudatot, amivel elkezdték ezt a munkát! Van kétezer lelkipásztorunk, Dunamelléken több mint négyszáz, és van többezer presbiterünk, több százezer gyülekezeti tagunk.

Ha ők mind hadra foghatók az evangéliumi szolgálatban, akkor a pokol kapui sem vesznek diadalt rajtunk.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 19

„Bőven van mit visszaadnom” Az élő kövek építése fontosabb, mint az élettelen kövekből építkezés – figyelmeztet Veres Sándor jelenlegi dunamelléki főgondnok és főgondnokjelölt, aki az egyház elsődleges feladatának a missziót látja. „Életem meghatározója, hogy lelkészcsaládból származom” – fogalmazott bemutatkozásában. Ennek köszönhetően választotta az egyházi szolgálatot is?

Itt a hangsúlyt én nem a szolgálatra helyezném, mert számomra ez inkább arról szól, hogy az istenkapcsolat az életem része. Mindig is az volt. Isten kegyelme, hogy már kiskorom óta vezetett családomon keresztül, bár ez csak később fogalmazódott meg bennem így. Ha valaki keresztyénként él, akkor benne van a mindennapjaiban, hogy a legfőbb parancs, azaz a szeretet szerint éljen.

Az istenszeretet és az emberszeretet olyan, mint egy kétszárnyú ajtó, amelynek mindkét szárnyát ki kell tárni ahhoz, hogy megnyíljon előttünk az út. Szüleim ajtaja fölött ott állt egy felirat: „Jézus mit szól hozzá?”

Bárhová megyek, bármit teszek, még ma is felteszem magamnak ezt a kérdést. Ebből természetesen következett eddigi pályám.

Mi az, amit mindehhez a mérnöki szemlélet tett hozzá?

Isten országában alapvetően rend van: mindennek helye és ideje van. Ez határozza meg, mi az, ami szükséges, és mi az, ami elégséges. Ez utóbbiról szól a mérnöki megközelítés is. Most, hogy olyan sok beruházás és építkezés folyik egyházunkban, egyházkerületünkben, különösen fontos, hogy szem előtt tartsuk a szükséges és elégséges mércéjét. Szintén a mér-

20 • Karakter • parokia.hu

nöki szemlélet sajátossága az előregondolkodás, amelynek fontosságára mindig felhívom a figyelmet a beruházások előkészítésénél.

Eddigi főgondnoki tapasztalata alapján hogyan látja a világiak szerepvállalását az egyház missziójában?

Az egyházi és világi szerepkörök közötti munkamegosztást talán egy skót moderátor fogalmazta meg a legfrappánsabban: partnerség, közösség, testvériség az evangélium hirdetésében. Ez azt jelenti, hogy míg a lelkészeknek rendeltetett az igehirdetés, addig nekünk egyrészt ennek a feltételeit kell biztosítanunk, másrészt a gyülekezetek közösségi alkalmain aktív és hitvalló módon kell részt vennünk. A misszió során nekünk, világiaknak is ugyanúgy feladatunk az evangélium továbbadása. Mindebben meghatározó a reformáció felismerése a hívők egyetemes papságáról. Ennek értelmében mindannyian felelősséget vállalunk azért, hogy a misszióból kivegyük a részünket. Az egyház elsődleges felada-

ta ugyanis a misszió, minden mást ehhez kell igazítanunk.

Hogy áll most a misszió ügye?

Hálát kell adnunk Istennek, hogy Magyarországon több mint ezer gyülekezet van, több mint ezer lelkipásztor hirdeti az élő Igét. Misszió tehát zajlik, de az eredményességén javítanunk kell. Egyrészt azért, mert sokkal többen vallják magukat reformátusnak népszámláskor, mint ahány egyháztagot hivatalosan számontartunk, és ezeket a névjegyzékünkből hiányzó embereket gyülekezeti közösségekbe kellene invitálni. Másrészt azért, mert megváltoztak a gyülekezeteink. Például a településstruktúra átalakulása miatt néhol új gyülekezetek alakulnak, máshol megszűnnek, vagy megváltozik az összetételük. A gyenge, szétesett állapotban lévő gyülekezeteknek nincs küldetéstudatuk, ezért nem képesek missziót végezni. A legégetőbb feladatunk a gyülekezetépítés, mert ez a misszió elengedhetetlen alapfeltétele.

Hogyan lehet megerősíteni a gyülekezeteket?

Ez a folyamat is imádsággal, az Igére való odafigyeléssel kezdődik.

Elsősorban ne szerkezeti változásokban gondolkozzunk, hanem abban, hogy a jó példákat hogyan tudnánk egymással megosztani! Nem fogjuk tudni felülről megváltoztatni a gyülekezeteket. Abban kell segítenünk egymást, hogy a látásmódunk, a küldetéstudatunk, az odaszánásunk megújulhasson. Vegyük észre azt, ha ki kell segítenünk a másikat, és legyünk képesek elfogadni a segítséget, ha arra rászorulunk!

Amikor Tőkéczki László korábbi főgondnok halála után megválasztották erre a tisztségre, úgy fogalmazott: nehéz az előd helyére lépni. Mennyire sikerült megfelelni ennek az elvárásnak?

Nehéz kettőnket összehasonlítani, hiszen én másfajta tálentumokkal rendelkezem, mint ő. Amiben hasonlítunk, hogy én is erős hittel, népünk és országunk iránti szeretettel végzem a szolgálatot, és mindkettőnk számára fontos az ifjúsági munka megerősítése. Úgy érzem, a gyülekezetek felé való odafordulásban sikerült átvennem a stafétabotot. Minden építkezést az adott gyülekezet személyes megismerésével kezdek.

Megválasztásakor célul tűzte ki, hogy a gyülekezetekben is nagyobb hangsúlyt kapjon az egymás iránti figyelem és szolidaritás. Sikerült e téren előrébb jutnunk?

Még van némi elmaradásunk e téren.

Nagyon sok gyülekezet megváltozott, új tagjai nem hozták magukkal a családból az egyházi hátteret, és számukra sokkal nehezebb a szolidaritás megélése, mert a mindennapi életükben nem ezt szokták meg. A diakóniai szolgálat megerősítése például segíthetne ezen. A rászorulók felkarolásának ez a módja sokat tehet azért, hogy a gyülekezeten belüli szolidaritás is erősödjön.

Ezért is fontos a gyülekezetépítéssel kezdeni, mert anélkül nem lesz közösség- és küldetéstudat sem.

Hogyan értékelné a most végéhez érő ciklus eredményességét?

Ha lehetőségünk nyílik majd egy kiadványban összefoglalni az elmúlt évek építkezéseit, Istennek köszönhetően hatalmas és gazdag anyag áll hozzá rendelkezésre. De az élő kövek építése fontosabb, mint az élettelen kövekből építkezés. A négy egyházkerület kapcsolata tapasztalatom szerint sokkal jobb lett, mint a korábbi ciklusokban, akárcsak az esperesek egymáshoz és a lelkészekhez fűződő viszonya. De az esperesi és gondnoki kar együttmunkálkodása még mindig nem ideális. A feladatok sokasága és az időzavar miatt időnként mások helyett próbáljuk elvégezni a feladatokat. Nehezítették a munkát az egyházkerület vezetőségének gyakori személycseréi, mert egy összeszokott csapatot nagyon nehéz újjáépíteni, ha menet közben nagyjából a fele lecserélődik.

Mi a legfőbb oka annak, hogy újabb ciklust vállalna?

Tavasszal még nem erre a szolgálatra készültem. Úgy terveztem, hogy az utolsó napomon is ugyanolyan lelkiismeretességgel végzem a munkát, mint az első napon, hiszen a botot futva kell átadni. Azért vállaltam el mégis a felkérést, mert szolgálatom során rengeteget kaptam másoktól, amit tovább szeretnék adni a közösségnek. Bőven van mit visszaadnom, ezért ajánlanám fel tapasztalatomat és tudásomat. De a főgondnok csak az egyik tagja a döntéshozók közösségének. A programok közösen születnek, a főgondnoknak nem lehet önálló programja. Állandó feladata, hogy a püspökkel együttműködve a gyülekezetek életét segítse.

Ha egyetértésben tudunk szolgálni a jövőben, akkor a munkánk is áldottá lesz.

Mindent Isten dicsőségére kell végeznünk, ez a közös szolgálat lényege.

Az idei Hold utcai disputában úgy fogalmazott, sokszor azért nem építünk kellő mértékben a laikusokra, mert hiányzik a bizalom és az elfogadás. Mit lehet tenni azért, hogy ez megváltozzon?

Ennek érdekében először nekünk, laikusoknak kellene megváltozni. Ehhez őszinte hang kell, és gyakoribb odafordulás egymáshoz. Jobban oda kellene tenni magunkat, intenzívebben jelen lenni a gyülekezet életében, utána kérhetjük a jobb megbecsülést. A lelkipásztoroknak pedig fel kell ismerniük, hogy a tehermegosztás nekik is érdekük. Ehhez szeretnénk példát mutatni az egyházvezetésben is. Itt köszönném meg Bogárdi Szabó István püspök úr irántam való bizalmát, amely ezt lehetővé tette számomra. „Fel kell készülni a lelkészképzés alapvető megváltoztatására” – írja bemutatkozásában. Miért van erre szükség?

A fiatal, frissen végzett lelkészeink sokszor olyan feladatokkal találják szembe magukat, amelyekre nem készítették fel őket. Ráadásul egyre kevesebben érkeznek közülük keresztyén családokból, ezért a lelkészképzést is ennek fényében kellene megújítanunk. Lelkipásztorokkal, püspökökkel, teológus tanárokkal kellene megvitatnunk, hogy ezeken a problémákon hogyan segíthetnénk. Hogy mi a megoldás, azt együtt kell megtalálnunk. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy nálunk nem minden teológusból lesz beosztott lelkész.

A járvány miatt nehéz helyzetbe került több egyházközség, és ez felgyorsíthatja a szervezeti átalakításokat is. Milyen strukturális reformokban gondolkodik?

Fel kell mérni a pontos állapotokat, figyelemmel kell kísérni a társadalmi változásokat, és a misszió elsőbbségét figyelembe véve igazodni ezek-

Karakter • parokia.hu • 21

hez! A missziói és anyaegyházközségek mellé be kell vezetni a támogatott egyházközség és a szórványközpont kategóriáját. A kistelepülési gyülekezetek támogatásának a rendszere már előkészítés alatt áll. El kell mozdulni az önfenntartóbbá válás felé. De emellett a lelkészekre is gondot kell fordítanunk! Biztosítani kell számukra az alapjövedelmet és a megfelelő lakhatáshoz való jogot.

Oda kell figyelnünk a lelkészcsaládokra, a lelkészházasságokra, a mis�sziói tudat megerősítésére!

A következő időszakban a megerősödés vagy a növekedés lesz a meghatározó?

A növekedést időben meg kell hogy előzze a megerősödés, mert csak az tud missziót végezni, aki a gyülekezeti szolgálatban is helyén van. Az egyháztagság vállalásokkal, kötelességekkel, felelősséggel jár együtt, ezért a bővülésnek a gyülekezetekből kell elindulnia. A hitre jutás csak az út kezdete, a keresztyénségnek ezután a szolgálatban való részvételben is meg kell nyilvánulnia, minden életkorban. Újra kell gondolnunk a gyermek- és ifjúsági szolgálatot is. Utóbbiban nagy hátrány, ha a lelkész nem boldogul az ifjúságvezetéssel. Budapest hetven gyülekezetéből tizenötben nincs ifjúsági csoport. Senki sem tehet arról, ha ehhez nincs talentuma, de ezt föl kell ismernie, és segítséget kell kérnie. Ezért lenne fontos az ifjúsági vezetőképzés egyházközpontú szervezése.

Mit értsünk az ifjúsági vezetőképzés egyházközpontú szervezésén?

Azt, hogy azoknak kellene részt vennie az ifjúsági vezetőképzés alkalmain, akiket a gyülekezet küld. Ha ugyanis valaki kellő támogatottság és felhatalmazás nélkül kezdene bele a közösségi ifjúságépítésbe, könnyen elszigetelődhet a gyülekezettől, vagy szembekerülhet a lelkésszel. Ezért lenne fontos, hogy a gyülekezet olyan

22 • Karakter • parokia.hu

fiatal gyülekezeti tagokat delegáljon, akikről látják és tudják, hogy a közösséghez tartoznak.

Milyen kérdések kerülhetnek még napirendre a következő zsinati ciklusban?

Erősítenénk az intézményrendszereinkben, főleg az oktatási intézményekben a református hitvalló lelkületet, például pedagógus-továbbképzések formájában. Fontosnak tartanánk egy egyházközpontú presbiterképzés elindítását is a Presbiteri Szövetség már meglévő képzése mellé, amely a mi saját egyházi struktúránkon belül működne. Én azt is fontosnak tartanám, hogy akit gondnoknak választanak, annak kötelessége legyen a képzésen részt venni.

A három év múlva esedékes választásokig kell kidolgozni ennek részleteit.

Egyházgazdálkodás, pénzügyek tekintetében milyen változások várhatóak?

Mindig meg kell határozni a legfontosabb területeket, és ennek megfelelően kell súlyozni az anyagi erőforrásokat. Az egyház rendjének, életének ez folyamatosan része. Gyülekezeti szinteken kell elkezdeni, ez alapján lehet egyházmegyénként, majd egyházkerületenként felépíteni, hogy mire van szükség. Ezek olyan élő feladatok, amelyek folyamatosak és nem ciklusfüggőek. A számok mögött pedig ott van Isten munkája is.

A folytonosság vagy az újítások kaphatnak nagyobb hangsúlyt a jövőben?

A folytonosságot ciklusról ciklusra meg kell őrizni, és a meglévőt kell megújítani, nem újat behozni.

Az egész református felfogásnak a lényege, hogy mindig vissza kell térnünk a keresztyén alapelvekhez, ezért a meglévőt ennek szellemiségében szabad csak megújítani. Az egyházvezetés bölcsessége abban rejlik, hogy fel tudja használni ehhez azoknak az egyháztagoknak a szolgálatát, akikben van tűz, lelkesedés, elhivatottság.

Hogyan képzelné el a leendő püspökkel való együttműködést?

Nincs bennem kétség, hogy akit megválasztanak püspöknek, amellé kell majd állnom. Figyelnem kell rá, segítenem kell a munkáját, ugyanakkor őszintén elmondanom neki azt is, ha valamit másként látok.

A közös állásfoglalások megszületéséhez szükségesek olykor a viták, de ha bármi nézeteltérésünk lenne, azt kisebb és zárt körben, például elnökségi üléseken kell megbeszélnünk, hogy azután együtt állhassunk ki valami mellett. Közgyűléseken nem képviselhetünk már más álláspontot.

A viták nem a nyilvánosság elé valók.

Már csak azért sem, mert a világi médiában ezekre hamar ráharapnak.

Mit lát az előttünk álló időszak legnagyobb kihívásának?

A keresztyénségünk mások szemében is hiteles megvallását és megélését. A világ figyel ránk, és ha valaki hitelesnek talál minket ebben, akkor megfordulhat fejében az, hogy csatlakozzon hozzánk. Ma is látnunk kell, hogy Isten igéje mennyire fontos számunkra, de látnunk kell azt is, hogy változik a világ, a kommunikáció, a nyelv. Azért nagy kihívás ez, mert a minket körülvevő világban egyre jobban erősödik a vallásellenesség és erőszak. Nem véletlen, hogy bemutatkozásomhoz Máté evangéliuma 6. fejezetének 33. versét választottam: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.”

Rendkívül aktuális gondolat ez abban a korban, amelyben mindenki a saját szabadságát hirdeti, holott valódi szabadságot csak Isten igazsága adhat. Amiről szólunk, annak igaznak kell lennie, mert a félrebeszélés hiteltelenít.

Barna Bálint Képek: Füle Tamás

A püspöki cím másik jelöltje Balla Péter, a Károli Gáspár Református Egyetem korábbi rektora volt, aki a szavazatok 33,1 százalékát, szám szerint 99 szavazatot kapott a presbitériumoktól.

Szerinte az egyházat ideje lenne annak látnunk, ami: elsősorban nem országos intézménynek, hanem hűséges gyülekezetek hálózatának – erről a Parókia portálnak adott interjúban beszélt korábban. Balla Péter elmondta: a bibliás hagyományok megőrzését és a párbeszédet a máshogy gondolkodókkal egyaránt fontosnak tartja. Mivel az egyházkerület szerkezeti felépítmény, fontos, hogy ne váljon öncélúvá, hanem a gyülekezetek legyenek mindig az elsők – figyelmeztetett. „Abban bízom, hogy ha az Úr ránk tekint, akkor hűséges lelkészeket és presbitereket lát. Mi vagyunk azok, akik gyakran nem így gondolunk az egyházra. Ha kimondjuk, hogy Magyarországi Református Egyház, gyűjtőfogalom jut eszünkbe, egy országos intézményé, pedig az egyház a gyülekezeteiben él. Abban pedig biztos vagyok, hogy az Úristen a kicsiny, hűséggel végbe vitt tetteket mind látja.”

A Balla Péterrel készült teljes interjúnkat a Parókia portálon olvashatja Ragaszkodom, hozzá, hogy merjenek ellentmondani nekem címmel.

Dr. Balla Péter 1962-ben született Budapesten. Egy év kecskeméti segédlelkészi szolgálat után négy éven át beosztott lelkészként szolgált a Budapest-Szabadság téri Református Egyházközségben, ma is itt egyháztag. Lelkészképesítő vizsgáit a Budapesti Református Theologiai Akadémián tette le, 1994-ben doktorált az Edinburgh-i Egyetemen, az év őszétől tanít a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán, az Újszövetségi Tanszéken, 2002-től tanszékvezető egyetemi tanárként. 2009 és 2011 között a Károli Gáspár Református Egyetem rektori feladatokkal megbízott rektorhelyettese, 2011 és 2019 között két cikluson át rektora. 2019 óta a Károli-egyetem Hittudományi Doktori Iskolájának vezetője. Harmadik ciklusban tagja a Dunamelléki Református Egyházkerület Közgyűlésének és a Zsinatnak. Felesége orvos, több mint 31 éve házasok. Három fiú- és egy leánygyermekük van.

Az egyházkerület főgondnoki tisztére Kovács Levente egyetemi tanárt, a Bankszövetség főtitkárát is jelölték. Kovács Levente a szavazatok 34,3 százalékát, szám szerint 103 szavazatot kapott. „Amikor fiatal lelkészekkel beszélek, ők nagyon bátran mernek kérdezni, nyitottak a folyamatos párbeszédre. Ennek azért örülök, mert valójában ez teszi lehetővé az alulról építkezést. Mindig megadom nekik a telefonszámomat, hogy bármikor elérhessenek, a célom az, hogy legyen valóságos párbeszéd a lelkészek és a főgondnok között. Aki nem képes vezetői pozícióban hosszú távon is megtartani az emberi arcát, az nem való vezetőnek. Bármelyik jelenlegi püspökjelölttel kell is majd együtt dolgoznom, arra fogok törekedni, hogy közös munkánk során az emberséges hozzáállásunk végig megmaradjon, és a szolgálat elsődlegessége hassa át munkánkat. A keresztyén humánum és etika mindig a jog elé kell hogy kerüljön! A törvénynek nem a betűje, hanem a szelleme számít, ez határozza meg a helyes eljárást a nehéz ügyekben” – fogalmazott Kovács Levente főgondnokjelölt a Parókia portálnak adott interjúban, melyet a www.parokia.hu-n olvashatnak Munkás esztendők előtt állunk címmel.

Dr. Kovács Levente presbiter 54 éves, egyetemi tanár, a Bankszövetség főtitkára. Oktatóként 3 egyetemen kutat és tanít, négy hazai és két nemzetközi tudományos lap szerkesztőbizottságának tagja, elnöke. Közgazdászként a Bankszövetség irányítása mellett négy vállalat vezetőségének tagja, alelnöke, illetve elnöke, továbbá két európai és egy globális szervezet igazgatósági tagja, illetve alelnöke. Az Evangélium 21 kortárs művészeti gyűjtemény megalapítója. Feleségével 5 fiúgyermeket nevelnek.

Karakter • parokia.hu • 23

„Isten fölemelte a mutatóujját” Újabb szigorításokat vezetett be a kormány a koronavírus-járvány miatt november közepétől. A hatékony védekezés forgatókönyvéről és a várható jövőről Falus András immunológus professzorral beszélgettünk.

December közepére a kórházak elérik teljesítőképességük határát, ezért csökkenteni kell az egészségügyre nehezedő terhet – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök 2020. november 3-án. Nyilatkozatát egy héttel később szigorú korlátozások követték – bár némely szakemberek szerint nem elég szigorúak. A tavaszihoz hasonló elővigyázatosságra a megbetegedések számának növekedésével ugyanis még inkább szükség van, csakúgy, mint a nagy számban végzett tesztelésre – erősítette meg lapunk-

24 • Karakter • parokia.hu

nak Falus András Széchenyi-díjas immunológus, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja.

A mi felelősségünk is A járvány terjedésének ebben a szakaszában minden kis lépés további láncreakciót indíthat el, mint ahogy minden kimaradó láncszem is életeket menthet. A helyzet súlyosságát érzékelteti, hogy a beazonosított betegek számát 15-tel kell megszoroznunk ahhoz, hogy reá-

lis képet kapjunk a fertőzöttek valódi számáról. Lapzártánkkor megközelítőleg másfélmillió (!) fertőzött lehet Magyarországon, vagyis csaknem minden 6. ember fertőz, még akkor is, ha nincs tünete. „Nem az a veszélyes, aki megbetegszik, mert ő otthon marad, vagy rosszabb esetben kórházba kerül. Akiről nem tudják, hogy beteg, de fertőz, annak az elővigyázatlansága jelent egészségügyi kockázatot” – figyelmeztetett a szakember.

Tesztekkel a fertőzési lánc megszakításáért Az egyéni felelősségvállaláson túl a megfelelő számban végzett tesztelésnek is óriási szerepe van abban, hogy azonnal izolálni lehessen a fertőzötteket, vagyis idejében meg lehessen szakítani a fertőzési láncokat. Jó hír, hogy a kórházi dolgozókat, a pedagógusokat és a szociális intézmények dolgozóit november közepétől hetente tesztelik. Jó lenne, ha ezeket az antigénteszteket a lakosság körében is egyre nagyobb számban alkalmaznák – véli a szakember. „Ez a PCR-hez képest kissé alacsonyabb érzékenységű, de annál gyorsabb vizsgálati módszer a fertőzést okozó vírus antigénjét mutatja ki a betegség korai szakaszában. Mivel nem annyira érzékeny, a feldolgozása egyszerűbb és jóval gyorsabb, negyed óra alatt megvan az eredmény. A tesztelést azonban nem az amúgy is túlterhelt mentősökkel kellene végeztetni.”

Miért olyan ártalmas a koronavírus?

Rendkívül komoly helyzetről van szó, nem pedig a megszokottnál valamivel fertőzőbb influenzáról, és végképp nem erős nátháról – hangsúlyozta az immunológus. Sokan még most is úgy vélik, az elhunytak szervezete az alapbetegségeik miatt adta föl a harcot, ezért a koronavírus szerepét nem kell túlértékelni. Falus András szerint azonban éppen fordítva van: olyan betegségekbe halnak

bele emberek idő előtt, amelyek nem feltétlen lennének halálos kimenetelűek számukra.

Hogyan leszünk védettek?

A legjobb védekezés a SARS-CoV-2 ellen minden kétséget kizáróan a védőoltás – véli a szakember. „A védőoltással immunmemóriát alakítanak ki a szervezetben, ezért létre kell hozni a vírus nem fertőző, legyengített változatát egy megölt vagy felszíni részéből, vagy pedig – mivel már ismerjük a genomját, azaz az örökítőanyagát – laboratóriumban előállítani. A vírusfehérjéket meg lehet tervezni, Magyarországon is folyik ilyen munka.” Ám mivel etnikumonként és egyénenként is jelentős különbségek vannak az emberi szervezetek között, ezért a védőoltást úgy próbálják előállítani, hogy az minél több ember immunválaszát képes legyen kiváltani, vagyis széles körben hasson – tette hozzá.

Védekezzünk az influenza ellen is!

A koronavírus-járvány a száraz, meleg nyárban sem tűnt el, a nedves, hideg tél pedig még inkább kedvez a vírus szaporodásának. Ezzel egy időben az influenzajárvány is újrakezdődik, a két vírus találkozása pedig egy ember szervezetében megsokszorozhatja a veszélyt, amit rá nézve bármelyik jelenthet. „Mindenkinek érdemes lenne beadatnia az influenza elleni védőoltást, ami legalább az egyik vírusfertőzés ellen immunitást biztosít két héten belül. Így ha bárki tüneteket észlel magán, legalább azt jó eséllyel kizárhatja, hogy influenzás lenne.” A kormány mindenki számára ingyenessé tette az influenza elleni védőoltást, a gond csak az, hogy nincs elegendő belőle – tette hozzá a professzor. „Sajnos nem rendeltek eleget, pedig ez nem olyan dolog, mint az élelmiszer, amit szükség esetén importálni lehet máshonnan, hanem hónapos előkészületeket kíván.”

A háromkomponensű inflenzaoltásból idén egymillió-háromszázezer darabot állítottak elő, ahogy tavaly is. Tavaly a fele fogyott el, a többit ki kellett dobni – mondta Falus András. „Ezt nem lehet eltenni, ráadásul minden évben más a vírus, ami ellen kifejlesztik. Úgy hozzák létre, hogy tyúktojásban felszaporítják, majd izolálják a vírust, azután pedig hővel és bizonyos kémiai módszerekkel elölik. Így a teljes vírust megőrzik, de az már nem fertőz.”

A négykomponensű influenzaoltás nem elölt vírusból, hanem vírusdarabkákból áll. Azokból a vírus köpenyén található fehérjékből állítják össze, amelyek ellen immunválasz jöhet létre. Ebből mindössze százezer készült. „Ez a hatékonyabb, hiszen többféle vírusvariáns ellen is véd. Hosszú évek tapasztalata alapján azonban a háromkomponensű védőoltás is megfelelő védelmet biztosít, mellékhatása pedig minimális, például rövid ideig tartó izomfájdalmat okozhat.” Ígéretes vakcinák Jó hír, hogy lassan, de biztosan már a koronavírus ellen is érkeznek jó vakcinák, és léteznek olyan hatóanyagok is, amelyek segítenek a szervezetnek a vírus leküzdésében. „Ilyen a favipiravir és a remdesivir – a Richter ez utóbbi gyártását el is kezdte, hiszen mindkét szer licencét felszabadították már” – mondta Falus András. „Nem lehetetlen, hogy a decemberre kilátásba helyezett orosz vakcina is jó lesz, nem becsülném le az ottani kutatókat, orvosokat, de sajnos egészen biztos, hogy vannak mellékhatásai. Nem végezték el ugyanis az Európában kötelezően előírt ellenőrzéseket. A védőoltás-ellenesek így is kiragadott, anekdotikus történetek

Karakter • parokia.hu • 25

alapján híresztelik, hogy általában az oltás veszélyes. A várható mellékhatások tovább erősíthetik az oltásellenességet.” Ígéretes vakcinát fejleszt több más gyógyszergyártó cég is, a Pfizer, a Sanofi, és van egy kínai vakcina is, amelyet Kanadában próbálnak ki, komoly ellenőrzéssel. Legkésőbb jövő év közepén biztosan eljutnak hozzánk ezek is, de a koronavírus nem fog eltűnni az immunológus szerint. „Ugyanúgy itt lesz, ahogy az influenza is – és abban is halnak meg emberek. A járványnak lesz hatodik, hetedik hulláma, de addigra nem is egy, hanem több védőoltás is rendelkezésre áll majd. Ami indokolt is, hiszen már most úgy tűnik, hogy a gyerekeknek mást kell beadni, mint a fel-

nőtteknek.” Nem tudjuk, milyen mellékhatásai lehetnek magának a fertőzésnek, vagyis milyen szövődmények alakulhatnak ki egy fertőzésen átesett ember szervezetében akár öt év múlva. „Az valóban a védettség kialakulásának egyik módja, ha a társadalom nagy része átesik a fertőzésen, de ennek felgyorsítása jelenleg kétes kimenetelű lehet, hiszen annyira ismeretlen ennek a vírusnak az esetleg elnyúló, késői hatása.” Ezért gond, hogy egyes országokban a nyájimmunitás gyors elérésére törekedtek. Jó döntés volt, hogy a magyar kormány nem ezt az utat követte, de tudatosítanunk kell, hogy a védettség eléréséig – azaz az átoltottságig – nem zökkenhet vissza minden a régi kerékvágásba – állítja a professzor.

Falus András akadémikus öt másik szakemberrel együtt 2020. április 27-én juttatta el a járványhelyzet kezelésére tett szaktudományos megalapozottságú ajánlását a döntéshozóknak, melyet ismeretterjesztő jellege miatt a Magyar Tudományos Akadémia honlapján is közzétettek Tesztek, csoportok, szelektív intézkedések: a Magyar Tudományos Akadémia ajánlása a Covid-19 járványügyi kezeléséhez címmel. Mint írják, az akkreditált teszteknek, majd a validált gyógyszereknek és vakcináknak sürgősen százezres, de akár milliós nagyságrendben rendelkezésre kell állniuk Magyarországon. Nagy a nemzetközi verseny a megszerzésükért, az árak gyorsan emelkednek, a hazai fejlesztések támogatása ezért kulcskérdés, és sürgető is.

26 • Karakter • parokia.hu

Szedjünk D-vitamint!

A járványhullám egyszer vissza fog húzódni, és megnyugszik, de bármikor visszajöhet. „Előfordulhat, hogy egyszer csak fogja magát és elgyengül – bár egyelőre nem úgy tűnik –, mindenesetre lehetnek olyan dinamikák a járványban, amelyeket nem értünk. A vakcinát és a jó gyógyszereket épp ezért nem lehet megúszni. A D-vitamin jó gyógyszer, mert a legsúlyosabb, heveny tüdőgyulladással járó esetekben csökkenti a tüdőben feldúsuló bradikinin nevű anyag termelődését. Ideális körülmények között ez az anyag segíti a vérnyomásszabályozást és javítja az oxigénellátottságot, de a koronavírus-fertőzés hatására túl sok keletkezik belőle, és mivel nedvesség hatására úgy viselkedik, mint egy szivacs, gátolja az oxigénfelvételt. Ezzel olyan hatást vált ki, mintha az ember egy vizes rongyot az arca elé szorítva lélegezne. Ennek leküzdéséhez fontos többek között a D-vitamin pótlása.

Ez nem is igazi vitamin, inkább hormon. A magyar populáció nagy része D-vitamin-hiányos, ezért mindenképpen pótolni kell a szervezetünkben.”

Az immunválaszt lelki tényezők is

befolyásolják, a gyász, a depres�szió rontja az általános állapotot, így a járvány közepette érdemes a lelki támogatásra is hangsúlyt fektetni.

Bizalom és jó kommunikáció Falus András hangsúlyozta: nem kezelhetjük úgy a járványt, hogy februárra lesz tizenötezer halott, őket elgyászoljuk, és majd túlleszünk az egészen. „Ez többezer ember életét jelenti, akiket meg lehetne menteni szigorúbb intézkedésekkel és transzparens kommunikációval. Világszerte nyolcmilliárd ember egészségéről van szó, a vírusfertőzés miatt eddig csaknem 1,3 millió ember meghalt.

Mindenki feszülten várja a fejleményeket, a híráradatban nehéz is elválasztani a búzát az ocsútól. Ilyen légkörben az egymásnak ellentmondó információk bizalomvesztéshez vezetnek, ezért fontos lenne vállalni, hogy a szakemberek az aktuálisan legbiztosabb adatokra támaszkodva nyilatkoznak. Egy napjainkban kialakult járvány természetéről és alakulásáról ezért nem lehet végleges kijelentéseket tenni.”

Hit és hiedelmek A járvány tükröt tart: megmutatja, mennyire hatott ránk a korszellem, milyen életmódot folytatunk, és ez mennyire fenntartható valójában. Az új típusú koronavírus mellett azonban más is felütötte a fejét. „Nem hiszünk a hivatalosságnak, amit a rossz kommunikáció felerősít. Újfajta középkor kialakulásának félelme van bennem. Az tökéletesen igaz, hogy Isten kegyelme védhet csak meg bennünket, de ennek a kegyelemnek része a tudomány, annak az erőfeszítései. Az átlátható, egyenes, őszinte, árnyalatokat felmutató tájékoztatásra éppen ezért nagyobb szükség lenne, mint valaha. Ehhez felnőttként kell kezelni az embereket. Jó lenne, ha egy ilyen kataklizma után nem a hedonizmus és az önzés erősödne, ami abból a lemondásból ered, hogy úgyis meghalunk, hanem a hit.”

Az idősek számára is van remény Mivel a krónikus betegekre és a 65 éven felettiekre különösen veszélyes a koronavírus, nem egyszer hallani, ahogy idős emberek arról beszélnek: ha ők megfertőződnek, biztosan belehalnak. Falus András szerint

azonban a genetika szerepét nem szabad alábecsülni. „Nem ilyen gyorsan terjedő módon, de azért voltak a jelenleginél súlyosabb járványok. A 75-200 millió áldozatot szedő bubópestis-baktérium Európa 25 százalékát kiirtotta a 14. században, és elmúlt, hiszen voltak túlélők.

Ez a genetika miatt van. Egyes emberek immunrendszerében van valami, ami megvédi őket. A védettségnek ez a szelekciója nagyon szomorú az egyén szintjén, de a populáció szintjén reményteljes. E mellé ma már felsorakozott az orvostudomány, a szociálpszichológia – az embereket lehet arra edukálni gyerekkortól kezdve, hogy tudják, milyen fontos művelet a kézmosás, a szellőztetés, és most a maszkviselés, a távolságtartás is.”

Foglaljuk össze, mit tehetünk!

Noha a tavaszi reakciót a lakosság és a kormány részéről egyaránt eltúlzottnak értékelhetik sokan, Falus András emlékeztetett: akkor ez volt a felelős magatartás.

Most azonban már látjuk is megvalósulni, amitől akkor még csak tartottunk – ezért elengedhetetlen, hogy

Karakter • parokia.hu • 27

komolyan vegyük a járvány elleni védekezést a legszűkebb körben is, akkor is, ha nem ellenőrzi senki. Lapzártánk idején naponta több mint száz ember veszíti életét a járványban – a számadatok mögött pedig valódi emberéletek vannak, valódi szenvedéssel, és családok gyásza. Egyre több számunkra értékes ember életéért aggódunk, és a legszomorúbb, hogy nem ők az utolsók. De kik az elsők, akiknek az élete azon is múlik, amit a következő órákban, hetekben teszünk, vagy amiről hajlandók vagyunk lemondani?

Vegyük sorra, mi tartozik saját felelősségi körünkbe!

• Viseljünk orrot és szájat takaró maszkot! A tudomány jelenlegi állása szerint a betegség lefolyását nagymértékben befolyásolja, hogy milyen módon és mennyiségben kapta el a vírust valaki. Nem mindegy, hogy érintéssel jutott be a szervezetébe vagy rátüsszögtek. Legyünk tekintettel azokra, akik szeretnék védeni magukat és a családjukat! Nélkülünk nem fog menni nekik.

• Alaposan mossuk, illetve fertőtlenítsük a kezünket! Fertőtlenítsük vírusölő szerrel a kilincseket és a különböző felületeket, sőt, a hazahozott élelmiszer csomagolását is.

• A vásárlásokat és egyéb elintéznivalókat igyekezzünk tömbösítve, lehetőség szerint heti egyszer vagy online elvégezni! A nem sürgős ügyeket halasszuk későbbre!

• Maradjunk otthon, ha mégis muszáj emberek közé mennünk, utaznunk, sorban állnunk, tartsunk 1,5 méteres távolságot! Bár fájdalmas lehet lemondani a személyes találkozásokról, de ha ez tavasszal indokolt volt, most még inkább az.

A teljes lezárás nem tesz jót a léleknek, de arra nem is lesz szükség, ha józan belátással korlátozzuk magunkat.

• Ha a családunkban valaki teszteredményre vár, az azt jelentheti, hogy már mi is fertőzöttek, sőt, fertőzők lehetünk – tünetmentesen is. Ez esetben kerüljük a kontaktust másokkal addig is, míg biztosabbat nem tudunk!

Karanténba akkor kell vonulni tünetmentesen is, ha tizenöt percnél tovább szoros kontaktusba kerültünk egy bizonyítottan fertőzött személlyel az elmúlt 14 napban. A karantén hossza tünetmentes személyek számára 10 nap. A biztonság kedvéért ilyenkor is kérhetünk térítésmentes gyorstesztet. A mintavétel céljából felkereshető intézmények listája a Nemzeti Népegészségügyi Központ honlapján (www.nnk.gov.hu) megtalálható.

• Ha tüneteket észlelünk magunkon, hívjuk a háziorvosunkat, aki értesíti a mentőket – a mintavétel az otthonunkban történik, de az eredményre napokat kell várni. Addig, amíg nem érkezik megnyugtató válasz a negatív teszteredményről, ne menjünk emberek közé!

• November közepétől a középiskolák és a felsőoktatási intézmények ismét távoktatást végeznek, csakhogy a tünetmentes fertőzők legnagyobb számban épp a továbbra is közösségbe járó óvodás vagy kisiskoláskorú gyerekek között lehetnek. Óvjuk a 65 éven felüli és a valamilyen alapbetegség miatt veszélyeztetett ismerőseinket, családtagjainkat! Viseljünk maszkot, ha velük találkozunk, és biztosítsuk a szellőzést zárt térben!

• Étkezzünk egészségesen és mértéktartóan, végezzünk mindennap testmozgást és szedjünk D-vitamint!

• Gondoskodjunk előre némi tartós élelmiszerről, higiénés eszközökről, és szerezzük be azokat a gyógyszerkészítményeket (pl. láz- és fájdalomcsillapítót), amelyekre és amilyen mennyiségben szükségünk lehet nekünk és családtagjainknak egy esetleges megbetegedés és karantén során!

• Otthon jobban fertőzünk, mint a munkahelyen, hiszen több időt töltünk együtt és szorosabb kontaktusban. Ha beteg van a családban, akkor lehetőség szerint el kell különíteni – külön szobában is egyen, igyon és aludjon –, a közös helyiségekben pedig ebben az esetben otthon is érdemes maszkot viselni mind a betegnek, mind a családtagoknak. Ennek érdekében szerezzünk be sok és valódi védelmet biztosító maszkot!

• Végül pedig: tartsuk magunkat az aktuális korlátozásokhoz!

Jakus Ágnes

28 • Karakter • parokia.hu

Egyről a kettőre jutni Tanítás, tanulás, tanulság – avagy a tavaszi karanténidőszak digitális tanrendjének tapasztalatai a magyar református oktatási intézményrendszerben.

Keveset tudunk még arról, hogyan hatott az iskolarendszerekre a koronavírus-járvány miatti digitális oktatásra történt hirtelen átállás. Idén márciusban a magyar pedagógusoknak gyakorlatilag egy hétvége alatt kellett megjárnia a digitális fejlődés szintjeit, és a pedagógiai szakmai szolgáltatásnak is körülbelül két napja volt, hogy ezt kellően megtámogassa. Az eddigi tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy a digitális átállás miatt megnőhettek a tanulók közötti és iskolák közötti különbségek, ami megnehezítette a hagyományos oktatási formákra történő visszaállást is. Megváltoztak a szerepek és funkciók, új terek és problémák nyíltak. De milyen visszajelzések érkeztek a tavaszi digitális oktatásról és szakmai támogatásáról a magyar református intézmények, peda-

gógusok, szülők, diákok részéről? Milyen tanulságok vonhatóak le a tapasztalatokból? Ezekről beszélt ősszel a Református Pedagógiai Intézet Tanévkezdő Országjáró nevű budapesti rendezvényén Kopp Erika, az ELTE PPK Neveléstudományi Intézetének docense és Szontagh Pál, az RPI igazgatója.

A távolléti digitális oktatás és tanulás tapasztalatai „Nem valódi távoktatásról van szó, hanem rendkívüli helyzetben folytatott távolléti oktatásról. A különbség az, hogy a távoktatásnál előzetesen ezzel a céllal készítjük elő az anyagokat, a távolléti oktatás során pedig az addigi jelenléti oktatást próbáljuk hirtelen átemelni egy távolléti rendszerbe” – tisztázta a fogalmakat Kopp Erika.

Karakter • parokia.hu • 29

ra a pozitív tapasztalatokra, amelyek előremutatóak lehetnek.”

„Mindez nagyon gyors adaptációt, átállást követelt az intézményektől, ezért szervezeti szintű tanulási folyamatokra van szükség: arra, hogy a pedagógusok a saját meglévő ötleteiket és jó gyakorlataikat hihetetlenül gyorsan elterjesszék a rendszerben. A digitális átállás során óriási jelentősége van a szervezeti tanulásnak és a szervezetek közti tudásmegosztásnak.

Ez a kulcsa annak, hogy ilyen rendkívüli helyzeteket kezelni tudjunk.”

Kopp Erika összegezte azokat a kérdőíves vizsgálati eredményeket, amelyeket az RPI felkérésére segítettek kitöltetni a református köznevelési intézmények, rengeteg adatot szolgáltatva ezzel. „A felmérés célja az volt, hogy lássuk az erősségeinket és hibáinkat” – fogalmazott az előadó. „Az iskola a szülők, gyerekek és tanárok közössége, ezért tartottuk fontosnak, hogy mindhárom csoport véleményét kikérjük, és ezekből együttesen alakítsuk ki az általános helyzetképet. Célunk, hogy rendszerszintű értékelést kapjunk. Fontos, hogy nem a statisztikai valóságot vizsgáltuk, ez véleményeken alapuló nézetkutatás.

A résztvevők saját gondolati konstrukciójuk alapján válaszoltak, ennek a megértésére fókuszáltunk, és azok-

30 • Karakter • parokia.hu

A docens szerint figyelembe kell vennünk a kiértékeléskor, hogy a református iskolák sajátos alrendszert alkotnak a magyar oktatási intézményrendszeren belül. Többnyire olyanok tanulnak benne, akik ott szeretnének tanulni. Ez az elköteleződés nagyon sokat segít a tanulás iránti elköteleződésben is. A másik sajátossága, hogy ma már nem csak elit intézmények a részei, mint korábban. „A felmérés egyrészt egyfajta fejlesztő-értékelési eszköz, hogy kijelöljünk továbbképzési területeket, fejlesztési feladatokat, és feltárjuk azokat a jó megoldásokat és sikereket, amelyeket meg lehet osztani. Másrészt nagymértékben segítheti az intézmény önértékelését is, ha a teljes képhez hasonlíthatja magát, hiszen látja, mi az, amit jobban csinált másoknál, és mi az, amit másoktól érdemes eltanulnia.”

A felmérésben részt vevő református intézmények négyféle kérdőívtípust kaptak: pedagógusoknak, szülőknek, alsó tagozatosoknak, valamint felső tagozatosoknak és középiskolásoknak szólót. Az intézmények eldönthették, hogy e négy közül hányfélét küldenek ki. Az intézmények közel fele küldte ki mind a négy típusú

kérdőívet. Összesen 37 intézményből érkeztek válaszok, 80%-uk általános iskola volt. „Figyelembe kellett venni a kitöltöttség általános problémáit is, mint például a hozzáférés, érdekeltség, magánélet védelme, névtelenséggel kapcsolatos bizalmatlanság. Az iskolai minőségfejlesztéssel kapcsolatos kérdőíveknél ezen felül probléma lehet az is, hogy azok szeretnek válaszolni, akiknek szélsőséges véleményük van, vagy kiemelten lojálisak az intézményhez.”

Az alsósok alapvetően pozitívan élték meg a tavaszi időszakot, de ebben nagy szerepe volt a dicséreteknek és a jó eredményeknek. Szerették az érdekes feladatokat és azt, hogy segítettek nekik. Általános számonkérési gyakorlat volt, hogy fotót kellett készíteni a kitöltött munkafüzetről, ezért fontos lenne, hogy rendszerszinten támogassák a pedagógusokat digitális feladatsorok elkészítésével.

Megjelentek ugyan új pedagógiai elemek, de igen ritkán és kevés helyen.

Azoknak az alsósoknak, akik többször találkoztak online, jobban hiányzott a pedagógus személye. Nagyon eltérőek voltak a gyakorlatok a tekintetben, hogy napi vagy heti volt a feladatadás, de a szorongás csökkentése szempontjából ez nem számított. Ami csökkentette a szorongást, az a rendszeres online kapcsolattartás volt.

A felsősök és a középiskolások 10%-a jelzett problémát az eszközhozzáféréssel. „Ez sok, ezen el kell gondolkodni! Alaposabban fel kellene mérni, hogyan állunk digitális eszközökkel!”

A diákok fele jelezte, hogy fejlődött az önálló tanulásban, de a maradék 50%-ot tudatosan kellene fejleszteni, ezért Kopp Erika szerint minden osztályban szükség lenne tanulásmódszertannal foglalkozni. Náluk is meghatározó volt a befotózott feladatok bemutatása, viszont a pedagógusok 90%-a tudott online feladatsorokat is készíteni. A leghasznosabbnak a videókat találták a diákok, utána a befotózott feladatokat, majd az online játékokat és az egyes alkalmazások naptárfunkcióit. Több mint felük vélte úgy, hogy a tanáraik fejlődtek a tavaszi félév során, ezt leginkább az online óratartások kapcsán érezték.

A szülők pozitívan értékelték a távolléti oktatás egészét. Visszajelzéseik alapján vannak kiemelkedően eredményes intézmények, az általuk alkalmazott megoldásokat érdemes lenne szélesebb körben megosztani. Voltak iskolák, ahol a szülők többsége úgy érezte, nem kap elegendő tájékoztatást, ezért hasznos lenne egy általános tájékoztató anyag, mert nem elég szóban elmondani a tudnivalókat. Nem mindenhol érezték a szülők, hogy a gyerekük kellő segítséget kap az eszközhasználathoz az iskolától. Feladat még az intézményi struktúrák egységesítése, az interaktivitás és online kapcsolattartás gyakoribbá tétele, a különböző pedagógusok munkájának az összehangolása, és a készségtárgyak szerepének, más tantárgyakkal való összekapcsolási lehetőségének átgondolása.

Virtuális térbe szorult pedagógiaiszakmai szolgáltatás „Nekünk, akik a szakmai szolgáltatásban dolgozunk, szintén újszerű,

váratlan, sok esetben megdöbbentő kihívást jelentett a digitális átállás” – kezdte előadását Szontagh Pál. „Bár voltak digitális oktatással kapcsolatos anyagaink, képzéseink, ismereteink, de nem abban a mennyiségben, amelyre március 16-án hétfőn szükség lett volna. Mi is a laptopkamerák mögött találtuk magunkat, és így próbáltunk segíteni a pedagógusoknak.

Az alapvető céljaink azonban nem változtak: külső szakmai támogatá-

sok útján, valamint az intézményen belüli és intézmények közötti tudásmegosztás elősegítésével kell biztosítanunk a releváns és pontos ágazati információk áramlását, elősegítve a kompetenciák fejlesztését, az innovációt, valamint az intézmények tanuló szervezetté válását.”

A tavaszi karantén alatt nemcsak pedagógiai folyamatokat kellett menedzselni, hanem hiányzásokat, betegségeket, osztályzásokat, értékeléseket, munkajogi kérdéseket és egyebeket. Szontagh szerint ezekben is joggal számított az RPI segítségére a református pedagógustársadalom. „Jellemzően az innovatív pedagógusok és a területen dolgozó szakembercsapatok azok, akik menedzselni is innovatívan tudnak ebben a megváltozott helyzetben. A református

köznevelési hálózatnak nagy versenyelőnye, hogy az RPI és a holdudvarában tevékenykedő szaktanácsadók és támogató szervezetek léteznek és rendelkezésre állnak, és a kapcsolatuk az intézményekkel intenzív és bizalmas. Nem hivatali, hanem alkotótársi kapcsolat ez, ennek a jótékony hatása most érzékelhető volt.”

Az RPI igazgatója szerint tavasszal hétféle kihívással kellett szembenézniük. „Az első, hogy a pedagógusok előzetes ismeretei roppant heterogének voltak. A második, hogy a kommunikációs lehetőségek alaposan beszűkültek. A harmadik, hogy nem volt idő elméleti tiszteletkörökre és alapvetésekre, azonnali használhatóságra volt igény. A negyedik, hogy meg kellett teremteni azokat a fórumokat, lehetőségeket és azt a légkört, amelyben akár egymást korábban nem ismerő pedagógusok is képesek kölcsönösen segíteni egymásnak. Az ötödik az egyes pedagóguscsoportoktól kapott eltérő reakciók voltak. A hatodik a képzési folyamat során előjövő váratlan helyzetek, kihívások. A hetedikről sajnos egyébként nagyon keveset szoktunk beszélgetni: ez a pedagógusok mentálhigiénéje.”

Az RPI a tavaszi karanténidőszakban digitális munkarend-aloldalt állított össze, és interaktív webináriumok sorozatát indította el. Tíz munkatársuk 76 alkalommal 1042 pedagógusnak tartott webináriumos képzést, 17 szaktanácsadó 61 webináriumon 538 főnek nyújtott módszertani segítséget, összesen tehát 137 webináriumon 1580 pedagógust értek el így. Kidolgoztak 224 online tananyagot a hitoktatáshoz, 69 módszertani és tanügyigazgatási segédletet tettek közzé, a közösségi médiában 54 bejegyzést publikáltak, négy pedagógustovábbképzést nyújtottak be akkreditációra, 37 intézmény számára készítettek átfogó szakmai elemzést, szakértői véleményt,

Karakter • parokia.hu • 31

és megszerkesztették a Magyar Református Nevelés két számát, összesen 14 szakcikkel. „Visszajelzést is kértünk az intézményektől. Ezekből kiderült, hogy legtöbbször személyes e-mailek és kollégák elbeszélései útján jutottak el hozzánk, ezért a pedagógusok elérésében még mindig a közvetlen kapcsolat a legfontosabb. A webináriumoknál a pillanatnyi segítség igénye dominált, például az online oktatási alkalmazások bemutatása és gyakorlása. A második leggyakoribb a minősítéshez kapcsolódó portfóliókészítésben való online segítségnyújtás volt, a harmadik pedig a szaktanácsadói gyakorlatok megosztása. A webináriumokkal összeségében elégedettek voltak a pedagógusok. A digitális hittanórák is sikeresnek számítottak, mert ezáltal az egész Kárpát-medencei református oktatási közösség is megerősödött az egységben” – sorolta Szontagh Pál.

32 • Karakter • parokia.hu

„A visszajelzők döntő többsége további RPI-webináriumokon is szívesen részt venne, 30%-uk még akkor is, ha valamilyen formában és mértékben fizetni kellene érte. Még mindig elsősorban IKT-képzésre és módszertanra van igény a pedagógusok részéről, mert ezekre építve minden mást adaptálni tudnának az új körülményekre. Éppen ezért ez a két témakör lesz az, amelyben a leginkább aktívak leszünk.” Folytatódni fog a meglévő tudásbázis összegyűjtése és a webináriumok is, mert vannak olyan területek, ahol egyébként is az online képzés lehetne a kézenfekvőbb megoldás. Az RPI átáll a Zoom fizetős szolgálatára, hogy ne kelljen 40 percenként újra belépni a beszélgetésekbe. „Az RPI-nál fontos a szakmai dimenzió, de a legfontosabb az, hogy senki ne érezze azt, hogy magára hagyták.”

Kopp Erikával egyetértve az RPI igazgatója is felhívta az intézmények és pedagógusok figyelmét arra, hogy

a jó gyakorlatokat érdemes feltérképezni és megosztani egymással.

Törekedni kell az intézmények közötti növekvő különbségek tudásmegosztás útján történő csökkentésére is. „Szaktanácsadást nagyon sok intézmény nem is mer kérni, mert ennek a kultúrája sosem volt erős Magyarországon, de meg kell teremtenünk azt a bizalmi légkört, ahol ez a fajta tapasztalatmegosztás is gyakoribbá válik” – mondta Szontagh.

Technológiai fejlesztésekre, mentálhigiénés szolgáltatásokra és a szaktanácsadás Kárpát-medencei dimenziójára is szükség van, legfontosabb azonban az együttműködés. „Ebben az időben tényleg csak összekapaszkodva, együtt tudtunk egyről a kettőre jutni.”

Barna Bálint Képek: Református Pedagógiai Intézet; ELTE PPK

A kizökkent idő áldásai „Nem szeretném elveszíteni a szeretet gyönyörűséges gesztusait, amelyekkel megtiszteltük egymást ezekben a nehéz időkben.” Balogh Judit történész reflexiói arra, milyen áldásokat és tanulságokat rejthet a karanténidőszak.

A koronavírus-járvány szakaszokban érkezett el hozzám. Történész vagyok, szeretek minden hírt nagyobb kontextusba helyezni, összekötni múlt és jelen szálait.

Emellett örökölten hipochonder, aki könnyen és gyorsan bepánikol. Ezért mindig is utáltam a baráti körünk egyik tagjának visszatérő mondatait arról, hogy előbb-utóbb jönnie kell egy világjárványnak. Ha ez nem lenne elég, akkor álljon itt még az is, hogy egyetemistaként Camus A pestisét olvasva rettegni kezdtem a patkányoktól, amelyek a regényben a kórt terjesztik. 2006-ban már megérintett a jeges rémület a madárinfluenza-járvány idején, amikor egy konferencia miatt Erdélybe utazva Brassó környékén szkafanderes fertőtlenítő emberek állítot-

ták meg az autót és fújtak le mindent. Addig csak a számomra ellenszenves katasztrófafilmekben láttam ilyesmit. Amikor 2019 decemberében először lehetett olvasni a kínai járványról, talán hihetetlen, de már felmerült bennem a világjárvány lehetősége. Ez a rossz érzés csak nőtt januárban, aztán igyekeztem ezt a negativitást elzárni magamtól, kissé komikusnak találva a saját félelmemet.

Február végére, az olaszországi történéseket látva-hallva mindez megváltozott. Furcsa, kizökkent időbe kerültem, átkattant bennem valami, majd pedig megkezdődött a karantén. Nem volt tudható, mit hoz ez az új helyzet. Történészként egyszerre rémlettek fel bennem a múlt legborzalmasabb forgatókönyvei, és az is, hogy az embe-

Karakter • parokia.hu • 33

riség már számos hasonlót átélt, és sajátos módon rendre visszatalált a korábbi mindennapjaihoz, mintha mi sem történt volna.

Furcsák vagyunk mi, emberek. A veszély pillanataiban megnő az Isten felé fordulás igénye, a transzcendens gondolatok mennyisége és gyakorisága is, ám a félelem elmúltával nagyon könnyen felejtünk. A karanténnal, a járvánnyal új helyzetek és veszteségek sokasága vett körül. Bezártak a színházak, elmaradtak a koncertek, abbamaradt az oktatás addigi formája, eltűntek a sportesemények, ráadásul az olimpia évében be kellett jelenteni ennek a szépséges ünnepnek az elhalasztását is. Bezárkóztunk, „alámerültünk”, ha tetszik, új életet kezdtünk el megtanulni. Ennek az új életnek pedig fontos része volt az elengedés, amit keresztényként olyan sokszor emlegetünk, amiről oly sokat vélünk tudni.

De vajon működik-e a gyakorlatban?

A minap hallgattam Zorán Szép holnap című számát. Noha ezt természetesen még a Kádár-rendszer idején írta, mégis találónak érzem ma is. Általában egy elképzelt aranykor és egy utópisztikus szép holnap között élünk, elmenekülve vagy elrohanva önmagunk, a jelenünk, a legmélyebb valónk és végső soron az Istennel való szembenézés elől is.

Igaz ez a közösség és az egyén szintjén is. A fogyasztói társadalom adta kényelem és szabadság sajátos módon még több lehetőséget adott az eleve bennünk lévő vágyaink, sebzettségünkből fakadóan önző és követelőző egónk felszínre kerülésének. Egyre jobban elhittük, hogy ennek vagy annak a birtoklása, megszerzése, vagy akár az ide vagy oda utazás majd boldoggá, boldogabbá tesz minket. Holott a legtöbbször önmagunk elől menekülünk, és a minket halkan, finoman, szeretettel hívó Isten elől. A zajos élet pedig

34 • Karakter • parokia.hu

remekül elnyomja a szelíd belső hangokat, azt hisszük, gyógyír a félelmeinkre. Egy klasszikus budapesti utcai szilveszterezéskor a tömegben sodródva döbbentem rá, hogy men�nyi önmaga elől menekülő, magányos ember között vagyok valójában.

Hiányaink és félelmeink bent dübörögnek, sebzett énünk megnyugtatására pedig megannyi pótszer rendelkezésre áll. És mi élünk ezekkel, tekintet nélkül arra, hogy hívők vagy ateisták vagyunk. A jólét, a szerzés rabsága ugyanúgy beszőtt minket, keresztényeket is, mint bárki mást.

Közben elfeledkeztünk mindarról és mindazokról, amit és akiket kizsákmányoltunk, miközben egyre nagyobb teret adtunk az önzésünknek. Mert mindezzel távol kerültünk a természettől, amelynek elvileg részei vagyunk, de vele szembefordulva pusztán haszonélvezőjévé váltunk. Távol kerültünk azoktól is, akik nyomorultak, szegények, szerencsétlenek, mintha nem egy lennénk velük, hanem részint zavaró foltok lennének szép világunkon, részint mintha nem is lennének hozzánk hasonlóan Isten szeretett teremtményei. És mindennek a tetejében kizsákmányoljuk magunkat is. Kizsigereljük a testünket, közben pedig el is távolodunk tőle. Nem élünk szimbiózisban a teremtettséggel, így önmagunkkal sem.

A karantén már eddig is alkalmat adott arra, hogy Isten sok mindent kivegyen a kezünkből, hogy valami fontosabbra mutasson rá. Hogy kissé elcsendesedhessünk, hogy összezárjon egymással és önmagunkkal. Hogy rádöbbentsen mérhetetlen törékenységünkre és sebezhetőségünkre, de arra is, hogy az elengedés ajándék.

Azt hiszem, szinte a legtöbben átéltük már: itt valami különleges, valami jelentőségteljes történik. Amikor elkezdődött, valószínűleg a legtöbbekhez hasonlóan én is bújtam a

híreket, borzongtam és rettegtem, de azt eldöntöttem, hogy nem elszenvedője, hanem átélője szeretnék lenni mindennek. Bele szeretnék menni, és nyitottan fogadni, ami történik. Így áldott idővé válhat a karantén börtöne, telve persze aggodalmakkal, kétségekkel és félelmekkel. Mégis, azzal a hittel lépegethetünk előre, hogy ez is közelebb visz bennünket Istenhez.

A hiány fájdalmát így átszínezi az új élmények sokasága. A magunkhoz kényszerítettség befelé fordulásra késztet. Ez ellen általában ösztönösen tiltakozik az ember, főképp, ha olyan extravertált, mint én is. Mégis, érezhető, hogy ez által kapni lehet.

Mindig foglalkoztatott az a paradoxon, hogy a kicsiben benne van az univerzum, a kis világban átélhető minden. Weöres Sándor Gyerekkor című verse tökéletesen kifejezi ezt: Gyerekkoromban réges-régen fenn ültem én is a szekéren.

Gabonát vittünk a malomba, vagy burgonyát, répát, halomba.

Mindig közelbe, mindig lassan, s ömlött az idő számolatlan.

Mert oly lassacskán folyt az élet, a közelség is messzeség lett.

Köröttünk utak sokasága ágazott szerte a világba.

Elálmodozva mindent láttam a nem-látványos pusztaságban.

Hol az ég-kékre felhő omlott, láttam sziklás tengerpartot.

Hol szél borzolt bozótba, sásba, itt a nagyváros morajlása.

A kordét csikók röpítették, ez volt a szédítő sebesség.

Mit ott átéltem, ahhoz mérten most minden élmény törpe nékem.

Mindez nem csupán a múlt és a jelen közti technikai fejlődésről vagy az élet felgyorsulásáról szól, hanem arról is, hogy a teljesség megéléséhez valójában mindegy, hol vagyunk.

A világ kinyílik akkor is, ha el vagyunk zárva tőle, mert alapvetően máshogy tárul fel, mint ahogy azt gondoljuk. A karantén egy másik és igazabb világot tár fel nekünk, amelyről kár lenne lemondani.

Az első félelmek után számba vettük a családi és baráti körben mindazokat, akikért aggódunk, és elkezdtünk értük naponta imádkozni, mindegy, hogy a világ melyik csücskében élnek. Római barátnő, öreg erdélyi professzor, orvos barát, idős zenész, régen látott testvérek gondjai kerültek fel az imalistánkra. Eddig is tehettük volna ezt, de eddig akár találkozhattunk is, és akinek aktuálisan nem volt problémája, azért ritkán fohászkodtunk ilyen buzgón. Most mindennek célja lett, és miközben értük imádkoztunk, ők egyre közelebb jöttek. Régi, mély barátságok

elevenedtek fel, és újak épülnek. A világ nem kisebb lett, hanem egyre tágul. Ráadásul, az interneten egyremásra jelennek meg istentiszteletek, misék, áhítatok, dicsőítések. A bőség zavarával küzdünk, olyan templomokba léphetünk be, ahová régóta vágyakoztunk. A gyülekezetünkben naponta internetes áhítatok kezdődtek. A templomban az istentiszteleten vagy egyéb alkalmakkor örömmel üdvözöltük egymást, de most olyanokhoz is közel kerültem, akikkel éveken keresztül egyetlen szót sem váltottam. Az egymáshoz tartozás, egyáltalán a másik felértékelődött, sőt, kiderült, hogy milyen fontos az ember. Azok az emberek, akik vállalják mások gondjait, akik valamiképpen jelen vannak.

A virtuális jelenlét világossá tette: az emberi szó, a közösség pótolható a legkevésbé. Amikor a bezártságból kapcsolódunk össze, éppen a súlytalan beszélgetések száma csökken.

Emellett rá kell döbbennünk, hogy számos dolog elhagyható. A vásárlás,

a folytonos utazás, az autó nem feltétlenül a boldogság forrása. A virtuális jelenlét és közösség a majdani élőbeni találkozás boldog előízévé válnak, miközben a sok rohanás elmaradásával több időnk juthat az Istenre figyelésre, a ráhangolódásra, az örömre.

Nem, nem gondolom, hogy a járvány vagy a karantén jó, és nagyon sajnálom azokat a dolgokat, programokat, találkozásokat, amiket elveszítünk. De a csökkentett fordulatszám, a csend és a magunkkal lét örömeit nem szeretném elveszíteni. A szeretet gyönyörűséges gesztusait sem, amelyekkel megtiszteltük egymást az utóbbi időben. Isten jelen volt az elmúlt hónapokban is, és talán szelíd hangját több alkalmunk volt meghallani, mint annak előtte. Ezt, a kizökkent idő áldását jó lenne maradandóvá tenni, és megragadni a lehetőségét annak, hogy „műveljük kertjeinket”. Kis világunkat, a természetet és saját lelkünket is.

Balogh Judit

Karakter • parokia.hu • 35

Az Élet Vize Isten a teremtett világ szépségein keresztül is szól hozzánk. Zagyva Tünde Andreával a víz szerepéről, a természet gyógyító erejéről, evolúcióról, koronavírusról, felelősségvállalásról és a szemléletváltás fontosságáról beszélgettünk. „Ahol víz van, ott élet van. A víz a Bibliában is az élet megjelenítője, az Élet Vize a Jelenések könyve szerint a Bárány trónjából fakad és életet teremt, amerre folyik, az élő víz képe ugyanakkor a Szentlélekhez is kapcsolódik” – hívja fel a figyelmünket Zagyva Tünde Andrea hidrobiológus, az Országos Vízügyi Főigazgatóság megbízott osztályvezetője, aki nemcsak ökológusként, de teológusként, hívő keresztyénként is rendkívül fontosnak tartja az élő vizek megóvását. A Baptista Teológián is végzett és a GyermekSófár mozgalomban évekig aktív vízügyi szakemberrel a Teremtés Hete apropóján beszélgettünk.

milyen élőlények élnek ott, akkor meg tudom mondani, hogy érdemes-e inni a patakból vagy sem. A kristálytiszta víz önmagában ugyanis nem garancia arra, hogy iható is. Én jelenleg vízminőséggel, vízgyűjtő-gazdálkodással foglalkozom, ez magában foglalja a természetes vizek állapotának, rendszeres vizsgálatának, valamint vízminőségi projektek, módszerfejlesztések országos és nemzetközi szakmai koordinációját. A hidrobiológiának természetesen van nemcsak alkalmazott gyakorlati, hanem elméleti, tudományos iránya is. Magam is dolgoztam területi szakemberként, kutatóintézetben, minisztériumban.

Mivel foglalkozik egy hidrobiológus?

Alapvetően a vizek állapotával és a vízben élő növényekkel, állatokkal, ezek ugyanis indikátorként jelzik a víz állapotát és minőségét. Ha például a Magas-Tátrában járok és a hegyi patakokban a köveket fölemelve megnézem,

Honnan jött a természet és különösképpen a vizek szeretete?

Kisgyerekkoromban sokat jártam a természetet szüleimmel, akik szintén természetszerető emberek.

Nagymamáméknál háziállatok voltak, és sokat voltunk

36 • Karakter • parokia.hu

kinn a kertben, a szőlősben is. Később a baráti körömmel is túráztunk, eleinte idehaza, később a szomszédos országokban is. Így fedeztük fel a Tátrát és a Kárpátok vonulatait, majd a szlovéniai Alpokat. Kamaszként tengerbiológus szerettem volna lenni, ezért euforikus élmény volt, amikor egyetem után életemben először jártam a tengernél. A végtelen víz látványa, a benne lévő és a partra kisodródó élőlények, a hullámzás harmóniája teljesen lenyűgöztek. Máig meghatározó élmények ezek.

Milyen felismeréseket adtak ezek az élmények?

Kétezer-hétszáz méter felett arra ébredtem rá, milyen kicsiny az ember és milyen hatalmas az Isten, aki megalkotta a hegyet és a tengert, kézben tartja a természet erőit. A túrák mellett meghatározó élményeim voltak még azok a lelkigyakorlatok, amelyek során napokon át csendben lehettem együtt Istennel a természetben. Isten mennyei apukámként sokszor szólt hozzám a teremtett világ szépségein keresztül. Nem tettem mást, csak a természetben járva vagy csendben leülve a gyermeki énem nyitottságával és kíváncsiságával szemléltem, és hagytam, hogy hasson rám mindaz a sok teremtett csoda és szépség, amely körbevesz. A természetben lenni egyfajta csend, harmónia, rend, amely a léleknek megrendítő, üdítő és gyógyító is egyben. Aki megnyitja a szívét és ráhangolódik erre, az érezni fogja, hogy része a teremtett világ egészének, amit Isten alkotott.

eleméről, az istenképűségünkről. Az ember Isten képmása, az Ő követe, gyermeke. Kreatív, alkotó lény, és ha rátalál valami szépre és jóra, azt szereti továbbfejleszteni. Isten képmásaiként ebben is Rá hasonlítunk.

Ez a fajta fejlődés figyelhető meg az evolúcióban és a teremtéstörténetben is. A hitem sokat segített abban, hogy jobban rácsodálkozzak a természet sokféleségére, hihetetlen forma- és színgazdagságára, és még inkább vágyjak arra, hogy megismerjem a működését, leírjam az összefüggéseit. Ez lelkesít mind vízügyi szakemberként, mind természetszerető emberként. Minden tudományos megtapasztalás sokkal mélyebb élmény annak tudatában, hogy mindez a Teremtő Isten csodálatos alkotása.

A hívők mennyire nyitottak a természettudományos megközelítésekre?

Keresztyén körben időnként megijedtek attól, hogy biológusként végeztem. Szerencsére ez az elmúlt tíz évben sokat javult annak köszönhetően, hogy egyre komolyabban kezdenek el foglalkozni egyházon belül is az ökológiai válság kérdéseivel.

Egyre jobban erősödik a teremtésvédelmi irányzat, egyre több segítséget kapnak a lelkészek abban, hogyan

érdemes gondolkodni erről, mit jelent jó gazdaként bánni a természettel.

Nagyon jó írásokat tartalmaz például a teremtesvedelem.hu honlap. Egyre több szakemberről hallok, aki keresztyénként is ezt a szakmát választja. A Károli Gáspár Református Egyetemen a Hittudományi Doktori Iskola keretén belül már van ökoteológiai kutatási irány is, de a baptista teológián is tanultunk erről. Folyamatban van a szemléletváltás.

Hogyan hidalhatóak át a meglévő mentalitásbeli szakadékok?

A kommunikáció a legfontosabb.

Mind a természettudományos, mind a keresztyén felfogásnak fontos megfogalmaznia a céljait és prioritásait. Egymás világába bepillantva, azt megismerve fedezhetőek fel a közös pontok, például az, hogy a természeti értékek megőrzése közös feladat.

Amiben eltérés van, hogy milyen módon próbáljuk meg ezt elérni. A közös célok megtalálásában sokat segítenek a rendezvények, programok, hiszen a jó természettudományos előadások Isten iránti hálára indíthatják a hívőket és még nagyobb felelősségvállalásra sarkallhatnak. A természettudományos szakemberek pedig az emberi lét új aspektusait láthatják meg, inspirációt kaphatnak

Mit jelent ma keresztyénként természettudósnak lenni?

Az egyetemen szembesültem először ezzel a kérdéssel, főként, amikor az evolúcióról tanultunk. Az evolúcióra szüksége volt a biológiai tudományoknak, hasznos rendszerező elv volt arra, hogy a világ sokféleségét kezelni tudjuk. Ugyanakkor nem szól az emberi lét legfontosabb

Karakter • parokia.hu • 37

új irányok és a társadalom bevonása felé. Már sokan vannak, akik összekapcsolják ezt a két irányt.

A koronavírus-járvány hogyan hathat a teremtett világhoz való viszonyunkra?

Nem könnyű ez a kontextus, megnehezíti a teremtésvédelmi programok megtartását is. Ugyanakkor megfelelő óvatosság mellett a természet most is vár minket, most is rácsodálkozhatunk benne Isten szépségére, a teremtett világban található harmóniára.

A természetnek gyógyító ereje van, különösen, ha Isten jelenlétét is megéljük. Jézus ma is gyógyít. Nem mindenkit, ahogy 2000 éve sem, mert nem ez a célja, hanem a velünk való szeretetkapcsolatra vágyik.

Személyesen keres meg minket, ott, ahol vagyunk. A természet segít a megállásban, a lecsendesedésben a rohanó hétköznapok zaját hátrahagyni, Istenre figyelni, az Ő szelíd hangját meghallani. A járványhely-

38 • Karakter • parokia.hu

zet talán önvizsgálatra és nagyobb alázatra tanítja az emberiséget azáltal, hogy egy egészen parányi élőlény korlátozza a mindennapjainkat és a szabadságunkat. Bizonyos szempontból szüksége van a mai fogyasztói társadalomnak az ehhez hasonló leckékre, hogy megálljunk a természeti erőforrások végtelen használatával és valami emberibb, természettel összhangban álló életet éljünk. Ez nemcsak a természetnek, hanem az embernek is a javára van. A veszélytől való félelem talán segít minket vis�szatérni a természetközelibb élethez.

Ezek szerint a félelem jobban motiválja erre az emberiséget, mint a természet szeretete? Én a szeretet oldalát erősíteném fel az emberekben. A szeretet erősebb motiváció a félelemnél, viszont néha szükségünk van korlátokra is. A jó szülő is szeretettel nevel, ugyanakkor időnként a gyermeke védelme érdekében szükséges meghúznia a hatá-

rokat. A koronavírus-járvány is határokat jelöl ki ebben a mértéktelenül fogyasztó világban. Én látom a pozitív lehetőséget ebben, annak ellenére, hogy engem is megérintett a félelem. Nekem is tudatosítanom kellett magamban, hogy hatalmas Istenem van, aki mindent kézben tart. A Biblia szavai emlékeztetnek minket arra, hogy Isten most is mindenek felett Úr, nem hagyta magára a világot és szeretetével akkor is jelen van, amikor nehézségek, betegség vagy gyász vesz körül, vagy a saját bűneink következményeivel szembesülünk, és az életünk megváltozik.

A koronavírus-járvány a teremtett világ része vagy már a bűn következménye?

Az Édenben még minden tökéletes és teljes volt, a betegség, a halál és így a járványok is a bűnnel együtt léptek be az ember világába. Az új ég és föld idején sem lesznek betegségek, és eltöröltetik a halál. Isten örömében teremtette a világot. Minden

egyes „nap” végén, amikor lezárul egy teremtési szakasz, a Biblia azt írja: látta Isten, hogy ez jó. Az utolsó „nap”, az ember teremtése után azt mondja: igen jó. Ez akkor is fennáll, ha a bűneset megtörtént, ha nem jó gazdaként vigyáztuk a Földet, ha mi okozzuk a bajt. Isten bölcs tanító, mert megengedi, hogy lássuk bűneink következményét, hogy tanulhassunk abból. Nekünk az a felelősségünk, hogy Isten gyermekeiként legyünk jelen a világban, műveljük és őrizzük azt, ahogyan Isten az emberiségre bízta ezt a világ kezdetén.

Hogy állunk most ezzel a felelősségváltozással?

Vannak pozitív lépések is, például számos klímaegyezmény született a világ országainak összefogásával, ugyanakkor az is látható, hogy erősek a gazdasági érdekek: a nagyhatalmak még mindig kibúvókat keresnek, miközben ők okozzák a legnagyobb környezeti károkat. Közös felelősségvállalásra lenne szükség, mert sok tekintetben utolsó időket élünk.

Magyarországon is érzékelhető már a klímaváltozás: az évszakok határai elmosódnak, a tavasz és ősz néhány hétig tart, megnőtt az aszályos időszakok hossza, ugyanakkor sokkal gyakrabban fordul elő a hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű csapadék, emellett az éghajlati övek eltolódása is megfigyelhető. A mediterrán éghajlat határa egyre északabbra nyúlik, ez kimutatható a rovarok vándorlásából, a növények átrendeződéséből. Nem véletlen, hogy megjelentek nálunk a mediterrán térségre jellemző kabócák. Ha marad ez az irány, a málna néhány éven belül nem fog megteremni Magyarországon, miközben a füge egyre több helyen megterem majd.

Milyen vízügyi kihívásokat eredményez a klímaváltozás?

Magyarországon is küzdünk már azzal, hogy kiszáradnak a kisvízfo-

lyások és sekély tavak. Már előfordul, hogy nincs víz a mederben ott, ahol néhány éve még volt. Miközben látjuk azt, hogy milyen gazdag életközösségek alakulnak ki ott, ahol még elegendő víz van. Fontos természetesen a víz minősége is, ezen a téren vannak kihívásaink. Mindezek mellett azonban természeti értékekben egyelőre jobban állunk, mint sok nyugati ország. Magyarország nagyon gazdag természeti adottságokkal rendelkezik. Szépséges holtágaink és galériaerdőink vannak, gyönyörűek a folyóink felső szakaszai, a Szigetközben például megfelelő vízpótlórendszer kiépítésével sikerült biztosítani, hogy a mellékágak nagy részében elegendő víz legyen. Mindezt megőrizni, mindezzel gazdálkodni viszont egyre nagyobb feladat lesz számunkra.

Mi a kiút?

A szemléletformálás a kulcs: minél több élményt, ismeretet, tapasztalatot átadni a körülöttünk élőknek.

Már kisgyermekkorban fontos lenne a környezettudatos nevelés. A városban élő gyerekek legfeljebb a parkban és kertekben élő állatokkal, növényekkel találkoznak. Nagyon jó programok vannak arra, hogy megismertessük velük az erdők, rétek, természetes vizek értékeit: terepgyakorlatok, erdei iskolák, ökoiskolák, tanösvények, illetve a nemzeti parkok, erdészeti igazgatóságok és környezetvédelmi egyesületek szervezte rendezvények és programok. Én is évekig aktív elnökségi tagja voltam egy környezet- és természetvédelmi egyesületnek: általános és középiskolai diákoknak, tanároknak, óvónőknek szerveztünk terepgyakorlatokat, erdei iskolát. Ennek során túráztunk, növényeket határoztunk, állatokat figyeltük meg, megtanultunk madárhangokat elkülöníteni és megismertük az egyes fafajok jellegzetességeit. Nagyon fontos az érzékszervi megtapasztalás, hogy megérintsük egy levél puhaságát, meg-

érezzük hajlékonyságát, megfigyeljük színét, alakját, erezettípusát, szélének szeldeltségét, fogazottságát.

Megszagoljuk a virágokat, megfigyeljük a madarak nagyságát, tollazatuk színét, jellegzetességeit, meghallgassuk egyedi hangjukat. Minél több érzékszervünkön keresztül fedezzük fel környezetünket, annál nagyobb élményt viszünk magunkkal tovább, annál inkább a természet részének érezzük magunkat.

Ez felnőtteknél is működhet valamen�nyire?

Igen, a természet a felnőttekre is ugyanúgy hat. Mindannyiunkban ott él a gyermeki énünk, ami kíváncsian vágyik a körülötte lévő világ felfedezésére, az ismeretlen megismerésére. Felnőttként talán több időre van szükségünk, hogy elengedve a bölcs felnőtt vagy szülő szerepet teret engedjünk gyermeki énünknek. Amikor ezt megtesszük, nemcsak a természethez, hanem magunkhoz, másokhoz, a körülöttünk élő gyerekekhez is közelebb kerülünk. Bárhol élünk, bárhol járunk, felhívhatjuk az emberek figyelmét a természet szépségeire. El tudjuk őket hívni túrázni, programokra. A teremtésvédelmi gondolat népszerűsítésének jó fóruma lehet az internet is, elsősorban a közösségi média. Sok programról ugyanis innen értesülünk. A változás azonban biztosan önmagunknál kezdődik. Ha nemcsak kampányszerűen figyelünk oda arra, hogy a fogyasztói társadalomban kicsit környezettudatosabban, a természettel összhangban éljünk, hanem folyamatosan, akkor már megtettük a saját részünket. Ha pedig megismerjük a természet szépségeit, azt is megtanulhatjuk, hogyan szól hozzánk Isten a teremtett világon keresztül. Nála van az Élet Vize, és megkínál bennünket, ha elfogadjuk.

Barna Bálint Képek: Füle Tamás, Lakati Ágnes

Karakter • parokia.hu • 39

Krisztusért, a magyarságért „Sok román ajkútól hallottam, hogy a nyelvi különbség ellenére inkább vállalható a magyar közösségek kitartása, hite, kultúrája, mintsem a hivatalos közgondolkodás.

Ezért is fontos, hogy tényleg felismerjük a testvért a másikban.”

A dél-erdélyi magyarság helyzete a koronavírus-járvány előtt sem volt könnyű, és a trianoni döntés 100. évfordulója is megnehezíti a mindennapokat. Hogyan élték meg a reformátusok a karantén nehézségeit, és mit jelent számukra a trianoni békekötés? Sokan aláírták a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezését a regionális kultúra ápolásáért, de ez mennyire releváns a szórványmagyarság számára? Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkészt, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük.

Szórványban, mélyszórványban Az erdélyi Fehér megye területén mintegy 350 ezer ember él, ebből a magyarság aránya csupán 4,3%. A Nagyenyedi Református Egyházmegye reformátusai immáron egy évszázada küzdenek a megmaradásért, hiszen ezt a terü-

40 • Karakter • parokia.hu

letet nem adták vissza Magyarországnak 1940-ben, a második bécsi döntés során. „Csak néhány évig volt Észak-Erdély Magyarország része, de az ottani magyar közösségek komolyan megerősödtek ebben az időszakban. A mi térségünk még ebből is kimaradt, így elmondhatjuk, hogy megszakítás nélkül voltunk kisebbségben, szórványban. A szocialista időszakban a hunyadi és gyulafehérvári területeket a nagyenyedi megyébe vonták, így társadalmilag hibrid, nagy területű egyházmegye jött létre. A rendszerváltás után Hunyad ismét önálló megye lett, míg Gyulafehérvár nem alakult újra egyházmegyeként.”

A helyzetet tovább nehezíti, hogy egyes gyülekezetek mélyszórványhelyzetben vannak. „A szórvány nagyobb nemzetiségi tömbtől távol és szétszórtan élő közösség, amely más ajkú és felekezetű

emberek között él. Mélyszórványnak nevezzük azokat a néhány főből álló kisközösségeket, akik a többségi román társadalomban élnek, elszigetelten a nagyobb szórványközösségektől.”

Nem maradtak el A járvány, mint mindenhol, hirtelen tört rá a szórványmagyarság reformátusaira. „Felkészületlenségünk, döbbenetünk ellenére a lelkészi kar és a gyülekezeti tagok a technika segítségével megtalálták a módját a kapcsolattartásnak, így az elmúlt időszak nem jelentett visszaesést számunkra. Harminc anyaegyházközségünk előtt óriási kihívás volt a krízisben helytállni, de mint kiderült, majdnem minden lelkipásztor sikeresen alkalmazkodott a helyzethez.

Mondhatjuk, hogy egyházmegyénkben az isteni üzenet egyfajta babiloni fogságba került, ezt a szórványban még erősebben érezzük.”

A 16 ezer fős magyarság túlnyomó többsége, mintegy 11 ezer fő vallja magát reformátusnak. Az ő helyzetüket a romániai ortodox egyház államhoz fűződő viszonya is befolyásolja. „A görögkeletieknek adott engedmények más felekezetű egyházaknak is lehetőségeket teremtettek. Betartottuk az állami előírásokat, más lehetőségünk nem is volt.

Látnunk kell, hogy templomainkat nem a huszonévesek látogatják, az idősebb korosztály különösen is veszélyeztetett a járványhelyzetben.

Ha azok lesznek fertőzöttek, akik a legnagyobb arányban tartják fenn közösségeinket, az komolyan veszélyezteti egyházmegyénk és intézményeink fennmaradását.” „A járvány első hónapjaiban nagyon sokan felélték anyagi tartalékaikat, de a közösségek nem adták fel. A heti gyülekezeti programokat nálunk is megosztották videón, a vasárnapi istentiszteleteket is közvetítettük.

Sok idős testvérünk rákényszerült az okostelefonok használatára, lelkésze-

ink telefonon keresik őket, így a személyes beszélgetések nem maradtak el.” „Kiléptünk a jól megszokott helyzetből, nagyon sokat tanultunk a kapcsolattartásról. Templomaink felújítása sem maradt el, ahogy az egyéni és családi csendességek sem.

Feltérképeztük szórványaink ingatlanjait, kitakarítottuk azokat a templomokat, ahol már csak turistáknak tartunk istentiszteleteket. Majdnem minden gyülekezetnek van facebookoldala, ahol mindig egy adott egyházközség istentiszteletét osztottuk meg, így a közösségek közelebb kerülhettek egymáshoz. Ha sikerül, a romtemplomainkból is fogunk istentiszteleteket közvetíteni.”

A tömb és a szórvány viszonya A Székely Nemzeti Tanács európai polgárjogi kezdeményezését 2020 májusáig több mint egymillióan írták alá, ám legalább hét uniós tagállamban kellett volna összegyűjteni a szükséges aláírásokat. A kezdeményezés leginkább a 400 ezer fős tömbmagyarságot érintené, így a szórványban élők másképp viszonyultak az ügyhöz. „A szavazatgyűjtés az utolsó száz méteren gyorsult fel, a kapkodás miatt épphogy sikerült elérni a szükséges aláírást. A gyűjtés során szer-

verhiba jelentkezett, ezért bizonyos szintű szavazatvesztésről kell beszélnünk, valószínű, hogy a határidőt kitolják. Hasonló kezdeményezés már régebben is volt, a mostani aláírásgyűjtés még jobban megerősítheti Brüsszel előtt, hogy Erdélyben komoly igény van a székely autonómiára. Azt tapasztaljuk, hogy a magyarok kisebbségi érdekeit nem hallják meg, ha mégis, akkor román belügynek nyilvánítják. A kezdeményezés sajnos elhamarkodott volt, az aláírásgyűjtés felgyorsulása a kétségbeesettséghez köthető.” „A szórványban élők ambivalens hozzáállása a szórvány és a tömb közötti viszonyra vezethető vissza. Sokan gondolják, ha Székelyföld autonómiát kap, akkor a szórvány létjogo-

Karakter • parokia.hu • 41

sultsága megszűnik, a megszorítások miatt az itt élők vagy teljesen asszimilálódnak, vagy elmenekülnek az autonómiába, illetve Magyarországra.

A jövőbeli kezdeményezésekkor azt kell megvizsgálni, hogy a 400 ezer fős tömbmagyarság milyen társadalmi és jogi viszonyban van a kisebbnagyobb tömbökben és szórványban élő 600 ezer fős magyarsággal.”

Mindig gondolni kell rá Ez a viszony a trianoni békedöntés jubileumi évében kulcsfontosságúvá válhat. „Az elmúlt 100 év bebizonyította, hogy az asszimiláció feltartózhatatlan, elnyújtani lehet, de megakadályozni nem. A lassítás úgy történhet, ha a tömbben élőknek jogokat, lehetőségeket adnak, de a legjobb megoldást nehéz megtalálnunk. Az egyik lehetőség, ha az autonómiát nem etnikai alapon közelítenénk meg, hanem közös magyar-román ügyként, amely egész Erdélyt és a Partiumot érinti.

A román közvélemény sokszor próbálja szétválasztani a magyar autonómia és Erdély kérdését, ezzel megbélyegezve közösségeink nyelvét, kultúráját és létjogosultságát. Minden kezdeményezést tehát sokkal jobban meg kell terveznünk, motiválttá kell tennünk az embereket: a szórvány értse meg, hogy az autonómia jogos igény, a tömbben élőknek testvérként kell látniuk a szórványban élőket.”

A trianon döntés nem a nosztalgia miatt érvényes és fontos. „Magyarországot megcsonkították, és a csonkítás fájdalmát ma is érezzük,

42 • Karakter • parokia.hu

ami lelkileg komolyan megvisel minket. Sajnos a román nacionalizmust támogató média frusztráltnak nevez minket, kort meg nem értő embereknek, teljesen összemossák az autonómia kérdését és bármilyen kisebbségi jogi kezdeményezésünket a revizionizmussal. A trianoni döntés mind a mai napig hatással van az utódállamokban élők mindennapi életére, ezzel együtt Juhász Gyula gondolatával értek egyet, aki azt mondta, a békediktátumról nem kell beszélni sohasem, de mindig gondolni kell rá.”

A kisebbségi lét mindig küzdelmes életet jelent, de a cél mindenekelőtt az, hogy az embereket Krisztushoz vezessük. „E küzdelem cselekedetre sarkall minket: fent kell tartani az intézményeinket, gyakorolni kell a hitünket, beszélnünk és ápolnunk kell a nyelvünket. Az embereket mindenekelőtt Krisztushoz és az anyanyelvükhöz

szeretnénk közelebb hozni, és megtartani őket a közösségeinkben. Ez persze szembemegy azzal a fájó tén�nyel, hogy nagyon sokan lemondanak az anyanyelvről, zavarja őket a történelmi emlékezet, és gyökértelenné válnak. Mi Isten országát szeretnénk építeni, magyar nyelven, a magyar közösségekben. 2020 nem könnyű év, és a járvány még inkább nehézzé teszi. Kettős kötődésűek vagyunk, egyfelől kötődünk az anyaországhoz, ahol élünk, amely felé mindig alázattal és tisztelettel kell megnyilvánulnunk. Másfelől Magyarországhoz is kötődünk, a kettő nem zárja ki egymást – ezt nehéz megérteni korunkban.”

A koronavírus, bár globális, mégsem elég nagy ahhoz, hogy a legfelsőbb állami szinten ne sértsék meg az erdélyi magyarságot. „Folyamatos a kommunikálása annak, hogy nekünk haza kell mennünk

innen, mintha nem lennénk otthon, hogy nem tudunk szabadulni a múlt árnyaitól, nem európai módon gondolkodunk, nincsenek is problémáink – ezeket az állításokat hivatalosították. Ez nemcsak a trianoni megemlékezést próbálja megfojtani, hanem az utódállamokban is a nacionalizmus rabjává próbálja tenni a többségi társadalmat.”

Van hittel teljes, református élet A járvány nem moshatja el Trianon emlékét. „Családok estek szét, gyülekezetek szűntek meg, egyéni és közösségi sorsok mentek tönkre. Úgy próbálunk erre emlékezni, hogy közben célokat fogalmazunk meg, ez a lelkipásztori munkánk része. A mi feladatunk, hogy a kicsi lángokat tovább éltessük és jelezzük, hogy van hittel teljes, református élet, van történelmi örökségünk, és van jövőnk még olyan közösségekben is, amelyekről mások rég lemondtak. Számítunk az anyaország támogatására és a többségi társadalom megértésére.” „Nekünk azt kell megmutatnunk, mennyi mindent köszönhetünk a hitünknek és református identitásunknak. A 16. század óta ismert a kifejezés, hogy a magyar vallás követői vagyunk, hiszen a magyarok többsége ezen a területen református volt. Krisztus képviseletének legalább olyan hitelesnek kell lennie, mint a magyarság képviselésének. Meggyőződésem, hogy a politikai támadások közepette erre kell figyelnünk. Nagyon sok román ajkú pozitív megnyilvánulását hallottam,

akik szerint közöttük és a zászlóra tűzött politikai magyarellenesség között sokszor egy világnyi különbség van. Azt mondják, a nyelvi különbség ellenére inkább vállalható a magyar közösségek kitartása, hite, kultúrája, tisztelhető a felekezeti elkötelezettsége. Ezért is fontos, hogy tényleg felismerjük a testvért a másikban.”

Az esperes szerint az elmúlt 100 év tanulsága a helyi közösségek embert próbáló helytállása és ennek óriási ereje. Június 4-én a reformátusok otthonaikban emlékeztek meg a békedöntésről. „Az egyik legsúlyosabb hátrány demográfiai vonatkozású, ez a románságot is érinti. Az elvándorlás az iskolák elnéptelenedéséhez vezethet, és a falvak, városok elszórványosodásához. Pontosan emiatt fogalmazzuk meg a család, a hit, a közösség fontosságát. Ezt a

folyamatot akadályozzák azok a szülők, akik minden vélemény ellenére a magyar iskolát választják, szembemennek az általános közgondolkodással. Hihetetlen, de majdnem minden településen újraéledt a táncházmozgalom. Magyarigenben néhány évtizeddel ezelőtt hárman voltak a templomban, ez a szám ma a huszonötöt közelíti. Alvincban az 1960-as években a templom juhakol és bútorraktár volt, szerelmi légyottok helye, most Isten felújított háza.

Mindent Krisztussal kell tennünk, akivel minden sikertelenség elviselhetővé válik.

Trianon 100 éve is úgy marad meg az emlékezetben, hogy egy évszázadnyi megpróbáltatás után is van értelme a küzdelemnek és mikéntje a megmaradásnak.”

Somogyi Csaba Képek: FüleTamás; kmkt.ro

Karakter • parokia.hu • 43

dunamelléken történt Közösségek, példák, építkezések

Templom a város szélén

Hosszú évtizedekig egy lakóház kicsiny szobájában gyűltek össze, 2020. szeptember 5-én már teltházzal ünnepelték templomuk felszentelését a Soroksár-újtelepi reformátusok.

A főváros szélén összetartó közösség él, amelynek legfontosabb feladata, hogy békességet hozzon a településre, a periférián képviselje Krisztust, aki mind a bel- és külvárosi, mind a vidéki emberek életében a középpontba szeretne kerülni.

A soroksáriak valójában csak eggyel tartoznak: szeressék a főváros szélére került embereket – fogalmazott Bogárdi Szabó István püspök a Római levél 13, 8 alapján.

A közösség önállósodása Kádár István Csongor lelkipásztor szolgálatával vette kezdetét – ismertette a gyülekezet és az építkezés történetét Péterffy György lelkipásztor. A Soroksár-újtelepi református gyülekezeti központ alapkőletétele 2009 szeptemberében történt, az építkezés 2011 nyarán indult el. Először, hosszú évek után a parókia készült el, amelynek alsó szintje szolgált istentiszteleti helyszínként. A templomot 2018 és 2020 között építették, az épületet a Makovecz Imre tanítványai által létrehozott építésziskola képviselője, Rüll Tamás építészmérnök tervezte. Az egykor néhány fős gyülekezet ma már 144 egyházfenntartót számlál, és folyamatosan növekszik.

Az építkezést a magyar kormány bruttó 280 millió forinttal támogatta, a teljes összeghez a Dunamelléki Református Egyházkerület, a Budapest-Déli Református Egyházmegye, a soroksári önkormányzat és a református gyülekezet adományai is hozzájárultak.

Bizonyosság Pakson

Imaórával, dicsőítéssel, felnőttkereszteléssel egybekötött ünnepi istentisztelettel adtak hálát a paksi reformátusok templomuk belső és gyülekezeti házuk teljes felújításáért 2020. június 13-án. A felújítás széles körű városi, állami és egyházmegyei segítséggel, a helyi és a megyei reformátusok példaértékű összefogásával valósulhatott meg. A paksi reformátusoknak többször is politikai elnyomásban kellett építkezniük, ez már az ellenreformáció idején is tapasztalható volt, ahogy az ’50-es években is, amikor a templom belső felújítását végezték. A külső felújítás 2008-ban történt, ehhez széles körű városi összefogás adott segítséget. A gyülekezet jelentős állami támogatást kapott 2017-ben, ezt a városi önkormányzat is kiegészítette, ám a befolyt összeg még a gyülekezeti ház felújításához sem volt elegendő. A szükséges anyagi hiány pótlásában végül Balog Zoltán segített, így a projekt, mintegy 170 millió forintból, megvalósulhatott. A paksi evangélikusok is adománnyal járultak hozzá a felújításhoz, valamint többször is helyszínt adtak a református istentiszteleteknek. „A hiányosságok idején tapasztalhattuk meg igazán, hogy közösségünk egységes, összetartó és áldozatkész tud lenni. Azt is átélhettük, milyen sokan szeretnének nekünk segíteni, legyen szó egyéni adakozásról, a helyi média és önkormányzat támogatásáról, vállalkozókról, szakemberekről” – fogalmazott Lenkey István lelkipásztor. A lelkész külön kiemelte a kicsiny faddi gyülekezetet, amely külső kérés nélkül, önmagától szervezett gyűjtést a paksi templom felújítására.

44 • Karakter • parokia.hu

A megújulás jelképe

Teljes külső és belső felújításon esett át a 120 éves tápiószelei református templom. „Amikor egy régi templom újjá lesz, rádöbbenhetünk, hogy az építkezés és az alkotás jóval könnyebb feladat, mint a megújítás.

A templom szent hajlék, nem használati tárgy. Akkor tudjuk szentté tenni, ha hálás életet élünk, és betöltjük a szeretet törvényét” – fogalmazott Bogárdi Szabó István püspök a Római levél 13. részének, 8-12. versei alapján a szeptember 6-i hálaadó istentiszteleten.

A felújítás során többek között víztelenítették a falakat és a lábazatot, az esőcsatornák egy részét szikkasztóba vezették, kialakították a külső templomteret. Járdákat, mozgáskorlátozottfeljárót építettek, a régi fűtéscsöveket leszerelték. Ezek teljes anyag- és munkadíját az egyik gyülekezeti tag állta. A tápiószelei templomot, a szószéket leszámítva, az alapoktól a tetőszerkezeten át a toronyig felújították, kicseréltek minden ajtót és ablakot, elkészült a belső festés, új járólapokat raktak le, korszerű fűtéskazánt szereltek be, új mikrofont és hangszórókat szereltek fel. A felújítás teljes költsége közel 77 millió forint volt, ebből a magyar kormány a Dunamelléki Református Egyházkerületen keresztül 70 millió, a Bethlen Gábor Alapkezelő 800 ezer forintot biztosított. A gyülekezeti tagok 6 millió forintot adakoztak a felújításra.

Ahogy Nagy József Mihály lelkipásztor fogalmazott, a templomfelújítás küldetés, amely széthúzhatja, de össze is kovácsolhatja a közösségeket. A tápiószelei református gyülekezet ez utóbbira példa, a közösség felújított templomával együtt a megújulás jelképévé válhat.

A Magvető Házában

Az egykor néhány fős csömöri közösség október 31-én adott hálát új otthonáért. A Magvető Házának építése 2016-ban indult el, ekkor még külső támogatás nélkül, így a gyülekezet önerőből kezdte felépíteni a lelkészlakást, a lelkészi hivatalt és az imatermet.

Törekvésüket az Északpesti Református Egyházmegye is jelentős összeggel, csaknem 30 millió forinttal támogatta. A Dunamelléki Református Egyházkerület 2016 és 2020 között húszmilliárd forintot kapott a kormánytól a templom-, gyülekezetiház- és parókiaépítési programjához, amely mintegy 230 gyülekezetet érintett, ebből a támogatásból épült fel a Magvető Házának épületegyüttese, hozzávetőleg 290 millió forintból.

A templombelsőt a kilenc kazettából álló mennyezet is díszíti, a kazettákat erdélyi, kárpátaljai és magyarországi gyülekezetek ajánlották fel. Ahogy Esztergály Előd lelkipásztor fogalmazott, a Szentháromság személyeinek biblikus szimbólumait ábrázoló mennyezet a gyülekezet hitvallását, a különféle tájegységekről érkezők befogadását és Isten dicsőségét hirdeti.

Orbán Viktor miniszterelnök a csömöri gyülekezet elszántságáról, kitartásáról és a társadalomban betöltött küldetéséről beszélt a templomszentelő istentiszteleten. Kifejtette: a templomépítő nemzet titulus arra ösztönzi a csömöri reformátusokat, hogy legyenek jelen a magyar emberek életében, vessék azt a magot, amely nélkülözhetetlen az egyre égetőbb lelki és szellemi megújuláshoz.

A Magvető Háza a csömöri gyülekezet megvalósult álma, amely a lelki magvetés szolgálatának színhelyévé, a nemzeti összetartozás szimbólumává és Isten újjáteremtő szavának házává válhat.

Karakter • parokia.hu • 45

Ilyen lesz az új Ráday Kollégium

2020 őszén vette kezdetét a 2019 januárjában leégett és azóta már le is bontott budapesti Ráday Kollégium újjáépítése.

Ha minden a terv szerint alakul, a kollégisták a 2021/22-es tanév második félévétől beköltözhetnek az új épületbe. A munkálatok második ütemében megújul a Dunamelléki Református Egyházkerület székháza és konferencia-központja is. A kollégium mellett az új épületben kap helyet a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara, a Ráday Gyűjtemény, a Bibliamúzeum, a Bibliás Könyvesbolt, a Dunamelléki Református Egyházkerület Püspöki Hivatala, valamint a Parókia portál szerkesztősége.

Az új tervek szerint szeretnék a különböző intézményeket a térben is elkülöníteni, egyszersmind tűzszakaszhatárokat létrehozni, a teológia, a kollégium és a Ráday Könyvtár számára pedig új bejáratot nyitni a Markusovszky tér felől. A Ráday utcai épülettömbben átalakítják a Püspöki Hivatal belső elrendezését, az afölötti tetőtér konferenciaegységgel bővül. A tetőtérben alakítják ki az épület lelki központját, itt kap helyet a kápolna a hozzá kapcsolódó zeneteremmel, a spirituális és a Hallgatói Önkormányzat irodája, egy közösségi terem, valamint a Török Pál Kari Könyvtár.

Az új épülethez mélygarázst is kialakítanak, amelyben 33 autó parkolását biztosítják, ide a Biblia utca felől lehet majd behajtani. A tervek szerint az építkezés első ütemében húzzák fel az új kollégiumi szárnyat és alakítják ki a pinceszinti teremgarázst. A második ütemben a Ráday és a Köztelek utcai szárnyak felújítására, átalakítására kerül sor.

Korszerű óvodák időtálló értékrenddel

Országszerte 66 óvoda épül, illetve újul meg a Magyarországi Református Egyház Országos Óvodaprogramjában. A 2021– 2022-es tanévben mintegy 3000-rel több gyermek és közel 500 új munkatárs kezdhette el az évet az új, modern, református óvodákban. A Magyarországi Református Egyház örömmel vesz részt ilyen különleges, nagy volumenű programban – nyilatkozta Bogárdi Szabó István püspök, a református egyház zsinatának lelkészi elnöke. Az egyház célja, hogy a fenntartásában működő óvodákban korszerű, a pedagógusok és a kisgyermekek igényeit is kielégítő épületekben lehessen fogadni a gyermekeket és szüleiket.

A Tiszántúli Református Egyházkerületben és a Dunamelléki Református Egyházkerületben 23-23, a Tiszáninneni Református Egyházkerületben, valamint a Dunántúli Református Egyházkerületben 10-10 óvodát érint az Országos Óvodaprogram, amelynek köszönhetően 32 000 négyzetméternyi új intézmény épül, és további 2000 négyzetméter épület újul meg. A kivitelezési munkálatok 2019 decembere óta már több helyszínen elindulhattak. Az építkezések eltérő ütemben haladnak, de – amennyiben a koronavírus miatti világjárvány nem késlelteti a kivitelezési ütemtervek betartását – a jelenlegi tervek szerint 2021 nyaráig az épületek jelentős része elkészül, ezekben a tanintézményekben 2021 szeptemberében már az új vagy felújított óvodákban kezdhetik meg a nevelési évet a gyerekek és pedagógusok.

A Bethlen Gábor Alapkezelő közreműködésével, Magyarország Kormánya 30 milliárd forintos, vissza nem térítendő támogatásával mindösszesen 3211 új óvodai férőhely és 486 új munkahely jön létre országosan.

46 • Karakter • parokia.hu

Istenháza a senkiföldjén Középiskolás és egyetemista fiatalok építették fel a semmiből valahol az Alföldön, egy erdő szélén, a rendszerváltás után.

Idén nyáron az ő gyermekeik állították helyre kétkezi munkával saját elhatározásukból.

A senkiföldjén helyet kapott garai kápolna története. „Egy valamikori meteorológiai állomást kapott vissza a garai református gyülekezet az államtól kárpótlásként még a rendszerváltás után.

Az akkori lelkipásztor, Fekete Ágnes ötlete volt, hogy építsünk ott kápolnát” – idézi fel a huszonhat évvel ezelőtti kezdeteket Peck Tibor. Annak idején ő is csatlakozott ahhoz a főként középiskolásokból és egyetemistákból álló, önkéntesen verbuválódott csapathoz, amelyik saját kezűleg építette meg a senkiföldjén álló istenházát. A településen volt ugyan imaház, de az Alföldnek ez az eldugott szeglete Bajától délre, távolabb Garától is,

akkoriban még fiatalok nyári táborhelye volt. A kápolnát számukra építették, hogy ne kelljen a faluba bejárniuk, ha lelkialkalmat szeretnének tartani maguknak.

Mégis megjött az étel „1994 nyarán önerő nélkül fogtunk hozzá az építkezéshez eleinte négyen-öten, aztán folyamatosan csapódtak hozzánk a többiek. Elbontottuk a garai téesz egyik vályogépületét, és a bontott vályogtéglából és más építőanyagokból húztuk fel az épületet az erdő szélén. Menet közben találtuk ki, hogy az aljzathoz az erdőből vágott akácfát

Karakter • parokia.hu • 47

gurigázzuk le és ültetjük a homokba. A parókián volt a szállásunk, a falubeli nénik sütöttek, főztek ránk.

Sokszor nem is tudtuk, mit fogunk aznap enni, mégis megjött az étel valahonnan. Ilyen csoda volt az is, hogy lett ajtó a kápolnára. Nem tudtuk, hogyan lesz, de egyszer csak kilátogatott hozzánk egy katolikus plébános, Schindler Mátyás, Matyi atya, és felajánlotta, hogy készít egyet.

Októberben aztán visszatértünk a kápolna felszentelésére, amire éppen pár nappal előtte került rá az ajtó. Az a nyár mindannyiunknak hatalmas töltetet adott az életünk indulásához, és 26 év távlatából is örömmel idézzük fel.” Új nemzedék A kápolnán katolikus és református fiatalok egyaránt dolgoztak, barátságok és később házasságok is köttettek közöttük – nem egy épp a kápolnában. Tibor és az épületet tervező felesége maguk is ökumenikus házasságban élnek. Macskási Réka az egység, egyetemesség és a Krisztusban megélt közösség jeleként az őskeresztény halszimbólumformára alkotta meg az alaprajzot, később pedig a falak is ezt a vonalvezetést követték. A kápolnában keresztelték a házaspár egyik gyermekét is, és tízévente oda szerveztek találkozókat is az egykori építőcsapat tag-

48 • Karakter • parokia.hu

jai számára. Ilyenkor mindig rendbe szedték kicsit. A kápolna ugyanis csakhamar elhagyatottá vált, mert bár eleinte valóban oda gyülekeztek a táborozó fiatalok, a nomád táborokra idővel egyre kisebb igény mutatkozott. Megrongálták, betörték az ajtót, ablakokat, az idő leszedte a cserepeket, a mész felrepedezett.

Amikor nemrég újra találkoztak a családok, az építők gyermekei között vetődött fel, hogy milyen szép lenne, ha ők maguk vállalkoznának a felújítására – szüleikhez hasonlóan kétkezi munkával. Így is történt, a szülők csak egy alkalommal látogattak ki hozzájuk, és akkor is csak a háttérből figyelték őket, hagyva, hogy kibontakoztassák képességeiket. „Érdekes volt látni, hogy most ők van-

nak majdnem abban a korban, amiben mi akkor. Örülünk, hogy most már ők is kötődnek a kápolnához, és büszkeséggel tölt el, hogy ők maguk döntöttek így, és elhívták néhány barátjukat is” – osztotta meg velünk Peck Tibor. A felújítás ideje alatt tizenkét éves felső tagozatostól az orvostanhallgatóig legalább tizennyolcan dolgoztak a kápolnán hajnaltól késő délutánig. Összeszedegették az üvegcserepeket, kijavították a repedéseket, lekaparták a pattogzó mészréteget, és újrameszelték a falakat. Fúrtak, faragtak, csiszoltak, még az ablaküvegeket is kicserélték. Négy napig dolgoztak rajta, és ahogy egykor szüleik, úgy most ők is a garai parókián aludtak. De voltak, akik biciklivel, és olyan is akadt, aki lóval járt ki az erdőhöz mindennap. Ahogy egykor, úgy most is figyeltek arra, hogy természetes anyagokat használjanak fel, a hulladékot pedig a megfelelő helyre szállítsák. A bontásból származó mész is visszakerült a természetbe. Egy-két cserkész is volt a gyerekek között, ők ástak latrinát.

Ami összeköt A fiatalokat a Peck-házaspár lánya, Borbála fogta össze. „Laki Anna barátnőm ötlete volt a felújítás, ő segített nekem a munkálatok megszervezésében is. Nagyon lelkes csapat jött össze, sokat dolgoztunk, és közben

jókat beszélgettünk” – számolt be.

Mi sokszor segítünk a szüleinknek a ház körül, és mielőtt nekifogtunk volna a munkának, velük néztük végig, mi a teendő. Sok dolgot nem tudtunk volna magunktól megcsinálni, de elmagyarázták nekünk, így ment nekünk is.

Horváth Andrea garai lelkipásztor segített az eszközök beszerzésében, a falubeli néniket pedig megkérte, hogy gondoskodjanak az ellátásunkról. Sokat segített nekünk Miklós Józsi bácsi is, kőműves, a garai katolikus gyülekezet tagja, aki a szüleink mellett is ott állt huszonhat éve, és egy napra most mellénk szegődött.

Sokat adott nekünk, hogy egy min-

dentől távoli, különleges kápolnán dolgoztunk, ahhoz kapcsolódtunk.

Most már nekünk is fontos, hogy ez a kápolna megmaradjon, ne legyen az enyészeté, hiszen mi is adtunk hozzá valamennyit a megóvásához.

A felújítás végeztével együtt énekeltünk, imádkoztunk benne, többen is meséltek a kápolnához fűződő emlékeikről, nagyon megható volt. Még ha nem tartott is olyan sokáig, mint a szüleink nyara, ez az élmény most már mindig össze fog kötni bennünket.”

nyilvántartva. Senkié, és talán éppen ezért bárkié lehet. Az ajtaja most is nyitva áll. Tetején csillag mutat az ég felé, hátsó ablakán kereszt alakban szűrődik be a fény. A falain emberi kezek tapintása.

Ház az erdő szélén, ami az egyház lenyomata a földön: azoké a Krisztustest-tagoké, akik építették, akik helyreállították, és akik egy nap ellátogatnak majd oda.

Mert az épület fontos, de a közösség, amelyből lett és amelynek hajlékot nyújthat, még fontosabb.

Istenháza a senkiföldjén Ahogy Peckék mondják: a kápolnában az az izgalmas, hogy sehol sincs

Jakus Ágnes Képek: Barta Luca

Karakter • parokia.hu • 49

Katolikus papból református lelkész Egy hivatását szerető, ám egyháza tanításaiban megingó katolikus pap és egy nyakas kálvinista családból származó nő egymásra és Istenre találásának története.

Valóságos csoda, hogy itt ülünk a ménteleki református parókián, Ritter Nándor lelkésszel, feleségével, Ritter Idával és három gyermekükkel, Bálinttal, Csanáddal és Johannával. Egyikük viccesen meg is jegyzi: a cölibátus az életére tört. Hogy hogy is volt ez pontosan, azt meséli el Ritter Ida nemrégiben megjelent könyve, amelynél aligha találunk komplexebb műfajút a könyvesboltok mai kínálatában: egyszerre önéletrajzi mű, teológiai értekezés és életvezetési kalauz – ez utóbbi nem is áll messze a párkapcsolati mediátorként és életvezetési tanácsadóként is

50 • Karakter • parokia.hu

tevékenykedő szerzőtől, aki ezúttal elsősorban lelkészfeleségként reflektál az elmúlt 25 évre.

Igen, emberöltőnyi idő igazolja választásukat, innen vis�szatekintve pedig már el lehet beszélni az alig elbeszélhetőt: egy katolikus pap és egy nyakas kálvinista családból származó lány szerelmét, az utat a cölibátus megkérdőjelezésétől a papi pálya elhagyásáig, majd az Istennel való kapcsolatuk komolyra fordulását és az újbóli lelkészi elhívást, végül pedig közös életük értékmozaikjait. Mielőtt belevágnak történetükbe, leszögezik: nem

katolikusellenesek, és nem szeretnék mások hitét sem rombolni. Épp ellenkezőleg: élettörténetük megosztásával Isten gondviselő szeretetéről tesznek tanúbizonyságot.

Dallas helyett fagytemplom A rendszerváltás után az emberek élénk érdeklődést mutattak a hit kérdései iránt, vágytak rá, hogy többet halljanak Istenről – veszi fel a fonalat Ritter Nándor. Inspiráló közegbe – Európa legnagyobb egyházközségébe – érkezett ő maga is, akkor még fiatal katolikus papként. A nagyvárosi nagytemplomot fagytemplomnak is nevezték, mert méreteiből adódóan kétezer ember is helyet foglalhatott benne. „Mégis, amikor Nándi prédikált a diákmiséken, kevésnek bizonyult az ülőhelyek száma, az emberek még a padok mellet is álltak.

Hihetetlen megszólító ereje volt” – fűzi hozzá felesége, Ida. Ő maga tizennyolc évesen kereste fel a felnőtt hittancsoportot, amely péntekenként egy időben volt az akkor népszerű sorozattal, a Dallasszal.

Mégis annyian jelentkeztek, hogy kétfelé kellett bontani az ifjúsági csoportot. Ida hamar beépült a közösségbe, szervezőtehetsége révén aktív tagja lett a társaságnak. A húszas évei második felében járó katolikus pappal barátokként, munkatársakként tekintettek egymásra, Ida szigorú neveltetése és Nándor elköteleződése a papi pálya iránt nem is engedett meg többet. Idának udvarlója is akadt egyik ifistársa személyében.

Csakhogy szilárdnak hitt világuk már régen repedezett. „Akkor mi most a könnyebbik utat választjuk?”

A fiatal pap hatodik éve állt szolgálatban, amikor komoly kétségei támadtak a cölibátust illetően. Már a teológián is megfogalmazódtak benne kérdések, de most már azt is látta, az évek során mennyire elmagányosodnak a papok. „Akkoriban indul-

tak újra a szerzetesrendek, de sajnos sokan visszaléptek, mert érezték, hogy a cölibátus olyan döntés, amelyet egy életre vállalni nem kön�nyű. A szemináriumon mi még heten kezdtük meg a tanulmányainkat, de én voltam az egyedüli, akit pappá szenteltek. Bennem akkor az evangélium szava élt: ha értem elhagyod, százannyit kapsz.”

A papi szemináriumban kéthetente laikusképzés is folyt. „Ilyenkor szerették, ha mi, kispapok nem vagyunk ott, hiszen egy ilyen képzésre már akkor is a lányok jelentkeztek többen. Úgyhogy mi hétvégenként gyülekezeteket látogattunk, hittanórákat, bibliaórákat tartottunk. Az öreg papok megrökönyödve kérdezték: ti Bibliát adtok az emberek kezébe? Ez valami szektás dolog? Nem is lettek püspökök a tanárainkból.”

Tanulmányai alatt egyszer sem kapott megnyugtató választ arra a kérdésre, hogy mi indokolja a cölibátust, a papi nőtlenséget. „Azt mondták, könnyebb úgy szolgálni, hogy nem sír a gyerek, meg nem panaszkodik otthon az asszony. Mi pedig csak néztünk egymásra, és azt kérdeztük: ezek szerint mi a könnyebbik utat választjuk, ha nem lesz családunk?” De ő még ekkor is elkönyvelte magában: Isten országáért és az evangélium ügyéért vállalja az egyedüllétet – vallotta meg. „A nálam fiatalabbakra a gyermekeimként, a nálam idősebb egyháztagokra pedig szüleimént, nagyszüleimként tekintettem.”

A probléma akkor jelentkezett, amikor papként ráébredt, hogy elkerülhetetlen az elmagányosodás. „Nyaralni is úgy voltam, hogy a szabadságom idején táborozni mentem a gyerekekkel vagy a családokkal. Aki táboroztatott már valaha, az tudja, hogy ez nem éppen a pihenésről szól, kőkemény felelősség. Ebben elfárad az ember.

Próbáltam az imaéletembe többet fektetni, de valami tagadhatatlanul hiányzott.”

Az is megfordult a fejében, hogy az

üres plébániára árva gyerekeket is maga köré gyűjthetne. „Ezt viszont nagyon önzőnek éreztem volna.

Kilencéves voltam, amikor elveszítettem az édesanyámat. Pontosan tudom, hogy egy gyereknek szüksége van apára és anyára is, ezért ez mindig csak álom maradt.”

Ida szerelmes, csak másba Ida már fiatalon vágyott arra, hogy feleség és édesanya lehessen, számára az otthonteremtés mindig is meghatározó volt. Éppen ezért nem értette, miért nem tudja jó szívvel fogadni akkori udvarlója házassági terveit.

Miért tör ki rajta szó szerint a pánik, ami miatt orvoshoz is kellett fordulnia, és a mindig aktív lánynak miért esik nehezére a tanulás, a társasági lét?

Egyre többet jutottak eszébe fiatal papja szavai, aki már korábban is megfogalmazta, hogy nem jó, ha mély lelki kapcsolat alakult ki közöttük, mert ilyen beszélgetésekből születik a szerelem. Ida számára tabu volt beleszeretni egy papba, közeledni hozzá – talán ezért eshetett meg, hogy azt is csak sokára ismerte fel: már rég őt szereti. „Megfogalmaztam neki egy levelet, amelyben leírtam, hogy vagyok, és gyötrődések között, de rákérdeztem ezekre az utalásokra is. Nándi a válaszában mintegy önmagát is győzködve tagadta, hogy ő szerelmes lenne belém, de volt egy mondata, amely éppen erről árulkodott, leleplezte őt: egy őszinte barátság többet ér, mint egy beteljesületlen szerelem.

Mégsem foglalkoztam ezzel többet, le akartam zárni a kérdést, és le is zártam. Ahogy a párkapcsolatomat is: felismertem, hogy nem mehetek feleségül ahhoz a fiúhoz, akivel kapcsolatban nincs teljes békességem.”

Szeretetre tanítunk – család nélkül Nándor sem így tervezte. „Kézzellábbal tiltakoztam az ellen, hogy szerelmes legyek. Én az Istenbe vagyok

Karakter • parokia.hu • 51

szerelmes, és nagyon szeretem, amit csinálok – hajtogattam magamnak.

Végül a paptársaimhoz fordultam segítségért.” Nehéz szívvel beszél erről, azt mondja, nem az a célja, hogy önmagát igazolja, vagy hogy mások hitét rombolja. „Volt, aki azt tanácsolta, hogy igyunk, más azt mondta, kapcsold be a rádiót, utazz, és olyan is, akihez megbeszélt időpontra elautóztam, és még csak ki sem jött a kapuba sem, úgy üzente meg, hogy fáradt és nem tud most beszélgetni. Végül olyan is akadt, aki azt mondta: ha tejet akarsz inni, nem kell hozzá megvenned a tehenet is. Az, hogy nem kaptam meggyőző, érdemi segítséget, elgondolkodtatott arról, hogy végül is miért is küzdök.”

Nem csak a cölibátus helyessége foglalkoztatta önmagában – tette hozzá. „Mindig az volt a kérdésem, hogy mitől lesz hiteles a szolgálatom, az életem. Azt láttam, hogy ez a fajta életvitel nem teszi hitelessé a papi szolgálatot. Szeretetre tanítunk – család nélkül. Holott a Biblia

52 • Karakter • parokia.hu

szerint az legyen püspök, aki előbb a saját családjában bizonyított, ezzel nyerte el a hitelét, hogy egy nagyobb közösséget rábízzanak. Ezen a ponton szöget ütött a fejembe, hogy mi van, ha a kérdésemre Ida a válasz.

Megértettem, hogy döntenem kell.” „Isten útja, hogy legyen családom” Ida nem tudott Nándor vívódásairól, és a levélváltásuk után úgy döntött, nem is megy a plébánia közelébe, tiszteletben tartja a hivatását.

A férfi kereste fel őt néhány héttel később. Megvallotta, hogy szerelmes a lányba, és szeretné, ha jobban megismernék egymást, és együtt gondolkodnának tovább arról, lehetne-e közös jövőjük. Így valahányszor Pesten járt, ahol Ida tanult, találkoztak. Baráti találkozóikon külön-külön élt bennük a remény, hogy talán egyszer majd szabad utat engedhetnek érzéseiknek.

Kérdésemre, hogy akkor is otthagyta volna-e a papi hivatását, ha Ida nem viszonozza az érzéseit, azt mondta:

előbb-utóbb igen. Nem tudta, hogy a lány hozzámenne-e feleségül, de a cölibátusról, és az egyház rendjét elfogadva azzal együtt a papi hivatásról is lemondott. Döntését egy mise közben jelentette be az egyik kis gyülekezetben, ahová addigra áthelyezték a történtek miatt. A jelenlévők biztosították szeretetükről, támogatásukról, bár volt, aki szomorúan kérdezte meg: nem nősülhetne meg és maradhatna egyszerre a papjuk is?

Bár sokan próbálták lebeszélni erről, Nándor másképp vélekedett. „Úgy éreztem, az Isten útja, hogy legyen családom. Csak az fájt, hogy ezt katolikus papként nem tehetem meg.” Eközben Ida is harcolt magában. Egyszer emlékezetes álomképet látott: Nándor és ő a nagyvárosban sétálnak, háttérben a katolikus templommal, két nagyobb gyermek és egy karon ülő társaságában – és valóban, később két fiuk és egy kislányuk született. Ekkor azonban még csak álom volt mindez. Szerelmesen,

önmagával, neveltetésével is hadakozva mondta ki Istennek: legyen meg a te akaratod.

Mire Nándor döntést hozott, már Idában is megérett a gondolat, hogy ha nem lenne a cölibátus, szívesen lenne a férfi felesége. De ilyesmire sosem jutott volna eszébe kérni őt, az „alternatív” megoldások pedig szóba sem jöhettek. Miután Nándor letette a reverendát, és becsukta maga mögött a plébánia ajtaját, együtt utaztak a fővárosba, ahol Ida tanult, hogy közösen folytassák útjukat. A férfi nevelőotthonban dolgozott, és Ida kollégiumában lakott. Nem tartották helyesnek – még ha nem volt is ott, akkor másra lehetőségük –, hogy már a házasságkötésük előtt együtt éltek. Elköteleződésük egymás iránt, és elhatározásuk, hogy szövetséget kötnek Isten előtt, azonban mindvégig szilárd maradt. „Ez ellen tiltakoztam?”

Hozzátartozóik nehezen emésztették meg a házasságkötésüket és fiuk pályaelhagyását is. „A férjem családja hithű katolikus család, az édesapja úgy élte meg a döntésünket, hogy azzal az üdvösségünket kockáztatjuk” – fogalmaz Ida. „Apósomban sokáig ott dacolt, hogy mit kellene gondolnia az alapján, hogy látja az áldást az életünkön, és mi lenne a helyes katolikus hite szerint. Meg tudtuk érteni. Több mint húsz éve tartó házasságunkat és a gyermekeinket látva, és azt, hogy mennyire szeret minket a gyülekezet, tavaly nyáron mégis zokogásban tört ki: ez ellen tiltakoztam? Őt is meglepte, hogy Isten képes volt ezt kiformálni benne.”

nek otthonra. Csakhogy miután megkezdték közös életüket, Ida szüleihez csatlakozva református istentiszteletekre kezdtek járni. Ida ekkoriban erősödött meg a hitben, Nándor pedig ismét találkozott a reformáció tanításaival. „Beszélgetéseim egykori pannonhalmi református diáktársammal, a katolikus papi szeminárium bibliaközpontúsága és a katonaságnál eltöltött évek sok mindent átértékeltek bennem. Marcaliban több református lelkésszel voltam együtt katona, óriási hitvitákat folytattunk. Nagy hatással voltak rám ezek a beszélgetések, de akkor még túlzott önbizalomnak tűnt, hogy valaki tudja, hogy ő megváltottként a mennyországba megy. Később aztán megértettem, hogy a reformáció öt alaptanítása – egyedül a Szentírás, egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus és egyedül Istené a dicsőség – a Biblia helyes értelmezése. Idával együtt konfirmáltunk.”

Katolikus papból református lelkész A nevelőotthonban végzett munka és egyáltalán a civil élet felismertette vele, hogy az embereknek nemcsak keretekre és hagyományokra, de élő kapcsolatra is szükségük van Istennel – állítja. Sokan bátorították, felnőt-

tek és a gyerekek is, hogy ismét lépjen lelkészi pályára – mert azt láttak benne: lelkipásztort. Így történt, hogy száz év óta először ismét katolikus papból lett valaki református lelkész.

Ehhez Nándornak különbözeti vizsgát is elég lett volna tennie, mégis éveket kellett járnia református teológiára, és még utána sem kapott lelkészi állást. Valószínűleg nem nézték jó szemmel, hogy a valamikori katolikus pap, akit sokan szerettek, a másik felekezet lelkészeként álljon vissza a szolgálatba, főleg nem ugyanott.

Sok nehézségen kellett keresztülmenniük ezután is, Ida teljes történetüket megírta nemrégiben kiadott könyvében. Mindezt azért tette, mert hisz abban, hogy az őszinteség, az áttetszőség nyomában áldás fakad, és nem utolsósorban szeretett volna bizonyságot tenni arról, Isten hogyan vezette őket eddigi útjukon. „Az evangélium megreformált minket, ezért tudtunk itt maradni a pofonok ellenére is. Bár van, aki ma is örökbefogadott gyermekekként tekint ránk az egyházban, mégis teljes jogú gyermekek vagyunk Isten családjában, ezért beszélhetünk őszintén a jóról és a rosszról is. Az életünk középpontjában Krisztus van.”

Személyes reformáció Nándor és Ida azért mertek a nehézségek ellenére is rálépni a járatlan útra, mert hitték, hogy Istentől való a következő lépés. Életük minden pontján az Ő akaratát keresték. Nem tervezhették meg előre azt sem, hogy végül a református egyházban lel-

Karakter • parokia.hu • 53

Jel és bátorítás Méntelekre hét évvel ezelőtt kerültek, a kis gyülekezet lélekszáma azóta megtízszereződött. Nándor tizenöt éves református lelkészi szolgálata alatt hirdette az Igét idősek otthonában, hajléktalanok között, most pedig börtönlelkészként is szolgál. De ez már nem ugyanaz az egyszemélyes misszió, mint amit katolikus papként végzett. Idával ketten bár tűz és víz – intették is őket, akik egy emberöltővel ezelőtt le akarták beszélni a házasságról –, mára közös életük példázza: ők ketten kiegészítik egymást.

De nemcsak a hitvestársak, hanem a gyerekek is szolgálnak a református közösségben, mindenki a maga ajándékai szerint, számukra ez a természetes. Családjuk egysége jel és bátorítás mások számára is.

Mindezt, persze, könnyű mondani. Ida épp ezért dolgozta ki azt a modellt, amely az életüket – ahogy ő fogalmaz – boldogéletté teszi, így, egybeírva. De hiszi, hogy másokét is – ezért fogott hozzá a munkához. Huszonegy

54 • Karakter • parokia.hu

értékmozaikot különített el, ezekről ír művében, amelyet eddig olvasói a Biblia igazságait a mindennapokban megélni segítő kézikönyvként tartanak számon és ajándékoznak tovább.

Az önvizsgálat és az Istennek való engedelmesség szabad utat készít az áldásnak – vallja a lelkészfeleség. „Vissza kell térnünk az evangéliumi alapokhoz. A világnak az élő Krisztusra van szüksége.”

Lelkész férje hozzáteszi: „Fordítva ülünk a lovon, ha megyünk a magunk által kiválasztott cél felé, és azt várjuk, hogy Isten áldja meg azt. Isten azt a törekvést, vágyat áldja meg, ami neki kedves. Mi kerestük Isten akaratát az életünk minden pontján, és megtapasztaltuk, amit ígért: közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok. Ha őszintén keressük Istent, vágyjuk Őt, akkor meg fogja mutatni magát.”

Ritter Ida Nagyobb Ő. Katolikus papból lett református lelkipásztor feleségének vallomása + Értékmozaik. Út a boldogélethez című könyve kapható

a budapesti Bibliás Könyvesboltban (Ráday utca 3.), de a ritterida.hu és az ertekmozaik.hu weboldalon keresztül is megrendelhetik.

Ahogy a járványügyi helyzet lehetővé teszi, Ritterék előre egyeztetett időpontban szívesen tesznek eleget könyvbemutatóra, bizonyságtételre szóló meghívásoknak.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás, A Fehér Vera

OLVASTUK – AJÁNLJUK ÚJ KÖNYVEK A KÍNÁLATBAN

HOL VAN ISTEN A KORONAVÍRUS IDEJÉN? (Harmat Kiadó, szerző: John C. Lennox) A szenvedő világnak dedikálja művét John C. Lennox, az oxfordi egyetem nyugalmazott matematikaprofesszora. Vérbeli apologétaként a koronavírusjárvány létfontosságú kérdésére igyekszik választ adni: Hol van Isten a koronavírus idején? E kérdésfelvetés arra is választ adhat: hol vagyunk mi, keresztyének, akik most lehetőségeink szerint tehetnénk másokért, a nem hívőkért is. Ez az alázat és az áldozatos szeretet próbája számunkra. Isten szeretetre hív, Lennox könyve pedig felelős gondolkodásra és tevékeny életre. Most, amikor átmenetként szeretnénk tekinteni tükröt tartó és mély igazságokat felfedő helyzetünkre, beláthatjuk: a földi élet maga is átmenet.

Lennox szerint a járvány a megbomlott természeti rend következménye, noha elterjedésében szerepe van az ember természettel szembeni erkölcsileg vitatható hozzáállásának is. Könyvét azoknak ajánljuk, akik nem szeretik a leegyszerűsítő válaszokat, mégis szeretnének valamilyen választ kapni.

Hiánypótló azok számára, akik egy-egy tragédia elszenvedőiként nem is érhetik be ennél kevesebbel. Legvégül pedig azoknak ajánljuk, akik készek arra, hogy egy igaz válaszhoz igazítsák az életüket. Akárkik lapozzuk is fel ezt a művet, a kérdés nekünk szegeződik: vajon benne tudunk-e lenni a történetben, el tudjuk-e viselni az azzal járó feszültséget és át tudjuk-e adni magunkat a feloldásnak? Az életről gondolkodva tudunk-e egy mérhetetlenül nagyobbra, az örök és fájdalommentes, romlatlan élet perspektívájára váltani? Mindez nem olcsó vigasz. De az nem is lenne igazi válasz.

TÁNCON INNEN ÉS TÚL

Holló András kerekesszékes tánctanárral beszélget Sz. Kiss Mária (Harmat Kiadó) Holló Andrást a legtöbben csak úgy ismerik: a kerekesszékes tánctanár. Mindig sportos, mozgékony, társasági ember volt, saját örömére és a családjáért is sokat dolgozott. Lassan már tizenhárom éve annak, hogy egy reggel súlyos motorbalesetet szenvedett. Mozdulni sem bírt, de abban a pillanatban hálás volt, hogy egyáltalán életben van. Ahogy megpillantotta a tükörképét a dísztárcsában, megszületett benne a fohász: „Istenem, innentől mindent csak teveled!” Korábban is hívő embernek tartotta magát, de Istent igazán csak ettől a naptól fogva tette az első helyre – erről, valamint hosszú és izgalmas lelki útjáról a Táncon innen és túl című interjúkötetben vallott. Hogyan birkózott meg az életvidám, társaságkedvelő tánctanár azzal, hogy szegycsonttól lefelé teljesen lebénult? Miként formálta át a gondolkodását és emberi kapcsolatait mindaz, amin keresztülment? Sz. Kiss Mária érzékeny és lényegre törő kérdései igazi táncba hívást jelentettek, András pedig köntörfalazás nélkül reagált. Őszintén vall a megbocsátásról és arról is, milyen küzdelmekkel jár egy mozgássérültté vált ember élete. Mesél arról, hogyan szakadt rá mindez, mit veszített, és miként emelték ki a depresszióból Isten és a hozzá közel álló emberek. A lendületes sorok miatt csak úgy falnánk az oldalakat, ha nem állítana meg egy-egy kiérlelt gondolat, egy sokat megélt ember életének gyümölcsei.

Karakter • parokia.hu • 55

CYBERCSAPDA

Hogyan változtatja meg az online tér az emberi viselkedést?

(Harmat Kiadó, szerző: Mary Aiken) Kiberrománc, kibergyermek- és -tinédzserkor, darkweb – fogalmak, amelyek húsz évvel ezelőtt ismeretlenek voltak, mára azonban a legégetőbb társadalmi, pedagógiai, jogi és pszichológiai problémák forrásaivá váltak.

A kibertér olyan veszélyeket rejt, amelynek legnagyobb kárvallottjai a gyerekek és a fiatalok lettek. Ma az internetes zaklatás, gyűlöletbeszéd, félreinformálás néz farkasszemet a kiberbiztonsággal és a kibervédelemmel – ez utóbbi az adatokat, előbbi az embert próbálja védeni.

Ugyanakkor nem szabad fekete-fehéren látnunk az online világot. Ahogy minden korban, úgy ma is egyensúlyt kell találnunk mind a hétköznapi, mind a tudományos életben. Ezt az egyensúlyt hivatott megtalálni Mary Aiken amerikai törvényszéki kiberpszichológus Cybercsapda– Hogyan változtatja meg az online tér az emberi viselkedést? című könyve. A szerző – noha alapvetően a kibertér veszélyeit taglalja – mindvégig hangsúlyozza, hogy az internet nem egyenlő a technológiával, és az új eszközök áldásait az egész emberiség tapasztalja, nem érdemes tehát technológiaellenessé válnunk.

Aiken hétköznapi történeteket használt fel a tudományos, szakmai tartalom átadásához. Művén érezhető a szerző mély fájdalma a kárvallott gyermekek miatt, akik, bár beleszülettek az online világba, nem kapnak megfelelő útmutatást annak használatára. A kibertér kihívásaival azonban nemcsak nekik és a szülőknek, pedagógusoknak kellene tisztában lenniük, hanem mindenkinek – ebben segíthet nekünk ez a könyv.

A BÖLCSESSÉG KEZDETE

(Kálvin Kiadó, szerző: Lovas András) Sokan vágynak sikerre, gazdagságra, a problémák azonnali megoldására, de ki vágyik Isten bölcsességére? Elérhető ez a bölcsesség, vagy csak a „kiváltságosok” férhetnek hozzá?

Lovas András református lelkipásztor, egyházkerületi missziói referens nemrég megjelent könyvében a bibliai bölcsességről ír a Példabeszédek könyve alapján. A bölcsesség kezdete az ószövetségi könyvről szóló igehirdetések szerkesztett változata, az igehirdetések a gazdagréti református gyülekezetben hangzottak el 2013-ban.

A lelkipásztort, mint írja, nemcsak a Szentlélek, hanem Timothy Keller New York-i lelkész Példabeszédek könyvéről szóló igehirdetései is inspirálták, ez legerősebben a tematikus megközelítésben jelenik meg. Tim Keller meglátásai, az egy témához tartozó bölcs mondások összegyűjtése, szerkesztése rendkívül gazdagítóan hatott Lovas Andrásra, aki gyönyörűségét lelte az egyes prédikációk megírásában. Művében mélyrehatóan foglalkozik a Példabeszédek könyve által érintett témákkal, kifejti, kié lehet a bölcsesség, kit nevez a Biblia bolondnak, és melyek a legfontosabb különbségek bölcs és bolond között.

Egyik legbátorítóbb felismerése, hogy az isteni bölcsesség nyilvános, bárki számára elérhető: értünk kiált, hogy őt megismerve békességünk legyen, gyógyuljunk régi sebeinkből és megtanuljuk „a különbségtétel művészetét”.

A bölcsesség kezdete a helyes, Istennek tetsző életre hív, amelyben jó döntéseket hozva megváltozik gondolkodásunk, jellemünk, megismerjük önmagunkat és a bibliai bölcsességet az ószövetségi kijelentés és az evangélium fényében.

56 • Karakter • parokia.hu

LÓNYAY IMATAKARÓ

(Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium) A Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium kiadványa a 2020 tavaszi távolléti oktatás idején született imádságokból, jegyzetekből, közösségi megmozdulások emlékeiből válogat. Mit is olvashatunk ki ezekből a féltő gonddal óvott, hittanfüzetbe írt imádságokból? Azt biztosan, hogy a diákok társadalmunk igazi arca. Ők azok, akik a legtisztábban és a legőszintébben adnak hangot ki nem mondott érzéseinknek. Félelem, aggodalom, közbenjárás szeretteikért és iskolatársaikért, de egész társadalmunkért is, az apró dolgokra való érzékenység, gyász, hála és felszabadulás szólal meg imádságaikban. Amit lényeglátóan megfogalmaznak, a legtöbbet mondja el közös valóságunkról.

A valóságban pedig mindig van valami szerethető, mert ott van benne az ember.

Erre éppen ők a bizonyíték: bölcsességükben és szeretetükben tükröződik a mi törékenységünk és méltóságunk is, mert Isten az ő szemeiken át tekint ránk, felnőtt gyermekeire. Nem véletlen, hogy egy gyermek imádsága a felnőtteket is térdre kényszeríti. Ez a könyv bizonyíték és lenyomat: mindaz, amit megőriz, túlmutat a gyorsan változó formákon. Valami, amit érdemes nemcsak a papírra, de a szívünkbe is vésni, amiből erőt meríthetünk az előttünk álló időszakban is. Ez a próbatétel pedig bizonyosan kincset rejt: annak lehetőségét, hogy valóban a mindennapjaink részévé váljanak az örökkévaló értékek, és mi is az örökkévalóhoz tartozhassunk.

A könyv a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégiumban szerezhető be.

KÖZELEDJETEK!

(Kálvin Kiadó, szerzők: Szőke Attila Szilárd és Szőke Etelka) Párkapcsolati válságaink mögött gyakran kötődési problémáink állnak.

Hogyan gyógyulhatunk meg régi sebeinkből, és milyen segítséget adhatunk másoknak?

Szőke Attila Szilárd és Szőke Etelka Közeledjetek! című könyvében a házastársi kapcsolaton belüli biztonságos érzelmi kötődés, az egymáshoz és Istenhez való közelség kerül a középpontba. A kötet a református lelkészházaspár sokéves házasság- és családgondozásának gyümölcse, amelyben saját tapasztalataikat tudományos igényességgel, keresztyén, biblikus szemlélettel adják át. A könyv gyakorlati tanácsokat ad azoknak, akik lelkipásztorként szeretnének házaskört vezetni gyülekezetükben, de azoknak is releváns segítséget nyújthat, akik egyénileg szeretnének elmélyülni a témában. Minden fejezet végén spirituális reflexiót találhatunk, mert ez, mint kiderült, komoly hiányossága a hasonló tematikájú szakkönyveknek. A koncepció szerint a házaskörön részt vevők páronként vásárolnak egy-egy példányt, majd az egyes fejezeteket otthon feldolgozzák, hogy aztán a csoportfoglalkozásokon már csak a könyv által írt kérdésekről beszélgessenek. A kötet a való életből vett példákkal, kiforrott teológiai és tudományos szemlélettel, Istenre mutató, biblikus megközelítéssel szeretne segítséget adni keresztyén és más meggyőződésű házaspároknak és házaspárköröknek. „Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok” – olvassuk Jakab levelében. A Közeledjetek! erre az apostoli felszólításra rímel, hogy a házastársi kapcsolatok vonatkozásában is igazzá válhasson.

Karakter • parokia.hu • 57

KÉZZELFOGHATÓ EMLÉKEZET Nem elég csupán élményeket adni, az ismeretszerzéstől sem szabad megfosztani a látogatókat – állítja Simonffy Krisztina művészettörténész. De vajon mire jó a múlt megismerése? Érdekli ez egyáltalán a gyerekeket? Mi az, ami a digitális és interaktív kiállításelemeknél is hatásosabb? Erről beszélgettünk a Pozsonyi úti református gyülekezet tagjával.

A nyolcvanas években a régi bérházak mind nyitva álltak, a gyerekek egyikből ki, másikba be szaladgáltak, bújócskáztak, vagy a nemrég született kismacskákat keresték. Krisztina a belvárosban született, hétéves koráig a Vámház körúton éltek becsüs szüleivel egy későromantikus házban, aztán a Hermes-udvar impozáns épületébe költöztek át – ezeknek az épületeknek művelődéstörté-

58 • Karakter • parokia.hu

neti jelentőségét azonban csak jóval később értette meg.

A régi bérházak felfedezésének öröme azonban már gyermekként is magával ragadta, szívesen járt ki a Károlyikertbe, ahol akkoriban nagy csúszdák álltak a kastély előtt. Most itt beszélgetünk arról, miért választotta a művészettörténészi pályát.

Simonffy Krisztina művészettörténészi pályája az örökségvédelmi közigazgatásban indult, eleinte védett műtárgyakkal foglalkozott. A védett műtárgy a védett kulturális javak körébe tartozik; kiemelkedő jelentőségű, mozdítható képzőművészeti vagy iparművészeti alkotás, technikai, közlekedési vagy természettudományos emlék. Védettsége révén közhiteles nyilvántartásba kerül, a tulajdonosaiknak pedig különböző kötelezettségeik vannak, például megfelelő állapotban kell őket megőrizniük. Restauráltatni, felújíttatni azonban csak engedéllyel lehet ezeket a tárgyakat, ezért ha eladják, elajándékozzák őket vagy az őrzési helyük megváltozik, azt be kell jelenteniük az illetékes hatóságnál.

Simonffy Krisztina Jelenleg a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. Műtárgykezelési Osztályán dolgozik műtárgyreferensként, feladatuk a cég kezelésében, valamint állami tulajdonban lévő várakban, kastélyokban kiállítandó és kiállított műtárgyakkal kapcsolatos szakmai feladatok ellátása. Létesítményeikben országos és regionális közgyűjtemények, egyházi gyűjtemények darabjait, illetve magánszemélyektől kölcsönzött műtárgyakat is kiállítanak. A múzeumok raktáraiban olykor évtizedek óta biztonságban őrizték ezeket, ám nagy részüket nem régóta, illetve a közeljövőben láthatja először a nagyközönség.

A szüleid foglalkozása hatott rád?

A szüleim gyűjtötték, felbecsülték, adták-vették a műtárgyakat.

Kiskamasz voltam, amikor nekem is megmutatták, melyik milyen anyagból, technikával készült, meg is kellett becsülnöm, melyik mennyit ér, hogy kicsit beletanuljak a szakmába. Otthon is régi bútorok, porcelánok, fémtárgyak vettek körül minket. A nagyapám ráadásul jelvényeket, kitüntetéseket gyűjtött, főleg 1945 előttieket, a biztonság kedvéért néhány azutánit is.

Nekem is megvolt az ezirányú érdeklődésem: szerettem rajzolni, minden kézműves tevékenység nagyon vonzott, de nem szerettem volna alkotói pályára lépni, nem is tartottam magam elég tehetségesnek hozzá.

De az irodalmat és a történelmet szerettem, így a művészettörténetben kibontakozhattam.

Ebben a szakmában fontos szerepe van a vizuális érzékelésnek, hiszen foglalkozásunk, vizsgálódásunk tárgyai a műtárgyak és épületek, amelyek elsősorban látványukkal hatnak ránk.

Mitől jó egy műtárgy?

A mi szempontunkból például attól, ha bizonyítottan valamely kastélyhoz vagy főúri családhoz köthető az eredete, vagy jellegében, stílusában illeszkedik a feltételezett vagy ténylegesen dokumentált korabeli enteriőrbe. Továbbá, a maga korában is megfelelő minőségben állították elő, nem pedig 1945 utáni stílbútorról van szó, ezen kívül jó állapotban maradt fent és kevés átalakításon esett át. Ezt rövid időn belül elfogadható áron megtalálni a hazai vagy külföldi műkereskedelemben sokszor nem egyszerű feladat.

Porosodhatnak még padlásokon értékes műtárgyak, előkerülhetnek még ilyenek?

Az értékes műtárgyak, például a mívesebb, intarziás bútorok már bekerültek a műtárgypiac vérkeringésébe. Padlásokról manapság ilyen jellegű tárgyak ritkán kerülnek elő.

Felbukkannak viszont olyan tárgyak, amelyeket az adott kastélyban élő család vagy szűkebb környezete használt korábban, ezek, persze, el is koptak, és mivel nem voltak szépen kidolgozott darabok, a restaurá-

lásuk sem érte meg a tulajdonosnak, hogy a műtárgypiacon értékesítse őket. Ezekből a nem kvalitásos használati tárgyakból, amelyek inkább a történeti értéküknél fogva fontosak, kevés ugyan, de kerülhet még elő. Ha az adott kastélyba, az adott enteriőrbe visszakerülhetnek, attól lesznek igazán értékesek.

Mire tanítanak ezek a kastélyok, tárgyak? Egy-egy kiállított darabot látva mindig szembeötlő, hogy egyszerre voltak tartósak és szépek. Mintha nem lett volna bóvli változatuk, hiszen a paraszti kultúra tárgyai a maguk nemes egyszerűségében is minőségi és esztétikus darabok voltak.

Ezt a különbséget észlelni a régebbi és a mai korok között egyre nagyobb szomorúság számomra. Ma már nehezen lehet találni mestert egy műemlék templom vagy kastély kapuzatának vagy ablakkeretének felújításához, cseréjéhez, ha a korábbit megközelítő tisztességes szakmunkával szeretnénk elkészíttetni azt. Ennek a hátterében az áll, hogy a fejlett nyugati technológiából is hiányzik az az eszmény, ami a régmúltban volt: hogy olyan minőséget adok ki a kezemből, amely száz év múlva is minőség lesz. Évekig szárítom azt a fát, évekig raktározom, hosszú távra szervezek. Ma nagyfokú a kereslet, gyorsan beszerzik az alapanyagot, gyorsan legyártják, és már kész is – minden a profit érdekében történik. Régen a tárgyak hosszabb időre készültek, és drágák is voltak, ezért vigyáztak is rájuk, ami azért volt lehetséges, mert a használóik nem siettek, mindennek megadták a módját. Ma már arra is rácsodálkozom, hogy pusztán egy kilencvenes évekbeli ruhadarab anyaga, szabása, varrása is mennyivel időtállóbb volt, mint a maiaké. Pedig csak húsz-harminc év telt el! De vegyünk például egy templomépületet! A Pozsonyi úti templom 1942-ben készült el, eredeti faajtói, rézkilincsei a korban modern formát képviseltek, mégis jó

Karakter • parokia.hu • 59

minőségben készültek, és ma is stabilak és szemet gyönyörködtetők. Élvezettel beszélsz ezekről az értékekről. Hogyan lehet úgy bemutatni egy régi kort, hogy az érdekes legyen napjainkban?

A kultúra is fogyasztási cikk, úgy kell tálalni, hogy minél többeket vonzzon, mert a bevétel biztosítja a fenntarthatóságát az adott létesítménynek vagy kiállításnak. Manapság előszeretettel alkalmazzák a különböző installációkat és más digitális eszközöket, de nem szabad túlzásba vinni ezeket. Most már van időbeli rálátásunk, hogy miért nem. Általában elvonják a figyelmet a kiállított tárgyaktól, főleg a fiatalabb korosztályét. Interaktív, persze, nemcsak az lehet, ami digitális. Vagyis nemcsak az érintőképernyős, beépített technikai megoldások alkalmazását kell jól átgondolni, hanem a játékokét, kirakókét is. Ezek nem rossz dolgok, de fontos, hogy a minőséget tartsuk szem előtt, ne a men�nyiséget. Fel kell tennünk a kérdést, mi célt szolgálnak, és hogy mennyi ideig fenntarthatók. Annál nincsen szomorúbb látvány, amikor egy-két év után ezek elromlanak, elkopnak.

60 • Karakter • parokia.hu

Csalódást okoz a látogatóknak, a gyerekeknek is. Az élményszerzés mellett továbbra is fontos a tudásközvetítés, az, hogy a látogatók bizonyos megszerzett tudással gazdagabban térhessenek haza.

A vizualitás korát éljük, talán ezért is fektetnek akkora hangsúlyt a látványelemekre.

A mostani muzeológia abba az irányba megy el, hogy nem kell sok szöveg, de már kezdünk átesni a ló túloldalára. Sokszor a műtárgy megnevezése, alapadatai sincsenek feltüntetve. Én e téren, bevallom, konzervatív vagyok. Számomra elengedhetetlen legalább annyi információ, hogy mit látunk, mikor készült, milyen anyagból és technikával, és esetleg ki alkotta.

Amiről ismeretünk van, az az érdekes számunkra, az hat hosszabb távon.

Valamiféle erőfeszítést mindig kell tenni azért, hogy élvezzünk bizonyos dolgokat. Nem a régi múzeumok vitrinjeinek napszítta apró betűs leírásaira gondolok, persze, de az alapinformációkat át kell hogy adjuk, és jó, ha adunk egyfajta áttekintést és értelmezést is a látottakról.

Mit gondolsz a személyes tárlatvezetésről?

Az embereknek még mindig fontos a személyesség, a gyerekeknek is. Az egyszerűen megérthető, jól rendszerezett tudást érdekességekkel, konkrétumokkal, jól tagolt előadással lehet átadni. A kísérő szöveget ideális esetben a kurátor írja meg, a tárlatvezetőnek pedig jól kell előadnia azt.

Itt sem érdemes viszont túlzásokba esni, a jelmezes, szerepjátékos tárlatvezetést például nehéz jól csinálni. Elhasználódik a jelmez, nem eredeti a viselet, nem áll jól, az eljátszani kívánt történelmi személy hangja hamisan cseng, affektáló – sokak számára ez inkább a bemutatni kívánt témától elidegenítő hatást kelt.

Pedig azt gondolnánk, a gyerekek figyelmét épp a „varázslat” kötheti le.

Az interaktivitás nagyon jó, de inkább a múzeumpedagógiai foglalkozások fontosak. A gyerekek leülnek egy asztalhoz, a múzeumpedagógus néhány érdekes tárgyat odavisz és megmutat nekik. Egyvalakire figyelnek, ahogy az iskolában is. Gyermekpszichológiai kutatások is kimutatták, hogy másként figyel, tanul a gyerek akkor, ha ez nem spontán adódik, hanem a fel-

nőtt, a tanár hívja fel a figyelmét valamire, megmutat neki valamit.

Az agy sokkal több információt tud ilyenkor feldolgozni. Ez valamilyen keretben történik, és a személyesség, a személyiség is fontos szerepet kap ebben. A tárlatvezetés vagy előadás sikeressége – gyermek, de felnőtt látogatók esetében is – nagyban függ az illető tárlatvezető, múzeumpedagógus egyéni és szakmai rátermettségtől is.

Magukénak kell hogy érezzék a kiállítást, az ügyet. És nem csak ők! A kastélyok, várak felújításánál látjuk, hogy mennyire fontos a helyi politika, de talán még inkább a helybeliek bevonása, érdekeltté tétele a kastély vagy vár működtetésében, életre keltésében. A megújuló kastélyokba tervezünk kiadványokat, tárlatvezetést, audioguide-ot, visualguide-ot, de ahol nem zajlik éppen felújítás, még néha az is előfordul, hogy nincs egy A/4-es lap, amin a látogató elolvashatná, mit is lát éppen.

A fővároshoz közel eső létesítmények nem kaptak uniós támogatást, hiszen az a cél, hogy az ország vérkeringésébe nehezebben becsatolható helyeken újítsák fel a kastélyokat. De amellett, hogy állami keze-

lésben van egy-egy kastély, fontos lenne, hogy az ott élők is magukénak érezzék őket, és valahogy tartalommal töltsék meg. Ne csak esküvőket szervezzenek oda, hanem aknázzák ki, és ezen az alapvető módon gondozzák is ezeket a páratlanul értékes műemlékeket.

Mit adhat nekünk, ha lehet róla fogalmunk, mi történt a múltban?

Belső igény, hogy az ember visszatekinthessen: legalább a dédszülőkig visszamenőleg tudja, hogy az ősei mivel foglalkoztak, hol éltek. Ez biztonságot, stabilitást ad a jelenben.

Ezt a lelki szükségletet nem lehet virtualitással, „mesékkel” vagy bármi mással helyettesíteni, ezért van szükségünk tárgyakra, épületekre, emlékhelyekre.

Miért van az, hogy emberek, akik lehet, hogy nem is gyakorolják a hitüket, mégis útra kelnek, hogy elmenjenek legalább évente egyszer az ország másik végében lévő családi síremlékhez? Halottak napján a temetőkben alig lehet látni olyan sírt, ahol ne lenne mécses vagy virág.

Nemzeti vonatkozásban épp olyan fontos a közös emlékezet kézzelfoghatóvá tétele. Az, hogy milyen módon őrizzük meg, vagy hogyan értelmezzük a múltat, nagyon sokféle lehet.

De amikor már ez sem fogja érdekelni az embereket, az már a végnapjainkat fogja jelenteni.

Miket ajánlanál megtekintésre a reformátussághoz kötődő várak, kastélyok, múzeumok közül?

A református egyház számára is nagyon fontosak azok az oktatási intézmények, ahová el szoktunk testületileg kirándulni, a Debreceni Református Kollégium Múzeuma vagy a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei. De nem szabad megfeledkeznünk a magyar református köznemességről, a hozzájuk kapcsolódó emlékekről, kastélyokról sem! A péceli Ráday-kastélyról, a tuzséri Lónyay-kastélyról, a fáji Fáy-kastélyról, a jövőben megújuló geszti Tisza-kastélyról vagy a komlódtótfalusi Becsky–Kossuthkúriáról! A péceli Ráday-kastély nemcsak a dunamelléki egyházkerület közösségi tulajdonába került hatalmas gyűjteményt létrehozó Ráday család miatt fontos, de azért is, mert a kastélyt díszítő falfestményciklusok kiemelkedő emlékei a 18. századi barokk kastélyfestményeknek, hiszen nagy részük jó állapotban maradt fenn. A díszterem falképciklusa például Ovidius Metamorfózisából vett mitológiai jeleneteket ábrázol, amit

Karakter • parokia.hu • 61

választanom, a gyerekeket is mindig orientálni. Persze, amint kitalálok egy rendszert, mindig valami más kísértés adódik – ez fárasztó.

Ráday Gedeon erkölcsi tanításul, példaként kíván a szemlélő számára nyújtani. – Melyek azok az utak, amelyeket követni kell, és melyek azok, amelyeket el kell kerülni, mert bukásba vezetnek. Értem, hogy a művészet inspirációs forrás, de hogyan tudod felkelteni a gyermekeid érdeklődését a kultúra iránt?

Egész pici koruktól kezdve minden este mesélek és énekelek nekik.

Szeretem ezt az esti szertartást, hogy a fürdés után hozzák azt a könyvet, amelyikből szeretnének mesét hallani, az ágyból meghallgatják a mesét, és azután még hármat-négyet énekelek nekik a szokásos dalokból. Ez nekem is lelki szükséglet. Akár a népmesékben, akár az 1945 utáni Csukás István- vagy Bálint Ágnes-mesékben annyi érték van, annyi kedves humor, és a Mazsola-mesékből sokszor én is tanulok arról, hogyan kell gyereket nevelni. Énekelni pedig nem csak este szoktunk.

Persze, ahogy cseperednek, a korosztályuknak megfelelő rajzfilmekre is egyre nagyobb lesz az igényük.

Míg kisebbek voltak, abban állapodtunk meg, hogy hétköznap régeb-

62 • Karakter • parokia.hu

bi, klasszikus esti meséket nézünk, ezek kicsit lassabbak, hiszen a történet természetesen bontakozik ki. Ez lehet, hogy először kicsit unalmasnak hat, de rájönnek, hogy ennek a történetnek sokkal több értelme van, mint a fejhangon visítós, felpörgetett tempójú meséknek. Amikor mi voltunk gyerekek, egy nap egy mesét néztünk meg a televízióban, ezért gondolatban többet foglalkoztatott minket az az egyetlen történet, képi élmény, amit láttunk. Akár egy teljes hetet kellett várnunk a következő epizódra. Most akár egy nap több rajzfilmet is megnézhetnek a gyerekek, de ugyanaz a minőség nagyobb mennyiségben már rontja, nehezíti az értelmezési lehetőséget. A gyerekeimnek mostanában a hallgatott mese sokszor elég, a nagyobbak már saját maguk is olvasnak ifjúsági és gyermekirodalmat.

Ezek szerint nem tiltod őket a modern rajzfilmektől sem?

A fogyasztói léttel folyamatosan harcot vívni nem lehet. Nem lehet mindent teljesen elutasítani, mert az marginalizálódáshoz vezetne. Így viszont állandóan értékelnem kell,

Kiállításokra is elviszed őket?

Kiállításokra inkább a két nagyobbat szoktam vinni. Az a tapasztalatom, hogy néha jó, ha meg kell küzdeni egy élményért: már az odaút, az eljutásért való fáradozás is része annak, hogy megtanulják értékelni az arra érdemes dolgokat. Legutóbb épp a péceli Ráday-kastélyba vittem el a lányaimat. A kicsi és a középső nyargalászott egyik teremből a másikba, és Flórának, a legidősebbnek magyaráztam csak el, hogy melyik kép mit ábrázol, mire figyeljen. Igaz, középső lányom lefényképezte az épületet, és épp ma reggel elkérte a telefonomat, kikereste ezt a képet, és a naplójába lerajzolta az épület homlokzatát.

Lehet, hogy mi szülőként frusztrálódunk, hogy mi értelme volt ennek a kirándulásnak, mi maradt meg, pedig nem tudhatjuk, ezek az élmények miként formálódnak bennük.

Lehet, hogy a hittel is így van ez?

Flóra lányom kilencéves volt, amikor elmentünk a Magyar Nemzeti Múzeumban a reformáció 500. évfordulóján rendezett Ige-Idők című kiállításra. Nagy élmény volt, hogy a harmadikos hittanismereteivel milyen sok ábrázolásról tudta, hogy az melyik bibliai jelenethez kapcsolódik.

Ez megerősített abban, hogy men�nyire jó, hogy egyházi iskolába jár.

Nem egyszerűen művelt ember lesz, hanem valahogy más lesz a világhoz való viszonya. Még akkor is, ha kamaszként esetleg eltávolodik kicsit az egyháztól, bármi lehetséges. De ezek nagyon mély gyökerek, amelyek meghatározzák az ember életfelfogását. A hit a kultúrával is összefügg, és fordítva – a kettő elválaszthatatlan.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

A könyvtár szerelmese Kovácsné Pázmándi Ágnest már gyerekkorában kiválasztotta magának a könyvtár, amely később második otthona lett, idén pedig elnyerte a könyvtárosok legnagyobb szakmai díját. A vele készült interjút rövidített változatban közöljük, a teljes szöveg a parokia.hu-n olvasható. „Két diplomám és értelmiségi pályám ellenére is csak félműveltnek tartom magam” – mondta magáról Kovácsné Pázmándi Ágnes könyvtáros–református lelkész, a Ráday Gyűjtemény munkatársa. „Feldolgozó könyvtárosként kapok ugyan átfogó képet a kezem alatt megforduló könyvekről, de annyi időm nincs, hogy mindegyiket végigolvassam. Mindig átnézem a tartalomjegyzéket és beleolvasok a szövegekbe, így nagyon sok mindenről tudok nagyon keveset.”

A szélesebb látókör azonban mindig hasznára vált.

Kovácsné Pázmándi Ágnes életének körülbelül négy évtizede a Ráday utca 28-ról szólt, ahová először teológushallgatóként került, majd a Ráday Könyvtárban kezdett el dolgozni, amely második otthonává vált. Azóta is sokan fordulnak hozzá segítségért, hiszen műveltségét és kultúraszeretetét másokkal is szeretné megosztani. Idén odaítélték neki a könyvtárosok legnagyobb szakmai kitüntetését, a Szinnyei József-díjat; az állami elismerést a Pesti Vigadóban vehette át. Ennek apropójából ültünk le vele beszélgetni.

Karakter • parokia.hu • 63

A tanulóévek „Paraszti családból származom, de mivel szüleim kényszerből tisztviselők lettek, ezért én nyolchónapos koromtól fogva a nagyszüleimmel voltam otthon” – mesélte Pázmándi Ágnes. „Sárbogárd külső részében éltünk, Alsótöbörzsökön, amely akkor még különálló falu volt. Igen szép, érintetlen paraszti porta volt az otthonom. Nem volt egyszerű az iskolában. Mivel hittanra jártam, alsó tagozatban egy jeggyel rosszabbat kaptam mindenből. Ennek okát nyíltan meg is mondták a szüleimnek.”

Sárbogárdon Szabó Imre volt a gyülekezeti lelkészük.

A könyvtár már gyerekkorában kiválasztotta magának. „Kisiskolás voltam, amikor beiratkoztam a művelődési ház gyermekkönyvtárába a mosolygós, hosszú hajú könyvtáros néninél, és onnantól rendszeresen jártam oda.” Azután a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárban végleg megpecsételődött a sorsa. Húgával együtt ugyanis Debrecenben tanult tovább, ott lett önálló, ott talált igazán önmagára. „Én ezt hatalmas szabadságként és lehetőségként éltem meg. Az ottani kórussal, a Kántussal is új világ nyílt számomra.” Útmutatásként sokat segített neki a Nagykönyvtár akkori lelkész-igazgatója, Király László. „Elmondtam neki, hogy egyházi könyvtáros szeretnék lenni, mire azt felelte, hogy akkor első körben ne könyvtárosnak tanuljak, hanem teológiára jelentkezzek, mert az egyházi könyvtárak anyagaihoz erre a tudásra lesz szükségem” – magyarázta. Az érettségi szünetben egymásra találtak az egyik osztálytársával, aki később a férje lett, és szintén Kántus-tag volt.

Diákszerelemként indult, de azóta is együtt vannak.

A debreceni helyett a budapesti teológiát választotta, mert közelebb volt Sárbogárdhoz. „Miután felvettek, máris a könyvtár felé kacsingattam.

Szabó Julianna lelkész–művészettör-

64 • Karakter • parokia.hu

ténész, a Ráday Gyűjtemény munkatársa tudta ezt, ezért beajánlott az új igazgatóhoz, Benda Kálmánhoz, aki fiatal munkatársakat keresett maga mellé. Pákozdy László Márton dékánnak egy feltétele volt: kitűnő bizonyítvány, akkor engedélyezi, hogy a tanulás mellett délutánonként a könyvtárban szolgáljak.”

Ez sikerült is, így lehetőséget kapott arra, hogy a könyvtárban exmisszusként dolgozzon. „Benda Kálmán – vagy ahogyan mi hívtuk: Marci bácsi – neves világi tudós, de elkötelezett református lelkülettel igazi mentorunk volt. Kapacitált bennünket, fiatalokat arra, hogy publikáljunk, hogy nyelveket tanuljunk, és sokszor leült beszélgetni velünk.

Olyan légkört teremtett, amelyben az ember fiatalként is jól érezte magát.

Az ő biztatására végeztem el később az ELTE könyvtár szakát is, 1992-ben szereztem könyvtárosi diplomát.”

Kihívások és kegyelem 1985-86-ban Montpellier-ben volt ösztöndíjas, ahol a protestáns szabadegyetem teológiájának a könyvtárosa kérte meg arra, hogy rendezze a raktárban elfekvő szakdolgozatokat. „Friss házas voltam, így nagyon egyedül éreztem magam a férjemtől távol. Sokat leveleztem a szintén külföldi ösztöndíjas évfolyamtársa-

immal is, hogy enyhítsem a magányt.”

Utólag már látja a hasznát is az ott eltöltött időnek, és hálás érte az Úrnak. Például rengeteg kiállítást megnézett, mert nagyon szereti a művészettörténetet is.

Hamarosan édesanya lett, és mire befejezte a könyvtár szakot, már a második gyereke is megszületett. „Nem kaptam GYES-t, mert nem volt lelkészként társadalombiztosításom. A lakásrezsink éppen annyi volt, amennyi a férjem fizetése. Anyukám és nagymamám is özvegy volt, közös háztartásban éltek Sárbogárdon, és felajánlották, hogy költözzünk le hozzájuk. A férjem a munkája miatt nem jött velünk, így őt csak hétvégenként láttuk.” Olvasószolgálatos munkatárs lett a Madarász József Városi Könyvtárban két és fél évig.

Az új kollégák szeretettel fogadták őt. Talán hiteles példaadása is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ottléte alatt három kollégája is konfirmált. „Én nem akartam direkt térítő munkát folytatni közöttük. Egyébként sem tekintettem magamra teljes értékű lelkipásztorként. Bár felszenteltek, és előfordult, hogy lelkészi szolgálatot is végeztem, de én nem erre kaptam elhívást az Úrtól. Abban viszont hiszek, hogy az ember az életével is tud hatni másokra, nem csupán prédikációval.”

Végül 1994-ben térhetett vissza könyvtárosként a Ráday Könyvtárba.

Benda Kálmán halálát személyes tragédiaként élte meg. „Nagyon nehezen találtam meg a helyemet egykori mentorom nélkül, és sokáig tartott, amíg belerázódtam az új helyzetbe. De rengeteget jelentett számomra az olvasók bizalma és az, hogy nagyon szerettem a munkahelyemet.”

Az ezutáni negyedszázadnyi időszakban sokat fejlődött és szépült a Ráday Gyűjtemény. A 2019. januári kollégiumi tűzeset azonban mindent megváltoztatott, és ismét vége szakadt a kegyelmi időszaknak: a gyűjtemény kincsei szerteszét szórattak.

A könyvtári állomány a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának törökbálinti raktárába került, az olvasószolgálatot az MTA épülete fogadta be. A Ráday Levéltár mindenestől a Budapest Fővárosi Levéltárban van a Teve utcában. Mányoki Ádám és id. Lucas Cranach felbecsülhetetlen értékű festményeit a Szépművészeti Múzeum őrzi. Az adminisztráció egy irodaházba költözött az Október 6. utcába. Egyedül a Bibliamúzeum maradt őrállóként a Ráday utcában.

Isten kegyelme azonban segített nekik talpra állni.

Rendelt időben A Ráday utca után a törökbálinti raktár kezdetben igen szokatlan volt. „Tömörraktárat korábban csak szakmai napokon láttunk, most meg mi is ezt használjuk ott. Sokat tanulunk azonban az MTA-s könyvtárosoktól, akik nagyon együttérző, kedves kollégák. Most van időnk a régóta esedékes állományrevízióra is.” Ez utóbbi során végignéznek minden egyes kötetet, összefésülve a nyilvántartásokat. Ha kell, akkor nehéz szívvel, de selejteznek is. „Az új helyünkre már rendezett állománnyal szeretnénk visszatérni.”

Csodálatos lélektani pillanatként élte meg, hogy pont most ítélték oda neki

a Szinnyei József-díjat, amikor kezdte újra megtalálni magát a „száműzetésben”. „Az Úr rendezte el ezt így. A díj odaítélésekor a Prédikátor könyve 3. részének első verse jutott eszembe: »Mindennek rendelt ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.« Hatalmas megtiszteltetés, hogy engem erre méltónak tartottak, nemcsak az ajánlóim, mert az önmagában kevés lenne, hanem az a szakmai testület is, amely erről döntött.”

Mielőtt átvette volna a díjat a Pesti Vigadóban, még előző nap felkereste az emlékezés virágaival Benda Kálmán sírját. „Hálás vagyok Marci bácsinak, mert az elismerést neki is köszönhetem. Ez a díj nemcsak nekem szól, hanem nagyon sok korábbi és jelenlegi munkatársamnak is; tényleg mindegyikünk benne van ebben az elismerésben, csak engem nevesítettek.” Persze, minden szakmai siker ellenére a gyerekeire a legbüszkébb. „Soha nem akartam karriert építeni, a családom élvezett előnyt mindenben.”

Pázmándi Ágnes továbbra is tele van munkákkal és tervekkel. Szeretné kiadni Somodi István peregrinációs iratait, amit az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára őriz. A másik nagy terve, hogy a Sárbogárdi Múzeum Egyesület felkérésére a helytörténeti előadásaiból összeállított kötethez elkészítse a jegyzeteket és egy részletes irodalomjegyzéket. Emellett elvállalta, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerületben digitális formában összegyűjti a rendszerváltás után megjelent gyülekezeti hírleveleket, újságokat, kiadványokat. „Mindig szoktam mondani, hogy ha sok pénzem és időm lenne, akkor lenne egy virágboltom, egy rövidáruboltom színes gombokkal és fonalakkal, meg egy könyv- és papírkereskedésem. Ezzel a hárommal szeretek ugyanis foglalkozni. A kreatív tevékenységek mindig vonzottak.” Ha tehette, a munkája során is kiélte a kreativitását, és ezért nagyon hálás.

„Szeretnék még sokat dolgozni, és visszatérni az új Rádayba, hogy ott fejezhessem majd be az aktív éveimet. Emellett rendelt ideje van most annak is, hogy az unokáimmal foglalkozzak.”

Könyvek között Mindig fontos volt számára, hogy ha valaki bejött a könyvtárba, akkor az ne érezze magát vadidegennek. „Valahol missziós térnek gondoltam a könyvtárat annak ellenére, hogy ez „csak” egy szolgáltatás. Nemcsak kutatók, de gyülekezeti tagok is jártak hozzánk, akik sokszor kértek számukra megfelelő lelki olvasmányt vagy vallásos szépirodalmat. Fontos számomra a személyes kapcsolat.

Szeretem megismerni a kutatókat és az olvasókat, mert akkor tudom igazán felmérni az igényeiket” – mondta.

A szakmája jövőjét azonban nem látja túl fényesen. „Anyagilag nem elég megbecsültek a könyvtárosok, és emiatt nem is vonzó munka ez a fiatalok számára. Aki ezt választotta, az szerelemből csinálja, akárcsak a levéltárosok és a muzeológusok. Az is kihívás a könyvtárosok számára, hogy a mai fiatalok másként viszonyulnak a könyvekhez, mint a mi korosztályunk. De az olvasás soha nem fog kimenni a divatból, és szerintem mindig szükség lesz papírkönyvre.”

Ezt a szakmát szeretni kell – vallja. „Hálás vagyok azért, hogy a hobbim egyben a hivatásom! Nagyon sokat jelent és megerősít, ha visszajelzést kapok.” Számtalan köszönőlevelet kap ugyanis a segítségnyújtásáért. „Örülök, hogy lehetőségem és időm lehet arra, hogy előbbrevigyem olvasóink, kutatóink ügyét, legyen az egy diák vagy emeritus profes�szor. Ezért érdemes dolgozni! Hálás vagyok a 139. zsoltár 5. versének szavaival: »Minden oldalról körülfogtál [Uram], kezedet rajtam tartod.«” Barna Bálint Képek: Füle Tamás; Liziczai Réka

Karakter • parokia.hu • 65

A média és mi Nem bízunk a médiában, mégsem tudunk meglenni nélküle – a járványhelyzet tükrében megláthattuk a médiához fűződő ellentmondásos viszonyunkat. Egyáltalán, mit várhatunk a médiától, és mit nem? És hogyan lehetnénk mi magunk egyszerre szabadabb és felelősségteljesebb médiafogyasztók?

Miközben elévülhetetlen szerepe volt a világsajtónak és a magyar médiának abban, hogy idejében értesüljünk a járvány következményeiről, talán Ön is azok között van, akik egy idő után azt mondták: nem akarok több félelemkeltő cikket olvasni a témában, vagy még egy számadatot hallani a megbetegedésekről. Talán a járvány gazdasági következményeit a saját bőrén érezve kétségbe vonja azt is, szükséges volt-e ennyire drasztikus lépésekhez folyamodni annak visszaszorításában. Természetes, ha elbizonytalanodunk a média hitelességében, a kormány szándékában, a szakemberek hozzáértésében, sőt, még a saját ítélőképességünkben is. A mindennapjainkat kísérő médiának nagy része van abban, milyen utat járunk be a bizalomban és a bizalmatlanságban, a szorongásban és a tagadásban. De vajon hogy működik a média, és mi jellemzi a mi viszonyunkat hozzá?

Pandémia – infodémia Egy olyan súlyos téttel bíró élethelyzetben, mint egy világméretű járvány, a legalapvetőbb kérdés, hogy melyik hírforrásnak hihetünk az értesülések, híresztelések és a valódi történések sodró áradatában. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) infodémiának keresztelte el a szelektálatlan információözönt, ami azt jelenti, hiteles és kétes forrásból egyaránt kapunk híreket és álhíreket.

Túlmediatizált, -informált és technicizált világunkban ilyenkor tanácstalanságunkban már-már csodaszerként oldja szorongásainkat a személyesség.

Nincsenek arról adataim, hogy vajon hány lelkész vagy gyülekezeti szolgáló közösség vállalta magára, hogy nemcsak a bevásárlásban segít a látókörébe kerülőknek

66 • Karakter • parokia.hu

a veszélyhelyzet idején, de az eligazodásban is kapaszkodókat nyújt: egyfajta hírszűrőként funkcionál, lelki értelemben pedig nagyobb narratívába helyezi az eseményeket és pásztorol. Mégis úgy sejtem, a legtöbben így járhattak el, mindkét dimenzióban gyakorolva az önzetlen és áldozatos szeretetet és felelősségvállalást.

Véleménybuborékban élünk De hogy lehetséges, hogy nemcsak az álhírek közvetítenek torz képet a valóságról, hanem az igaz állítások is? Véleménybuboréknak nevezik, amikor csak a miénkkel közel azonos vélekedések jutnak el hozzánk, akár azért, mert csak egyféle sajtótermékből tájékozódunk, akár azért, mert azokat az ismerőseinket követjük a Facebookon, akiknek a politikai nézeteivel egyetértünk vagy értékrendjével azonosulni tudunk. Így a gyakran a hírfogyasztásunk elsődleges szűrőjeként funkcionáló közösségi oldalakon egy platformra kerül a gagyi és a tudományos, az álhír és a politikai propaganda, a magyarázat nélküli adathalmaz és az önérdek nélküli, vagy éppen valamilyen célnak eleve alárendelt értelmezés, a tény és a vélemény. Azaz, csupán az is torzíthat a valóságérzékelésünkön, ha valamilyen valóságdarabka önmagában marad, mert csupán abból próbálunk következtetni a nagy egészre.

Közismert személyekből gyakran akaratlanul is véleményvezérek válnak – akár hozzájuk, akár ismerőseinkhez kapcsolódunk, megélhetjük az összetartozásnak azt az édes élményét, hogy többen ugyanazt gondoljuk a világról általában vagy épp aktuálisan. Ha pedig a valóságról alkotott képünket többen is igazolják, az erősí-

ti azt a képzetünket, hogy a valóságról alkotott képünk igaz. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne valóban igaz.

Mindenesetre, egy biztos: szükségünk van arra, hogy legyen igazság, amihez tarthatjuk magunkat, ami megtart minket.

Kutatások szerint a legtöbben ragaszkodunk például ahhoz a híradóhoz vagy hírműsorhoz, amelyet a kereskedelmi csatornák egyikén kezdtünk el követni az új csatornák megjelenésekor. Ön emlékszik arra, hogy a kereskedelmi tévék 1997-es magyarországi indulásakor melyik hírműsor ragadta meg inkább? Tudja rekonstruálni, az évek során hogyan változott a véleménye erről a hírműsorról? Netán ennek ellenére is azt nézi?

Nem csoda, ha így van, hiszen aminek már sok ideje szenteljük figyelmünket, ahhoz jobban is kötődünk. Épp ezért nem a híradás minősége, hanem forrása az, ami leginkább befolyásol minket. Azaz nem azért hisszük el ma is, hogy a világ mennyire kriminális hely, mert arról Pulitzer-díjas riportokat láthattunk kedvenc hírműsorunkban, hanem mert aránytalanul sok a kriminológiai esetfeldolgozás, a rossz hír, és mert ezek összessége önmagán túlmutató módon üzen valamit a világunkról – méghozzá annak a szerkesztőségnek a tálalásában, amely mellett évek, évtizedek óta hűségesen kitartunk médiafogyasztóként. Ráadásul, meglehet, olyan tévénézőként, aki

még emlékszik, milyen volt egy valódi híradó, a műfaj, amely tiszteletet érdemelt. Most sokan visszaélnek figyelmünkkel. Érzelemvezéreltek vagyunk Akármennyire megbízható forrásokból tájékozódunk és tájékoztatunk is, a közvéleményt nem annyira a tények, mint inkább az érzelmek és a hiedelmek formálják. Ez utóbbiak kapcsolaton, bevonódáson keresztül fejtik ki leginkább hatásukat, a történeteknek ezért is van nagyobb mozgósító ereje, mint az információknak.

Egy újságíró ezért válogat a műfajok közül attól függően, mi a célja a híradással. De gondoljunk bele, milyen következményekkel jár érzelmi alapú működésünk akkor, amikor a sajtóban azt állítják, amit hallani szeretnénk! Minden szerkesztőségnek van világértelmezése és világnézete, és nemcsak témaválasztásaival, hanem narratíváival is ez alapján látja és láttatja (akár szándékos torzítással is) a valóságot. Vagyis, úgy beszéli el az adott történetet, olyan értelmezési keretbe helyezi a tudható tényeket és a nem tudható részleteket (ami a vélelmezések melegágya), hogy azok arra az eredményre vezessenek, ami számára eleve adott, vagy ami eleve szándékában, érdekében áll. Kérdés, megéri-e nekünk a valósággal való szembesülést feladni az önigazolásért cserébe.

Félelem: a manipuláció eszköze A legerősebb érzelem, ami a járvány idején felélénkülhetett bennünk, a félelem volt, amellyel nem mellesleg jól lehet manipulálni is. De akkor is megelégelhettük a járvánnyal kapcsolatos híreket, ha egyszerűen csak mi fogyasztottunk belőlük sokat. És végsősoron miért tettük?

Ugyanazért, amiért médiamunkások – még ha a legjobb szándékkal is – újra és újra feltálalták nekünk a legjelentéktelenebb, és adott ponton túl kontraproduktív (azaz már csak a bizonytalanságérzetünket erősítő) információkat: mert a rossz hírek hallatán szorongunk, és szeretnénk kontroll alatt tartani a ránk és a szeretteinkre nézve veszélyes folyamatokat. Kérdés, persze, hogy mennyire célszerű és etikus a valóságról szóló tudósításon felül rémisztő feltételezésekkel óvni másokat – még akkor is, ha a félelemkeltés nem cél, hanem eszköz. Ebből is látszik: még csak nem is szükséges, hogy szándékos félrevezetés álljon a háttérben – azaz, manipulálva legyünk – ahhoz, hogy hírfüggővé váljunk.

Hogy működik a média?

Tisztában vagyok vele, hogy nem mindannyian vagyunk könnyen befolyásolhatók. De nem is a rendkívüli esetek az igazán érdekesek, hanem az, hogy általában mit nem veszünk észre. Hogy jól lássunk ebben a kérdésben, érdemes tisztáznunk, mi a

Karakter • parokia.hu • 67

média, és mi nem. A teljesség igénye nélkül, íme, működése néhány jellemzője: • A szerkesztők előzetes világmagyarázó narratívák alapján rendezik el a tényeket és a véleményeket (amelyeket gyakran elmulasztanak megkülönböztetni a tényektől). Így még ha a hírek hitelesek is, akkor sem teljesek önmagukban, hiszen egy nagyobb történet részei.

Hogy miként, azt a mögöttes szándékok vagy csak szimplán emberi korlátaink miatt legtöbbször nem látjuk, nem láthatjuk.

• Annak ellenére, hogy a világ jelenségei összetettek, túl gyorsan, az eseményekkel egy időben reflektálunk rájuk. Így próbáljuk a jövőt kontroll alatt tartani, és olykor nem ves�szük észre, hogy ez a jelenünket őrli fel. Számunkra, médiafogyasztók számára gyakran a fontos elé tolakszik a sürgős, az, ami közvetlen hatással van akár a mai napunkra is. Ezzel pedig igényt is támasztunk a hírversenyre mi magunk is.

Régen időbe telt, mire a hírek eljutottak távoli vidékekre, és jó esél�lyel csak azok jutottak el, amelyeknek valóban volt jelentősége. Érzésem szerint megvan az egészséges mértéke és idői tartománya annak, hogy megérlelődjenek a dolgok, az ember és a hír összhangja az életre termékenyen hasson. A felgyorsult világ kliséje épp azért született meg, mert ez a tempó gyorsabb, mint amit úgy tudunk követni, hogy az még az életet szolgálja. Sokaknak ennek feszültsége miatt lett elege a járványhelyzet alatti „félelemkeltésből” is – még akkor is, ha a félelemkeltőnek titulált információk egy részét valóban felelősségteljes volt kommunikálni.

• A már említett előzetes narratíva okán a média mindig reflektorral világít rá a számára legfontosabbra, azaz adott témán belül is úgy rendezi

68 • Karakter • parokia.hu

el a tényeket, hogy abból egyértelmű legyen, mi ebben a hír, vagy miként értelmezzük az eseményeket.

Amikor egy állítás mégsem ilyen megvilágításban jelenik meg, akkor annak oka van. A járványügyi veszélyhelyzet alatt például több fórumon is hallottuk, hány százezer védőeszközt hoztak be az országba. Ha ez valóban elegendő lett volna, ugyanez a bejelentés vélhetően úgy hangzott volna, hogy jól értsük a jelentőségét: például egy-egy kórházi dolgozóra vonatkoztatva, napi vagy heti bontásban.

• Gyakran dohogunk amiatt, hogy ha a sajtó „felkap” egy-egy témát, akkor egy másikat miért nem? Pedig egy téma akkor tart számot közérdeklődésre, ha minél több tényező növeli a hírértékét: például az aktualitás, a rendkívüliség vagy a földrajzi közelség.

Igaz, hogy sok mindenről nem esik szó a médiában, de meg kell különböztetnünk, mikor van szó tudatos elhallgatásról és mikor nem. Ami nem történik meg, arról nem lehet írni – kivéve, ha mulasztás történt.

A sajtó szolgálhat is, nemcsak szolgáltathat, épp ezért kezdeményezheti egy-egy fontos téma napirendre kerülését. A volt perui nagykövet ügye kapcsán például lehet és kell is gyermekvédelmi kérdésekről beszélni. Ezeket a cikkeket a történtek után többen el fogják olvasni, mert bizony az érzelmeink is részei a képletnek. A felháborodásunk hatással van a sajtóra, a média pedig akár a törvényhozásra is hatással lehet.

• Bár a koronavírus-járvány bőven ellátta új hírekkel a hírműsorokat, sok esemény el is maradt, a hírműsorokat pedig valamivel meg kellett tölteni. Szomorú, hogy ezek a hírek gyakran szintén a járvány közvetett hatásairól szóltak: gyilkosságokról és öngyilkosságokról, brutalitásról Magyarországon és világszerte egyaránt.

Akármennyire valós esetekről van is szó, minden megnyilatkozásban valamilyen lélek nyilvánul meg. A legjobb lakmuszpapír megvizsgálni: mit vált ki az adott kijelentés és beszédmód. Félelmet vagy józanságot, elerőtlenedést vagy erőre kapást, gyűlöletet vagy mások iránti szeretetet és együttérzést? Ezt a segítő kérdést újságírók és igehirdetők egyaránt feltehetik maguknak.

Az egyház mint médium Utolsó pontként írhattam volna az egyházról, amely különös módon szintén egyfajta médium, azaz közvetítő, és azért az, mert az emberiség történelmén végighúzódó nagy történetbe, Isten történetébe ágyazva képes látni és értékelni mindazt, ami ezen a Földön történik. Ezért van óriási jelentősége azoknak az online közvetített igehirdetéseknek a kijárási korlátozás idején, amelyek konkrét válaszokkal ugyan nem tudtak szolgálni a közeli jövőre nézve, de a legmélyebb szorongásainkat is oldani képes távlatba helyezték az eseményeket. Isten óvó karjaiba terelgetve minket, ahol már szembesülhettünk törékenységünkkel. Amikor ez megtörténhet, akkor már nincs szükség önmegváltási kísérletekre, sebezhetetlenségre, kontrollra, mert hosszú távon megismerhetjük azt az Istent, aki megszabadít minket a bűn és a halál fogságából. Ez a leghosszabb ideje ható hír a Földön – a szó legteljesebb értelmében vett örömhír, amit nem csak szavakkal, hanem megváltozott életünkkel közvetíthetünk azok felé az emberek felé, akikkel ugyanazokban a megpróbáltatásokban osztozunk. Az azonnali és konkrét válaszok helyett tehát a valóságra adott valódi válasz paradox módon képes a krízishelyzetekben is kitartásra ösztönözni, és felelősségre is: elfogadva, amin nem lehet változtatni, és változtatva azon, amin lehet.

Jakus Ágnes

Digitális vízözön Másfél évesek okostelefonnal, önmagukban bizonytalan, szorongó fiatal felnőttek.

Mit tehetünk értük szülőként, segítőként, rokonként vagy barátként?

Tari Annamária pszichoterapeuta, Villányi Gergő pszichológus és Kiss Tibor kriminológus beszélgetett egymással a Saferinternet Magyarország és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat által közösen szervezett VI. Internetkonferencián. A kerekasztal-beszélgetés az internet és a digitális eszközök által meghatározott jelenkori társadalmi trendek összefüggéseit járta körül, nagy hangsúlyt helyezve a közösségi médiának az emberi személyiségre és viselkedésre gyakorolt hatásaira.

Alfától a Veteránig Korunkban hat generáció él együtt, és mindegyik eltérő módon viszonyul az okoseszközökhöz, a közösségi médiához és általában a digitális technológiákhoz. A generációk a klasszikus megközelítés szerint a következők: • Alfa: a 2005 után születettek • Z: az 1995-2005 között születettek • Y: az 1982-1995 közötti időszak szülöttjei • X: a Z és Y generációk szülei, az 1960-1982 között születettek • Baby boomer: a második világháború és a Ratkókorszak gyermekei 1940-1960 között • Veterán: a legidősebb korosztály, akik 1940 előtt születtek Az Y jelenti az első hibrid generációt, ők a „könyvespolc és a számítógép között születtek”, a Z generáció huszonévesei már jelen vannak a munkaerőpiacon, az ő „harmadik kezükben” ott vannak az okoseszközök. A legfiatalabbak az Alfa generáció tagjai, ők már digitális bennszülöttek. Ma az egy-másfél éves csecsemők 10-20 százaléká-

nak (!) is van saját okostelefonja – kezdte meg a beszélgetést Tari Annamária. „Ez önmagában is érdekes és megdöbbentő, a valódi veszélyt azonban az jelenti, hogy jelenleg több a digitális eszköz, mint az eszközről szerzett tudás. Őszintén hiszek a szülői felvilágosításban, de azt is tapasztalom, hogy egyes szülők megrémülnek az eszközökben és az internetes platformokban rejlő veszélyektől, emiatt nem mernek szembenézni a tényekkel. A digitális iparág elöntötte a világot, de amíg az iparág előállítói 16 éves koruk előtt nem adnak okoseszközt a gyereküknek, addig mi, a hétköznapi emberek már a kisgyermekeknek is adunk okostelefont.”

Traumák között A generációk közötti különbségek egyre jobban érezhetők a digitális eszközökhöz való viszony tükrében.

Ilyenkor hajlamosak lehetünk jó vagy rossz generációkban gondolkodni, a fiatalabb korosztályt elítélni, az idősebbeket felmenteni, de valóban érvényes ez a megközelítés? Megoldást jelenthet, ha egyszerűen elvesszük az okoseszközt a gyermekektől, vagy eleve nem adunk a kezükbe?

Az egyes korosztályokat érdemesebb másnak, mint jobbnak vagy rosszabbnak látni, a valódi együttműködéshez nélkülözhetetlen a generációk közötti párbeszéd. A fiatalabb korosztálynak bizonyos szempontból jóval nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie, hiszen óriási információmennyiség zúdul rájuk, ezt tovább nehezíti, hogy egyes internetes programokat kifejezetten a függőség kialakítá-

Karakter • parokia.hu • 69

sa céljából terveznek – vitte tovább a beszélgetést Villányi Gergő. „A gyermekek az igazi veszélyeztetettek. Hallottam 8-10 éves fiúkról, akiket azért közösítettek ki az osztályközösségből és váltak gúnyos megvetések célpontjaivá, mert nem játszottak az egyik mobiltelefonos játékkal. Az online kirekesztés traumája azonban nem csak a gyermekeket érinti, ez társadalmi jelenséggé vált. A kirekesztetteknek és megvetetteknek nem lehet azt mondani, hogy ne használják a digitális eszközöket, hiszen épp emiatt élnek meg traumákat, ezt nem szabad elbagatellizálnunk.”

ez a kamaszoknál különösen is érezhető, ők nagyon könnyen kifejezik haragjukat, irigységüket, a bosszúálló magatartás is megerősödött náluk.”

Abban a hitben élünk, hogy az online tér szabadságot ad, hiszen bármit megtehetünk, bárkivé válhatunk, ehhez képest mégis megnőtt a kriminalitás. Ennek oka, hogy a közösségi média valójában zárt teret hoz létre, az összezártság nagyon jól megfigyelhető a kamaszoknál. Ha egy csoport tagjai huzamosabb ideig vannak együtt egy adott zárt térben, az agresszív megnyilvánulás esélye megnő, ez az online térre is igaz –

Zárt terek Ezek a traumák szoros összefüggésben állnak különféle kriminológiai változásokkal. Az egyes bűnügyi mintázatok, amelyek azelőtt az idősebbekre voltak jellemzők, ma már a 18-25 év közötti korosztálynál is megfigyelhetők – ismertette a jelenkori tendenciákat Kiss Tibor. A zaklatás jelentősen megerősödött a kibertérben élő, 18 év alatti fiataloknál, számukra még nem egyértelmű, hogy az online világ egyes normái az offline térben nem érvényesek, sőt, erkölcstelenek. „Ez a tudatos megkülönböztetés hiányzik az interakcióikból. A nyilvánosság megváltozott, ma hamarabb fejezzük ki a negatív érzéseinket, mint az információs kor előtt. A kibertérben tapasztalható agresszív megnyilvánulások száma jelentősen megnőtt,

erről már Tari Annamária beszélt. „A szabadság égisze alatt a tinik egyre jobban összezsúfolódnak, olyan csoportba szerveződnek, amely egy másik nagyobb csoportot kezd el követni. Ma a legnagyobb ilyen közösségeket influenszereket követő csoportok jelentik, ezek érzelmi hatása nagyon erős. Egyes amerikai kutatások azt mutatták ki, hogy a kamaszok 40 százaléka közelebb érzi magához az adott influenszert, mint a saját barátait. Korunk influenszerei nagyon hamar meg tudják változtatni a trendeket és a követendő értékeket, követőik pillanatok alatt alkalmazkodnak ezekhez a változásokhoz.”

70 • Karakter • parokia.hu

Árnyék helyett rivaldafény A kortársnyomás régebben is erőteljesen hatott a tinikre, ma ez a profilképek által létrejött megfelelési

kényszerrel párosul. Egyre több 18 év alatti fiatal jelenik meg az amerikai plasztikai sebészeten azzal a céllal, hogy arcukat olyanná változtassák, amilyen a profilképük. Egészen elképesztő végletekről is hallunk, az egyik maláj kamaszlány az Instagramon szavaztatta meg saját öngyilkosságát. Ez a világ tökéletességet diktál, a különféle programok, filterek segítségével a kilencéves kislányból kisminkelt 18 éves, a tizenhárom éves fiúból lezser srác lesz – folytatta a beszélgetést Villányi Gergő. „Különösen nagy veszélyt jelent a fiatalokra nézve, hogy minél többet nézik a képernyőt, annál kevésbé tudnak érzelmeket leolvasni és kifejezni a való életben. Az empátia kifejezése egyre nehezebb, komoly erőfeszítésbe kerül tudatosítanunk, hogy az online térben is hús-vér emberekkel beszélünk.”

A gyerekek nagyon korán ki vannak téve teljesen szükségtelen érzelmi traumáknak, ezeket az élményeket nem az élet hozza, hanem a közösségi média teremti meg. A digitális információs korszak előtt a gyermekek verbális keretek között éltek, a fejlődésüket zavaró információk nem igazán jutottak el hozzájuk – reagált Tari Annamária.

A kamaszok árnyékban éltek, azaz nem kerültek rivaldafénybe, erre szükségük is volt, hiszen a kamaszkori átalakulások a pattanásokról, a különféle testszagok megerősödéséről, a végtagok megnyúlásáról szólnak, ehhez biztonságos árnyéktér szükséges. Régen egy kamasz körülbelül 30-40 főt ismert közelebbről az iskolában, egyeseket kedvelt, másokat utált, némelyekkel közömbös volt.

Ma a kamaszok óriási rivaldafényben élnek, követőik több százan vagy ezren vannak – egy tinédzser nincs felkészítve a tömeges ellenszenvre vagy szimpátiára, valójában egyikünk sem képes ezeket elhordozni. „Ha egy 10 éves kislány napi másfél óránál többet használja a közös-

ségi médiát, akkor olyan fokú irigységet, rivalizálást él át, ami túlságosan mély és maradandó nyomot hagy a lelkében. Hiába várjuk el, hogy 20 évesen önmagával elégedett nő, talpraesett fiatal legyen, ehelyett a depresszív érzések áradatának terheit látjuk rajta. Minden mentális megméretés túlságosan hamar jelenik meg az életében, hatalmas mennyiségben, ennek elhordozásához egyikünk sem lenne elég felkészült.”

Amit nem szabadna világgá kürtölni A kibertér a párkapcsolatokra is nagyon erőteljes hatást gyakorol. A különféle párkapcsolati konfliktusok kikerülnek a közösségi média platformjaira, tömegek tudnak meg olyan intim részleteket, amelyek még a legbelső baráti körökre sem tartoznának.

A nők hajlamosabbak a konfliktust ilyen módon kitárni, ez azonban felér egy árulással, lehetetlen helyzetbe hozva a másik felet – ezt már Villányi Gergő mondta. „Az online eszközök hozzászoktattak az állandó online jelenléthez, ez türelmetlenséget szül. Elégedetlenek vagyunk, ha a másik fél nem reagál elég gyorsan, ezt egyesek árulásként élik meg. Itt alapvetően kötődési problémáról beszélünk, de nem lehet várni a párunktól, hogy napi 24 órás online figyelmet biztosítson nekünk.

A közösségi médiának mintha szentesítő funkciója is lenne, egyesek szerint, ha a Facebookon nem jelenik meg a kapcsolat, akkor olyan, mintha nem is létezne. Ezek olyan kommunikációs problémákat okoznak, amelyeket élő beszédben nagyon hamar megoldhatnánk.”

A vízözön előtti idők A kerekasztal-beszélgetés során a lehetséges megoldásokról is szó esett. Mit tehet a szülő, ha gyermekei a Z vagy az Alfa generációkhoz tartoznak? Tehetetlenek vagyunk a helyzettel szemben, vagy, ahogy minden történelmi korban, úgy ma is adhatunk jó

válaszokat a társadalmunkat és szűkebb környezetünket érintő problémákra?

Három hétköznapi tevékenység önmagában is jótékony hatással bír az információktól, közösségi médiától terhelt központi idegrendszerre: klasszikus zene hallgatása vagy hangszertanulás, nyomtatott könyv olvasása, sportolás. Természetesen ennél átfogóbb megoldásokra van szükség, de már ezek is segíthetnek a szakemberek szerint – osztotta meg jó tanácsként Tari Annamária.

Olyan családi nyaralásokra lenne szükség, amikor a családtagok kéthárom hetet teljesen offline körülmények között töltenek el egymással. Ennek során hamar fény derülne a kapcsolatok minőségére és mélységére. Rengeteg kidobott idő telik el a képernyő bámulásával, a nélkülözhetetlennek érzett, de céltalan görgetésekkel. „Emlékszünk még a vízözön előtt időkre, amikor a délutánt és az estét nem a telefonok előtt töltöttük?

Hogyan kommunikáltunk egymással, milyen közös programokat szerveztünk, miről szóltak a beszélgetéseink? Szerintem nagyon bátor szülő az, aki megérti a valódi, offline kapcsolódás fontosságát, és a kapcsolatok működtetését minőségi időként próbálja megélni. Ma még mindig offline világban kell helytállnunk, kommunikálnunk, érzelmeket olvasnunk és kifejeznünk. Ezt a gyermekünknek is meg kell tanítanunk, számára is fontos a valódi kapcsolódás, a türelem, meg kell tanulnia, hogy nem dől össze a világ, ha egyedül van és nincs, aki percenként megerősíti őt lájkok, üzenetek formájában.”

Kíváncsiság, biztonságos online tér Villányi Gergő szerint a kapcsolatok helyreállításához, és a fiatalabbak megértéséhez nélkülözhetetlen az őszinte kíváncsiság és érdeklődés. Ha a szülő megérti, gyermeke miért épp ahhoz a csoporthoz tar-

tozik, hogyan zajlik a kommunikáció a csoportban, a gyerek miért azt az influenszert nézi, akkor a bizalom és az empátia is könnyebben kialakulhat a szülő és gyermeke között. „A kíváncsiság építően hat, hiszen ez által sok mindent megtudhatunk a másikról. Meg kell értenünk, hogy az online tér komoly felelősséggel jár, kommentjeinknek súlyos következményei lehetnek. Ma már több film is foglalkozik ezzel a témával, például a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod vagy a FOMO¸ ezek súlyos korrajzok, amelyek kitűnő alapjai lehetnek későbbi beszélgetéseknek.”

Kiss Tibor zárszóként az online szülői jelenlétre hívta fel a figyelmet.

Amikor nem értjük, vagy nem akarjuk megérteni gyermekünk viselkedését, és nem vagyunk jelen az online térben, akkor nem tudunk szülőként mögötte állni a kibertér veszélyes helyzeteiben sem. Minden embernél nélkülözhetetlen az alapvető immunitás, ez nemcsak testi, hanem lelki és szellemi értelemben is érvényes, ezt minden gyermeknek ki kell alakítania.

A mi feladatunk, hogy kellő ismerettel, empátiával, bizalommal és érdeklődéssel legyünk jelen az életükben. „Nem tudunk mindenütt ott lenni, de ha már offline szülők vagyunk, akkor az online térben is jelen kell lennünk.

Nagyon üdvös lenne, ha családi profilt, csoportot hoznánk létre, ahol biztonságos teret alakíthatunk ki családtagjaink számára. Itt is nélkülözhetetlen a kíváncsiság, amely, ha bizalommal társul, azt eredményezheti, hogy gyermekeink mindent megosztanak velünk, azt is, amit nem értenek, ami bántja, frusztrálja őket. Mi leszünk az elsők, akik segítünk feldolgozni az őket ért traumákat, bántalmazásokat vagy a pozitív élményeket. Legyünk ott mindig, amikor szükség van ránk, legyünk valódi szülők, segítők, rokonok, barátok mind az offline, mind az online térben.”

Somogyi Csaba

Karakter • parokia.hu • 71

BÖNGÉSZŐ Online tartalmakat ajánlunk

KÜLÖNVÉLEMÉNY

A Különvélemény című podcastsorozat ékes példája annak, hogy a kereszténység világmagyarázó narratívája sok ponton kapcsolódik a legnépszerűbb megállapításokhoz, mégis messze meghaladja azokat. Ahogy a cím is jelzi, a beszélgetőpartnerek – Szabados Ádám teológus, blogger és Somody Imre exvállalkozó, a PontJézus szolgálat gondviselője – meghatározó gondolkodók megállapításaihoz fűznek kommentárt, vállaltan keresztyén nézőpontból.

Először értelmezik az eredeti gondolatokat, majd pedig bemutatják, hogy azok mely pontokon kapcsolódnak a keresztyén világértelmezéshez, és mely pontokon térnek el tőle. Ezzel segítenek abban, hogy a kortárs világról való kritikus olvasás és gondolkodás izgalmas útjára lépjünk, illetve saját véleményünket összevethessük az adásban megszólalókéval. Míg Szabados Ádám az elméleti, addig Somody Imre a gyakorlati oldalt erősíti, ezzel egyikük a szerzővel és annak állításaival vitatkozik, másikuk az olvasót képviseli, és saját tapasztalatokon is alapuló gondolatkísérleteknek ad teret. Eközben mindkettejüket a hatás érdekli – míg Szabados Ádámot az eszmék hatása az ember gondolkodására, Somody Imrét az ember hatása a világra. A beszélgetés közben elhangzó idézetek, a múlt és a jövő beemelése a párbeszédbe a hol tartunk kérdésére adhatnak választ. Krízis idején pedig valódi kapaszkodót jelent, hogy nem ok nélküli a szenvedés, mi több: Istennek célja van ezzel a világgal és benne velünk. A podcastsorozat Spotify-on és Apple Podcast-en is meghallgatható. Az újabb adásokról a Különvélemény Facebook-oldalán tájékozódhatunk.

ÚTITÁRSAK KRISZTUSSAL

https://utitarsak.net A protestáns spiritualitást középpontba állító Lelkiségi Műhely új honlapja a kegyesség útjára hív minden Krisztus-követőt, különböző műfajú írásokkal és más anyagokkal megtámogatva ezt a közös utat. Az oldal a találkozások csendes kis szigete, ahol másokkal közösen gondolkodhatunk el azon, miért és milyen lélekkel haladunk az utunkon. A kezdeményezés mögött álló csapatot hárman koordinálják: Szabóné László Lilla református lelkész és teológiai tanár; Kovács Endre lelkiségi teológus, a Barnabás Csoport munkatársa; valamint Katona Viktor református lelkipásztor és lelkigondozó, a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom vezetője. Olyan felületet szerettek volna, ahol az írások sajátosan a kegyesség szemszögéből közelítik meg a témákat, ahol a tanítás mellett megjelenik az a személyes ragaszkodás, kapcsolódás, elkötelezett hitvallásosság is, amely a belső átélést könnyíti. Szeretnék, ha találkozásból, úton lételből, személyes és közösségi kapcsolódásokból, életközösségekből születnének a tartalmak, amelyek középpontja a Krisztussal járt út. A műhely két fő irányt fogalmazott meg: egy tárhelyet, amely egyfajta interaktív, rendszerezett tudástárként funkcionál a szakmailag kiforrottabb anyagok számára, és mellette egy magazinosabb jellegű oldalt, amely sokféle alkotást magába foglalhat. Azt remélik, a honlap kovásza lesz a kérdéseknek és válaszoknak, és imádkoznak azért, hogy minél több útitársuk legyen, nemcsak az írásban, hanem a Krisztussal való úton is.

72 • Karakter • parokia.hu

HIT TALK

https://www.parokia.hu/konferenciaktol-a-podcastig 2020-ban a „Hagyomány, Identitás, Történelem” (rövidítve: HIT) elnevezésű református egyház- és művelődéstörténeti konferencia helyett pódium- és kerekasztal-beszélgetéseket szervez a Károli Gáspár Református Egyetem, amelyek felvételeit podcast formájában teszik közzé HIT Talk néven. Az első adásra 2020. október 21-én került sor, és azóta kéthetente jelentkeznek újabb témákkal. A kerekasztal-beszélgetések érdekes, a reformátusság múltját érintő témákról szólnak, a portrészerű pódiumbeszélgetések során pedig a református egyház- és művelődéstörténet kutatóit szólaltatják meg, az ő véleményüket, kutatásaikat a fókuszba helyezve. Ezeket az adásokat igyekeznek úgy közzétenni, hogy online vitafórumokon lehessen kérdéseket feltenni hozzájuk. Az egyes részek ettől függetlenül utólag is meghallgatók. A HIT Talk pocasttal egy jóval tágabb célközönség is megszólítható, mint a tudományos konferenciák: mindenki, aki a református múlt iránt érdeklődik.

A podcastnak megvan a maga stílusa, sajátos hangvétele, és ez arra ösztönzi a szervezőket, hogy a hagyományos formák helyett új utakat keressenek. Szeretnék, ha megmaradna a tudományos igényesség, de a forma és a megfogalmazás érthetőbb, befogadhatóbb lenne a nem tudományos világ számára is. Remélik, hogy az elhangzottaknak emellett a tudományos műhelyeken belül is visszhangja lesz. Az igényes ismeretterjesztő jellegű adások azért is negyvenöt percesek, hogy akár a középiskolai egyháztörténeti oktatásban is alkalmazhatók legyenek.

A PAPÉK HÁZÁBÓL

https://www.facebook.com/apapekhazabol A papék házából nevű YouTube-csatorna története igazi sikertörténet: a tavaszi karanténidőszak alatt virágzásnak indult kezdeményezés három felvidéki református lelkészhez köthető: „Gábihoz”, azaz Blanár Gabriellához; „Mikihez”, azaz Kiss Miklóshoz; és „Böszihez”, azaz Böszörményi Tamáshoz. A csatornán többféle „műsoruk” is van. Az Input című rövid, pár perces személyes hangvételű videókból áll, amelyek nem akarnak gyomorszájon vágni a mondandóval, inkább elgondolkodtatnak.

Képpel és evangéliummal indítanak, amit, ezt követi az igéből kibontakozó gondolatsor, a végén pedig visszakérdeznek, van-e a látogatóknak ehhez kapcsolódó kérdésük, élményük, véleményük. A Papírszínház a papnénivel a gyerekeket célozza meg videóival, de messze a legnépszerűbb a csatornán: már többezres nézettséget ért el. A papírszínház fakeretbe helyezett fekete-fehér rajzokból áll, amelyek a mesélés során cserélődnek, és olykor papírfigurákat lógatnak be eléjük. A későbbi epizódoknál a bevezető mellé már egy úgynevezett horogtörténet is került a videó elejére, amelynek az a feladata, hogy felkeltse az érdeklődést és kapaszkodót adjon a történethez. A gyerekek ugyanis igénylik, hogy legyen valód emberi arc is a képernyőn, arra viszont a készítők ügyelnek, hogy ez ne legyen hangsúlyosabb, mint a papírszínház evangéliumi töltete.

Mivel nem minden generáció néz YouTube-ot, ezért a Facebookra is regisztráltak egy oldalt a csatornának, ahol A papék házából már blogként is működik a fiatalok számára.

Karakter • parokia.hu • 73

LELKéSZ.COM

https://lelkesz.com Országosan ismert, egykori református igehirdetők prédikációi között böngészhetünk a lelkesz.com nevű oldalon. A Ravasz László, Joó Sándor és Cseri Kálmán igehirdetéseit összegyűjtő honlap célja, hogy minél többen megismerkedjenek azzal a gazdag lelki és szellemi hagyatékkal, amelyet e kivételesen tehetséges, hiteles és példamutató lelkipásztorok hagytak ránk, és hogy az általuk elmondott gondolatok Istennek ma is élő, embert formáló szavai lehessenek. A lelkesz.com jelenleg a joosandor.hu és a cserikalman.hu anyagait rendszerezi, valamint a neves 20. századi református püspök, Ravasz László prédikációit adja közre. Ravasz László igehirdetéseinek digitalizálása a Károli Gáspár Református Egyetem teológushallgatóinak bő félévnyi, rengeteg időt és energiát igénylő munkája. Csaknem tizenöt hallgató dolgozott a gyűjtésen, akik a két világháború között, illetve az ’56-os forradalmat követően nyomtatásban már megjelent igehirdetéseket dolgozták fel. Ajtony Artúr évtizedeken keresztül gondozta Joó Sándor prédikációinak írott és hangzó formában fellelhető anyagait, Cseri Kálmán igehirdetéseiről pedig a pasaréti református gyülekezet gondoskodott, a prédikációkat szintén hanganyag és írott formában is rögzítették. A tervek szerint az oldal folyamatosan bővülni fog prédikációkkal. A következő projekt Karasszon Dezső egykori tiszafüredi lelkész prédikációit dolgozza fel. Távlati cél, hogy nagyobb prédikációs adatbázis jöjjön létre, ahol kifejezésekre, textusra, lekcióra, dátumra és ünnepekre is rá lehet keresni.

REFORMÁTUS TANANYAGTÁR

https://reftantar.hu A pedagógusok számára komoly kihívást jelent a digitális távolléti oktatás, de szerencsére nem maradnak segítség nélkül.

A sok felajánlás és a hivatalos útmutatások mellett számíthatnak a Református Tananyagtár szakszerű és a gyakorlatban kipróbált segédleteire is. Az itt fellelhető, szakmailag magas színvonalú, a keresztyén nevelést támogató anyagok a Református Tananyagfejlesztő Csoport munkájának köszönhetők, amely nemcsak tartalmat fejleszt, de szemléletformáló képzéseket is tart a pedagógusoknak. Nyomtatott és digitális kiadványaik mellett oktatási segédanyag lehet a Peregrin nevű online játékuk is. Az elkészült tartalmaik ingyenesen, regisztráció nélkül elérhetők a Református Tananyagtár oldalán, és rengeteg kiegészítő tartalmuk is van hozzájuk, például videók és hanganyagok. „Készítettünk ajánlót a digitális tartalmainkhoz, hogy a pedagógusokat ezzel is segítsük ebben a rendkívüli helyzetben. A mi szerepünk most az, hogy anyagainkat minél több helyre és minél többek számára el tudjuk juttatni. Profilunknak megfelelően a keresztyén neveléshez és oktatáshoz adunk kiegészítő tartalmakat, ebben tudunk segíteni” – nyilatkozta a Parókia portálnak Pompor Zoltán, a Református Tananyagfejlesztő Csoport vezetője. A nemrég megújult reftantar.hu oldalon már e-learning eszközök is rendelkezésre állnak, amelyek egy egyszerű regisztráció után ingyenesen elérhetővé válnak. Az érdeklődő intézmények és pedagógusok részére képzéseket is tartanak, hogy jobban megismerhessék a Református Tananyagtár működését.

74 • Karakter • parokia.hu

A Javító Ezzel a címmel készült dokumentumfilm a Rákospalotai Javítóintézet intézményi lelkészének szolgálatáról. Kerekes Szabolcs egy évtizede kitartóan látogatja a bent lakó fiatal lányokat, hogy bizonyságot tegyen az örömhír életeket átformáló erejéről.

Vajon tényleg van kiút az ördögi körből?

Rácsos ablakok, egy magányos lány a pálya szélén és a lappangó kérdés, vajon mi mindent élhetett már át ő és a többi lány – bár A Javító kerüli a hatásvadász jeleneteket, a képsorok így is eleget mutatnak, és ami igazán megrázó: a valóságot. Egy évig forgott a kamera a javító falain belül, hogy bepillantást nyerjünk egy olyan világba, ahol a zártság egyben védelmet is jelent a külvilágtól.

A lányok lelkéért folyó harc tétje, hogy ez idő alatt rátalálnak-e a krisztusi szabadság belső útjára, ami kellően széles perspektívát és emberfeletti erőt ad nekik ahhoz, hogy ne ugyanoda térjenek vissza, ahonnan elindultak.

Bűnösök és áldozatok „Gondolj egy helyre, ahol biztonságban érezted magad, például ahová gyerekkorodban szívesen húzódtál vis�-

sza” – kéri a lányokat az egyik csoportfoglalkozáson Kerekes Szabolcs. A befejezetlennek tűnő epizódból kiderül: nem mindenki tud ilyen emlékképet előhívni a múltjából, nem mindenki érezhette magát biztonságban gyerekként. Van, akinek nincsen családja, vagy ha mégis, az édesapja rendszeresen megerőszakolta vagy eladta, sokan a kábítószer rabjai lettek, úgy kerültek be a Javítóba. „Olyan történeteket hallok, hogy én is csak sírok a találkozások után, olyan fájdalmakat, amelyeket nagyon nehéz elviselni. De azt mondja az Úr Jézus, hogy nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket megtérésre. Nehéz, amikor azt érzem, hogy túl magabiztos voltam, vagy nem jól csináltam valamit,

Karakter • parokia.hu • 75

és megbántottam őket” – árulja el a férfi, aki maga is édesapa. Ezek a lányok sokat sérültek, ők maguk is elkövettek bűntetteket, mégis sokkal inkább tekinti őket áldozatnak, semmit bűnösnek. A hazánkban százéves hagyománnyal bíró javítóintézeti rendszer is így jár el, a lányok iskolai oktatást kapnak, szakmát tanulhatnak a falakon belül.

A haláltól elválasztó rácsok De mi is történik odabent? „Amikor a lányok bekerülnek ide, az első előzetes szakasz rendkívül szigorú, korlátozza a kifelé való kommunikációt, találkozásokra pedig csak őrök jelenlétében kerülhet sor.

Ahhoz képest, hogy eddig szabadon élhettek, sokkoló erejű ez a változás. Általában pánik és mérhetetlen fájdalom, végigsírt éjszakák jellemzik ezt az időszakot. A lányok szembesülnek azzal, hogy milyen következménye lett annak, amit tettek.

Ilyenkor arról beszélek nekik, ne úgy tekintsenek erre, mint az életük tragédiájára, mert Isten keze van abban, hogy ide bekerültek. Az életük haladt egy úton idáig, de annak az útnak a vége halál. Kivétel nélkül mindan�nyian nagyon figyelnek ezen a ponton. Elmondom, hogy tudom, hogy nagyon fájdalmas, hogy elvesztettél mindenkit, de Isten megállított ezen az úton, és itt lehetőséget kapsz, hogy más életet kezdj el. Ekkor feltámad bennük a remény, meglátják, hogy ez nem zsákutca, hanem van értelme. Rákényszerülnek, hogy elkezdjenek tanulni, és kis idő múlva hálásak is lesznek érte. Pszichológus beszélget velük, a nevelőjüket is felkészítik a fogadásukra, szép, ahogy a rendszer harcol értük, mindenki, aki munkatársként összefog az intézetben” – meséli Kerekes Szabolcs. Ő maga heti rendszerességgel jár be a javítóba, kiscsoportos foglalkozásokat tart, időnként istentiszteletet is, beszélget a lányokkal, nyaranta pedig táborba viszi néhányukat,

76 • Karakter • parokia.hu

illetve a falak közé hoz el egy-egy tábori programot.

A hit első és legkeményebb próbája A legtöbb megtérő lány az előzetes szakaszban adja át az életét Krisztusnak. Első komoly hitpróbájukat azonban éppen az az időszak hozza el, amikor enyhülnek a szigorítások. „Miután megkapják a bírósági ítéletet, a legtöbbjük javítós lesz, azaz a büntetési idejét tölti.

Ebben a szakaszban már megszokták a rendszert, megtanulták, hogyan lehet áthágni a szabályokat.

Kialakulnak nagyon rossz kapcsolatok, megalázzák egymást, vetélkednek, vagyis rossz ellenhatás indul el, ami a hitben is hullámvölgyet jelent. Épp ezért próbálom felkészíteni őket arra, hogy számítsanak rá, mivel kell megküzdeniük. Elkezdünk arról beszélgetni, hogyan kell nemet mondani akár az ingyen felkínált kábítószerre, akár az egyéjszakás szexre vagy a rossz kapcsolatokra. Gyakori, hogy a lányok szexuálisan is egymás hálójába kerülnek, a javítóintézetekben sajnos ez valóság, hiszen ebben a korban erős a szexuális késztetésük, és el vannak különítve. Épp ezért fontos, hogy segítsünk nekik egyfajta emberi méltóságot visszanyerni, hogy ne menjenek bele olyanba, ami már nem illik az identitásukhoz.

Vannak, akik erősen presszionálják

a többieket, arra csábítva őket, hogy becsapják az őröket, becsempésszenek dolgokat. Nagyon nehéz világ ez azoknak, akik megtérnek, az első hely, ahol meg kell állniuk a hitben.

Az egyik legnagyobb lecke, amit meg kell tanulniuk ebben az életkorban, hogy vállalják magukat, és ne a csoportelvárásokhoz hasonuljanak.”

Krisztust követő gyülekezetekre van szükség Az esély a tartós változásra már az intézmény falain kívüli világban élő gyülekezeteken is múlik – hangsúlyozza Kerekes Szabolcs. „A lányok idebent megismerik a keresztyénséget, vannak istenélményeik, ezért arra bátorítom őket, hogy ott, ahova visszatérnek, keressenek olyan gyülekezetet, amely képes arra, hogy befogadja őket. Az az ideális, ha van ifjúsági köre, és a közösség zenében, kultúrában vetélytársa lehet a baráti körüknek. Ez lehet számukra a megtartó erő, mivel a családjuk, barátaik ellenkező irányba hatnak.” Szabolcs épp ezért már a javítóban töltött idő alatt is kiviszi istentiszteletre a lányokat.

Hogy miért teszi mindezt, arról így vall: „a hit sekélyes marad, ha nem vagyunk képesek arra, hogy valós kapcsolatunk legyen Krisztus-tagadó, megtört, beteg vagy idős emberekkel.

Rajtuk keresztül olyan módon talál-

ezt így magyarázza: „Meguntuk annak az egyhangúságát és egyirányúságát, hogy saját magunkhoz szólunk, és azt írjuk le keresztény oldalakon, amiben eleve egyetértünk. Ahogy haladunk előre az életben, rájövünk, hogy az élet nem fekete-fehér, hanem sok árnyalata van. A javítóban az élet velejével találkoztunk, és ott teljesen más árnyalattal közelíthető meg Isten. Szabolcs is máshogy közvetíti Isten szeretetét azok felé a lányok felé, akiknek sem a befogadó szeretetről, sem egy gondoskodó atyáról nincs tapaszkozunk Krisztussal, ahogy nem tudnánk az istentiszteleten és a bibliaolvasásban. Ha megtettétek eggyel is a legkisebbek közül, velem tettétek meg – mondja Jézus. Ezért azok a fiatalok, akik imádkoznak a nem hívő osztálytársaikért, vagy azok az ifisek, akiket a lelkészük néha elvisz egyegy gyermekotthonba, kórházba vagy idősotthonba, természetes módon képesek fogadni a javítóintézetis lányokat.” Kerekes Szabolcs a lelkészi és gyülekezeti szolgálatot segítő Barnabás Csoport munkatársaként és a tizenévesek között szolgálatot végző Reménység Magjai Alapítvány trénereként egyaránt erre buzdítja a lelkészeket. „Sajnálatos, amikor sikeresen eljuttatjuk a ránk bízottakat a megtérésig, és utána állandóan erre emlékezünk. Nagy dolog a megtérés, de a keresztyén élet nem állhat meg itt. Az Úr Jézus azt mondja: tegyetek tanítványokká minden népeket, nem pedig azt, hogy tegyetek megtértekké.”

Istenről beszél egy Isten háta mögötti helyen A Javító igaz történet: a szemünk előtt bontakozik ki egy lány útja és küzdelme a hitért, önmagáért, az öccséért. Egy roma lányé, aki szorong amiatt, hogy a vele egykorú keresztyén fiatalok vajon befogadják-e, és amikor ezt megtapasztalja,

Isten kegyelmét, elfogadását is átéli. „Az utóbbi években egyre inkább olyan helyen keressük Istent, ahol más nem annyira tenné” – ezt már Bazsik Ádám, a film producere mondta megkeresésünkre. A Shoeshine. hu és az ODPictures közös stábjával megfigyelésen alapuló, szituatív dokumentumfilmet készítettek. Csak a forgatásra több mint egy évet szántak, hétről hétre bejártak Szabolccsal együtt az intézetbe, kapcsolatokat építettek. „Megpróbáltunk úgy jelen lenni, mint egy olyan barát, akivel őszintén lehet beszélni, máskor meg úgy, mint egy bútordarab a szobában. Hagytuk a jeleneteket maguktól bontakozni. Ez a film Szabolcsról szól és belőle indult ki, de aztán lett egy karizmatikus másik főszereplője, Dia. Szerettük volna Szabolcs munkáját egy-egy lány formálódásának a tükrében visszaadni. Három lányt választottunk ki, amiért az intézmény vezetőségének óriási köszönet jár. Két éven keresztül együtt dolgoztunk velük úgy, hogy eleinte nem is tudták, mit fogunk csinálni, hiszen nem volt kész forgatókönyv. Végül Dia története emelkedett ki közülük.”

Az alkotók őszinte megfigyelői a valóságnak, kerülik, hogy frontális módszerrel szólaltassák meg a szereplőket, és bárminemű ítéletalkotástól is eltekintenek. Bazsik Ádám

talatuk. Ebben a nyers világban egy nagyon egyszerű, tiszta, őszinte ember Istenről beszél egy Isten háta mögötti helyen.”

A film producere elmondta: amint a járványhelyzet engedi, szívesen elvinnék különböző közösségekbe a filmet, köztük javítóintézetekbe is.

Azt remélik, más fiataloknak is erőt adhat, ha látják, hogy egy-egy sorstársuk min ment keresztül, vagy épp bepillantást nyernek egy olyan világba, ami nagyon más, mint a megszokott közegük, mégis sok ponton kapcsolódhatnak hozzá. Ha szeretne filmvetítést szervezni, vegye fel a kapcsolatot az alkotókkal az ajavito. shoeshine.hu weboldalon keresztül.

Jakus Ágnes Képek: ajavito.shoeshine.hu, barnabascsoport.hu, ODPictures

Karakter • parokia.hu • 77

Elgyászolni egy magzatot Egy gyermeket elveszíteni a legnagyobb veszteség, ami egy szülőpárt érhet.

De mi történik akkor, ha a kis élet még ki sem fejlődhetett? Milyen körülmények között vehetnek búcsút szülei a magzattól, akit még csak nem is láthattak? Hogyan segíthet ebben az egyház?

Kérdéseinket egy édesanyának, egy családterapeutának és egy elveszített babát búcsúztató lelkésznek tettük fel.

Rózsaszín mámorban úsztak férjével, amikor friss házasként az első hónapban összejött a baba. Ajándékként tekintettek rá, örömükről pedig kendőzetlenül meséltek másoknak is – kezdi történetét az az édesanya – nevezzük Krisztinának –, aki vállalta, hogy megosztja velünk élete legnagyobb fájdalmát. „Eszünkbe sem jutott, hogyha kapunk egy babát, azzal bármi gond lehet, ezért is döbbentett meg nagyon, amikor a tizedik héten kiderült, hogy a gyermekünk már nem él.”

Bár ez még az első trimeszterben történt, mégiscsak kialakult egyfajta kötődés az édesanya és a magzat között. Ezért sem estek neki jól az olyan vigasztalásnak szánt mondatok, hogy majd lesz másik vagy biztos beteg lett volna. „Úgy éreztem, ezer gyerek közül is megismerném, melyik az enyém. Mindemellett bűntudatom volt nekem is. Milyen anya az, aki nem tudja megtartani a gyermekét? – Ez a kérdés mardosott. Úgy éreztem, elbuk-

78 • Karakter • parokia.hu

tam, mint anya, mint nő.” Ma már tudja: sok nő hasonlóan érez, aki spontán vetélésen esett át.

Búcsú a kórházban?

Férjével együtt mindketten református lelkészek, ez a tény azonban nem kímélte meg őket a szenvedéstől – folytatja. Noémi ma már két kisgyermek boldog édesanyja, és három vetélésen van túl. Minden alkalommal kérdés volt számára, hogy meddig és mennyire fájhat neki a magzatok elvesztése – idézi fel. „Reális ez a fájdalom, vagy túl kellene lenni rajta, mert akár már két hét is eltelt? A válaszkeresés egy újabb kérdést is megnyit: azt, hogy minek tekintünk egy pár hetes magzatot – semmiségnek, vagy Istentől kapott életnek.”

Magányát a kórházban átélt kiszolgáltatottsága csak elmélyítette, hiszen minden vetélése műtéti úton fejeződött be. „Ezek az elvesztés fájdalmán túli traumák. A

gyászfolyamaton túl az egészségügyet is túl kell élni. A dokik béna mondatait, a zavarát, hogy szeretné ezt nem ő elmondani, de neki muszáj, ezért inkább egy fél szó után kimenekül a teremből. A hangulatot a műtőben, ahol te aznap csak egy sorszám vagy. Az, amelyik pityereg, azok között a nők között, akik önszántukból vetetik el a gyereküket. Egy életet épp kivesznek belőled – elengedsz, miközben a személyzet a fociról cseveg.”

Mások a nő gyászában Az elveszített magzatot másként gyászolja a férfi és a nő. Noémi elárulta: a közös fájdalom mély összefonódást eredményezett az első baba elvesztésekor közte és férje között. „A másodiknál próbáltuk ugyanazt a sémát elővenni, de ott mintha már a szavak elhasználódtak volna: ugyanazt mondtuk ki, de a mondataink megkönnyebbülést már nem hoztak.”

Harmadik babájuk egészségesen megszületett, kisfiuk most öt és fél éves. A negyedik terhesség a 14. hétig szintén rendben zajlott, mégis megszakadt. „Ez a vetélés volt mind közül a legnehezebben feldolgozható. A férjemmel más ütemben haladtunk a gyászban, és más stratégiával dolgoztunk. Ekkor már a tágabb családunk és a környezetünk sem tudta, mitévő legyen, hogyan segíthetne. Úgy éreztem, magamra maradtam a fájdalmammal.”

újra kellett rendeznem a kapcsolatomat Istennel, akiből megpillantottam, mennyire szuverén Úr.”

Az első alkalommal nehéz volt a gyülekezetbe is visszamennie – árulta el. „Indokolatlanul szégyelltem magam amiatt, hogy nem voltam képes kihordani a gyermekem, pedig a gyülekezetünk támogató hátteret nyújtott. Általában mindenkit megjegyzünk valamiről: ő a kövér, ő a kopasz, én pedig attól tartottam, hogy szintén megkapok egy stigmát: ő az, aki elvetélt.” „Az élőkért vagyok felelős” A gyászfeldolgozás időigényes folyamat volt. „Amikor elment a harmadik babánk, rá három hónapra megint terhes lettem. Az új élet növekedése idején még ott volt az előző gyásza, és egyébként sem mertem túlságosan kötődni a méhemben növekvő gyermekemhez, mindez pedig lelkiismeret-furdalást okozott bennem, ezért úgy éreztem, kárpótolnom kell őt. Az jelentett fordulópontot, amikor számot vetettem azzal, mennyi energiát fektetek abba, hogy úgy érzem, az elhalt magzatok iránt is felelősséggel tartozom, és emiatt a másik két élő gyermekemre nem jut annyi energia, amennyit szeretnék. Amikor ezt felismertem, elkezdtem elenged-

ni az elveszített babákat. Azelőtt sokszor rémálmok gyötörtek, hogy elviszik őket, hová viszik őket, elégetik, kidobják... Egyszer aztán ráébredtem, hogy Istennél vannak, és ott a legjobb dolguk van, nincs szükségük az én támogatásomra, védelmemre.

Nekem pedig szülőként erre a földi életre szól a felelősségem azokért a gyermekekért, akik itt vannak velem.

Ahogy oldódott a gyász, múlhatott a lelkiismeret-furdalásom is. A férjemmel pedig megbeszéltük, hogy sem a családi életünkben, sem azon kívül nem kezeljük ezt tabuként.” Épülnek falak, de lebonthatók Egy élet megfoganása és kihunyása nem csupán az édesanya, hanem az egész család történetének fontos része, akár spontán vetélésről, akár művi abortuszról van szó – erősíti meg Szőke Etelka lelkész, lelkigondozó, pár- és családterapeuta. A Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Szolgálat munkatársa szerint egy ilyen trauma komoly hatással van a nő saját magával, társával és az Istennel való kapcsolatára is. „Egy spontán vetélés is elakadásokat okozhat a párkapcsolati térben, hiszen ilyenkor mintha a pár története nem az élet kibontakozása felé tartana, megjelenik benne a halál. Ez

Újrarendezett bizalom Mindezzel egyidőben az Istennel való kapcsolatában is nehéz időszak következett – ismeri el Noémi. „Egy évet vártunk a babára, és én mindig úgy imádkoztam, hogy inkább később jöjjön, csak ne vetéljek el. Egészen ennek bekövetkeztéig úgy hittem, ez a baba imameghallgatás. Ezzel szemben nagyon élesen megtapasztaltam, hogy Istennek megvan a saját akarata az életemben. Több hónapos vívódás, útkeresés vette kezdetét ekkor,

Karakter • parokia.hu • 79

a törés pedig könnyen tabuizálható.

Ilyenkor a feleség egyedül marad a fájdalmával, mert a férj nem tudja követni a benne zajló nehéz érzelmeket, és azért zárkózik el, mert tehetetlennek érzi magát. Szükségszerű, hogy az anya sokkal érintettebb, hiszen az ő testében indult meg a változás, az apa mindezt csak kívülről éli meg – így eleve nagy lesz az eltérés a két gyászélményben. A nő igényelné, hogy a férfi empatikusan legyen mellette, de a férfiak nehezebben tudnak az érzelmekbe bevonódni, sok férfit zavar is, hogy már megint sír, levert a felesége. Egy idő után lezárja a témát azzal, hogy mi már ezt megbeszéltük többször is, egy másik nővel beszéld meg, például a testvéreddel, aki jobban megért, vagy menj el pszichológushoz. A feleség eközben úgy érezheti, cserbenhagyták őt, nem számíthat a társára.”

Mit lehet ilyenkor tenni? Szőke Etelka szerint az őszinte érzelemmegosztás képes hidat építeni a két fél közé. „A férj elmondhatja, hogy ne haragudj, látom, hogy szenvedsz, de nem érzem ugyanazt, amit te, szívesebben elmennék itthonról, de nem akarlak magadra hagyni. Itt maradok melletted, ha kell, ülök itt, vagy fogom a kezed. A feleség pedig akár meg is köszönheti a férjének, hogy az őszinte volt vele. És az is jót tenne, ha kommunikálná, mi esne jól most a férjétől, az hogyan fejezhetné ki a szeretetét iránta.”

A valóság fáj, de nélküle nincs gyógyulás Az Istennel való kapcsolat valóban megrendülhet ilyenkor – erősítette meg a szakember. „Több keresztyén

80 • Karakter • parokia.hu

nő is fordult hozzám, aki spontán vetélés után inszeminációval megfogant, mégis elveszítette a babáját. Ők fájdalmat és haragot éreztek Isten iránt, aki ezt tette velük. Hiszen amikor valami akadályozza az élet természetes menetét, azt sokszor büntetésnek, bántásnak élik meg Isten oldaláról, főleg, ha többször, és főleg, ha lombikprogramban is megtörténik. De még mindig jobb, ha felengedik és bevallják a tehetetlenségüket, a haragjukat, mint ha elfojtják azt. Érthetetlen, hogy miért jött a halál, és ez elsőként Istennel állít szembe, bármilyen élethelyzetben is történik. De mindig a lehető legkisebb rossz a valóság vállalása: ezért jó, ha kimondom, hogy kiszolgáltatott vagyok, nem tudtam ezt irányítani, ez beborít engem. A fájdalom megélésével maradunk a legközelebb a valósághoz, ami a helyreállás, a gyógyulás első lépése. Míg ha valaki kerüli a fájdalmat, lehasítja magáról, olyan kompenzációs körbe kerül bele, amibe könnyen bele tud ragadni, és egészen messzire képes ilyenkor az ember még önmagától is távolodni, egészen addig, amíg ki nem ütköznek rajta bizonyos pszichoszomatikus tünetek.”

Közömbösség, kötözködés, kompenzálás Kompenzálásra például az a felnőtt hajlamos, aki úgy szocializálódott, hogy nem haragudhat a szüleire, nem serdülhetett ki az alá-fölé rendelt kötelékből, és ez benne van az Istennel való kapcsolatában is – fejtette ki Szőke Etelka. Amikor pedig már Isten előtt sem vállalhatja az érzéseit, akkor lezárja a vele való kötődését a haragja miatt.

Közömbössé válik Isten felé, előbbutóbb pedig a gyülekezeti közösségből is kimarad. „Elmarad az ima, elapad a kapcsolati erőforrás, ami ilyenkor a legfontosabb, hiszen a traumán átesett nő nagyon elveszett.

Ezért kezd jobban támaszkodni a pár-

kapcsolatára, csakhogy mivel ő maga nem vállalja a valóságot, inkább túlérzékeny, kötözködő, tüskés lesz, vagy éppen közömbös, kihúzódó. A férj lehet sokáig türelmes, de ha egy idő után sincs visszarendeződés, elveszítheti a türelmét. Belemenekülhet a munkába, vagy akár évekkel később egy másik kapcsolat is megjelenhet a házasságon kívül, még akár a feleség részéről is. Mindeközben az élő gyermekükkel kompenzálhatják egymás hiányát, hiszen vele könnyebb kapcsolódni, mint egymással.”

Eltávolodások Gyakori az is, hogy a spontán vetélésen átesett nők szégyenkeznek a gyülekezetben vagy a nagyobb családban azok előtt a rokonok előtt, akiknek vannak gyermekei, gyakran emiatt húzódnak ki ezekből a közösségekből is. De sokat segíthet egy elfogadó közeg, például egy babamama kör, ahol az Ige körül beszélgethetnek fontos kérdésekről a hasonló élettapasztalattal rendelkező nők, miközben partnerként kezelik egymást. Bárki megoszthat történeteket a veszteségeiről vagy arról, hogyan alakul az Istennel való kapcsolata. Szőke Etelka szerint, ha lelkész házaspár veszíti el a születendő gyermekét, első lépésben akkor is nekik kell eljutniuk oda, hogy kibeszélik a traumát, mert ha ők tabuként kezelik, akkor a gyülekezet is ezt teszi majd. Emiatt pedig lélekben eltávolodhatnak a saját közösségüktől, még lelkészként is.

Személyre szabott liturgia A gyász megélését segíti, ha a szülőpár valamilyen konkrét módon elbúcsúzhat a babától. „Hallani olyan esetekről, amikor koraszülött babát, akinek a hátralévő órái már meg vannak számlálva, szüleik kezébe adnak, és akár azt is megengedik, hogy ők az utolsó pillanatoknál is ott legyenek vele. Ez nagyon megrázó élmény, ami elől az ember menekülne, de éppen

azért lehet fontos, mert így a szülők megtapasztalhatják, hogy ő nemcsak lehetőség lett volna, hanem egy húsvér kicsi, akinek volt arca.”

Akiknek ez nem adatik meg, fontos, hogy valamilyen liturgiával búcsút vegyenek a meg nem született gyermeküktől – hangsúlyozza a szakember. „Szükséges érzelmekben közel kerülni az elvesztett kicsihez, hogy azután elengedhető legyen. Az is segíthet, ha hosszasan kigondolnak, majd vesznek neki valamit, amit neki szánnak, és elteszik emlékbe, vagy egy idő után odaajándékozzák egy másik kisgyermeknek. Akár egy papírhajót is vízre bocsáthatnak a jókívánságaikkal – bármilyen kreatív megoldás szóba jöhet. A lényeg, hogy személyre szabott legyen, és hogy ahhoz a gyerekhez kapcsolják, mert őt várták. Amíg nem élik meg a fájdalmat, nincs mit elengedni.”

Isten tervének része Ezért állt a mellé a fiatal házaspár mellé Balogh-Horváth Mariann komáromi lelkész is, akik azzal fordultak hozzá, hogy szeretnék elbúcsúztatni elveszített magzatukat. Az általa kidolgozott liturgia szerint a városi temető kőkeresztjénél búcsúztatták azt a kis életet, aki csak rövid ideig lehetett az életük része. „A református liturgikus rendtartás nem fogalmaz meg ajánlást az ilyen esetekre, pedig ez a gyász nem kevésbé intenzív attól még, hogy az elveszített magzat láthatatlan. Noha nem tesszük ki a templomajtóra a gyászjelentést, és nem lehet hagyományos temetésről szól, az élet Isten ajándéka, amely a fogantatással kezdődik. A szülőpárnak is fontos, hogy nemcsak a fehérre meszelt kórházi falak között, az ottani körülmények alkalmatlanságában gondolhatnak rá, hogy kit és mit veszítettek el, hanem van egy hely, egy konkrét esemény a lelkész támogató jelenlétével, ahol imádságban megköszönhetik Istennek ezt a kis életet. Ő

ugyanis nemcsak az anyai testnek volt a része, hanem Isten tervének is” – fogalmaz a lelkész.

Az igeolvasásból, imádságból és éneklésből álló informális búcsúztató kezdetén az asszony gyertyát gyújtott, a megemlékezés azután jórészt a Zsoltárok könyve válogatott verseinek felolvasásából állt – idézte fel.

történteket, és sokszor máshol találják a vigasztalás helyét is. „Engedni kell, hogy feltegyünk olyan kérdéseket, amelyekről talán soha vagy nagyon ritkán esik szó az egyházban, akár egy igehirdetésben: hol vannak ezek a babák fizikailag és lélekben, milyen hatással lehet ez a trauma a szülők Istennel való kapcsolatára

„A zsoltárok olyan sorai válaszoltak a kimondatlan kérdésekre, hogy csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál. A fájdalom, az elengedés fázisában nagyon korai lenne bármit is mondani arról, hogy mi volt Isten akarata a történtekkel, és akár okoskodva vagy klisékkel vigasztalni. Fontos, hogy az Ige beszéljen helyettem, és ne én akarjam megmondani, hogy mindez miért történt.

A megemlékezés végén a házaspár egyedül maradhatott a keresztnél, hogy a saját csöndességüket meg tudják tartani. A beszélgetés ideje hónapokkal később következik el – a lelkész szerint érdemes megkérdezni a traumán átesett párokat, hol tartanak a gyászban, hiszen a házaspár két tagja máshogy dolgozza fel a

vagy a következő várandósság időszakára. Hatványozottan szem előtt kell tartanunk a házasság védelmét is. Az lenne a cél, hogy a párok méltó körülmények között tudjanak búcsút venni és gyászolni, azután támogató szeretettel álljunk melléjük. Ezek a búcsúk a reményteljes jövőbe vetett hittel is átitatódhatnak. Ahogy ez az édesanya is mondta nekem a megemlékezés végén: lesz még keresztelő. Amikor ez bekövetkezik, bátran lehet újra örülni velük.”

Jakus Ágnes Kép: Füle Tamás Ha szüksége van segítségre, a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Szolgálathoz fordulhat, ahol jelentkezhet egyéni lelkigondozásra, csatlakozhat a félévente induló gyászfeldolgozó csoporthoz, vagy kérhet öt alkalmas egyéni gyászfeldolgozó beszélgetést.

Karakter • parokia.hu • 81

Lelkészmagány Nem csak a hivatásukkal és az életvitelükkel járó küzdelmek tehetik magányossá a lelkészeket – legalább ekkora baj, hogy nem mernek erről nyíltan beszélni. Összeállításunkban négy lelkész vall arról, hivatása mely pontján érezte magát magányosnak, és miért.

Az az idei hír, hogy egy sokoldalú szolgálatot végző, köztiszteletben álló katolikus pap kilépett papi szolgálatából, protestáns körökben is fájó pontot érintett. Sok kérdés megfogalmazódik ilyenkor, ami végső soron elvezet a lelkészek, papok magányához. Gondolhatnánk, hogy ez csak azokban a felekezetben igazán akut kérdés, ahol kötelező a papi cölibátus. Mi a jelekből ítélve mégis arra következtettünk, a magány református lelkészek életében is jelen van – úgy, hogy annak köze lehet a hivatásukhoz is. Nem akartunk találgatni, inkább megkérdeztük őket.

Négyen vállalkoztak arra, hogy megosztják velünk, mely pontokon érezték magukat magányosnak a szolgálatuk során, és mit tudnak ők maguk tenni azért, hogy ezen enyhítsenek. A pályaelhagyás, ami persze, ennél jóval összetettebb kérdés, szintén felmerült. Megkeresésünk a téma érzékenysége miatt úgy szólt, hogy nem fedjük fel a nyilatkozók személyazonosságát. Ilyet ritkán teszünk, most is csak annak reményében, hátha így mélyebbre áshatunk – és valóban őszinte, komplex válaszokat kaptunk. Ezeket a megkérdezett lelkészek személye hitelesíti: mindannyian köztiszteletben álló, szolgálatukat hosszú évek, évtizedek óta felelősséggel végző emberek. Vannak köztük városi és falusi lelkészek, családosok és egyedülállók, nők és férfiak. Párkapcsolati nehézségekről, a gyülekezeti

82 • Karakter • parokia.hu

közösséggel való partneri viszonyról és az egyházi rendszerben tapasztalt nehézségeikről is vallottak.

Házasodjon minél előbb!

Mielőtt mélyebbre ásnánk, vegyük az egyik lagalapvetőbb kérdést: a párválasztást. Sok fiatal lelkésztől hallani, hogy amikor „civilként” új ismeretségekre tesz szert, akkor csak jó néhány kör után osztja meg magáról azt az információt, hogy ő lelkész. Számos sztereotípia kapcsolódik ugyanis ehhez a hivatáshoz, ami nem biztos, hogy megkönnyíti a megismerkedési folyamatot. Hatványozottan igaz lehet ez a párkeresésre. A lelkészeknek fel kell mérniük, hogy a másik fél vajon elbírná-e azt a „csomagot” – a sajátos életvitelt, kötelezettségeket és íratlan szabályokat –, ami az ő hivatásukkal jár. Sokan egyetértenek abban is, hogy lelkészfeleségnek lenni külön kategória, ennek vállalása legalább akkora kihívást jelent, mint a lelkésznek megtalálni a megfelelő partnert, aki (pálya) társ a szolgálatban is. Érdekes helyzetet teremt az is, amikor egy nem egyházi berkekben dolgozó férfi arról dönt, elfogadja-e, hogy a feleség egy gyülekezet lelkésze, ami másfajta elkötelezettséggel jár számára, és hatással lesz a mindennapjaikra. Az is kérdés, ő tud-e, akar-e lelki értelemben a felesége vezetője lenni.

Csilla egy vidéki városban lelkész, férjnél van, bár pályakezdő éveit egyedülállóként töltötte. Férje „civil” foglalkozású hívő ember, aki már megismerkedésükkor nyitott volt arra, hogy többet megtudjon választottja lelkészi szolgálatáról. A fiatal nő ma már megkönnyebbülten beszél arról az időszakról, amikor adódtak kellemetlenségek abból, hogy nem volt egyértelmű: ha valaki érdeklődik iránta, azzal a lelkészt vagy a nőt tiszteli-e meg. Azt mondja, egy balul sikerült találkozóból vonta le a következtetést, hogy mindig előre kell tisztáznia, hogy teológiai kérdésben szeretnék a véleményét kikérni, vagy a kávézóba hívás randevút jelent.

Csilla elmondta azt is, az egyetemen mindenki férjet keresett az egyedülálló teológáknak. „Van abban valami, hogy inkább teológia alatt keressenek párt, mint később, amikor kikerülnek gyülekezetbe. Bele lehet kövülni abba, hogy nem szeretnének párkapcsolatot, de harminc-negyven évesen kemény kérdés lesz ám ez.

Csakhogy akkor már gyülekezeten belül nehézséget fog jelenteni a társkeresés. Lehet-e például vállalni azt, hogy a lelkésznő randizik egy fiatalemberrel, és akár párkapcsolatot is kialakítanak, mégsem lesz házasság a vége? Mi van akkor, ha a lelkésznő már nagyon szeretne férjet, szinte pánikba esik, és ezért rosszul dönt, választása pedig az egész szolgálatára kihat?”

A gyülekezet mint szolgatárs Péter egy falusi gyülekezet lelkészeként azt állítja, számára nem magányos a lelkészi pálya. Igaz, egykeként nevelkedett, így sosem volt problémája az egyedülléttel. „Lehet az ember egyedül, társ nélkül, vagyis egyedülálló, de ez még nem jelent egyet a magánnyal. Természetesen másoknak lehet ez az érzése, szerintem ez alapbeállítottságtól is függ. A

csend számomra lehetőség: sok mindent át tudok gondolni.”

Azért azt ne képzeljük, hogy a falusi gyülekezet hagyja elmagányosodni a papját! Közösségére nemcsak társaságként, hanem szolgáló csapatként is számíthat – árulja el. „Tudok kitől segítséget kérni, és szoktam is.

Sokszor a lelkészt látják bennem, de amikor őszintén el tudom mondani, hogy eddig terjednek a képességeim, vagy ezt már nem tudom elvégezni, akkor meglátják bennem az embert is.”

A gyülekezet látta azt is, hogyan éltek feleségével, aki jó ideig társa volt a szolgálatban, majd pedig annak is tanúja volt, hogy néhány év után mégis elhagyta a lelkészt. „Ez nem volt könnyű senkinek. Isten adott erőt a terhek elhordozásához, elvégeztük a gyászmunkát, a gyülekezet éppúgy, mint én.” Péter ezután sem ingott meg abban, hogy őt lelkészi szolgálatra hívta Isten. „A társ segítőtárs, nem pedig valaki, aki elválaszt a hivatásomtól. A válásom után elfogadtam az adott helyzetet, és azt, hogy lelkészként most így folytatom az utam. Nem lázadoztam, csak meghajoltam Isten akarata előtt. A pályám elhordozásához tőle kérek erőt, és hiszem, tudom, hogy meg is fogom kapni.”

Egyedül a startnál, és azután is Dóra egyszerre lelkész és lelkészfeleség is. Ő létező és sokakat érintő nehézségnek látja a lelkészek elmagányosodását. „Már a lelkészi pálya elején elfoghat a magunkra hagyatottság érzése. Az, ahogy kikerülünk a teológia védett rendszeréből, és átlépünk az egyházi rendszerbe, sok esetben nem megy zökkenőmentesen. Az új rendszert még nem látja át egy frissen diplomázott teológus, ezért az elindulás sem könnyű. Hogyan kell állást keresni lelkészként, kit és hogyan kell megkeresni, egyálta-

lán kell-e keresni, vagy ez az egyházi vezetőség feladata? Ilyen és ehhez hasonló kérdések szép számban felvetődnek.” És ez még csak a kezdet, Dóra szerint sok mindenben egyedül kell helytállnia a lelkészeknek később is. „Olyan területeken adódnak megoldandó, ráadásul igen felelősségteljes feladatok, amelyekre semmilyen, vagy legfeljebb csekély felkészítést kaptunk a teológiai képzés alatt. Sokszor elhangzott a teológián, hogy a lelkész nem menedzser, ezt tudjuk, és nem is akarunk azok lenni, de csak egy példával élve: egy pályázat megírása, koordinálása a legtöbb gyülekezetben mégiscsak a lelkész feladata marad, vállán annak minden terhével.”

A családi élet háttérbe szorul Lelkészként és egyben lelkészfeleségként a legnagyobb kihívást számára és a férje számára jelenleg a munka, a magánélet, a család, a szolgálat és a pihenés egészséges egyensúlyának megtalálása jelenti, ha egyáltalán létezik ilyen a lelkészi hivatásban – teszi hozzá. „Még sokat kell tanulnunk ezen a területen nálunk bölcsebb és tapasztaltabb lelkészektől. Én most gyesen vagyok, így inkább a férjemnek jelent ez nem kevés feladatot, ami hatással van a családi életünk egészére.

Nagyon nehéz ’kikapcsolni’ a szolgálatot és csak a családdal lenni, hiszen a parókián élünk, a vezetékes telefon bármikor megszólalhat, a mobiltelefon szintén jelezhet, hogy üzenet érkezett az egyik gyülekezeti tagtól. Ez nem éppen a magányosság és az egyedüllét jele önmagában, a helyzettel való megküzdésben mégis sokszor egyedül érezzük magunkat, már csak azért is, mert más munkahelyeken ezek nem jelentenek ekkora súlyú dilemmát.”

Dóra elárulja: már nem egyszer megfordult a fejükben, mi lenne, ha a

Karakter • parokia.hu • 83

lelkészi szolgálat helyett más területen keresnének munkát. „Ezek a kérdések akkor jönnek elő bennem vagy a férjemben, amikor egy-egy megterheltebb időszakban vagyunk.

Erről beszélni viszont csak egymás között szoktunk. Nem is tudjuk, hogy más lelkész kolléga gondol-e ilyenre, vagy ez csak bennünk fogalmazódik meg néha. Talán az is baj, hogy erről nem tudunk őszintén más kollégákkal beszélni, mintha ez szégyen vagy legalábbis a hitünk és az istenkapcsolatunk gyengeségének jele lenne.

De még ha éppen az lenne is… mert igen, valóban van olyan is, hogy nem megy az imádság még egy lelkésznek sem. A szószéken imádkozunk, a bibliaórán vezetjük az imádságot, de a csendes, belső imaélet nincs mindig rendben. Ezt, persze, kifelé nem mondhatjuk és mutathatjuk, mert mit szólnának, ha már egy lelkész sem tud imádkozni…”

Magány: áttörhetetlen fal? „A szolgálattal együtt mindegyikünk egyfajta magányosságot vett magára” – állítja János, aki a fővárosban lelkész. „A hívő létünkkel, a lelkészi jelenlétünkkel, a személyiségünk és a hivatásunk sokszor furcsa együttesével természetes módon jár együtt magány. Ez egyszerre hitelesítő jel, boldog teher, de időnként embert

84 • Karakter • parokia.hu

próbáló küzdelem is.”

A magány nem nehéz helyzetekben tapasztalt érzés vagy azokra adott reakció, hanem valami sokkal mélyebb – magyarázza. „A magány állapota hosszabb időn keresztül válik az életünk részévé, belső alapállapottá. Bár helyzetek, események, hozzáállások sokaságából ’létesül’ a magány, a kivezető út gyakran nem csupán egy-egy dolog feloldásán keresztül vezet.”

Ennek pedig még ahhoz sincs feltétlen köze, hogy valaki nem családos ember – fűzi hozzá. „Az emberek, a testvérek, a család jelenléte rendkívül fontos, de sokszor önmagában ez sem képes áttörni a magány falát.

De az is igaz, hogy vannak lelkészek, akiknek az életében nagyon egyértelmű összefüggés van a magány és az őszinte, szerető emberi jelenlét hiánya között. Tragikus, hogy ilyen is előfordulhat.”

János mégis óva int a hibáztatástól. „Tévút akár önmagam, akár a külső rendszer hibáztatása. Ebben nagyon jók vagyunk. Az okok megnevezése és így a gyógyulás pontosan azért várat magára, mert egy-egy tragédia vagy emberi összeomlás során a személyben keressük az okot,

hiszen nem értjük, miért nem ragadta, ragadja meg a felkínált lehetőségeket. A másik tévút, amikor csak és kizárólag rendszerszinten keressük a felelőst, az okot, így az önhibáztatást felváltja a püspökhibáztatás, az espereshibáztatás.”

Van személyes felelősség abban, hogy a magány mennyire határozhatja meg valakinek az életét – hangsúlyozza a lelkipásztor. „A ’magánytörténetek’ során nagyon különböző emberekről, sorsokról, habitusokról beszélhetünk. Ugyanabban az egyházi rendszerben élünk és szolgálunk, mégis különbözőképpen csapódnak le bennünk a dolgok. Tény, hogy a rendszerhibák nagyon erősen befolyásolhatnak személyes életeket.”

A magány három oka János saját lelkészi magányát növeli az elutasítottság, de legalábbis a be nem fogadottság érzése. „Lelkészként a világban való jelenlétünk során sokszor elutasítással találkozunk.

De van, amikor a saját egyházunk be nem fogadását is tapasztaljuk.

Tudom, nagyon súlyos állítás ez, de nem a rendszerhibáztatás mondatja velem.”

Hogy miből fakad ez az elutasítás?

Szerinte három oka van. „Az egyik

az érdektelenség, az a fajta rezignált érdektelenség, amely a rendszer fenntartásának heroikus küzdelméből fakad. És itt a heroikust nem ironikusan mondom, hanem megbecsüléssel. Ebben a rendszerben az emberi és a lelkészi sors történései nem kapnak arcot, nincs rá idő. Szívbéli szándék még talán lenne, de ez végül mindig a sor végére marad, olyan napirendi pont, amit végül soha nem tárgyalunk meg – miközben érezzük, hogy a körmünkre ég az ezzel kapcsolatban előttünk álló munka.

Fontos, hogy az egyházban a feladatokon túl a szolgálattevő ember állapota, helyzete is a megfelelő helyre kerüljön, ennek lassan-lassan talán meg is lesznek a helyei, lehetőségei.

Szükséges kialakulnia a törődés kultúrájának, amelyben szolgálattevőink tudják, érzik, tapasztalják: mögöttük áll egy őket hordozó rendszer, mert nemcsak szolgálattevői egyházuknak, hanem szeretett, megbecsült tagjai.”

A másik, amit János hiányol, ugyancsak a megbecsüléssel kapcsolatos, ám anyagi természetű. Lelkésznek lenni nem minden esetben jelent biz-

tos egzisztenciát – mondja. „Nagyon komoly különbségek vannak ezen a téren közöttünk, és ez a szemünk előtt zajlik, látható. Lehetetlen állapot, hogy lelkészek 40-50 év szolgálatot sokszor végig anyagilag szorongattatva, életvezetési nehézségekben élnek meg.” Úgy véli, ez nem túl vonzó kilátás egy családra vágyó nő számára sem.

Végül pedig: az ilyen és ehhez hasonló kérdések megvitatásából szerinte hiányzik az őszinte megnyílás. „Időnként – elég ritkán – tér nyílik arra, hogy megbeszéljünk, kibeszéljünk dolgokat, de még ekkor is sokkal erősebb késztetés bennünk az önvédelem, a hallgatás, a valódi gondolatainkba, érzéseinkbe való bezárkózás.

Megszóljuk, beskatulyázzuk egymást, sajnos magam is éltem ezekkel az eszközökkel. Nem tudom a választ, de érdekel, hogy vajon hogyan lehetne feloldani azt, hogy egy súlyos belső helyzetben ne azt érezzük, hogy jobban megéri hallgatni, mint megszólalni, segítséget kérni. Én sokszor azt éreztem és érzem ma is, hogy jobb csöndben hazamenni, bezár-

kózni azzal, ami van, mint vállalható őszinteséggel megnyílni.”

Kitörni a magányból Ezek után sokunkban megfogalmazódhat: talán nem is csak a lelkészek magányáról van szó, hanem arról az egyetemes emberi tapasztalatról, hogy kapcsolatra teremtett lényként elemi szükségletünk embertársainkkal megosztani az életünket. A megkérdezettek között volt olyan lelkész, aki azt mondta, még élete legmélyebb pontján is elegendő kapaszkodót jelentett számára a tudat, hogy Isten megtartja őt.

Legtöbbünknek azonban emberi jó szóra, összekapcsolódásra is szüksége van. Kölcsönös támaszra, megbecsülésre, azaz valami olyasmire, ami éppen ellenkezője annak a különös szónak, amit egy önmagára mutató és önmagába záruló irányultságból képeztünk. A magány leghatásosabb ellenszere, ha a mi szeretetünk és figyelmünk is valaki másra irányul – mondják. Ehhez azonban szükség van másokra. Talán éppen ránk.

Jakus Ágnes

Karakter • parokia.hu • 85

A bejgli megrepedt Masri Mona Aicha novellája Én már az elején megmondtam Lilinek, hogy ez nem jó ötlet. Én vagyok a nagyobb, én tudom jobban, te kicsi vagy és ne szólj bele, mondja, különben is ő látta, hogy készíti mamus. Meglepjük mamust, vagy te talán nem akarod, hogy örüljön? A kisebb kötényt nyomja a kezembe. Mamus neki varrta, nekem is varrt volna egy kéket, és akkor most nem ezt a ronda rózsaszínt kellene magamra kötni a fodrokkal, de Lili erősködött, hogy neki varrjon újat, ezt meg adja oda nekem.

Van hozzá minden, mamus bevásárolt, nekünk már csak össze kell rakni, mondja. A fehérlisztes doboz üres, de ő látta, hogy a foltos Józsi bácsi a liszteket zsugorfóliástól tette a kamra legfelső polcára, ahhoz csak létra kell, mondja és már a kezében is a létra, ő fogja, én menjek fel. Nem szeretem a foltos Józsi bácsit, mert mindig szúrós szaga van, és az arca nagyon ronda a barna foltoktól, de mamus nem engedi, hogy így hívjuk, nem szabad csúfolódni, Rozália. Mindig én megyek fel, mondom, de csak halkan, magam elé. Mert te vagy a kisebb. Lehet, de én félek a magasban. Majd megszokod, csak ne nézz le. A második fokon meglátom a Nagyi titka feliratot a legalsó polcon, nézd, ott egy kiló!

86 • Karakter • parokia.hu

Én mondom, mi kell, te adogasd, mondja Lili. Tej, előveszem, ő kimér két decit, lábosba önti, melegszik.

Lili, figyu, te érted ezt a karácsonydolgot?

Porcukrot. Mit lehet azon nem érteni?

Két kiskanálnyit tesz a vizespohárba, ráönti a langyos tejet. Olyan édes illata van, rögtön meginnám, de nem, én kibírom, mert ha megkérdezem, Lili rám néz azzal a mérgeszöld tekintetével, és azt mondja, falánk vagy, Rozi.

Ha nem is mondja, gondolja.

Ugye megszületik a kis Jézus?

Jaja, megszületik, bonts ki négy élesztőt.

Kicsomagolom a sárga papírból, mind a négyet beletöri.

De Jocó szerint a kis Jézus hozza a karácsonyfát, Kata meg azt mondta, hogy Jocó buta, mert az angyalok hozzák, csilingelnek, és ott a fa feldíszítve a nappaliban.

Nem értem, mi a kérdés.

A legnagyobb zománcos tálat veszi elő, belül kék, kívül fehér.

Aladár viszont azt mondta, hogy az apja faragja a fát, és olyankor az apja nem énekel és nem csilingel, viszont mond olyan dolgokat, amiket nekünk nem szabad megismételni.

Lisztet. És?

Nem értem, hogy ki hozza a fát: az angyalok, a kis Jézus vagy Aladár apukája?

Elég a fele. Ez nagyon egyszerű, Rozi.

Az angyalok hozzák, a kis Jézus kérésére, de az angyaloknak nincs idejük a tartóba faragni, és olyankor az apukák segítenek.

Lelülök, nézem, ahogy kézzel dagaszt, pihenteti, majd töltelékeket főz, már adom a diót, cukrot, mákot, cukrot, tekeri, mindenhol tésztadarabok, ismét pihenteti.

Kockás konyharuhával törli a pultot. Úgy igazgatja a haját, mint anyu régen, legalábbis én így képzelem. Neki is vörös haja volt, mint a mamusnak a régi fotókon, meg Lilinek. Csak az enyém ilyen semmilyen. Te apádra ütsz, mondogatja mamus, a Tóth család ilyen semmilyen hajú.

Apu is szerette. A diósat főleg.

Lili szerint kétszer fél órát kell pihentetni, a mamus úgy csinálja, meg extra vaníliás cukrot szór rá, és ha megreped, azt mondja, katasztrófa.

Most Lili mondja, hogy ha megreped, az katasztrófa, ettől a katasztrófa szótól olyan felnőttes. Én csak azt mondom, hogy rossz lenne, sőt még azt sem, mert mi van abban, nem?

Lili!

Lili az asztal sarkához húzza a hokedlit, leül.

Rozi, te tényleg nem tudsz csöndben maradni?

Lili!

Igen, Rozi?

A sütőajtó nyikorog, kicsap a meleg, majd újra nyikorog, libabőrös vagyok.

A pohárra mutatok.

Most a kis Jézus születésnapját ünnepeljük, ugye?

Lili, nézd!

Igen.

Csak azt akarom kérdezni, hogy ha idén nem megyünk templomba, nem lesz gyerekkarácsony, akkor hogyan találkozunk a kis Jézussal?

Ne most, Rozi, tojást török, sárgája, fehérje, koncentrálok.

De Lili, nem értem, mert a fa, az még érthető, de hol van most a kis Jézus?

Mamus ekkor toppan be, hát ti meg?

Hogy néz ki a konyha?

De az élesztő, Lili!

Hogyhogy hol van?

Hozd apu söröspoharát!

A mamus azt mondta, hogy a szívekben van, a lelkész, hogy az Atyánál, de ő a jászolban született, azon a bé betűs helyen, tudod, de ő a világ ura is.

Mamus, én nem, én mondtam a Lilinek, de ő erősködött, és az élesztő, meg a tej, kicsi volt a pohár, a padlóra folyt, és akkor töröltük, ne nézz így, Lili, jó, csak te törölted, de.

Beleöntjük a söröspohárba, majd egy kislábosba, abba, amelyiknek letört a füle. Tovább nő. Minden élesztős, az edények, a pult, a kötényünk, Lili arca, minden. A kuktát, kiált.

Lili beleönti a nagy húslevesfőző edénybe, amit csak vasárnap szoktunk használni, amikor átjön a foltos Józsi bácsi, meg az unokája, Dönci, aki folyton azzal dicsekszik, hogy van egy tacsija, nekünk meg nem lehet, mert Lili allergiás, és a mamus szerint a tacsi nem tud kanyarodni, olyan hosszú. Dönci tudja, hogy vágyom egy tacsira.

Lili az egészet átönti, innen nem jössz ki, mondja, és rázárja a fedelet.

Mit nem értesz ezen? Persze, hogy ő a világ ura.

De a szívekben van, vagy az Atyánál?

Ne kérdezz butaságokat. (Mindig ezt mondja, hogy butaságokat kérdezek.)

Lili, a kis Jézus is szereti a bejglit?

Mamus összeüti a két tenyerét, nevet, hogy néztek ki, maszat Pannák! Átölel minket, arcunkat a ruhájába nyomjuk, ő is lisztes lesz, de nem baj, nem szól.

Olyan szép a mamus, amikor rázza a nevetés, csillog a szeme, felmosót hoz, levendulaillattal mossa a padlót.

Kiszedi a bejglit, vaníliás cukrot szór a tetejére, a diós megrepedt.

Mindenki szereti a bejglit.

Akkor apu is szerette?

Karakter • parokia.hu • 87