Karakter Magazin 2019/2

PAROKIA.HU VÁLOGATOTT ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL

Lelkipásztor a végeken

Ahol a változás elkezdődik

A Biblia kérdez

Ugyanazt adom

2019. DECEMBER

PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT

DUNAMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET

TARTALOM 04 Fény, Igét, világosságot

Szabó Imrére és Szabó Évára

emlékezünk 07 Ahol a változás elkezdődik

A misszióról Marco de Leeuw

van Weenennel 10 Csendesnapok másként

Szemléletváltás a Kecskeméti

Református Gimnáziumban 13 A Biblia kérdez

Készen kapott válaszok helyett

jó kérdések 16 Személyre szabott nőiesség

Szépség Isten szemével 19 Dunamelléken történt

Közösségek, példák, építkezések 25

Megmaradt lelkipásztornak Balla Péter leköszönő rektorral beszélgettünk

28 „Inspiráló és otthonos

egyetemet szeretnék”

Zsengellér József a Károli élén 31 A jó teljesítménytől a sikerig

Barabási Albert-László a kudarc

szerepéről

2 • Karakter • parokia.hu

33

Minden összhangban legyen a hitemmel Alföldy-Boruss Csilla szolgálatról, gyülekezetről

35

Ugyanazt adom karzaton és koncertpódiumon A kántorként szolgáló művész: Pálúr János

37

41

„Ahogy hajdan megálmodták” Az alkotás szeretetét továbbadó B. Tóth Kláráéknál jártunk A színvak iskola Inkluzív nevelés Nagyharsányban

45 Móricz Zsigmond, a nagyapám

Az író mint magánember 48 Az emberi méltóság tanítója

Bibó István unokái szemével 50 Konferenciaszemle

Felelősségünk táguló körei 55 Művészet és misszió

Az igazi művészet alapja

az isteni szeretet 59 Ébredéstörténet

Papp Ákos útja az alkoholizmustól

a felépülésig 63 Olvastuk – ajánljuk

Új könyvek a kínálatban 66 Púpba csomagolt szárnyak

A küzdelemben rejlő szabadság 69 Almás pite

„Élni és szeretni akarok” 71 A részvétel a fontos

A karácsony csodájának ünneplése 72 Lelkipásztor a végeken

Bereczky Ildikó befogadásról

és a falusi ember hitéről

Belehelyezkedés és ünneplés

PAROKIA.HU PAROKIA.HU VÁLOGATOTT VÁLOGATOTT ÍRÁSOK ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL DUNAMELLÉKRŐL

Az égő szívű ember A legszenvedélyesebb lelkész,

lelkipásztor végeken VéghaTamás

Olvasás közben belehelyezkedünk a beszélő szemszögébe, osztozunk élményeiben, így azok egy kicsit a mieink is lesznek.

Az olvasás mély érzelmi élményeket nyújthat, miközben ideális esetben tágítja a látókörünket.

Az igazi ünneplés is ilyen: ha belehelyezkedünk, ha osztozunk az élményekben, valóban megtörténik. Legalábbis Isten ilyen ünnepléseket ír elő népének az Ószövetségben. Neki szentelt nappal kell emlékezni arra, hogy az emberi munka nem minden.

Egy bárány feláldozásával és megevésével kell emlékezni arra, hogyan vezette ki népét az Úr a szolgaság házából. Ősszel egy lombsátorban ülve kell emlékezni arra, hogy az ember abból él, amit Isten ad. Ezekből a példákból is láthatjuk, hogy Isten útmutatásaiban az ünnep üzenete és a hozzá tartozó cselekmények mindig összhangban vannak egymással.

Ha ez így van, akkor hogyan lehetne a karácsonyt méltó módon ünnepelni? Szerintem ugyanúgy: belehelyezkedéssel.

Karácsonykor félig-meddig titokban, majd az Úr Jézus megkeresztelkedésekor nyilvánosan beteljesedik Ézsaiás próféta szava: A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát; a homály földjén lakókra világosság ragyog. (9. fejezet, 1. vers) Erre rímel János apostol szava: Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert – Ő jött el a világba.

(1. fejezet, 9. vers) Ezzel az üzenettel érdemes összhangba hozni ünnepi készülődésünket.

Az én tippem: az adventi hetek kitűnő alkalmat jelentenek arra, hogy elővegyük az ószövetségi próféták könyveit. Megdöbbenve vehetjük észre, milyen mélyre süllyedhetnek emberek, akik olyan kultúrkörben éltek, ahol mindennek valamilyen kapcsolata volt Isten kijelentésével. A prófétai szavakba belehelyezkedve pedig átélhetjük Isten szívének összes mozzanatát ezzel kapcsolatban: a haragtól kezdve a helytelen cselekvéssel való szembesítésen át az el nem múló szeretetig. Minden szülő meg tudja érteni ezt az érzelemkavalkádot. A belehelyezkedő, együttérző olvasás felnyithatja szemünket és szívünket a most sem csekélyebb sötétségre és a benne élő emberek helyzetére. Ha ez megvalósul, felfokozza örömünket is, amikor majd a családi körben felolvasott evangéliumban vagy az ünnepi istentiszteleten halljuk, amit a mennyei királyt a Földre kísérő sereg örömében kiáltott: „Ma megszületett a Megmentő!”

Valóban van világosság!

Az emberek elbeszéléseibe való belehelyezkedés fejleszti empátiánkat. Az Isten kijelentéseibe való belehelyezkedés felgerjeszti hitünket. Ezért: tolle, lege – vedd elő, és olvasd!

A zene szárnyAin

Hitrőlahol és tehetségről Devich Gergely a változás csellista szemével

elkezdődik

sok vAgy kevés?

Kinőtte a gyerekcipőt a hetvenéves rózsatéri gyülekezet

a BiBlia kérdez egy mAgyAr-Angol úr

Diplomácia magyar szívvel, brit mértékkel

Ugyanazt adom A demokráciA árA

Mit számít egyetlen szavazat?

Filozofálás Lánczi Andrással

2019.

2014.DECEMBER DECEMBER

PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT

DUNAMELLÉKIREFORMÁTUS REFORMÁTUSEGYHÁZKERÜLET EGYHÁZKERÜLET DUNAMELLÉKI

Felelős kiadó Bogárdi Szabó István Dunamelléki Református Egyházkerület ph@raday28.hu

Újságírók Jakus Ágnes jakus.agnes@gmail.com Barna Bálint barna.balint.l@gmail.com Somogyi Csaba somogyipilis@gmail.com

Szerkesztőségvezető Füle Tamás fuletamas@gmail.com

Parókia Sajtószolgálat 1092 Budapest, Ráday u. 28.

www.parokia.hu

Marco de Leeuw van Weenen a Tolnai Református Egyházmegye missziói munkatársa

Karakter • parokia.hu • 3

Fényt, Igét, világosságot „Olyan volt az életem, mint egy regény, amelynek forgatókönyvét Isten írta, az ő gondviselő szeretete alakította sorsomat. Mégis, az evangélium hirdetésébe talán bele kellett volna halnom, az méltóbb lett volna az evangéliumi szolgálathoz.”

Nem akart sárbogárdi lelkész lenni, azért imádkozott, hogy ne válasszák meg a Fejér megyei kisváros református lelkipásztorává. Nem ismert senkit, nem hallott arról sem, hogy a városban lelki ébredés lenne, és amikor megválasztották, inkább szomorú volt, mint boldog.

Szabó Imre végül harminchárom éven keresztül szolgált Sárbogárdon feleségével, Szabó Évával együtt.

1985-ös nyugdíjba vonulásakor a gyülekezet akkori gondnoka, Dömötör Pál köszöntőjében elmondta, a Szabó házaspár „fényt, igét, világosságot” hozott a településre.

4 • Karakter • parokia.hu

Lüktető tenni akarás „Hozták a sót, amely ízt adott az életnek, a kovászt, amely egybeérlelte a szétesett életeket. Hallatlan lelkesedéssel és aktív munkával megújultak az egyház javai, lüktető rohanás, tenni akarás jellemezte őket. Azon voltak szívvel és lélekkel, hogy ezt a gyülekezetet életre keltsék, kiemeljék hitben, tekintélyét megnöveljék, sőt, ránk hagyott értékeit megőrizzék.”

A Rákosi-korszak kemény egyház- és keresztyénellenes diktatúrája ellenére a házaspár aktív szolgálatot vállalt Sárbogárdon: igehirdetés-sorozatokat, imaköröket, gyermek-istentiszteleteket, hittanórákat tartottak, 1952-ben

50 fiatal konfirmált a gyülekezetben, 200 hittanos gyerek tartozott a közösséghez. A vasárnapi istentiszteleten kívül tartottak két bibliaórát, imaórát, leányórát, presbiteri férfiórát, házi istentiszteleteket, és újraindították a reggeli áhítatokat is.

Nagy hagyománya volt Sárbogárdon a kóruséneklésnek, hamarosan megalakult az énekkar Szabó Éva vezetésével. Évente adománygyűjtést szerveztek valamelyik szeretetotthon vagy a teológia javára. Evangélizációs heteket, csendesnapokat tartottak, amelyre hazai vagy külföldi vendég-igehirdetők jöttek el, például Joó Sándor, Farkas József, Ecsedy Aladár, Dobos Károly. A nyári evangélizációs táborokban egyszerre 80-100 gyermeknek hirdették a bibliai örömhírt.

Munkálkodásuk sok áldása között van az is, hogy a diktatúrában újra megtanították ünnepelni a gyülekezet tagjait.

Regénybe illő életút Szabó Imre száz évvel ezelőtt, 1919. október 30-án született a délvidéki Alsóittebén, szegény paraszti családban. Édesapja harmincöt évesen halt meg, özvegy édesanyja cselédnek állt. A gyermek Imre hamar kikerült a biztonságos, szeretetteljes családi fészekből, és a megszokott színtiszta magyar nyelvű közösséget is elvesztette. Gimnáziumi osztálya nemzetiségi szempontból a Bánát tökéletes keresztmetszetét alkotta: a többség szerb volt, de magyarok, svábok, zsidók, románok egyformán ott ültek a padokban. Felekezetileg hasonlóan tarka képet mutatott, így Szabó Imre a nagybecskereki gimnázium-

ban a Keresztyén Ifjúsági Egyesület tagjaként fiatalon szívta magába a felekezetköziség áldásait: „Együtt voltak itt pravoszláv, katolikus, református vallású diákok, akik ugyanakkor különböző nemzetiségeket is képviseltek. Szeretetben voltunk együtt, őszintén keresve a keresztyénség titkát és erejét.”

A második világháború időszakában került a budapesti teológiára. „Nem hiszem, hogy nálam boldogabb teológus lakott volna 1941 őszén a Ráday Kollégiumban. Már magát a teológus létet is kiváltságnak éreztem, az órákra szinte úgy jártam be, mint istentiszteletre” – vallott teológiai éveiről.

áldotta meg. Nyugdíjba vonulásuk után áldást kérő és áldást osztó szolgálatukat határon innen és túl folytatták, hajlékuk mindig nyitva állt bárki előtt. „Hittek az új ébredésben” Születésének 100. évfordulója alkalmából közösen ünnepelt Sárbogárd városa és a református gyülekezet október 26-án. Az önkormányzat díszterme zsúfolásig megtelt emlékezőkkel, a Szabó család tagjaival, közeli és távoli ismerősökkel, azokkal, akiknek személyes életére hatást gyakorolt a Szabó házaspár. „Bátor tettük volt, hogy havonként csendesnapot tartottak, amelyekre az ország számos helyéről érkeztek hívek. Hittek az új ébredésben, ezért várták, kérték és meg is kapták Isten Szentlelkének ajándékait” – idézte Bagi László lelkipásztort dr. Sükösd Tamás polgármester, aki szerint „minden közösségnek, így Sárbogárdnak is szüksége van karizmatikus vezetőkre, akik

A sikeres kápláni vizsga után Kiskunhalason, Budapesten a Kálvin téri gyülekezetben, Kelenföldön és a Klauzál téren volt segédlelkész, végül 1950-től egyházkerületi mis�sziói lelkész.

1947-ben tért meg és csatlakozott a Bethánia Egylethez, a szervezetnek jelentős része volt a világháborús borzalmak utáni lelki ébredésben. Szabó Imre 1949 decemberében kötött házasságot Szabó Évával, akivel hatvankét évig voltak házasok, kapcsolatukat Isten hét gyermekkel

Karakter • parokia.hu • 5

példaképek mindannyiunk számára.

Valamennyien közvetlen kapcsolatban lehetünk Istennel, saját fülünkkel hallhatjuk beszédét, mégis nagy szükség van az elhívottak szolgálatára. Imre bácsit és Éva nénit Isten igehirdetésre hívta el.” Üzenet az elhívott szolgálat lényegéről Szabó Imre életét Kovácsné Pázmándi Ágnes, a Ráday Könyvtár Sárbogárdon született könyvtárosa ismertette, számos epizódot felelevenítve a lelkipásztor Sírjanak a papok című önéletrajzi kötetéből.

A százéves jubileum alkalmából megjelent Prédikációk, tanítások, jegyzetek című könyvről Magyarné Balogh Erzsébet beszélt. A kötet a Szentlélek által ihletett prédikációk sokasága, amelyek egyben teológiai megalapozottsággal megírt taní-

6 • Karakter • parokia.hu

tások. Jegyzetek, amelyek tanítássá, előadássá formálódtak és ébresztő igehirdetésekként hangzottak el. „Az egybeszerkesztett kötet üzenet az elhívott szolgálat lényegéről minden kor lelkipásztorának, mert aki nem tudja, hogy szolgálatát a Szentlélek ereje és ajándékai nélkül lehetetlen betölteni, az lehet jó és hűséges pásztor, lehet kitartó és önmagát mindenben odaadó szolga, de ébredési ember aligha. A mostani kötet borítója egy lángoló olajfa képe, lila mezőben, világító fehér betűkkel. Nem lehet nem gondolni a megfehérített ruhára, amely csak a Bárány vérében mosható hófehérre, erről a Jelenések könyvében olvashatunk.”

Megalkuvás nélküli hit „Mind az életrajzi kötet, mind a tanulmány- és prédikációs kötet a mai és a jövőbeni nemzedékek számára a megalkuvás nélküli hitben gyökerező szolgálat tanúságtétele. A hűséggel végzett szolgálaté, amit Szabó Imre lelkipásztor életében a meg-

mentő és a próbatételekben mellette álló Krisztus érlelt ki szívében a Szentlélek által.”

A Szabó házaspár fogadtatása talán hűvös volt, de a több évtizedes hűséges munka és példamutató élet során Sárbogárd elfogadta, szívébe zárta őket. Szabó Imrét 2003-ban elsőként avatta díszpolgárrá a város, 2011. március 15-én pedig a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést vehette át. Kilencvenévesen hirdethette az

evangéliumot a magyar parlament képviselői között. Szolgálatának gyümölcseiből a huszonegyedik századi magyar református társadalom ugyanúgy táplálkozhat, mint a világháború utáni ébredés lelki gyermekei. Az örök üzenetért, a megváltásra és Isten szeretetére szoruló emberért küzdött egy identitás- és értékválsággal küzdő korszakban.

Somogyi Csaba Képek: Füle Tamás, családi archívum

Ahol a változás elkezdődik Hazánk nemcsak küld, de fogad is misszionáriusokat. Egy holland házaspár, Marco de Leeuw van Weenen és felesége, Janneke húsz évvel ezelőtt érkeztek hazánkba, hogy református közösségeket segítsenek a hit útján. Szolgálatukról kisdorogi otthonukban meséltek nekünk.

Gőzölgő süteménnyel és kávéval kínál Janneke és a holland házaspár Eszter nevű tündérszép kislánya.

Náluk alapszabály, hogy a családi élet nem szenvedhet kárt a szolgálat miatt, épp ellenkezőleg: a tanítványság otthon kezdődik – vallja az édesanya.

Janneke kislány korától misszionáriusnak készült, azzal a feltétellel ment hozzá mérnök udvarlójához, ha házasságuk alatt hű maradhat eredeti elhívásához. Ez csakhamar közös hivatástudat lett, így Marco és Janneke intenzív misszionáriusképzésre kezdtek járni. Bár eredetileg Afrikába készültek, egy testvérgyülekezeti kapcsolatnak köszönhetően felismerték, hogy Kelet- és Közép-Európában is szükség van hitmélyítésre. Másfél évig vettek nyelvórákat egy Hollandiában élő, idős magyar hölgytől, de nyelvtanulással töltötték az első Budapesten töltött évüket is.

Karakter • parokia.hu • 7

Míg a fővárosban éltek, Marco és Janneke a Timóteus Társaság, majd a Keresztyén Ismeretterjesztő Alaptvány kötelékében dolgoztak.

Mindkét szervezetnél gyülekezeti tagok képzésével foglalkoztak, így kerültek kapcsolatba Tolna megyei lelkészekkel is. „Beutaztuk az országot. Az összejövetelek végeztével gyakran a helyi lelkész konyhájában zártuk a napot. Ilyenkor feltettünk egy egyszerű kérdést: hogy vagy?

Kiderült, hogy sok lelkész egyszerűen magányos. Emellett olyan problémákkal küzd, amelyeket máshol már régen megoldottak. Tiszántúlon, Dunántúlon is sok mindenről hallottunk, így tudtunk ötleteket adni. A misszionárius kívülről nézi a dolgokat, látja azt is, ami teljesen kézenfekvő, míg az, aki benne van az adott helyzetben, nem gondol rá.”

Ezt ismerte fel Rácz József, a tolnai egyházmegye esperese is, aki egyházmegyei missziói munkatársnak kérte fel Marcót. Az azonban őt is meglepte, hogy a holland házaspár hajlandó volt elhagyni a főváros kényelmét, és Tolna megyébe költözni. Munkaterületük az a csaknem harminc település lett, ahol református hitélet zajlik. Eleinte volt, aki furcsállta, mihez fognak kezdeni itt, de ez csak annak tudható be, hogy a lelkészek gyakran a meglévő struktúrában és annak fejlesztésében gondolkodnak – véli Marco. „Mi a másik oldalról közelítünk: azt vizsgáljuk, ideális esetben hogyan működne a megye, illetve a gyülekezetek, és mi az, ami ahhoz hiányzik.”

Presbitereket képeznek, évente kétszer pedig konferenciára hívják össze őket, hogy biztosítsák a lehetőséget a tapasztalatcserére. A Tolna megyében szolgálók mindannyian tudják, hogy csak csapatmunkával számolhatják fel a lelkészhiányt és vihetnek életet az apadó gyülekezetekbe. Marco szerint a jelenlegi egyházi struktúra nem

8 • Karakter • parokia.hu

kedvez azoknak a régióknak, ahol lelkészhiány van. „A parókiális rendszerben vannak lelkészek, akiknek lenne szabad kapacitása, de röghöz kötöttek, míg mások nem győzik ellátni a szolgálatokat, ezért kárt szenved a gyülekezeti munka. Csaknem két éve a Megyei Missziói Bizottságban elkezdtünk beszélni arról, hogy ez így nem mehet tovább, különben vagy a lelkészek, vagy a gyülekezetek mennek tönkre. Tíz év múlva a Duna mellett már csak néhány településen lesz református gyülekezet, a többi helyet nem fogjuk tudni ellátni.” Új utakat keresnek, ennek első lépéseként minden lelkésszel külön leülnek beszélgetni arról, hogy van, milyen kihívásokkal, nehézségekkel küzd a munkájában. Marco szerint talán önkéntesek bevonása is segíthet később, a stratégiát mindenesetre együtt szeretnék kidolgozni. Mint mondja, senki sem a maga „királyságát” építi, hanem az egyház javát keresik.

Az összefogásnak már látszik az eredménye: az elmúlt tíz évben csaknem megtízszereződött a megyei konfirmandustalálkozón részt vevő fiatalok számra, folytatódik a szülők iskolája, a pedagógusképzés és a

missziós továbbképzés is. Most már nincs olyan presbitérium vagy lelkész-gondoki értekezlet, ahol ne tudnának közösen, hangosan imádkozni.

Ami a gyülekezeti élet megújulását illeti: egy évben egyszerre egy dologgal foglalkoznak, hiszen mindennel egyszerre nem lehet – magyarázza Marco. „A szeptemberi missziói munkatervet minden gyülekezet elküldi az Egyházmegyei Missziói Bizottságnak, de mivel a presbitérium felel a saját munkájáért, nem jóváhagyást, hanem visszajelzést kapnak róla. Amikor egy gyülekezet már nagyon belterjes, és megint azt csinálja, amit már öt éve is csinált, akkor mi tudunk tippeket adni, hogy egy hozzá hasonló közösség mire vállalkozott, hátha követnék a példájukat. A tavaszi vizitáción vissza tudunk térni arra, hogy a tervüket mennyire sikerült megvalósítaniuk, így tehát minden presbitérium évente három alkalommal szembesülhet azzal a kérdéssel: mit csinál, miért és hogyan.”

Marco hangsúlyozza: csak Isten Igéjére lehet építeni, a misszió pedig akkor éri el a célját, ha új embereket ér el. „Csak akkor építünk valóban Isten Igéjére, ha aszerint élünk, amit a Szentírásban olvasunk. Ha a Biblia egy kérdésről nem foglal állást, akkor

nem foglal állást, de amiről kaptunk kijelentést, ahhoz igyekszünk ragaszkodni, nem pedig az előzetes értelmezéseink szerint forgatjuk az Igét.”

A misszionárius szerint természetes, hogy aki életében először vesz részt református istentiszteleten, újnak és szokatlannak találhatja, de ettől nem érdemes megriadni. „Nem kell szégyellni magunkat, hogy tartjuk magunkat a liturgiánkhoz, de meg kell értenünk azt is, hogy a másik még nem tart ott a lelki életben, ahol mi.” Ám a közérthetőség alapfeltétel – teszi hozzá. „Meghívni százszor kell valakit, elriasztani csak egyszer lehet.

Amikor meghirdettük a Keresztyén Baráti Klubot, megtiltottuk a gyülekezeti tagoknak, hogy eljöjjenek, kivéve, ha hoznak magukkal valakit, aki nem hívő. Akkora felháborodás volt, hogy egy-egy tősgyökeres gyülekezeti tag nem jöhet el! Pedig mondtuk, hogy eljöhet, ha hoz egy hitetlen embert, mire azt a választ kaptuk: nem ismer egyet sem. Érdekes: a világ tele van velük! Az evangélizáció nem azzal kezdődik, hogy meghívunk egy híres igehirdetőt, hanem ott, hogy elkezdünk emberként viselkedni. Észrevenni, hogy vannak még más emberek is a világon. A jó hír közvetítése a hitelességgel kezdődik. Néha azon sem csodálkoztam,

hogy egy-egy evangélizációra az sem jött el, akit hívtak. Nincs kihirdetve az alkalom, nem állt senki a kapuban, hogy fogadja, elkalauzolja a betérőket. Engem sem vettek észre, amikor bejöttem. Lehet tökéletes az igehirdetés, ha már a kapuban elrontjuk.

Nekünk is tisztáznunk kell magunkban: mit is akarunk és miért. Tényleg el tudjuk képzelni, hogy meg fognak térni emberek? Akkor készüljünk fel rá, gondoljuk végig, mi lesz azután!

Akarunk velük személyesen találkozni? Lehet, hogy azt sem tudják, mi a Biblia. Vagy jöjjenek vissza a vasárnapi istentiszteletre? Ahol ugyanolyan régies nyelvezettel szólal meg a lelkész, és vontatottan énekel a gyülekezet, és ahol már nem köszöntik őket, mert már nincs evangélizáció?

Az evangélizációt Isten munkálja, Ő viszont csak szent edényekkel tud dolgozni. Először imádkozzunk azokért, akiket egyáltalán el akarunk hívni a programjainkra! Először Istennel beszéljünk az emberekről, és csak utána Istenről az emberekkel.”

tük minden területén Isten útmutatása és uralma valósuljon meg. És, persze, azon a településen is, ahol élnek. Nem kell mindent az államra hagyni, akkor sem, ha az sok intézményt épp az egyháztól vett át. Az alapoktól kell mindent újragondolni. A következő tíz évben mit fogunk csinálni az ágyhoz kötött idősekkel, mikor nincsen annyi kórházi ágy? Van ebben nekünk valamilyen felelősségünk? Ha igen, akkor érdemes lenne az életünket érintő kérdésekhez úgy hozzányúlni, hogy ne csak a sajátjainknak segítsünk, hanem kicsivel nagyobb hatókörben, hogy megmutathassuk az embereknek az Úr Jézus szeretetét. Helyi kezdeményezésekre kell építeni, helyi emberekkel. Nem az egész világot fogjuk megváltoztatni, hanem azt a területet, amire elhívást kapunk, hogy azt tegyük. Lehet, hogy egy iskolát, egy idősek otthonát vagy egy munkahelyet kell létrehoznunk először a gyülekezet szegényeinek, azután akár másoknak is. Isten országát építjük ezzel, amibe meghívhatunk másokat. De mindez azzal kezdődik, hogy elkötelezett tanítványai vagyunk az Úr Jézusnak.”

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Marco és Janneke szerint nem elég a templomba járni, Krisztus követése erőfeszítésekre késztet a közjó érdekében is. „Isten országa ott van, ahol az emberek neki engedelmeskednek.

Isten elhívja az Ő népét, hogy az éle-

Karakter • parokia.hu • 9

Csendesnapok másként Van, ahol a diákok alig várják, hogy újból részt vegyenek rajta, a csendesnapok lelkileg is megérintik őket, de a diákok nem válnak gyülekezetté – vajon milyen céllal tartanak ilyen napokat?

A tanévkezdés minden iskolának mozgalmas, stresszes időszak, amikor a nyárról visszatérő diákok és tanárok újra megpróbálnak a tanév kerékvágásába visszatalálni. Az egyházi gimnáziumokban a szeptember különféle csendesnapokkal veszi kezdetét, ahol általában az intézmény összes diákja és tanára együtt van jelen.

Kecskeméten változtattak ezen a bevett módszeren, és új rendszert kezdtek kiépíteni.

A csendesnapokról, nyárvégi gólyatáborokról és az iskolagyülekezet kapcsolatról Vincze Árpádot és Laczay Andrást, a Kecskeméti Református Gimnázium intézményi lelkészeit kérdeztük.

Emlékszem debreceni diákéveimre, amikor az oratórium megtelt refisekkel, akik bocskaiban ülték végig a csendesnapi áhítatokat. Bevallom, nem volt mindig könnyű figyelni a padsorokban. Kecskeméten milyen változások történtek a csendesnapokkal kapcsolatban?

Lehetetlennek látjuk, hogy olyan csendesnapot szervezzünk, ahol mind a hétszáz diák bent ül a templomban és a meghívott előadó majd mindenki figyelmét leköti, ez nem működik – fogalmazott Vincze Árpád. – Mondhatjuk, ez a hittanóra feladata lenne, de egyházi iskolában a hittan csak egy a többi tanóra közül.

A csendesnapok azonban projektnapok, kifejezetten hitéleti programokkal. Célunk, hogy ezek élményszerűek legyenek, és megmozgassák a diákokat lelkileg és testileg. Két éve mozdultunk el ebbe az irányba, évfolyam szinten, az életkori sajátosságokat figyelembe véve keressük a programlehetőségeket.

10 • Karakter • parokia.hu

A kecskeméti gimnáziumban nincsenek külön évkezdő csendesnapok a diákoknak, és mint mondta, ami van, az is eltér a megszokottól. Hogyan néz ki egy projektnap?

Jó példa lehet erre a tervezett első féléves csendesnapunk, amit karácsony előtt tartunk: nem is csendesnapot, hanem csendeséjt szervezünk a 10-12. évfolyamosoknak.

Ez a terv szerint hétköznap este kezdődik és hajnalig tart szabadon választható foglalkozásokkal. A tanár kollégák korosztálynak szóló filmklubot szerveznek, ahol a kamaszokat érintő témákról lesz szó. A díszteremben, ha megvalósul, egész éjszakán át tartó éneklés, dicsőítés lesz, ezzel párhuzamosan sportolni is lehet. A folyosókon társasjátékokkal lehet majd játszani. Imaséta és csendszoba is várja őket, aki elfárad, erre berendezett teremben alhat is.

Izgalmasan hangzik, és ha jól értem, a csendesnapok az ünnepkörökhöz kapcsolódnak és évfolyamszintűek.

Igen, és ezeket kiegészítik aktuális évfordulókhoz kapcsolódó ünnepek is az adott évben.

A reformáció ötszázadik jubileumi évében nem adventi, hanem reformációs csendesnapunk volt, az idei tanévben Trianon 100. évfordulójához kapcsolódik majd a csendesnap, ahova határon túli diákokat fogunk meghívni.

A tizenkettedikeseknek tartott évzáró csendesnap pedig sajátos esemény, ahova egyetemi gyülekezeti közösségeket hívunk azzal a céllal, hogy az elballagott diákok egyházi közösségre találhassanak a középiskola után.

A tanévkezdés a tanárokat is megterheli, nekik milyen lehetőség adott?

A nyár végén valóban nagyon sok teendője van a tanároknak – vette át a szót Laczay András. – Számukra tanári csendesnapokat tartunk, kifejezetten még a tanév megkezdése előtt, ennek nagyon pozitív fogadtatása volt a tantestület részéről. Mind a diákok, mind a tanárok szempontjából alkalmatlannak tartjuk az évkezdő csendesnapokat, úgy tapasztaljuk, az új rendszer hatékonyabban működik Kecskeméten.

Ennek a rendszernek a része a gólyatábor is, minket most itt, az Emmaus Házban leendő gimnazisták vesznek körül. Milyen céllal szerveznek ilyen táborokat?

A gólyatáborok legfőbb célja az ismerkedés, ennek több szintje és irányultsága van. Vannak osztályközösségek számára meghirdetett programok, ahol egymással és az osztályfőnökükkel ismerkednek, ebben nagy segítséget jelentenek a diáksegítők. Találkozásra hívjuk a diákokat Istennel, ez az ismerkedés másik iránya, erre a reggeli és esti áhítatok adnak lehetőséget. Nagyon vegyes egyházi háttérrel és tapasztalattal érkeznek a tanulók, van, akinek most lesz először hittanórája, más már óvodás kora óta jár hittanra, sokan

jönnek továbbá református általános iskolából.

A cél, hogy mindenkit megszólítsanak a hátterétől függetlenül. A diáksegítők ebben is segítenek?

Korábban az osztályfőnökök vezették az ismerkedést és ők állították össze a programokat is, ezt most a diáksegítők teszik. Az osztályfőnököket alapvetően négy-hat évente érintik a gólyatáborok – nem mindenki rutinos a gólyatáborok levezénylésében. A diákok segítsége a tanulók szempontjából is előnyös: korosztályban közelebb vannak egymáshoz, így könnyebben kapcsolódnak

hozzájuk. Ők is szembesülnek azzal, milyen egy kilencedikes kamasz, aki lázad és ellenáll, fél és visszahúzódó – hamar rájönnek, egy pedagógusnak nem mindig könnyű a dolga, amikor harminc diákkal van egy teremben.

Ez a csendesnapokra is érvényes – folytatta a beszélgetést Vincze Árpád. – Ilyenkor egyfajta tanácstalanság van a tanárok részéről, mert nem mindig egyértelmű, hogy pontosan mi a szerepe a pedagógusnak a csendesnapon. Előfordul, hogy nem a diákok kísérése, felügyelete a cél, például drogprevenciós program esetén, amikor nem biztos, hogy a diákok szívesen megnyílnak, ha a tanár is jelen van.

Ezek speciális helyzetek, a programok sajátjai. Tudna még példákat említeni a csendesnapi programokra?

Tavaly fogyatékkal élőket hívtunk meg, ezt már évfolyam szerint szerveztük. A hetedik-nyolcadikosoknak nagyon játékos program volt, kerekesszékesekkel kosaraztak, akadálypályán mentek keresztül. A tizenkettedikesekhez hajléktalancsoport jött el, akik érzékenyítő programot hoztak. A programokba szervezeteket is bevonunk, legyen szó a Kék Keresztről vagy egyházunk drog- és börtönmissziójáról, továbbá ifjúsá-

Karakter • parokia.hu • 11

gi szervezetekkel is együttműködünk.

Vezetőket, szervezőket hívunk, akik az adott csoporttal foglalkoznak, ők állítják össze a komplett programot.

Mi a diákokat adjuk, reméljük, jó tapasztalatokat szereznek.

Azt szeretnénk, hogy a diák ne tudja kivonni magát a csendesnap alól, hiszen saját korosztályának megfelelő kérdésekkel szembesül, kiscsoportban. Amióta ebben a rendszerben tartjuk a csendesnapokat, a tetszési index magasabb, ezt főleg az érettségiző diákokon lehet lemérni.

Mi a helyzet a saját, személyes élményeikkel? Kiemelnének párat?

Az egyik érzékenyítő programos csendesnapot emelném ki, amit négy-öt éve tartottunk. A diákok sorra mondták: de kár, hogy erre és erre az állomásra nem jutottam el, milyen jó lett volna, ha tovább tart a csendesnap. Nem azt várták, hogy véget érjen, hanem sajnálták, hogy nem jutott elég idejük rá. Ez volt az első alkalom, amikor nagyon megmozgattuk a diákságot, számomra nagyon jó élmény volt ilyen visszajelzést kapni tőlük.

Nekem inkább hosszabb-rövidebb pillanatok jutnak eszembe, mint például a diákok spontán éneklései vagy négyszemközti beszélgetések egy-egy áhítat kapcsán – folytatta Laczay András. –Iskolánk fennállásának 450. jubileumi évében, az adventi csendesnapon csoportok, osztályok készültek énekkel, karácsonyi műsorral és ezt a városban adták elő. Néhányan a piacon énekeltek, mások a főtéren vagy a város más pontján. Ugyanez volt a Malom Bevásárlóközpontban is, ahol az összes diák jelen volt, karácsonyi éneket énekeltek és utána záró áhítatra mentek a templomba. Hasonló történt a postán, ahol először döbbenten fogadtak minket, de aztán megörültek nekünk, mindenki türelmes volt.

12 • Karakter • parokia.hu

A csendesnap hallatán a gyülekezet mint közösség is eszünkbe juthat.

Hogyan viszonyul egymáshoz iskola és gyülekezet?

Más és más fogalmakról beszélünk, az iskola nem lehet gyülekezet. A hetedik-nyolcadik osztályosoknál a konfirmációnak szeretnénk megágyazni, mindkét évfolyamban tanulnak hittant a tanterv szerint, ehhez kapcsoljuk a konfirmációs anyagot, mindenki a saját gyülekezetében tesz fogadalmat. A konfirmáció nem iskolához, hanem gyülekezethez kapcsolódik, azt szeretnénk, ha a diákok megtalálnák a helyüket a lakóhelyükön működő gyülekezetben. Folyamatos kapcsolatban vagyunk a helyi lelkészekkel, akik tisztában vannak ezzel a szándékunkkal. Vannak kivételek, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy

Kecskeméten konfirmáljanak, ennek eldöntését a családra bízzuk.

Ez érdekes kérdés, hiszen intézményi lelkészként szolgálunk – vette át a szót Vincze Árpád. – A tantestület lelkészei vagyunk, ami a tanárok számára leszűrődik hitéleti szempontból, az meghatározó lesz és tovább megy a gyerekek irányába. Amikor családlátogatásra megyünk, úgy keressük a találkozás lehetőségét, hogy a lelkésszel közösen menjünk el, ha erre nincs mód, a lelkésszel egyeztetve beszélünk a konfirmációról az adott korosztálynak.

Ez alapján tehát nincs saját gyülekezetük, de ugyanúgy lelkészek, mint mások. A diákok, mint arról szó volt, nagyon vegyes képet mutatnak a családi háttér vonatkozásában. Ők különbséget tudnak tenni egyház és iskola között?

Alapvetően kevés diák tudja elválasztani az iskolát és a gyülekezetet, ők az egyházat az iskola épületével kötik össze. A legtöbb esetben tehát a két fogalom összemosódik, és amikor a diák az iskola hitelességét megkérdőjelezi, akkor az egyházét is. Két tekintélyelvű intézménnyel találkozik kamaszként, ez alapján elmondható, hogy nem mindig erősödik a gyülekezeti háttér az életében. Sokan úgy gondolják, a református intézményben csak jó gyerekek vannak – nem, ide gyerekek érkeznek. Tanulni jönnek, és nem biztos, hogy ugyanazt tapasztalják hitéleti szempontból, mint amit a saját gyülekezetükben. Az ő hitüket segíteni, megerősíteni szép kihívás.

Kecskeméten elég szoros a kapcsolat a gyülekezet és az intézmény között, ugyanakkor az iskolába járás nem jelent automatikusan gyülekezethez való tartozást – summázta a beszélgetést Laczay András. – Éppen az lenne jó, ha mindenki a saját gyülekezetében találná meg a helyét.

A csendesnap nem a megtérítésről szól, de nyitottá szeretnénk tenni őket arra, hogy keressék a helyüket az egyházon belül. Ott van a lelkészgyerek, aki évek óta hitben él és szolgál a saját gyülekezetükben, és ott van, akinek a szülei az évnyitón voltak először templomban, és nincs megkeresztelve. Ez nagyon széles merítés, de, ahogy mondta, mindenkihez kell szólnunk.

A csendesnapok legnagyobb kihívása, hogy az evangélium örök, az ember változik. Módszerekkel, pedagógiai eszközökkel mindenképpen a Szentlélek munkáját kell segíteni, kutatni kell, hogyan tudjuk Isten üzenetét közelebb hozni a diákokhoz.

Ebben egyre gyorsabban kell változnunk, mert a diákok is változnak.

Isten azonban örök, és ő mindig utat mutat az evangélium hirdetésében.

Somogyi Csaba

A Biblia kérdez Készen kapott válaszok helyett jó kérdéseket kutat. Szívesen bújja az igemagyarázatos könyveket, de van, amit csak szépíróként tud elbeszélni.

A félig magyar, félig szír származású református lelkésszel, Masri Mona Aichával beszélgettünk.

Különös csengésű neve már az első napokban felkeltette az érdeklődést iránta a budapesti teológián, ám csakhamar kiderült, nem csak szír származása miatt különleges. Masri Mona Aicha Bogyiszlón nőtt fel, szülei korán elváltak, édesapja pedig ismét családot alapított. Öccse muszlim vallású lett, míg őt magyar édesanyja reformátusnak kereszteltette. Ez azonban mindig is több volt számára, mint kultúra. Mona már óvodás korában vonzódott a templomhoz. „Tízéves voltam, amikor egy betegség miatt hosszú hónapokra ágyhoz kötötté váltam. Nagy fájdalmaim voltak, nem tudták, mi lesz velem. Édesanyám végigcsinálta ezt velem.

Akkoriban teljesen bizonyossá vált számomra, amiről addig csak a templomban hallottam: hogy Isten ott van velem. Ettől fogva soha nem kérdőjeleztem meg, hogy jelen van az életemben.”

Ma már bújja az igemagyarázatos könyveket, és élvezettel tölti el, ha egy-egy szakasz értelmén, tágabb összefüggésein gondolkodhat. Jól emlékszik arra, amikor az egyetemre bekerülve olyan kifejezéseket hallott,

Karakter • parokia.hu • 13

amelyeknek nem ismerte a jelentését, ezért amikor Igét hirdet, próbál minél közérthetőbben fogalmazni. „Amikor valaki bejön az utcáról, nem feltétlenül érti, miről beszélünk, mi, lelkészek. Kérdés, hogy kihez szólunk: magunkhoz vagy hozzá. A tudományoskodó nyelv kirekeszt, elnémít, elhallgattat.”

A paprikájáról híres Bogyiszlón, ahol felnőtt, a legtöbben gazdálkodásból élnek. Egykori általános iskolai osztályából ő az egyetlen, aki leérettségizett, az évfolyamon pedig mindössze hárman szereztek diplomát – sorolja. „Nagyon tisztelem ezeknek az embereknek a tudását, és meg tudom érteni azt is, hogy a jövőképükhöz nem tartozik hozzá a magas iskolai képzettség. Én édesanyámnak köszönhetem, hogy megtanultam fogalmazni, bár a könyveket már nem mindig bújtam olyan szorgalmasan.

Az olvasmányokban szerzett lemaradásomat teológus koromban kezdtem el bepótolni.”

A féltékenységről nem beszél, hanem ír Ajándéknak fogja fel, hogy Isten Igéjével foglalkozhat – mondja, bár van, amit nem lehet a szószékről elmondani. Monának több novellája is megjelent már, Határ című írása közönségdíjas lett az Irodalmi Jelen legutóbbi novellapályázatán.

Egy másik műve alapjául az az igerész szolgált, amelyben a tanítványok egész éjszakai hasztalan próbálkozás után a parton megpillantják a feltámadt Jézust. Ez a kora hajnali jelenet előzi meg azt a kérdést, amit Jézus Péternek háromszor is feltesz azután, hogy tanítványa megtagadta őt. „Szeretsz-e engem? Ezt a kérdést jó darabig nem értettem. Hiszen amikor valamilyen bűnt elkövetek, akkor inkább én kérdezem azt, hogy szeret-e így is engem az Isten. Ehelyett: ott ülök a bűn számos rétege alatt, és azt kérdezi tőlem Jézus, hogy sze-

14 • Karakter • parokia.hu

retsz-e engem. Ez olyan kérdés, ami a világot a feje tetejére állítja. Ez az evangélium.”

A történet szereplői a novellában nem apostolokként, hanem esendő emberekként rajzolódnak ki. „Van, akit név szerint nem is említ a bibliai történet, pedig ő is ott ül abban a csónakban. Mindegyiknek megvan a maga problémája: van, aki szeretettebb, mint a másik, van, aki bűntudattal küszködik. Egyszer csak rádöbbentem: a tanítványok csoportja olyan, mint egy gyülekezet. A mi közösségeinkben is megvannak a szószólók, vannak népszerűbbek és vannak hűségesek, akiket sosem nevezünk néven, de teszik a dolgukat. És közöttünk is van féltékenység. De ha a szószékről mondom, hogy testvérek, ne legyünk féltékenyek egymásra, abban nincs semmi új, ezt eddig is tudtuk.

Ahogy azt is, hogy ez az intés inkább a mellettünk ülőre vonatkozik... Ha valaki elolvassa ezt a novellát, talán könnyebben magára ismer. A szentírási történeteket nem kell eladni, de az nagyszerű, hogy van, aki ezért elővette a Bibliát, és elolvasta az eredeti történetet.”

A mi történetünk Az emberi történeteknek nagy tétje van. Mona doktoranduszként a meddőség miatti szégyenérzet etikai

vonatkozásait vizsgálja. „Különböző ókori, közel-keleti imádságokat elemezve a kutatók azt találták, hogy a térségben megjelenik a bűnvallás a meddő asszonyok imáiban, ám az izraeli asszonyok imádságaiból ez hiányzik, vagyis ők nem hozták összefüggésbe a bűnt és a meddőséget.

Engem azért érdekel ez a téma, mert a társadalmunk egyötöde meddő.

Ezek a párok ott vannak a gyülekezeteinkben is. Kérdés, mit tudunk mondani nekik akár egy igehirdetésben, akár egy lelkigondozói beszélgetésben” – fogalmaz.

Persze akkor elégedett, ha a bibliai szövegekből levont következtetéseknek gyakorlati következménye is van. „Semmilyen rítusunk nincs arra nézve, hogyan gyászoljunk, ha mesterséges megtermékenyítés zajlik, vagy valaki nem tudja kihordani a gyermekét. Amíg egy felnőtt vagy egy csecsemő meghal, eltemetjük, a gyülekezet együtt gyászol a családdal, addig amikor valaki elveszíti a magzatát, sokszor nem is tudunk róla, vagy ha tudunk is, nem nagyon tudunk vele mit kezdeni. Arról nem is beszélve, hogy a meddőség férfi- és női oldalról is lehetséges. Gyakran fel is vetődik a kérdés: kinek a hibája. Holott amikor házasságról beszélünk, már egy egységről beszélünk.

Ott nem az a kérdés, hogy kinek a hibája, a helyes megközelítés az, hogy ez mivelünk történik, ez a mi történetünk.”

Válaszok helyett jó kérdések Az emberek akkor merik feltárni sebeiket a lelkipásztor előtt, ha ő is tisztában van vele, hogy mi a szerepe az életükben – állítja a fiatal lelkész. „Lelkészként gyakorta falat emelünk, nem is csak a világgal, de a saját gyülekezeti tagjainkkal szemben is.

Valahogy még mindig az a kép él rólunk az emberekben, hogy nekünk nem lehet mindent elmondani, mi magasabb erkölcsi mércét képviselünk. Nem értjük a hétköznapi ember gondjait, vagy ha tudomást szerzünk róla, akkor is legfeljebb majd mondunk rá valami szép bibliai frázist. A teológiai tanulmányaim elején gyakran éreztem, hogy olyan témakörök körül forgunk, amelyeknek nincs közük a való élethez. Később ez úgy változott bennem, hogy a teológiai kérdések nem tudják nem érinteni az emberi egzisztenciát, csak mi gyors válaszokat akarunk birtokolni a jó kérdések, a kapcsolódási pontok helyett.”

Akik jól kérdeznek ma, azok a művészek – vélekedik. „Ezeket az embereket gyakran éri az a vád, hogy az önkifejezésük öncélúvá válik.

Pedig épp az alkotás juttathatja el őket odáig, hogy szembesüljenek a mindannyiunkat érintő hiányokkal és a kiüresedettséggel. Gyakran nem is tudják, de amit létrehoznak, az a transzcendensre mutat. Amikor én elmegyek egy kortárs kiállítása, mindig megajándékozottnak érzem magam. Mi, lelkészek szubkultúrában élünk, vasárnap prédikálunk, hétköznap hittanórákat és bibliaórákat tartunk, sok új dologgal nem feltétlenül találkozunk a mókuskerékben. Ezek a helyzetek ki tudnak onnan ragadni, és más megvilágításba helyeznek kérdéseket.”

A Biblia kérdez A szubkultúrák találkozása mindig tükröt is tart. Mona a tavalyi tanévet a németországi Tübingen protestáns teológiáján töltötte vendéghallgatóként. Azt mondja, teljesen más követelményrendszernek kell megfelelnie az ottani diákoknak. Ha lexikális tudásuk talán elmarad is a magyar teológusoké mögött, nagyon hamar megtanulnak módszeresen dolgozni, szabatosan kifejteni gondolataikat. „Náluk nagyobb hangsúlyt kap a témaválasztás. Egy diák hamar megtalálja, mi érdekli, és abban a részterületben mélyed el az évek alatt. Ez az érdeklődés a tanárok részéről is tapasztalható. Nem tudtam úgy ott lenni egy órán, hogy arra nem figyeltem. A professzorok nagyon odafigyelnek a diákok munkásságára, a kollégiumokban pedig valódi műhelyek alakulnak ki egy-egy téma körül egy-egy oktató összefogásával. A diákok nemcsak egymásnak adnak visszajelzéseket, hanem a tanáraik készülő munkáihoz is értő módon hozzászólnak.”

A nyugat-európai szabadabb légkörnek azonban van egy másik arca is.

Amikor a muszlim vallásúak közti misszió lehetőségeiről kérdezem a véleményét, Mona amellett érvel, hogy nem jó túl szélesre tárni a

kaput, de bezárkózni sem érdemes. „A németországi teológián előfordult, hogy arról vitatkoztak, lehet-e imádságban Isten nevét említeni, vagy az sértő lenne a más vallásúak számára. Ez a folyamat kiábrándító. Nem adhatjuk fel a saját kultúránkat, viszont annyira azért jó lenne nyitottnak maradni, hogy megmutathassuk a hitünket és az értékeinket azoknak, akiket ez érdekel. Azok felől a muszlimok felől, akik már itt nőnek fel, nincsen semmilyen missziói gondolkodás. Pedig a vegyesházasságban élő szülők gyermekei sokszor már nem ragaszkodnak annyira a vallásukhoz. Ismerek olyan afganisztáni családot, akik áttértek a református hitre. A közeledésben mindig nagy szerepe van a nőknek, hiszen ők előbb megélik a sorstársi közösséget akár a gyermeknevelés kapcsán is. A Biblia ad egyfajta életrendet, amit képviselnünk kell keresztényként.

Kérdés, persze, hogyan értelmezzük a Szentírást. Szűcs Ferenc teológiaprofesszor mindig azt mondta nekünk: a Biblia sokszor inkább kérdez, mintsem válaszol. Ami rajtunk áll, hogy meg merjük-e hallani, nekünk milyen kérdést tesz fel.”

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 15

Személyre szabott nőiesség Református lelkész akart lenni, végül sikeres divattervező lett. Egyedi szabású és kivitelezésű kabátjait Európa-szerte és a Távol-Keleten is forgalmazzák. Üzlettársával, aki egyben ikertestvére is, azt vallják: a divat van az emberért, és nem fordítva.

Az Ille/Olla alapító-tervezőjével, Illéssy Lenkével beszélgettünk.

16 • Karakter • parokia.hu

Kamaszkorában tért meg, egy rövid ideig tudatosan készült a lelkészi szerepre is, egészen addig, míg 96 éves dédmamája meg nem tanította lábbal hajtós varrógépen varrni. Beleszeretett és bele is feledkezett az anyagok alakításába, ettől fogva varrónő szeretett volna lenni. Szülei tanácsára mégis továbbtanult, elvégezte a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem divattervező szakát. „Sosem értettem, hogy a hozzám hasonlóan kerekebb alkatú tervezők miért olyan ruhákat terveznek, amiket csak extra vékony lányok hordhatnak.

Engem már diákként sem a folyton változó divat érdekelt, hanem a technikai megoldások izgatnak, és az ember problémája. Van, amikor fáradt, van, hogy fázik, vagy valamilyen funkciót kell, hogy betöltsön a ruha, ami segíti őt. Ezért a diplomamunkám egy kismamaruha-kollekció volt, ami hasznos és jövőbe mutató dolog is egyben” – eleveníti fel a kezdeteket Illéssy Lenke.

Egy ideig ő tervezte, varrta és értékesítette a darabokat, szépen fejlődött a cég. Az Ille/Olla márkanevet saját nevéből és a finn létigéből alkotta meg tíz évvel ezelőtt. Amikor ő maga is várandós lett, ikertestvére, Illéssy Kata munkatársként csatlakozott hozzá. A sors fintora, hogy gyermekként Kata volt az, aki mindig rajzolgatott, ruhákat tervezgetett, később mégis az értékesítés és a stílustanácsadás felé fordult. Lenkével azóta is jól kiegészítik egymást.

A széles körű sikert már az egyedi szabású, bármilyen női alkatot előnyösen kiemelő kabátok forgalmazása hozta számukra. „Egyszer a tükör előtt állva magamra terítettem egy téglalap alakú anyagot, valahogy úgy alakult, hogy létrejött az aszimmetrikus záródás és a nagy zseb. Belevarrtam két ujjat, a 2011-es kollekciómban pedig már különböző variációkat alkottunk meg: hosszú és rövid kabátot, övvel és öv nélkül, cipzárosat vagy gombosat, háromnegyedes vagy hosszú ujjút, a vásárló pedig eldönthette, hogy a nagyobb gallér kell neki, vagy a kisebb. Egy időben még egy számítógépes programmal össze is állíthatta magának a különböző elemekből az ideális kabátot, de úgy tűnt, ha eljátszanak is a gondolattal, a döntés felelősségét már sokan nem merték vállalni, inkább ránk hagyatkoztak.”

bom a ruhákat, amelyeket egy felmérést követően úgy készítünk el, hogy figyelembe vesszük, hogyan változnak körméretileg a különböző alkatok, milyen eltérések jellemzők egyegy típuson belül.”

kategorizálhatók könnyen, a valóság sokkal árnyaltabb. Van, aki felül S-est hord, alul már L-est. Ahelyett, hogy az ilyen hölgyek egy M-es ruhába próbálnák magukat belepasszírozni, szeretnénk nekik személyre szabott ruhákat kínálni. Ezért találtam ki egy saját szabászati rendszert, aminek az az alapvetése, hogy a nő az nő, ezért legyen bármilyen testalkatú is, a nőiességét kell hangsúlyozni. Egy dúsabb keblet, egy erősebb derekat vagy csípőt színekkel, bőségekkel lehet kompenzálni, ez, persze, nem jelenti azt, hogy túl sokat mutató, ledér öltözetben gondolkodnánk.

Tavaszra megjelenő kollekciómban a különböző testalkatú hölgyekre sza-

A nők ha támogatják egymást Lenke és Kata már a ruhák és a kabátok elkészítésével és forgalmazásával is a nők jóllétét szeretnék szolgálni, emellett szeretnének olyan közeget teremteni, ahol a nők egymást is támogatják. Kiscsoportos műhelyfoglalkozásaikon a női és férfiszerepről, önbizalomról, nőiességről, egymás és társuk támogatásának módjairól is gondolkodnak közösen, barátnőknek pedig stílustanácsadást tartanak. Álmuk egy közös alkotóház létrehozása, ahol a nők Lenke vezetésével rajzolhatnak, festhetnek, Kata pedig segítene nekik felismerni és kialakítani saját stílusukat. „Vannak ugyan olyan női közegek, ahol ellenségeskedés tapasztalható, de Kata szerint ha a nők kinyílnak egymás felé, akkor nagyon támogatók tudnak lenni, és ehhez elég két-három jószándékú, egymásra nyitott nő. Az értékek továbbadását én is fontosnak tartom, tanár szakot végeztem, cserkészkedtem is korábban. Ezekre a gyermekeim és a vállalkozás mellett már nem jut időm, de az alkotóház megnyitásával a tanításra ismét

„A nő az nő!”

A kabátok sikerének titka az lehet, hogy tervezőjük rendszerben gondolkodik, ezért kidolgozott egy saját esztétikai arányrendszert. „A divat hektikus dolog, és jellemző rá egyfajta majmolás. Valaki kitalálja, mi most a trendi, attól fogva úgy szabják meg a fazonokat és a színeket, és gyártják le az anyagokat. Megmondják azt is, kinek mi áll jól, pedig nem minden körte típusú nőnek csapott a válla. A nők épp azért tanácstalanok abban, hogy mit vegyenek fel, mert nem

Karakter • parokia.hu • 17

de az is, hogy amíg tehetjük, segíthetünk embereknek, és megoszthatjuk velük a divat világában megszokottól eltérő látásmódunkat is. A divatszakma fókuszban van, ezért van lehetőségünk a médiában is hallatni a hangunkat.”

alkalmam nyílhat. Ez azonban a vállalkozás huszadik évében lehet reális. Egyelőre az a célunk, hogy a munkatársainknak anyagi megbecsülést teremtsünk.” „A vállalkozás Isten kezében van” A legfontosabb, hogy az Istentől kapott tehetségét kamatoztassa – hangsúlyozza Lenke. „Engem nem a pénz motivál, hanem a tevékenység öröme. Amikor egy szabásmintán gondolkodom vagy dolgozom, az órák elillannak. Azt, hogy szomjas vagy éhes vagyok, csak ritkán veszem észre.” Ám ahogy arra utalt is, a vállalkozás nem csak alkotómunkából áll. A felelősségteljes döntéshelyzetekben, a konfliktusok feloldásában, az állandó stressz elviselésében a hite segíti őt. „Nincs meg rögtön az eredménye a munkámnak, és ez főleg a gazdasági válság idején jelentett nagy stresszforrást. De amikor Istenhez fordultam, Ő mindig békességet adott. Ahhoz, hogy Istenre tudjak figyelni és harmóniába kerüljek önmagammal és a környezetemmel, időről időre szükséges elcsendesedni, kicsit megpihenni. Ez a teendők miatt sokszor elmarad, de Isten mindig visszafordít magához, és ha én nem keresem is, Ő akkor is keres, jelez, bátorít, biztosít, hogy nem engedte el a kezem.

18 • Karakter • parokia.hu

Van, hogy abban segít, hogy elengedjek egy munkát, amihez nagyon ragaszkodom, amire már túl sok időt vagy energiát áldoznék, akár a barátaim, akár a családom rovására.

Vagy éppen abban, hogy akkor is folytassam a munkát, ha azon kívül is rám bízattak emberek. Ha nagyon összecsapnak a hullámok a fejem fölött, segít az a tudat, hogy ezt a vállalkozást felajánlottam Istennek.

Benne van, hogy bármikor vége lehet,

Miközben nagy erőkkel folyik a gyártás, nem feledkezhetnek meg az emberségről sem – fűzi hozzá Lenke. „Ezek a kabátok mégiscsak azért vannak, hogy a viselőik fel tudjanak öltözni, amikor esik az eső vagy fáznak, és még jól is nézzenek ki benne.

Ugyanígy, a kollégáink is emberek, ha vannak összezördülések, akkor látnunk kell, hogy az azért van, mert valamelyikünk fáradt vagy magánéleti problémái vannak. Mi a hétköznapokban szeretnénk megtalálni Istent, az emberben pedig az Istenképmást. A vállalkozás tükör, egyfajta játéktér, ahol megtapasztalhatjuk önmagunkat, megtanulhatunk a döntéseinkért felelősséget vállalni, problémákat megoldani, konfliktusokat kezelni emberségesen, aggódás helyett pedig Isten kezébe tenni azt, ami fontos nekünk.”

Illéssy Lenke a 2020-as tavaszi kollekcióját a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával alkotja meg.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

dunamelléken történt Közösségek, példák, építkezések

Különleges bibliával gazdagodott a Ráday Gyűjtemény

Ritka könyvkincset, egy hanaui bibliát adományozott a Ráday Gyűjteménynek egy magyar család, amely több mint négy évszázada őrzi a különleges Szentírást. A hanaui biblia a vizsolyi biblia második, javított kiadása, a szöveget Szenczi Molnár Albert gondozta, javítva a vizsolyi biblia sajtóhibáit is. Az 1608-ban megjelent hanaui biblia egyik példányát a Dániában élő Zsófia Nagy Dolriis és családja adományozta a Ráday Gyűjteménynek.

A biblia kezdettől fogva, azaz 411 éve a család tulajdona volt, de tartalma miatt többször rejtegetni kellett, végül valamikor a hetvenes években került ismét Magyarországra. „Nem a 2019. július 24-én átadott hanaui biblia az egyetlen, amelyet egy család adományozott a gyűjteménynek, épp ezért több olyan ritkaság is birtokukban van, amelyben a laikus érdeklődő számára is érdekes családi feljegyzések szerepelnek az elmúlt korokból. Ilyen az az 1704-ben kiadott kasseli biblia is, amelyet szintén a közelmúltban adományozott végleg a gyűjteménynek egy testvérpár, Bakos Judit és Bakos Zoltán” – fogalmazott Timár Gabriella, a Bibliamúzeum vezetője. Önmagán túlmutató jelentőségű a bővülés, hiszen ahogy Berecz Ágnes, a Ráday Gyűjtemény igazgatója fogalmazott: a Ráday utcai kollégiumot elpusztító tűzvész a levéltárat és a könyvtárt is érintette, a füst és a korom, valamint az oltóvíz miatti kár mellett költözésre kényszerítve a gyűjtemény nagy részét azért is, mert az épületszárny bontása hamarosan megkezdődik. Az új épületegyüttesben különösen fontos lesz a muzeális értékű kincsek megfelelő elhelyezése.

Átmeneti helyen, változatlan elhivatottsággal

Új helyszíneken, más intézmények által befogadva folytatja működését a budapesti Ráday Gyűjtemény több egysége is, amíg a Ráday utca 28. bontási, felújítási és átépítési munkálatai zajlanak. A gyűjteményhez tartozó Ráday Könyvtár 2019. október 17-től a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központjában (MTA KIK) nyitott ki újra, míg a Ráday Levéltár és a Kézirattár már 2019. szeptember 25-től, szerdánként a Budapest Főváros Levéltárában (BFL) ismét kutatható. „Arra is számítva, hogy az akadémiai intézetek könyvtárai egyre kevésbé férnek el, mára modern és korszerű raktárat építettünk ki Törökbálinton.

Ennek olyan tűzbiztos páncélterme is van, amelyben adott esetben muzeális, védett állomány is elhelyezhető.

Sőt, kialakítunk ott egy digitalizáló műhelyt is” – mondta el portálunknak Monok István, az MTA könyvtárának főigazgatója. A Ráday Könyvtár 2019. október 17-től újraindítja kölcsönzési szolgáltatását a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központjában. A kitelepített működés alatt a Ráday Könyvtár olvasóinak először az MTA KIK könyvtárába kell beiratkozniuk, majd ugyanott a Ráday Könyvtár pultjánál dolgozó munkatársak elvégzik a Ráday Könyvtár részéről szükséges adminisztrációt. Az olvasók így egy beiratkozás áráért mindkét könyvtári állományhoz hozzáférhetnek.

Karakter • parokia.hu • 19

A közösség megtartó ereje

Majdnem egy évtizede tartó építési és felújítási munkálatok elkészültéért adtak hálát 2019. szeptember 22-én a Pest megyei Kiskunlacházán. Megújult a gyülekezeti ház, a műemlék parókia, a nyugdíjasház, a templom tetőszerkezete és külseje, valamint az első és második világháborúban elesett katonáknak emléket állító Hősök kertje is. A munkálatok során nyílászárócserét, festést, térkövezést, a villámvédelmi rendszer telepítését és fűtéskorszerűsítést is végeztek a szakemberek., valamint kiépítették a templom díszkivilágítását A legutóbbi felújítások alkalmával a toronysisakban megtalálták az elődök üzeneteit 1824-ből, 1868-ból és 1913-ból, melyeket a korábbi renoválások alkalmával helyeztek el a gömbben. Takaró András délpesti esperes, a gyülekezet lelkipásztora elmondta: a háborúkban megsérültek ezek a dokumentumok, amelyeket az eredetihez hasonló kézírással átmásoltak, és úgy tették vissza a másolatokat a gömbbe, hogy azok olvashatók legyenek az utókor számára is. Kiskunlacházán érvényesül a főváros elszívó ereje, ennek ellenére két ificsoport is újraindult a református közösségben. Akár idősekről, akár fiatalokról van szó, a közösségteremtés kulcsfontosságú Takaró András szerint. „Ez lelkipásztori küldetésem egyik kulcsszava. Önző világot élünk, amelyben elszakadtak egymástól az emberek, a családok, ezért idős és fiatal egyaránt magára marad. Amíg nem ismerjük egymást, amíg nem tekintünk a másikra úgy, mint testvérünkre és barátunkra, addig az imaközösség sem lesz őszinte, hiszen egyik feltételezi a másikat. Ha ezek megvannak, akkor lehet majd továbblépni lelki értelemben is.”

Áldás legyen a működésen is!

Ünnepi istentisztelettel és rendkívüli közgyűléssel adott hálát 2019. szeptember 15-én a Budapest-Fasori Református Egyházközség azért, hogy a Julianna Református Általános Iskola és a Csipkebokor Református Óvoda az idei tanévet külön, felújított épületekben kezdhette el. Az egyházközségi fenntartású Budapest-Fasori Református Kollégium keretei között működő intézmények ugyanis eddig komoly helyhiánnyal küszködtek, és közös épületen kellett osztozniuk. Most azonban a Julianna iskola új helyre költözött, így lehetővé vált, hogy korábbi épületét az átalakítási és felújítási munkálatok után teljes egészében megkapja az óvoda. Devich Márton főgondnok áldásnak tartja, hogy a gyülekezet és a kollégium intézményei egységben működhetnek. Természetes átfedés van a gyülekezeti és kollégiumi családok között, hiszen sok gyülekezeti tag a Juliannába adja a gyerekét.

Külön intézményi lelkészük van Somogyiné Ficsor Krisztina személyében, az ő munkája ajándék a kollégiumi lelki munkában. „Az iskolai hétkezdő áhítatokat és az ünnepségeket a templomban tartjuk, és a családok első kézből értesülhetnek a gyülekezeti életről. Mindig figyelünk arra, hogy a kollégium családjait és a pedagógusokat is meghívjuk az evangélizációs és hitmélyítő alkalmakra. A most felújított óvodaépületben pedig iskolai tornaórákat és gyülekezeti alkalmakat is lehet tartani. Valóban Isten csodája ez a hármas egység: gyülekezet, iskola, óvoda. Együtt léteznek, együtt lélegeznek” – fogalmazott a gondnok.

20 • Karakter • parokia.hu

Őrzik és művelik

Felelősségteljes élet- és szemléletmódként éli meg a teremtésvédelmet a torbágyi gyülekezet. A közösség 2012ben lett az Ökogyülekezeti Mozgalom tagja, de a környezettudatosság már jóval előbb értékké vált a gyülekezetben szolgáló Tankó házaspár által. A kertésztechnikus Tankó Zoltán szerint szemléletbeli változásra van szükség társadalmi és egyházi vonatkozásban is. „Mi pártoljuk a faültetést, de nem mindegy, mit ültetünk. Szívesen ajánljuk a gyülekezeteknek a nadálytöveket, mórmályvákat, a japán akácot és a csörgőfát is, ezekkel az egyre fogyatkozó méheket segítjük.” A közösség szelektíven gyűjti a szemetet, jelenleg egy beteg gyermek felépülése céljából gyűjtik a kupakokat. Szeretetvendégség alkalmával saját poharakat, bögréket és nem műanyagból készült eszközöket használnak, a gyülekezeti tagok teát készítenek, és tudatosan kerülik a szénsavas üdítőket. A parókián energiatakarékos égőket használnak, az összegyűjtött esővízzel a gazdag növényvilágú kertet locsolják. A szabadtéri istentiszteleteken a megváltásról esik szó. „Ilyenkor az egyháztól, hittől teljesen idegen emberek is eljönnek. Látnunk kell, hogy ha nem őrizzük és nem műveljük az Ádámnak és Évának adott földet, unokáink jövőjére vagyunk hatással. Gyülekezetünkben a krisztusi személet és a teremtésvédelem összefonódik” – fogalmazott Tankó Zoltánné lelkész.

Teret engedni Isten uralmának

Kicsi, de népes budapesti lakótelepen plántál gyülekezetet egy lelkes reformátusokból álló csapat. Szabó István egyházmegyei beosztott lelkész 2016 őszén kapott megbízást Illés Dávid esperestől új gyülekezet létrehozására, ezért rendületlenül keresi a kapcsolódási lehetőségeket a lakótelepen élőkkel. A felszínes beszélgetésektől szeretne eljutni az emberi problémák mögött rejlő legmélyebb érzésekig, mert csak így válhat világossá, mi az evangélium.

Főként a környéken élő reformátusokból alakult meg a Start csapat, akik együtt imádkoznak a lakótelepért, házi istentiszteleteket is tartanak, és azt is megvizsgálták, miként hozhatnák közel az evangéliumot a lakótelepen élőkhöz. „Az itt élők szívesen tesznek jót, összefognak, de sokan csalódtak az egyházban, talán Istenben is, éppen ezért nemcsak a reformátusnak keresztelt embereket szeretnék elérni, hanem azokat is, akiknek nincs egyházi kötődésük” – fogalmazott Szabó István. A József Attila-lakótelepen havonta tartanak hétközi istentiszteletet, és szeretnének bibliatanulmányozó, hitben megerősítő kiscsoportot is létrehozni. „Hiszek abban, hogy egyszer majd megadja Isten, hogy legyen saját helyünk is, de először közösséget akarunk építeni, nem templomot. Ha elköteleződünk egymás mellett és a lakótelep mellett, abból születhet majd gyülekezet.”

Karakter • parokia.hu • 21

Itthon, Rózsatéren

Fennállásának hetvenöt éves jubileumát ünnepelte a Kispest-Rózsatéri gyülekezet 2019. szeptember 22-én. A gyülekezet alapító lelkésze, Ablonczy Dániel 1944-ben kapott gyülekezetszervezői megbízást, a közösség 1945 késő tavaszán kezdett talpra állni. A következő emberöltőben a politikai rendszer ideológiája ellenére megtérések, lelki újjászületések történtek, a közösségben elindult az énekkar, a gyermek- és ifjúsági szolgálat. Konferenciákat, táborokat szerveztek, élő, növekvő közösség jött létre, amelynek megerősödése a következő időszakokban sem állt meg. Az első ötven év során huszonnégy lelkész indult el a rózsatéri gyülekezetből. Ablonczy Dániel 1984-ben nyugdíjba vonult, utóda kilencedik gyermeke, Ablonczy Kálmán lett, aki jelenleg is lelkészként szolgál. A következő években és évtizedekben generációváltások történtek, fiatal szolgálók vették át az idősek helyét. A kilencvenes évektől kezdve 2010-ig templom, iskola és óvoda is épült. Bogárdi Szabó István igehirdetésében elmondta, a döntő történet mégsem a múltban, hanem előttünk van, ez mindennek a forrása, és ez az igazi ereje a keresztyén életnek. „A Kispest-Rózsatéri gyülekezetben sok fénykép készül, vannak csoportképek is, ahol csak akkor látszódnak a gyülekezeti tagok, ha mindenki a kamerába néz. Ugyanígy, mindenki arca látszódik, ha Jézus Krisztusra tekint. A lényeg mindig ez: a Megváltó története és a mi történetünk a Megváltóval.” A közösség nevéhez református körökben országosan ismert nevek fűződnek, úgy, mint Vándor Gyula, Füle Lajos, Bódiss Géza és Bódiss Tamás. Nagyon sok közösség, csoport működik, a gyülekezeti élet és a városért végzett szolgálat szerteágazó.

Új honfoglalás Dunaszentgyörgyön

A gyülekezet és a település újjáalakulásának háromszáz éves jubileumát ünnepelték a Tolna megyei településen. Ahogy erről Rácz József esperes beszélt, az úrasztalára elhelyezett első anyakönyv és az 1733-as presbiteri jegyzőkönyv, valamint a több száz éves úrvacsorai kancsó és kehely az elődökre hívják fel figyelmünket, akik következetesen, fegyelmezetten kötöttek szerződéseket, építettek házakat, templomokat. Ez a hozzáállás nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a település és a gyülekezet fennmaradhasson. A közösség múltját Tibay Lajos presbiter ismertette.

Az árvizektől mentes és a víz borította területek jó talajföldet jelentettek eleink számára, a kedvező adottságokat honfoglaló eleink is ismerték, a településen Árpád-kori sírokat találtak. A község 1680-ra szinte teljesen kipusztult, de a Rákócziszabadságharc után következő évtizedekben a lakosság száma folyamatosan nőtt. A református templomot 1783-ban szentelték fel, a parókia 1830 óta áll, az egyházközségben eddig huszonhárom lelkipásztor szolgált. Bogárdi Szabó István püspök igehirdetésében elmondta, a tanítványság is honfoglalást hoz: nem földi, hanem mennyei értelemben vesszük birtokba új hazánkat, ez a láthatatlan terület pedig valójában a mi szívünk. A történelmi időkben az ellenség a katonai kifosztásban, rablásban, pusztításban mutatta meg erejét, de a háromszáz év bizonyíték arra, hogy Isten törvénye maradandó, áldást hoz annak, aki aszerint él, így őrizte meg az Úr a dunaszentgyörgyieket is.

22 • Karakter • parokia.hu

Békességhozók

A taksonyi reformátusok és a település életében kezdetét vette a békesség időszaka, amelyet viharos évszázadok: rombolás, elnéptelenedés, járványok előztek meg. A missziói egyházközség lelkésze 2010-től Stefán Attila, akinek 2019. május 25-i beiktatásával a templomot is felszentelték. A 438 négyzetméteres épületegyüttes 292 milliós állami támogatásból, az Európai Unió, a helyi önkormányzat, a taksonyi reformátusok, a Délpesti Református Egyházmegye, valamint magánszemélyek hozzájárulásával épült fel.

Bogárdi Szabó István igehirdetésében elmondta: Jézus a taksonyi reformátusokat a templomból fogja visszaküldeni a Szentlélek által oda, ahonnan annyira szeretnének eljönni: abba a világba, amely bűnben vesztegel, de amely sóvárogja várja Isten fiainak megjelenését. Az istentisztelet végén Stefán Attila elmondta, Isten hű volt ígéretéhez: igazzá vált, amit Jézus mondott arról, ha ketten egyetértenek abban, amit kérnek, Isten megadja nekik. „Gyülekezetünkben ezt sokan komolyan vették, egy lélekkel imádkoztak templomunkért. Kilencedik éve élünk Taksonyban, a helyiek megismertek bennünket, szeretnénk, ha itteni szolgálatunk hiteles és érvényes lenne. Kereshetünk hamis ékszereket, amelyek csillognak, aztán rájövünk, hogy ürességet hagynak maguk után. Az igazi kincs azonban az evangélium, mi erre figyelünk a jövőben is.”

Otthont kaptak, otthont adnak

A budapesti agglomerációhoz tartozó Monorierdő mértani középpontjában épült fel a református templom, gyülekezeti ház és parókia. Az egykori szórványgyülekezetet Gulyás László monor-nagytemplomi, majd Fekete János és Vladár István monor-kistemplomi lelkipásztorok gondozták. A gyülekezetszervező szolgálatot Lénárt Tibor látta el 2011-től, akit 2019. június 2-án iktattak be a Monorierdei Református Missziói Egyházközség vezetőjeként. A néhány éve még tíz-húsz főt számláló közösség 150 férőhelyes templomban várta a megnövekedett gyülekezet tagjait és a meghívott vendégeket. A 407 négyzetméteres épületegyüttes 195 millió forint állami támogatásból, kerületi és egyházmegyei segítségből, jótékonysági koncertek bevételéből és magánszemélyek adományából épült fel.

Bogárdi Szabó István püspök igehirdetésében elmondta, az ünnep arra való, hogy fölemeljük szívünket Istenhez, hálával kifejezzük: mindent tőle kaptunk, a házunkat, gyerekeinket, templomainkat, közösségeinket. „Az ekkor átélt szabadság által a mustármagnyi hit megerősödik, a gyülekezetek lélekben megtisztulnak, megerősödnek.

Monorierdőn Isten háza kegyelemből, Isten gondviselése és az emberi fáradozás eredményeként épült fel.” Lénárt Tibor az istentisztelet végén elmondta: a gyülekezet kiváltságos helyzetben van, hiszen közel százévnyi vágyódás után hazaérkezett. „Kívánom, hogy minden monorierdei megtapasztalja, mit jelent Isten házában otthonra lelni. Az építők részt vettek az Úr nagy történetében, ehhez fogható érzés nincs, de csak Istent illet meg minden dicsőség, áldott legyen az Ő neve!”

Karakter • parokia.hu • 23

Hivatkozási alap Diósdon

Nyitott, vonzó, a hagyományokat és a modernitást egyszerre megtartó kisközösség él a Pest megyei településen.

A reformátusok templomot építenek, amely jellé válhat az egyházon belül és kívül élők számára egyaránt. Az Északpesti Református Egyházmegye legkisebb tagságú, egyben egyik legfiatalabb gyülekezete a diósdi, az egyházközség 2019. június 30-án helyezte el ünnepélyesen templomuk alapkövét. A hetvenkét egyházfenntartót számláló közösség az egyházkerület gyülekezetplántáló programjának része, a reformátusok jelenleg egy imaházban gyűlnek össze, templomuk a szomszédos összevont telken épül majd fel a tervek szerint 2020 végéig.

A százötven férőhelyes szakrális tér mellett közösségi tér, konyha, termek, iroda, gyerekszoba is épül. Pogrányi Károly lelkész köszöntőjében elmondta: Jézus az ajtó, amelyen beléphetünk Isten országába. „Némelyek bent, mások kint vannak, ezért azt gondoljuk: az evangélium megítéli a bűnöst és megdicséri a jól viselkedőt. Krisztus örömhíre azonban felmenti a bűnöst és megítéli az önigazultat. Valójában mindannyian kint vagyunk. Krisztus az ajtó: aki rajta átmegy, megtartatik. Ezért építjük fel a diósdi református templomot, amelynek ajtaján bárki beléphet majd.”

A Szőlősgazda háza

Sokéves vágya valósult meg a budaörsi református gyülekezetnek: templomuk és gyülekezeti központjuk alapkövét tették le 2019. szeptember 22-én. A hálaadó ünnepi istentiszteletnek az evangélikus templom adott otthont, az alapkövet a Szabadság út 71. szám alatti telken helyezték el. A közösség jelenlegi temploma, gyülekezeti háza és parókiája már nem nyújt elegendő helyet a gyarapodó gyülekezetnek, de a templomépítés oka és célja ennél jóval többet jelent a budaörsi reformátusoknak: városuk lelki újjászületéséért építkeznek. Budaörs szinte kizárólag katolikusok lakta falu volt, egyetlen templommal. Az első református család 1917ben telepedett le, a gyülekezet 1932-ben kezdett szerveződni. Templom híján a közösség a vasútállomás elsőosztályú várótermében tartotta istentiszteleteit, a gyülekezet hivatalosan 1941-ben jött létre, a mostani templom épületét 1949-ben kapták meg. Bogárdi Szabó István igehirdetésében elmondta, aki szabad akaratából a szabadító Istennek akar adni, az adjon. „Ezért építünk templomokat, hogy az Istennel való szövetségünk erősödjön, ehhez a tőle kapott szabadság szükséges. A budaörsi református templom is azért épül, hogy a szabadító Isten dicsőségét hirdesse.” Az istentisztelet végén Petőné Püski Ilona mondta el köszöntőjét. „Létezik számunkra igazi szőlőtő, amely életet ad nekünk. A városunkban jól látszódó kereszt arra emlékeztet, aki soha nem küld el senkit magától. Jézus Krisztushoz mindig fordulhatunk, vele mindig kapcsolatban lehetünk. Azért építkezünk, hogy a Megváltót hirdessük, hogy minél többen megismerjék őt Budaörsön. Az igazi szőlőtőre kell tekintenünk, hogy az életünk gyümölcsöző lehessen.”

24 • Karakter • parokia.hu

Megmaradt lelkipásztornak Tíz éven át vezette a Károli Gáspár Református Egyetemet, mégis azt vallja, az maradt, ami volt: lelkipásztor.

Balla Péter leköszönő rektorral beszélgettünk.

Egyetemi tanárként és rektorként is igyekezett lelkipásztori elhívásához hűen ellátni feladatait – erről beszélt utolsó hivatalban töltött munkanapján Balla Péter, a Károli-egyetem leköszönő rektora lapunknak adott interjújában. Elismerte: rektorként rendszerint rövid távokban gondolkodott, hiszen megbízatása újbóli meghosszabbításait nem láthatta előre. Két évig rektori teendőkkel megbízott rektorhelyettesként, majd nyolc évig rektorként állt az egyetem élén.

Elhívást mégsem a tanítói vagy a rektori hivatalra kapott, ezért tette fel saját magának is újra és újra a kérdést: mit jelent lelkipásztorként jelen lenni ezekben a feladatkörökben.

Karakter • parokia.hu • 25

Csapatmunka és anyagi függetlenedés Teljesülni látszik egyik fő célja, hogy a Károli családias egyetem legyen, ahol a diákok bizalommal fordulhatnak az ügyintéző munkatársakhoz épp úgy, mint tanáraikhoz. Igaz, a rektorsága elején még 4300 hallgatót számláló egyetemen ma már mintegy 8000-en folytatnak tanulmányokat. Ez idő alatt az intézmény szorosabbra fűzte a kapcsolatot a fenntartó református egyházzal, és nyitott a nemzetközi színtér felé is. Az egyetem megítélése szakmai körökben is egyre kedvezőbb, a felsőoktatási rangsorokban előkelő helyen szerepel. Mindezt csapatmunkával lehetett csak elérni – hangsúlyozza Balla Péter. Szerinte az egyik legfőbb eredmény, hogy az új finanszírozási megállapodás megkötésével az ezzel kapcsolatos aggodalmak egy része eloszlott, így a hallgatói létszámtól függő normatív támogatás már nem válik mindent eldöntő kérdéssé a felvételi létszámok terén, ami kedvez a szakmai színvonal emelkedésének. A kapott tudás visszaforgatása az egyházba is szabadabb teret kap, például a 2019 őszén indult Szociális és Egészségtudományi Kar révén. „A tíz év egészéért hála van a szívemben, de kétségkívül volt olyan időszak,

26 • Karakter • parokia.hu

amikor számot kellett vetni azzal, hogy anyagi értelemben fenntartható-e az egyetem. Szerettük volna elérni, hogy az egyháznak kézzelfogható módon szolgálatára legyen, és ez sikerült is, hiszen mára egyre több területen képzünk keresztyén szellemiségű leendő munkavállalókat” – fogalmazott.

Diákközpontú egyetem A hallgatói létszám növekedése mellett is szeretné megőrizni az egyetem közvetlenségét, személyességét. „Továbbra is diákközpontú egyetem szeretnénk lenni. Ha egy hallgatónak kérdése van, kapjon választ, ha gondja van, segítsünk megoldani. Abban bízom, hogy a keresztyén lelkület az olyan egyszerűbb dolgokban is megjelenhet, mint hogy hamarabb válaszolok egy-egy levélre, vagy nemcsak azt nézem meg, hogy egy gyors paragrafust megtalálva valamit el tudok utasítani, hanem találok olyan paragrafust, ahol újra lehet nyitni egy kérdést, és lehet rá megoldást találni.”

A mindennapi élet könyve Balla Péter teológiai tanárként is mindig törekedett arra, hogy a diákokkal ne csak az általa oktatott tárgyakon keresztül kapcsolódjon.

Lelkészként kiváltságnak tartja, amikor a diákjai magánéleti problémáikkal is mernek hozzá fordulni. De az általa oktatott újszövetséges tárgyakat sem akarja csupán tudományos oldalról megközelíteni. „A hitünk nem csak az értelmünket veszi igénybe: a mit hiszek és hogyan élek Jézusnál, az evangéliumokban és Pálnál elválaszthatatlan. Van olyan páli levél, amelynek az elején az apostol inkább a hit tartalmát foglalja össze, és a levél második felében tér rá a gyakorlati életvitel kérdéseire – de mindig rátér. Szeretném a hallgatóimnak az Újszövetséget úgy bemutatni, mint ami a mindennapi élet könyve, a hogyan éljünk könyve is, nem csak a mit higgyünk könyve.”

Megvédeni a hitet: teológusok között Ezt a feladatot vállalta magára skóciai doktoranduszi tanulmányútja idején is. Már a kilencvenes évek első felében tapasztalta, hogy a nyugat-európai teológiában a kritikai hang uralkodott a Szentírást illetően. „Amikor a doktorátuson dolgoztam, sok tekintetben úgy tekintettem arra, amit végzek, hogy a hitünk bibliás alapjait is igyekszem megvédeni. Egy egyszerű példát hadd említsek! Az Újszövetség szerzői a központi igei üzenetek tekintetében egységben vannak egymással. Sok más publikáció az Újszövetségben ellentétekről beszél, én viszont amellett érveltem, hogy egység van az Újszövetség teológiájában. Ettől függetlenül szívesen olvasok az én bibliai látásomtól eltérő álláspontból írt könyveket is, azokból is sokat tanulok. Skóciai tanárom fölszabadítóan hatott rám: mindig azt mondta, ne azt nézd, milyen nagynevű az, aki művét olvasod – csak azt nézd meg, hogy érvekkel alá tudja-e támasztani, amit ír.

Elkezdtem ilyen munkamódszerrel dolgozni, magam is összegyűjteni érveket, és odatenni a kollégák elé.

A Bevezetéstani alternatívák alcímű tankönyvemben például ismertetem

lületté válik, amelynek köszönhetően jobb lesz a munkavégzésünk is.”

a különböző értelmezési lehetőségeket, ugyanakkor megpróbálok érvelni az óegyházi, általam is értékesnek tartott hagyományos álláspont mellett.”

Magyarok írjanak magyaroknak Rektori teendői végeztével Balla Péter veszi át a Hittudományi Doktori Iskolát Zsengellér Józseftől, aki őt követi a rektori székben. „Miközben Nyugat-Európában jellemző és elfogadott, hogy egy doktori disszertáció szűk területet dolgoz fel nagy mélységben, külföldi tanáraim maguk is biztattak arra, hogy én foglalkozzam olyan átfogóbb kérdéssel, amelynek az egyház is hasznát veszi, nem csak a szakemberek. Azóta is minden diákomat szeretném abban segíteni, hogy tudományos igényességgel végezze a kutatómunkáját, mégis úgy, hogy a szélesebb olvasóközönség is épülhessen belőle. A teológiának is van ugyanis kontextuális jellege: ahol élünk, ott kell megszólalnia. Ezért is fontos, hogy magyar lelkészek és akár presbiterek is írjanak a biblialátásukról, mert mi itt éljük az életünket. A jó teológiának – bármelyik országban írták is – megtalálhatom az alkalmazhatóságát a saját vagy egyházam, népem hely-

zetére, de az adaptációk mellett fontos lenne, hogy mi, magyarok magyar testvéreink számára írjunk teológiai műveket.”

Megszentelt idő A munka mellett a pihenés jelentőségéről is beszélt a teológus professzor. „Szintén az edinburghi vezető tanárom mondta azt, hogy nem szabad mindig a PhD-dolgozattal foglalkozni, komolyan kell venni a hetedik nap megszentelését is. Az Úristennel való kapcsolatunk ápolására szánt idő után a hétköznapok is eredményesebben telnek. Ezért a Károlin szintén igeolvasással vagy imádsággal kezdtük még az adminisztratív jellegű munkamegbeszéléseket is. Annak már külön örülök, hogy sokak igénye például egy jogi diplomaosztót is – a jogászok kérésére – rövid áhítattal kezdeni, vagy hogy a Károli Közösségi Napok is egyetemi istentisztelettel kezdődnek. Szintén hagyomány, hogy a tanév elején tanárok, adminisztrátorok félrevonulunk néhány csendes napra, és ott is természetes, hogy az együttlétünk áhítattal kezdődik és azzal is fejeződik be. Nagy örömmel látom, hogy erre senki nem a hasznos munkaidő csökkentéseként tekint, épp ellenkezőleg: hordozófe-

Személyes jelenlét Rektori szolgálatának letöltésével több ideje jut majd diákjaira és a családjára is – árulta el Balla Péter. „Négy gyermekünk van, közülük kettő már házas. Ez pont az az időszak, amikor az életben elinduló fiatalnak még mindig szüksége van a szüleire. Feleségemmel azt fogalmaztuk meg, hogy szeretnénk rendelkezésükre állni – csak azt tenni, amire kérnek, de ha kérnek, ott lenni. Örömmel vállaltam az új első évfolyam vezető tanári tisztét is, ezt a rektorság alatt nem tudtam megtenni. Akkor van értelme a tanárságomnak, ha tudom valahogy segíteni a diákjaimat. Ha a diák bármilyen kérdéssel odajön hozzám, azt teljesen el tudom választani attól, hogy ő görögórán hogyan felelt. Nagyon jó, persze, hogy ott van Bölcsföldi András, a spirituálisunk, hiszen tőle nincsenek tanár–diák függésben. De remélem, azt is látják a diákjaink, hogy mégiscsak lelkészek a teológiai tanárok is, és élhetnek ezzel a lehetőséggel.

Nekem jólesett, amikor egy diák nem az Újszövetség-tanárához jött, hanem megosztotta velem azt, hogy milyen gondokkal küzd. Hogy milyen mértékben sikerül megnyílniuk, az a légkörön is múlik.” Újra megindítani a hajót Arra a kérdésre, mit tanácsolna utódjának, Balla Péter azt mondta: „Remélem, amit itt hagyok, olyan, amit az utódom és kollégám folytatásra méltónak talál. Amit úgy vihet tovább, hogy tud rá magát vállalva építeni. Bátran hozzon új gondolatokat, ötleteket, vigyen frissítést is a vezetésbe! Kívánok neki sok örömet ebben!”

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 27

„Inspiráló és otthonos egyetemet szeretnÉK” Zsengellér József váltotta a Károli Gáspár Református Egyetem rektori székében Balla Pétert idén szeptemberben.

Az egyetem új vezetőjét az intézmény anyagi forrásairól, az egyházhoz és az államhoz fűződő viszonyáról, valamint a Károlin folyó oktatásról és tudományos életről is kérdeztük.

28 • Karakter • parokia.hu

Zsengellér József tanársegédként kezdte pályáját a Károli-egyetemen, később részt vett a Pápai Református Teológiai Akadémia Ószövetségi Tanszékének megalapításában. Két cikluson keresztül volt a Károli Hittudományi Karának dékánja, ezután lett stratégiai rektorhelyettes, majd rektor. Bejárta a ranglétrát, ezért határozott elképzelései vannak arról, hogyan tudná segíteni az egyetem szervezeti egységeit és oktatóit.

A maga kompromisszumkész vezetői stílusával már elődje, Balla Péter is biztosította, hogy különösebb konfliktusoktól mentesen működhessenek együtt a különböző szervezeti egységek. A biztonságos háttér megteremtése mellett Zsengellér József elődjéhez hasonlóan fontosnak tartja a fenntartóval való szoros, bizalmi együttműködést.

„A Károli a református egyház egyeteme, ezért vezetőjének szem előtt kell tartania az egyház céljait. Az intézmény fejlődése azonban nem egy ember, hanem a jó csapatmunka eredménye. Minden egyes építőkő számít az egyetem falai között, a hallgatók például a tanárok alapján ítélik meg az oktatás színvonalát. De ugyanilyen fontosak az egyes karokon azok a vezetők, tanárok és diákok, akik hitükkel, értékrendjükkel az egész egyetemi közösségre jó hatással vannak” – állítja.

Anyagi önállóságra törekszenek Ismét a legjobb tíz egyetem között tartják számon a Károli Gáspár Református Egyetemet, bölcsészkara a harmadik legjobb az országban. Az, hogy a Károli most már nem szorul olyan mértékben a fejkvótára, mint korábban, tovább növelheti az onnan kikerülők diplomájának értékét – véli a rektor. „A tudományosság erősítése mellett tavaly stabilizálódott az egyetem finanszírozása, ami a kormányzat jóindulatának, valamint az egyház és az állam közötti megállapodásnak köszönhető. Még ha számítunk is arra, hogy az oktatás támogatása nem szűnik meg, az újonnan – és ezúttal nem romos állapotban – kapott épületeket fent is kell tartani. Szeretném, ha találnánk további forrásokat, amelyek biztosítanák az egyetem számára azt az anyagi biztonságot, amely nem csak megállapodásokon alapszik.”

Zsengellér József szerint az egyetem akkor lenne igazán az egyházé, ha a gyülekezetek is magukénak éreznék, akár anyagilag is részt vállalva valamelyest a fenntartásából, de legalábbis erkölcsi támogatásukról biztosítva az intézményt.

– adódik a kérdés. Zsengellér József szerint nem jó, ha az egyház az államtól függ, de helyénvaló, ha az állam érzi az abból adódó felelősségét, hogy az egyház is része a közéletnek. „Az viszont nem várható el, hogy az egyház úgy gondolkodjon, ahogy a politika gondolkodik. A politika az aktuális helyzethez igazítja a mondanivalóját, az egyház viszont örök értékekhez kell hogy ragaszkodjon: Krisztushoz, a krisztusi szeretethez és áldozatvállaláshoz.”

Az egyetem tanári kara vallási, világnézeti és politikai szempontból egyaránt heterogén, tőlük csupán az egyetem értékei iránti lojalitást várják el – fűzte hozzá. „Ez a sokszínűség azért jó, mert nem hagy elkényelmesedni. A kritikai hangok is megjelenhetnek, és ez az egészséges. Az egyetemünkön gondolkodó emberek vannak, akiknek a véleménye szót kap akár az intézetekben, akár az általuk szervezett konferenciákon, és valamennyi szellemi termékben.”

Szellemi otthon Arra a kérdésre, milyen egyetemet szeretne, Zsengellér József azt mondta: olyat, ahol a református szellemiség eléri a hallgatókat, és jó irányba formálja őket. „Az egyházon kívülről érkezettek számára az egyetem lehet az a hely, ahol megérezhetik Krisztus

jó illatát. A Károli sajátja az összetartozás is: míg más egyetemekre bejárnak, itt otthon vannak” – fogalmazott.

A buroktól a beavatottságig A teológiai tanárt a Hittudományi Karról is kérdeztük, ahol a hit és a tudományosság egyaránt alapfeltétel. „A teológiára jelentkezőknek csupán töredéke lelkészgyerek vagy olyan hívő, aki születése óta gyülekezeti közösségben élt és nevelkedett. Nagy részük néhány éve megtért fiatal, gyakran úgy, hogy korábban semmilyen kapcsolatuk nem volt az egyházzal. Ebben a miliőben kellene végbemennie az egyházi szocializációjuknak, hiszen azután ők lesznek a példa mások előtt. Pásztorként hova vinnék a nyájat, ha ők maguk sincsenek tisztában azzal, mit jelent közösségben élni, egymásért felelősséget vállalni?

Ezt hivatott segíteni például a bentlakásos rendszer. Ugyanakkor jogos az a kérdés is: hogyan lehet egy steril helyzetben „egyházivá” szocializálódott hallgatót – aki nem lát és nem ismer mást és másokat – kitenni egy közösségbe, ahol olyan problémákkal találkozik, amilyenekkel még soha.

Lehet, hogy találkozhatott volna, ha nem ebben a közösségben él. Nehéz eldönteni, melyikkel teszünk jobbat.

Reméljük, hogy a tűzeset után felépülő új épület alkalmas lehet arra,

Sokszínű és lojális egyszerre De vajon lehet-e független értelmiségi műhelyről beszélni akkor, amikor a kormányzat támogatását élvezi az egyházhoz is lojális egyetem?

Karakter • parokia.hu • 29

hogy olyan tereket és élethelyzeteket alakíthassunk ki, amelyek mindkettőt segítik.”

Lelki segítség a tanároknak is Az épületek azonban nem jelentenek önmagukban megoldást. Még dékánként Zsengellér József szorgalmazta a tutori rendszer bevezetését is a Hittudományi Karon, amelyet a többi karon is átvettek. A tutorok segítenek az első év nehézségeinek leküzdésében, és bevezetik az egyetemi életbe a diákokat. De a lelki hátteret a Pszichológiai Intézet KONT@ KT nevű online tanácsadói felülete is segíti. „Célzott lelkigondozói hálózatot szeretnénk az egész egyetemen megvalósítani, amely az oktatóknak, a nem oktató dolgozóknak és a hallgatóknak is lehetőséget ad arra, hogy megtalálják az egyetem kötelékeiben dolgozó szakembereket, akik lelki segítséget nyújthatnak nekik” – magyarázta a rektor.

Egyedülálló célok Ami pedig az oktatást illeti, Zsengellér József szerint a Károli akkor őrizheti meg versenyképességét, ha továbbra is hangsúlyt fektet a kutatásra és a könyvkiadásra, emellett differenciálja képzéseit. „Fontos, hogy a Károli szellemi termékei benne legyenek az itthoni tudományos és közéletben.

Vannak területek, amelyeket szinte csak mi fedünk le, például a cigánykutatásban a kormányzat számára is mi biztosítjuk a tudományos háttéranyagokat, és most már külföldön is nagy érdeklődés övezi a munkánkat. Magyarország sorsát tekintve ez nagyon fontos terület, hiszen vannak tradicionálisan református területei az országnak, ahol a népesség legnagyobb részét mára már a cigányság alkotja. Pedagógusokra, lelkészekre van szükségük, őket is nekünk kell képezni, méghozzá olyan szemlélettel, ami előrevisz. Ehhez kutatás is kell, helyszíni jelenléttel. A legjobb,

ha cigány szakembereket is beemelünk a kutatásba, és segítjük őket a tudományos életben.”

Szeretnék visszahozni az egyetemre az OKJ-s képzéseket is. „A középfokú szakképzés kapcsolata az egyetemmel elősegítheti, hogy több alkalmas diák járjon hozzánk. 2019 szeptemberétől elindult egy ötödik kar Szociális és Egészségtudományi Kar néven, amely a különböző szintű szociálismunkás-képzésen túl a középiskolai egészségügyi ápolói szakképesítéstől a topdiplomáig mindent tud biztosítani. Ez ma kevéssé lefedett terület a köz- és felsőoktatásban.

A nyelvvizsga-kötelezettség bevezetéséből látható, hogy a kormányzat csökkenteni akarja a felsőoktatás volumenét. A magyar lakosság arányait tekintve túl sokan járnak egyetemre, ami nem feltétlenül rossz, ám emiatt hiányszakmák is keletkeznek. Az életben maradásunkhoz ezért nekünk is fel kell mutatnunk valami olyat, amiben egyedi és különleges az egyetemünk. De ha fejlesztünk is, fontos, hogy a szükségekre reagáljunk, mert valójában ezzel szolgáljuk az egyházat és a társadalmat.”

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

30 • Karakter • parokia.hu

A jó teljesítménytől a sikerig Nem mindenki sikeres, aki jól teljesít, ugyanakkor nem minden sikeres ember büszkélkedhet kiemelkedő teljesítménnyel.

Akkor végül is min múlik a siker?

Kérdéseinkre

Barabási

Albert-László

fizikus, hálózatkutató, a Harvard Egyetem oktatója válaszolt.

„Mi végeztük el a munka oroszlánrészét, mégis más kapta a dicséretet.

Remekül játszottunk a meccsen, de mintha ezt rajtunk kívül senki nem vette volna észre. Kirívóan jó ötlettel álltunk elő a munkahelyünkön, mégis valaki mást léptettek elő. Az életben gyakran tapasztaljuk, hogy a kimagasló teljesítmény és a siker nem feltétlenül jár kéz a kézben.”

A nemrégiben megjelent sikerkönyv, A képlet – A siker egyetemes törvényei ajánló sorai arra hívják fel a figyelmet, hogyan tapasztalják meg a siker várományosai épp azt, amire nem számítottak: a kudarcot.

A szerző, Barabási Albert-László a komplex hálózatok elméletének kutatásával vívott ki nemzetközi elismerést, ám azt megelőzően ő és munkatársai is megtapasztalták a visszhangtalanságot szakmai körökben. Épp ezért foglalkoztatta őket több éves, számos területre – így a sportra, a tudományos és a művészeti életre is kiterjedő – kutatásuk során, hogy mi áll a fenti jelenségek hátterében, vagyis min múlik a siker.

A tudóst az erdélyi Koinónia keresztyén értelmiségi táborban tartott előadását követően kérdeztük minderről.

Miért érdemes megkülönböztetni a sikert és a teljesítményt?

Azért, mert sikerorientált társadalomban élünk. Még ha nem akarjuk is, hat ránk a társadalmi nyomás: tegyünk túl egymáson, magunkon.

Mindeközben abban a hitben nevelnek minket, hogy a siker a teljesítmény fokmérője. Vagyis amiben jók vagyunk, abban sikeresek leszünk.

Szerintem ezt a kettőt élesen külön kell választani. Amikor a kutatásainkban a teljesítményt vizsgáljuk, azt mérjük, mit tesz az egyén: milyen gyorsan tud futni, milyen festményeket fest, hogyan tud tanítani, men�nyire tud gyógyítani. A siker viszont arról szól, hogy a közösség észreveszi-e ezt a teljesítményt, jutalmazza-e, egyáltalán értékeli-e az egyént.

A teljesítményed rólad szól, a siker pedig rólunk. A siker tehát kollektív mennyiség, amiben nem mi részesítjük magunkat, hanem a közösség részesít minket.

Az idő előrehaladtával csökken az ember teljesítőképessége, ezzel együtt pedig mintha a társadalmi megbecsültsége is csökkenne a mi kultúránkban. Kutatásuk szerint is sikeresebbek a fiatalabbak?

Mi leginkább azt vizsgáltuk, hogy a kreatív egyének mikor teszik le az asztalra a legfontosabb munkájukat. Tévhit, hogy csak fiatalok alkothatnak korszakalkotót. A kutatásaink azt mutatják, hogy sok fiatal alkot korszakalkotót, ám a kreativitás, a nagyot alkotás képessége nem időfüggő. Ami időfüggő, az a vállalkozások produktivitása. A fiatalok sokkal gyakrabban próbálkoznak, az újrapróbálkozások száma azonban később csökken különböző okok miatt. Végül is az átütő eredmények megjelenése kicsit olyan, mint a tombola: bármelyik tombolaszelvényt vásároljuk meg, az épp olyan esél�lyel nyerhet, mint bármelyik másik.

Viszont ha többnyire fiatalon ves�szük a tombolajegyeket, mert idővel kiábrándulunk és felhagyunk a próbálkozással, akkor egy külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy csak fiatalon lehet nyerni a tombolán.

Karakter • parokia.hu • 31

Pedig valójában csak arról van szó, hogy később már nem próbálkozunk.

Nagyon sok példát találunk a tudományban, a kultúrában, a művészetekben olyan emberekre, akik idősebb korban alkottak valami maradandót. Ezeket kivételekként szoktuk kezelni, pedig csak arról van szó, hogy amennyiben az egyének újra és újra próbálkoznak, a nagyot alkotás esélye megmarad, mivel az a kortól teljesen független.

Lehet-e mérni azt az emberi minőséget, ami a teljesítmény és a siker mögött ott lehet?

Nem lesz kellemes a válaszom. Az emberi minőség, a belső tulajdonságok és a jellem mérhetetlen. A történelem tele van nagyon jelentős személyekkel, akik katasztrofális személyiségek voltak, beleértve Newtont is – nála gonoszabb hernyót nehéz elképzelni. De manapság fel sem merül, hogy arról gondolkodjunk, hogy milyen volt ő magánemberként. Egyébként hihetetlenül irigy, bosszúálló, legszívesebben kivégeztette volna az ellenfeleit. Teli van a világ ilyen történetekkel: azok, akikre felnézünk intellektuálisan, nem feltétlenül voltak erkölcsi példaképek.

32 • Karakter • parokia.hu

Sokan éppen azért bonyolódnak emberi játszmákba, hogy érvényesüljenek. Tényleg számítanak a mesterkedések, vagy elég lehet a sikerhez, ha az ember megteszi a tőle telhető legjobbat?

Megint rossz hírrel szolgálhatok.

Komolyan kell vennünk, hogy a sikerhez nem elégséges kiemelkedő teljesítményt nyújtani, mert rengeteg egyén van, aki hasonló teljesítményt tesz le az asztalra, mint

mi. Akármilyen jó vagyok valamiben, van tíz vagy húsz másik ember, akinek a teljesítménye megkülönböztethetetlen az enyémtől, legalábbis a társadalom számára. Ilyenkor az alapvető kérdés az, hogy mi alapján fog az az egy kitűnni, aki azon a területen sikeres lehet? Ha a teljesítmény megkülönböztethetetlen, akkor ezek a trükkök, bizony, számítanak. Erre jó példa az amerikai elnök és az új angol miniszterelnök személye. Róluk még a legnagyobb híveik sem gondolják, hogy azt a pozíciót, ahova ők elértek, a teljesítményük alapján érték el.

Mi a kudarc szerepe a sikerben?

Ami nem öl meg, az jó eséllyel megerősít. Bármilyen sikeres ember fel tudja sorolni azt a hihetetlen

sok kudarcot, amin keresztül kellett mennie ahhoz, hogy eljusson oda, amit most sikernek nevezhet.

Az érdekes viszont a kudarcban az, hogy nem látszik. Az emberek sok mindent azért nem tesznek meg, mert a kudarctól félnek, nem ismerik fel ugyanis, hogy miközben a siker hangos és látványos, a kudarc rejtett, csendes, láthatatlan. Nem kell félni a kudarctól, mert az egyszerűen eltűnik magától. Mire gondolok?

Ha írok egy katasztrofális könyvet, senki sem olvassa el. Lehet, hogy én kudarcnak élem meg, de ez a sikertelenség mégsem fog engem üldözni az életben, hiszen úgysem olvasták el. Viszont ha írok egy jó könyvet, amit sokan olvasnak, annak a sikere tovább fog kísérni az életben. A kudarctól való félelem miatt tehát az emberek rengeteg olyan dolgot nem tesznek meg, ami sikerhez vezetett volna. Ha le tudnák ezt vetkőzni, sokkal több izgalmas dolgot látnánk megvalósulni. Önt a teljesítmény vagy a siker motiválja inkább?

Teljesítményorientált emberként nőttem fel, introvertált voltam, a szociális képességeim eléggé tanultak. Pont ezen a kutatáson keresztül jöttem rá, hogy azok mögött, akik átütő sikert érnek el, legtöbbször komoly teljesítmény van. Ez viszont önmagában nem elég, úgyhogy az életemnek ebben a szakaszában, amikor a diákjaimmal vagy a gyerekeimmel beszélgetek, próbálom ráébreszteni őket arra, hogy a teljesítményre igenis szükség van, de ha az már adott, akkor bizonyos ponton oda kell figyelni arra is, kikért született ez a teljesítmény, és hogyan fog eljutni hozzájuk.

Jakus Ágnes Képek: Bagdán Zsuzsanna, Géczy Lajos

Minden összhangban legyen a hitemmel Istennek csak a legnemesebbet adhatjuk, erre

törekszik kántorként, művészként,

magánemberként. Hálás, mert Isten a zene által nagyon meggazdagította, célja, hogy a zenélésen keresztül is az evangéliumot hirdesse.

Közel ezer koncertet adott negyvenéves pályafutása során a világ számos országában. Hat szóló CD-t adott ki, az általa vezetett gyülekezeti kórusnak három lemeze jelent meg. Lelkész- és zenészcsaládban nőtt fel, ahol a lelkiség és a zenetanulás összetartozott. A barokk zeneirodalomnak nincs olyan fuvolára és csembalóra írt darabja, amelyet ne játszott volna el fuvolaművész testvérével. Vallja, hogy a zenének önmagától kell jönnie, ennek feltétele a lelkiség. Alföldy-Boruss Csillával beszélgettem zenei és lelki hitvallásáról, pályájáról, családi hátteréről, megtéréséről, a huszadik jubileumát ünneplő Kelenföldi Barokk Estékről.

Zene és igehirdetés egysége Mint mondta, a barokk kor zenéjét teljesen áthatja a reformáció szellemisége, református templomi, liturgikus környezetben Johann Sebastian Bach zenéjét tartja a legérvényesebbnek. „A reformáció lényege a megújulás és Isten igéjéhez való visszatérés, Bach lipcsei munkásságát ez a kettős cél jellemezte, művei mindig az adott bibliai igéhez kapcsolódtak. A

zeneszerző egy héttel az istentisztelet előtt megkapta a prédikáció textusát, és aszerint építette fel a zenei anyagot. A zene ekkor nem kísérője volt az istentiszteletnek, hanem szervesen egybeforrt vele, előkészítette az igehirdetést, Bach minden vasárnapra írt kantátát, amelynek szövege kapcsolódott a textushoz.”

A művésznő számára ezért is nagyon fontos a barokk zene és Bach munkássága. „A zeneszerző nem zenész volt, aki mellesleg hitt Istenben, nála a hit és a hétköznapi élet nem vált el egymástól. Ezt tartom a legfontosabbnak az életemben: szeretném, ha minden összhangban lenne azzal, hogy hívő, megtért ember vagyok, képviseletben vagyok. A zenei tehetséget Istentől kaptam, célom, hogy a zenélésen keresztül is az evangéliumot hirdessem.”

A misszió áldott eszköze Alföldy-Boruss Csilla számos gyümölcsét látja a 2000-ben elindult Kelenföldi Barokk Estéknek, de nem a sikert tartja a legfontosabbnak. „Istentől kapott ajándéknak látom a sorozatot, az elmúlt két évtizedben töretlen a látogatottsá-

ga. Mindig izgulok, hogy vajon kifáradt-e a közönség, lesznek-e látogatók, de általában kétszáz fő van jelen, ez egy budapesti templomi koncerthez képest szép szám. Nem keresem a gyümölcsöt, hanem végzem a szolgálatomat, és hálát adok az ajándékokért.”

Mint mondta, a műsorösszeállítás célja, hogy az Ige szólaljon meg a zenén keresztül. „A lipcsei időszakot veszem alapul, a koncert felénél mindig igehirdetés szól. Bach művei nagyon jól szólnak hangversenytermekben, de ott sokszor hiányzik az a lelkiség, amelyet a templom mint istentiszteleti hely adhat. Nagyon sokan kívülállóként jönnek a kelenföldi templomba, szeretik a zenét, és üzenetet is kapnak. Örömmel tölt el, hogy gyülekezetünkből sokan vannak, akik betévedtek a barokk estékre, és megérintette őket a légkör, később megtértek és konfirmáltak. A sorozat tehát a misszió áldott eszköze lett.”

Valódi szolgálat Alföldy-Boruss Csilla harminckilenc éve szolgál kántorként a gyülekezetben. A hangszeres szolgálat, ahogy ez kiderült, nemcsak hangok lejátszását

Karakter • parokia.hu • 33

jelenti, hanem fontos eszköz lehet a bibliai üzenet elmélyítésében. „Nagyon fontos a lelkiség kérdése, ez igaz a lelkészekre is, hiszen csak az tud adni Isten által élettel teli üzenetet a hallgatóknak, akiben ott van Isten Lelke. A zenének, az énekeknek és az igehirdetésnek szervesen össze kell kapcsolódnia. Nem mindegy, hogy a kántor csupán eljátssza a kíséretet, vagy a játékában a szöveget szeretné elmélyíteni; ezt tempóban, regisztrációban egyaránt kifejezheti.”

A művésznő a hitre jutásáról is őszintén beszélt. „Kislányként voltam tanúja az ’56-os forradalomnak, láttam a harcok borzalmait. A halálfélelem és a szorongás határozta meg gyermekkoromat, aztán tizenkét évesen érintett meg az ézsaiási ige: ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak. Amikor édesapám erről prédikált a Salétrom utcában, megértettem, hogy Isten meg akar szabadítani a félelmeimből, ezt elfogadva lett új életem és szabadultam meg a sok félelemből.” „Tanítanom kell a gyülekezetet a szép éneklésre” Alföldy-Boruss Csilla a győri konzervatóriumban harminckét évig tanított orgonát, és negyvenkét diákot

34 • Karakter • parokia.hu

segített művészi pályára, jelenleg a Szent István-konzervatóriumban tanít csembalót. Mint mondta, a személyes kapcsolatokon keresztül adhat igazán sokat a növendékeknek. „Nagyon hálás vagyok, mert több növendékem is hitre jutott, akikkel a művek kapcsán beszélgettünk az evangéliumról. Az előadónak bele kell élnie magát a műbe, hogy hitelesen eljátszhassa. Bach a zenén keresztül beszélt bűnről, hitről, megváltásról, az evangéliumról. Ha ezeket nem éli át a hangszeres, akkor nem lesz lelkülete az előadásának, ezt nehéz volt megértetni a kántorképzős hallgatókkal. Hálás vagyok, mert a kelenföldi gyülekezet nagyon szépen énekel, hogy ez megvalósuljon, tanítani kell a gyülekezetet, fiatalokat, idősebbeket, beszélni az ének szövegéről, zenéről, a kettő kapcsolatáról.”

Csak a legnemesebbet Az orgona jelenleg a legfontosabb liturgikus hangszer, a művésznő negyvenéves pályafutása során látta a hangszerhez való viszony átalakulását. „Ha más hangszereket hozunk be a templomba, az a lelkiségre is hatással lehet. Ez nehéz kérdés, hiszen az orgonán és a korálon kívül is lehet érvényes és szép zenét megszólaltatni, én mégis az orgonán játszott

korált tartom a reformáció üzenetéhez legméltóbbnak.” „A szocializmus időszakában orgonazenét hallgatni különlegesnek számított, a Mátyás-templomban tartott koncerteken a földön is ültek emberek, annyira tele volt a templom.

Ma már más a helyzet, az emberekben nagy a közömbösség Isten és az egyház irányában, sokan csak az olcsót, felszíneset szeretik. Én azonban nem vagyok hajlandó mást adni, mint az Istentől kapott tehetségem által a zeneileg, lelkileg mélyet és érvényeset. Az ószövetségben nagyon komoly képzést kaptak a zenészek, szerepük óriási volt. Ezért nekünk is csak a legjobbat, legnemesebbet szabad adnunk Istennek.” Átengedni a dicsőséget Az állandó tanulás negyvenéves pályafutása során megmaradt kiemelkedő fontosságúnak. Mint mondta, nagyon hálás a négy évtizedért, bár lelkészcsaládi háttere, hite miatt sok hátrányos megkülönböztetést élt át. „Ennek ellenére Isten megtartott és felemelt. Ugyanakkor a csúcsot valójában nem érhetjük el. Isten hadakozott értem, és küldött személyeket, akik kiálltak értem, ő volt az, aki minden szükségletemet betöltötte. Soha nem engedtek ki ösztöndíjjal, de egyházi kapcsolatokon keresztül a legkiválóbb professzorokhoz juthattam ki.

Ezek sikernek is mondhatók, de egyedül Istennek tartozom elszámolással, neki engedem át a dicsőséget. Hálás vagyok Istennek, mert a zenén keresztül meggazdagított ember lehetek.

Bach sokszor feltüntetett két J betűt műveinek kottáinak elejére, ennek jelentése: Jesu juve, azaz Jézus, segíts.

A művek végén pedig a híres jelmondat állt: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség. Szeretném, ha életemet, mindennapjaimat nekem is ez keretezhetné be.

Somogyi Csaba Képek: alfoldy-borusscsilla.hu

Ugyanazt adom karzaton és koncertpódiumon Egy-egy improvizációja egész munkásságát összegzi, amelyben a kántori szolgálat és az orgonaművészet sosem válik el egymástól.

Oktatóként a legszebbet és legtöbbet akarja

átadni

kivételesen

tehetséges

diákjainak.

A párizsi Notre-Dame orgonája az orgonaművészet egyik csúcsa, a katedrális orgonistája, Olivier Latry, világélvonalba tartozó orgonaművész, aki hazánkban is adott koncertet nem egy alkalommal. A fasori református templomban szolgáló Pálúr János nemcsak tanítványa volt Olivier Latry-nak, hanem a francia orgonamuzsika és orgonaépítés hazai képviselője is. A Liszt Ferenc-díjas művész őszintén beszélt párizsi tanulmányairól, tanítványairól és arról, hogyan lehet valaki egyszerre kántor és a Zeneakadémián improvizációt oktató orgonaművész.

Szépséget plántálni Tanítványai a tavaszi tűzeset előtt három héttel játszhattak a NotreDame orgonáján, ez a kivételes lehetőség nem sok orgonanövendéknek adatik meg. Pálúr János elmondta, ez év márciusi koncertjére vitte ki, már nem először, zeneakadémiai hallgatóit, akik szakmai fejlődésükben életre szóló élményt kaptak egy fél éjszakát eltöltve a világ legszebb templomi orgonájánál. „Sokat gondolkozom azon, hogyan tudnám a legteljesebben átadni a tudásomat a tanítványaimnak. Baróti Istvánnál tanultam, ő az egész életét,

tudását, tapasztalatait szétosztotta a tanítványai között. Mindent átadott, amije csak volt, én csak morzsákat adhatok hozzá képest, ennek a tudásátadásnak lett része a Notre-Dame-i látogatás is.”

A művész őszintén vallott egykori tanáráról. „Baróti Istvántól nem mást, mint az orgonálás szeretetét kaptam, ő olyan meggyőző volt, hogy nem lehetett nem megszeretni a hangszert. Ez az erős szeretet mutatta meg az életpályámat, ebben nem volt külső nyomás vagy erőltetés. Úgy beszélhetek a foglalkozásomról, hogy abban nem a szükséges rossz dolgokkal való állandó küzdelem domborodik ki, hanem a sok-sok szépség, amit átélek. A jó tanár plántálja ezt a szépséget a tanítványai életébe, én is hasonlót szeretnék elérni a növendékeimnél.”

Először Magyarországon E plántálásban a fasori orgona is eszköz, a szakértői irányításával elkészült hangszer rendkívül sajátos alkotás, amiben megjelenik a francia orgonamuzsika magas színvonala. „Kétéves párizsi tanulmányaim során nagyon sokat figyeltem Olivier Latry játékát. Ez a tömény élményeket adó, nagyhatású időszak végül a faso-

ri orgonaépítés egyik kiindulópontja lett, hogy mitől jó egy orgona, azt valójában a Notre-Dame-ban tanultam meg. A cél az volt, hogy a fasori hangszer ahhoz hasonló képességekkel rendelkezzen, amilyenekkel általában a francia orgonák.”

Pálúr János hozott létre először francia romantikus stílusú hangszert Magyarországon. Az eredeti Angsterorgonát megtartotta, a kiegészítő építéshez a nyugat-európai színvonal volt mérvadó. „Fantasztikus élmény volt látni azt a nagy találkozást, ahogyan Angster József a legnagyobb francia orgonaépítő-műhelyben három évig dolgozott. Nagyon hasonló szituációban éreztem magam, miután hazajöttem a párizsi tanulmányaim után, átélhettem, milyen lehetett a mesternek hazajönni 1866ban. A fasori orgonaépítéshez az a Franciaországból hozott gondolkodásmód adta az alapot, hogy a különböző orgonaépítési korszakokat egyesíteni lehet. Tizenöt éven keresztül zajlott az építés, a nagy mű 2016-ban készült el a Pécsi Manufaktúra és Bertrand Cattiaux munkája nyomán.

Nem bántam meg, hogy nem hátráltam meg a feladat előtt, hiszen naponta élvezem a sokéves munka gyümölcseit.”

Karakter • parokia.hu • 35

Kántori szolgálat és orgonaművészet egyesülése A gyümölcsök sajátos területen érlelődnek, ahol a kántori szolgálat és az előadóművészi hivatás eggyé válik. „Mindkettőt kaptam valakitől, akkor érzem legjobban a helyemen magam, amikor a gyülekezeti éneklést kísérem. Ez az érzés már gyermekkoromban is erős volt bennem, ezt saját magamtól nem tudnám produkálni.

Mindenkinek Isten adja a képességeket, talentumokat, amelyekkel gazdálkodnunk kell. Ezt először fel kellett ismernem és megfelelően kezelnem. Nem váltakozva vagyok kántor és előadóművész, hanem mindig egyesítem a kettőt. 2002-ben, a Református Énekek sorozat indulásakor ismertem fel, hogy személyemben egyesülhet a kántori szolgálat és az előadóművészet.” „Ezzel együtt kérdés volt, hogy a templomi zene vásári portékává válik-e, ha koncertpódiumra visszük.

Az én tevékenységem azt mutatja, a pódiumon is ugyanaz a személy vagyok, mint aki az istentisztelethez teszi hozzá a művészetét. Csodálatos, egyben küzdelmes a két területet egyesíteni. Tudom, hogy a küzdelmet nem saját erőmmel kell megvívnom, fentről kapok erőt hozzá.”

Eszköz az igehirdetésben Pálúr János is hallotta már, hogy a kántor ne művészkedjen, érezhetően negatív felhanggal. A gyülekezeti szolgálat legyen az, ami, a művészetet pedig hagyjuk másokra – mondják némelyek. Az orgonaművész szerint meg kell találni a megfelelő egyensúlyt a kérdésben. „Egy gyülekezeti kántornak nem feltétlenül kell orgonaművésszé válnia, mégis érdemes művészi síkra emelni a kántori szolgálatot, mert ez a szándék megmutatja, hogy az orgonista a lehető legjobbat szeretné nyújtani. Ez mindenki előtt példaértékű lehet, hiszen mindnyájunknak saját életünkben kell észrevennünk azokat a lehetőségeket,

36 • Karakter • parokia.hu

amelyeket megragadva és tökéletesítve a legszebbet, legtöbbet adhatjuk másoknak.”

Ennek szellemiségében alakult ki a sajátos fasori hagyomány. „A vasárnapi istentisztelet során az igehirdetést meghosszabbítom, ilyenkor három percig játszom, ezzel reflektálok az elhangzottakra. Nekem is szól a prédikáció, ebben is közösséget vállalok a gyülekezettel, abban segítem őket, hogy a hallottak, az üzenet megmaradjon, miután hazamegyünk.

Az orgonazene tehát a megértést és a megélést segíti, ebben benne van a művészi életpályám összes tapasztalata. Egy-egy improvizáció esszenciálisan összegzi a munkásságomat.”

A tét nagy Kíváncsi voltam arra, hogy profes�szionális körökben hogyan tekintenek a kántori szolgálatra. Pálúr János elmondta, a kántorságot a művészettel szemben kontárságnak tekintik némelyek, erre okot adhat, ha valaki nem veszi elég komolyan szolgálatát. „Ennek azonban nem kell így lennie, én ezen dolgozom. A gyülekezeti kántornak nem kell a világ legjobb orgonistájának lenni, de képezze magát, ebben legyen kitartó, és a tőle telhető legjobbat adja. Óriási tétje van a gyülekezeti éneklésnek, és annak, hogy a kíséret az adott pillanathoz, légkörhöz, az ott elhangzott üzenethez abszolút illesztett legyen. Egyáltalán nem veszem félvállról a kántori szolgálatot, a gyülekezeti tevékenysé-

gemnek ugyanakkora tétje van számomra, mint amikor kilépek a koncertpódiumra.”

Jövő A művész nagy örömmel figyeli munkásságának különféle gyümölcseit. „Azt tapasztalom, egyre többen járnak orgonakoncertekre, ez Magyarországra és a külföldre is igaz.

Ezért munkálkodom én is, úgy látszik, az emberek érdeklődnek az eredeti, autentikus dolgok, valós élmények iránt. Szintén nagy öröm, amikor a tanítványaimra nézek. Vizi Dávid Pátyon szolgál kántorként, tizenöt éves voltam, amikor megismerkedtem az édesapjával, Vizi Istvánnal, sőt, a Fasor lelkészével, Somogyi Péterrel is akkor, a Debreceni Kántorképzőn találkoztam először.” „Vizi Dávid az egyik neves dél-franciaországi orgonaverseny középdöntőjébe is bejutott, tizenkét válogatott orgonista közé. Csutorás Karolina vasárnaponként meghallgatja az orgonajátékomat – ahogyan én annak idején Latry-t hallgattam Párizsban –, ez nem is olyan magától értetődő, hiszen a tanítványaimnak is lehetnek kántori teendőik, és szívesen említem még Déri Antal és Varga Zsófia növendékeimet. A Zeneakadémia orgona tanszakán tizennégy hallgatónk van, egytől egyig olyan nevek, akikkel még találkozni fogunk a jövőben.”

Somogyi Csaba Képek: Asszonyi Eszter

Ahogy hajdan megálmodták B. Tóth Klára lélekszárnyakról, sánta verslábakról, inspirációról, folytonosságról, tanításról, tanítványokról, találkozásokról, alkotótáborokról és a családjuk élő emlékezetéül szolgáló otthonáról mesélt. „Nálunk állandó felfordulás van, mert mindig bütykölünk valamit, miközben fuldoklunk a határidőkben” – szabadkozott B. Tóth Klára, amikor otthonában felkerestük. „Van, akit egy ilyen csinálóház izgat és inspirál; de van, aki rosszul lesz, mert mindenkinek más a rendről alkotott fogalma. Ha a férjem levisz a műhelyébe egy régi gépet, sose tudom, nem egy helikopter fog-e felszállni a mélyből. A nagymamám ötvenes évekbeli centrifugájából például fűnyírót készített, meg is verseltem.”

Vendéglátónk rendkívül sokoldalú alkotó: festő-restaurátor, festőművész, költő, író, néha újságíró vagy rajz– művészettörténet tanár is; és nem utolsósorban feleség és édesanya. Szintén művész családtagjaival együtt

Lélekszárnyak alatt címmel nyílt közös kiállítása a csepeli Erdei Éva Galériában, az Ars Sarcra Fesztivál keretein belül. Ennek apropójából kerestük fel rákospalotai házukban, a család alkotóműhelyében.

Minden költészet szakrális „Képzőművész lévén vizuális típus vagyok, és ez kihat a verseimre is” – mesélt az ihlet megtalálásáról B. Tóth Klára. „Általában először jön egy kép vagy egy élmény.

Hajnalban néha arra ébredek, hogy zakatol a fejemben egy vers. Ilyenkor gyorsan leírom az éjjeliszekrényen lévő noteszba. Az ilyesmi égi ajándék. Akkor is, ha utána még tudatosan dolgozom rajta. Minden költészet szak-

Karakter • parokia.hu • 37

rális. Beleszövöm saját magamat és a mai világot is, de fontos számomra a nagyon fegyelmezett versforma. Restaurátorként tudom, hogy van rengeteg szabály, amit el kell fogadni, és ehhez fegyelmezettség kell. Persze azért szabadverseket és prózaverseket is írok.” „Ahhoz, hogy a vers megfelelő formát öltsön, a ritmus is nagyon lényeges, és ezt mozgással érem el. A gyaloglásom üteme segít abban, hogy egy-egy sor megkapaszkodjon a gondolataimban. Az időmértékes költeményekhez mindig sétálom kell. A hendekaszillabus például egy furcsán sántikáló, groteszk versforma. Egyszer írtam benne egy verset úgy, hogy az utolsó sor nem jutott az eszembe. Hetekig gondolkoztam rajta. Van Kisorosziban a Dunaparton egy meredek, egyenetlen lépcső. Ahogy ott sántikálva-bicegve mentünk le, a lépés ritmusára hirtelen beugrott az utolsó mondat, és kész volt a vers.”

Alkotásban felnőni Klára felmenői között szép számmal akadtak képző- és iparművészek, és ő maga is alkotó környezetben nőtt fel. „Édesapám Kisorosziban volt református lelkész, de egészen pici kora óta fantasztikusan rajzolt. Ötéves korában az édesanyja elvitte egy festőművészhez, hogy tanítsa.

Amikor kiderült, hogy édesapám lelkész szeretne lenni, a festő elutasította a kérést, ezért édesapám magát kellett hogy képezze. Sok mindenbe bevont minket is. Édesanyám írta a színdarabokat a gyülekezeti szeretetvendégségekre, mi pedig segítettünk díszleteket és jelmezeket készíteni. A tágabb rokonságunk is alkotó emberekből áll.” „Amióta a ceruzát és az ecsetet megtanultam fogni, azóta mindig rajzoltam vagy festettem. Egy időben szobrász akartam lenni, máskor író.”

Akkor is alkotott, amikor a körülmények nem igazán kedveztek ennek.

38 • Karakter • parokia.hu

„Amikor lakótelepen éltünk, úgy freskóztam, hogy a szemétledobó négy négyzetméteres, kamraszerű helyiségében szitáltam a homokot, szűrtem a meszet. A hatalmas falképek fotózásakor pedig a kellő távolságok megteremtése és a reflektorok elhelyezése érdekében a szomszédokkal egyeztetve összenyitottuk a folyosókat, kitártuk az ajtókat. Olykor a játszóteret is felhasználtuk erre a célra.”

Művészcsalád „Már csak ketten lakunk itt a férjemmel. A gyerekeink elköltöztek, most már unokám is van. De ők is mind ebben nőttek fel” – mesélte Klára.

Férje, Borda Lajos gépészmérnök, de a rajzhoz, az íráshoz és a szobrászathoz is van érzéke. Igazi mindenes: a házépítéstől a bútorokon át a gépezetekig sok minden foglalkoztatja. Az általa szervezett vízitúrákhoz emlékplaketteket és túraleírásokat készít. „A mérnöki munka is alkotás, mert kell hozzá a vízió” – mondta róla a felesége. „Hódossy Ági, a nővérem pedig keramikus, mozaikokat készít.

Ez a borostyános kerámia például az ő alkotása: bor ostyán, és ezzel a szójátékkal máris megvan a szakrális kötődés.”

Legidősebb gyermekük Borda Mátyás szobrász, faszobrász-restaurátor, filmes maszkmester. „Utazásokra sokszor játékok helyett gyurmát vittünk

magunkkal, és egy alkalommal a két és fél éves Matyi fiam egy lehajtott fejű nőalakot formázott belőle. Akkor még alig beszélt. Mondtam neki, hogy igazítsa meg a fejét, nehogy letörjön. Erre azt mondta: szomojú.

Már lelkiállapotot tudott kifejezni vele, pedig ezt a szót korábban még ki sem mondta” – idézte fel Klára. „A menyem is festő-restaurátor, és sokat dolgozunk együtt. Nagyon jó kis csapat vagyunk. A mostani kiállításra a menyem édesapját, Szák Kocsis Pált is meghívtam, aki építészmérnök, szobrász, költő, és éveken át segített a nyári festőtáborunkban.” „Középső gyermekünk, Borda Noémi Blanka rajz- és angoltanár. Nagyon szeret tanítani. Annak idején bejárta a világot és külföldön is tanított.

Most született egy kisbabájuk, de szoptatás mellett készített két képet a kiállításra. Ő alkotta a falon látható biciklis szitanyomatot és azt az erdélyi szénakazlat is. A legkisebb gyermek Panna Boróka, neki most volt az esküvője. Ő keramikus, gyógymasszőr, és most fejezi be az ápoló szakot.

Mindig erős volt benne a nagyapai örökség, érzékeny volt az emberi lélekre és az emberi kapcsolatok ra, ezért szeret segíteni másokon. Úgy érzem mindannyian missziót teljesítünk, de az Úr sokféle szolgálatra hív el minket. A gyerekeim is ezt viszik tovább, és ez csodálatos dolog.”

Inspiráló erő Ez a legutóbbi már a hetedik közös kiállítása volt a családnak. „Erdei Éva kért fel minket, aki képzőművész, író, kiállításszervező és galériatulajdonos. Csepel ugyan messze van Rákospalotától, mégis örömmel vállaltuk a felkérést. Nyugdíjas lelkész unokatestvéremet, Alföldy-Boruss Dezsőt kértem meg, hogy hegedüljön a megnyitón. Így lehet kiterjeszteni a missziót családon belül. Nagy ereje van egy kiállításnak, ilyenkor egymást is inspiráljuk. De mindez nemcsak az alkotást motiválja: a közös munka a hitünket is erősíti.” „Egy jó alkotáshoz kell inspiráció, határidő, elvárás, téma. Ha az ember nem rángatja bele a családtagokat olyan közös projektekbe, mint például egy kiállítás, akkor sok mű meg sem születik. De szükségünk van a kihívásra és az időbeli határokra a gondolatok sűrítéséhez, különben parttalan az egész. Az iskolában is mindig az volt a rossz rajzóra, amikor csak annyi volt a feladat, hogy rajzolj valamit a nyári élményeidről. De akkor lett izgalmas, ha én rajztanárként azt mondtam, hogy csak a színskála egyik felét használhatják erre.”

Utólag nyer értelmet B. Tóth Klára 1993 és 2009 között a Baár–Madas Református Gimnázium rajz–művészettörténet-tanára volt. „Szerettem tanítani, de a fegyelmezés nem ment. Akkor voltak jó óráim, amikor kimozdultunk az épületből, és elmentünk kiállításra, városnézésre, vagy csak az udvarra. De nem lehetett sokáig bírni, amikor harminchat kamasz volt egy terembe bezsúfolva. Általában csütörtökön vagy pénteken, az utolsó órákban volt rajz, amikor mindenki fáradt volt már, és agyukra ment az iskola. A végén már nem tudtam aludni, és kezdtem kifordulni magamból, ezért abbahagytam a tanítást.” „Sok szép történet is kötődik ehhez az időszakhoz, de ez csak utólag tudato-

sult bennem. Egyszer egy diákom fogadásból kimászott az ablakon, le is zuhanhatott volna. Írtam neki egy verset, a kollégák pedig csodálkoztak, hogy miért. De én próbáltam belehelyezkedni a diák szemszögébe. Később a barátaival együtt elkezdett járni a rajzszakkörre. Mindennek van oka és célja. Sok diákomból lett művész. Utólag megkeresnek, még olyanok is, akiknek egy csomó intőt adtam, mert nem lehetett velük bírni.

Néhányan már tanítanak, és most látják, miért volt nehéz dolgom annak idején. Sokszor csak utólag kerülnek a helyükre a dolgok.” „Isten mindent úgy rendezett el, hogy az életben semmi se legyen véletlen. A sorsunk fordulópontjai sokszor olyan pici dolgokon múlnak, mint hogy éppen kivel és hol találkozunk. Utazás közben néha ismeretlen emberekkel alakulnak ki mély beszélgetéseim, akikről tudom, hogy valószínűleg soha többé nem látjuk egymást, de valamelyikünknek mégis fontos, hogy ott és akkor beszélhessünk. Nem is cserélünk címet, mert nem kell folytatás. Nem az a szerepe. Ilyenkor valaki mellé odarendeltettünk. Ezekért a találkozásokért nagyon hálás vagyok az Úrnak.”

Táborok „Tartom a kapcsolatot a Baár– Madassal, az alapítványuk most is támogatja azokat a diákokat, akik jönnek a nyári festőtáborunkba, és az iskola a tábor utáni kiállításoknak is helyet ad. Ezeket a táborokat harmincnégy éve vezetem.

Eleinte a Lónyay Utcai Református Gimnáziummal közösen szerveztük őket, de amikor túl sokan lettünk, akkor különváltunk. Még ezután is sokáig kisegítettük egymást, például festőállványokkal. Az első táborok még Királyréten voltak, de egy idő után Kisoroszi lett az állandó helyszínünk. Ott volt a legtöbb hely, ott lehetett anyósomék kamrájában tárolni a felszerelés egy részét, és hát az a legszebb vidék. Odaköt a gyerekkorom.”

Aki eljön ebbe a táborba, nem kell, hogy művész legyen; lehet érdeklődő is, aki szeretne más szemmel látni egy kicsit. „Egyszer egy lány azt mondta, nem azt kapta, amit várt, ezért legközelebb nem jön. A következő évben ő volt az első, aki jelentkezett. Azóta is jár. Teljes szemléletváltást hozhat, ha valaki kipróbálja az alkotást. Nem baj, ha nem tud rajzolni, sőt, az kifejezetten jó, ha nincs előélete. Ez nemcsak kézügyesség, ez szellemi dolog.

Volt, aki csak a barátját, barátnőjét

Karakter • parokia.hu • 39

kísérte el, és eredetileg nem akart részt venni a festésben, legfeljebb csak fényképezni. Amikor viszont megérezte a festékszagot, mégis kedvet kapott az alkotáshoz. Az ember ilyenkor fedez fel több mindent, például színeket, formákat, fényeket, érzéseket.”

Több mint otthon Felfedezésre váró színek, formák, fények, érzések vesznek körül minket abban a házban is, ahol B. Tóth Klárával beszélgetünk. „1996-ban költöztünk ide, előtte két különböző lakótelepen is laktunk tizennégy éven át, de mindig kertes házra vágytunk. Ez egy telekáron árult, lebontásra ítélt épület volt, amit a magunk erejéből újítottunk fel. A férjem minden folyamatot végtelen nyugodtsággal és átgondoltsággal vitt véghez. Neki köszönhetően az építkezés nagyon szép emlék maradt. De ő mindig ilyen: ha szaladunk a busz után, és én aggódom, hogy elmegy nélkülünk, akkor ő azt mondja, hogy az nem a mienk, a mienk a következő.

Abban a pillanatban megnyugszom, és rábízom magam.” „A felújítás alatt is mindenből alkotást csináltunk: a homokból például szobrokat formáztak a gyerekek, mielőtt felhasználtuk volna a házhoz. Mindenki részt vett a munkálatokban, a tágabb családból is

40 • Karakter • parokia.hu

sokan, és mindenki tanult a másiktól.”

Egy házon persze mindig van mit csinálni, javítgatni, de a család akkor is alkot benne, ha nem az épületről van szó. „A férjem szekrényeket és más bútorokat készít, Matyi fiam pedig a szomszéd tiszafájából elektromos hegedűt, vagy a fémpolcból vákuumasztalt. De engem sem kell félteni. A falon lévő freskót térdízületi gyulladás közben készítettem: fel kellett rakniuk az állványra, hogy alkothassak. Hiába fájt mindenem, amikor megcsapott a malterszag, nem tudtam neki ellenállni.”

A ház kívülről nézve is számos érdekes történetet rejt. A szélkakas a négy égtájat és a szélirányt is mutatja, és pont úgy hajlítja a nyakát, mint egy igazi kakas. „Ez a kukorékolás pillanata. A férjem gyerekkorában megfigyelte ezt a mozdulatot, majd felnőtt fejjel megrajzolta, vaslemezből kivágta és felrakta a kéményre. Ami pedig az erdélyi hangulatú csúcsdíszeket illeti, mindig szerettem az ilyesmit. A férjem először tiltakozott ellenük. Azután karácsony előtt három héttel bezárkózott a pincébe, levitte a műhelyébe a Székely fejfák szimbolikája című könyvet, és titokban elkészítette a díszeket. Beszélő a jelképrendszerük: benne vagyunk mindannyian egy-egy formában, és az is, hogy melyik lakásban mennyi ideig laktunk.”

Hogy meglegyen a folyamatosság „A kertben van egy kis meditációs domb, ahol reggeli ima és kávé mellett közelebb kerül az ember az éghez. Szeretem a csöndjét. Nehéz lesz innen elmenni, de meg kell lépni” – mondja Klára. „Van egy olyan tervünk, hogy ezt a házat átadjuk a fiamnak, és leköltözünk abba a kisoroszi házacskába, amelyet most újít fel a férjem. Lépni kell, amíg még lehet. Az életnek van élettartama, kifutása, és ezt idejében be kell látnunk. Számomra most az utolsó felvonás következik, és felesleges egy ilyen nagy házban kettesben lakni.

Ha eladnánk, akkor másé lenne, így azonban családban maradhatna.” „A Figyelő dédmamák című versemben arról írtam, hogy a felmenőink azt szeretnék, ha úgy élnénk, ahogy hajdan megálmodták. Hogy meglegyen a folyamatosság. Azt hiszem, nekünk ez sikerült. Az alkotás szeretetét továbbadtuk. Ez az élet igazi célja és értelme. A gyerekeim és a tanítványaim, hála Istennek, művészileg már a fejemre nőttek. Az nekem mindig nagy öröm, ha többet tudnak már, mint én. Ez így van rendjén. De mindezt nem lehet tölcsérrel a fejükbe tölteni, ahogyan az istenhitet sem. Sokkal többet ér, ha vonzóvá válik mások számára a példánk. Az Úr elvégzi majd a többit.”

Barna Bálint Képek: Asszonyi Eszter

A színvak iskola Egy iskola, ahonnan nem akarnak lógni a gyerekek.

Halmozottan hátrányos helyzetű a többségük, mégsem múlik el tanév anélkül, hogy valamilyen országos versenyeredményt be ne zsebelnének.

Pedig nem versenyistállóról van szó, hanem olyan református intézményről, amely nem a szegregációt erősíti.

Kémcsövek, fogó, kálium-permanganát, jód, kristálycukor és borszeszégő az asztalokon. Kémiaóra van, a hetedikesek háromfős csoportokban végzik a kísérleteket. Miután megfigyelték, milyen változást okoz a hő az egyes anyagokban, észrevételeiket fel is jegyzik. Szépen összedolgoznak, van, aki az anyagot kezeli bátrabban, más a képleteket ismeri jól. Az együttműködő tanulás mellett az érzelmi nevelés is nagy hangsúlyt kap a Pécsi Református Kollégium Nagyharsányi Általános Iskolájában. Ebbe is bepillantást nyerünk a hatodikosok hittanóráján, ahol a gyerekek színeket társítanak a Szentháromsághoz. Valaki az Atyához a fehér színt társítja, mert az minden más színt is magában foglal. Egy kislány pedig azért rajzol a Fiú neve alá bőrszínű ceruzával, mert Jézus emberré lett, és mert az az árnyalat áll a legközelebb az Atyáéhoz. „Nincs ciki dolog” Az imaszobában vagyunk, a gyerekek egy szőnyegen ülnek körben, mezítláb mennek ki a táblához, ha éppen ott akad tennivalójuk. Elkülönített tér ez, ahova szívesen bejönnek máskor is beszélgetni – számol be Plicher Dorottya hittanoktató. „Kezdettől fogva igyekeztem biztonságos légkört teremteni a gyerekeknek. Néha úgy jönnek be órára, hogy éppen valami bántja őket, vagy látszik,

Karakter • parokia.hu • 41

hogy a közösségben történt valami.

Ilyenkor akár egy egész órát végigbeszélgetünk, mert fontos, hogy ki tudják adni az érzelmeiket, és ezekre tudjunk választ találni. Ha jókor és jó helyen beszélek Istenről nekik, az nagyon megérinti őket.”

A gyerekek megnyílnak egymás és a tanár előtt is. Másfél évig tartott elérni, hogy végighallgassák egymást, de ebben a közösen meghozott csoportszabályok is segítségükre voltak – tette hozzá a hitoktató. „Mindenki elmondhatja a véleményét, és egymásét nem kommentáljuk. A gyerekek nagy részének a hétköznapokban nincs lehetősége kiadni, ami benne van. Sok nevelésbe vett gyermek van, előfordul, hogy régi sérelmeiket itt nyitják fel.

ra szüksége lenne hittan- vagy bibliaórákra, mint a gyerekeknek, hogy megismerjék a keresztyénséget. „A falu lakossága identitászavarban van. Sok reformátusnak keresztelt család inkább a katolikus templomba megy karácsonyi misére, sok katolikusnak keresztelt gyerek pedig református hittanra jár. Nincsenek határvonalak, erős gyülekezeti közösségek, amelyek annyira vonzóak lehetnének a családok számára, hogy még az is újra érezze a szükségét annak, hogy jó tartozni valahová, aki csalódott az egyházban.”

Kijátsszák magukból a fájdalmat Amikor az egyház átvette az önkormányzati iskolát, a tantestület veze-

Egyikünknek sincs joga megítélni a másik érzéseit. Nincs ciki dolog.

Ami itt elhangzik, a négy fal között marad, és ezt becsülettel betartják.” Érzékenyíteni szeretnének, és az érzelmi nevelésbe nem fér bele a kötelező szó – mondja a pedagógus, amikor arról kérdezem, miért nem teszik kötelezővé a konfirmációt. „A hetedikesek a tanév kezdetén maguktól jelezték, hogy szeretnének konfirmálni. Erre 2019 májusában került sor, néhányukat ekkor is keresztelték meg.” A hittanoktató szerint a szülőknek is legalább akko-

42 • Karakter • parokia.hu

tésének nem volt könnyű dolga, hiszen református iskolaként kellett kidolgozniuk pedagógiai programjukat a horvát határhoz közeli településen, ahová négy nemzetiséghez tartozó, nagy számban halmozottan hátrányos helyzetű és nevelésbe vett, többségében katolikus vagy kereszteletlen gyerekek járnak. „Új utakat kerestünk. Mint elkötelezett, templomba járó reformátusok, láttuk, hogy valamit tenni kell – nemcsak az iskolával, a gyerekekkel, a családjaikkal, hanem magával Nagyharsánnyal is. Bár a hátránykompenzáció a legfőbb feladatuk, az iskolaátvételtől kezdve a svájci HEKS protestáns segélyszervezettel és a református egyházzal együtt-

működve inkluzív nevelést végzünk” – számolt be érdeklődésünkre Gál Zsolt igazgatóhelyettes. „Az inklúzió méltányos el- és befogadást jelent. A méltányos szó a hangsúlyos ebben.

Az esélyegyenlőség és az egyenlő esélyek biztosítása ugyanis nem ugyanazt jelenti. Esélyegyenlőség az, ha mindenki járhat egyetemre, az egyenlő esélyek biztosításával viszont egyénre szabva segítünk is abban, hogy ez valóban megtörténhessen. Az integráció és az inklúzió között is ez a különbség. Az integrációval az esélyegyenlőséget biztosítjuk, az inklúzióval viszont az egyenlő esélyeket. Méltányosan megpróbáljuk tehát azokat a hátrányokat kiküszöbölni, amelyek megakadályozzák, hogy a diákjaink hozzáférjenek ugyanazoknak a céloknak az eléréséhez, mint a jobb helyzetben lévő társaik.”

A leküzdendő hátrány sokféle lehet. A pedagógus szerint méltányos egyéni bánásmódra van szükség akkor is, ha egy kiegyensúlyozott családi közegből egy nagy veszekedés után érkezik a gyerek az iskolába, vagy ha kiemelkedően tehetséges, és ezért nehezen kapcsolódik a kortársaihoz. „Arra törekszünk, hogy mindenkinek legyen lehetősége saját habitusának, lehetőségeinek és értékrendjének megfelelő módon a közösség tagjává válni úgy, hogy közben a

közösség se veszítse el a saját arcát.

Az inklúzió tehát kölcsönösségen alapul. Annak a rendszernek, ahová valaki belép akár tanárként, akár diákként, van értékrendje és normája, amiről a közösség sem szeretne lemondani. Nem is áldozhatjuk ezt fel egy újonnan belépő miatt.”

Mindez, persze, nem jelenti azt, hogy az iskolai közösségben bárki elveszítené egyéni karakterét, épp ellenkezőleg. Csupán erőszakmentes kommunikációra és hatékony konfliktuskezelésre – emellett pedig együttérzésre – tanítják a diákokat. Az osztályfőnöki órákon például drámapedagógiai eszközöket is felhasználnak ehhez, de saját színjátszóházuk is van. „A playback színház módszerével a gyerekek biztonsá-

gos környezetben, külső szemlélőként tekinthetnek vissza egy-egy olyan élethelyzetre, ami velük megtörtént. Ezzel már komoly eredményeket értek el a kollégáim, a közösség már nem egy diáknak segített a gyógyulásban, akinek öngyilkossági gondolatai voltak, drog- vagy kapcsolati függőségben szenvedett” – mondta Gál Zsolt. „Színvak iskola vagyunk” Ennek a modellnek is megvan a nehézsége: nagyon megterhelő érzelmileg – ismeri el az igazgatóhelyettes. „Szeptemberben még reziliensek vagyunk, májusban már sokkal kevésbé. Minden kollégánk, aki részt vesz ebben a munkában, nagyon értékes, ezért ha kiesne, komoly hiányt hagyna maga után. Ezért az iskolapszichológusunk nemcsak a gyerekekkel foglalkozik, hanem igyekszik a tanári karra is gondot fordítani. Folyamatosan monitorozzuk a saját tevékenységünket, és ahogy a gyerekeknél odafigyelünk, hogy erőszakmentes kommunikációra neveljük őket, úgy mi is ezt tanuljuk, hiszen néha azon kapjuk magunkat, hogy odadörrenünk. Sok konfliktushelyzet adódik, de ez pont abból fakad, hogy nem nyesünk le azonnal egy diákot sem, ha bajba kerül, hanem feltárjuk a problémát, és próbáljuk a legjobbat

Karakter • parokia.hu • 43

kihozni belőle. Ami pedig az előítéleteket illeti, kimondhatom: színvak iskola vagyunk. És ez cigányok, nem cigányok részéről egyaránt így van.”

Pénzt keressenek vagy továbbtanuljanak?

Van eredmény – ezért sem égnek ki a tanárok, de Gál Zsolt szerint a kiégés megelőzésének része a munka- és a felelősségmegosztás is. A munkaközösség-vezetők heti rendszerességgel részt vesznek a vezetői értekezleteken, van, aki közülük a belső ellenőrzésért, más az inklúziós programért vagy a tehetséggondozásért felel. A tantestület igyekszik bevonni a szülőket is az iskola életébe – ott jártunkkor épp kulturális és tehetségnapra készültek. Hasonló találkozásokra legalább havonta egyszer adódik lehetőség. Gál Zsolt szerint ez azért is fontos, mert a szociokulturális háttérrel és a családban rögzült mintákkal nagyon nehéz felvenni a versenyt, ezért inkább arra törekszenek, hogy a család és az iskolai tér minél inkább átfedésbe kerüljenek egymással. A szülők szemléletét is tudják így formálni a gyerekeket érintő kérdésekben. „A hetedik-nyolcadikosok között végzett pályaorientációs munka tapasztalata, hogy a gyerekek egy része rövid modellben gondolkodik a szülők felfogása miatt. Azt mondják, nem terveznek az egyetemmel, mert mielőbb szeretnének pénzt keresni. De nem minden esetben jó ez, és ilyenkor nem is a gyereket kell orientálni elsősorban, hanem a szülőt.

2020-ban szeretnénk egy egyéves programot elindítani ezzel a céllal. Rendeztünk már pályaorientációs börzét is, amelyen kilenc baranyai középiskola mutatkozott be a környék általános iskolásainak és szüleiknek, ami azért is volt hiánypótló, mert sokan nem jutnak hozzá hasonló lehetőséghez elérhető közelségben.”

44 • Karakter • parokia.hu

Átlagon felüli teljesítmény A nagyharsányi gyerekek már bizonyították: ha odafigyelnek rájuk, és teret engednek tehetségük kibontakozásának, hatalmas eredmények elérésére képesek. „A gyerekek 4,0 átlagukkal városi iskolai átlagot hoznak, a kompetenciamérés pedig három év alatt 70 pontos javulást mutatott, ezzel megugrottuk az országos átlagot. A lemorzsolódással fenyegetett tanulók aránya Nagyharsányban csupán 11 százalék, ami a dél-baranyai régióban különösen nagy eredmény. Az elmúlt két évben az igazolt hiányzások száma 30, az igazolatlanoké 60 százalékkal csökkent. A gyerekek szeretnek iskolába jönni, sőt, maradnak, amíg csak tehetik. Minden évben van országos versenyeredményünk, a közlekedési versenytől, az atlétikai éremesőn át az énekversenyen szerzett arany minősítésig. Pedig az iskolába járó gyerekek több mint fele halmozottan hátrányos helyzetű. Van tehát mivel megküzdeniük, mégis ők hozzák ezeket az eredményeket!” – büszkélkedett az igazgatóhelyettes.

A gyerekek a sport mellett különösen tehetségesek az előadóművészetekben, a zenében, a színjátszásban, ezért az iskolában nagy hangsúlyt fektetnek a művészeti nevelés-

re, 2020-ban pedig alapfokú művészeti iskolát indítanak. Az iskolát akkreditált tehetségpontként jegyzik, énekkara és történelem szakköre minősített műhelyként működik.

Utóbbit maguk a gyerekek vezetik: az ókori Róma világát felidéző stratégiai szerepjátékot játszanak, amelyet ők alakítottak ki maguknak. De innovatív számítógépes játékot fejlesztett az egyik tanár is, aki azt szerette volna elérni, hogy a vegyes képességű gyerekekből alkotott csoportmunkában más-más feladattípusokat kelljen a gyerekeknek megoldania, így mindenki átélhesse az örömöt, hogy pontot szerzett a csapatának. „Attól, hogy egy gyerek cigány származású, hátrányos helyzetű, nevelésbe vett vagy tanulási nehézségei vannak, nem zárja ki, hogy bizonyos területeken kiemelkedően tehetséges legyen. Hogy ez kibontakozik-e, már szakmai kérdés. Ha itt egy pedagógus el akar érni valamilyen célt, ahhoz minden segítséget megadunk neki. Az őrült ötlet itt nem őrült ötlet” – összegzi Gál Zsolt.

Eredményességük legfőbb oka azonban az, amit így fogalmaz meg: „Ennek az iskolának van Gazdája, és az nem mi vagyunk.”

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

Móricz Zsigmond, a nagyapám „Vagyok én olyan református, mint amilyen katolikus a pápa” – a legendás mondat a 20. század derekán hangzott el Rómában egy

pápai

audiencián,

ahol

Móricz

Zsigmond kézcsók helyett kezet nyújtott Őszentségének. A 20. századi realista irodalom különleges

nagy

alakjának

színfolt

életművében

a

református

lelkészség mindennapjainak feldolgozása.

Személyiségéről,

református

hitéről

és életszemléletéről unokájával, Kolos Virággal beszélgettünk.

Leányfalui szerelem Egyenes út vezet Leányfalun a Móricz-birtokhoz: szemben a helytörténeti múzeum, tőszomszédságában a református templom mutatja a helyes irányt. Amikor az író kihajózott Rózsahegyi Kálmán színművész barátjával és beleszeretett a falu közepén álló diófába, jól tudta: Leányfalu örökre rabul ejtette a szívét. Vételi ajánlatát a diófára csak úgy fogadta el a tulajdonos, hogy azt a környező 3-4 holdnyi szőlővel együtt adja el. Így költözött ki Móricz Zsigmond 1936-ban budapesti Bartók Béla úti lakásából Leányfalura. „Sajnos a fa ma már nincs meg, nagyapám századik születésnapján egy vihar kidöntötte” – meséli unokája, aki szerint nagyapja hamarabb tudott diófára mászni, mint a földön járni. A kerten is végigvezet minket, büszkén mutatja a gyümölcsfákat, amelyekből jó néhányat még az író

ültetett. A lugas végén bukkan fel a Móricz-villa, ahol Virág a nyarait töltötte. Napsárga spalettái középen szívet formáznak Móricz első felesége, Holics Janka kívánsága szerint.

Ahogy felnézünk az égre, tekintetünket nem ereszti a református templom csillaga. Visszafelé sétálunk a mostani lakóházba, miközben megtudjuk, hogy a templom valójában az egykori Móricz-birtokon áll. A család még 1979-ben adta el a birtokrészt a reformátusoknak az akkor épülő szeretetotthon javára. Amikor a kilencvenes években elhatározták a faluban, hogy templomot építenek a növekvő számú református közösségnek, adásvételi szerződés híján felkeresték Kolos Virágot, hogy a segítségét kérjék. Bár a hivatalos papírt ő sem találta meg, valamennyi családtagjával nyilatkozatot íratott alá, miszerint az eladás már megtörtént a hetvenes évek végén.

Rokoni szálak Ahogy beérünk a takaros kis házba, a Holics család címere és a Móriczbarátok megsárgult képei üdvözölnek minket. A nappali dísze az a tálalószekrény, amelyet Móricz Zsigmond és Holics Janka nászajándékba kaptak. Ebben a környezetben ismerjük meg a református írót, aki 1879ben született Tiszacsécsén református családban. Ősei között több református lelkipásztor is szerepel. Anyai ükapja, Nyilas József 1795-ben házasságot köt egy özvegy papnéval. János gyermekük a lelkészi hivatást választja, aki fiát is erre a pályára szánja, de ő, vállalva a szülői haragot, inkább ügyes parasztgazdának áll. Lányát, Katalint azonban Pallagi József református lelkészhez adja feleségül. Az ő lányuk Pallagi Erzsébet (1859–1924), Móricz Zsigmond hithű református édesanyja. Édesapja Móricz Bálint ötholdas parasztgazda.

Karakter • parokia.hu • 45

A családi örökséget ma Kolos Virág, Móricz Zsigmond legidősebb lányának gyermeke ápolja és adja tovább az utókornak. Ez azonban nem volt mindig így. „Gyerekként utáltam Móricznak lenni, mert mindenhol megelőzött a hírem. Zavart, hogy nem magam miatt voltam érdekes, hanem mert a nagyapám Móricz Zsigmond” – emlékszik vissza. Bárhová került később tanárként is, ahogy belépett az osztályterembe, mindig összesúgtak a diákok, míg egy nap elejét vette a pusmogásnak. „A hír igaz, a nagyapám Móricz Zsigmond volt” – jelentette be szinte még a küszöbről. Móricz-órákat csak a kilencvenes évek elején kezdett el tartani, de a pálfordulást hozzáállásában ez az iskolai jelenet hozta meg.

Ma már kötelességének érzi, hogy minél több fiatallal megismertesse nagyapja életművét. „Fontos, hogy valaki olyan szóljon róla, akinek közvetlen kapcsolata volt vele, emlékszik rá, ismeri az események hátterét, a rokoni viszonyokat. A végzős gimnazistákat kifejezetten érdeklik a szerelmi szálak” – avat be Kolos Virág, aki szerint ha később, a beszélgetések hatására olvasnak el egy-egy Móricz művet a fiatalok, már megérte.

kája. Zsoltárokat írt, tanulmányozta a Bibliát, foglalkoztatta a hit. Ha otthon volt, átjárt Pócsmegyerre istentiszteletre. Talán ott kezdett kibontakozni előtte a református lelkészek világa, amelyet számos művében próbált megrajzolni. „Meg akarta mutatni, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mindenki más. Hasonló gondokkal küzdenek a házasságukban és az életükben, és azt is, hogy ők hogyan oldják meg a problémáikat. Tulajdonképpen a református élet minőségét akarta lencsevégre kapni történeteiben, miközben a lelkész alakjában is az embert nézte” – mondja a földrajz–történelem szakos tanár.

Református életminőség „A nagyapámnak rangot és tartást jelentett a reformátussága. Emberi hozzáállást az élethez, értékrendszert, amely meghatározta gondolkodásmódját” – fogalmazza meg unoÚgy véli, nagyapja a református lelkészekben – a tanító és a jegyző mellett – a falusi társadalom szellemi vezetőit látta, legfontosabb feladatuknak a rájuk bízott nyáj tanítását tartotta. „Úgy gondolta, hogy a lelkészeknek kell összekötni az embereket és a kultúrát. Fő tevékenységként a nép lelki támogatását jelölte ki számukra, hogy megkönnyítsék az élet terheinek hordozását.

Ugyanakkor hitt a segíts magadon, és az Isten is megsegít elvében” – fejti ki Kolos Virág.

Meggyőződése, hogy írásaival Móricz Zsigmond is szebbé, jobbá akarta

46 • Karakter • parokia.hu

tenni az emberek mindennapjait, előrébb akarta vinni az országot és a népet, kapaszkodókat és iránymutatást adva. Nagyon érdekelte, hogy miről beszéltek és gondolkodtak az emberek, ezért is járta az országot.

Figyelt és jegyzetelt utazásai közben, a kocsmában és a templomban, mindenhol. „Édesanyámék feladata volt a papírlapokat kicsire hajtogatni, amire a gyerekek elhasznált, apró ceruzáival írt fel minden apró, de számára értékes gondolatot” – idézi fel unokája, aki arról is szól, hogy az író szemében nagyon fontos értéket képviselt a tanulás: testvéreit is ő taníttatta, és beléjük is ezt nevelte. Azért mutatta meg folyton az elmaradott falusi és kisvárosi légkört, hogy felrázza és tanulásra buzdítsa az embereket.

A családfő „A minisztertől a koldusig mindenkivel szót értett, meghallgatta, elfogadta és tiszteletben tartotta az eltérő véleményeket is” – mutat rá nagyapja nyitottságára Kolos Virág. Azt is elárulja róla, hogy nagyon jó humora volt. Gyakran mondogatta, hogy nála terem a legdrágább krumpli, mert folyton csak beszéltette a napszámosokat. Nyáron hajnalban szeretett kelni: mire a család felébredt, már túl volt a napi munkáján, de azt sosem tudták, otthon találják-e még. „Nagyon szeretett utazni, mindig össze volt készítve egy kis bőrönd, mert képes volt fél napokat vonatozni egy-egy hiányzó mondatért, amit

az ország másik felében hallott.” „Anyám sokszor zsarnokként emlegette, mert nagyon határozottan megkövetelte tőlük is, hogy tegyék a dolgukat, tanuljanak rendesen. Azt is szigorúan megtiltotta, hogy születésnapjára bárki ajándékot vegyen neki, ugyanakkor ő nagyon szeretett ajándékozni” – folytatja Virág. Abban is egyfajta zsarnokságot lát, ahogyan élete végén Csibét bevitte a Móriczvillába: Littkey Erzsébet a gyerekeivel egyidős utcalány volt, akinek a papírjait, „bárcáját” is ő váltotta ki. „Nagyon nehéz volt, de a lányai megpróbálták elfogadni őt. A kisfiát, Imrét pedig kifejezetten szerettük, mindig együtt töltöttük itt a nyarakat” – fűzi hozzá. „Élete első számú asszonya azonban mindvégig gyermekei édesanyja, a stabilitást jelentő Holics Janka maradt” – állítja határozottan az unokája. Bár Janka halála után feleségül vette Simonyi Mária színésznőt, nem talált benne igazi alkotótársra, akivel olyan jókat veszekedhetett volna, mint Jankával. Ezért is unta meg, azonban Csibe legnagyobb bánatára tőle sem akart elválni. „Ebben is vallásossága mutatkozik meg, tartotta magát templomi esküjéhez, a válást nem tekintette lehetséges opciónak.”

Regényeinek két nőtípusát az otthonszerető, racionális, földön járó Janka

és a szép színésznő, Mária ihlették, ők voltak a múzsái.

Bár a kis Virág alig volt négyéves, amikor Móricz stroke-ot kapott, azt is feleleveníti, hogy nagyapja mennyire szerette a technikát. Talán ő volt az első magyar író, akinek minden írása gépen született. A sajátos, rövidített kézírásával noteszébe vésett sorokat, ahogy hazaért, azonnal elkezdte két ujjal, de villámsebesen lepötyögni. „Apámat, Kolos Richárdot is azért szerette, mert technikus ember volt – mérnökként dolgozott a Siemens gyárban –, tőle kapta az első rádióját.” Több fényképezőgépe is volt, rengeteg kép maradt fent tőle, mert imádott fotózni. A természet helyett azonban az embereket fürkészte, számára ők voltak érdekesek. Nem titkolt társadalomkritikával írt művei is mind az embereket mutatják be: a szegény parasztokat, a gyilkos barbárokat vagy éppen a panamázó rokonokat. „Alig ismertem őt, egykét gyermeteg emlékem van csupán róla, de életművéből, írásaiból nagyfokú igazságérzettel megáldott ember, jobbító szándékú, szociálisan érzékeny polgár képe bontakozott ki előttem, aki a 20. század egyik legnagyobb hatású írója volt. És az én nagyapám.”

Szoták Orsolya Képek: Vargosz

Karakter • parokia.hu • 47

Az emberi méltóság tanítója „Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, Jézusa kezében kész a kegyelem, egyenest oda fog folyamodni” –

ezzel

István

a

versrészlettel

’56-os

felelt

államminiszter,

Bibó amikor

védőügyvédje 1957-ben azt javasolta neki, mindenképpen kérjen kegyelmet politikai perében. Bibó István életéről, jelleméről és hitéről unokáival, Bibó Istvánnal és Bibó Andrással beszélgettünk.

1956 „Amikor november 4-én biztonságba helyezte családját nagyapánknál, Ravasz László püspöknél és elfoglalta parlamenti hivatalát, nem voltak illúziói, pontosan tudta, mi vár rá az ’56-os szerepvállalásáért” – vág a közepébe Bibó András. Nagyapját, Bibó Istvánt az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Nagy Imre államminiszterré nevezte ki. A magyar kormány törvényes képviselőjeként felhívást intézett a magyar néphez és a nemzetközi politikai szereplőkhöz is, több javaslatot is kidolgozott az oroszokkal kötendő kompromisszumra. Személyiségének alapvonása volt az az egész életét átszövő szellemi aktivitás, amelynek számos jogelméleti és nemzetközileg is elismert tudományos művét köszönhetjük. Alakja mind erkölcsileg, mind szakmailag sokakat inspirál a mai napig.

A legfőbb érték „Minden szempontból kikezdhetetlen, biztos lábakon álló ember volt, amihez az alapot az egész életét

48 • Karakter • parokia.hu

megpecsételő erkölcsi támadhatatlansága adta. Ezzel pedig együtt járt kérlelhetetlen felelősségvállalása is, amibe nem fért bele semmilyen kiegyező gesztus. A szakmaiság és a családi élet is úgy állt harmóniában nála, hogy egyiket sem használta arra, hogy a másikban megalkuvó legyen” – fejti ki legidősebb unokája, Bibó István. Bár barátait, Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt felmentette, amiért békét kötöttek a hatalommal, ő jogtudós politikusként nem tudta elfogadni a Kádár-rendszert. Így öt és fél év börtön után a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában találta magát, segédmunkatársként. „Régi, repedésekkel teli bőrcipőjében hordta ki a könyveket az egyetemistáknak, miközben a genfi egyetemre hívták előadni. Persze, nem mehetett” – meséli Bibó István. Mindkét unokája úgy látja, hogy ezeket a méltatlan körülményeket, a perifériára kerülést is hatalmas méltósággal viselte. „Bár belül nagyon szomorú volt, túlságosan úriember volt ahhoz, hogy panaszkodjon, másokat a fájdalmával terheljen, ugyanakkor megfordí-

totta a dolgot, és rangtól, társadalmi helyzettől függetlenül mindenkivel őszinte tisztelettel bánt, hiszen tanításainak, egész életének középpontjában az emberi méltóság és annak megélése állt” – fogalmaznak az államférfi unokái. Ő maga olyan társadalmat képzelt el, amelyben az emberi méltóság a legfőbb érték és a keresztyéni szeretet a legfontosabb szervező erő. „Világszemléletét és műveit is áthatja a keresztyén hit, amelyről azt vallotta, hogy Európát a Föld élhető régiójává tette” – mutat rá Bibó István.

Mint mondják, nagyapjuk nem látványkeresztyén volt – egész lényével és életpéldájával a keresztyén értékrendszert hirdette. Megingathatatlan, Krisztusba vetett hite adta azt a bátorságot is, amellyel visszautasította védőügyvédje kérését: megtagadta, hogy kegyelmi kérvényt írjon politikai perének bírájához.

Ez a hit volt a táptalaja gondolatainak is, amelyeket a szocializmus teljes reménytelenségének közepette szabadidejében írt le vagy mondott magnószalagra.

„A szüleim vették észre, hogy a fejében teljes gondolatmenetek vannak készen, elé tették a hangrögzítőt, és ő felmondta 170 oldalas művét a társadalomfejlődésről” – idézi fel legkisebb unokája, Bibó András. A testvérek azt is elárulják, hogy bár nagyapjuk kvalitásaihoz méltatlan munkát végzett, a szociológiatanszék hátsó ajtaja nyitva állt, és szociológusok jártak hozzá riportra.

Bibói örökség A három generáció között harmonikus, folytonos az értékátvitel, amelynek origójáról így vallanak a Bibófivérek: a nagyapánkat a megveszekedett jóhiszeműség vezette, mindenkiben az építő szándékot kereste, ő a leghitelesebb példánk arra, hogy érdemes tisztességesnek maradni. Maga volt a tömény szelídség, aki tulajdonképpen az életével motiválta a családját, olyan keretrendszert nyújtva számunkra, amelynek alappillérei a szellemi kérlelhetetlenség, a bátorság és a hit. „Tettei, eszmeisége nekünk is bátorságot adnak, hiszen első kézből láthatjuk, hogy túl lehet élni, ha nem a karrierünk előmozdítása életünk vezérelve.

Lekötelező, hogy az unokái lehetünk” – vallja meg érzéseit Bibó András.

Bibó István közvetlen személyiségét jól jellemzi, ahogy legidősebb unokája még ismerhette: játszva tanító nagyapa volt, aki elsősorban a

hétköznapok apró gesztusaiban tartotta össze a családját, legyen szó délutáni sakkozásról, egy régi francia képregényről, amit lefordított kisunokájának, vagy fia családjának megsegítéséről, amikor harmadik unokája érkezett. Finom humorú, csöndes, kedves emberként él emlékeikben. „Átfogó, nagyszabású művei valójában mind az emberről, az emberek közötti viszonyokról szólnak, melyeket fejlett érzelmi intelligenciájának köszönhetően nagyon finoman érzett” – teszi hozzá István unokája.

Erkölcsi zseni „Az ő érzelmi intelligenciáját, vagy – ahogy Reitzer Béla barátja mondta – erkölcsi zsenialitását jól érzékelteti egyik álma: egy szobor talapzatán ül, fázik, szitál a hó, nagyon le szeretne szállni onnan, de nem tud. Bár az ő életében a kivetettséget és mellőzöttséget elsősorban a Kádár-rendszer okozta, mégis sejtette: ha a külső elnyomó hatalom eltűnne, és szabadabb világ következne, nem biztos, hogy össztársadalmi léptékben megkezdődne elvei megvalósítása. Egyszerűen azért, mert az emberek jobban ragaszkodnának saját érdekeikhez, vagy inkább: gyarlóságaikhoz, mint az ő műveiben lefektetett állam- és társadalomszervező elvekhez. Ez a rendszerváltozás fényében profetikusnak bizo-

nyuló álma nagyon erős felszólítás a számomra, hogy az ő munkáit és az azokban kifejtett gondolatait ne próbáljam meg semmiféle fizikai vagy lelki vitrinbe elzárni, hogy aztán az üveglap mögül integethessek feléjük, hogy szépek, szépek, de a gyakorlatban ne használjuk őket” – fejtegeti András.

Erkölcs, szerénység, elfogadás Bibó András és Bibó István nagyapjuk hagyatékát szeretné továbbadni a következő generációnak. Arra tanítják gyermekeiket, hogy a gondokat, a nehézségeket ne takargassák; még ha nem tudnak is mindent megoldani, tanuljanak meg együtt élni velük. „A legrosszabb, amit tehetünk, ha elkezdjük kimaszkírozni, kiszínezni az igazságot. Gyakorlatilag az egész Kádár-rendszer arról szólt, hogy megbeszélte az ország, hogy minden a legnagyobb rendben van. A nagyapánk viszont kíméletlenül őszinte volt, és csak ez lehet egy családban is az alapja annak, hogy jól működjenek a dolgok” – fejti ki Bibó András. Bibó István úgy foglalja össze nagyapja legfőbb tanításait: merjünk szellemileg és erkölcsileg is könyörtelenek lenni magunkkal szemben, ugyanakkor merjünk szerények maradni. Úgy vélik, családjukban mindig is ezek az igények alakították ki azt az elfogadó légkört, amelyben sokkal több a szeretet és a békesség, mint a feszes polgári mosolygásban. És amelyben valamennyi családtag személyre szabottan élheti meg és hirdetheti tovább az emberi méltóságot, Bibó István legféltettebb örökségét.

Szoták Orsolya

Karakter • parokia.hu • 49

KONFERENCIA KÖRKÉP FELELŐSSÉGÜNK táguló KÖREI

Kötéltánc tűrt és tiltott határán

Mindig van mozgástér, még a legrosszabb körülmények között is. Kérdés, hogy teljesen kihasználjuk-e ezt a mozgásteret, és akár megpróbáljuk-e ki is tágítani a kereteit – ez volt az egyik konklúziója a Hagyomány, Identitás, Történelem 2019 című református egyháztörténeti konferenciának. Volt előadó, aki a szocializmus alatti kulturális ellenállás kérdéseit feszegette, mások csak érintőlegesen tértek ki rá, de az világosan kirajzolódott, hogy a mozgástér mennyire fontos és aktuális kérdéskör a református egyház számára.

Földváryné Kiss Réka történész-néprajzkutató szerint a lelkészek számára a gyülekezeti munka adott valódi lehetőséget az értékátadásra és a pártállami kényszeregyezmény kereteinek a kitolására. Rigó Róbert történész és szociológus azt emelte ki, hogy a helyi lelkészek jelentős része sorsközösséget vállalt a gyülekezetének tagjaival, és ez teremtette meg azt a mozgásteret, amelyre szükség volt. Lányi Gábor református lelkész és egyháztörténész pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a lelkészek félreállítása nemcsak az államhatalom felelőssége, hanem az egyházkormányzat bűne is volt. Az előadások többségében előkerült az a gondolat, hogy a lelkész mögött álló gyülekezet egységes kiállása sorsdöntő tud lenni abból a szempontból, hogy a lelkész mennyire maradhat hiteles, és az egyházközségnek mekkora mozgástere marad. Ez pedig azt jelenti, hogy a történelem során mindig is közös felelősségünk volt abban, hogy meddig terjedtek a korlátok, és mikortól vált veszélyessé a határmezsgyéken zajló kötéltánc.

Trauma és kegyesség

Ezzel a címmel rendezett konferenciát a Sárospataki Református Teológiai Akadémia teológusok, kulturális antropológusok, irodalomtörténészek és más szakterületek képviselőinek részvételével 2019 októberében. Többek közt szó esett arról, hogyan értelmezte egyházunk saját szerepét a trianoni békediktátum okozta nemzeti trauma feldolgozásában, miért traumatikus az anyaországban letelepedő erdélyi magyarok helyzete, és hogyan küzdenek meg egyes erdélyi reformátusok saját krízishelyzeteikkel ortodox környezetben. „A trauma lényege a törés: utána már semmi nem a régi.

Nincsen rá szó, elbeszélhetetlen, ezért sokszor megoszthatatlan is, így viszont foglyul ejt. Az elmondás révén gyógyulhat még akkor is, ha a trauma utáni nyelv magán hordozza a megtöretés jegyeit. Nagy jelentőséggel bír ebben a folyamatban a hit, hiszen a vallásos ember önmagát és élete minden történését megpróbálja vonatkozásba hozni Istennel. A vallás lehetőséget ad a felfoghatatlan átkeretezésére, racionalizálja azt, ami irracionális, nyelvi eszközöket ad a kibeszélhetetlen elmondására, s ezeken túl olyan „társat” ad, aki minden kétséget kizáróan meghallgat. Ám épp a klisének bizonyuló vallásossággal kapcsolatos tapasztalatok világítanak rá a kérdés másik dimenziójára: a trauma szerepére a hit világában. Hiszen a hit lényege az irracionális, a kibeszélhetetlen, vagyis: trauma. A Szenttel mint egészen mással való találkozás traumáját illetően a vallás megszokott-ritualizált nyelvi eszközei is csődöt mondanak” – a konferencia szervezői így összegezték a traumával kapcsolatos alaptapasztalatot és kérdésfelvetéseket.

50 • Karakter • parokia.hu

Közös felelősségünk

Tihanyban zajlott a Közös gondolkodás a jövőről – Felelősségünk táguló körei című vallásközi konferencia 2019 júniusában. A kétnapos találkozó azt vizsgálta, milyen felelősséggel tartoznak a hívő emberek a teremtett világért és embertársainkért. A kereszténység, a zsidóság és a muszlim vallás vezetői mellett a téma szakértői és a kormány képviselői is kifejtették álláspontjukat. „Senki sem élhet úgy a világban, mintha ő maga külön sziget lenne, mindenki mindenkivel kapcsolatban van” – hívta fel a figyelmet Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke. Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke arról beszélt, hogy ha az ember függő helyzetbe kerül saját eszközeitől, akkor elveszíti a szabadságát, ami a felelősségvállalás alapfeltétele. „Hitünk alapvetése, hogy Jézus Krisztus úr, ezért az állam, az ideológia, a kultúra, a gazdaság vagy a média nem az” – figyelmeztetett Fekete Károly, tiszántúli református püspök, a Zsinat lelkészi alelnöke. Steinbach József dunántúli református püspök szerint a hiteles személyes példaadás a döntő, a következő generáció felnevelésének pedig része kell hogy legyen az érzelmi intelligencia és az önreflexiós készség fejlesztése. Soós Gábor, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának főtitkára azt hangsúlyozta: közös felelősségünk, hogy ökológiai műveltséget alakítsunk ki, amelynek elsődleges terepe az iskola.

A konferenciát záró kerekasztal-beszélgetésen végül arról folyt a vita, mit tehetünk közös jövőnkért, bolygónkért, a következő generációk fennmaradásáért.

Teremtésbe szőtt bölcsesség

A teremtett világ sokszínűsége nem csupán a természetben, de emberi társadalmunkban is jelen van. E két területet pedig a tudományok sokszínűsége fogja egységbe. A Hála és felelősség a sokféleségért címmel a Teremtés hete alkalmából rendezett konferencia célja az volt, hogy példaként állítsa a társadalom elé a sokszínű természet együttműködését, és kijelölje a hála és felelősség útját a teremtésvédelem számára. „Az igazi kreativitás a komfortzóna elhagyásával, az eltérő csoportok közötti párbeszéddel és a sokrétű életvitellel kezdődik” – fogalmazott Csermely Péter biokémikushálózatkutató. Hozzátette: alázat nélkül nincs siker és előrelépés a bölcsességben. Kanizsai-Nagy Dóra, a Református Szeretetszolgálati Iroda referense arra figyelmeztetett, hogy a fenntartható fejlődés kapcsán a migráció témájáról is beszélnünk kell: „A migráció történhet kényszerből és választásból is. Ami közös bennük: az okok közvetlenül vagy közvetetten minden esetben a teremtés ellen elkövetett bűnökből fakadnak.” Kodácsy Tamás református lelkész, a Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézete Ökogyülekezeti Műhelyének tudományos főmunkatársa a keresztyén nyitottság fontosságát hangsúlyozta: „Az egyház egy test, de sok tagja van, mert Krisztus egységén belül teljesedik ki a sokféleségünk.” Szerinte a valódi dilemmánk az, hogyan lehet a sokféleségre nyitott keresztyén identitást megőrizni úgy, hogy közben valóban keresztyének maradunk.

Karakter • parokia.hu • 51

Az ember vagy a gép hibája?

A MI és a mi címmel rendezett országos konferenciasorozatot a Református Pedagógiai Intézet 2019 augusztusában. Az előadások és műhelyek fókuszában a mesterséges intelligencia (MI) kihívásai álltak, de sokan a témát kitágítva a digitális oktatással és az álhírek világával is foglalkoztak.

Mérő László matematikus és pszichológus szerint ma már az MI terjedésének legfőbb akadálya nem a technológia fejlettsége, hanem az olyan, úgynevezett lágy tudományok, mint például a jog és az etika. „Ki fog felelősséget vállalni egy mesterséges intelligencia hibájáért? Ha például egy önvezető autó balesetet okoz, kin lehet ezt számonkérni? A tervezőn? A gyártón? A tulajdonoson?” Szerinte az igazán érdekes területek azok lesznek majd, ahol az ember és a gép együttműködésre kényszerül majd.

Németh Balázs mérnök és református lelkész arról beszélt, hogy a téma sokféleképpen közelíthető meg, de a fontos az lenne, hogy a megfelelő kérdéseket tegyük fel. „A legtöbb életszerű kérdés már nem elsősorban műszaki, hanem teológiai, etikai, filozófiai, politikai, társadalmi. Teológiai probléma, hogy az ember nem képes a jó és a rossz között különbséget tenni, és önmagától nem képes a jót választani. Egymásnak sem tudunk jó viselkedési mintákat vagy szabályrendszert adni, nemhogy egy gépnek. A Krisztus által megragadott ember képes ugyan nem vétkezni, de ki jelöli ki a megtért embert? És mit lehet kezdeni azzal, hogy az ő életében is jelen van még a bűn?” – fogalmazott meg néhány kérdést ennek kapcsán.

Párbeszédben, misszióban

A Református keresztyén misszió a 21. században címmel rendezett konferencián Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke a református egyház elmúlt időszakáról vetett számot; Harmathy András szentendrei lelkipásztor az Egyházi Jövőkép Bizottság munkájának tanulságait vonta le; Balog Zoltán, a németajkú gyülekezet lelkipásztora pedig az egyháznak a világban betöltött helyéről adott elő. „A jövőkép kialakításához általában azt szoktuk keresni, milyen legyen az egyház. A misszió lényege azonban az, hogy mit csinál most az egyház.

Tesszük-e azt, amire Krisztus felhatalmazott? Az apostoli folytonosságban élünk-e?” – tette fel a kérdést Bogárdi Szabó István. Kiemelte, hogy az egyház a misszió gyümölcse, de a misszió az egyházban él. Harmathy András arra figyelmeztetett, hogy olyan vízióra van szükségünk, amely az evangéliumon alapszik, de szembe mer nézni a problémákkal is. „Eddig a felszínt kapargattuk, önigazoló cselekedeteket végeztünk, holott össze kellene kapcsolnunk a világot. A bátorságot ehhez Isten szeretete adja. A misszió nem a programokról, az akciókról szól, hanem a találkozásokról” – tette hozzá. Balog Zoltán a lelkipásztori közösség megújítását szorgalmazta, és a testvéri párbeszédek fontosságát hangsúlyozta. Szerinte az egyházra egyszerre jellemző az univerzalitás és a lokalitás. „Egyszerre kell látnunk a textust és a kontextust. A Krisztus jövőjének helyet adó türelemben mindkettő jelen van, és egyik sem mehet a másik kárára.” A konferencia kerekasztalbeszélgetéssel zárult.

52 • Karakter • parokia.hu

Megkeresni az elveszettet

A börtönökben végzett misszióról esett szó a Börtöncursillós Titkárság által rendezett balatonszárszói pódiumbeszélgetésen, amelynek résztvevői Dani Eszter református lelkész, a Református Egyház Missziói Irodájának vezetője és Székely János római katolikus szombathelyi megyéspüspök voltak. Beszélgetésük központi témája a bűnbánat és a megbocsátás volt. Az ember és Isten ellen elkövetett bűnről beszélni komoly lelki harcot jelent a missziós munka során, ezért áldott pillanat, amikor a fogvatartottak rádöbbennek elveszettségükre. „A börtönben nincs pózolás, szent szövegelés, nincsenek frázisok. Ezek az emberek nagyon valóságosan megélt üzeneteket kaptak Istentől” – számolt be Dani Eszter. Mint mondta, a cursillo tanfolyam résztvevői a legkülönfélébb társadalmi háttérből érkeznek: előfordul, hogy egy csoportba kerül az egyetemi doktor és a hajléktalanná vált cigány fiatal. Székely János a bűnmegvallás fontosságáról is beszélt. „Gyakran átéltem, hogy a meg nem keresztelt vagy hitüket alig gyakorló fogvatartottak is mennyire vágynak gyónni. Néhányan eljutnak erre, de általában kettősség van a lelkükben: hitben nem tartanak ott, hogy gyónjanak, de mardossa őket a lelkiismeret-furdalás. Hosszú lelki folyamat, mire valaki szembesül a saját bűnével. Amikor ez megtörténik, a fogvatartottak hasonló élményt élnek át, mint amit a tékozló fiú is, akinek őszintén megbocsátott az édesapja” – osztotta meg tapasztalatait. „A börtöncursillo által Isten lebonthatatlan falakat rombol le kőkemény emberek lelkében.”

A jelenlét segítsége

Van, aki a beteg mellett van, meghallgatja őt, beszélget vele, olvas neki. Van, aki inkább a kórházi istentiszteletekre és szentmisékre hívogat. Van, aki szűrésre visz szervezett csoportokat. Van, aki az adminisztrációba és az archiválásokba segít be. És akad, aki ezek közül több mindent is vállal. Az önkéntes beteglátogatók sokféle feladatban tudják segíteni az egészségügyi intézmények betegeit és a kórházlelkészeket. Többségük úgy véli, hogy a maguk erejéből erre nem lennének képesek, és nem csak elhívásukat, de a hozzá szükséges erőt is Istentől kapják. Ez a fajta mentalitás nem mindegyiküknél jár együtt intézményesített egyháztagsággal; de talán nincs még egy ilyen önkéntes szolgálat, ahol ennyire erős lenne az ökumenikus együttműködés a keresztyén felekezetek között. Az önkéntes beteglátogatók nem maradnak magukra a szolgálatukban: ez mindig csapatmunka, amelyben egymással és a kórházi szolgálatot végző lelkészekkel kell együttműködni.

A református kórházmisszió emellett arról is gondoskodik, hogy az ebben részt vevők mindig megkapják a szükséges szakmai és lelki támogatást, valamint a jól megszervezett kereteket. Az önkéntesek közösségének ápolását szolgálják azok a találkozók is, amelyeknek legutóbbi alkalmát 2019. június 28-án, pénteken volt a budapesti Református Missziói Központban. Az eseményen szakmai előadások hangzottak el, az asztalközösséget követően pedig lehetőség nyílt személyes történetek megismerésére is.

Karakter • parokia.hu • 53

A tanítványság útján

A gyülekezetpedagógia középpontjában voltaképpen a tanítványság áll, és az ehhez kapcsolódó gyülekezeti kérdéskörök – derült ki az Együtt a hit útján – Gyülekezetpedagógiai kézikönyv konferenciával egybekötött könyvbemutatóján. „A kiadvány abban segít, hogy ha egy adott korosztállyal találkozunk, értsük őt és azt a világot, amelyből érkezik”– fogalmazott Siba Balázs. A könyvbemutató délelőttjén négy előadást hallhattunk a gyülekezetpedagógiáról, majd délután különböző szekciók közül válogathattak a konferencia résztvevői. Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök szerint a lelkészek túlterheltsége miatt szükség van arra, hogy a teljes gyülekezeti közösség részt vegyen a jézusi tanító párbeszédben. A tanítás és a tanítványság ugyanis egyszerre lehetőség és kötelesség. Németh Dávid, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszékének vezetője a másik hitének a növekedéséért viselt felelősségünket hangsúlyozta, Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszékének korábbi tanszékvezető professzora pedig a tanítványság szolgálat mivoltát emelte ki. „Szembe kell néznünk azzal, hogy mi a gyülekezet, és hol van attól, amit tanultunk róla. Meg kell élnünk a tanítványi létet a gyülekezetben, és gyülekezetként a társadalomban” – fogalmazott Dani Eszter, a Zsinati Missziói Iroda vezetője.

A konferencia szekcióin végül arra hívták fel a figyelmünket, hogy a gyülekezeteknek törődniük kell a szeparált élethelyzetben lévő nemzedékekkel is.

A spiritualitás útkeresői

A lelki éhségre adandó válasz napjainkban mind a gyülekezetek, mind a lelkipásztorok számára létkérdés, ezért indult el a Spiritualitás és misszió az egyházban elnevezésű lelkészi továbbképzés a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. Az idén ősszel induló kurzust konferenciákkal egybekötött műhelynapok készítették elő, a legutóbbi alkalom 2019 májusában volt, Lelki éhség 2.0 címmel. Ezen az alkalmon Németh Dávid, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszékének vezetője a protestáns kegyesség ismérveit vette végig. Kovács Endre református teológus, a Barnabás Csoport munkatársa arról beszélt: társadalmunk egyik szembetűnő jelensége, hogy kettévált a teológiai oktatás és a hitélet megélése; a spiritualitáshoz való visszataláláshoz pedig elengedhetetlen ezek egységének a helyreállítása. Harmathy András református lelkész a spiritualitás és a munkavégzés viszonyát elemezte. „Az evangélium Isten országáról szól, nem az én személyes üdvösségemről. Ezért hív megtérésre minket Jézus. Isten országának a közelségét a világ helyreállásának a jelei mutatják meg. Isten országa ugyanis megjelent közöttünk Jézusban. Ezért nem választható el a spiritualitás a körülöttünk lévő világtól.” A lelkész szerint a gyakorlatban mindez elsősorban nem direkt evangélizációt jelent, hanem azt, hogy Isten dicsőségére végezzük a munkánkat, ami egyúttal missziós út is. „Ha sokan éljük meg ennek a lelkiségét, akkor a belőlünk építkező templom is tágulni kezd, hiszen Isten népe egyre növekszik.”

54 • Karakter • parokia.hu

Művészet és misszió?

Az igazi művészet alapja az isteni szeretet.

De hogyan tud benne összekapcsolódni az igaz, a szép és a jó, ráadásul oly módon, hogy ne csak egy szűkebb, műértő közönség számára legyen befogadható?

Hol ér össze spiritualitás és kultúra; és mi lehet az a közös nyelv, amelyen mindez kifejezhető?

Rendkívül inspiráló vitákkal és kérdésfeltevésekkel zajlott a „Lelki éhség 2.0” elnevezésű, konferenciával egybekötött műhelynap kerekasztal-beszélgetése, amely a spiritualitás jegyében kereste a művészetek és a misszió kapcsolódási pontjait. A kerekasztal moderátora Lányi Gábor református lelkész és egyetemi adjunktus volt; beszélgetőtársai pedig Papp Anette, Szabóné László Lilla és Fabiny Tibor. Papp Anette egyházzenész, kutató, karvezető, egyetemi docens – aki a teológia mellett a Zeneakadémián is tanít – az elmélet mellett gyakorlati művelője is a zenének. Szabóné László Lilla a pápai teológia docense, lelkipásztor, gyakorlati teológus és művészetszerető, akit mindig érdekelt művészet és misszió kapcsolata. Fabiny Tibor, a Károli-egyetem Anglisztika Intézetének a vezetője, irodalmár, de ezen belül teológiai írásértelmezéssel és hermeneutikával foglalkozik.

Tovább kell adni „A kilencvenes évek elején még működött, ha szépirodalmi példákkal hozták közelebb az evangéliumot a konfirmandusok számára. Az ezredforduló óta viszont inkább elidegeníti őket a hittől ez a megközelítés. Mivel a könyv gát lett, ehelyett

különböző pop- és rockslágereket próbáltunk meg használni. Ekkor azonban előjöttek a diákok eltérő zenei szubkultúrái, és ez atomizálódott miliőt teremtett, ami újabb gát lett. Nincs már lényegében általános műveltség, nincsenek evidenciák? Lehet-e használni ilyenfajta közegben a művészetet a misszióra?” – kérdezte Lányi Gábor. „Elengedhetetlen a közös alap, de ugyanilyen fontos, hogy legyen mellé közös nyelvünk” – válaszolta Papp Anette. „Az egész társadalom kultúrahordozó, és ezt újból és újból fel kell ismerni, hogy ne érhessen véget. Ami örök emberi, azt tovább kell adni. De ennek a feltételeit a felekezet szintjén is meg kell tudni teremteni, az egyház és a kultúra ugyanis elválaszthatatlanok egymástól. Ha nem vagyunk képesek továbbadni az alapokat, akkor valami hibádzik. Ez a feladatunk nem kultúrmissziót jelent, hanem olyan evidencia, amelyet idejében fel kell ismernünk.” „A legnagyobb művészetnek az élet művészetét tartom, amiben én sokszor kontárnak bizonyulok; holott ennek lehetne a legerősebb mis�sziós jellege” – mondta Fabiny Tibor.

„Ahogy a keresztyén hitet sem lehet politikai célra felhasználni, úgy a művészetet sem lehet blaszfémikus eszközzé silányítani. De az sem jó, ha a bibliai történeteket irodalmi célra kisajátítjuk, a kettő ugyanis öntörvényű. Párbeszédbe lehet őket állítani, és akkor az egymást rekreáló kapcsolatuk már harmonizál. Egy műalkotás akkor biblikus, ha rekreálja az Igét, és nem egyszerűen csak illusztrálja.”

Honnantól művészet? „A Művészetek Völgye stábtalálkozóján mindig előkerül, hogy mi is a feladatunk a Református Udvarral.

Hogy megmutassuk az egyházi kultúrkincseinket? Hogy a Biblia igazságait megszólaltassuk művészi módon? Sajnos sok esetben csak azt várjuk el a művészettől, hogy bibliai igazságokról szóljon” – kapcsolódott be a beszélgetésbe Szabóné László Lilla. „Meghatározása szerint a művészet a valóság visszatükrözése a művész látásmódján keresztül, ami katartikus élményt nyújt.

Ha Isten által értelmezem a valóságot, és ezt meg tudom fogalmazni, azzal az evangéliumot közvetítem.

De honnantól művészet ez, és mitől lesz több puszta szemléltetésnél?”

Karakter • parokia.hu • 55

„A túlbuzgó missziós hevület sokszor gyengébb alkotást eredményez. Aki nagyon dicsőíteni akarja Istent, az túl hangosan énekel” – felelte Fabiny Tibor. Hozzátette: keresztyénségünk folyamat, ebben kell megtalálnunk a módját annak, hogy művészi és teológiai értékeinket megmutassuk. Papp Anette szerint a mesterségbeli tudást akkor sem szabad megspórolni, ha mellé kell tenni a tehetséget és a szorgalmat. Szabóné László Lilla úgy véli, ez jó kiindulási alap, de kérdés, hogy a misszió működhet-e pusztán a mesterségbeli tudás szintjén, vagy fölé kell hogy emelkedjünk. „A katarzis eredeti jelentése megtisztulás, megszabadulás, és ez már kapcsolható a misszióhoz” – vélte. „Katarzisra azért van szükség, mert a művészetnek ki kell zökkentenie a hétköznapiból” – egészítette ki Fabiny Tibor. „Az életművészetet nem véletlenül említettem: vannak csendes művészek, akik élik az életet, és ebben kapcsolódnak a spiritualitáshoz. Ennek a legnagyobb művésze Jézus, aki parabolákban, példázatokban beszél, megéli és átéli azt, amit tanít. Közte és a mondandója között nincs különbség, nincs hasadás, megvan benne a teljes egység.” Szabóné László Lilla továbbvitte ezt a gondolatot: „Ha Istenről beszélünk, Ő az igaz, a

56 • Karakter • parokia.hu

szép és a jó. Akkor tud a művészet és a misszió összekapcsolódni, ha együtt hordozzák az igazat, a szépet és a jót; de azon a nyelven, amin a másik érti.”

A művészeti ágak mint nyelvek Lányi Gábor mindezek kapcsán két kérdést is feltett: Hányan beszéljük ezt a nyelvet? Rekesszünk-e ki bárkit is azért, mert egy bizonyos szintet nem üt meg? Fabiny Tibor válaszában elmesélte: volt már olyan, hogy az istentiszteleten felismerte őt a lelkész, és emiatt kezdett el idegen szavakat használni a prédikációjában. „Az irodalomelméletből tudjuk, hogy korszakonként változik az is, mi számít művészetnek. Amíg a romantika az érzelmek kifejezéséről szólt, addig a huszadik század eleji klas�szicizmus ismét nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a versnek nem elég kifejeznie valamit, jó versnek is kell lennie. Az igazi művészet koncentráció, a művészet koncentrál.”

Szabóné László Lilla szerint sokszor úgy értelmezzük a művészetet, hogy művészeti ágakról beszélünk. „Ilyenkor a lényeg, hogy értjük-e, mások milyen műfajban élnek; és mi tudunk-e olyan színvonalon alkotni abban a közegben, azzal a nyelvvel.

Tudjuk-e ezáltal az evangéliumot kommunikálni? Én gyakorlati teoló-

gusként azt képviselem, hogy például a graffiti művészetében is lehet olyan színvonalat nyújtani, amely erre alkalmas.” Papp Anette vitába szállt vele: „Én nem hiszem, hogy a keresztyénség rétegekre bomlik.

Nyilván különböző módon kell szólni az egyes életkorokhoz és társadalmi csoportokhoz, de az a végcélunk, hogy valami közösbe csatornázzunk be mindenkit.” „Mégis kérdés marad, hogy mit tekinthetünk akkor művészeti műfajnak, mert ez is pluralizálódik” – reagált rá Szabóné László Lilla. „A misszió szempontjából igenis más egy gyereknek a művészet, mint egy kamasznak vagy egy felnőttnek. Mi még a blogok világában éltünk, a kamasz gyermekeink már a vlogok világában. Ezeken a csatornákon is lehet nagyon igényesen, tanult módon alkotni.” Fabiny Tibor hozzátette: sokszor mondják azt, hogy a mai ember számára le kell fordítani a Biblia üzenetét, de az ilyen lefordítás egyben demitologizálás is. „Ehelyett a mai embert kellene felemelnünk, tanítanunk. Szeretem a másikat, de nem kiszolgálni akarom, hanem elgondolkodtatni.”

Dialógusban Szabóné László Lilla szerint ez az elgondolkodtatás csak dialógusokban működik igazán, mert a másikat

először azon a nyelven tudom megszólítani, amit már megért. Ehhez meg kell ismernem őt. „Egy angliai ismerősöm missziói munkája úgy kezdődött, hogy elküldték két évre egy kisvárosba, hogy ott éljen, barátkozzon, vegyen részt a mindennapi életében. Ezalatt semmilyen mis�sziós tevékenységbe nem kezdhet, csak az a feladata, hogy benne éljen a közösségben. Utána ez alapján kell majd benyújtania egy missziói koncepciót a későbbi munkájához.”

Fabiny Tibor is úgy véli: a missziónál fontos, hogy nyissunk a másik felé, és akkor fog nyitni a másik is felénk. „Volt egy beszélgetés Röhrig Gézával, aki Ábrahám és Izsák történetét zsidó szemmel közelítette meg. Nagyon sok visszajelzést kaptam a résztvevőktől, hogy ugyan nem értettek mindenben egyet az elhangzottakkal, de kinyitotta a szemüket és kitágította a horizontjukat. Ebből is látszik, hogy ha hiszek valamiben és megtanultam valamilyen művészeti nyelvet, akkor mégiscsak tanítok. Valamit továbbadunk a diákjainknak, és nem csak sörözni megyünk velük – bár az is jó.” „Mindez nem jelentheti az üzenet lebutítását a könnyebb megértés kedvéért, hiszen a felemelés nem járhat lebutítással” – mondta Papp Anette. „Kérdés, hogy mit tudunk az emberségünkből továbbörökíte-

ni. Azért aggódom, mert technokrata szemléletű társadalomban élünk, és a vívmányai mellett lassan elveszíthetjük azt, ami az egésznek értelmet adott. Ha a református egyháznak lenne koncepciója, és szembemenne a világgal, akkor a kisgyerekekben az alapoktól kezdve fel lehetne építeni az életképes alternatívát. Akkor lehet, hogy mintegy negyven év múlva már jobban állnánk.”

A szép, a jó és az igaz közvetítése „Az igazi gond, hogy az egyházunk sem beszéli a magas művészet nyelvét” – véli Szabóné László Lilla. „Azt látom, hogy olyan képi világot használunk, amelyben nincs igényesség. Családi házak szintjén tervezzük meg a templomainkat, de a puszta falakban még nincs jelen a szakrális művészet. A missziónkban csak a lecsupaszított, nagyon puritán Ige jelenhet meg, és itt az igazi gond.

A posztmodern ember csalódott az igazban, csalódott a jóban, de a széppel még talán megfogható, megszólítható. Az a kérdés, hogy ebbe az esztétizálásba bele tudjuk-e vinni az evangéliumot. Ha belecsempészünk az igazságból és a jóból is, akkor válhat misszióvá.” „A művészet sokszor egyfajta mellékterméke az Isten és ember kapcsolatának. Ez a teremtettségben

való szerepvállalás megélése. Ha nem vagyok hívő, de alkotásomban megjelenik a jó, az igaz és a szép, akkor Istenre mutatok. Más dolog, ha az ember ezt tudatosan csinálja, és megadja az Istennek a dicsőséget.

Az életem magasabb szinten való megélése már önmagában egyfajta evangélizáció” – magyarázta Lányi Gábor, aki szerint nem mindenkihez illik minden művészet. „Attól senki se lesz jó kosaras, hogy két méter feletti magassága van. De abból sem lesz jó kosaras, aki száznyolcvan centiméter alatt van. Kell tehát egy alsó mérce.

Nekünk erre a szintre kell felhoznunk mindenkit.” „A művésznek is kell kompromisszumokat kötnie, ha másért nem, a megélhetéséért biztosan. Ilyen szempontból tehát fontos a közeg is” – mondta Fabiny Tibor. „Az igazi művész nem akarja meggyőzni a másikat. A klasszikus művészet áll, nem mozog, mert nem a szellem megy az emberhez, hanem a szellemhez mennek az emberek. Ami mégis összeköti a művészetet és a missziót, az a közvetítés igénye. Azt szeretném, ha a festményemet megnéznék, a versemet elolvasnák, és – urambocsá! – meg is értenék. Ennek a kulcsa a közvetítés. A megvalósítása is járhat olykor kompromisszumokkal, de a hatásért nem áldozhatjuk fel az igényességet!”

Karakter • parokia.hu • 57

Cél vagy eszköz?

Amikor „kinyitották” a kerekasztalt, és mindenki hozzászólhatott az elhangzottakhoz, parázs vita indult arról, hogy szabad-e egyáltalán eszköznek tekinteni a művészetet, vagy csak öncélú lehet. Kiderült, hogy még azok is szokták eszközként használni, akik szerint nem szabadna; és azok is önmagunkra irányuló missziónak tartják, akik mindezt paradoxonnak gondolják. „Bach nem azért komponált, hogy evangélizáljon, de hívő emberként nem tudott úgy alkotni, hogy ez ne legyen benne” – mondta Szabóné László Lilla. „Bach kántor is volt a zeneszerzés mellett, de ettől a többi kántor nem lesz kisebb kántor nála. Számomra inkább az a kérdés, hogy ha eltűnik Bach a kultúránkból, akkor mi jön a helyére” – reagált Papp Anette. „Ha egy kultúra elveszti saját memóriáját, akkor elveszti az identitását, ezért aggasztó a paradigmaváltás, amely most zajlik a fiataloknál” – válaszolt neki Tóth Sára irodalmár, a Károli-egyetem docense. „Ugyan elvesztettük a közös hivatkozási bázisunkat, de valahol mindig is erről szólt az élet. Száz éve még azért szaggatták meg a ruhájukat

az értelmiségiek, mert azt mondták nekik, hogy Cicero és Vergilius el fog tűnni az általános műveltségből. De mi a mi helyünk ebben? Mi a célja a Spiritualitás és misszió az egyházban című kurzusunknak? Minek lehet az eszköze? Lesz-e értelme?

Ha csak bibliai üzeneteket akarnék átadni, arra van más mód is. A művészet azonban a művelőjét formálja, nem használatra való.” „Biztos, hogy itt az a feladat, hogy a szakmai alapokkal nem rendelkező „pórnépet” felemeljük a nyelvet ismerő és koncepcióval rendelkező szakértőkhöz? Vagy inkább az,

hogy legyen egységes légkör, közös nyelvezet, amelynek köszönhetően mindenki ki tudja fejezni magát, és ki tud bontakozni?” – tette fel a kérdést Kovács Endre református teológus, a Barnabás Csoport munkatársa. „A művészetnek szerintem az a célja, hogy általa mindenki felfedezze magában azt, ami az ő valósága. A művészet egyfajta demokratizálódása ennek a célnak lehet az eszköze. Felemelés helyett inkább építenünk kell a másikat – ha kell, alkotásban, ha kell, csendben, ha kell, szóban. Erre pedig a legjobb módszer a szeretet.”

A teremtő szeretet „Luther szerint kétféle szeretet létezik: az emberi a szép és a felemelő felé törekszik, az isteni pedig a bűnös és a rút felé. Az isteni szeretet ugyanakkor teremtő is, mert széppé tesz. Az igazi művészet akkor jó, ha ott van benne ez a szeretet” – mondta Fabiny Tibor. „Harmathy András úgy fogalmazott, hogy az egyház közösségének templommá kell nőnie. Én úgy érzem, hogy mi most ehhez a templomhoz letettünk egy jelképes téglát ezzel a beszélgetésünkkel, és ez jó.”

Barna Bálint

58 • Karakter • parokia.hu

Ébredéstörténet Papp Ákos útja az alkoholizmustól a felépülésig, a haragtól az elengedésig, a szövegektől a képekig, a sötéttől a fényig, a fekete-fehértől a színekig, a rászorultságtól a rászorultak segítéséig, a tagadástól a kegyelem megéléséig.

„Sokan azt gondolják, hogy az utolsó pohár az, ami megárt, amit már nem kellett volna. De valójában az első pohár az, ami igazán ártalmas” – vallja Papp Ákos szociális és mentálhigiénés szakember, aki az alkoholizmus problémáját nem csak tanulmányai és munkája kapcsán ismeri, maga is megküzdött vele. Függősége közel harmincéves folyamat volt, még ha voltak enyhébb szakaszai is. Már öt éve tiszta és józan. Jelenleg a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) addiktológiai referense, a református drogmisszió Tisztás című rádióműsorának egyik szerkesztő-műsorvezetője, egy drogprevenciós projektben oktató, és több segítő szervezetnél tart szupervíziós, esetmegbeszélő csoportokat.

Saját tapasztalatai nemcsak abban segítenek, hogy jobban szót tudjon érteni más függőkkel, de olyan egyedi látásmódhoz is hozzásegítették, amely eleinte a költészetében, az utóbbi három évben pedig leginkább a fényképeiben ölt formát. Írásai több irodalmi lapban megjelentek már.

Karakter • parokia.hu • 59

Fotóiból és a hozzájuk kapcsolódó verseiből Ébredéstörténet – Eljöttem hozzád, hogy megszeresselek címmel rendeztek kiállítást 2019. június 17. és 28. között a budapesti Adna Caféban, amely később kibővített és újragondolt formában több másik helyen is megtekinthető volt. Ennek apropójából ültünk le vele beszélgetni, hogy meghallgassuk a függőségéből való felébredésének történetét.

Háborúban a világgal „Gyerekkoromban én mentem el apámért a kocsmába, amely nem mes�sze volt tőlünk” – emlékezett vissza Papp Ákos. „Mindig anyám küldött, hogy hívjam haza apámat. Hat-hét évesen azt láttam, hogy a kocsma gyönyörű hely, ahol az emberek vidámak, mosolyognak. Anyám meg otthon szomorkodott. Soha nem értettem, miért nem anyám jön a kocsmába, miért apámat akarja hazahívni a szomorú lakásunkba. Talán itt dőlt el, hogy azért is lesz a kocsma a bázisom, mert ott vidámak az emberek.”

Alkoholizmusának az első hat éve igen kemény volt. „Nem tudtam mértékkel fogyasztani az alkoholt, mindig kiütöttem magam. Nagyon hamar, huszonévesen már hatósági ügyeim lettek ebből. Próbálkoztam elvonókkal, ambuláns kezeléssel, pszichológussal, és el is értem kisebb sikereket.”

Ezután jött egy nagyjából tíz-tizenöt éves időszak, amikor visszafogottabban ivott. Ezalatt diplomákat szerzett, vezetői pozícióba került szociális területen, főiskolán oktatott, intézményt vezetett. Közben viszont ha kevesebbet is, de ivott. „Hiába értem el eredményeket a munkámban, én a világgal álltam háborúban. Mindig azzal küszködtem, hogy nem tudtam elhelyezni magam benne. Ebben nagyon jó oldószer volt az alkohol, hogy ne kelljen se a jövőn rettegnem, se a múlton szégyenkeznem. Soha nem voltam a jelenben. Nem voltam képes a konszolidált szociális ivásra,

60 • Karakter • parokia.hu

de az volt a rögeszmém, hogy bebizonyítom magamnak az ellenkezőjét. Kudarcot vallottam. Visszaestem.

Az ezt követő hat év olyan rossz volt, hogy majdnem belehaltam. Isteni csoda, hogy nem ez történt.”

Az ajtók záródnak Az alkohol mellett megjelentek a gyógyszerek és egyéb szerek is.

Ennek azonban csattanós lett a vége. „Intenzív osztályra kerültem, néhány hónapra megvakultam és megsüketültem; fogdába is zártak. A munkahelyemet otthagytam, és sokat voltam kint a parkban, mert nem szívesen mentem haza a páromhoz. Láttam, hogy nem bírja ezt elviselni. Nagyon rossz fizikai és szellemi állapotban voltam, egy fillérem sem volt. Ha másként nem, lopással jutottam alkoholhoz és gyógyszerhez. Borzasztóak voltak a reggelek, mert nem emlékeztem rá, hogy hol jártam. Néha az írásaimból tudtam meg, mit tettem. Két blogot is írtam akkoriban.

Blogoláskor bele tudtam bújni kitalált szereplők bőrébe, mint például Ökrös bácsiéba. Amiket a szájukba adtam, azokról én nem tudtam őszintén beszélni.”

Az elvonóról is kimászott inni, és amikor kiengedték onnan, első dolga volt, hogy begyógyszerezze és leigya

magát. „Akkor éreztem, hogy veszítettem. Minden ajtó bezárult: a munkahely, az egészségem, az anyagi helyzetem, a kapcsolatrendszerem. Volt, ami nem csak képletesen, hanem ténylegesen is: bírósági határozattal tiltottak ki egy kocsmából. Megszűnt a kapcsolatom mindenkivel és mindennel. Nemcsak az emberekkel, de a spiritualitással, a hittel, Istennel. Az ajtókat én zártam be. Az ivászat és a gyógyszer csak a jéghegy csúcsa volt.

De azzal kellett volna szembenéznem, ami alatta volt: az élettől való félelmemmel. Mindenkit gyűlöltem és hibáztattam, a szeretteimtől kezdve a sarki fűszeresen át Istenig.”

Találkozások „2014 nyarán a villamoson kóboroltam, kezemben egy flakon vodkával, és azt éreztem, hogy ezt az élet nevezetű játékot elveszítettem. Hogy nincs tovább. Legfeljebb néhány hónapom lehetett már csak hátra. És egyszer csak megkopogtatta a vállamat valaki, és megkérdezte, segíthet-e, mert látja, hogy bajban vagyok. Emlékezett rám egy elvonóról, amin mindketten részt vettünk. Ráírta a telefonszámát egy darab újságpapírra, hogy hívjam fel. Nézegettem pár napig a számát, de nem volt erőm felhívni, mert feladtam” – vallotta be Papp Ákos.

„Nem tudom, mennyi az esélye annak, hogy egy kétmilliós városban újra összefussak azzal az emberrel, de rá egy hétre megint találkoztam vele.

Amikor megláttam, hazudni akartam neki, hogy éppen most akartam hívni.

De láttam rajta, hogy nem az a típus, akit át tudnék verni. Ezúttal ő kérte el a számomat, és fura módon tényleg felhívott egy szerdai napon. Elvitt egy önsegítő anonim közösségbe, ahová mind a mai napig járok. Onnan indult a valódi józanodásom.”

A közösségben találkozott olyan emberekkel, akik azt mondták neki: „Tehetetlenek vagyunk, de van egy nagyobb erő, amelyre rá tudsz támaszkodni. Gondolj róla, amit akarsz; lehet felsőbb hatalomnak, lehet Istennek nevezni.” És ezután néhány nap múlva elmúlt a sóvárgása, és sikerült leállnia. „A korábbi érzéseim, mint a harag és a félelem, szép lassan eltűntek, és a helyükbe olyan furcsa és szokatlan érzések jöttek, mint a hála és a megbocsátás.

Béke és nyugalom töltött el. Ezt a felsőbb erőt ma már Istennek hívom.” „Megkerestem azokat, akiknek kárt okoztam. Rászántam közel egy évet, és bocsánatot kértem, a tartozásaimat és az általam okozott károkat pedig megfizettem. Nem csak emberek, intézmények is voltak ezen az

adóslistámon.” Visszatért a szakmájához is, és elhelyezkedett egy családsegítőben, ahol a főnökei némelyike korábban a hallgatója volt. „Kaptam újabb felkéréseket is, és most érdekes addiktológiai területeken mozgok. Ez már nemcsak hivatás, hanem szolgálat is a részemről.”

Fények és színek ébredése Papp Ákos három évvel ezelőtt talált rá a fotózásra. „Lett egy új telefonom. Véletlenül lenyomtam rajta egy gombot, és így sikerült lefotóznom egy esti hidat. És láttam, hogy ez milyen szép. Ez lett az én új kommunikációs csatornám. A képekkel ki tudom fejezni az érzéseket, tudok kapcsolódni a világhoz, átélni az öröm mámorát. Felfedeztem, hogy megjelentek a színek és a fények a fotóimon. És az életemben is.” Két éve abbahagyta a blogolást, helyette fényképezni kezdett, de írásai kapcsolódnak a képeihez. „Csak szöveggel együtt, történetként tudom értelmezni a képeket. Engem az izgat, hogy tudok-e így valamit kommunikálni, amiről egyébként nehéz beszélni. Az a munkám, hogy érzékenyítsem a kollégákat ezekre a témákra, de nem könnyű átadni mindazt, amit egy függő átél. Lehetne minderről ábrákat készíteni nyilak-

kal és jól megszerkesztett vázlatpontokkal, beszélhetnék konfrontatív terápiáról, Minnesota-módszerről és hasonlókról; de az érzékeltetést fontosabbnak tartom. Erre alkalmas a képi nyelvem.”

Nem tartja magát fotóművésznek, de nyomon követi az online szakmai csoportokat. Volt, ahol megmondták, hogy nem jók a képei, az egyiket törölték is a közösségi oldalról. „Az az érdekes, hogy régebben ezen nagyon kiakadtam volna. Most elfogadtam. Ők jobban értenek hozzá, drágább fényképezőgépeik vannak, és más oldalról közelítik meg az egészet. Én nem a technikai szempontokat tartom az elsődlegesnek, hanem az egyéni látásmódomat.” Ennek ellenére szeretne tanulni a profiktól, ezért maradt tagja a csoportnak. „Én egyszerre több képet látok egy kompozícióban. Ezért nem zavar, ha az aranymetszést, harmadolást és más szakmai elveket nem követek.

A fotóim legfőbb értékei: a természetesség, őszinteség, egyszerűség.

Egészen minimális az utólagos szerkesztés, mert mindig izgat, hogyan tudom úgy megragadni az adott témát, hogy ne kelljen érdemben átdolgozni. Inkább ötvenszer lefotózom ugyanazt. Szakmailag így fejlődök. Ma már vannak olyan fotóim, amelyekre a hozzáértők is azt mondják, hogy önállóan megállják a helyüket.”

Függő stációk és lemeztelenedés A kiállítása egyaránt építkezett a hároméves, rosszabb minőségű fotókból és a néhány hónapos, kiforrottabb képeiből is, a melléjük rakott szövegei pedig túlnyomórészt még illuminált állapotban születtek annak idején. Tudatosan hagyta érintetlenül a vállalhatatlanabb fotókat, mert úgy véli, a kontextussal együtt érvényesül a kifejezőerejük. Sokszor pont a jó minőségű képeket kellett elengednie, ha nem az adott történetet erősítették. „A tökéletlenség része

Karakter • parokia.hu • 61

az egésznek. A billenő forma is ráerősít a tartalomra.”

Előre megtervezte, hogyan fogja kirakni a képeket az Adna Caféban, de ott kiderült, hogy nem lehet a védett falra ragasztani. Már beletörődött a kiállítás elmaradásába, amikor megtalálták a legkifejezőbb megoldást. Vastag gémkapcsokból fűzött láncokkal akasztották fel a fotókat: a függőség stációi így függő helyzetben kerültek ki. A felrakás önmagában is alkotás volt. „Amikor úgy tűnik, hogy veszve van minden, és megadom magam anélkül, hogy hibáztatnék érte bárkit is, akkor Isten megoldáshoz vezet. Hálás vagyok Neki ezért.”

Egy-egy stáció hét-nyolc képből és egy szövegből állt össze, és kerülte a túl direkt utalásokat. „A képeimbe belelátható más is, nem csak az alkohol. Bármilyen függőség vagy krízis” – magyarázta. „Fotóztam Jézusábrázolásokat és kereszteket is, de ezek túl egyértelműek lettek volna ide. Nem akartam semmit a látogatók a szájába rágni. Döntse el a befogadó, hogy mi az, amit lát!” Hogy nem csak keresztyén kontextusban értelmezhetőek a művei, azt mutatja az is, hogy Levitáció című képe különdíjat nyert a Buddha FM pályázatán.

Azóta több helyre is meghívták már a kiállítását, így az sokszor újjászülethetett átgondolt formában. „Eléggé lemeztelenedtem, mert nagyon lehet sérülni egy kiállítással” – vallotta meg. „Igyekeztem erre felkészülni. Nagyon kell vigyáznom arra, hogy az egóm ne nőjön túl nagyra. Nem szabad elszállnom magamtól, és a helyén kell tudnom kezelni a dolgokat. A kiállítások utánra pihenést terveztem, de egyre több megkeresést kapok. Át kell gondolnom, hogy mennyit bírok el.”

Biztonságot ad „Nehezen tudok közösségben feloldódni, de ha van nálam fényképezőgép, akkor meg tudom tenni, hogy néha kilépek és fotózok. Ez bizton-

62 • Karakter • parokia.hu

ságot ad. Legutóbb például borkóstolóra vittünk egy francia társaságot, és előtte mérlegelnem kellett, hogy ez számomra mennyire lesz veszélyes. De volt nálam fényképezőgép, és az segített” – mesélte Papp Ákos. „Nagyon érzékeny vagyok, és komoly gondjaim vannak az érzések kifejezésével, de a képek rengeteget segítenek ebben is, és a gondolkodásom összpontosításában is.”

Szerinte a világban való boldogulás egyik legnagyobb titka, hogy megtanuljuk kezelni az érzéseinket. „Nehéz volt józanul, szer nélkül visszatérni a mindennapokhoz. Nyilván azért még naponta küszködök a félelmeimmel. A fotózás és az írás megkönnyíti ezt, és amikor a kettő összekapcsolódik egy új alkotásban, az felszabadító.

Van másoknak mondanivalóm, és akik érintettek, azok ráéreznek erre a nyelvezetre. Szeretek alkotni és boldog ember vagyok tőle, de nem tudnám csinálni, ha nem lenne meg hozzá a hitbéli erő.”

Felépülő segítő Bár elsősorban a továbbképzés a feladata, hajléktalan szenvedélybetegek egy csoportjával is foglalkozik. „Szeretnék hajléktalanokat fotózni.

Nem a portréjuk érdekel, hanem a történetek. Nem a markánsan megfogható, szenvedő tekintetet akarom megragadni, ahhoz elég lenne a professzionális technika” – mondja. „Értek a nyelvükön, sokukkal együtt voltunk az elvonón is. Tudják, hogy érintett vagyok, és megadtam a mobilszámomat nekik. Bár addiktológiai szakemberként dolgozom, inkább felépülő segítőnek definiálom magam.” „Sorstársként megérzem, ha valaki nem szabadult még meg a függőségtől. Ezt szakmai alapon nem igazán lehet eldönteni, de én látom rajta” – magyarázza. „Ilyenkor is kell segíteni, mert a sok kicsi sokra megy.

Az én szabadulásomhoz is hozzátett valamennyit minden olyan segítség, amely önmagában kevésnek bizo-

nyult. Ezek összeadódnak. Aki túléli, annak hosszú távon hozzájárulhatnak a gyógyulásához. De nem mindenki éli túl a mélypontot. Ehhez olyan kegyelmi állapot is kell, mint amilyenben nekem volt részem.”

Másoknak átadni „Korábban azt hittem, az a szabadság, ha azt tehetem, amit akarok. Most már tudom, hogy az igazi szabadság: tudni nem azt tenni, amit szeretnék. Képes vagyok a lemondásra. Borzasztóan nagy hála van bennem, ezért tudom másoknak is átadni azt az üzenetet, hogy van esély, van remény” – vallotta meg Papp Ákos. „Egy orvos ismerősöm szerint nagyon nagy akaraterőm van. De ez nem így van, mert magamtól nem volt erre elég erőm.” „Én úgy éltem meg mindezt, hogy megkegyelmeztek nekem. Isten küldte nekem azt a szakállas embert a villamoson, akit alig ismertem. Sose tudhatom, mikor kell nekem hasonló szerepet betölteni valaki más életében.

Sok ilyen találkozás van, és nincsenek felesleges mondatok. Bármelyik – összeadódva minden más segítséggel – elérheti a változást. Mindenkivel leülök egy kávéra, aki megkeres. Ez is a jóvátételem része.”

Barna Bálint Képek: Stépán Virág és Papp Ákos

OLVASTUK – AJÁNLJUK ÚJ KÖNYVEK A KÍNÁLATBAN

Biblia – Az ősi történetek

(Scolar és Vivandra Kiadó, szerzők: Frédéric Boyer és Serge Bloch) Hogyan lehet képpel és közérthető nyelvezettel átadni Isten Igéjét úgy, hogy megmaradjon annak összetettsége? Szükségszerű-e, hogy egy adaptáció beszűkítse az értelmezési kereteket? Hogyan lehet valami egyszerre örök érvényű és korszerű? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Frédéric Boyer író és Serge Bloch illusztrátor, amikor elkészítették a Biblia – Az ősi történetek című könyvüket. A több mint ötszáz oldalas mű az Ószövetség harmincöt könyvét dolgozza fel mintegy kétezer rajzzal és újragondolt szövegezéssel, a kötet végén pedig a hátteret megmagyarázó jegyzetek találhatóak. A végeredmény rendkívül összetett – annak ellenére, hogy a képek minimalisták, a szövegrészek pedig rövidek és tömörek. Ez a töménység üdítő és élvezetes, és nemcsak felnőttek, de fiatalok számára is könnyen emészthető. „Azt akartuk, hogy ez a feldolgozás egyszerre legyen klasszikus és modern, és bármely család együtt olvashassa” – fogalmazott Serge Bloch illusztrátor egy tavalyi nyilatkozatában. Frédéric Boyer harmincöt könyvet választott ki az Ószövetségből, és őt kérte fel a rajzok elkészítésére. Együttműködésükből nem csupán közös könyv készült, hanem egy harmincöt részből álló animációs filmsorozat is, amelynek epizódjai megtekinthetők YouTube-on. A magyar fordítás Pacskovszky Zsolt munkáját dicséri, aki remekül eltalálta azt a stílust, amely egyszerre mély és szórakoztató, könnyed és magával ragadó.

A nagy történet

(Kálvin Kiadó, szerzők: Craig G. Bartholomew és Michael Goheen) Az egyház küldetésének előfeltétele, hogy lássa, a Biblia nem csupán erkölcsi és hitelvek gyűjteménye, hanem egyetlen összefüggő történet. Ezt a történetet tekinti át Craig G. Bartholomew és Michael Goheen A nagy történet című könyve, amely a Kálvin Kiadó gondozásában jelent meg magyarul. A mű nem magas teológiai értekezés, hiszen az a célja, hogy segítsen az olvasónak megérteni a Szentírás nagy és igaz történetét, ami a teremtéssel kezdődik, végigvonul a világtörténelmen, és az új ég és új föld megteremtéséig tart. Hol kezdődik a világ, mi a történelem értelme és hová tart ez a világ? Michael Goheen a magyarországi könyvbemutatón kifejtette: a keresztyén életről gyakran úgy gondolkodunk, mint aminek a célja az, hogy bejussunk a mennybe, amikor meghalunk, és ott örökké éljünk, ám ez nem a teljes igazság. „Az egyház mindig is azt hirdette, hogy a testünk fel fog támadni a halálból, és az Isten városa érkezik meg a teremtettekhez, nem ők szublimálnak a mennybe. Nagy hang hallatszik, ahogy kezdetben is. Isten tehát a teremtettséget állítja helyre, hogy olyan legyen, amilyennek szánta – erről szól a bibliai történet.” A történet lényegéhez pedig hozzátartozik, hogy Isten hogyan végzi el mindezt. „A keresztet gyakran vallásos szimbólumra szűkítjük, de ha igaz a Biblia, a történelem legfontosabb eseménye Jézus kereszthalála és feltámadása. Krisztus a kereszten magára vette a világ minden gonoszságát, feltámadásával pedig elkezdődött az új teremtés, és ez fog kiterjedni az egész világra. Részt venni a feltámadásban a Lélek munkája által, ott, ahol vagyunk – ez az Istentől kapott küldetésünk.”

Karakter • parokia.hu • 63

Keresztyén misszió ma

(Kálvin Kiadó, szerző: Michael Goheen) „A mai keresztyén egyház missziója és a Szentírás kapcsolata olyan, mint egy Shakespeare-dráma, aminek megvan az eleje, a közepe és a vége is, de a kettő között elveszett egy része, és az a feladat, hogy Shakespeare-ben nagyon jártas színészek, akik ismerik az addigi szöveget, játsszák el a hiányzó részt” – Michael Goheen N. T. Wrighttól idézte ezt a gondolatot a Kálvin Kiadó gondozásában megjelent könyvében, amelyet Czövek Tamás fordított magyarra. A Keresztyén misszió ma című könyvről a kiadó igazgatója, Galsi Árpád beszélt egy konferenciával egybekötött könyvbemutatón. Mint mondta, a jól strukturált, eredetileg tankönyvnek íródott mű vállaltan elkötelezett evangéliumi keresztyén szellemben íródott, ugyanakkor figyelembe veszi a keresztyénség felekezeteken átívelő voltát történelmi és földrajzi távlatban is. „Az egyház missziója mindig kontextuális. Az evangéliumban kell gyökereznie, ugyanakkor tekintettel kell lennie a korra és a földrajzi helyre.” Goheen könyvében szó esik arról is, miként lehet helyesen tanúskodni a Biblia igazságáról a vallási pluralizmus világában, és a városokról is, amelyek missziói szempontból meghódítandó területek. Feldolgozza a történelmi, ökumenikus, illetve globális valóságból eredő lehetőségeket és kihívásokat, majd ezekre alapozva keresi Jézus Krisztus mai egyházának teljességre törekvő tanúskodásának lehetőségeit élettel, szóval és tettel.

A könyv kitűnő bevezető a missziológia területébe minden érdeklődő számára, így nem csak a teológia szerelmeseinek ajánlható.

Reziliencia

(Harmat Kiadó, szerző: Paul Ch. Donders) Az életet általában rövid sprintekben mérjük, pedig az inkább hosszútávfutás, amelyhez megújuló energiaforrásokra van szükségünk. Kutatások szerint leginkább a szociális munkásokat, a lelkészekek, a tanárokat és az egészségügyben dolgozókat fenyegeti a kiégés veszélye. Vagyis azokat, akiknek a hivatása szorosan kapcsolódik személyiségükhöz, és egész lelkükkel elkötelezettjei az általuk szolgált ügynek és az embereknek, akikkel kapcsolatba kerülnek a munkájuk során. Magyarországon a társadalom 16 százalékát veszélyezteti a kiégés. „Meg kell tanulnunk megállítani magunkat, míg nem késő, de a lelki ellenálló képesség fejlesztése fontos azután is, hogy szakítottunk régi szokásainkkal” – állítja Paul Ch. Donders közép- és felsővezetői tanácsadó, tréner, a Reziliencia című könyv szerzője. A szakember hangsúlyozza: elsősorban mi magunk tartozunk felelősséggel testi-lelki egészségünkért. Ezt ő is saját kárán tanulta meg, most, 62 évesen pedig állítja: sokkal egészségesebb, mint 40 évesen, amikor elkezdett a rezilienciával foglalkozni. A reziliencia, azaz a lelki ellenálló képesség fontos eleme a múlttal való megbékélés és az érzelmi stabilitás, a realista optimizmus, a problémamegoldó képesség, a képességek kamatoztatása, az önfegyelem, a tudatosság és a szenvedély, valamint az egészséges kapcsolatok. Hogy mit jelent mindez a gyakorlatban és hogyan fejleszthetők ezek a készségek, arról többet megtudhat Paul Ch. Donders Reziliencia című könyvéből, amely a Harmat Kiadó gondozásában jelent meg magyarul.

64 • Karakter • parokia.hu

Hit a vezetésben

(Harmat Kiadó, szerző: Kovács Ágnes Lilla) Kikezdhetetlen elszántság és mélységes alázat – a vezetéstudomány másfél évszázados kutatás után fedezte fel a jó vezető két legfontosabb tulajdonságát.

A vezetésre hivatottak emellett általában több nélkülözhetetlen emberi képességet is kiemelnek, mint az önismeret, a szellemi nyitottság vagy a hatékony kommunikáció. Lehet-e hívő emberként megalkuvás nélkül üzleti sikereket elérni ma Magyarországon? A Harmat Kiadó gondozásában megjelent Hit a vezetésben című könyvben tíz keresztény vezető ad választ a kérdésre, emberek, akik morális dilemmák, korrupciós kísértések, magánéleti viszontagságok közepette igyekeznek a hitük szerint élni. Nemcsak vezetnek másokat, hanem meg is erősítik őket, és a beszélgetésekben megmutatkozik, hogy a kettő egyensúlyának megtalálása igazi művészet. A szerző, Kovács Ágnes Lilla közgazdász, újságíró, kommunikációs szakember kérdéseire adott válaszok teszik hitelessé a könyv címét: az Istenbe vetett hit óriási erőforrást ad a jó vezetéshez szükséges alázat megéléséhez, ugyanakkor a hit a vezetés jelentőségében bátorít a kitartásra az elszántságban. A tíz vezető egyenként vall Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatáról és arról, milyen kihívásokat, megpróbáltatásokat és áldásokat jelent krisztusi módon viszonyulni beosztottakhoz, felsővezetőkhöz, rokonokhoz, ügyfelekhez. Életükből mi, olvasók, akkor is erőt meríthetünk, tanulhatunk, ha nem vagyunk vezető pozícióban, hiszen kapcsolatainkban, szemléletünkben ugyanúgy szükséges fejlődnünk, mint bármilyen vezetőnek.

A Hópárduc felesége – Életem Erőss Zsolttal

Sterczer Hildával beszélget Révész Szilvia (Harmat Kiadó) Az élettörténetek sokszor nem egy emberről szólnak, hanem mindannyiunkról.

Révész Szilvia A Hópárduc felesége – Életem Erőss Zsolttal című interjúkötete éppen ezért nem csak a címszereplő Sterczer Hildáról, a híres hegymászó özvegyéről szól, hanem azokról az élethelyzetekről is, amelyekhez hasonlókat szinte mindenki átélt már. Hiszen magasságokkal és mélységekkel nem csupán a férjét alig harmincévesen elvesztő, kétgyermekes hegymászófeleségnek kellett szembesülnie – a mi életünknek is megvannak a maga nyolcezresei.

Sterczer Hilda példája arra tanít minket, hogy ilyenkor sem vagyunk egyedül: egyrészt sokan átélnek hasonló próbatételeket, és ez teljesen normális; másrészt Isten gondoskodik arról, hogy legyen erőnk az utunkhoz. „Egy nyolcezres megmászása után lejönni a hegyről az mindig olyan, mint egy másik nyolcezres megmászása. Ezért szoktam azt mondogatni, hogy egy hegymászónak két feladata is van egy expedíció során: feljutnia a csúcsra és leérkeznie onnan. Mindkettő embert próbáló. Az én lejövetelem a gyászfolyamat volt. Hullafáradtan, sok teherrel haladni, miközben jön egy óriási médialavina – ez külön túlélési folyamat. Nagyon könnyű elbukni benne. Az, amit átéltem, amiről a könyv is szól, az az én életbe való visszatérésem volt” – vallotta meg az interjúkötet bemutatóján. „Közben arra is ráébredtem, hogy Isten nem azért van, hogy minden hajszálamat épségben megőrizze, hanem abban segít, hogy képes legyek továbbmenni a nehéz helyzetekben is. Mert nem kell egyedül küzdenem.”

Karakter • parokia.hu • 65

Púpba csomagolt szárnyak Ha saját magam és az élet tökéletlensége miatt nem adom fel a jó iránti vágyat, ha nem leszek cinikus és megkeseredett, ugyanakkor nem próbálok olyan utópisztikus valóságban hinni, amit még az evangélium sem támaszt alá, akkor ott, középen van egy élet, amiben az ember tökéletlensége találkozik a megváltás erőteljes, megállíthatatlan munkájával.

A bátyáim nem kedveltek különösebben, amikor kicsi voltam. Megértem, szerintem is idegesítő kisgyerek voltam. Élesen él bennem a pillanatok emléke, amikor sóvárgok azután, hogy részese lehessek mindazoknak a mókáknak, amelyekből kiközösítettek. Ez az érzés végigkísérte az életemet. Már idősebb fejjel, középiskolában, bőven az okostelefonok megjelenése előtt kifejlesztettem a saját FOMO-mat. Azaz az attól való félelmet, hogy lemaradok valamiről (a FOMO a „fear of missing out” angol kifejezés rövidítése – a szerk.) Mindig máshol szerettem volna lenni: jobb fejekkel, idősebbekkel, lazábbakkal. De valami mindig hiányzott. Nem volt elég pénzem, nem volt jó ruhám, nem voltam elég jófej, nem passzolt a stílusom és így tovább. Az irigység, a mohóság, a sóvárgás, az elutasítottság mindennapi érzések voltak számomra.

Irigynek lenni nem buli. Nemcsak hogy nem kapsz meg valamit, amit szeretnél, de közben szégyelled is magad. Tehetetlen, mocskos érzés.

66 • Karakter • parokia.hu

Kifordítja az embert, kicsinyessé tesz. Pici leszel és üres. Ez egyike azoknak a jellemhibáknak, torzulásoknak, tipikus bűnöknek, amelyek az én életemre jellemzőek. Minden élettörténet és személyiség más. Ez az én púpom.

Mindezt azért írtam le, hogy kicsit közelebb hozzam az olvasókhoz azt, amiről ezután fogok írni. A legtöbbünk amikor gyengeségről, az élete árnyékos feléről beszél, nem tudja igazán érzékletesen átadni, mire is gondol. Amikor arra utal, hogy küzd magával, kívülről inkább a hősiesség képét sugallja. Ha viszont olyanokkal beszélek, akik a húszas éveiket maguk mögött hagyták, ezeknek a küzdelmeknek a súlya megnövekszik. Mélyebb önsimeret birtokában és a küzdelem hosszabb megtapasztalása után egyre többen vagyunk, akik igazán megütközünk azon, hogy mikkel kell szembenéznünk saját lelkünk legmélyén.

Ha az én esetemben a FOMO-ról vagy az irigységre való hajlamról beszélek, akkor valami olyanra utalok, amitől a saját gyomrom is fel-

fordul: a lényem legembertelenebb részére, olyan állapotra, amit bármikor szívesen elrejtenék a világ elől.

Kétségbeesett küzdelem ez, és mindenről álmodtam az életem során, csak arról nem, hogy bármikor is hasonlítani fogok egy sarokba szorult, irigy Gollamhoz. És ez csak egy a sok torz részem közül.

Hiszem, hogy nem vagyok egyedül. Ahogy körbenézek a harmincas barátaimon, egyre többször látom azt a kétségbeesést embereken, amit az vált ki, hogy rádöbbennek, olyan dolgot találtak az életük egy-egy területén vagy saját magukban, amiről sose álmodtak. A húszas éveinkben biztosak voltunk benne, hogy a csatát megnyerjük, és mire „valódi felnőttek” leszünk, mindezeket hátrahagyjuk. A fiatalság reménye és az önismeret hiánya valahogy könnyített azon a terhen, hogy mekkora a különbség a való életünk és az álmaink között. Szupermennek képzeltük magunkat, de egy idióta néz vissza ránk a tükörből. Kevés húszas éveiben járó emberen látom ennek a felismerésnek a valódi fáj-

dalmát. Viszont annál több harmincason. Nem is meglepő, hogy ezekben az években indulnak el sokan a keserű megöregedés útján, válnak hitehagyottá, éreznek minden addiginál nagyobb kísértést arra, hogy megmentsék magukat, kezdik megkérdőjelezni a valódi változás lehetőségét, vagy hagyják eluralkodni az áldozatmentalitásukat.

Van kiút?

Jézus azt mondja, az igazság szabaddá tesz. Mi tehát az igazság?

Az igazság nem teljesen az, hogy a hit, a teológia, a felkenetés megfelelő receptje által végre átélhetjük az áttörést, amely küzdelemmentes élethez vezet. Ezt utópiának hívják.

Az utópiába vetett hitet illetően mi, keresztények sokszor nem különbözünk a világ bármely más emberétől, és ez nagy hiba. Mélyen tudunk hinni abban az utópiában, hogy egy következő konferencia, egy következő bibliaóra, önmagunk újra odaszánása elhozza a boldog és küzdelemmentes életet, akárcsak egy új autó, egy nagy szerelem vagy egy előléptetés. Az evangélium igazságának, Jézus tanításának viszont része az emberi bukottság valósága. Amikor pedig küzdelemről beszélek, az életről beszélek, ami a bukás árnyékában zajlik számunkra is, akik az evangélium követői vagyunk. Ez a küzdelem pedig sokkal ocsmányabb, mint azt az elején be mertük vallani magunknak. Ez a küzdelem arról szól, hogy sokévnyi tanulás, megtérés, átütő pillanatok és „betöltekezések” után is ott találom magamat, hogy Gollamként magamban beszélve a számomra legundorítóbb jellemvonások valamelyikével kell újra csatát vívnom.

Amikor hitre tértem, bevallom, nem erre számítottam. Sokszor elcsüggedtem emiatt. Arra gondoltam, talán az evangélium nem is valóság. Sőt, még kívánatosabb gondolat

volt, hogy az evangéliumot elhagyva talán egyáltalán nem is kéne morális szempontból gondolkodnom magamon, csak „élvezhetném az életet”. Átjárt engem is az átvertség érzése, és titkon áldozatnak gondoltam magam. „Miért ennyi küzdelem?!” Szerettem volna ragyogni, helyette púpos vagyok. Szerettem volna mosolyogva, békét sugározva élvezni az életet; nagyvonalú, hálás, jó kedélyű, kellemes lenni. Viszont sokszor nem ez vagyok. „Van értelme küzdeni?” – tettem fel magamnak sokszor a kérdést.

Van. Pontosan a szabadság miatt.

Paradox módon egy idő után kezdett összeállni a kép, hogy a küzdelmes élet maga a szabad élet.

A szabadság akkor a miénk, amikor a saját életünket se nem fanatikus küzdelemtagadással, se nem cinikus feladással, hanem egyfajta rendíthetetlen reménységgel, de átöleljük, felnőttként, felelősen.

Elfogadjuk, hogy ez a mi életünk, és nem csak számunkra küzdelem az élet. Nem csak velünk történt olyan, amitől áldozatnak érezhetjük magunkat. Magunkhoz öleljük, vállaljuk a küzdelmet, emberként, aki nem szeretett volna megtört lenni soha, mégis az, sőt, még felelős is érte, ezért soha nem dőlhet hátra és mondhatja azt, hogy kit érdekel, az élet úgy, ahogy van, pocsék. Ha saját magam és az élet tökéletlensége miatt nem adom fel a jó iránti vágyat, ha nem leszek cinikus

és megkeseredett, ugyanakkor nem próbálok olyan utópisztikus valóságban hinni, amit még az evangélium sem támaszt alá, akkor ott, középen van egy élet, amiben az ember tökéletlensége találkozik a megváltás erőteljes, megállíthatatlan munkájával. Olyan élet, amelyben az ígéret egy magról szól, ami romolhatatlan; olyan Istenről, aki nem vádol, és mindent a javunkra fordít; olyan erőről, ami bennünk él, és amellyel feltámadt Krisztus a halálból. De ennek az erőnek a természete Pál szerint a lélek és a test küzdelmében jelenik meg a mindennapi valóságunkban. „Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek.” (Efézusiakhoz írt levél 3. rész, 16-17. vers) A modern kultúra szülötteiként nehéz belátni, hogyan rejtőzhet a szabadság és a megnyugvás pont a küzdelemben. Ám az örökkévalóságnak ezen az oldalán „rendben lenni” egyenlő azzal, hogy küzdünk.

Ezen az úton – és csak ezen – biztos ígéretek öveznek. Péter azt írja: „Az ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket.” Ezen az úton ott lesz mindaz, ami az életre és a kegyességre való. Sőt, Péter így folytatja: „Ezek által drága és hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban.” (Péter második levele 1. rész 3-4. vers) Ez a küzdelem nem kétségbeesett, és nem kevesebb ajándéka van, minthogy az idióta mellett Krisztus is visszanéz ránk a tükörből. Isteni természet részesei vagyunk.

Karakter • parokia.hu • 67

Lépten-nyomon találkozom olyan emberekkel, akik kétségbeesett küzdelemről számolnak be azért az életért, amit igaznak és jónak tartanak, mindeközben a környezetük inspirációt, bátorítást és reményt kap tőlük.

Félelmetes kettősséget élnek meg, mert bár az élet külső és belső megtörtsége újra megrogyasztja térdüket, kívülről erő és szépség árad belőlük. Hogy lehet ez? Nem tudom. Újra csak látom megvalósulni annak a titkát, ahogy Krisztusban találkozik az emberi élet megtörtsége a megváltás erejével.

Púpba csomagolt szárnyak Végül talán az a legmeglepőbb az egészben, amiről Péter az első levelében ír: „Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.

Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak

68 • Karakter • parokia.hu

bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre.” (Péter első levele 1. rész 5-7. vers) A küzdelem nemcsak normális, a küzdelem nemcsak ígéretek útján vezet, a küzdelem közben nemcsak Krisztushoz válunk hasonlóvá, hanem úgy látszik, ezek a nyomasztó részei az életünknek tartogatják a legnagyobb dicsőséget számunkra. A megváltásunk legragyogóbb és sokszor legfontosabb részei rejtőznek Gollamban, akitől leginkább megszabadulnánk mi is, pont úgy, mint Frodó. Frodó azonban Gollam nélkül nem tudta volna beteljesíteni a küldetését. Mi magunk úgy örülnénk, ha a magánytól, társfüggésre való hajlamunktól, indulatkezelési problémáinktól, folyamatos önsajnálatunktól vagy bármi más notórius jellemhibánktól megszabadulva végre átölelhetnénk az életet, amely dicsőséget és jutalmat hoz. Ha nem lennénk ilyen diszfunkcionálisak, akkor végre Isten teljessége lehetne a miénk! Ha megszabadulhatnánk ettől a nemkívánatos púptól, úgy futnánk a pályát, ahogy igazán kéne, ahogy igazán szeretnénk!

Viszont itt az ideje nem álmaink életét átölelni, hanem a küzdelmeinket. Az ígéret szerint ugyanis úgy tűnik, hogy Isten teljessége elérkezett hozzánk épp mindennapi küzdelmeink által. Az aranyló, tűzben kipróbált, jutalmat és tisztességet hozó hitünk elengedhetetlen részei ezek a küzdelmek.

Ott vagyunk, ahol lennünk kell.

Megnyugodhatunk.

Majdnem húsz éve olvastam egy történetet egy kisfiúról, aki az állatkertben sétált az anyukájával, amikor az egyik ketrec előtt találkozott egy púpos emberrel. Annyira meglepte a dolog, hogy hangosan rákérdezett: „Mi az ott a hátadon?” Az anyja kínosan próbálta odébbhúzni a gyereket, de a púpos megszólalt: „Az púp, kisfiam. Beteg vagyok.”A kisfiú pár másodperc gondolkodás után megszólalt: „Szerintem nem betegség, hanem abban angyalszárnyak vannak. Te nagyon szerencsés vagy.

Amikor meghalsz, azokkal fogsz felszállni a mennybe.”

Hamar Dániel

Almás pite – Jaj, Nagyi! Én olyan magányos vagyok! – nézett rá nagy, barna szemeivel és egy tizenkét éves lány összes komolyságával, fájdalmával.

Nagyi letette az almát, amit reszelt, gyorsan megmosta a kezét, és kis unokája mellé telepedett a régi, kopott, hajdanában zöld kanapéra.

Az almás pite várhat. És az is, hogy kimondja azokat a mondatokat, amik elsőként születtek benne: „De hát itt vagyok és vannak barátaid, no, és a szüleid…”

Nem szólt, csak rámosolygott. Fájós háta mögé párnát tett, próbált kényelmesen elhelyezkedni, remélve, hogy hosszan fognak beszélgetni.

– Magányos? Kicsi Kincsem. Az nagyon nehéz lehet.

– Igen, engem senki nem ért. Tudod, én más vagyok, mint a többiek. És ez így olyan nehéz. Olyan akarok lenni, mint ők! Mint Lili. Ő olyan szép is, és kedves. És, persze, okos. Mindig tudja, hogy mikor mit kell mondani.

Barátságos. Még a fiúkkal is tudja, hogy kell beszélni.

– És te? Te milyen vagy?

– Én? Hát én… Apa mindig azt mondja, hogy olyan vagyok, mint te.

Ez a válasz meglepte. Nem erre számított.

Hátradőlt. Fáradt, öreg kezébe vette a kislány kezét. Megsimogatta. „Tudod, sokáig én is azt hittem, hogy magányos vagyok. És más, mint a többiek. Talán valamennyire az is voltam. Furcsa, különleges, nehéz természet, abnormális, ilyesmiket hallottam magamról. És el is hittem.

Elolvastam sok könyvet, kutattam, hogy ki vagyok, miért vagyok ilyen.

Bezárkóztam. Sajnáltam magam.

Csak azokat a helyzeteket láttam, amik azt bizonyították, hogy más vagyok. Egy idő múlva már nem is akartam olyan lenni, mint a többiek.

Egyre jobban kirekesztettem magam a világból. Megteremtettem a saját kis világom. Egy ideig jól éreztem ott magam. Biztonság volt. De szeretet nem sok. Egy ideig el tudtam hitetni magammal, hogy jól van ez így, de egy idő után hiányozni kezdett az Élet. Ekkor következett a legnehezebb időszak az életemben.

Küzdelmes, fájdalmas napok, hetek.

Nagyon-nagyon nehezen találtam

meg magam ebben a zűrzavarban. És azt, hogy ki akarok lenni, hogyan akarok élni. Hogyan akarok kapcsolódni. És kihez. Abban biztos voltam, hogy Jézushoz igen. Ő volt az, Aki mutatta, hogy ki vagyok. Biztosan, sziklaszilárdan, még akkor is, amikor már én magam sem tudtam, a vis�szajelzések tengerében pedig már fuldokoltam.

Tudod, az emberek tükröt tartanak. És mi ezekből a tükörképekből próbáljuk összerakni magunkat. De ezekben a tükrökben összekeveredik az, aki tartja, és te magad.

Nem mindegy, hogy fényben áll a tükörrel valaki, vagy árnyékban. Nem mindegy, hogy szemben veled, vagy melletted. És nem mindegy, hogy csak hirtelen odadugja az orrod elé azt a tükröt, vagy hosszan nézheted. Az is lehet, hogy törött az a tükör valami miatt. Fontosak ezek

Karakter • parokia.hu • 69

a képek magunkról. Néha el kell vonulni velük, megnézegetni őket.

De nem szabad, hogy csak ez számítson, hogy csak erre tekintsünk.

Sokszor vágytam két gépre. Egy időgépre, amivel akár az Édenkertig visszamehetek, és végignézhetek napjainkig ezen a világon. Tudom, hogy felfoghatatlan lenne az a rengeteg változás. A testünk, a természet, a technika, a növények, az állatok, az agyunk…

Ezért kellene egy másik gép. Amivel az ember lelkét látnám. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ha ebbe a gépbe belenéznék, akkor azt látnám, hogy a lelkünk az egyetlen dolog, ami az Édenkert óta nem változott.

A lelkünk az édenkerti állapotokra teremtetett. Arra, hogy alkonyatkor Istennel sétálgassunk. Ott lenne otthon.

Te meg én talán ezért illeszkedünk nehezebben a világhoz.

Mindenkiben megvan a hiány, a vágy. Mindenki hordozza ennek a sebét, senki nem tud ehhez a rengeteg változáshoz az ő édenkerti lelkével illeszkedni. És mindenki próbál. Mégis. Hisz nem tehetünk mást.

70 • Karakter • parokia.hu

Nekem és neked talán nehezebb.

Fájdalmasabb. Tovább tart.

Máig emlékszem arra a tavaszi reggelre, amikor a hullámok hátán, a nagy viharban megérkezett hozzám csendesen, halkan az az érzés, hogy ebben a világban akarok élni.

Ebben a félelmetes, érthetetlen, csúnya világban. És szeretni akarok.

Lelkemből.”

Hetvenöt év alatt keserű és édes morzsákból összegyúrt már egy kis cipónyi bölcsességet. De így mindezt nem mondta ki. Hanem csak még közelebb húzta magához a kicsi lányt. Megsimogatta fényes, fekete haját. Belenézett nagy, gesztenyebarna szemeibe: – Holnap délután hívjuk át Lilit.

Hadd nézzem meg magamnak azt a lányt! Most pedig, gyere, süssük meg ebből a megbarnult almából a világ legfinomabb pitéjét mi, ketten.

Már mosolygott. Mire ő nehézkesen, lassan felállt, a lány már a konyhából kiáltotta:

– Tegyünk bele sok fahéjat! Apa és nagyapa is úgy szereti. És holnap hívjuk át Ágit is! Jaj, Nagyi! Úgy szeretlek!

Nem telt bele sok idő, és fahéj illata töltötte meg a lakást és még valami más is. Valami édes, lágy, men�nyei illat.

Rácz Kornélia

A részvétel a fontos Miért így ünnepeljük a karácsonyt? Miért ajándékokkal, karácsonyi vásárokkal, fényekkel, adventi koncertekkel, adományokkal, családi összejövetelekkel vagy wellness-programokkal?

Mi indítja az embereket ma, hogy így formálják az ünnepet? Pusztán a hagyományok, a szokások, a mindenki-így-csinálja törvénye?

Talán a jelenlét, az ünnep történésének átélése és vágya hajt minket.

A mai ember is meg akarja élni az ünnepet, még ha ez nem tudatosul is benne. Része akar lenni, nem akar ki- vagy lemaradni róla.

Ezért válik fojtogatóvá a magányosok karácsonya. Mert úgy érzik, hogy kívül rekedtek. Nem tudnak részt venni az ünneplésben, bekerülni a történések sűrűjébe. A karácsony közösségi ünnep, hívőknek és nem hívőknek egyaránt. Aktivitást kíván, mozdulást, teljes valónkat, átélést.

Amikor elmegyünk egy karácsonyi vásárba vagy adventi programra, éppen ez történik. Átélünk valamit a jelenben, érzékszerveinkkel megtapasztaljuk. Látjuk a földíszített tereket, érezzük a forralt bor illatát, halljuk a kórusok énekét. Én egy japán lányt hallottam a Jingle Bells-t a saját nyelvén énekelni és egy csángó viseletbe öltözött fiatalt magyart karácsonyi népdalokat előadni ugyanazon az adventi estén.

Minden korban minden nemzet – különösen keresztyén tagjai – igyekszik átélni és újraélni, újraénekelni a karácsonyt.

Történés az adományozás is, a cipősdoboz akciók, az élelmiszergyűj-

tések a rászorulók részére. Az adventi, karácsonyi időszakban a legmagasabb az adakozási kedv. A segélyszervezetekhez, karitatív csoportokhoz és intézményekhez ilyenkor érkezik a legtöbb fölajánlás.

Adni, összeállítani egy csomagot és talán el is vinni, át is nyújtani – fölemelő érzés. Látni gyermekek ragyogó mosolyát vagy felnőttek hálás tekintetét.

Esemény, amikor otthon leülünk családi körben az ünnepi asztalhoz, amikor megajándékozzuk egymást, amikor egy társasjáték mellett együtt nevetünk. Mindez olyasmi, amit egy film megnézése vagy egy novella elolvasása nem pótolhat.

Beszippanthat ugyan a világa egykét órára, de amint fölállunk a fotelból vagy letesszük a könyvet, elmúlik a hatása, elfelejtjük. Amit mi magunk élünk át, az velünk marad.

Az első karácsony is történések sorozata. Az angyalok megjelenése, a pásztorok útja, a szent család helykeresése, később a napkeleti bölcsek látogatása, mind-mind felkavaró események. Akik átélték, nem felejtették soha.

ként mélyebbre mehetünk a karácsonyi vásárok és koncertek hangulatánál. Mi jelen tudunk lenni az imában is. Együtt tudunk lenni azzal az Istennel, aki szétszakította az eget, és lejött közénk. A világtörténelem legnagyobb eseményének a részesei lehetünk egy ünnepi istentiszteleti közösségben vagy az úrvacsorában.

Az istentisztelet és az úrvacsora is történés, amit nem élhetünk át egy rádiós istentiszteletet hallgatva vagy egy prédikációt elolvasva. A mellettem ülő ember énekét hallanom kell hozzá, a padból föl kell állnom, hogy részese lehessek, az úrasztalához oda kell lépjek és a felém nyújtott kenyeret és kelyhet át kell vennem. A számban kell érezzem a kenyér egyszerű ízét és a bor savanykás aromáját.

A keresztyénség nem filozófia, hanem maga az élet, a karácsony nem csupán szép történet, hanem csoda ünneplése.

Az ünneplésben pedig a részvétel a fontos.

Kovács Enikő

Ilyen átélésre vágyik mindenki. A különbség annyi, hogy hívő ember-

Karakter • parokia.hu • 71

Lelkipásztor a végeken Egész életében az igazságot képviselte, de sosem ment fejjel a falnak. Egyaránt merített a városi és a falusi kultúrából, mégis ez utóbbi jelentette számára azt a közeget, ahol a legtöbbet inspirálódott és inspirált.

Az ormánsági falvak kultúrájáról, a magyarság lelki arcáról és a befogadásról beszélgettünk Bereczky Ildikó református lelkésszel.

72 • Karakter • parokia.hu

Népi hímzésekkel gazdagon borított tárgyak díszítik a harkányi református parókia tágas nappaliját, a falakon déd- és ükszülők elmúlt századokat idéző portréi. „Öten vagyunk testvérek. Anyanyelvünket, mentalitásunkat az erdélyi gyökerek táplálják” – magyarázza Bereczky Ildikó református lelkész. A Trianon utáni időszak erős magyar identitástudatáról mesél, amely a kolozsvári szellemi életet is meghatározta, azt a miliőt, amelyben szülei fiatalok voltak.

Ildikó testvéreivel együtt a pasaréti gyülekezetben nőtt fel. Az élénk szellemi életet folytató, ellenzéki urbánus közegben a pietista kegyesség tartotta vissza attól, hogy valami meggondolatlanságot tegyen – emlékszik vissza.

De igazán akkor érezte, hogy a forráshoz tért vissza, amikor elkerült az Ormánságba, amelynek kultúrája rokon

családi gyökereiével. „Peremvidék ez, és nekem határvédő székelyek az őseim – ez tudva, tudat alatt munkál. A lelki atyám Cseri Kálmán volt.

Pasarétről azt a hozzáállást hoztam, hogy oda megyek szolgálni, ahova az Úr küld. Meghatározó volt az az emberi tartás is, amit a családomban kaptam, emiatt lehetett, hogy alkalomadtán nem voltam hajlandó aláírni semmit, vagy elbeszélgetni a kávézóban senkivel.”

De lenyűgözte a falusiak hite, emberi tartása is – árulja el. „Itt, az Ormánságban még éltek a tradicionális egyház nagy öregjei. Olyan hitbeli magatartást fedeztem fel bennük, amelyet addig nem ismertem. Az idős parasztasszony részéről, aki egész életében szenvedett a férje brutalitásától, mégis hűséges maradt hozzá, mert ezt fogadta meg, és mert benne volt, hogy elfogadja, amit Isten ad. Lehet, hogy babonás volt a néni, de a gerendán ott volt a Szikszai-imádságoskönyv, a Bibliával és a zsoltárral együtt, amit naponta levett és olvasott.”

Egykézés és népi kultúra Ez a fajta falusi református kegyesség erős volt Baranya-szerte, amelynek tragikus gyakorlat vetett véget: az egykézés. Talán a szegénységtől való félelem, talán az egy főre jutó vagyon gyarapodása iránti vágy okozta, de a magyar reformátusság – követve az ott élő rácok példáját – elhajtotta a születendő utódokat. Mára egész falvak néptelenedtek el, református gyülekezetek sora vesztette el önállóságát, az őshonos református magyarság pedig csupán a vidék lakosságának egyötödét teszi ki. Helyüket katolikus magyarok, völgységi svábok és cigányok foglalták el.

hető: a leszármazottak közül sokan még most is megvetik azokat, akik kettőnél több gyermeket vállalnak – véli a lelkipásztor. Ahogy visszatekint, saját küldetését abban látja, hogy megőrizte a Pasarétről származó hitbeli elköteleződést, és abból szolgált. Két évig volt segédlelkész Pécsett, egy évig külföldi ösztöndíjas, hatévnyi kitérővel – amikor Budapesten, Nagykőrösön és Pécsett tanított – összesen 29 évig szolgált Harkányban és a környező falvakban. „Amikor idekerültem, igeértő embereket találtam itt, már eltemettem jó részüket. Kiváló teológus volt az elődöm, Czanik Péter, és ez engem inspirált. Intelligens, művelt emberek kerültek ki a parasztok közül is, mindnyájan sokra vitték. Az a népi kultúra, ami itt volt, kihozta belőlük a tehetséget” – állítja.

A konfirmandusok fogadalomtételekor még ma is érződik a tésenfai, cúni, vajszlói vagy kémesi nagyszülők ízes beszéde. Bereczky Ildikó keze alól kerültek ki azok az ormánsági gyerekek, akikre Kobzos Kiss is Tamás is felfigyelt. Az 1987-es Régi magyar betlehemes című lemezen ők mondják az archaikus szöveget. A lemez 1988-ban elnyerte az év hanglemeze díjat.

A népi kultúra, a tehetség, a befogadás a lelkipásztor szerint a magyarság lelki arcának jellemző vonásai. Ez az állandó alcíme a Bereczky Ildikó által megálmodott Harkányi Szabadegyetemnek is, amelyet 2019 novemberében tizenötödik alkalommal rendeztek meg az üdülőhelyen.

Ha a magyarságról van szó, a lelkész természetesnek veszi, hogy a határokon átívelő nemzetről beszél, abban gondolkodik – és így is cselekszik.

Forradalom keleten és délen Harkány nemcsak régmúlt korok felidézője, hanem bizonyos értelemben a történelem aktív szereplőjévé lett, különösen a rendszerváltozások idején. Előbb az 1989-es romániai forradalom idején segítették az erdélyi magyarságot teherautónyi adománnyal és gyógyszerrel – idézi fel. „A kis fekete-fehér tévén néztük a konyhában a forradalmat. Két férfi jött vadászpuskával, hogy tiszteletes asszony, merre kell menni visszafoglalni Erdélyt? Mondtam, hogy fegyverrel mégsem kéne, inkább gyűjtsünk. Harkány akkoriban kis falu volt, 3000-en élhettek itt. Karácsonyra összegyűlt 300 ezer forint. Fölhívtam a patikus bácsit, hogy gyógyszerre lenne szükség. A szentestét megelőző éjszaka egész éjjel válogat-

Az egykézés miatti lelki tehertől nem mindenki tudott megszabadulni. A történtek hatása máig érez-

Karakter • parokia.hu • 73

ták a kötszereket és a gyógyszereket.

Mások közben élelmet hoztak, és a két puskás férfi elindult Kolozsvárra.

Kérdezték, hová vigyék az adományokat, mondtam, hogy az unitáriusokhoz, oda úgysem megy senki, mert nem tudják, hogy léteznek ilyenek is.

Akkoriban Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő volt az unitárius egyház főfelügyelője – a mai napig megvan a levél, amelyben megköszöni a harkányi gyülekezetnek az adományokat.”

Kis idő múltán Jugoszláviában is kitört a forradalom. Mivel lezárták a határt, csaknem tízezer üdülővendég a határ közeli fürdővárosban ragadt.

Magyarok, szerbek, horvátok, bosnyákok, albánok egy szál papucsban várták, hogy mikor térhetnek haza. A kezdetben remélt két hétből több hónap lett. Milošević szerb államfő pedig kijelentette, hogy decemberre már Pécsett lesz a hadsereg. A harkányi reformátusok a tettek mezejére léptek, a parókia valóságos menekültellátó központtá vált. Élelmiszert, ruhát gyűjtöttek, és gondoskodtak a családok elszállásolásáról, hiszen az általuk kibérelt nyaralókban sokszor még fűtés sem volt. Bereczky Ildikó Szabó Imre bánáti születésű lelkipásztorral és Kettős János kopácsi lelkésszel megalapította a Délvidéki Menekültmissziót, amit Bóka András esperes és a megye több lelkésze is aktívan támogatott. Összefogtak, magyar és szerbhorvát nyelven istentiszteleteket, bibliaórákat tartottak, ha kellett, temettek is. A baranyai háromszög szerbek által megszállt településein kegyetlen vérengzés folyt, egyes horvát és magyar falvakból a gyerekek és asszonyok vérző fejjel menekültek a zöldhatáron át. „Volt, hogy teljes falvakat kellett kimenekíteni. Kórógy egész lakosságát például a zánkai úttörőtáborba vitték. De menekülttábor lett a szigetvári várból is, amelynek nagy termeiben harmincan is laktak hónapo-

74 • Karakter • parokia.hu

kon keresztül. Kettős János volt kopácsi lelkész gondozta a magyar menekülteket, de a színreformátus horvát település, Tordinci Vésére áttelepített lakóinak is tartott anyanyelvükön istentiszteletet. Eszéket három és fél hónapig tartották aknatűz alatt a szerbek, de nem tudták elfoglalni. A kopácsi templom tornyába is telepítettek a megszálló szerbek aknavetőt, onnan lőtték Eszéket.

Volt egy kritikus három és fél nap a drávaszabolcsi határnál is, amikor a magyar katonáknak be kellett ásni magukat a földbe a lövedékek elől.

A Tenkes-hegyen felállt a határőrség ágyúkkal. A nagyszámú menekült miatt a harkányi parókián tartott válságmegbeszélést a határőrség, a belügyminisztérium, a rendőrség és az önkormányzat képviselője. Amikor megkérdeztem a magyar határőrség parancsnokát, hogy ha áttörnének a szerbek a határon, meg tudnánk-e védeni magunkat, magunk között elismerte, hogy nem. Még elég ennivalója sem volt a magyar katonáknak – tudtam meg. Stratégiailag fontos pillanat volt, amikor a magyar oldalon lelőttek két szerb gépet, amelyek a határ elfoglalását készíthették volna elő – mélyen átrepülve a határon, magyar oldalra. Láttuk is az egyiket lezuhanni. Ezzel sikerült megakadályozni a térnyerésüket.”

A térségben élő egyháztagok saját bőrükön és idegeiken tapasztalták meg a háború borzalmait. A kórógyi gondnok épen félreverte a harangot, amikor a toronyba becsapódott egy akna. A bácsit a detonáció ereje leröpítette a toronyból, azonnal meghalt.

A rétfalui lelkész és családja a település többi lakójához hasonlóan a pincében húzta meg magát. Hónapokig nem aludtak, nem tisztálkodhattak rendesen. Amikor temetni kellett, a búcsúztatás közben is számíthattak támadásra. Végül Harkányba menekültek ők is. „Volt, hogy egy nap háromszázan fordultak meg a parókián, ahol három család lakott.

Szabó Imre bácsi, amikor itt járt, az egyik sarokban aludt egy matracon.

A szomszédos falvak üres parókiáit is a menekült családok rendelkezésére bocsátottuk, a helyiek pedig pillanatok alatt felszerelték őket háztartási eszközökkel. Szabályos menekültállapot volt itt, rengeteget dolgoztunk, három órákat aludtunk, este úgy vezettük le a napi feszültséget, hogy kártyáztunk” – idézi fel az emlékeket.

Meg lehet menteni az Ormánságot?

A lelkész azóta másfajta válságok tanúja volt, és a megoldásokat is töretlenül kereste. Elismeri, rendkívül nyomasztó végignézni az ormánsági kultúra pusztulását, a munka-

nélküliségtől szenvedő családokat.

A falu elfogyása azonban szerinte elsősorban nem egyházi, hanem társadalmi probléma. „A mi egyházunk azért nagy kárvallottja ennek, mert a parókiális rendszer a falura épül. Az egyháztagságunkat is a falusi emberek képezték. Egy részük bement a városba, így sok városi gyülekezet is a falusiakból épült. A helyükre beözönlött a cigányság, az ormánsági falvak nagy része elcigányosodott, velük valamit kezdeni kell.”

A 2001-es népszámlálás után, amely először kérdezett rá arra, ki milyen vallásúnak tartja magát, Bereczky Ildikó missziói stratégiát dolgozott ki Baranya megyére vonatkozóan. Elképzelése szerint a megyét fel lehetne osztani hat kistérségre, amelyek városok köré csoportosulnának. „Ezekben a városokban egyházmegyei gyülekezetgondozó központokat lehetne létrehozni, ahonnan különböző feladatkörökre szakosodott lelkészek járhatnák a vidéket, hogy élénkítsék egy-egy gyülekezet ifjúsági misszióját vagy éppen amit szükséges.” Szerinte ez a stratégia akár az ország többi részén is hasznos lehetne, igaz, a gyülekezetek önállóságát is némileg kétségbe vonná. Az önrendelkezés azonban sok esetben már rég nem jelenti ugyanazt, mint a közösség fénykorában.

Bereczky Ildikó úgy véli, a Budapestközpontú szemlélet ellenében kistérségben gondolkodni egyet jelenthet a határokon átívelő misszióval is. Ez meg is valósul a Dráva mentén, ahol a határon inneni és túli magyar reformátusok közös konferenciákat, ifjúsági táborokat tartanak.

Ami a missziót illeti, a lelkipásztor elismeri: sokszor húzták már meg a vészharangot az Ormánság fölött, de tud egyéni megtéréstörténetekről. Bár kevesebben járnak templomba, mint régen, az ott levők nem megszokásból ülnek le a padokba, hanem mert mély, belső igényük van az istentiszteletre.

Bereczky Ildikó hamarosan nyugdíjba megy, azt mondja, amit tudott, meg-

tett, és tiszta lelkiismerettel adja át a helyét majdani utódjának. Sokat kapott az emberektől, a gyerekektől, az átutazó vendégektől és azoktól a gyülekezeti tagoktól, akik megosztották vele az életüket. Amióta megkapta elhívását Istentől egy olyan időszakban, amikor nőket még nem szenteltek fel lelkésznek, dolgozott tanárként, kutatott, írt, előadott, szabadegyetemet szervezett, de legfőképpen a peremvidék lelkipásztora volt.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás A képeken látható templomok: Harkány, Tésenfa, Szava

Karakter • parokia.hu • 75

1092 Budapest, Ráday u. 28.

H-P: 10:00–18:00 Sz: 10:00–17:00 Vasárnap: zárva Tel.: +36 1 218 0266/161 mellék +36 30 560 29 34/161 mellék bibliamuzeum@bibliamuzeum.com