Karakter Magazin 2016/1.

PAROKIA.HU VÁLOGATOTT ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL

A pillangó és a mélybúvár

Látogatóban Levente Péternél és Döbrentey Ildikónál

Hitet és értelmet

Közéletről, egyházról, nevelésről Bibó Istvánnal

Mert megérdemlem? A keresztyénség protestáns arculata

A mennyországot nem lehet lekésni

Pálhegyi Ferenc utolsó interjúja

2016. május

PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT

DUNAMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET

TARTALOM 04 Csak egy magyar? Ahogy mások látnak minket és mi magunkat

37 A pillangó és a mélybúvár Látogatóban Levente Péternél és Döbrentey Ildikónál

06 A megharcolt boldogság Harmónia a hangszeren és az életben

41 Te meg én Egy növekvő cigány–magyar gyülekezet

10 Az elég jó házastárs Egyszerre jó barát, szerető és kiváló szülő?

44 Egyvonalban Istennel Simon András grafikus műhelyében

12 Hitet és értelmet Közéletről, egyházról, nevelésről Bibó Istvánnal 16 A találkozás Egy történelmi jótett és hatása 20 Mert megérdemlem? A keresztyénség protestáns arculata

48 Holnapután Minőség az oktatásban 50 Emberarcú közösség Dunamelléken történt 55 A rendelt időben Gyülekezeti otthon épül Csömörön 58 A legapróbb ráncokban is Amikor Isten írja a forgatókönyvet

24 Az Úr szolgálólánya Egy diakonissza története

61 Bátran az úton Mit tehet egy vak lelkész?

27 Nem éltem hiába Trolibuszvezetőből misszionárius

63 A mennyországot nem lehet lekésni Pálhegyi Ferenc utolsó interjúja

30 Ti vagytok a koronám Hogyan élhetnénk nagyobb életet? 67 33 Lehet másként Szabadságot a rácsok mögé 69 36 Mi szél hozott? Pünkösdi fuvallatok 73

2 • Karakter • parokia.hu

Ágaskodni kötelező! Jókai Anna jó és rossz küzdelméről Táncol a por? Nemlét és létezés határán Hall minket valaki? Elérni az ingerküszöböt

PÜNKÖSDI KÉRDÉS Már többször elgondoltam, hogy ha a magyar rádió egyszer a mi falunkból közvetítené a déli harangszót, hogyan is lenne az. Kis falumban, Héregen ugyanis a mindennapi egység rendes indulata vezényli az életet, nem szükséges az összekampányolt, egynapos ökumené természetellenes ünnepélyessége. Héreg lakosságának hatvan százaléka katolikus, negyven százaléka református. Földijeim nemigen koptatják a templompadokat, mégis a két egyház hívői közös összefogással, anyagi és munka hozzájárulásokkal annak idején rendbe tudták hozni a református közösségi házat. Ugyanígy megújult a katolikus templom és plébánia, majd a református templom és parókia is. Karácsonyestéken szívből együtt énekelünk egymás istentiszteletein, szentmiséin, és más ünnepeken is gondoskodunk róla, hogy egyik felekezet temploma se kongjon az ürességtől. Ezért mondom, hogy a déli harangszóban két templomunk harangjának egyszerre kellene kongatnia: „Egy Urat szolgálunk! Egy Urat szolgálunk!” Nem csak pünkösd miatt írom mindezt. A Karakter magazin jelenlegi számának különböző keresztyén egyházakat képviselő, különféle nyelveket beszélő, izgalmas karakterei is ezt mondatják velem: „Egy Urat szolgálunk! Egy Urat szolgálunk!” Az ő gondolataikat olvasva mindannyian a magunk nyelvén értelmezhetjük, hogy mit jelent magyarnak lenni a globalizáció korában; hogy hogyan lehet valaki egyszerre jó barát, szenvedélyes szerető és kiváló szülő; valamint, hogy miért hökkent meg a keresztyén Európa az imádkozó muszlimokon. Olvashatjuk és elgondolkodhatunk, hogy mi az a mérnökmisszió; hogy vajon mi visz rá egy vállalkozót, hogy informatikusból teológussá váljon; hogy a jó és a rossz csak nézőpont kérdése-e; hogy mit jelent lemondani önmagunkról; és mi kell ahhoz, hogy a 21. század médiadübörgésében elérje az ingerküszöböt az egyházak kommunikációja. Különféle nyelveken, mégis mindannyian a magunk nyelvén érthetjük a vallomást a bennünk élő gyermekről; s arról, hogyan lett egy zen-buddhista szerzetesből a keresztyén hitet védelmező apologéta; valamint hogy a hajdan börtönre ítélt, majd alkoholizmusba menekült trolibuszvezető nő élete hogyan nyert értelmet, amióta mások örömére és hasznára tevékenykedhet; s elgondolkodhatunk azon, hogy a cigány és a nem cigány egyaránt értékes-e a Teremtő szemével nézve. Végül feltehetjük a kérdést: mit tehet még gyülekezetéért egy idős, vak lelkész? Gyerekkoromban pünkösdkor nagyanyám sarkig táratta velünk az ajtókat-ablakokat, hogy a Szentlélek beáradjon rajta, és betöltse az otthonunk minden zugát. Nem kéne-e nekünk is sarkig tárnunk lelkünk csikorgó, nyekergő ajtaját, hogy legalább ezekben a nehéz időkben megteljünk az egymással való találkozásnak, az egymás elfogadásának és megértésének örömével?

PAROKIA.HU VÁLOGATOTT ÍRÁSOK DUNAMELLÉKRŐL

Az égő szívű ember A legszenvedélyesebb lelkész, Végh Tamás

A PILLANGÓ ÉS A MÉLYBÚVÁR

Látogatóban Levente Péternél és Döbrentey Ildikónál A zene szárnyAin Hitről és tehetségről Devich Gergely csellista szemével

sok HITET vAgy kevés? ÉS ÉRTELMET

Kinőtte a gyerekcipőt a hetvenéves Közéletről, egyházról, nevelésről rózsatéri gyülekezet Bibó Istvánnal

egy mAgyAr-Angol úr Diplomácia magyar szívvel, MERT MEGÉRDEMLEM? brit mértékkel protestáns arculata A keresztyénség

A MENNYORSZÁGOT A demokráciA árA NEM LEHET LEKÉSNI Mit számít egyetlen szavazat?

Pálhegyi Ferenc utolsó interjúja Filozofálás Lánczi Andrással

2014. DECEMBER PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT 2016. MÁJUS PARÓKIA SAJTÓSZOLGÁLAT

DUNAMELLÉKI DUNAMELLÉKIREFORMÁTUS REFORMÁTUSEGYHÁZKERÜLET EGYHÁZKERÜLET

Felelős kiadó Bogárdi Szabó István Dunamelléki Református Egyházkerület ph@raday28.hu

Újságírók Fekete Zsuzsa d.feketezsuzsa@gmail.com Jakus Ágnes jakus.agnes@gmail.com

Szerkesztőségvezető Füle Tamás fuletamas@gmail.com

Parókia Sajtószolgálat 1092 Budapest, Ráday u. 28.

www.parokia.hu

Döbrentey Ildikó

Karakter • parokia.hu • 3

Csak egy maGyar? Ne tévesszük össze a haza fogalmát az országéval, mert a haza, a nemzet ennél jóval többet jelent. Mit jelent magyarnak lenni a globalizáció korában, hogyan látjuk önmagunkat, hogyan látnak minket mások? – ezekről a komoly kérdésekről is beszélgettünk Szabó Szabolcs tanár-karnaggyal, a Pécs-belvárosi református gyülekezet főgondnokával. Mit jelent a haza? Nagyon sokan összetévesztik az ország fogalmával, noha jól tudjuk, hogy az ország szó csak egy földrajzilag – valamilyen szempontból – körülhatárolt terület. A haza, a nemzet, sokkal több ennél, benne van valamennyiünknek, a magyarságnak a több évszázados történelme, küzdelme. Mit gondol, mást jelent ma a haza fogalma, mint száz évvel ezelőtt? Úgy gondolom, hogy a fiatalok gondolkodnak másként erről a témáról, nekik a haza nem egészen azt jelenti már, mint nekünk, idősebbeknek. Talán kiveszett számukra a haza szónak a magasztos, szent tartalma. Úgy

4 • Karakter • parokia.hu

vélem viszont, hogy a negyvenen túliak többségének továbbra is komoly, szent, magasztos, fennkölt értelemmel bír a kifejezés. A globalizáció tovább ronthat a helyzeten? Feltétlenül ront. Gondoljon mindenki egy a családjában egy kisgyerekre. A gyerek egyéniség, és hiba lenne minden gyereket egy kalap alá venni, hiszen mindegyikük más. Az általánosítás ártalmas. A gyerekeknek is mindig azt tanítottam az iskolában, hogy ha egyéniségek akarnak lenni, nem az a módja, hogy minél inkább kitűnjenek a többi közül. Minél inkább erre törekszenek, annál inkább átlagosak maradnak. Elképzelhető, hogy

ez sajátos felfogás, de ezt értem a globalizáció fogalmán is: nem lehet mindent egy kalap alá venni, mindent általánossá tenni, mert a nemzetek is külön-külön élettel, léttel, kultúrával, gyökerekkel rendelkeznek. Nagyon szép előadást tartott a harkányi szabadegyetemen, ahol az előadás mottójáról, Illyés Gyula verssorairól is beszélt, vagyis arról, hogy mit jelent a „haza a magasban.” A magasság egyszerre jelenti a magasztosságot, fenségességet, fennköltséget, és egyszerre jelenti azt is, hogy el kell érnem oda. Ez a kettő ha találkozik, és éppen a haza szóban találkozik, ami fennkölt is, magasztos is, szent is, el is érem, ott vagyok

benne, ott élek vele, akkor tulajdonképpen már mindent elmondtam és mindent el is magyaráztam, hogy mit jelent a kifejezés: haza a magasban. Semmiképpen nem azt, hogy valaki Übermensch-féle szemlélettel akar rendelkezni, hanem egyszerűen el kell jutnom oda, hogy a hazának hasznos és rendes állampolgára legyek. Ehhez nagyon sok minden kell, nemcsak jó munka, hanem feltétlen tisztelet, amely tényleg nemcsak az országot, hanem a nemzetet is jelenti. Most „magasban” van a haza? Illyés Gyula is arra utalt versében, hogy néha magasban van, máskor pedig úgy tűnik, hogy soha nem érhetjük ezt el. De én azt mondom, hogy igen, elérhetjük, közösen és egyénileg is, el is kell érnünk, ez a dolgunk, ezért születtünk meg. Mit tapasztal a hétköznapokban, megbecsüljük a hazánkat? Itt megint két rétegre gondolok: az egyik továbbra is megbecsüli, mert ugyanúgy gondolkodik a fogalomról, mint régen, de van a fiatalabb generációnak egy része, amelyiknek majdnem mindegy, hol él, pedig hazája csak egy van az embernek. Amikor repülőgépen utazom és átrepülök számos ország felett, sosem jut eszembe, hogy ha itt leszállna a gép, akkor itt ragadnék, és ez lenne a hazám, mert haza csak egy van: Magyarország! Úgy látom, hogy az utánam következő felnőtt generáció jó része sem táplálja már a haza igazi értékét, nem önti bele, nem faragja ki márványból annak a gyereknek, aki rá van bízva, és ezért van, hogy a haza fogalmát sokan nem az értékének megfelelően kezelik. Nem lehet, hogy sokan akkor érzik meg igazán, hogy mit jelent a haza, amikor elszakadnak az anyaföldtől és külföldre mennek? Lehet, hogy még akkor sem, igazából csak amikor már hazajönnek elte-

mettetni magukat. Sokszor elgondolkodtam, hogy némelyek milyen nagy szájjal hirdették a külföld szépségét, ugyanakkor a végén mégiscsak hazataláltak, de már későn, mert csak a sírkert várta őket. Azt mondta az előadásában, hogy valamikor félt a világ a magyarok nyilaitól. Mit gondol, ma hogyan gondol ránk, magyarokra a világ? Még 40-50 évvel ezelőtt is irigykedéssel néztek ránk a szomszédok, mert itt valahogy mégis volt élet. Most viszont amikor valami többet akarunk, meg szeretnénk mutatni a világnak, hogy önállóan is képesek vagyunk gondozni, továbbadni az értékeinket, sokan támadnak minket ezért, jogtalanul. Ebben a támadásban benne van a féltékenység, az irigység, de a pontos okát nem tudom. Emlékszem a regensburgi nagygyűlésre, ahol döntöttek régi eleink sorsa felől, hogyan lehetne a magyarokat megfékezni, hogyan lehetne a 100 ezer fős hadseregünket legalább 40 ezerre lecsökkenteni. Mi, magyarok itt, Európa szívében valahogy mindig útban voltunk másoknak, és sokszor így van ez ma is. Nem tudom, hogyan lehetne megszelídíteni szomszédainkat, irigyeinket, hogy szeressenek minket. A szelídítés lenne a dolgunk, vagy valami egészen más? Néha azt érzi az ember, hogy a szelídítés lenne a dolgunk, mert itt élünk, Európa közepén, és fegyverünk csak a jó szó, az emberség, a szelídség és a türelem lehet. Mi, magyarok mindig példát mutatunk abból, hogyan kell például a nemzetiségekkel bánni. Bár az igazi nagy európai példákat a finneknél és a svédeknél tapasztalhatjuk meg, ahol a településeken akár két-három ember miatt is elkészítik az ország hivatalos nyelvétől eltérő feliratokat a boltokban, hivatalokban. Visszatérve arra a kérdésre, hogyan ítélnek meg minket, magyarokat a világ-

ban, mondott egy szívbemarkoló történetet, ahol éppen az ön fiára legyintettek: „csak egy magyar”. Valóban, ez tipikus amerikai játék, hiszen a tengerentúl sem igazán fogadják be a külföldit. A fiam minőségi munkáját igazán megbecsülték és elismerték Amerikában, de egyszer egy sikeres előadása után a profes�szora elsütött egy bántó félmondatot: „Nagyon jó előadás volt, pedig ő csak egy magyar” – mondta. Fontos lehet, hogyan gondolkodnak rólunk mások, de még fontosabb lehet, hogy mi hogyan gondolkodunk önmagunkról, magyarságunkról. Kevesebbet gondolkodunk ma a magyarságunkról, mint néhány évtizeddel korábban. Érdekes, hogy amikor nem lehetett beszélni erről a témáról, akkor sokkal többet foglalkoztunk vele. Most pedig, amikor szabad beszélni a magyarságunkról, akkor ennek a szabadságnak a birtokában egyszerűen hallgatunk. Nem tudom, miért van ez, de nem kellene így lennie, mert ezt a témát nem szabad félretenni, ebből kell élnünk, ezért élünk. Talán nincs is olyan egyházi iskola vagy óvoda, ahol ne szerepelne a pedagógiai programban a hazaszeretetre nevelés. Ön szerint hogyan lehet a hazaszeretetre nevelni? Nem lehet „direktben” azt mondani a gyereknek, hogy kisfiam, te ideszülettél, mától fogva szeresd a hazádat! Észrevétlenül, okosan kell tanítani, becsempészni bizonyos költeményrészeket, elhinteni magatartásformákat, hivatkozni hiteles emberek példájára, és akkor a gyereknek szinte önmagától fontossá válik, hogy idetartozik, Magyarország a hazája. Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás Szabó Szabolcs karnaggyal a XI. Harkányi Szabadegyetemen beszélgettünk.

Karakter • parokia.hu • 5

A megharcolt boldogság

Két zongorájuk a nappaliban szimbolikus jelentőségű. Azt üzeni, hogy két egyenrangú muzsikus él együtt a házban. Hegedűs Endre és felesége, Katica temperamentuma tűz és víz. Azonos azonban a boldogságtól ragyogó tekintet, ahogyan harminchét év házasság után néznek egymásra. A házasság hetében interjút szerettünk volna készíteni a zongoraművész házaspárral, de ehelyett új sajtóműfaj született: szerelmi vallomás.

6 • Karakter • parokia.hu

Három nap együttjárás után Endre megkérte Katica kezét, és a lány igent mondott. Vagyis idézni csak pontosan illik: „hú, hát jó” – egyezett bele Katica a lánykérésbe. A két fiatal akkor még nem tudhatta, hogy később azt mondják majd, életük legjobb döntését hozták. Az együtt töltött harminchét év csalhatatlanul igazolta Endre megérzését, „Katica az a kislány, aki boldoggá tudna tenni.” 1978 októberét írták, amikor a hódmezővásárhelyi zongoristapalánta és a budapesti karvezetőlány rácsodálkozott, milyen egyformán gondolkodnak az élet fontos kérdéseiről. Az egymás iránt érzett szenvedélyes szeretet mit sem veszített erejéből az elmúlt évtizedekben, sőt, a házaspár azt állítja, most sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint szerelmük kezdetén, mert jól megismerték egymást.

Az első csók Pedig egyáltalán nem lehet kön�nyű együtt egy szangvinikus, harcos, tűzrőlpattant nőnek, és egy kompromisszumkereső, melankolikus, szomorúságra hajlamos férfinak. Endre és Katica azonban egymásra hangolódtak, és bíznak benne, hogy szerelmük sosem ér véget. – Sokszor felemlegetjük megismerkedésünk napját és az első bizsergető csókot, ami olyan volt, mint egy varázsütés – meséli Katica. – Mindketten éppen szerelmi csalódáson voltunk túl, és tudtuk, hogy bizalom nélkül egyikünk sem tudna élni. Endre a mai napig is gyönyörű virágcsokrot hoz nekem a megismerkedésünk évfordulóján, október 17-én, és természetesen a házassági évfordulónkon is. – A jó házasságok az égben köttetnek – folytatja Endre –, de ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt dönthessünk egymás mellett, kellettek az előző kapcsolataink csalódásai és keserűségei is, engem éppen a menyasszonyom hagyott el. Megszólítani és adni A jó házasságnak számos titka lehet, hiszen mint ahogyan minden ember, úgy minden házaspár is más. Katica mosolygós, Endrét mindig ügyesen kihúzza a szomorúságból, gyak-

ran élcelődnek, csipkedik egymást, és mindig történik náluk valami. Gyerekeik szerint néha túlontúl is pezseg az élet budafoki otthonukban. – Nyitottak vagyunk a kapcsolatokra – mondja Endre –, de édes az együttlét is, amikor végre bezárjuk az ajtót és kettesben lehetünk. Bár házasságunk legcsodálatosabb ajándékai a gyermekeink, szükségünk van arra, hogy időnként csak kettesben legyünk, ha másként nem megy, hát elutazunk egy hétvégére, vagy elküldjük őket moziba. Másrészt szeretjük megszólítani az embereket a muzsikánkkal és a hitünkkel is. Szeretünk adni magunkból, és megmutatni, hogy Istenhez tartozó embe-

rek vagyunk, hiszen ez nekünk boldogságot ad. Mindenki a boldogságot keresi az életben – teszi hozzá a férj. Veszekedés és boldogság De vajon van recept a boldogságra? – csapom le a magas labdát, Katica pedig rögtön válaszol. – Boldogság, ha teljesen oda tudom ajándékozni magam a másiknak. Ha csupán a magam boldogságát keresem, akkor csak magamra figyelek, és ez eleve kizárja, hogy boldog legyek. Számomra a boldogság azt jelenti, hogy rendben vannak a dolgok, és béke van bennem. Talán az a legfontosabb a kapcsolatunkban, hogy mind a ketten a másik boldogságát keressük. Bandi akkor boldog, ha engem örömtelinek lát és fordítva is így van. Én például tudom, hogy Bandi szinte repül, amikor zongorázik. Játék közben teljesen megfeledkezik a külvilágról, boldog, hogy átadhatja az embereknek azt a sok szépséget, amit a remekművek rejtenek – mondja a feleség. – Katica pedig akkor a legboldogabb, ha egymás társaságban vagyunk harmóniában – folytatja Endre. – A harmónia azonban tűnékeny dolog, akárcsak a hullámzó zenei hang. A hétköznapjainkban is vannak borús és vidám percek. Azért vagyunk a

Karakter • parokia.hu • 7

zongoránk a nappaliban. Katica kérdezi néha, hogy miért nem adjuk el az egyiket, de nem! A két zongorának szimbolikus jelentősége is van. Azt üzeni, hogy itt két egyenrangú muzsikus él együtt. Sőt, én Katicát muzikalitásban tehetségesebbnek tartom magamnál – jelenti ki Endre.

másiknak, hogy amikor az egyikünk lejjebb kerül, átöleljük és felhúzzuk őt. Kereszt nélkül nincs emberi élet. Jézus azonban úgy méretezte a keresztünket, hogy pont elbírjuk azt. Ezt tudva sok konfliktus kezelhető, de azt is megtanultam, hogy a házasságban veszekedni kell! Az emberekben az a kép él, hogy ezek a Hegedűsék mindig csak turbékolnak, pedig az a helyzet, hogy a mi boldogságunk megharcolt boldogság – mondja ki megérlelt szavait Endre. Azért élték túl... A nehézségekről szólva elsősorban házasságuk kezdeti időszakát említik. Katica első terhessége a félidőben megszakadt, de meg kellett szülnie a halott kisbabát, az asszony pedig depressziós, majd pánikbeteg lett. A kilencvenes évek elején Japánban töltött három évet a Hegedűs család; a hároméves Marcival és a háromhónapos Pankával érkeztek a szigetországba. – A hároméves Japán tartózkodás nekem napfényes ragyogás volt; a japánok a tenyerükön hordoztak, koncerteztem, tanítottam. Katica azonban a pelenkák körül forgott egész nap, ő volt otthon a kicsikkel, sőt, érkezett a harmadik gyerekünk, Berci is. – Ebben az időszakban halt meg az apukám is – emlékszik vissza Katica. – Japánt azért élhettük túl, mert

8 • Karakter • parokia.hu

kerestünk egy ferences templomot a közelünkben, oda jártunk szentmisére. Aztán kiderült, hogy a ferenceseknek óvodájuk és kórházuk is van, Berci ott született, ráadásul az már papás szülés volt. Féltékenység, irigység, tudatosság Vajon bujkál-e féltékenység a feleségben, amikor a férj fürdőzik a sikerben, ő pedig otthon van a gyerekekkel egyedül? – Esténként mindig tartok lelkiismeretvizsgálatot – árulja el Katica. – Törekedtem arra, hogy ha előbújt belőlem a féltékenység érzése, akkor a helyére tegyem. Soha nem hagytam elhatalmasodni sem a féltékenységet, sem az irigységet. Bár korábban mindig azt gondoltam, hogy bennem nincs is irigység, egyszer észrevettem, hogy tévedek. Az ember azonban azért tudatos és értelmes lény, hogy legyőzze önmagát, és a Jóisten segítségével rendezze gondolatait. Előfordult, hogy féltékeny voltam, de nem Bandi sikerei miatt. Bár én is muzsikus vagyok, nincs bennem karriervágy, nekem éppen elég, ha időnként muzsikálhatok. A két zongora Endre azt mondja, soha nem hagyta, hogy Katica elhagyja a zongorát. – Koncertprogramjainkon mindig szerepel négykezes. Ezért van két

Azt köszönhetem neked, hogy... A zenészek életében fontos a játék, ezért is hívom egy egyszerű játékra a házaspárt. Kérem, hogy fejezzenek be egy egymásnak szóló mondatot, ami így kezdődik: azt köszönhetem neked az elmúlt harminchét évben, hogy... Endre kezdi, miközben szinte kisfiús izgalommal nézi feleségét: életem legboldogabb időszakát ajándékoztad nekem, ami nem ért véget. Most is szeretlek téged lángoló szerelemmel. Minden nap hatalmas ajándéka, hogy te vagy nekem. Légy nagyon boldog! Katica Endre arcát nézi kutatva, majd vallomást tesz ő is: szeretlek téged. Nagyon szépen köszönöm a sok együtt töltött évet. Köszönöm azt, hogy mindig hűséges voltál hozzám. Mindig éreztem, hogy én vagyok számodra a legfontosabb, a látszat ellenére is. Az elmúlt harminchét évben mindig csak gazdagodtunk. Megküzdöttünk a nehézségekkel, és ebben társam voltál, nem akartad félresöpörni a problémákat. Nyitott voltál, hogy megbeszéljük az ellentéteinket. Ebben a közös küzdelemben csodálatos gyümölcsök teremtek. Úgy érzem, hogy egyre följebb és följebb kerültünk. Szeretném, ha ennek soha nem lenne vége! A látszat ellenére Hamar magyarázatot kapunk arra is, mit jelent az, hogy Katica „a látszat ellenére is” azt érezte, hogy ő a legfontosabb a férjének. – Talán a zongorát jobban simogattam, mint Katicát? – kérdezi Endre szinte önmagától, de Katica egyértelműen azt feleli: tényleg csak látszat, hogy Endre mással

foglalkozik, mert valahol a fejében mindig ott van ő is. – Mondok egy példát. Amikor nagy társaságban vagyunk, és Bandi beszélget valakivel, ha a szoba másik sarkából meghallja a hangom, már nem tud odafigyelni a beszélgetőtársára. – Ez valóban így van – erősíti meg Endre. Ha Katica hangja megszólal bárhonnan is, képtelen vagyok másra figyelni, ráhangolódom bájos hangocskájára. Ilyenkor elnézést is kell kérnem beszélgető partneremtől, és megkérem, hogy ismételje el a mondandóját. A zene vereséget szenved A továbbiakban a titkokról faggatnám a házaspárt, de rövidre zárják a kérdést: nincs titkuk egymás előtt, minden tudnak egymásról, és nemcsak egy párt alkotnak, hanem a legjobb barátok is – állítják egybehangzóan. Ha valamit megtartanánk maguknak, ugyan hogyan lehetnénk egy test, egy lélek? – szegezik nekem

a kérdést. – A mi életünkben első az Isten, második a szerelmünk és a gyermekeink, és csak a harmadik helyen áll a zene. Ha ezt a fontossági sorrendet tartjuk szem előtt, láthatjuk, hogy a zene vereséget szenved a hitünk és a család javára – fogalmaz Endre.

1978. október 17-i Bandit? – kérdezem Katicát. – Ez a dátum nagyon messze van. Az arcára nem emlékszem, csak arra, hogy ragyogott. Az első csók után azt kérdezte tőlem: ugye, jó lesz ez így nekünk? – Igen. Jó lesz – feleltem. És tényleg jó ez nekünk.

A két univerzum A házasságok több mint fele felbomlik, a párok pedig gyakran hozzák fel válásuk indokaként, hogy férjük vagy feleségük már nem az az ember, akit a kezdetekkor megismertek, megszerettek. Katica szerint azonban éppen azért tud virágozni egy házasság, mert az emberek változnak, és jó megismerni a társának egy új oldalát, még akkor is, ha az éppen nem gyönyörködtető. – Mindenkin lehet csiszolni. Az ember egy egész univerzum. A házasságban két univerzum találkozik és épít egy közöset. Ennek pedig soha nincs vége. Ha most ránéz a férjére, látja az

Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás A Parókia portál az elmúlt öt évben megszólaltatta a Házasság Hete „arcait”. Az interjúkat a www. parokia. hu oldalon olvashatják. Mit szólna, ha látná? – Zsáry Anikó – Tomka János Szerelem mindörökké – Keresztes Ilona – Mohay Tamás Összhang – Várnagy Andrea – Farkas Zsolt Kalandtúra egy életen át – Bárdos Júlia – Lackfi János

Karakter • parokia.hu • 9

Az „elég jó” házastárs Egyre több elvárást támasztanak egymás iránt a házastársak. Lehet valaki egyszerre jó barát, szenvedélyes szerető és kiváló szülő? Miért üthet jóval nagyobb sebet a hűtlenség a megcsalt félben, mint korábban? Milyen a jó házasság? – ezekről a kérdésekről is beszélgettünk Barát Katalin pszichiáterrel, családterapeutával.

Ön többször is hangsúlyozta, hogy napjainkban túl nagyok a házastársak egymás iránti elvárásai. Miért? Valóban azt tapasztaljuk, hogy nagyon sok igény kielégítését várjuk a házastársunktól, mint ahogyan az egyes emberektől is egyre többet vár el a társadalom, a munkáltató és még sorolhatnám. Egy amerikai párterapeuta, Esther Perel mondta, hogy régen egy fél falu teljesítette azt, amit ma egyetlen embertől várunk. Azt szeretnénk, hogy a házastársunk biztosítsa az anyagi és érzelmi biztonságot, legyen a legjobb barátunk, szenvedélyes szerető, kiváló szülő és mindemellett lássa el szerepeit a közös háztartásban. Mindezt egy hatodik emeleti panellakásban kellene megvalósítani ketten. Ez valóban túl sok elvárás lenne? Igen, mindezek hatalmas feladatok, amit nem biztos, hogy képes egymásnak nyújtani két ember. A nem teljesülő elvárásokból fakadó csalódások gyakran kikezdik a házasságok stabilitását. Ilyenkor nem arra gondolnak,

10 • Karakter • parokia.hu

hogy az elvárásaik túl nagyok, hanem arra, hogy nem találták meg a megfelelő házastársat. Mégis mi az az egészséges elvárás, amit elvárhatunk önmagunktól és a párunktól? Azt várhatjuk el, hogy őszinte kapcsolatban éljünk, nyitottak legyünk egymás előtt. A gyermekpszichológia használja az „elég jó anya” fogalmát, ugyanúgy a házastársaknál is lehetne „elég jó feleségnek vagy elég jó férjnek” lenni, tökéletesnek ugyanis nem lehet. Az egyik ember megfelelő anyagi biztonságot adhat, de nem tud becsavarni egy villanykörtét, a másik nem tud mit kezdeni egy kisbabával, de nagyon jól elboldogul a kamasz gyerekkel. Az is lehet, hogy a házastársam szeret, mégsem hoz hetente virágot. Fontos, hogy ismerjük meg egymást, és csak annyit várjunk el, ami valóban elvárható. Mit tapasztal a praxisában: szükséges szerelem a házassághoz, vagy elég a kölcsönös szeretet, hogy jól működjön

a párkapcsolat? A kapcsolat elején nem árt a szerelem. Öt-tíz év után, amikor házassági krízissel fordulnak hozzánk, nagyon jó lehetőség visszanyúlni az erőforrásokhoz, ami lehet akár a szerelem is. Ha egy pár csak azért házasodott össze, mert már mindketten benne voltak a korban, akkor egy krízis esetén nem könnyű a nehézségeket újratárgyalni és továbblépni. A szimbiotikus kapcsolat nagy erőforrás még akkor is, ha a szerelem nem tart örökké. Ha valaha is érezték a felek, hogy ők egy test és egy lélek, akkor ez a legnagyobb konfliktusban is segíti a visszatalálást egymáshoz. Európában az első házasságok negyven, míg a második házasságok hatvan százaléka végződik válással. Mi lehet ennek az oka? Aki egyszer elvált, átélte, hogy meg lehet szakítani a kapcsolatot, fel lehet bontani a házasságot, ez számára minta lehet a következő házasságára nézve is. Az elváltakban benne élhet az a romantikus elképzelés, hogy bár

képesek szeretni, de nem találták meg az igazit. Talán harmadszorra vagy negyedszerre? Ha valaki egyszer átlépte a határt, vagyis felbontotta házasságát, másodjára is kön�nyebben megteszi. Egyre többen járnak párterápiára, és igyekszenek szervizelni kapcsolataikat. Milyen eredménnyel? Jó eredményeket tudunk felmutatni, persze nem feltétlenül válásközeli kérdésekkel keresnek meg minket. A leggyakoribb probléma, hogy nehézkes a felek közötti kommunikáció, hiába beszélnek, nem értik egymást. A kommunikáció nyitottabbá tételére és elmélyítésére jó eszközeink vannak, ezek segítségével könnyebben vissza lehet találni egymáshoz. Mi történik, ha megjelenik a házasságban a harmadik fél? A harmadik megjelenése mindig nagyon megrázza a párkapcsolatot. A harmadikkal kapcsolatos események az információs technológiának köszönhetően sokkal drasztikusabban jelennek meg, mint korábban. Régen a feleség talált egy hosszú, vörös hajszálat a férje zakóján, és ebből arra következtetett, hogy megcsalják. Ma

már azzal is szembesülhetnek, hogy a szerető meztelen képeket küld magáról, vagy akár két éve tartó erotikus levelezésre is rábukkanhatnak a Facebookon. Mindezek jóval durvábban érintik a megcsalt fél önbecsülését, és hatalmas sebeket ütnek. Ez mindig nagy dráma, de sokan úgy jönnek ki belőle, hogy az egész kapcsolatukat áttekintik és rendezik. Vannak azonban, akik olyan mély sebeket kapnak, hogy nem képesek folytatni a kapcsolatot. Meg lehet röviden fogalmazni, milyen a jó házasság? Mindenkinek másképpen jó. Régebben talán egyszerűbb volt a definíció: a nő a női, a férfi a hagyományos férfi szerepeket végezte, és így volt jó. Ma már sokféle forma létezik: a külföldi munkavállalások miatt vannak távházasságok, közös vállalkozások, a nők dolgoznak, vezető beosztást tölthetnek be. A boldog házasságok sokfélék lehetnek, de mindegyik jó házasság alapja az egymás szükségleteinek felismerése és az empátia. Van olyan dolog, ami nélkül biztos, hogy nem működik a házasság? Felhívnám a figyelmet, hogy házas-

párok élhetnek együtt évtizedekig úgy, hogy szinte nincs semmi közük egymáshoz, vagyis a stabilitás és a minőség nem ugyanaz. Az, hogy egy házaspár egy lakásban él és soha nem válnak el, nem jelenti azt, hogy működik is a házasságuk. A jó házasság alapfeltétele, hogy a férj és a feleség is tisztában legyen a másik szükségleteivel, mindemellett ismerje a sajátjait is. A nyitottság, az empátia és a reflektálás a másikra elengedhetetlen feltétele a harmonikus kapcsolatnak. Fekete Zsuzsa

Karakter • parokia.hu • 11

Hitet és értelmet Egy vesztett szabadságharc nemzedékének tagja, a megtorlást kamaszfejjel élte át, ifjúsága

a

Kádár-rendszer

felívelőnek

látszó szakaszára esett, alkotó éveit pedig a demoralizálódó szocializmus idején élte. Bibó István, az ifjabb az iskolamozgalomról, édesapjáról, nagyapjáról és a forradalom idejére datálható megtéréséről is mesélt nekünk.

Édesapja Bibó István 56-os államminiszter, anyai nagyapja Ravasz László dunamelléki püspök volt. Nemcsak ők írtak történelmet, hanem a rendszerváltáskor újraalapított Baár-Madas Református Gimnázium egykori igazgatója is. Ifjabb Bibó István éppen akkor lett hároméves, amikor Budapestet ostrom alá vette a Vörös Hadsereg. A család Pesten vészelte át a háború legtragikusabb időszakainak egyikét. A budapesti teológiának biztonságos pincéje volt, a nagyapának, Ravasz László püspöknek pedig szolgálati lakása az épületben. E falak között beszélgetünk. A püspök unokája azt mondja, nemcsak az ostrom miatt voltak veszélyben, hanem azért is, mert édesapja, idősebb Bibó István a nyilas hatalomátvétel után a világháború végéig bujkálni kényszerült. A nagyapa Először a püspök nagyapáról, Ravasz Lászlóról ejtünk szót. „Nem tudtam úgy nézni, mint közéleti személyiséget, csak amikor felnőttem. Akkor voltak is komoly kér-

12 • Karakter • parokia.hu

dőjeleim, amelyek nem múltak el, de megtanultam velük együtt élni, másrészt hiteles válaszokat kaptam” – árulja el. „A nagyapám maga is érezte, hogy a politikai küzdőtéren elvétette a keresztyén mércét, amikor a zsidótörvényeket megszavazta az egyház. Voltak ebben kényszerítő elemek is és sok más tényező, ami miatt ez nem volt egyszerű kérdés. Amit aztán ő erről leírt, abból láttam, hogy ez neki a legfájóbb pont. Az emlékezéseit azzal kezdi, hogy a zsidókérdésben kifogástalan eligazítást kapott az édesapjától. Amikor tízévesen azt mondta az egyik osztálytársának, hogy menj innen, te csipás zsidó, akkor tanítójuk – saját édesapja – azt mondta neki az egész osztály előtt, hogy amíg nem kér bocsánatot a megbántott fiútól, nem ebédel vele. Egy idő múlva azt is elmagyarázta neki, hogy a Goldstein Dávid azért olyan csipás, mert hajnalban felszáll a vonatra, elmegy Bánffyhunyadról Kolozsvárra meg vissza, közben kiflit árul, mert tízen vannak testvérek. Azután jön az iskolába. A történet bocsánatkéréssel végződik. Ezt nem véletlenül tette nagyapám az emlékezései elejére. Hogy ez neki fájt, azt Vezér Erzsébet is megerősítette, akinek interjút adott. Emiatt nem tudom elítélni a nagyapámat, ami nem is esne jól. Kiskamaszként sok jóféle eligazítást kaptam tőle hitbeli kérdésekről, és olyan szelíd példákat is, hogy még a korlátoltabb emberekben is megtalálta a jót. A munkatársait is elfogulatlanul választotta meg, nem tisztogatta ki a Lónyayból a szocdem érzelmű tanárokat sem, mert az méltóságán aluli lett volna, de volt is érzéke a kvalitáshoz, vagyis értékelte a szaktudást és az emberséget.” Az édesapa Ravasz László veje, Bibó István jogász számos alkalommal fellépett az aktuális igazságtalanságok ellen, nemcsak a zsidótörvények áldozatainak

segített, de a magyarországi németek kitelepítése ellen is szót emelt. El is távolították professzori állásából, ám 1956 novemberében államminiszterré nevezték ki a harmadik Nagy Imre-kormányba. Az egyedüli törvényes magyar kormány képviselőjeként november 4-én kelt kiáltványában felszólította a magyar népet, hogy ne tekintse felsőségnek a szovjet megszállókat és az általuk felállított bábkormányt, és a nagyhatalmakat is megszólította a leigázott magyarság érdekében. Két nap múlva jött ki a parlamentből. „Vannak erkölcsi kérdések, amelyekben lépni kell. Ilyenkor az ember összeszedi magát akkor is, ha fél. Apám nem akart hőbörögni vagy hősködni, de úgy érezte, ezt meg kell tennie annak ellenére, hogy két napig hasmenéssel ébredt a parlamentben.” Bibó Istvánnak a forradalomról írt emlékirata Magyarország helyzete és a világhelyzet címmel külföldre is eljutott. 1957 májusában Bibó Istvánt letartóztatták és bő egy év vizsgálati fogság után életfogytiglani börtönre ítélték. A hit magvai A forradalom időszaka és édesapja letartóztatása egybeesett az ő keresztyénné válásának folyamatával – emlékszik vissza ifjabb Bibó István. „Volt az 1948-as ébredésnek egy második hulláma 1955–57-ben. Az ötvenes évek derekán egy kis házi gyülekezetben nagyon jó barátokra találtam, az egyik osztálytársam vitt el oda. Bekerültem a kiránduló csapatukba is, nyaranta táboroztam velük, ebben az evangélikus eredetű közösségben kaptam lelki táplálékot fiatalon. Amikor apámat becsukták, rám hárult a tanulás, volt még egy kisebb húgom, akit egész héten én őrizgettem. Anyámat (Ravasz Boriska – a szerk.) nem bántották, de estisek tanítását is rátestálták, amivel ugyan több pénzt keresett, de heti háromszor este kilenc után ért haza, kipurcanva

a hosszú naptól is meg az apám helyzetétől is. Nagy Imre kivégzése után nem volt kétséges, hogy őt is érheti hasonló sors. 1958 nyarán, amikor már lehetett sejteni, hogy most van a tárgyalása, egy olyan, utóbb tévesnek bizonyult, de akkor pár napig hitelesnek tűnő hír is jött, hogy a Bibó-perben egy halálos ítélet van. Anyámnak idegmunka volt a puszta lét is.” Testi és szellemi megtorlás Bibó Istvánt és társait végül indiai közbenjárásra nem ítélték halálra, később amnesztiával szabadult. Bár hat év kiesett az életükből, a család a börtönidő után ott folytatta, ahol abbahagyta – már amennyire ez lehetséges volt. „Apám sosem volt az a programszerűen kapcsolattartó típus, ha kérdeztem, akkor viszont hitelesen válaszolt. Tizenöt éves voltam, amikor elszakadtunk egymástól, pedig attól fogva tudtam volna igazán kérdezni őt. Amikor találkoztunk, már inkább felnőttebb kérdésekről esett szó köztünk: történelemről, politikáról, a világhelyzetről. Nekem meg a feleségemnek mondta a nyomdakész előadást, pedig egyetemen kellett volna tanítania. Neki is fontos lett volna, hogy komoly hallgatóság előtt beszélhessen. Nehéz volt látni, men�nyire el van szigetelődve.”

Karakter • parokia.hu • 13

Református Gimnázium jogutódjaként jegyeztek. Nagy port kavart, amikor néhány év elteltével Bibó Istvánt eltávolították az igazgatói székből, szerinte azért, mert túl liberálisnak tartotta az iskolát az akkori egyházvezetőség. A tanári kar egy része kérése ellenére követte, és új iskolát alapítottak. A Sylvester János Protestáns Gimnázium 1997-ben nyitotta meg kapuit, 2012-ben pedig református fenntartású és nevében is református intézmény lett.

Jól csengő név? A Bibó István név mindig is erőforrást jelentett neki – árulja el az egykori államminiszter fia. „Mindig csodálkoztam, ha valaki azt feltételezte, hogy teher lehet ezzel a névvel élni. Ehhez, persze, édesapám egyénisége is kellett, és valamilyen naiv kiegyensúlyozottságot én is örökölhettem tőle, ezért nem volt probléma – keserűség vagy vád tárgya – nekem az sem, hogy ő kvázi „lecsukatta magát”, ahogy némelyek mondták. Amikor érettségi után nem vettek föl egyetemre, nem éreztem tehernek, hogy gyárban dolgozom. Persze kiváló barátai voltak apámnak és anyámnak is, akik kiálltak mellettük a nehéz körülmények között is. Nekem mondhatta az egész béketábor, hogy apám ellenforradalmár, felelőtlen, cserbenhagyta a családját, hidegen hagyott, nem érdekelt! Később sem jelentett problémát, hogy az ő fia vagyok. Szerényebbek a képességeim, más a szakmám, kisebb a műveltségem, nem akartam én ő lenni, és a rendszerváltás után sem vágytam arra, hogy belőlem politikus legyen – azzal együtt sem, hogy 1990 után a pártok közül legalább öt vagy hat boldogan bevitt volna a parlamentbe, de erre nekem nem volt ambícióm.”

14 • Karakter • parokia.hu

Iskolát alapítottak Művészettörténész lett, akinek tanár felesége mellett az iskolaügy mindig is szívügye volt. A nyolcvanas évek végén néhány református értelmiségi összefogott, hogy előkészítse a budapesti Baár–Madas református gimnázium újraindítását. „Összeszedtünk pár embert, akik azt mondták, ha egy ilyen iskola elindulna, adnának tíz-húsz-, ötvenezer forintot. Átlagemberek voltak ezek többségében, főleg egykori baár– madasos és lónyays öregdiákok. Volt, aki nem pénzt, hanem munkát vagy ingatlant ajánlott fel.” A nyolcvanas évek végén a dunamelléki egyházkerület vezetősége engedélyt kért az iskola újjászervezésére, igazgatójelöltként Bibó Istvánt nevezve meg. „Egy ideig nem tudtam megkülönböztetni a tantervet az óratervtől, fogták is a fejüket a mozgalom tanár tagjai. Az egyre puhuló Kádár-rendszerben viszont alkalmas voltam arra, hogy idegesítsem a kultúrpolitikát azzal, hogy egy ilyen névvel egy egyházi ügyet elkezdek szolgálni és intézni” – idézi fel. 1990 szeptemberében el is kezdődhetett az új tanév a Budapesti Református Gimnáziumban, amelyet a Baár–Madas és a Lónyay Utcai

Hitet és értelmet A hitet és az értelmet együtt kell nevelni – vallja Bibó István. „Negyven évig az az alapelv volt érvényben hívő körökben, hogy „hívő ember ne ártsa bele magát a politikába”. Persze, politikai érdekviszonyokba ne keveredjen bele, de ha véleménye sincs róla, az elég nagy baj. Az önálló gondolkodás felelősség, ami elől sokan menekülnek. Erre használják a hitüket. Szeretik, ha eligazítják őket, és biztosak lehetnek abban, hogy a jó oldalon állnak, ott van a zsebükben az útlevél az üdvösséghez. Hozzászólhatnak bármihez, legyen az a futball vagy az oktatás, nekik eleve igazuk van, mert velük van az Úristen. Tévedni szintén nem szeretünk, pedig nem azzal járatjuk le a hitünket és az egyházunkat – inkább a meg nem gondolt dolgokhoz való ragaszkodásunkkal. Az értelmiségi kritikus szemlélő, hozzászóló és tanácsadó. Tisztességes és független gondolkodású. Kritikátlanul, receptek szerint élni és gondolkodni nem értelmiségi magatartás, akkor sem, ha valaki tanár, magas szintű hivatalnok vagy politikus.” Arra a kérdésre, hogy mit látna ma szívesen az oktatásban, az egyházban és a társadalomban, Bibó István azt mondta: párbeszédkészséget és -képességet. Erre azonban szerinte nevelni kellett volna a társadalmat, ami nem történt meg.

Vezérfonalak és bunkók Az iskolaalapítás és a református oktatás ügye ugyancsak szorosan összefonódik a közélettel, már csak azért is, mert a protestáns oktatás hagyományosan számos társadalomformáló gondolkodót adott a nemzetnek. Bibó István szerint bár a rendszerváltás után politikai szerepet vállaló értelmiségiek nagy része csak belecsöppent az alakuló demokrácia világába, lényegesen jobb atmoszféra jellemezte a közéletet, mint ma – még ha annak levegője akkor is folyamatosan romlott. Szerinte mára elmondható: a demokrácia reflexei nem működnek. „Bizonyos elveket nem vezérfonalnak, hanem a másik oldal elleni bunkónak használnak a politikában. Igaz, nem is volt alkalmunk gyakorolni a demokráciát. Az elmúlt huszonöt évben ugyan több időnk volt rá, mint amennyi addig összesen adatott, mégis megbuktunk belőle, legalábbis nálam ez a pillanatnyi mérleg.” Tévedhetetlen függetlenség? Teljes szabadság nem létezik – legalábbis közéleti szempontból nem Bibó István szerint. „Persze, ezt is olyanok szokták hangoztatni, akik könnyen megalkusznak a szabadság hiányával. Igaz, nem olyan egyszerű a belső ellenállás. Az egész Kádár-rendszer arról szólt, hogy a kisebbik rosszat választottuk, aztán elkezdtük azt mondani, hogy az milyen jó, végül gondolni és hinni is. Egyébként a független, önálló gondolkodás sem tévedhetetlen! Sőt, látszólag inkább ki van téve a tévedés kockázatának. A receptek szerint élő megingathatatlanok egyházi és világi színtéren egyaránt szeretik azt hinni, hogy garantáltan és mindig a jó oldalon állnak, és bármit inkább elviselnek, mint az önálló gondolkodás terheit, és azok között a felelősséget az esetleges tévedésért. Ehhez jön még – főleg a politikusok-

nál – a beismeréstől való menekülés, mert a beismerés, ugyebár, szégyen és a gyengeség jele. Ez az álmagabiztosság, katasztrofális önkritikahiány viszont a butaság jele, és éppen a valósággal való viszonyt rontja el mindenütt, ahol érvényesül. Pedig nincs annál praktikusabb, ha az ember maga veszi észre először a saját hülyeségét.” Bátorság és igazságérzet „Nem tudom, a világ szemében ma az egyház mennyire hiteles” – fűzi hozzá. „Mintha az egyház a világhoz igazodna értékválasztásaiban, de missziós szempontból a hitelét vesztett egyház nem ér semmit. Nemcsak a beleszületetteket kellene tudnunk megszólítani, még ha őket is folyamatosan gondozni kell is, de a sehova sem tartozókat, a megvadult antiklerikálisokat vagy a doktriner liberálisokat is. De nemcsak szólongatni kellene őket, hanem mutatni is valamit, ami hitelt adna nekünk. Talán túl óvatos az egyház akkor is, amikor meg kellene szólalni. Szívesen mondjuk, hogy ne ártsuk bele magunkat a politikába. Ez bizonyos mértékig igaz lehet, de azért gyülekezetben láttam olyat, hogy nem mondjuk ki a disznóságot, mert ne ítélkezzünk, testvérek,

de azt pontosan tudjuk, kinek a hite a megfelelő, kivel fogunk odaát az üdvösségben találkozni és kivel nem. Fordítva kéne, ugye: meg kellene mondani, ami disznóság, és óvatosnak lenni annak megítélésében, ki az igazi hívő.” Bibó István a református egyházhoz tartozásáról így vall: „Azt, hogy református vagyok, nem azért tudtam elfogadni, mert ez a legjobb felekezet, ez adja a leghézagtalanabb világképet vagy mert ez a legmegnyugtatóbb rendszer, hanem azért, mert ebbe születtem, és ezt épp a Krisztushoz való tartozásom miatt, illetve annak felismerése után tudtam elfogadni.” A jó ügyekért tett erőfeszítés szerinte a sikertől vagy kudarctól függetlenül is tartalmat ad az ember életének. Bár az első iskolaalapítás kudarc volt abból a szempontból, hogy hogyan fogadta a református egyház közvéleményének nagyobbik fele a hit és gondolkodás együttnevelésének általa javasolt kísérletét, ő mégis óriási értéknek találja, hogy egy nemes ügy érdekében barátokra és szövetséges társakra talált. Jakus Ágnes Fotó Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 15

A találkozás Éppen 340 éve annak, hogy egy holland admirális megmentett huszonnyolc gályarabságra ítélt magyar protestáns lelkészt. Három évszázad elteltével megható találkozás tanúi lehettünk: a hős admirális egyik egyenes ági leszármazottja, Frits de Ruyter de Wildt, valamint az egyik magyar gályarab utódja, Réthy Ágnes találkozott Budapesten a Michiel de Ruyter című film hazai bemutatóján.

1674-ben, az ellenreformáció idején hétszáz magyar protestáns hitvallót idéztek egy pozsonyi különbíróság elé. Vallásuk miatt hazaárulással, felségsértéssel, a katolikus egyház elleni lázadással vádolták őket, és követelték, hogy térjenek át a katolikus hitre. Akik nem voltak hajlandók megtagadni hitüket, azokat várbörtönökbe zárták, kegyetlen kínzásokra számíthattak. Negyvenkét magyar protestáns prédikátort gályarabságra hurcoltak, közülük többen meghaltak a megpróbáltatásokban. Haláluk nagy visszhangot keltett Európa protestáns országaiban. Ebben az időszakban a holland református Michiel de Ruyter admirális a spanyolok szövetségeseként éppen hadba vonult Nápolynál, és 1676. február 11-én kiszabadította az itt raboskodó lelkészeket. A prédikátorok egy angol hajóval Velencébe utazhattak, onnan pedig legtöbbjük Svájcba, majd a hazájába folytatta útját. Időutazás A történelmi előzmények után pedig a jelen: a budapesti holland nagykövetség munkatársai kiderítették, hogy a fogságból kiszabadított protestáns lelkészek egyikének, Szódói Balogh Andrásnak a leszármazottja,

16 • Karakter • parokia.hu

Réthy Ágnes Budapest közelében él. Mivel beszél hollandul is, személyesen köszönthette Frits de Ruyter de Wildtet a filmbemutatón. – Hihetetlen érzés volt személyesen találkozni valakivel, akinek az ősöm az életét köszönheti. Ha nem lett volna az admirális, én sem állhatnék most itt. Gyerekkorom óta jól ismerem Michiel de Ruyter admirális és a magyar lelkészek történetét, és most, napra pontosan 340 évvel azután, hogy felszabadította a gályarabságra ítélt lelkészeket, itt állunk az admirális családjának egyik képviselőjével. Olyan ez, mintha visszautaznánk az időben, és egy kicsit mi is a történelem részévé válnánk – mondta Réthy Ágnes. Összefogással legyőzhető – Michiel de Ruyter története számomra azért fontos, mert megtanít arra, hogy összefogással a legnehezebbnek tűnő akadályokat is legyőzhetjük – fogalmazott Frits de Ruyter de Wildt. – Manapság sokszor mond-

juk, hogy válságban élünk, de hiszen mi is a válság? A 17. században, amikor ez a felmenőm élt, egyszerre három háború folyt, és fél Európa járványok miatt lelte halálát, mégis aranykorként emlegetik ezt az időszakot. Meggyőződésem, hogy most mi is aranykorban élünk, csak meg kell látnunk a kihívásokban a lehetőségeket. A filmbemutatón Réthy Ágnes és Frits de Ruyter de Wildt is interjút adott a Parókia portálnak:

Mint liliom a tövisek közt Egyetemista diáklányként járt először a gályarabok debreceni emlékművénél Réthy Ágnes. Az édesapja vitte oda, hogy megmutassa a tizenegy generációval korábban élt gályarabok, közte ősük, Szódói Balogh András lelkész emléktábláját – meséli Réthy Ágnes. – Igyekeztem összeszedni mindent, ami fellelhető róla, de Szódói Balogh András élete a kevésbé dokumentáltak közé tartozik. A gályarabság-

Karakter • parokia.hu • 17

az admirális a nápolyi öbölre irányította hajója ágyúit, így érve el, hogy kiadják a protestáns prédikátorokat. A rabokat hajón vitték Velencébe, majd tovább Genfbe – meséli a történetet az asszony, ahogy a családi legendáriumban áll. – A mai világban különösen fontos, hogy továbbadjuk a családi, szellemi örökséget, emlékeket. Családunk története egy pici morzsája a történelemnek, de úgy hiszem, bárhogyan változik is a társadalom, mindig kell valamilyen folytonosságnak lennie.

ból való szabadulása után Genfbe ment, és másfél évig élt ott. Néhány sort írt latinul egy ottani filozófiaprofesszor kérésére, amelyben a jelmondata is szerepel, a Bibliából, az Énekek éneke második szakaszából: „Mint liliom a tövisek közt”. Sokat gondolkodtam, miért pont ezt az igét választhatta, végül arra jutottam, hogy a református hite volt olyan gyönyörű, értékes és tiszta, mint a liliom a tövisek közt. Hosszú kutatómunka után annyit sikerült még kiderítenem az életéről, hogy az 1681-es országgyűlés után visszakerült Magyarországra, Nagyszecsén és Nagyodban (a mostani Szlovákia területén, a Nyitrai kerület Lévai járásában található település) volt lelkész, de nem tudni pontosan, mikor. Hit, meggyőződés, lelki és fizikai kondíció Bizonyára kellett a reformátusok makacssága, kitartása és hihetetlen elszántsága, hogy kibírja Szódói Balogh András a gályarabságot – jellemezte ősét Réthy Ágnes. – Pozsonyból gyalog mentek Nápolyba az Alpokon át. Már ezeken a szenvedéseken is csak valami nagyon mély hit, meggyőződés, lelki és fizikai kondíció segíthette át őket. Az biztos, hogy az életben maradáshoz össze kellett kapasz-

18 • Karakter • parokia.hu

kodniuk. Nápolyban török gályára kerültek, számomra szinte hihetetlen, hogy túlélték azokat a körülményeket. Közönséges bűnözőkkel együtt raboskodtak, odaláncolták őket a padhoz, és ha a tengeren nagy hullámok csaptak fel, az evező majd kitépte a karjukat, közben a szájukat kipeckelték, hogy ne tudjanak ordítani. Az akkori protestáns világ (főként Hollandia és Szászország) tudomást szerezve sorsukról összegyűjtött annyi pénzt, hogy kiváltsák a gályarabokat fejenként 100 aranyért. A pénzt Michiel de Ruyter fizette ki a nápolyi uralkodónak, de az hiába kapta meg az aranyakat, nem engedte el a foglyokat. Ekkor

Intelligencia és szerénység Michel de Ruyter mélyen hívő ember volt, mindenért Istennek adott hálát – kezdte Frits de Ruyter de Wildt. – Valószínűleg a bibliai Királyok könyve szerint élt, mert nem voltak ugyan politikai ambíciói, de meg volt győződve arról, hogy akinek hatalma van a földön, azt Istentől kapta, ezért mindegy volt neki, hogy egy köztársaságot szolgál vagy éppen Vilmos királyt. Egyszerű sorból jött, eszének és szerénységének köszönhette felemelkedését. Nem volt nemesi származású, de nemes ember volt. Nem akart hőssé válni, csak az országát akarta szolgálni. Michel de Ruyter életének fő tanulsága a szerénység és az intelligencia – vélte Frits de Ruyter .

– Megtanította az embereket a csapatmunkára, hiszen egyedül nem tudta volna véghez vinni a tetteit. Hollandia későbbi hanyatlása azért következett be, mert arrogánsakká váltak az emberek, ez pedig a szerénység valamiféle ellentéte. Amikor együttműködtünk, mint nemzet, a közös munkálkodás segített minket egy országgá válni. Úgy vélem, ha most össze tudnánk fogni Európában – különböző hitű és felekezetű emberek –, időt, pénzt és energiát fektetnénk fontos dolgokba, ismét aranykor köszönthetne ránk. Ennek a nézőpontnak a kritikusai azt hangoztatják, hogy válságkorszak-

ban élünk. Pedig ahogy mondtam a filmbemutatón is, az első aranykorban még nagyobb válság volt: betegségek, vallásközi villongások, társadalmi nyugtalanság. A negatívumot akkor mégis sikerült az ellenkezőjére fordítani, és most sem kellene mást tennünk. Úgy tűnik azonban, semmit nem tanultunk a történelemből, állandóan elkövetjük ugyanazokat a hibákat, ezért is szeretném, hogyha szépapám korának tanulságai, az akkori történések mindenkihez eljutnának. Fordítsuk a negatívumokat pozitívumokká, és az élet örömtelivé válik! A személyes példám: volt egy vállalkozásom 14 alkalmazottal,

de a gazdasági válság idején tönkrement, most viszont olyasmivel foglalkozom, amit sokkal jobban szeretek: ezt a történetet osztom meg másokkal. Mindig van jó abban, ami történik. Te tetted Frits azt mondja, hogy felmenője történetéből nagyjából hatórányi tanulságot tudna mesélni, de inkább csak a legegyszerűbbet mondja. – Lelkessé kell tenni az embereket, hogy keményebben tudjanak dolgozni. A mai menedzserek többsége is nagyon szeretne úgy motiválni, mint de Ruyter. Ehhez viszont lendületre, koncentrációra és szerénységre van szükség, nem pedig különös módszerekre és menedzsmentmodellekre. Sok embert látok magam körül, akiknek dicsfényre van szükségük, hogy elmondhassák: „Ezt én csináltam!” Ugyanakkor de Ruyter olyan volt, aki azt tudta mondani: „Ezt te tetted.” Ebben rejlett az ereje. Persze időnként szigorú is volt, és a hibákat megbüntette. Ez is tanulság, mert egy mai vezető még annyit sem mer mondani az emberének, hogy nem jól áll a nyakkendője, mert mindenkinek olyan nagy a szája. Ő viszont azt mondta: ezt nem jól csinálod, változtass rajta! Világosan, egyenesen, lényegre törően beszélt – emlékezett Frits de Ruyter de Wildt. Jó tett helyébe jót várj – szól az ismert mesei fordulat. S hogy miként keveredik majd jóval később ismét egy magyar a Ruyterek életébe? A II. világháborúban interjúalanyunk, Frits de Ruyter de Wildt nagynénje még kislányként teljesen magára maradt, mert szülei japán fogságba kerültek, ezért idegenek, többek között egy magyar származású lelkész vigyázott rá és viselte gondját. Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 19

Mert megérdemlem? A keresztyénség protestáns arculata a hétköznapi életben is felfedezhető, megjelenik például a lakberendezés területén az egyszerű, letisztult IKEA-stílusban. Bogárdi Szabó István püspök szerint a protestáns emberek kevésbé hajlamosak a luxusra mint mások, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék a szépet. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnökével beszélgettünk.

20 • Karakter • parokia.hu

Püspök úr, mit szólna ahhoz, ha valaki most jönne és – mint annak idején Luther Márton Wittenbergben – kiszegezné a püspöki hivatal kapujára a tételeit? Ezt a kérdést csak naiv történelemszemléletünk miatt tehetjük fel, mert azt gondoljuk, hogy 1517-ben Wittenbergben azon a ködös őszi estén egy szerzetes nagy papírral, kalapáccsal és szögekkel megjelent, hogy kiszegezze téziseit, amelyek aztán valami isteni csoda folytán szétrobbantak a világban. A képzeteinkkel ellentétben a középkor vitatkozó világ volt, és amikor Luther kitűzte téziseit, Európa legjobbjai már mind az egyház megújítását követelték. Luther foglalt össze egy egyébként évtizedek óta zajló vitát? Olyan döntő elemet tett hozzá ahhoz, amit korábban már sokan igényeltek, a legjellegzetesebb módon Erasmus. Luther kitartása és ragaszkodása az igazsághoz – nos, ez vezetett el igazán oda, hogy már nem lehetett föltartóztatni a reformáció folyamatát. Még az első kérdésére válaszolva: igencsak meglepődnék, ha valaki ki akarna szegezni 95 tételt a kapunkra egy olyan világban, ahol nagyon keveset vitatkozunk arról, mi legyen az egyház útja.

De a reformáció nemcsak a vallás, hanem a társadalmi-gazdasági élet változását is magával hozta. Hatásait pedig a mai napig is érezzük. Ezt ma már így látjuk. Max Weber azt mondta, hogy a reformátoroknak kizárólagosan a lelki élet megújítása volt a céljuk, eszük ágában sem volt azokat a folyamatokat pártolni vagy erősíteni, melyeket később Európa mutatott. A mai református egyházban mi az, amit újra kellene gondolni, meg kellene reformálni? Ettől a kérdéstől mindig megijedek. Luther nem úgy írta meg 95 tételét, hogy mit kellene újrafogalmazni az egyházban, hiszen ezt a kérdést nem lehet házi feladatként föladni. Mindig mindent mélyen, alapvetően át kell gondolni. Isten azt a feladatot rója ránk, hogy ami megfelel az Ige mértékének, azt meg kell erősíteni, ami pedig nem, azt meg kell változatni. Ez így túl általánosnak hangzik. Mondana néhány konkrétumot? Az örömnek és reménységnek a népe vagyunk, mégis sok fáradtságot érzékelek az egyházban. Fáradtságunk oka, hogy észre sem vesszük, de menedzseljünk önmagunkat, és azt csináljuk mi magunk is, ami ellen prédikálunk. Nem hagyunk szabadságot Isten erejének és igazságának, mindent be akarunk biztosítani, mindent lekönyvelünk, adminisztrálunk, miközben a keresztyén élet öröme elsikkad. Hogyan lehet ezen változtatni? Ma az egyházat kettéosztottuk: van egy érzékenyen védett szentséges világunk, és emellett számos dolgot úgy intézünk, ahogyan a világban is teszik, de ez nem biztos, hogy jó. Újra meg újra az isteni világra kell orientálódni, vagy ahogy Kálvin mondta: mindig mindent Istennel kell kezdeni.

Szokták mondani, hogy gazdaságilag azok a legfejlettebb országok, ahol mély gyökeret eresztett a protestantizmus. Mi az, amit a mai protestánsok adnak a világnak? Bonyolultat kérdezett, és a kérdésbe foglalt állítást nem is fogadom el ebben a formájában. Bár azt látjuk, hogy a protestáns gyökerű országok a legfejlettebbek, leggazdagabbak, legerősebbek, mégis hozzá kell tenni, hogy nem volt ez mindig így, és ha hozzáolvassuk a 17. és 18. század történetét, be kell látni, nem biztos, hogy arról álmodoztak a reformátorok, ami később a protestáns többségű országokban végbement. A protestantizmus mindig az eredetet, a forrást kérdezi, és oda akar visszavezetni, ezt adhatjuk ma is. Mi lehet a reformáció ma is érvényes üzenete? Isten van. Isten Szentháromság. Isten a Szentháromság második személyében, Krisztusban véglegesen kinyilatkoztatta magát. Isten Krisztus áldozatáért öröktől megbékélt az emberrel. Isten fölszabadította az embert az istenkeresés reménytelensége alól, mert ő maga lépett be az emberi világba. Ez nem kétezer éves üzenet? Ez a protestantizmus üzenete? Jó, hogy felteszi ezt a kérdést, mert nem igazán tudok a protestantizmusnak saját üzenetet találni, bár, tudom, voltak igyekezetek arra, hogy megtaláljuk, mi a jellegzetesen protestáns. A reformátorok semmi mást nem akartak, mint az eredeti üzenetet újra és újra elmondani. A reformáció nem új kinyilatkoztatás.

bös dolgok között, helyreállította a munka és ünnep ritmusát, igyekezett az emberi életet az isteni törvények szerint berendezni, és föloldozta az embert a világ varázsa alól, mert a természetet Isten jónak, megismerhetőnek teremtette. Mit érzünk ebből még ma is? Paul Tillich 20. századi teológus szerint az úgynevezett protestáns korszaknak vége. Úgy vélte, hogy a világ keresztyénségében számos dolog megvalósult abból, amit a 16. századi protestantizmus hirdetett: a római katolikusok is olvasnak anyanyelven Bibliát, így hirdetik az igét, remek katekizmusaik vannak és odafigyelnek a társadalomra. A protestáns korszak Tillich szerint ugyan véget ért, de szerintem még el sem kezdődött igazán. Mit tapasztal, hogy a mindennapos életben, egy lakás berendezésében, egy divattervező gondolkodásában vagy akár az iskolában hogyan jelenik meg a protestantizmus? Inkább a keresztyénség protestáns arculatáról beszélnék, de csak szélsőségeket tudok mondani. Biztos, hogy az IKEA-stílusnak, a skandináv belsőépítészetnek van köze a protestáns hagyományokhoz, ezt mutatják a leegyszerűsített, funkcionalista, pragmatikus elrendezések. Fontos jellemző a pompától való tartózkodás. Kevésbé vagyunk hajlamosak a luxusra, mint más keresztyének, ennek mély teológiai gyökerei van-

A protestantizmus mely értékeit tartja ma is hangsúlyosnak? A 16. században a protestantizmus adta anyanyelven az emberek kezébe a Bibliát, bevezette az anyanyelvű istentiszteletet, határozott különbséget tett a lényeges és a közöm-

Karakter • parokia.hu • 21

nak. Az ikeás letegezésnek viszont semmi köze a protestáns hagyományokhoz. Mit ért azon, hogy kevésbé vagyunk hajlamosak a luxusra? Nem szeretünk szép autókkal járni vagy márkás ruhákat viselni? Mi köze a szépnek a luxushoz?! Luxuson a fényűzést értjük. A luxus ugyan sikerülhet időnként szépre, de a szép egyik tulajdonsága, hogy megosztható, ez pedig éppen ellentéte a luxusnak. A luxus arról szól, hogy ami nekem van, az csak az enyém és te nem kaphatsz belőle. A jó, az igaz, a szép egyetemes, és az ezekre törekvő emberek kevésbé luxushajlamosak. Nem akarják a szerzési versenyben fölülmúlni a másikat, hiszen a keresztyén üzenet lényege, hogy kegyelemből élünk, megajándékozottak vagyunk. Most mégis sok minden szól arról, hogyan valósítsuk meg önmagunkat és szerezzük meg, amit csak lehet. Hogyan lehet elszakadni az individualista ember gondolkodásmódjától, és a közösségért cselekvő emberré válni? Nem lehet erre egyszerű jó tanácsot adni. Nagy civilizációs ritmusok vannak. Az ember kétféle módon küzdhet meg a saját létszorongásá-

22 • Karakter • parokia.hu

val: vagy teljes mértékben beleoldódik egy közösségbe, családba, törzsbe, nemzetbe, klánba, osztályba, szektába, egy eszmét megjelenítő totális rendszerbe, vagy éppen ellenkezőleg, egyedüli individuumként tételezi önmagát. Ezek hosszú szakaszok az emberiség történetében. A 20. század döntő módon a kollektivizmusoknak, a totalitárius struktúráknak a világa volt még a lágyabb formáiban is. Úgy tűnik, a 21. század már egy rendkívüli visszahatás erre. A mai ember hihetetlenül ideges, ha felemlegetjük neki, hogy van családja, nemzete, közössége. A mai ember szlogenje az, amit a reklámban látunk: „mert megérdemlem”. Szóval, hogyan lehet ezen áttörni? Például a gyülekezeti élet tudatos, módszeres, türelmes átszervezésével. A gyülekezetnek mint közösségnek vagy bibliai nyelven szólva mint családnak az újrafelfedezésével, hiszen az ige körül tanulhat meg az ember igazán másokért élni. Ám a keresztyénség közösségi erejét nem lehet azonnal köztársadalmi haszonra váltani. Az sikerülhet, hogy az ember megtanulja, mit jelent közösségben élni.

Említette a „mert megérdemlem” reklámszlogent. Jár egyáltalán valami az embernek? Van olyan, hogy megérdemlünk valamit? Ez kétségtelenül sikeres, ám végtelenül rafinált szlogen. Előhívja az emberből azt, amit a reformáció idején is alaposan leírtak a teológusok, ez a bűn gyökere, a rossz vágy. A létürességben élő ember ki akarja tölteni az űrt, csak az a baj, hogy ezt az ürességet a feneketlen és kielégíthetetlen vágy teremti. Ha pedig odateszem mellé a hübriszt (gőgöt), nyomban össze is ölelkezik a kettő. Nem érdemeinkből, hanem kegyelemből élünk, és ha ezt megértjük, akkor láthatjuk be, hogy a „megérdemlem” szlogennek milyen feneketlen és borzasztó mélységei vannak. Akkor most mi folyik, reformáció vagy deformáció? Már megegyeztünk az előbb, hogy Tillich szerint vége a protestáns kornak. De ön szerint el sem kezdődött... Rendkívül kevés nyomot tudok találni a mai civilizációban, ami a reformáció valódi törekvéseire emlékeztet. A reformáció igyekezett mindent a maga helyére tenni: az anyagi világot, a munkát, a szentséget, az embert. Ami ma zajlik, az teljes habituális elfordulás a keresztyénségtől. Miért szakadt meg a rendre törekvés folyamata? A 16. század vallásos kor volt, mégpedig mélyen vallásos. Az emberek kétségbeesetten keresték az istenit. Luther ősélménye az volt, hogyan találja meg az irgalmas Istent. A 19-20. században az európai ember elfordult a vallásos dimenzióból és révült önfeladásba kezdett. Tudatosan igyekszik fölszámolni a gyökereit, sokszor éppen vallásellenes valláspótlékokkal (mert még a vallásellenességnek is van vallási dimenzió-

ja). Az okokat az ember szívében kell keresni. Ma Európa mély istenellenességben él, és ennek csak másodlagos vagy harmadlagos következménye a keresztyénellenesség. A statisztikák szerint az Európában élők 4 százaléka muszlim, 70 százalék vallja magát keresztyénnek. Ez nem mellékes, mert jelez valamit a kulturális emlékezet erejéből. Ez a maradék tradíciók segítségével való önazonosítás. Európa a középkorban teonóm (istentörvényű) társadalom volt és minden eresztékében magán hordozza ezt a mai napig is. Csakhogy a vallás nem érzület, hanem élettevékenység. Sokan megdöbbennek nálunk, amikor a Keleti pályaudvarról elballagnak a migránsok a II. János Pál pápa térre, kelet felé fordulnak, és elvégzik iszlám rendtartás szerinti napi imádságukat. Számomra éppen ez az értetlenség mutatja, hogy minden, ami vallás- vagy istenvonatkozású, azt az európai ember idegenül veszi, ellenségeskedik vele. Ezt jelzi az a naiv vélekedés is, hogy ezt a megzabolázhatatlan valamit, amit vallásnak nevezünk, valami jóléti társadalom felépítésével meg lehet zabolázni. Aztán megérkeznek a vallásukat gyakorló muszlim atyafiak és Európa sokkos állapotba kerül. Miért, mit gondoltunk? Hogy az egész világ tátott szájjal bámulja Európát, hogy hogyan kell élni? Micsoda önteltség ez az európai ember részéről!

nak létrejönni. A Római Birodalomban sok párhuzamos társadalom élt egymás mellett, de úgy, hogy a birodalom főtörvényei voltak mindenütt érvényesek, illetve a katonaság meg a kereskedelem kötött össze és választott is szét mindent. Azt el tudom képzelni, hogy egy-egy nagyobb városban etnikai, kulturális enklávék jönnek létre (ilyenek már vannak is), de azt már nehezen, hogy London valamelyik utcáján ne sétálhasson végig egy fehér angol fiatalember, mert ott éppen a saría törvénye (az iszlám erkölcsi és vallási vezérelve, ami kiterjed az élet valamennyi területére) uralkodik. Azt sem tudom elképzelni, hogy olyan multikulturális társadalom jöjjön létre, amelyben az egyik társadalmi csoport hétfőn, a másik pénteken, a harmadik vasárnap tartja a munkaszüneti napot (pontosabban: szent ünnepnapját). És azt sem, hogy fordítva, minden vallási és kulturális különbséget a privát szférába szorítunk vissza. Aki ebben reménykedik, éppen önmagát adja fel, s nem a másikat becsüli. Csak kis szerkezetekben tartom elképzelhetőnek az egymás mellett élést, de nemzeti vagy uniós szinten nem. Talán rossz példa, de Izraelben a szombat (shabbat) beköszöntével ha valaki autóval behajt egy ultraortodox lakó-

övezetbe, akkor elűzik őt onnan, tehát tiszteletben kell tartania a szekuláris embernek is a vallási szokásokat. Ez éppen azért jó példa, mert Izraelben a vallásos és a szekuláris zsidókat is egy nyelv, egy ország általános törvényi rendje tartja össze. Az már az egyes csoportok vagy közösségek feladata, hogy megtanuljanak együtt élni a keretek között. De mi történik akkor – és talán a kérdése is ezt célozhatja –, hogyha olyan csoportok jelennek meg, amelyek az alapvető szempontokat kérdőjelezik meg, például azt, amit mi keresztyén civilizációnak nevezünk. Mi van, ha lábrakap az a felfogás, amely szerint az emberiség egyik része már muszlim, a másik része még nem muszlim. Az ötszázmilliós Európa hiába akar úgy tenni, mintha mindez érdektelen lenne, a valóság nem ezt mutatja. S Európa engem inkább egy szenilis öregember attitűdjére emlékeztet, aki már nem akar semmit, csak azt, hogy hagyják őt szenderegni az őszi napsütésben. Vagyis Európa ez a szenilis vénember? Igen. Nem gyönyörű nő, ahogyan a dalban énekelték, hanem szenilis öregember, aki mindenre rálegyint. Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás

Valami mégiscsak vonzó, ha százezrek jönnek? Igen. Jók az utak, a csapból ivóvíz folyik, van letelepedési segély, jól kiépített a nyugdíjrendszer, a bankban kamatozik a pénz, az utcák tele vannak drága autókkal. Ezért jönnek, de nem azért, mert szeretnek minket. Milyen lehet Európa jövője? Kialakulnak egymás mellett a párhuzamos társadalmak vagy más történik majd? Párhuzamos társadalmak csak nagy, átfogó társadalmi kereteken belül tud-

Karakter • parokia.hu • 23

Az Úr szolgálólánya Átadták a Bethesda Gyermekkórház egykori diakonisszáinak

otthont

adó

anyaházat,

amelyben most a beteg gyermekekhozzátartozóit szállásolják el. A református fenntartású kórház megnyitásának százötvenedik évfordulóján felidézzük, kik is voltak az évtizedekig romos állapotban hagyott épület eredeti lakói. Róluk az egykori diakonissza, a kilencvenesztendős Ágnes testvér mesélt lapunknak.

Az egyenruha hasonlított, de mi nem táncoltunk – mondja Ágnes testvér, amikor arról faggatom, men�nyiben hasonlított a Bethesda kórház diakonisszáinak testvérközössége a Szabó Magda Abigél című regényének filmadaptációjából ismertre. A Schweitzer-otthonban vagyunk, néhány lépésre az anyák házától, mely több mint fél évszázada – még anyaházként – egy szerzetesrendhez hasonlítható életközösségnek nyújtott hajlékot. Az egykori diakonissza, Nagy Margit Ágnes azt mondja, szép, komoly hivatás volt az övék, Istentől kapták. „Szigorú rend volt, fegyelem, amit igyekeztünk is betartani. Számomra kedves időszak volt, sokszor visszasírom. Szerettünk a kedves testvérekkel közösségben lenni, dolgozni, tanulni, imádkozni. Igazi család voltunk.” Egy új család Hatvannyolc éve annak, hogy a most kilencvenéves Ágnes testvér beköl-

24 • Karakter • parokia.hu

tözött a diakonisszák anyaházába. „Isten gyerekkoromtól kezdve csodálatosan vezette az utamat. Nádudvari vagyok, ott volt egy kis földje az édesapámnak. Nehéz időket éltünk, mert kitört a háború, mindent jegyre lehetett kapni, azután pedig jöttek az oroszok, lőttek, bombáztak, a testvéreimet meg édesapámat elvitték katonának. Nekünk, nőknek kellett otthon helytállni: veteményeztünk, arattunk. Szomorú karácsonyunk volt 1944ben, mert oda már akkor bejöttek az oroszok, mindenünket elvitték, szinte éheztünk. Laktak rokonaink Pesten, akik Budapest „felszabadulása” után meglátogattak minket. Visszafelé már velük jöttem én is.” A német mintára szervezett, elsősorban betegápolással foglalkozó Filadelfia Diakonissza Egyletben Nagy Margit 1947 őszén, huszonkét évesen jelentkezett többedmagával együtt. A jelöltek egy évvel később, 1948 karácsonyán öltöztek be, egyszerű, szürke egyenruhájukat ekkor

cserélték hosszú ruhára és fejkötőre. Mivel Margit testvérből már volt néhány, Nagy Margit az Ágnes nevet választotta, attól fogva úgy szólították. „Első perctől kezdve otthon éreztem itt magam. Jelöltként, a próbaidő alatt egy évig nem volt szabad senkinek hazamenni, de miután beöltöztettek, meglátogathattuk a szüleinket. Amikor megmondtam nekik a döntésemet, édesapám először kitagadott, azt mondta, nem mehetek haza, mert ugye, stafírungot kellett behozni, meg mégiscsak kellett ez-az. Aztán három hónap múlva megbékélt.” A hivatásuk volt „Csak azt vették fel, aki tanúbizonyságát adta annak, hogy az Úristen hívta el erre a szolgálatra. Éreztük: ez Isten akarata és nem a miénk. Általában a Bethesdában dolgoztunk, de a régebb óta itt lévő idősebb testvérek gyülekezetekben meg árvaházakban szolgáltak. Alázatos, szelíd,

csendes szolgálat volt ez. Csak egészségeseket vettek fel diakonisszának, testben, lélekben épnek kellett lenni. Gyengédség és fegyelem – mindkettőre szükség volt a diakonisszaléthez, és mivel az Úrnak szolgáltunk, egyik sem esett nehezünkre. Persze volt, aki két hónapig vagy csak két napig bírta a munkát és az azzal járó életformát. A jelöltidő alatt valamennyien meggondoltuk, hogy jó-e itt nekünk.” „Ez volt a jó” A diakonisszáknak szigorú napirendje volt. „Két nagyszobában voltunk elszállásolva, a szoba egyik oldalán lakott a vezető testvér, a másikon mi. Fél hatkor keltünk, rendbe tettük az ágyunkat, majd elolvastuk a napi Igét magunkban, és ment mindenki dolgozni, a legtöbben át, a kórházba. Fél 8-kor volt a reggeli, utána Bodoky Richárd nagytiszteletű úr, Péter János püspök vagy Pilder Mária néni jött áhítatot tartani. A félórás imaóra után folytattuk a munkát, a kezdő diakonisszák csak egy órát, mert kilenckor kezdődött ideát, a másik épületben a tanítás. Orvosok adtak elő nekünk. Huszonegy tételünk volt, ezekből két év múlva államvizsgázni kellett. A betegápolói után következett a diakonissza-tanfolyam: az Ó- és Újszövetség tana, valamint a lelkigondozás, amelyet már lelké-

szektől tanultunk.” A szellemi táplálék mellé viszont csekély fejadag járt. „Szerény étkezéseink voltak mindig, mert szegények voltunk a háború után. Reggelire kaptunk egy kis rántott levest, egy szelet kenyeret, de megkaptuk az Igét, és azzal mentünk dolgozni. Ebédre egyszerű leves volt vagy főzelék, de hálásak voltunk érte, hogy van, mert nagyon sok embernek nem volt. A délután megint tanulással telt, öt órakor visszamentünk arra az osztályra, ahová be voltunk osztva. Nyolc óráig dolgoztunk, majd vacsora, és utána még elővettük a tanulnivalót, mert mindig tanulni kellett, és ez volt a jó. Fél tízkor volt a lámpaoltás. Ez volt a rend.” Embereket mentettek Nem csak a diakonisszák éltek szerény körülmények között, a kórházban is spórolni kellett: télen is csak úgy volt meleg, ha külön befűtöttek. Akkoriban fizetni kellett a kórházi ellátásért, a Bethesdába ennek ellenére felvették a szegényeket is. „Kicsi kórház volt, de mindenféle ellátást nyújtott a belgyógyászattal, sebészettel, szülészettel és nőgyógyászattal, fül-orr-gégészettel, szívrészleggel. Főleg a mandulás gyerekeket hozták ide műtétre, természetesen sebészeti esetek is voltak, nem is egy. Bodoky nagytiszteletű úr öccse volt

itt a sebész főorvos, Zsindely tanár úr pedig a kórház vezető főorvosa. A mi vezetőnket Berta testvérnek hívták.” A diakonisszákat mindenütt tisztelték, sőt, számított rájuk a társadalom Ágnes testvér szerint. „Szomorú időszak volt a háború utáni, mindenkinek volt olyan hozzátartozója, aki odaveszett. Épp ezért egészen másként gondolkodtak az emberek, mint most, nagyon vágytak Isten után. Akkoriban volt is egy nagy ébredés.” Letették az egyenruhát A történelem azonban ismét közbeszólt. Ágnes testvér és a vele egy időben szolgálatba álló diakonissza társak csupán néhány évig viselhették a számukra kedves öltözetet, 1953-ban ugyanis államosították a kórházat. A testvérek azonban civilben is folytatták szolgálatukat. „Mindenkinek el kellett mennie innen, néhány szülésznőt kivéve. A többieket szintén egészségügyi területen helyezték el. Mindenütt szívesen fogadtak minket, meg voltak velünk elégedve.” Isten adta lehetőség Ágnes testvér is egy másik kórházba került, az ott dolgozók gyermekeinek fenntartott bölcsődében lett dajka. „Két helyes zsidó lánnyal dolgoztam együtt. Nagyon kedvesek voltak, szeretettel gondolok rájuk. Aztán ők elmenekültek 56-ban, ezért én lettem a bölcsődevezető. Ott voltam, míg meg nem szűnt a bölcsőde,

Karakter • parokia.hu • 25

de addigra a Bethesda is megnyílt, Apáthy István Gyermekkórház néven. Visszamentem hát, és szívesen vissza is vettek. Csecsemő- és gyermekápolóként kezdtem dolgozni az intenzív osztályon. Továbbképeztem magam, hiszen súlyos, eszméletlen gyerekek feküdtek itt. Ez volt a legnehezebb munkám. A szomszédban laktam, nem egyszer éjjel jöttek értem, mert megszületett a kisbaba az Uzsokyban, és rögtön le kellett cserélni a vérét. A kis újszülötteket nagyon nehéz volt gyógyítani. A gyerekek, ugye, nem tudják megmondani, mi bajuk vagy hogy vannak. Oda kellett figyelni rájuk nagyon. Elmondtam, mit látok rajtuk, az orvos megtette a magáét, és meggyógyultak. Ez óriási dolog! Nem az én érdemem, Isten adta ezt a lehetőséget. Nem tudom, hány embernek segíthettem, de hálát adok Istennek azért is, hogy az én hibámból egyetlen felnőtt vagy gyerek sem halt meg.” Újraindították volna Ágnes testvér a Bethesdából ment nyugdíjba. Mint mondja, sokszor nagyon egyedül érzi magát, mert már nem élnek, akik tudják, milyen volt

akkoriban. Az államosítás után egészen más lett a kórház légköre – mondja. „Az orvosok és a nővérek kedvesek, helyesek voltak, és jó szakemberek, de már nem az a szellem volt, mint régen. Sokszor el is sírom magam, ha a kedves testvérekre gondolok. Jó rájuk emlékezni. Volt nekünk egy diakonis�szaszobrunk is itt, az udvarban, amit elloptak. Kaptunk egy másikat helyette, de ez nem olyan szép. Miután a Bethesda ismét egyházi kézbe került, 1990-ben felvetettük néhányan, hogy

újra legyen diakonisszaintézet, vagyis anyaház. De elutasítottak, mondván, nincs rá pénz. Az evangélikusok és a katolikusok viszont megcsinálták, és akkor még lett volna református jelentkező is. Mára már annyira megváltozott minden, hogy szinte félelmetes. Pedig a régi világban, a negyvenes években is voltak nagyvilági életet élők, de ma már a fiatalok nagy része teljesen másképp gondolkodik, mint akkor.” Az Úr szolgálólánya Ennek ellenére Ágnes testvér elégedetten, hálával gondol vissza az elmúlt évtizedekre. „Áldom az Istent, hogy megengedte, hogy neki szolgáljak! Ő mindig velem volt. Ha időnként ellenkeztem is, megszégyenültem, mert rájöttem, hogy nem érdemes. Ha volt is, hogy árván éreztem magam, Isten megvigasztalt azzal, hogy az akaratában járok. Mindig éreztem az Ő végtelen jóságát, és azt, hogy mennyire szeret engem. Mindenből jót hozott ki! Ha ezt elfogadjuk, békesség és szeretet költözik a szívünkbe. Most már én is elmondhatom, hogy az Úr szolgálólánya vagyok – mert a diakonis�sza ezt jelenti.” Jakus Ágnes Fotó: Füle Tamás

26 • Karakter • parokia.hu

Nem éltem hiába Csípős, de igazságos – sokan ilyennek ismerik Rózsit, az egykori trolibuszvezetőt, aki egy általa okozott baleset után fogházba, majd az utcára került. Alkoholista lett, végül agyvérzés miatt hetekig kómában feküdt. Miután felébredt, megtudta, hogy imádkoztak érte, így került el egy keresztyén közösségbe. Ma a Gyulai Pál utcai református gyülekezet tagja, hajléktalanokon segít. Azt mondja, élete értelmet nyert, mióta mások örömére és hasznára lehet.

Humor, derű, egyenesség, szenvedély, hit és hála – mindez sugárzik szeméből, hangjából, nevetéséből. Egy átlagos hétköznap este, munka után beszélgetünk Ujlaki Józsefné Rózsival, ám hamar kiderül: az ő története korántsem átlagos. Rózsi szociális munkásként dolgozik, feladata az utcán élő hajléktalanok felkeresése, útbaigazítása. Ő maga is volt hajléktalan, utcán és hajléktalanszállón is élt. Most büszkén fogad barátságos albérletében. Már ez is kész csoda, az még inkább, hogy egyáltalán életben van. Szerinte céllal hozta vissza őt Isten a halál torkából: azért, hogy helyreálljon az élete és másokon segítsen. Azt mondja, ki lehet mászni a legmélyebb gödörből is. Ő már csak tudja. A veszteség Kálváriája egy balesettel kezdődött. Hivatásos trolivezető volt, amikor egy hétvégi nap nem állt meg egy stoptáblánál. Csak a csattanás-

ra lett figyelmes, egy szabályosan közlekedő Trabantba hajtott bele. A sofőr súlyosan megsérült. Rózsi hét hónapot kapott. A legnagyobb büntetés mégsem a szabadságvesztés volt – mondja, hiszen nevelőotthonban nőtt fel, hozzászokott a meghatározott napirendhez és mások jelenlétéhez is. „Nekem az fájt a legjobban, hogy a három gyermekemtől el kellett szakadnom, ráadásul intézetbe kellett adnom őket, mert az apjuk nem törődött velük. Hála Istennek, ennek ellenére a mai napig felhőtlenül jó a kapcsolatom velük.” Kisemmizték Mivel mindig is társasági ember volt, kiszabadulása után olyan helyet keresett, ahol börtönviseltként is elfogadják, ezért ment a kocsmába. Ekkor még nem vehette magához a gyermekeit, szerinte tétlensége is közrejátszott lezüllésében. Egyre sűrűbben és egyre többet ivott, míg maga is alkoholista lett. „Egy bódult pilla-

natomban elcseréltem úgy a lakásomat, hogy sem pénzt, sem cserelakást nem kaptam. Máról holnapra nemcsak alkoholista lett belőlem, hanem hajléktalan is” – idézi fel a történteket. Az utcán Rózsi ezután négy évig a budai Mechwart ligetben töltötte a napjait és az éjszakáit. „A kis játszótéren, egy padon aludtam. A vízaknába tettem le a takarót, napközben senkinek nem tűnt fel, hogy csöves vagyok, tiszta volt a ruhám. Árusítottam a hajléktalanok lapját, a Fedél nélkült, a vevőim soha nem láttak részegen. Nap mint nap jártam fel a Cseppkő Gyermekotthonba a gyerekeimhez, együtt tanultunk, kirándultunk. És akkor kaptam egy agyvérzést.” Meghalni vitték? „A mai napig emlékszem, hogy az orvosok a fejem fölött úgy beszéltek rólam egymás között, hogy: minek

Karakter • parokia.hu • 27

hoztátok ide, meghalni? Nem voltam teljesen magamnál, ki voltam kötve, mint egy gyalogbéka, a fejemen volt egy mull-lap – agyafúrt lettem újabban –, fel voltam rácsozva, pelenka rajtam – kész, mikor fog már meghalni. És épültem föl!” Rózsi háromheti kóma után tért magához. „Bejött egy ismerősöm, nagyon örült, azt mondta, értem imádkozott egy házi gyülekezet. Közöm nem volt a hithez, úgyhogy nem volt valami szívderítő élmény erre kelni” – nevet. Később azonban elkezdett motoszkálni benne a gondolat, hogy érte imádkoztak. „Mikor már kísérővel kimehettem, ellátogattam ebbe a közösségbe. Olyan szeretetet vett körül, mintha mindig is ismertek volna, pedig soha nem láttuk egymást.” A visszaesés Rózsika mindent megtett felépüléséért, és azért is, hogy ne kelljen visszamennie az utcára. Felvették a Dózsa György úti hajléktalanszállóra, ahol saját szobája volt és ágyban alhatott. Többen noszogatták, hogy érettségizzen le, bár akadt olyan is, aki azt mondta, többnek akar látszani, pedig ugyanolyan hajléktalan, mint más. Beiratkozott a szociálisasszisztensképzésre is, hiszen ekkor már hajléktalanok között dolgozott. Szívesen tanult, igaz, az első visszaesése is ehhez az időszakhoz kötődik. „Mindig kijártam a Szent István parkba tanulni, ott csönd volt, nyugalom. Persze, vizsgaidőszakban esett a legjobban ez eső, így elmentem a kocsmába. Naivan azt gondoltam, kultúrivó lehetek. Mikor alig vártam, hogy vége legyen annak, amit éppen csinálok, és mehessek gargalizálni, már tudtam, hogy visszaestem. Két nap múlva már az addiktológián voltam.” Az „aki” Itt szólította meg egy betegtársa. „Azt mondta: neked el kell olvasni Gyökössy Endre Magunkról magunk-

28 • Karakter • parokia.hu

nak című könyvét. Meglepetésemre nem azt mondtam, hogy nekem ne vezényeld le, mit olvassak, mert nagyon rosszul jársz, hanem megkérdeztem, hol lehet kapni. Elmentem a kiadóba, elolvastam a könyvet, és láttam benne egy lapocskát, amire azt írták, összejövetelt rendeznek Gyökössy Bandi bácsi emlékére. Elmentem, és ott Bandi bácsi egykori tanítványa, Karsay Eszter református lelkész volt az előadó. Eszter azt mondta, a Gyulai Pál utcában szokott prédikálni, akit érdekel, szeretettel várja. Én voltam az az aki.” Jézus a padban A gyülekezeti teremben újabb meglepetés érte – meséli Rózsi. „Kinn van a falon, hogy aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem. Még engem sem?! Ez megdöbbentett. Olyan hatással volt rám, hogy azóta is odajárok. Gőzöm sincs, miről beszélt akkor Eszter, de hogy mögöttem kettővel Jézus ült, az biztos. Olyan istenélményt jelentett ez számomra, hogy azt mondtam: ki se vetnek, Isten fia is idejár, akkor én is ide fogok.” Jobbat készített Ennek már tizenhárom éve. Rózsi időközben sikeresen levizsgázott, majd jelentkezett a Baptista Teológiai Akadémiára szociális munkás-lelkigondozó szakra. Most az Üdvhadsereg alkalmazásában dolgozik egy nappali melegedőt, népkonyhát és rehabilitációs női szállót is üzemeltető intézményben. Azt mondja, megtalálta a hivatását. „Mikor megszűnt az előző munkahelyem, nagyon elkeseredtem. Hiába adtam be több helyre is a jelentkezésemet, mindenhol elutasítottak. Úgy imádkoztam: Úristen, valamit kezdj velem, én már mindent megpróbáltam. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ilyen sikerek után most visszalöknél oda, ahonnan elindultam. Éppen a teológia kapujában állva cigiztem, amikor odajött egy évfolyamtársam, aki azt mondja: sose

búsulj, Rózsi, az Úristen biztos jobbat készített! Eldobom a csikket, megyek föl vizsgázni, erre egy másik csoporttársam jön velem szemben, azzal, hogy szólt a főnöke: beszéljen velem. Akkor már tudtam, hogy munkát fognak ajánlani. Való igaz, hogy Isten nem lökött vissza. Jobbat készített.” Film és valóság Rózsi azt próbálja adni a hajléktalanoknak, ami saját bevallása szerint neki is jólesett volna, míg az utcán élt. „Tőlem nem kérdezték meg soha, mit gondolok, mit érzek, egyáltalán bármiről mi a véleményem. Szerettem volna létrehozni egy csoportot, ahol én megkérdezem a hajléktalan embereket. Alapítottam egy szombati filmklubot, hogy legyen egy fix pont az életükben. Megnéztük többek között A boldogság nyomában című filmet Will Smithszel, ami egy gyermekét egyedül nevelő, anyagi gondokkal küzdő férfi emberfeletti erőfeszítéseiről szól. Ő végül sikerrel jár. Persze, a többiek azt mondták, ez csak film, meg ilyen csak Amerikában van. Mondtam nekik: ne menjünk Amerikába, itt vagyok én. Jó, neked sikerült, de ez csak egy eset – vágtak vissza. Mondtam, nehogy azt higgyék, hogy én kivételes eset vagyok. Viszont az, hogy elrontottam az életem, csak rám tartozik, meg az Úristenre. Aki szembejön velem az utcán, annak miért kellene ezt látnia rajtam? Vagy akivel egy buszon utazom... Persze, a hajléktalanság a leglátványosabb, de még rosszabb, amikor valaki belesüpped az egészbe. És igenis, le kell vetni a szemérmességet, segítséget kell tudni kérni!” Adni vagy nem adni? Sokan vonakodnak támogatni a kéregetőket, különösen pénzzel, mondván, úgyis alkoholra költik a pénzt. „Aki annyit sem mond, hogy mit kér, és mire kéri, annak én sem adok. Egy esetben mégis: ha látom, hogy majd szétesik, úgy reszket meg ömlik róla

a víz. Ilyenkor adok kétszáz forintot, menjen, igyon valamit, különben alkoholepilepsziát kap, meghal. Ezzel megadom neki az esélyt arra, hogy elgondolkodjon, akar-e változtatni. Egyébként meg lehet kérdezni egy hajléktalantól, hogy tudok-e segíteni, és konkrétan miben. Nem egy ember volt, aki nekem azt mondta: mindenben. Na, mindenben nem tudok. Amikor már valaki néven tudja nevezni a problémáját, akkor azon már lehet dolgozni. Mert az már nem csak az övé, hanem a miénk is.” Megéri? Rózsika azt mondja, sikerek és kudarcok egyaránt érik munkája során. Beszél egy férfiról, aki hosszas könyörgés után sem ment el alkoholelvonóra. A napokban levágták a lábát. De olyan roma fiatalemberről is említést tesz, aki az ő unszolására kezdett el dolgozni, tanulni, és ma már az Országos Rendőr-főkapitányságnál karbantartó. „Szoktam mondani: meg lehet nézni a csöves cigánygyereket! Ha akar valaki, kiemelkedhet. És ez nem Amerikában van, ez itt van.” Még többet És még több is van. Rózsika azt is mindig elmeséli gondozottjainak, mi volt „a Gyulaiban”. Például a gyülekezeti bibliaórákon, ahol beszélgetni lehet lényeges dolgokról. „Volt egy férfi, azt mondta: Rózsika néni, én egyáltalán nem vagyok hívő, mondhatni, ateista családban nőttem fel,

de szeretek beszélgetni. Elmehetnék én egyszer oda? Mondtam: miért ne? Jöjjön! Azt mondja: de hát én meg sem vagyok keresztelve. – Nem kérnek keresztlevelet a kapuban, jöjjön! Most ott tart, hogy megkeresztelkedett, konfirmált és énekkari tag.” Bármikor Ehhez persze elfogadó gyülekezeti közeg is szükséges. „Nem véletlen jár Jézus is oda” – jegyzi meg Rózsika, és nevet. Azt mondja, sokat jelentett neki, amikor Karsay Eszter lelkipásztor megadta neki a telefonszámát azzal, hogy éjjel-nappal felhívhatja. Ez óvta meg egy újabb visszaeséstől is – ismeri el. „Elutasították a lakáspályázatomat, persze, felhívtam Esztert bőgve, hogy itt a vég, többet nem lesz normális életem, lemegyek, jól leiszom magam. Ő addig-addig mondta, hogy nem mentem sehova. Azóta újra elutasítottak, de ez már albérlet, ahol most beszélgetünk.” Mások örömére és hasznára „Mindenki azért születik, hogy mások örömére és hasznára legyen”– összegzi Rózsika tapasztalatait. „Ennek is megvan a maga története. Mindig én írom le a prédikációkat. Egyszer istentiszteleten kihallom, hogy az Úristen szeretetéből élünk, hogy mások örömére és hasznára legyünk, ez az életünk értelme. Ismételgetni kezdtem magamban, hogy ha a filmklubon megkérdezik, mi volt a gyülekezetben, megoszthassam velük. Meg

is tettem, aztán elkezdtem legépelni a prédikációt, hát, nem is hangzik el ez a mondat! Mondom, biztos fáradt vagyok, majd holnap meghallgatom. Hát, holnap sem hangzik el! Elmeséltem Eszternek, és megegyeztünk abban, hogy ezt teljesen biztos, hogy a Szentlélek jelentette ki nekem. Én nem vagyok egy megdumálható típus, de az Úristen jelenlétét a saját bőrömön tapasztalom. Mi ez, ha nem Jézus kegyelme, hogy én megmaradtam egy ilyen életforma után, és kaptam egy újabb lehetőséget, amit már életnek lehet nevezni? Egy életet, amellyel már tényleg mások örömére és hasznára vagyok?” A barát Rózsika azt mondja, mióta hitre jutott, nem magányos, Krisztus pedig segít elhordozni a terheit. „Ha engem Jézus a barátjának nevez, akkor ugyan fura ízlése van, de ez van. Azt mondják: madarat tolláról, embert barátjáról. Én nagyon szeretném, ha látnák rajtam, hogy Jézus a barátom. Nem akarom, hogy megbánja, hogy engem megtartott, de azt sem, hogy csorba essen ezen a barátságon.” Megszerette magát Megváltozott a saját magához való viszonya is, mióta megtért – árulja el. „Ez nagyon nehéz volt. Nem akartam elfogadni magam. Kevés ilyen szemét embert ismertem, mint amilyen én voltam. Eszterrel közös munkánk, hogy megszerettem magam. Megbocsátottam magamnak, és ez a legfontosabb. Amit már nem tudok helyre tenni, azt csak megbocsátani és elengedni lehet – meg persze, tanulni belőle.” De a tanulság nem csak az övé – teszi hozzá. „Amit megélek, nekem azt tovább kell adnom, mert biztos vagyok benne, hogy ha csak egy ember épül is belőle, már nem éltem hiába.” Jakus Ágnes Fotó: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 29

Ti vagytok a koronám

Keresztyén hívőként nem szabad megfutamodnunk a nekünk szegezett kérdések elől, sőt, nekünk kellene kérdezni és gondolkodni tanítani azokat, akik bizonytalanságban élnek – véli Ellis Potter. A svájci apologéta tizenöt évig élt zenbuddhista szerzetesként egy kaliforniai kolostorban, mielőtt megtért. A világnézetekről szerzett tapasztalatait a magyarul is megjelent Három elmélet a mindenségről című művében fejtette ki, az elmúlt szemeszterben pedig a budapesti teológián tartott kurzust református lelkészhallgatóknak. Ez alkalomból kérdeztük.

30 • Karakter • parokia.hu

Az intelligens evangelizálásról beszélt a budapesti református teológia lelkésznövendékeinek. Mit jelent ez? Az evangelizálás annyit jelent: Isten királyságának jó hírét közölni a világgal. Az intelligens evangelizálás annyit tesz, hogy tudatában vagyunk az Isten királysága fogalmi kategóriáinak éppúgy, mint e világéinak. A kinyilatkoztatás is lehet evangelizációs módszer, ám az leginkább a kalapácsra hasonlít. Lehet, hogy ez az egyetlen szerszáma valakinek, de nem feltétlenül megfelelő minden helyzetre. Azért fontos megtanulni kérdezni, mert állításokat könnyű visszautasítani, kérdést nehezebb. Kérdésre is lehet mondani, hogy rossz, de előbb el kell gondolkodni rajta, kontextusba kell helyezni. A jó kérdés a megkérdezett személyről szól: hogyan lát valamit, miként vélekedik a világról. Ez is az intelligens evangelizálás része: próbálni a gondolkodáshoz segíteni az embereket, túl azon, hogy mi az ösztönös reakciójuk. Ha segítünk nekik intelligensnek lenni, az humanizálja őket – már ha a Biblia igazat mond. Isten ugyanis saját képére alkotta az embert, Ő adott neki intelligenciát. Annak pedig nagy szerepe van abban, hogy valaki hogyan érzékeli a világot, miként hoz döntéseket. A posztmodern korban viszont az emberek hajlamosak félretenni az intellektusukat, inkább érzelmekkel, reakciókkal, víziókkal foglalkoznak és magukban keresik az igazságot, amit ki is fejeznek mint a sajátjukat. Ezt hívják autentikusnak, az autentikus azonban nem intelligens, mert ebben az igazságban nincsenek kapcsolatok, nem hasonlítható össze, ezért állatias igazság. Az intelligens keresztyén evangelizálás tehát megpróbál-

ja hozzásegíteni az embereket ahhoz, hogy intelligensebbek legyenek, azaz jobban hasonlítsanak Isten képmására – vagyis megáldani őket. Isten országának fogalmi kategóriáit – hogy mi a szeretet és más dolgok bibliai értelmezése – mi, keresztyének tudjuk használni? Ránk nem hat a korszellem? Nem, mi, keresztyének valóban nem küzdünk ezekkel a kérdésekkel – hanem figyelmen kívül hagyjuk őket. Éppen ezért semmisítenek meg minket a jó kérdések. Említette az ember istenképűségét. Mi az ember Ön szerint? Az ember Isten képére van teremtve. Isten három személy. Isten szeretet, szellem, fény, igazság. És mivel Istenben kapcsolatok vannak, kommunikáció, objektivitás és szubjektivitás, Isten „közöttiség”. És mivel Isten időn és téren kívüli, az Isten képmásának is bírnia kell ezekkel a tulajdonságokkal. Az Isten képmása tehát: ők, nem pedig ő. A Szentírás nagyon világosan ír arról, hogy egyetlen személy nem lehet Isten képének hordozója. Amikor Ádámot megalkotta, azt mondta, ez így nem jó, az embernek nem jó egyedül. Mert Isten sincs egyedül. Alkottam erről egy szólást, így: Isten egyedül isten, de az Isten nincs egyedül. Ezért tehát: az ember egyedül istenképű, de az Ember nincs egyedül. A teológushallgatóknak szóló kurzusán beszélt arról is, miben tér el a református hit és gondolkodás más felekezetekétől. Hogyan látja ezt? A reformátusság központi gondolata, elve – kívülről nézve, mintegy barátként, mert magam nem vagyok református – a sola Scriptura. A Biblia a legmagasabb, legmélyebb, legszélesebb értelemben vett tekintély. Minden kérdést ezért először a Biblia tükrében kell megvizsgálni.

Aztán annak alapján, amit a Bibliában találunk, kell megállapítanunk, mi az igazság a hitről, gyakorlatról, reményről, kapcsolatokról. A sorban második tekintély a saját érzésvilágom, a hagyományok, a racionalitás, a közösség és más dolgok – ezek is érvényes forrásai a megismerésnek. Mert az igazságot valójában a tapasztalatainkon, a közösségen, a családon, az ismerőseinken, a gyülekezeten, a nemzeten keresztül tudjuk, és az igazság nem egyetlen pillanatban érvényes, hanem történelmileg, a hagyományokon keresztül fejti ki önmagát. Így ismerjük meg a dolgokat, de a végső tekintély a Biblia. Ha jól értem, a reformátusok úgy hiszik, hogy Isten „az” igazság, és Ő adja az igazságot nekünk, elsősorban a Biblián keresztül, amely leírja az egyházat. Azaz, akárhogyan „műveljük” is az egyházat, folyamatosan össze kell vetnünk azt a Bibliával, hogy lássuk, jól csináljuk-e. Más hagyományokban Isten az, aki kijelenti az igazságot az egyháznak, és az egyház írta a Bibliát. Ami persze nyilván igaz, ki más írta volna, de ez a hierarchia: a szent hagyomány és az anyaszentegyház az elsődleges forrása az ismeretelméleti tudásnak. A reformátusoknál viszont a Biblia az, és a Biblia tanítja az egyházat is, míg a másikban az egyház tanítja a Bibliát. Ez az elsődleges, nagyon egyszerű, de meghatározó különbség a gyakorlatban is megmutatkozik. Lehet tekintély a Biblia a posztmodern világban is? Nem kell, hogy a Biblia tekintéllyé váljon a világban. Mert az. Mint Isten

szava, azaz mint Ő maga. Tehát a kérdés inkább az, hogyan érjük el, hogy az emberek felismerjék a Biblia életet meghatározó tekintélyét? Ez nagy feladat. Amibe beletartozik az is, hogy tanuljuk, mit mond a Biblia, másodszor: megértsük, hogy az mit jelent, harmadszor pedig láthatóan éljük azt – hogy az emberek elkezdjenek kérdezni: Hogyhogy ilyen jól tudsz élni? Hogyan tudsz ilyen megelégedett maradni? Ilyen hálás, ilyen boldog, ilyen kreatív? Mitől ilyen gazdag az életed? Ezekre az emberek általában nem kíváncsiak a keresztyénekkel kapcsolatban, mert a keresztyének az övéknél „kisebb” életet élnek, nem „nagyobbat”. Jézus viszont azt mondta, azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek – nem azt, hogy életük legyen, és az rendezett legyen. Mi szeretjük a rendezettséget, mert az nagyobb kontrollt jelent, biztonságosabb. De a keresztyénség nem biztonságos. Pál azt írja, hogy rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket. Ha nincs bennünk félelem és remegés, akkor nem élünk. Radikálisaknak kell lennünk, meg kell néznünk, a Biblia mit mond valamiről, és nem arra fókuszálnunk, mi mit érzünk azzal kapcsolatban, vagy hogy a hagyomány szerint azt hogyan magyarázták, illetve gyakorolták. Így például a református hagyományt sem szabad előretennünk a rangsorban, hanem csakis az Igét magát. Ha radikálisan biblikusan élünk, akkor abban lesz erő. Folyamatosan egyensúlyozunk eközben keresztyénként: ne legyünk elfogultak – ahogy sokan fogalmaznak: törvényeskedők –, mégse legyünk mindenféle véleménnyel megengedők. Az egyenes beszéd nem fér bele a posztmodernbe, ma nem létezhet csak egy vélemény. A keresztyén hagyomány szerint élők közül sokan „kis” életet élnek. Nem a fegyelem ellen beszélek, a fegyelem, az elvszerűség, a szigorúság

Karakter • parokia.hu • 31

nem rossz. A „kicsiség” az, ami nem jó. Ha az életem elvszerűsége, fegyelmezettsége azt jelenti, hogy kevésbé élek a világban, akkor az egészet nem jól csinálom. Az életem fegyelmezettségének azt kellene jelentenie, hogy a világban élek, de nem a világból. Ugyanakkor az egyházainkban sokszor az a jellemző, hogy a világból élünk, mégsem benne. Ami pont az ellenkezője annak, amit a Biblia tanít. Szóval nem a szigorúság és a törvény ellen beszélek, mert a törvény kegyelem – Isten kegyelme. A törvény ugyanis arról a valóságról beszél nekünk, amit sosem tudnánk elképzelni, tudományosan felfedezni vagy racionális úton kitalálni: ezért Ő kegyelmesen megmondja nekünk, hogy ez így van.

Az Ószövetségben Isten mondott meg az embereknek olyan dolgokat, amelyekről az Isten szava nélkül nem tudtak. Ő tanította meg a vetésforgón alapuló földművelést, azt, hogy pihentetni kell a földet hétévente. Akik eszerint éltek, nem zsigerelték ki a termőtalajt, míg a környező birodalmakban: Babilonban, a midianitáknál, az asszíroknál, a Tigris és az Eufrátesz völgyében tönkretették a földet. Én ezért nem választom szét annyira a törvényt és a kegyelmet. János evangéliumának első részében azt olvassuk, hogy Jézus kegyelemmel és igazsággal telve jött közénk. Nem csak kegyelemmel és nem csak igazsággal, hanem mindkettővel. Szeretem ezért a kettőt együtt tartani, nem szívesen állítom szembe őket. Mert ha szembeállítjuk a

32 • Karakter • parokia.hu

kegyelmet és az igazságot, akkor a posztmodern felé hajlunk, nem a biblikus keresztyénség felé. És valójában ezt is tesszük, mert ma már a világ az egyháznak a sója és világossága, nem fordítva – így jönnek be a posztmodern elvei az egyházba. Például a tolerancia, a nem megkülönböztetés, a nem ítélkezés elve. Utóbbi azt jelenti, hogy sem pozitív, sem negatív előjelet nem kaphat semmi: mindegy, hogyan tesszük, bárhogy lehet. Ez nagyon erős tendencia, behatol az egyházba – és nem a Bibliából vagy a Szentlélektől ered, hanem a világból. Ezért próbálom ezeknek a diákoknak megmutatni, hogyan hat ránk a világ, és hogyan tudjuk megfordítani ezt a tendenciát, hogy mi legyünk a só és világosság. Beszéljünk még az emberről! Mi a véleménye arról a felosztásról, amely megkülönbözteti a test, a lélek és a szellem hármasságát? Az ilyesfajta felosztás nem segíti az ember értelmezését, és ennek sok oka van. Az egyik, hogy kihagyja a szívet és az észt, azaz nem teljes. De a legfőbb ellenvetésem, hogy ez mind önmagunkról, vagyis egy személyről szól, a bibliai antropológia viszont a másikról beszél. Ádám nem tudta, ki ő, amíg nem létezett Éva. János evangéliuma azzal a hatalmas, kozmológiai kijelentéssel veszi kezdetét, hogy „kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt”. Ami azt tanítja nekünk, hogy a kapcsolatok megelőzik az identitást – Istenben legalábbis. Tehát az Ő képmása is hozzá hasonló lenne. A test-lélek-szellem felosztás ezzel szemben rám koncentrál, és ez nem biblikus. A kapcsolódás az, ami motiválja Önt a munkájában? Mi a célja a tanítással, könyvírással? Ó, a motivációm nagyon összetett! Benne van a büszkeség, az elfogadás és az elismerés iránti vágy. A moti-

vációim nagy része ördögi. És gondolom, az Öné is... De a Szentlélek is motivál, hogy az emberek növekedjenek Isten igazságában, és áldottak legyenek. „Nagyobb” életet éljenek, vagyis képesek legyenek élni, demonstrálni és hirdetni Isten igazságát. Végül pedig létezik egyfajta szent önzés is. Pál nagyon tanulságos dolgot írt a thesszalonikabelieknek: szerettelek volna látni, de nem tudtam elmenni, pedig nagyon vágytam rá – mert mi az én dicsőségem, mi az én koronám, az én jutalmam az Úr előtt? Ti vagytok! (vö. Thesszalonikaiakhoz írt első levél 2. rész, 17–20. vers) Azt olvasom itt, hogy az én örök jutalmam az a szépség, amely a ti életetekben növekedett az én áldásom által. Ez a szépség örökké az enyém lesz jutalomként. Erre vágyni önzés, de nem gonosz, hanem szent önzés. Olyan helyzet, amellyel mindenki nyer. Ha ti általam áldottak lesztek, akkor én jutalmat kapok, mert ez az én koronám. Ha ti az én koronám vagytok – akkor itt rá kell jönnötök, hogy akkor a tiétek meg én, én vagyok a ti jutalmatok. Szóval, ha felismeritek, hogy én vagyok a ti koronátok, akkor hogyan bántok velem? Gondomat viselitek, vigyáztok rám, sőt, lehet, hogy kalapácsot ragadtok és formáltok, azaz bár óvatosan, de tesztek valamit annak érdekében, hogy szebb legyek. Az én érdekemben és Jézus kedvéért, de a saját jutalmatokért. Ezt jelenti az, hogy a mennyben gyűjtsetek kincset, ne a földön. Mert ott örökre megmarad! Jakus Ágnes Regéczy-Nagy Enikő Képek: Magdalena Tracz, Piotr Markowski John Brouwer

Lehet másként Azt szeretné megértetni a börtönben raboskodó fogvatartottakkal, hogy a másik ember nem „zsákmányállat”, hanem testvér. Szénási Jonathan Sándor szerint ha valaki felfedezi önmagáról, hogy Isten teremténye, azontúl másokra is úgy tekint. A Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet Raoul Wallenberg-díjas lelkipásztora kamaszként kamionsofőrnek készült, de a teológia, majd 23 év gyülekezeti szolgálat után a börtönben kötött ki.

Ismerőseit gyakran héberül üdvözli, levelein héber nyelvű bélyegzőt használ, ez nagyon meglepő egy református lelkésztől. Honnan ered a vonzódása a zsidósághoz? Alapvetően nem a zsidósághoz vonzódom, hanem a Szentíráshoz. Hatéves koromban láttam először héber betűket, miközben az édesapám könyvszekrényében matattam. A furcsa írást egy bőrtekercsen vettem észre, amit akárhogyan forgattam, nem tudtam kibetűzni. Édesapám elmesélte, hogy 1944 decemberében egy katona kapcának használta, amiről hamar kiderült, hogy a lovasberényi zsinagóga tóratekercsének darabja. Édesapám a kapcáját adta érte cserébe, a tekercset pedig megőrizte. Néhány hét múlva majdnem az életével fizetett érte... Miért foglalkoztatta hatévesen a héber írás, hiszen éppen akkor tanult magyarul is írni-olvasni? Talán „gyári hibás” gyerek voltam, mert később is sok kötelező anyag nem ment könnyen a fejembe, ugyanakkor a matematikatanárom hamar észrevette, hogy egy-egy hos�-

Karakter • parokia.hu • 33

szú példánál kihagyom a levezetést, de végeredményt pontosan tudom. Ez valamiféle zsenialitás? Ránézett a példára és rávágta a végeredményt? Erre mondom, hogy „gyári hiba”. Vannak dolgok, amiken nem kell gondolkodnom, mégis tudom a választ, de sok dolog van, amivel küszködöm. Éppen ezért nem is kísérletezem olyasmivel, amihez nincs affinitásom. Azonban még mindig nem kaptam választ a héber iránti vonzalmára. A debreceni református gimnáziumba jártam, és átjártam a teológiára. Nagyon tetszett a kínai Biblia, de nem volt senki, aki tudott volna segíteni benne. Vad Zsigmond barátom kérdezte, hogy miért nem héberül tanulok. Így megtanultam a héber ábécét, és nagyon élveztem, hogy ismerem ezeket a különös betűket. Édesapámnak héber betűkkel írtam leveleket, de természetesen magyar nyelven. Az osztálytársaim infantilisnek tartottak, de nem foglalkoztam vele. Miért jelentkezett teológiára? A szüleim mindketten református lelkészek voltak, és édesapám sosem titkolta, hogy szeretné, ha követném a példáját. Én azonban nem akartam teológiára menni. Anarchista gondolkodású voltam, kamionsofőrnek készültem. 1977. március 21-én azonban megtértem, és átadtam a szívem Jézusnak. A ballagásomon kaptam útmutatást az Úrtól, hogy teológiára jelentkezzem. A teológia azonban több szempontból is csalódás volt számomra. Miben csalódott? A református teológián szembesültem először azzal, hogy valakit lehet azért vegzálni, mert zsidó származású. Ez nagyon meglepett, mert otthon egészen mást láttam a szüleimtől. Gyerekkoromban nekem az oroszokkal szemben voltak ellenérzéseim,

34 • Karakter • parokia.hu

mert hallottam, hogy mennyi szörnyűséget követtek el, amikor bevonultak Magyarországra. Csakhogy édesapám úgy reagált az ellenszenvemre, hogy a kezembe adott egy orosz nyelvű bibliát, megtanította oroszul a miatyánkot, és Tolsztojt olvastatott velem. Azt mondta, vegyem tudomásul, hogy az orosz nép és kultúra nem egyenlő azzal, ami a negyvenes években történt nálunk. Néhány gazember miatt nem lehet leírni egy egész népet. Amikor a teológián zsidózták a zsidó felmenőkkel bíró diáktársainkat, visszaemlékeztem, milyen értetlenül néztem elsőben, hogy „osztályellenségnek” mondtak az általános iskolában, holott a tanítás után a fél osztály nálunk játszott a parókia kertjében. Bántotta az igazságtalanság? Senki nem maga választja meg, hogy hová szülessen. Az egyik oldal, hogy kinek mire van tehetsége, és a másik, hogy mire van lehetősége. Popper Péter mondta egy előadásában, hogy ha Mozart Grönlandon születik, valószínűleg fókavadász lett volna. Ha valaki negatív adottságok között nő fel, nekem nem az a dolgom, hogy lerúgjam a tábláról is, hanem hogy megpróbáljak odafordulni hozzá. A teológia után elvégezte a zsidó vallástudományi doktori iskolát, és zsidóknak tanít héber nyelvet református lelkészként. Így van, de tudni kell, hogy számomra a Biblia a fontos, hiszen ez mindennek az alapja. A teremtéstörténet üzenete az, hogy minden emberben Isten lelke lakik, és aki egy ember ellen vét, az Isten ellen vét. Az evolúciós elmélet szerint mindig az erősebb a túlélő. A 20. században megtapasztaltuk, milyen evidenciái vannak a szociál-darwinizmusnak: amikor a nemzeti és nemzetközi szocializmus tízmilliószámra gyilkolta az embereket. Az egyik vertikálisan, a másik horizontálisan határozta meg, hogy

melyik réteget kell kiirtani a „fejlődés érdekében”. Börtönlelkészként hogyan közvetíti a teremtéstörténet üzenetét? Fontos, hogy megértessem a fogvatartottakkal, hogy a másik ember nem „zsákmányállat”, hanem testvér. Az evolúciós elmélet szerint ugyan gondolhatja, hogy a másik zsákmány, és ha valamire szüksége van, elveheti tőle, vagy akár meg is ölheti. De ha valaki tudja, hogy őt Isten teremtette, akkor tisztában van azzal, hogy a többiek is Isten teremtményei, és végső soron mindannyian testvérek vagyunk. Ráadásul az utolsó napon mindenkinek számot kell majd adnia önmagáról. A számadás egyik legfontosabb tényezője pedig az, hogyan viszonyultunk az életben a másik emberhez. Ha valaki újjászületik, Isten Szent Lelke átformálja, más tud lenni, mint amilyen emberi természete szerint lenne. De korábban ön sem hitt Istenben. Korábban úgy gondolkodtam, hogy az embernek jobb azt mondani, hogy van Isten, mert akkor talán normálisabban viselkedik. Normálisabban? Ezt hogy érti? Ma is állandó problémám, hogy a

börtönben a fogvatartottak tévézhetnek a zárkában. Hogy miért? Mert akik bent töltik a büntetésüket, azért vannak ott, mert nem tudtak normálisan viselkedni. Sok olyan fiatallal találkozom a rácsok mögött, akik nagyon jó anyagi körülmények között nőttek fel vagy éppen agyonajnározott egykék, akiknek semmiért nem kellett megküzdeniük. Ők teljes természetességgel veszik el a másik javait, egyszerűen csak azért, mert szükségük van rá. A tévében bemutatott filmek nagyobb része sajnos épp ezt a magatartásformát favorizálja... Hol kell megtanulni, hogy mi a normális? A családban. Nekem is van négy gyerekem, tévézünk is, de nem nézünk egész nap „üsd, vágd, gyilkold” típusú filmeket negyvenöt csatornán, és olyat sem, ahol tízpercenként más partnerrel bújnak ágyba. Ha valaki folyamatosan a „szemétládát” nézi, még ha próbálják is másra szocializálni a szülei, eltévelyedik a világban. Ezért mondom, hogy nagy hiba a börtönökbe tévét tenni, mert azt a változást, amit a nevelők, missziósok, lelkészek próbálnak elérni, a tévéből folyó szenny úgy mossa el, mint homokvárat a tenger. Amikor Raoul Wallenberg-díjjal ismerték el a tevékenységét, a méltatásban hangsúlyozták, hogy kiemelt figyelmet fordít a különböző etnikumú fogvatartottak lelkigondozására és a megfelelő bánásmódra. Amíg nem ismerek valamit, addig bármit mondhatnak róla, mert nincs saját információm. Pécsett egy vallásközi táborban találkoztam két katolikus lánnyal, akik körbe-körbe mentek a zsinagógában és föltűnt, hogy a legkisebb zugot is megnézték. Amikor kérdeztem, mit keresnek, azt válaszolták, hogy a szamárfejet, amit a zsidók puszilgatni szoktak az istentiszteleten, legalábbis így hallották a nagymamájuktól. Ezt csak

azért mondom el, hogy érzékeltessem, milyen fontos megismerni a másikat, hogy ne tévinformációink legyenek. Hogy valaki élő hitre jut-e a börtönben, az nem az én dolgom. A hit Isten ajándéka, nincs befolyásom arra, hogy kinek ajándékozza oda. Azonban az már az én felelősségem, hogy a fogvatartott hall-e tőlem Isten Igéjéről, megismerte-e és megértette-e a Bibliát. Hogyan kell igét hirdetni a börtönben? Az igehirdetés nem annyiból áll, hogy vasárnap délelőtt mondok valamit a Bibliáról. Számomra az is igehirdetés, amikor elengednek velem nyolc fogvatartottat a kisfogházba, és a bitófánál elmondom, hogy itt akasztották fel Gulyás Lajos református lelkipásztort, és elmesélem a mártír történetét. Lehet másként élni, mint a világ! Nem biztos, hogy anyagi előnyökkel jár, sőt az ember az életét is elvesztheti miatta. De mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, a lelkében mégis kárt vall? Számos új dologgal próbálkoztam a börtönben, és igyekszem becsülettel végezni a szolgálatomat. Szervezek családi istentiszteleteket, amikor negyven rabhoz bejöhet a családja, és az apák betlehemest vagy passiójátékot játszanak a gyerekeiknek. Talán az ország egyetlen gyülekezete vagyunk, ahol az apák játszanak a gyermekeiknek. Csak köszönet illeti az intézet vezetőségét, hogy biztosítják ehhez a feltételeket. Én nem rendelhetem el, hogy negyven fogvatartotthoz léptessék be a gyerekeket, feleségeket. A büntetés-végrehajtási intézet dolgozóinak ez pluszmunka. Hálás vagyok érte, hogy megteszik. Úgy tudom, ha lehetőség adódik, elviszi a rabokat más helyekre is. A kormányváltás után Bárándy miniszter úr kiadta az ukázt, hogy „a börtön mutasson emberarcot”, azonban azt senki nem tudta, hogyan kell

ezt a gyakorlatban megvalósítani. Ekkor vetettem fel, hogy az intézet elengedhetné velem a csatkai búcsúba a fogvatartottakat. Igen nagy sikere lett. Viszont óriási felelősség, hogy kiket enged ki a börtön vezetősége. A pozitív visszhang azt is megerősítette, jó, hogy lelkészek is foglalkozhatnak a fogvatartottakkal. Mindig biztos a fogvatartottakban? Volt olyan fogvatartott, aki bizonyságot tett a hitéről, aztán szabadulása után mégis visszakerült a börtönbe. A kapuban a smasszerek kajánul vigyorogtak rám, hogy „újra itt van a nagy hívő”. Mondtam nekik, hogy ne nevessetek, mert nem tudjátok, hogy miért van itt! Ne gondoljátok, hogy megvezetett, mert valószínűleg teljesen komolyan mondta korábban, hogy hisz Istenben. A börtön zártsága egyben védettséget is jelent, és amikor valaki a büntetése letöltése után kiszabadul, az olyan, mintha a szélárnyékból kimenne a viharba. Támasz és segítség nélkül pedig nehéz megállni. Hogyan képes ennyire toleráns lenni? Lehet, hogy túl sok mindent láttam életemben. A múltkor valaki kötözködött velem, hogy szabad-e embert ölni. Azt mondja az Ige, hogy nem. De amikor ezt mondom, rögtön hozzá kell tennem, remélem, hogy az Úristen soha nem hoz olyan helyzetbe, hogy kiderüljön, képes lennék-e embert ölni! A világ számos pontján ma is reális kérdésként vetődik fel ez a probléma. Mi történik akkor, ha egy terroristával szemben áll a rendőr? Tüzet nyit a sokszoros gyilkosra? Megtehetné, hogy álszent módon mossa a kezeit és azt mondja, hogy ő nem öl meg senkit. De lehet, hogy ez a „kegyes” döntés harminc ember életébe kerülne. Vannak az emberi életnek nagyon-nagyon nehéz kérdései... Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 35

MI SZÉL HOZOTT? A szél hozott Mi szél hozott? – kérdezed. Jól érzed, a szél hozott. Vitt, sodort, majd lerakott ide. Nem, nem akaratomon kívül, akartam én, hogy kapjon fel bátran és csak vigyen. Olyan úton, ahová akar, úgy, ahogy szeretné, tegyen le ott, ahol jónak látja. Nem vesztettem el az önállóságomat, hiába is csóválod a fejed, ez a bizalomról szól. Hátradőlni, engedni magam, beleegyezni abba, ami történni fog, amit nem is sejtek. Tudod, ez az egész bennem kezdődött. Az a szél ott belül kavart össze mindent. Az életemről beszélek, ami olyan volt, mint az a ház azon a régi jeruzsálemi ünnepnapon, ugyanúgy porlepte várakozás, zavarodottság, szilánkjai az igazságnak összekeveredve ígéretekkel. Meg a csalódásaim, saját magamban, másokban, szépen sorba szedve, ismertem mind, sokszor átnéztem már őket. Aztán jött szél, és összekevert mindent. Ahogy a huzat felkapja a papírokat az asztalról, a megrángatott függöny feldönti a vázát, becsapódik egy ablak, kinyílik egy ajtó. Ilyen volt, csak nem rendetlenséget hagyott maga után, hanem valami furcsa új összefüggést. Így kezdődött kalandom a széllel, ott belül, felkavart, összezavart, de ezzel együtt rendbe is rakott. A szavaimat is messzebbre vitte, meg is lepődtem, hogy hallanak olyanok is, akik addig nem. Akik nem hallgattak meg, aztán olyanok, akiknek nem tudtam mit mondani, pedig régen szerettem volna, vitte a szél a szavam, messzebbre, tisztábban és értették, tisztán és világosan. Jól gondolod, mondanivalóm is volt, mint annak a halásznak, aki kiállt a háromezer elé. Valami különös bizonyossággal elkezdeni belekiabálni a szélbe, ami nem zúg, nem elnyomja a szavaimat, hanem megtisztítja, megszűri, használja. Aztán amikor nem volt mondanivalóm, ugyanez a szél vitt tovább. Hogy mit mondasz? Mint a vitorlást? Igen, valami olyasmi, csak fordítva, nem én használtam a szelet a magam útjaihoz, hanem az vont tovább. Szélcsendes időben vártam, volt, hogy tépett, igen, van benne kiszámíthatatlanság. De ez valahol jó, magamhoz térít, ha elbíznám magam, ha elbizakodottá válnék. Hogy próbáltam-e tenni ellene? Persze, de minek? Miért eveznék árral szemben? De nem is akarok. Vegyük példának a mostani helyzetet, itt vagyunk ezen a Jeruzsálemből Gázába tartó úton. Egy ideje itt vártam már, elhiheted, nem értettem, miért itt, amikor annyi jobb létezik, amibe

36 • Karakter • parokia.hu

kerühetnék, tudtam volna szélesebbet, népesebbet mondani, ha már út. Bevallom, kicsit furcsa is volt, de eddig még nem csalódtam. Erre megjelentél te, hidd el, nem csak engem terelget ez a szél! Szóval, biztosan okkal tette ezt. Vagyis, ok helyett mondjuk azt inkább, céllal, az a pontosabb. Igen, ismerem ezt a történetet, én értem, amit olvasol, el tudom neked mondani, kiről van a könyvedben szó. Egy ideig utazhatunk együtt. Egy ideig, ki tudja meddig, aztán felkap és továbbvisz minket az a szél, a saját utunkra, tovább. Tudod, akiről a tekercsed szól, azt mondta egyszer: „A szél fúj, amerre akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.“ Bella Péter

A pillangó és a mélybúvár A Gerecse lábainál fekszik egy mesebeli falu, annak van egy mesebeli portája, a mesebeli portának pedig meseszövő gazdája és gazdasszonya, Péter bátyó és Ildikó nénje. Bár először találkozunk, régi ismerősként köszöntenek. Mintha a gyermekkorunk elevenedne meg: a mesevilág karmesterei szerető gondoskodással vesznek körül és beljebb invitálnak. Ez a házikó csapdát biztosan nem rejt, meglepetéseket annál inkább – így nyugodt szívvel követjük őket.

„Évtizedekkel ezelőtt vettünk egy kis földet a falu határában. Bejártunk ide, a faluba Dorkával, a kislányunkkal cicát simogatni meg kacsát nézegetni, végül itt kötöttünk ki Ballagó Ilonka házában. Írtam róla mesét, ilyen népmesei névvel ezt nem lehet megúszni” – mondja Döbrentey Ildikó író, az egykori Ki kopog? című óvodásoknak szóló rádióműsor, valamint az Égbőlpottyant mesék című televíziós műsor meséinek szerzője, a Dörmögő Dömötör című gyermeklap korábbi főszerkesztője. Míg Ildikó teát főz a ház lelkének számító, otthonosan meleg konyhában, férje, Levente Péter, generációk Móka Mikije, az Égbőlpottyant mesék mesemondója a tornácon pipázik. Üde, csillogó, tiszta téli nap kezdődik, a vidám égbolt, Rozsdi kutya üdvözlése, a glédában álló tűzifa és a házikó megannyi apró szépsége egy mesekönyv lapjait idézi. A hangulat, melybe a pipafüst

Karakter • parokia.hu • 37

komolysága és nyugalma is csöndesen utat tör magának, tökéletesen illik a házaspárhoz. Közönségből közösség Miközben egy ország nőtt fel műsoraikon, a szerzőpáros maga is inspirációs forrás lett gyerekek és felnőttek számára egyaránt. Öt évtizede járják az országot előadásaikkal, gyermekés családi színházi, valamint Kacagó koncertjeikkel. Gyakran éppen azok a kisgyermekes szülők fordulnak hozzájuk tanácsért, akik valamikor arról álmodoztak, hogy egyszer az ő rajzaik is felkerülhetnek a szivárványszín ejtőernyő utazókosarának falára. Az ő falukra nemrégiben Prima Primissima Díj került, amiért rendkívül hálásak – mondják. A Népművészet és közművelődés kategória három legtöbb szavazatot kapott jelöltjének egyikeként nemcsak a szakma berkeiből, de a Kárpát-medence valamen�nyi pontjáról érkeztek az életművüket elismerő visszajelzések. Úgy vélik, összetartozásuk kifejeződése is a díj. „Van emögött művészi teljesítmény, emberi-pedagógiai, és ami a 21. század elején különösen fontos – hiszen száz házasságból nyolcvan szétesik –, hogy a mi együtt maradásunkra, a mi közösségünkre is szavaztak az emberek” – fogalmaz Döbrentey Ildikó. Havonta 3500 kilométert utaznak,

38 • Karakter • parokia.hu

hogy a mindennapi betevőhöz hozzájussanak – árulja el Levente Péter. Annak ellenére, hogy nem ajánlkoznak sehol, titkos telefonszámukon is megtalálják őket. „Valahogy pontosan annyi hívásunk jön, amen�nyit éppen képesek vagyunk elvállalni. Évente százhúsz magánszolgálatunk van: művészi, tanítói és közéleti. Sokakat mozgatnak és érdekelnek ugyanazok az értékek, amelyeket mi képviselünk. Az elmúlt tizenhat évben mégsem jelenhettünk meg új anyaggal a médiumokban, még az Égbőlpottyant meséket sem fejezhettük be a köztelevízióban, pedig öt éven át minden héten műsorra lehetett volna tűzni egy új részt, a széria alatt pedig teljesen kicserélődött volna egy óvodás korosztály. A napi szolgálatainkban ennek ellenére folyamatosan újítunk, és a magatartáskultúra tantárgyam is mindig gazdagabb lesz.”

rierje csúcsán megrendítő veszteségek érték: három gyermekük közül két fiukat is elveszítették feleségével. Az ország legvidámabb és leginkább magával ragadó mesélője színpadra lépés előtt a könnyeivel küszködött, a gyerekek persze már semmit sem láthattak ebből. Ő mégsem erre emlékszik: „A két gyermekünkre nem úgy tekintünk, mint akik meghaltak, hanem mint akik az Úristennél vannak, nagyon jó helyen. Döbrentey Ildikó segített, hogy ezt megértsem. Dombikánk és Marcikánk helyett több millió magyarul értő fiunk és lányunk van pluszban a mi csodálatos Dorka lányunk mellett itt, a földön.” Magatartáskultúrájának sarkalatos pontjai közül Levente Péter velünk is megoszt néhányat. Például az egyéniség–személyiség–személyesség hármas egységét. „Ezek közül mit jelent a személyesség? Ösztönlényként demoralizáló személyeskedést, észlényként korrekt személytelenséget, társaslényként pedig megszentelt személyességet, azaz száz százalékos jelenlétet. Vagyis nem ott vagyok ötven százalékban ahonnan érkeztem; nem ott vagyok ötven százalékban, ahová innen igyekszem; hanem itt és most száz százalékig számíthattok rám. Mindez nélkülözhetetlen ahhoz is, hogy a mindenkori közönségünkből közösséget formáljunk. Hiszen ez a szolgálatunk célja. A közönségnek joga van látni-hallani, és ennek érdekében minden esetben két-három órával korábban érkezünk megbízóinkhoz.”

Önképző társaslény Az említett magatartáskultúra kidolgozását évtizedekkel ezelőtt kezdte meg az előadóművész, mint mondja, vannak elemei, melyeket csak akkor tud hitelesen átadni, ha ő maga is műveli azokat. Az önművelés iránti igényt személyes válsága keltette benne – mondja. Színészi, bábszínészi, rádiós, majd televíziós kar-

Amitől megáll a levegő Levente Péter és Döbrentey Ildikó csaknem fél évszázada társai egymásnak nemcsak az életben, hanem az alkotásban is. Minden szereplésük pedagógiai célzatú, az azonban tévút, ha például a mesék didaktikussá válnak – jegyzi meg Ildikó. „A legkirívóbb példái ennek azok a könyvek, amelyek megtanítanak, hogyan

kell fogat mosni, szépen köszönni, csakhogy ezek nem mesék. Noha jól hasznosíthatók a pedagógiában, nem hoznak katarzist, nem örvendeztetnek meg a szárnyalás örömével, nem áll meg tőlük a levegő.” Utóbbira igazán a hosszú, jellemfejlődést is bemutató mesék képesek – mondja, ilyeneket azonban ő sosem írhatott. „Nekem hét percem volt egy mesére a televízióban. Ez megmaradt azóta is: a felnőttek iránti irgalomból nagyon hosszú mesét keveset írtam, mert leesnek az ágyról olvasás közben. Én is elaludtam párszor. Mesélni egyébként veszélyes szóról szóra, abból nincs kiút, mert a gyerek másnap kiköveteli ugyanazokat a fordulatokat.” Ha rövidek is, de hitelesek meséi. Ildikó úgy vélekedik, azért, mert máig őrzi gyermeki önmagát, emlékszik, mitől félt, minek örült, mire csodálkozott rá gyermekként. Sokáig a benne élő gyereknek, később saját gyermekének, majd unokáinak írta meséit. „Úgy épülünk mindannyian, mint egy épület, és a jó épületekben közlekedni lehet lentről fölfelé, föntről lefelé, tehát vannak benne összeköttetések. Nem zárulnak le szigorúan az életünk szakaszai sem, az ember oda-vissza jár a saját életében. Járok a gyermekkoromban és az öregkoromban is, és ott van ez a nehéz időszak, ami a felnőtt, munkás, igavonó korunk. Nekem

csak éjszaka jutott az a jutalom, hogy írhassak. Az egész nap szervezéssel, vitával, a szerkesztőségekben ülésekkel telt harminc éven át, és közben mindig a család volt a legfontosabb számomra. Hivatás és család örök konfliktusban voltak” – árulja el. Segítőtársak Ildikó azt mondja, férjének lett volna lehetősége arra, hogy még inkább „kifussa magát” – ahogy ő fogalmaz –, de ezért minden adódó alkalommal emberileg nagy árat kellett volna fizetni. „A kapcsolatunkból, a családi életünkből vett volna el vagy az értékrendünk sérült volna, és én mindig visszahúztam őt. Ez többször okozott nekem helyretennivalókat, végül is abban egyeztem meg az Úristennel, hogy valószínűleg ez volt az egyik dolgom.” „Nekem meg az volt a feladatom, hogy belőle kihozzam, ami még benne van. Helyzetbe hozzam, mindkettőnk menedzsere legyek” – veszi át a szót Péter. „Kihozni a legtöbbet egymásból – ez a dolgunk, de közben ez mind csak elszámolás a talentumainkról! Mert az igazi feladatunk az, hogy az ő nőiségét és az én férfiségemet megőrizzük. Férj és feleség szövetségét megőrizni, ezáltal a családot megőrizni – az összes többi mind csupán ennek alárendelt eszköz.” Majd így folytatja: „Őrangyal

feleségem van. Én pillangózó vagyok, Ildikó pedig mélybúvár. Hajlamos lennék nélküle elszállni.” Nem kőből épül A negyvennyolc éve hűséget esküdött házaspár életében fontos a hit. Noha Ildikó katolikus, Péter pedig evangélikus – egyúttal tiszteletbeli református presbiter –, elfogadták és megértették egymás felekezeti különbségeit. Minden este megállnak a házuk falában elhelyezett kis szobornál, amely Máriát ábrázolja a kisded Jézussal, mécsest gyújtanak és imádkoznak. Péter a nap áldásaiért ad hálát, Ildikó az anyaságért. Ő egyébként rendszeresen imádkozik a vasárnapi szentmisén, nemcsak mesekönyvei, hanem imádságos kötete is megjelent már. „Mi nem kőből építünk templomot, mi lelki és szellemi templomokat építünk” – összegzi kettejük küldetését Levente Péter. –„Realista, Jézus-követő egyistenhívők vagyunk, ennek csak anyagi hátrányait érezhetjük, szellemileg nyitottak lehetünk, lelkileg derűsek. Nem párt- és egyházpolitizálunk. Mi a magatartásunkkal politizálunk, vagyis a közösségépítés és a köz ügyeivel foglalkozunk azon a kis területen, ahol éppen megfordulunk. Szemmel nem látható az, amit csinálunk, de naponta épül valami; egy művészi, pedagógiai esemény, egy-egy ember.” Merni nem félni, és bizalommal állni hozzá az élethez – ezt tartja szem előtt Ildikó is. „Nagyon kevésszer fordult elő, hogy úgy éreztem, ráfáztam volna erre. Ez az érintetlen, igazi szeretet az egyik legnagyobb eredményünk, és örömünk, mert Dorka lányunkban ez tisztán él. Végigmegy az utcán és a boltosok, szomszédok, csövesek előre köszönnek neki. Ez hallatlanul gazdagítja az életünket, és igazolja, hogy van értelme ennek a fajta életvitelnek: hogy akkor is megpróbálok tiszta maradni, ha nagyon mocskos az a víz, amiben úsznom kell.”

Karakter • parokia.hu • 39

Őrangyalok De nem kell egyedül küzdeniük, és hogy mennyire hálásak ezért, arról első közös kötetük, a tavaly decemberben megjelent Őrangyalok – személyi igazolvánnyal című életrajzi kötetben mesél a Levente– Döbrentey házaspár. A rövid történetekből kirajzolódó arcképcsarnokkal azoknak állítanak emléket, akik jót tettek velük: „A sérelmeinket kön�nyen megőrizzük és ápolgatjuk egy életen át, de mi arra gondoltunk, számba vesszük mindazt a jót, amit másoktól kaptunk, hogy ne lépjünk át rajtuk egy idő után. Az őszinteségünket mindenki megköszöni, még írásműveket is kapunk az olvasóinktól. Elkezdtek ugyanis elgondolkodni azon, kik lehetnek az ő életük őrangyalai.” Őrangyalok a szerzők is, most már unokáiké is. Erről Ildikó mesél: „Az unokáink nagyon szerencsések, mert mindenütt ép családokat látnak maguk körül. Tőlünk sok művészi hatást kapnak, játékot és hasonlókat. Péter jelenléte úgy kinyitja őket, hogy vele kalapot emelgetnek a faluban, és mindenkivel elbeszélgetnek. A másik nagyszülőknél meg van olyan traktor, amelynek emeletes nagyságú a kereke, van kombájn is, meg kacsa, liba. A gyerekek szőlőt szüretelnek, bort készítenek. Az apjukkal tudnak focizni, horgászni,

40 • Karakter • parokia.hu

építeni, az édesanyjuk viszont remekül ír, varr, rajzol. A gyerekek hihetetlenül színes világban növekednek. Irigylem is őket kicsit, mert nekem nem volt ilyen izgalmas gyerekkorom” – nevet. Égbőlpottyant És ha már a gyermekkorról van szó, nem állhatom meg, hogy ne kérdezzem nagy kedvencemről, az Égbőlpottyant esti mesékről a házas-

párt. „A technikai kezdetlegességeket leszámítva máig büszkék vagyunk rá” – mondja a műsor egykori házigazdája, rendezője Levente Péter. „Noha számos csatorna ontja az animációs filmeket, az alkotók – Döbrentey Ildikó író, Gryllus Vilmos muzsikus, Kovács Orsolya képzőművész, ifj. Elek Ottó társrendező – rendszeresen kapnak visszajelzéseket arról, hogy az óvodások ma is szívesen vesznek részt Égbőlpottyant társasjátékokban.” Pedig akkor szinte a semmiből kellett létrehozni a műsort, de a házaspár szerint a paprikás krumpli is nagyon finom, ha jól van elkészítve. Bizonyos ízek valóban finomak és időtállóak is, ahogy a bársonyos hangoké, a kiérlelt mondatoké, a jó beszélgetéseké, Ildikó teájáé és Péter pipafüstjéé is. De mint tudjuk, minden mesetár bezárul egyszer – így számunkra is véget ér a móka mára… Jakus Ágnes Fotó: Füle Tamás

Te meg én Tanulni jó, a cigány és a nem cigány ember egyformán értékes, és Isten nem hagyja magára a Magdolna negyed lakóit sem – így lehetne összegezni a Salétrom utcai református gyülekezet

plántálta

közösség,

a

TE+ÉN

üzenetét. A Józsefváros szívében található, romák és nem romák alkotta új gyülekezet közösségi háza a kocsma, a drogelosztó, a közeli iskola és a játszóterek közelében kis szigetet jelent. Felfedezése közben jókedvű, szorgoskodó gyerekekkel és elégedett szülőkkel találkoztunk. Ott vagyunk, ahol az élet zajlik, de a barátságos falak között másfajta élet nyomaira bukkanunk, mint amihez a környék lakói hozzászokhattak. „Játszol velem?” És meg sem várva a választ egy kislány a közeli csocsóasztalhoz vezet. „Tudod, hogy kell?” A kezdőrúgást követő negyedik csúfos gól után már magam is elbizonytalanodom a válaszban. Tanoda, játszóház és gyülekezeti összejövetelek helyszíne a gyermekszemeknek otthonosan berendezett közösségi ház. Az egyik sarokban fejtörőt oldanak meg, egy másikban a jutalompontokat váltják be, a harmadikban ügyes kezek zoknibábot készítenek. A gyerekek türelmesen figyelnek. Itt mindenki fantáziája szárnyalhat, egymás után kelnek életre a kiskutyák és a krokodilok. De népszerű a társas és a sakk, a vasárnapi játszóházban pedig gyakran rendeznek csapatversenyeket is. „Meg kell tanítani játszani a gyerekeket, de egyre könnyebben rendeződnek csapatokba maguktól is” – mondja Deme Krisztina, a foglalkozások vezetője. A gyorsan elröppenő órákat az éhes hasak jelzik, lassan a konyhatündérek is sürgölődni kezdenek.

„Baba nagyon szeret ide járni, egy éve mindennap itt van” – mutat kisfiára Dányi János. Valahol itt van a közelben másik két gyermeke is. Felesége halála óta egyedül neveli őket. Míg a gyerekek tanulnak, alkotnak, ő próbál segíteni, amiben csak tud. Hol egy játékot szerel össze, hol uzsonnáért szalad át a boltba. Büszkén mutatja Baba oklevelét, amelyet a kerületi szépírásversenyen kapott. A tanodában egyebek közt a logikai érzéket, az önálló gondolkodást, a térképen való eligazodást, az olva-

sásértést és a bibliai jártasságot fejlesztik. A gyerekek jutalompontokat gyűjthetnek, amelyeket beválthatnak ajándékkönyvekre, játékokra és meghatározott idejű számítógépezésre. A TE+ÉN-ben a következőkért jár pont: tisztelet, engedelmesség, megőrzés, érdeklődés, növekedés. A szavak kezdőbetűi a közösség nevét rajzolják ki, de ami ennél is fontosabb: mindenkinek lehetőséget nyújtanak arra, hogy sikerélményben legyen része. Amikor öröm a tanulás Néha a legkezelhetetlenebb gyereknek is csak ennyire volna szüksége. Claro Vanessa tanodavezető szerint a gyerekek a motiváció és az elismerés hatására változnak, olyannyira, hogy az újonnan érkező szófogadatlanok „megszelídítése” is szinte borítékolható, és a tanulást is megszeretik. Ehhez minden eszköz adott: a napi leckeellenőrzés, foglalkoztatás és jutalmazó készségfejlesztés mellett hetente egyszer másfél órán át minden gyermekkel együtt tanul egy önkéntes. És csakis vele, míg az iskolában vagy otthon a sok gyerek között minden igyekezet ellenére is megoszlik a figyelem.

Karakter • parokia.hu • 41

„Ezek a gyerekek hátrányos helyzetben vannak, hiszen sok családban nem igazán tudnak foglalkozni velük, többeket ki is vesznek az iskolából. Szeretnénk, ha a tanulás nem nyűg lenne, hanem minél több sikert és örömöt tartogatna a gyerekek számára. Az iskolába járáson nem pusztán a családi pótlék múlik, hanem meghatározhatja a gyerekek jövőjét is, ezért szeretnénk minél pozitívabb hatással lenni a diákok iskolai jelenlétére.” Főleg egyetemisták járnak ki a Magdolna negyedben igazi szigetnek számító TE+ÉN közösség barátságos épületébe. Hetente 20-23 tanulópár is leül, hogy átvegye az iskolai tananyagot. A szülőknek ez nagy segítség. „Nélkülük nem is tudom, hogy tudnám megoldani Martin taníttatását, hiszen nem tudnám megfizetni a korrepetálást. Itt viszont nemcsak tanulnak, de egész héten át foglalkoz-

42 • Karakter • parokia.hu

nak is Martinnal meg a többi gyerekkel, színvonalas programokat szervezve nekik. Nyáron megfizethető áron elvitték őket a Balatonra egy hétre. Olyankor nincs telefon, nincs tévé, csak játék, kirándulás, úszás, kézműveskedés. Martin a családjának tekinti ezt a közösséget, a korrepetitorát és a lelkészt is nagyon szereti” – számolt be érdeklődésünkre Hegedűs Katalin. A sajátos nevelési igényű kisfiú egy tanév alatt egy jegyet javított minden tantárgyból, mióta a tanodába jár. Édesanyja szerint a TE+ÉN emberséges, toleráns, segítőkész közeg, amilyent ritkán tapasztal. „Itt megkérdezheti azt is, amire én nem tudok válaszolni. Nekirugaszkodtam ugyan a Bibliának is otthon, de bevallom, nem értem.” Egyformán értékesek A gyerekek tanításához-neveléséhez elengedhetetlen az élményszerzés – mondja Lakó István lelkész. „Minden hónapban másik nép kultúrájával ismertetjük meg a gyerekeket. Volt már szó a többi közt a székely, a lengyel, a francia, a koreai és az amerikai kultúráról. Most éppen finn hónapot tartunk. Földrajzórán egy-egy ország neve csak egy idegen szó, de ezek a gyerekek elmondhatják magukról, hogy nekik ott barátaik vannak, hiszen mindig vannak meghívott vendégeink. Így felfedezhetik, hogy a világ sokszínű, érdemes megismerni.” Abban is megerősítenék őket, hogy az evangélium a cigány, a magyar és minden más kultúrát értékel, de kihívás elé is állít – tette hozzá a lelkész. „A szülők bodagot sütöttek, vendégül láttak minket, a gyerekek felszolgáltak. A missziót csakis baráti kapcsolatokon keresztül tudom elképzelni a romák között. Volt olyan hittanos gyerek, aki eleinte a földhöz verte magát, és azt üvöltötte: elegem van a paraszt – értsd: magyar, vagyis nem roma – tanárokból. Aztán meglátogattam őt és a családját az ott-

honában; utána büszke volt rá, hogy jártam náluk. Jó szájízzel tett látogatás volt, nem azért mentem, hogy szétnézzek, mi van ott. Normálisan, jó hangulatban váltottunk szót egymással.” A lelkész szerint a romák nehezen szavaznak bizalmat bárkinek, talán mert bennük sem bíznak elegen. „Másfél-két évig is eltarthat a kapcsolatépítés, a gyülekezet környezetének megismerése. Mi ennek a gyümölcsét – ha lehet mondani – faljuk most. Többen is meghirdettek már a környéken nyári napközis tábort gyerekeknek, de volt, hogy egyetlen gyerek sem ment el. Ez is mutatja, hogy mást jelent szórólapozni Isten országáról és mást jelent Krisztusnak megszületni Betlehemben, ami jelen esetben a gettót jelenti.”

Isten jár előttük A józsefvárosi reformátusok egész családokat is szólítanának meg az evangéliummal. „Mindig is misszióban gondolkodtunk, és mivel megörököltünk egy korábban egy személyben elkezdett cigánymissziót, úgy döntöttünk, gyülekezetet fogunk plántálni. De nem azért, hogy ne a Salétrom utcába jöjjenek a cigányok, hanem azért, mert több gyülekezetre lenne szükség a fővárosban, fiatal gyülekezetekre is, hiszen ezek a leghatékonyabbak a nem hívők elérésében” – magyarázta Lakó István. Eleinte a hittanórákat rendszeresí-

tették a közeli Lakatos Menyhért Általános Iskolában. Ott az hozott áttörést, amikor a férfi és női hittanoktatók együtt jelentek meg, ezért a fiúk és a lányok is bizalommal fogadták őket. Ezután kezdtek havonta egyszer játszóházakat szervezni, melyeket három éve minden vasárnap megtartanak. A formálódó gyülekezet hét közbeni tanodaprogramját a svájci protestáns segélyszervezet, a HEKS is támogatja. Ahogy az olyan életvitelsegítő szakköröket is, melyeken zenélni, kézműveskedni, süteményt sütni, fényképezni és szelektíven hulladékot gyűjteni is megtanították a gyerekeket. De nem a pályázatok viszik előre a gyülekezetet – szögezi le a lelkész. „Isten vezetésének éltük meg ennek a folyamatnak minden eddigi állomását. A hittanórákkal és az első játszóházakkal egy időben egyre több nagy ifis megfogalmazta, hogy a romákkal találkozni kellene. Mintha Isten járna előttünk, rakna le minden egyes járólapot, és így épülne az út a lábunk alatt.” Bizalomra épül A félszáz önkéntes közül nem mindenki hívő ember, a gyülekezet ezt is missziói lehetőségnek tekinti a tanodában, amely harminc-negyven vagy akár több gyereknek és persze, a családjuknak is segítséget jelent. A szülők egyre szívesebben töltenek időt a közösségben, ki a nyitott házban, ki az istentiszteleteken. „Hatvan-

hetven családdal vagyunk kapcsolatban, a szülők is egyre többet segítenek a tanoda és a játszóház körül. Hamarosan indul a bibliaiskolánk és a bibliaóránk is.” A lelkész hangsúlyozza: a gyülekezet nem a programokból nő ki, hanem kapcsolatokra, bizalomra épül. Elismerte, elsősorban a gyülekezetplántálás és a közösség intenzív városi missziója motiválta erre a szolgálatra. Hogy éppen a cigánysággal való találkozás hangsúlyos a TE+ÉN-ben, az a kerület adottságaiból is következik. „A programok nálunk nem beetetést jelentenek. Az evangéliumnak egyszerűen megvan a lelki és a fizikai oldala is, amelyek kölcsönhatásban vannak egymással. Ha valaki éhezik, nem tud a lélek dolgaival foglalkozni, de hiába jóllakott az, akinek a lelke nem kapja meg a megfelelő táplálékot.” A cél olyan gyülekezet alapítása, ahová cigányok és nem cigányok egyaránt könnyen és jó szívvel tartozhatnak – tette hozzá a lelkész. „Ha gádzsókat ültetünk, nem várhatjuk, hogy romák nőjenek ki a földből. Ráadásul nem lehet olyan kön�nyen átugrani a távolságot a cigányok és a nem cigányok között. A feszültség és a hideg távolságtartás nem szűnik meg politikai ideológiák mentén vagy csupán azzal, ha kedvesek vagyunk. Az egyetlen hely, ahol ezek áthidalhatók, az Krisztus gyülekezete.” Magától kikel A TE+ÉN református közösség összetétele minden különösebb mesterséges beavatkozás nélkül is vegyes. A cigány–magyar kulturális együttélést az énekválasztással is igyekeznek tükrözni. „A spirituális nyitottságuk eleve kapcsolódási pontot jelent a romákkal, ami miatt egyszerre könnyebb és nehezebb is Istenről beszélgetni. Isten létezése, jósága, szeretete szinte evidencia a legtöbb cigány embernek – ugyanakkor az

önmegtagadás, a kereszthordozás, az engedelmesség gondolata sokszor nehezebben elfogadható. Van olyan cigányasszony, akinek egészen „kálvinista” megtérésélménye van: egyszer csak világossá vált előtte az igazság, győzködés, traktálás vagy manipuláció nélkül. Ez az igazság pedig annyira vonzó és ellenállhatatlan számára, hogy mindenféle sallang nélkül tesz tanúbizonyságot az élő Istenről, és a megtérése óta eltelt idő igazolja őt. Ez nem rajtunk múlott.” Hogy mennyire fontos szerepet tölt be mégis a református közösség az egyik legrosszabb hírű környéken, azt az is mutatja, hogy a lakásproblémáik miatt a külvárosba költöző családok is visszahozzák gyerekeiket a tanodába. Ők gyakran ugyanannyit vagy többet is utaznak, mint amennyi ideig a foglalkozás tart. Ezek a gyerekek kis palánták egy parlagon hagyott földön – jegyzi meg Lakó István. „Nem vagyok kertész, de nem is kell annak lennem, mert szinte bármit vetünk ebbe a földbe, az „magától” kikel. Láthatjuk, hogy egy kis motiváció milyen erővel bír; ahogy egy-egy balhés kisgyerek igyekvő, szorgalmas kiskamasszá cseperedik, és a jövőjére nézve kapaszkodókat talál szociális és lelki értelemben egyaránt.” Jakus Ágnes

Karakter • parokia.hu • 43

Egyvonalban Istennel „Van a magánynak olyan állapota, amikor az ember a felszínen vagy felszínesen él, és hiányolja Istent. Keresi, de nem találja kapcsolataiban az őszinteséget, a mélységet. És akkor, ebből a felszíni buboréklétből menekülve megszünteti a kapcsolatait az energiavámpírokkal, a perc-emberkékkel, és elkezd önmaga mélységeibe ereszkedni. Lehet, hogy először ürességet talál, de nem adja fel, tovább keres” – vallja Simon András. Az egyvonalas rajzairól ismert grafikusművésszel budapesti műtermében beszélgetünk alkotásról, tehetségről, szeretetről, az élet értelméről. Röviden szólva: mélyre mentünk. Egy humorista ismerősöm panaszolta, gyakran kérik, hogy mondjon spontán egy jó poént. Ettől a kéréstől aztán idegessé válik. Gondoltam, kipróbálom, ön hogyan reagál, ha megkérem, hogy rajzoljon egy vonalat! Nincs ellenvetésem, szeretek rajzolni. Bár egyszer egy kereskedelmi televíziót visszautasítottam. Azt szerették volna, hogy egy stúdióbeszélgetés alatt a háttérben készítsek egyvonalas rajzokat arról, amiről éppen szó esik. Ezt a felkérést megtagadtam, mert az egyvonalas stílus bármilyen attraktív is, mégsem cirkuszi mutatvány. Nem arra való, hogy az ember saját rajzkészségét fitogtassa. Számomra a rajz az Istennel való bensőséges kapcsolat gyümölcse, olyan, mint az imádság. Nem lehet másoknak mutogatni.

44 • Karakter • parokia.hu

Miben hasonlít az imádság és a rajzolás? Imádkozás közben az ember a lelke belső szobájába vonul. Ebben a belső magányban csak Isten van jelen. Amikor fontos egyvonalas rajzot kell készítenem, nem tudok senki mással együtt lenni, be kell zárkóznom. Mit rejt a vonal? Érdekes kérdés, nem is tudok pontos választ adni rá. Talán belső titkot rejt, aminek én is csak akkor jutok birtokába, amikor már megrajzoltam. Sokan azt gondolják rólam, hogy zseni vagyok: leteszem a ceruzát a papírra és föl sem emelem addig, amíg el nem készül egy szép egyvonalas rajz. De ez nem igaz! Amikor egyvonalas rajzot készítek, ugyanolyan dadogó alázattal kere-

sem a vonal irányát, mint ahogyan az imádkozó ember is dadogva keresi a szavakat, hogy megszólítsa Istent. Az alkotás szeretetteljes tusakodás Istennel, néha pedig saját kishitűségemmel. Nem mondja komolyan, hogy kishitű? Nem vagyok az, hiszen annyi ajándékot kaptam Istentől, hogy alázatosnak kell lennem. Egyszer hallottam Szász Endrétől, hogy nincs szüksége a múzsa csókjára, mert bármikor csettint, jön a múzsa. Szász Endre tudta magáról, hogy zseni. Az én kérdésem inkább az, hogy mit kezd valaki a zsenialitásával? Megköszöni Istennek, vagy azt hiszi, hogy Isten nélkül is tehetséges? Tudom magamról, hogy tehetséges vagyok, de ehhez nekem nem sok közöm van, mert a

tehetségem isteni ajándék. Így én csak Istennel tudom elkészíteni a rajzaimat, másként nem megy. Mindig Isten beszél a munkáiból? Ezt csak a nézők tudják megmondani, erről nem nyilatkozhatom. Popper Péter pszichológusnak volt egy idevágó mondata: „Azt, hogy én szeretem-e a feleségemet, csak a feleségem mondhatja meg hitelesen. Én állíthatom ugyan, hogy szeretem, de hogy igaz-e, csak a feleségem igazolhatja vissza.” A grafikával ugyanez a helyzet: a nézőnek kell megmondani, hogy érzi-e benne Istent. Egyszer azt mondta, hogy mások gondolatait nem igazán szereti ábrázolni. Így van ez most is? Ha a másik ember gondolata a sajátommá válik és transzformálni tudom a személyiségembe, akkor nincs semmi gond. De amikor régebben tankönyveket illusztráltam és megrendelésre rajzoltam ábrákat a pöt�työs labdától kezdve a dolmányos varjún át a Lenin-portréig, föllázad-

tam. Ezentúl egész életemben az lesz a feladatom, hogy azt rajzoljam meg, amit mások mondanak? Szeretett mesterem, Szecskó Tamás grafikus számos könyvet illusztrált, például az Ablak – Zsiráfot, és kihívást látott ebben a munkában. Zseniális volt és bármit megrajzolt, de én más vagyok: nem tudom belesűríteni az érzéseimet a dolmányos varjúba. Szétnézve a műtermében elég nehezen tudom elképzelni Lenin-portré készítése közben... Ugye? Akkor jól is van ez így, köszönöm. Azt vallja, hogy minden ember élete üzenet, de az ember sokat változik az élete folyamán. Ezzel együtt változik az üzenet is? Az üzenet lényege nem változik. A lényeg átérezni, eltelni Isten szeretetével, és továbbadni azt másoknak. Hogy ez az életnek milyen területén és hogyan valósul meg, az már tejesen mindegy. Lehet, hogy éppen játszom az unokáimmal és önfeledten

gyönyörködöm bennük, lehet, hogy éppen a halálos ágyamon fekszem és hálát adok Istennek, hogy annyi mindennel ajándékozott meg az életem során. Szeretni kell, ez a lényeg! Csupa jóságról beszél, de milyen üzenete van egy gyilkos életének, vagy annak, aki sokat ártott másoknak? Neki ugyanezt az üzenetet kellett volna továbbadnia. Meg kell vizsgálni, hogy miért nem sikerült. Talán nem is hallott a valódi szeretetről. Hogy valaki milyen üzenetet tud átadni, abban nem csak ő a felelős, hanem azok is, akiknek segíteniük kellett volna, hogy az illető felismerje, mit akarhat vele az Isten. Konkrétan válaszolva: egy gyilkos életének az üzenete az lehet, hogyan nem szabad élni. A világon minden a szeretetről és a szeretet hiányáról szól. Azt mondta, hogy az élet értelme a szeretet átadása. Hogyan történik ez meg a hétköznapokban? Az első lépés, hogy az ember elfogad-

Karakter • parokia.hu • 45

tenyerén hordoz, és elég nekem az Ő szeretete, akkor ebből lehet adni másoknak is. Nem hiszem, hogy lenne olyan ember, aki mélységesen átéli, hogy Isten nagyon szereti, miközben ő félve menekül az emberek elől és senkivel sincs jó viszonyban.

ja és felismerje, hogy szeretett lény. Akinek nincs ez a fajta biztos érzelmi tudása, az valószínűleg pótszerek után néz majd. Sokak ars poeticája, hogy „egyszer élünk, élvezzük az életet!”. A helytelen önszeretet arról szól, hogy valaki folyamatosan önmagát ajándékozgatja, és ez sokszor sajnos mások rovására történik. „Most moziba megyek, bocs, nincs időm segíteni neked!” Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések az egoista „mert megérdemlem” szlogen gyümölcsei és ezekből nem lehet erőt meríteni. Csak az képes szeretettel gyógyítani a világban, aki érzi, hogy az ő szeretet-élménye, elfogadottsága nem az emberektől függ. Állandó csalódások táptalaja lehet, ha mindig azt vizsgálgatom, hogy ki szeret engem és ki nem. Ha azonban érzem és tudom, hogy a Mennyei Atyám a

46 • Karakter • parokia.hu

Derűt és nyugalmat érzek, ahogyan erről beszél. El tudom képzelni, hogy ön boldog ember. Van olyan pillanat, amikor különösen boldognak érzi magát? A boldogságérzés váratlan pillanatokban suhan át rajtam, ami irracionális. Meg tudom könnyezni, amikor a szüleimre gondolok: milyen mérhetetlen „szerencsém” van, hogy szeretetteljes, jó szüleim voltak. Ajándékpillanatok, amikor boldognak érzem magam: ilyenek az alkotás és az emberek vis�szajelzései. Semmilyen szakmai klikkbe nem tartozom, sőt lehet, a szakma nem is ismeri a nevem, ezért eleve nincs esélyem arra, hogy bármilyen állami, művészeti elismerést kapjak. Viszont van egy díjam, amit nem minden művész kaphat meg. A szakma sem értékeli túl sokra, szerintem mégis ez a legjelentősebb: a közönségdíj. Harminc éve a művészetből el tudom tartani a családomat, ez számomra azt jelenti, hogy amit csinálok, megérintette az embereket, ad nekik valamit. Újra és újra jönnek, több ezer magyar család otthonát díszítik a

képeim. Mi ez, ha nem a legnagyobb dolog, amit egy művész elérthet? Azért is kérdeztem a boldogságról, mert a Nyolc boldogság című könyvében érzékletesen ír arról, hogy Isten a boldogság szót olyan létállapotokhoz köti, amiket mi a hétköznapi életben boldogtalanságként észlelünk: „boldogok a szegények, az üldözöttek, a gyalázatban élők”. Vagyis boldogok a boldogtalanok? Jó kis provokáló kérdés! Maga írta... Hát igen... nem térhetek ki a válasz elől. Az első, ami eszembe jut, hogy a világ szemében boldogtalannak látszó embereknek óriási esélyük van a boldogságra, mert nem a világ értékrendje szerinti külső jegyek miatt boldogok, hanem a belsők miatt. A másik, hogy aki átéli a boldogtalanságot, olyan helyzetbe kerül, hogy vágyakozik a boldogság után. A boldogságot nem lehet elérni és átélni vágyakozás nélkül. Azért nem szeretném magam célba érkezettnek érezni, mert félek, hogy akkor nem vágyakoznék eléggé Isten megtartó kegyelmére. A keresztény Nyugat hanyatlását az anyagi jólét is okozta, az emberek Isten iránti vágyának megszűnése. Aki úgy érzi, hogy eltelt a javakkal, mert a Mercedest futár hozza a ház elé, az valószínűleg nem vágyakozik többé. Talán ellentmondásnak látszik, mégis azt mondom: a boldogság egyik alapfeltétele éppen a hiányérzet, a rászorultság. Az, hogy rászorult-

nak érezzem magam Isten szeretetére. A boldogság viszont azt is jelenti, hogy úgy érzem, mindenem megvan. A keresztény ezt úgy élheti át, hogy felteszi magában a kérdést: mid van, amit nem Istentől kaptál? Nem is olyan régen megfogalmazódott bennem, hogy ha ettől a perctől kezdve már semmi jó nem történne velem, akkor is csak áldani tudnám Istent, mert még hátralévő éveimet is bearanyozza annak a sok jónak a fénye, amit eddig tett velem. A grafikái mellett sok más alkotását is ismerheti a közönség, de könyvírásra is adta a fejét. Miért? Egy pár évtizeddel ezelőtt komoly és hosszan elhúzódó magánéleti válságba kerültem. Azt éreztem, hogy ebből nem lehet belső eszmefuttatással, egyszerűen kikeveredni, hanem ki kell írni magamból. Így született meg az első kötet. Azt írja le, amit nem tud ábrázolni egy vonallal? Pontosan megfogalmazta! Amit nem tudok vonallal kifejezni, azt leírom. Amikor megérkeztem, megmutatta a műtermét. Megakadt a szemem a bakancslistáján. Elég hosszú lista! Az egyik nagy vágyam, hogy írjak egy önéletrajzot. Elkezdtem ugyan hét éve, de félbemaradt. Azért szeretnék önéletrajzot írni, hogy emlékművet állítsak az életemben jelen lévő kegyelemnek, másrészt hogy a gyermekeim és unokáim megismerjék a valódi, talán még előttük is rejtett énemet, amelynek lényegét az Istennel való személyes kapcsolatom adja. Amikor spontán meglátogatom a gyermekeimet és iszunk egy kávét, vagy amikor játszom az unokáimmal, az nem az az alkalom, amikor a legmélyebb lelki átéléseinkről beszélünk.

Sokan meglepődtek, amikor tilinkózni kezdtem. Autodidakta módon tanultam játszani, a kottát sem ismerem. Úgy tűnik, hogy az érzéseimet lerajzolom, megírom, vagy ha nem megy másképp, elfújom tilinkón. De jó lenne megtanulni szájharmonikázni is! Azt hiszem, lenne hozzá érzékem, a technikát kellene alázatos szorgalommal elsajátítanom. A bakancslistáján feltűnt egy furcsa bejegyzés: életvezetési tanácsok. Ez mit takar? Életem legcsodálatosabb könyve a Szentírás. Mérhetetlenül bölcs életvezetési tanácsok vannak benne az élet minden területére vonatkozóan: az udvarlástól, a szexuális élettől kezdve a gyereknevelésen át az Istenhez tartó útkeresésig. Ezeket a főként az Ószövetségben található tanácsokat szeretném kigyűjteni és ellátni széljegyzetekkel, aztán odaadni az útkeresőknek. Ön a Biblia szerint él? Például a Biblia szerint udvarol? Másnak kellene megítélni, hogy így élek-e, mindenesetre próbálok a Biblia szerint élni. Nekem már nem kell udvarolni, mert harmincöt éve

házasságban élek, bár voltak a kapcsolatunknak nagyon rögös, nehéz időszakai, de megtartottam a családom és a hitem. Hálás vagyok a feleségemnek, hogy szeret és ő is kitart mellettem. Jól érzem, hogy élete legnagyobb értékeit sorolta fel? Igen, ezek a legfontosabbak: a család, a gyermekek, az emberekkel való közösség. Ha boldognak látszom, azért van, mert igyekszem továbbadni az Istentől kapott szeretetet, ami visszasugárzik rám, ezért jól érzem magam. Azt írja egyik könyvében, hogy elindult az önismeret keskeny ösvényén. Hol tart ezen az úton? Egy szám jutott eszembe: 75 százalék. Azt hiszem, elég alapos önismeretre jutottam. Tudom, honnan jöttem, miért vagyok itt és merre kell haladnom. Szembenéztem a bennem Isten ellen küzdő szellemi és testi indulatokkal, gyarlóságaimat nem tagadom le. Szeretetre vágyó, küzdő ember vagyok. Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás

Van valami, amit nem tudott kifejezni szóban, írásban, alkotásban?

Karakter • parokia.hu • 47

Holnapután Nem a holnapra, hanem a holnaputánra kell gondolni a fiatalok nevelésekor – tartja Suba Lajos. A nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium igazgatója azzal indokolja ars poeticáját, hogy a pedagógusok munkájának gyümölcse gyakran csak évek múlva látható, hiába vár a világ azonnali eredményeket.

Suba Lajos minden szállal Nagykőröshöz kötődik, első diplomája megszerzése után nevelőtanár lett egykori iskolájában, majd 1983-tól az Arany János Református Gimnáziumban tanított földrajzot és testnevelést. Kollégái temperamentumos, igyekvő pedagógusnak tartják, aki minden területen igyekszik megfelelni a kihívásoknak. 1992-ben kérték fel a nagykőrösi kollégium vezetésére, öt évvel később a nagykőrösi református egyházközség megbízta a református gimnázium irányításával is. Munkássága elismeréseként a Dunamelléki Református Egyházkerület Lorántffy Zsuzsannadíjjal jutalmazta az elmúlt év végén. Elkötelezettség, műveltség, igényesség Amikor megszerkesztettük iskolánk pedagógiai programját, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy három fő irányt határozunk meg, és ezt képviseljük a gyerekek nevelésében ma is – mondja Suba Lajos. – Az a célunk, hogy művelt, jellemes, keresztyén fiatalok kerüljenek ki az iskolánkból, akik magyar nemzetünk hűséges polgárai és készek valódi

48 • Karakter • parokia.hu

értékeket közvetíteni. A hármas elvben az elkötelezettség azt jelenti, hogy iskolánk keresztyén közössége az evangéliumot, valamint a nemzeti kultúra időtálló értékeit igyekszik átadni. Kollégáimmal azon dolgozunk, hogy felkészítsük a diákjainkat az érettségire és a továbbtanulásra. Szeretnénk önállóan gondolkodó gyerekeket nevelni, akik megbízható tudással rendelkeznek minden területen, bárhová vetődnek az életben, vagyis fontos a műveltség akár a szakmában, a kultúrában, a sportban, a művészetekben és még sorolhatnám. Keresztyén iskola vagyunk, ezért különösen hangsúlyos a fiataljaink erkölcsisége és igényessége. Szavahihető, tisztességes, becsületes embereket szeretnénk adni a hazának. Arany János iskolája vagyunk, a név pedig kötelez minket a kulturált beszédre, magatartásra és megjelenésre – teszi hozzá az igazgató.

séggel végzik munkájukat. – Többségében nagykőrösiek és környékbeliek tanítanak nálunk, de érkeztek hozzánk határon túli magyarok Erdélyből, a Felvidékről és a Délvidékről is, és nagyon sokat tettek hozzá iskolánk lelkületéhez. A diákjaink hatvan százaléka református, negyven százalékuk pedig római katolikus. Jó kapcsolatot ápolunk a katolikusokkal, közös érdekünk, hogy jellemes keresztyén fiatalokat bocsássunk ki iskolánkból. Bár a világ gyakran azonnali eredményeket vár el, a valódi eredmény sokszor csak évek múlva tapasztalható, és akkor látjuk, amikor eljönnek az osztálytalálkozóra a fiatalok. Ha szép családban élnek, megkeresztelték a gyerekeiket, becsületes munkájuk van, mindig nagy öröm számunkra. Sok tanítványunk tanult tovább a teológián, sőt lelkészi szolgálatba állt, ez pedig különösen jó érzéssel tölt el minket.

A valódi eredmény Suba Lajos az iskola közösségéről azt mondja, hogy olyan tanárok oktatnak intézményükben, akik elfogadták a református egyház által képviselt értékeket, szeretettel és elkötelezett-

Szívesen hordják Suba Lajos örömmel beszél arról, hogy diákjaik szívesen hordják az iskola egyenruháját, számára ez azt jelzi, hogy a fiatalok büszkék arra, hogy náluk tanulhatnak.

– Aktívan részt veszünk a város életében is: mi emlékeztünk meg először a trianoni országcsonkításról, mi tartottuk meg először a hősök napját, amikor a parlament még nem is határozott erről. A gyerekek csaknem száz sírt gondoznak Nagykőrösön, így emlékezve a hős elődökre.

táblát állítottunk iskolánk jelentős igazgatóinak. Érdekes élmény volt az életükkel ismerkedni, olvasni beszédeiket. Az évnyitókon és évzárókon elhangzott beszédeket megőrizték az

évkönyveink, örökérvényű gondolatok vannak bennük, olyanok, amelyeket most is át lehet adni a diákoknak, természetesen a mai kor nyelvén. A Lorántffy-díjjal kitüntetett igazgató azt mondja, végigjárta a ranglétra minden fokát Nagykőrösön, a pincétől a padlásig. – Minden helyen eltöltöttem néhány évet, és fontosnak tartom, hogy jó kapcsolatban voltam az emberekkel. Igyekszem mindig észben tartani Kálmán Attila (volt közoktatási államtitkár, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának volt világi elnöke – a szerk.) tanácsát: bármilyen magasra jutsz, ne felejts el mindenkinek köszönni! Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás

Nagy elődök Az elődökről beszélgetve pedig szóba kerül, hogy ebben a gimnáziumban tanított – többek között – Arany János költő, Szász Károly református püspök és Szigeti Warga János, aki 1839-ben a nagykőrösi gimnáziumot tanítóképző osztályokkal bővítette és 1855ben megszervezte az önálló tanítóképzőt. – Amikor megválasztottak a gimnázium vezetőjének, rögtön átfutott az agyamon, milyen nagyszerű elődök nyomában járhatok. Iskolatörténettel is foglalkozom, sokat kutattam iskolánk múltját, most éppen az első világháborúnál tartok. Szomorúan látom, hogy erről az időszakról alig írnak a történelemtankönyvek. Tudta, hogy az érettségin nem is tétel az első világháború? – kérdezi csak úgy mellékesen, majd hozzáteszi, hogy ezért is vitték el diákjaikat az első világháború néhány fontosabb helyszínére. – A gimnázium földszintjén emlék-

Karakter • parokia.hu • 49

Emberarcú közösség Dunamelléken történt

Szilárd alapot vetve

Letették a református gyülekezeti ház és templom alapkövét Monorierdőn. A szórványgyülekezet épülő lelki otthonában a település lakói az egész közösség összetartásának szimbólumát látják. A Kecskemét mellett található Helvécia temploma ihlette meg a gyülekezetet, a sajátjuk megtervezésére Czégány Sándor építészt kérték föl. A gyülekezeti ház és a templom két lépcsőben épül meg. Először a gyülekezeti házat húzzák fel a lelkészi hivatallal, egy vizesblokkal és egy kis- valamint nagyteremmel, amelyeket egybenyitva már istentiszteleti helyként használhatnak a reformátusok addig is, míg össze nem gyűlik a templomra szánt összeg. A délpesti egyházmegye gyülekezetei kétszer is adakoztak a monorierdői templom építésére, az egy-egy éven át tartó gyűjtésből összesen hárommillió forint gyűlt össze. Az építkezést a délpesti egyházmegye és a dunamelléki egyházkerület is támogatja.

Megőrizni és megújítani

Átadták a kunszentmiklósi Baksay Sándor Református Gimnázium és Általános Iskola új épületszárnyát. A beruházás kormányzati támogatással valósult meg. A 2400 négyzetméteres, új épületben tantermek, egy természettudományos blokk, művészeti és technikatermek, aula és egy tornaterem is helyet kaptak. Pintér Gyula lelkipásztor az átadó ünnepségen úgy fogalmazott: „Nem csupán iskolára van szükség, hanem arra az ősi tudásra is, amely kiveszőben van. Ennek megtalálásához vezethet el a kunszentmiklósi iskola, amely református intézmény lévén segíthet állandóan visszatérni a tiszta forráshoz.” Orbán Viktor miniszterelnök köszöntőjében hangsúlyozta: „a megbízható, az érték, a fundamentum nem elv vagy ideológia, hanem egy személy és a vele való kapcsolat. Ezért szükséges szüntelenül új utakat keresnünk. A megőrzés és az újítás helye az iskola, az egyházi és a református különösen.”

Közös kincsünk

Megújult templomukért és orgonájukért adtak hálát a pomázi reformátusok a közelmúltban. A 200 éves templom felújítására csaknem 21 millió forintot fordítottak, amelyből a gyülekezet mintegy 8 millió forintot gyűjtött össze. A kivitelezésben több gyülekezeti tag is segített, Isten dicsőségére ajánlva munkájukat – mondta Nyilas Zoltán pomázi lelkipásztor, az Északpesti Református Egyházmegye esperese. A lelkipásztor köszönetet mondott mindenkinek, aki imádságban hordozta a gyülekezet tervét, és munkájával, valamint adományaival segített a megvalósulásban. – Köszönöm, hogy sokan meghallották és megértették: templomunk felújítása elsősorban a mi felelősségünk, de településünk egyik legszebb épülete, így közös kincsünk is – fogalmazott.

50 • Karakter • parokia.hu

A magasba röpített Ige

Júniusig tartó ötrészes Gárdonyi-életmű-koncertsorozat kezdődött februárban Kecskeméten. Gárdonyi Zoltán életművéből kiváló orgonisták, zongoristák, vonósok és kóristák válogattak a Kecskeméti Református Egyházközség rendezvényén. Az igényes kortárs egyházzenei sorozatot többen is támogatták, így például a Nemzeti Kulturális Alap, a Print 2000 Nyomda és a Gárdonyi Teaház, de sokan adakoztak támogatójegyek vásárlásával is. A jelentős számú hallgatóság a környékbeli települések lakóit is vonzotta, már a nyitókoncertre is nagy közönség érkezett Izsákról, Nagykőrösről és Tiszakécskéről. Száztíz esztendeje született és harminc esztendeje hunyt el Gárdonyi Zoltán (1906–1986), a huszadik századi református, de éppúgy az egyetemes és a magyar egyházzene kimagasló alakja. – Művészete a legtisztább forrás, az Ige felé bocsátja gyökereit, mélységes biblicitása valóságos zenei prófétává emeli őt. A zengő Ige hirdetője volt, hiszen kórusműveiben a Károli-fordítású Biblia nemes veretű prózáját használta fel, zenéje pedig egyfajta hordozórakétaként röpíti magasba az Igét – mondta a Parókia portálnak Mikesi Tibor a Kecskeméti Református Egyházközség kántora.

Közelebb a valósághoz

Kórházban, börtönben, elnéptelenedő falvakban, alkoholisták és drogosok közötti szolgálatban is szerezhetnek gyakorlatot a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának hallgatói. A teológusok tanulmányaik hetedik félévét gyakorlattal töltik, hogy minél jártasabbak legyenek a lelkészi szolgálat különböző területein. A most bevezetett képzési forma első tapasztalatairól Siba Balázs, az egyetem adjunktusa azt mondta: évek óta dolgoztak a képzés átalakításán, hogy az egyetemről kikerülő teológusok közelebb kerülhessenek a mindennapok valóságához. A mintatantervet felmenő rendszerben vezették be, vagyis az újonnan belépő hallgatókra érvényes a változás. – Nekünk az egyetemen az a feladatunk, hogy Krisztus követeit segítsük abban, hogyan képviseljék Isten ügyét a világban, a gyülekezetben. Ehhez fontos, hogy tudjanak csapatban, közösségben gondolkodni, képesek legyenek gyülekezeteket pásztorolni – tette hozzá az adjunktus.

A karzat

Karzat néven több mint egy évvel ezelőtt indította el rendhagyó istentiszteletét a kecskeméti református gyülekezet. Éneklés, imádság, elmélyülő, meditatív istentisztelet – így jellemezte a Karzatot Szikszai Szabolcs. A református lelkipásztor hozzátette: nemcsak azért különleges az istentisztelet, mert a karzaton tartják, hanem azért is, mert az énekek, az imádkozás, igeolvasás teszi ki a java részét. A Karzaton sokkal inkább előtérbe kerül a szöveg és a tartalom. Az istentisztelet interaktív, lényegében nincs prédikáció, csak énekek, imádságok és igeolvasás. – Itt maga a gyülekezet szolgál Istennek, az imádságokat nem a lelkész mondja el, az igeszakaszokat sem a lelkész olvassa fel, sőt, még az igei üzeneteket is a gyülekezet tagjai osztják meg a többiekkel, a hangszereken pedig a gyülekezet fiataljai játszanak.

Karakter • parokia.hu • 51

Lépni az önállóság felé Az egyház jövőjéről és a lelkészek feladatairól, a liturgiáról, az imádságról és a migránsáradat következményeiről is szólt Bogárdi Szabó István püspök, a Dunamelléki Református Egyházkerület hagyományos lelkészértekezletén. Az egyházvezető köszönetet mondott a lelkipásztorok és esperesek munkájáért, emellett azt kérte, hogy a lelkészek hetente legalább egy szabadnapot vegyenek ki. Bencze János kórházlelkésszel együtt felhívta a figyelmet arra, hogy a lelkipásztorok ingyenesen részt vehetnek a Bethesda Kórház széleskörű egészségügyi szűrővizsgálatán, melynek költségeit az egyházkerület fedezi. Az egyházfinanszírozás kérdésében Bogárdi Szabó István ismét megerősítette: újra kell gondolni az egyház hosszú távú gazdasági kérdéseit és saját lábra kell állni. – Nekünk abból kell gazdálkodnunk, amit mi magunk összeadunk, és „le kell jönni” az államról. Nekünk önmagunkat kell fenntartani, hogy szabadok lehessünk. Ehhez azonban magunkba kell nézni: mi van, ami a miénk? Nem tartom reménytelen ügynek, hogy mindezt végiggondoljuk, és ha kell, hozzunk meg nehéz döntéseket is – fogalmazott a püspök.

Templomnyitogató – kezdőknek is!

A hagyományostól eltérő templomnyitogató istentiszteletet tartanak a kecskeméti reformátusok havonta egy alkalommal. A liturgia szinte ugyanaz, mint egy hagyományos istentiszteleten, de sokkal játékosabban, könnyedebben juttatják el az evangélium üzenetét a családokhoz, az igehirdetés rövidebb a megszokottnál, és számos illusztrációt is alkalmaznak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a templomnyitogatóra sokan járnak, olyanok is, akik korábban sosem voltak templomban. Mivel családokban gondolkodnak, arra törekszenek, hogy a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki jól érezze magát – mondta Komádi Róbert lelkipásztor. A templomnyitogató alkalmait minden hónap első vasárnapján délelőtt 11 órakor tartják a kecskeméti református újkollégium dísztermében.

Több lehet a világ

Őrnap Zöldmezőn címmel tartott környezetvédelmi napot az őrmezői református gyülekezet. Az előadásokkal, kísérletekkel, játékokkal tarkított egész napos program célja az volt, hogy az Őrmezőn lakó emberek, valamint a szomszédos gyülekezetek tagjai közelebb kerüljenek az Isten által teremtett környezet megóvásához. Ebben segítettek a hazai és nemzetközi szinten egyaránt teremtésvédelemmel foglalkozó szakemberek. Faragó Dávid, az őrmezői gyülekezet lelkipásztora előadásában hangsúlyozta: Isten azért adta a Földet, „hogy ne feléljük, ne mindent mögé és fölé utasítsunk, hanem gondozzuk, ápoljuk és kordában tartsuk.” Hozzátette: a környezetből csak annyit szabad elvenni, amennyi szükséges, nem pazarolva azt. A rendezvényen a gyülekezet tagjai belekóstolhattak különféle egészséges ételekbe is.

52 • Karakter • parokia.hu

Korszakhatárt lép át

Bemutatták a Fasori református gyülekezet megújult orgonáját. A hangszert a gyülekezet tagja, Pálúr János orgonaművész szólaltatta meg először. Tizenhat évet várt a gyülekezet az új orgonára. Nemcsak a fasoriak, hanem számos magánszemély és szervezet gyűjtött azért, hogy európai színvonalú, jól csengő orgona szólalhasson meg a templomban. A százhárom éves Angster orgona több mint 13 éven át tartó felújítását és bővítését a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra végezte. Pálúr János azt mondta: az eredeti hangszer visszanyerte a 20. század közepén elveszített, 1913-as hangképét. – Magam, aki zeneakadémiai tanulmányaim idején folyamatosan szembesültem azzal, milyen esélytelen egy új orgona elképzelése idehaza, hálatelt szívvel tapasztalom, hogyan cáfolt rá minderre Isten csodatétele. Arról van szó, hogy az istentiszteleti zene, a magyar orgonaépítés, az orgonaművész-képzés, kultúránknak minden idevonatkozó területe korszakhatárt lép át a fasori orgonával, hiszen ez a hangszer alapvetően megadja a lehetőségét annak, hogy amink van, az mostantól ne maradjon rejtett erőforrás – fogalmazott.

Misszió mérnöki pontossággal

Motiváció, szakmai fejlődés, önbecsülés és hit – ezekhez szeretné hozzásegíteni a mérnökhallgatókat a nemrégiben megalakult műegyetemi református lelkészség. Németh Balázs egyetemi oktató, református lelkész szerint sok egyetemista magányos, szakmailag nem elkötelezett, és amiatt is szorong, hogyan fog tudni levizsgázni. A református lelkészi szolgálat a legnagyobb és szakmailag legelismertebb műszaki képzési helyen, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen alakult meg. Az egyetemi polgárok számára létrehozott imaterem megnyitása és a lelkészi szolgálat megkezdése óta Németh Balázs már nemcsak a katedrán szolgál, hanem igét hirdet, reggeli csendességet tart, közösségi programokat szervez és lelkigondozói beszélgetéseket is vezet. – Szeretnénk hozzájárulni a református műszaki értelmiség kialakulásához, és óriási ereje lenne annak is, ha a református mérnököknek lenne olyan platformja, ahol megnyilatkozhat a hitbeli egységük is. A mérnökök fontos gazdasági szerepet töltenek be hazánkban, hiszen ha megnézzük a makrogazdasági adatokat, számos beruházás és fejlesztés a mérnöki szakmához kötődik.

Hegedűs Béla lett a lelkészi főjegyző Hegedűs Bélát választották a Dunamelléki Református Egyházkerület lelkészi főjegyzői tisztségére. Azért kellett új választást kiírni, mert a tisztséget korábban betöltő Simonfi Sándor lemondott. A 260 szavazatból 245 igen, 8 nem és 7 érvénytelen voks érkezett a Bács-kiskunsági esperesre. A lelkészi főjegyző megválasztása után a Parókia portálnak adott interjúban úgy fogalmazott: azt szeretné, ha a kis gyülekezetek és a lelkészek anyagi támogatottsága, háttere sokkal inkább biztosított, vagyis biztonságosabb lenne. – Szeretném a felnövekvő lelkésznemzedék munkába állását, gyülekezetre találását segíteni és támogatni. Továbbá szeretnék az egyházkerület lelkészeinek támogatást nyújtani: ha bármilyen problémájuk, kérdésük van, akkor szívesen állok rendelkezésükre. Ezt teszem az egyházmegye espereseként és a kerületben is főjegyzőként – tette hozzá Hegedűs Béla. A főjegyző megbízatása 2021-ig szól.

Karakter • parokia.hu • 53

Az életre kelt múzeum Felújítása óta több száz gyerek fordult meg a kecskeméti Ráday Múzeum ötvösműhelyében és foglalkoztatójában. Tavaly uniós forrásból felújították a több mint kétszáz éves épület egyes részeit, valamint kialakítottak egy nagy tanulmányi raktárt, foglalkoztatót és a múzeum új büszkeségét, az ötvösműhelyt. A tíz méter hosszú ötvösműhely a raktár közelében kapott helyet. A helyiség első részét úgy rendezték be, hogy ott előadásokat lehessen tartani, ehhez minden modern technikai felszerelés rendelkezésre áll. A hátsó rész az ötvös felségterülete, ahol a mesteren kívül még hat ember dolgozhat egyszerre. A restaurálási munkálatokat Ötvös Nagy Ferenc vezeti. Fogarasi Zsuzsa múzeumigazgató arra biztatja a gyülekezeteket, látogassanak el hozzájuk minél többen, sőt, bátran vigyék el felújításra, tisztításra szoruló tárgyaikat, kelyheiket is, mert náluk szakértő kezekbe kerülnek. A Dunamelléki Református Egyházkerület kecskeméti Ráday Múzeuma csoportos és egyéni látogatókat, és osztálykirándulásra érkező csoportokat is szívesen fogad.

Kort formálunk vele

Reformációi emlékkonferenciát tartottak a leányfalui református gyülekezetben. A rendezvényen szó esett az Ige olvasásáról és hirdetéséről, a keresztyén ember hivatásáról, a fentről értelmet nyert életútról és az újrakezdés lehetőségéről is. A ma embere rengeteget nyerhet a reformáció örökségéből, ami egyszer Európán és a magyarságon már segített – mondta a Parókia portál kérdésére a konferenciát szervező Kovách Tamás leányfalui lelkész. „Nagy jelentősége van annak is, hogy a határon túli testvéreinkkel együtt legyünk. Ahogyan a reformáció korában a három részre szakadt országban megtalálták a személyes Krisztus-hitben a segítséget az akkori magyarok, úgy ha ma mi is eljutunk idáig, akkor az nemcsak a saját életünkre nézve lehet megújító, hanem egy egész kort formálunk vele” – tette hozzá. Az emlékkonferencián előadást tartott Steinbach József dunántúli református püspök, Köpeczi Bócz Tamás államtitkár, szentendrei presbiter, Bagdy Emőke pszichológus és Kassai Gyula lévai lelkipásztor is. Az előadások felvételét megtekinthetik a Parókia portál Youtube-csatornáján.

54 • Karakter • parokia.hu

A rendelt időben Letették a csömöri református gyülekezet épülő otthonának alapkövét. A közösség eddig a helyi evangélikus templomban tartotta istentiszteleteit, a lelkészlakással és lelkészi hivatallal kiegészülő saját épület azonban vélhetően egy éven belül már istentiszteleteiknek is otthont adhat. Az egyre stabilabb lábakon álló, növekvő gyülekezetről Esztergály Előd lelkipásztort kérdeztük.

Vallástalan keresők A fővárosi agglomerációhoz tartozó, főként katolikusok és evangélikusok lakta Csömör református gyülekezetét hat éve nyilvánították missziói egyházközséggé. Esztergály Előd lelkipásztor szerint az agglomerációban változó intenzitású az érdeklődés az egyházak iránt. Noha a legutóbbi népszámláláskor sokan nem nyilatkoztak felekezeti hovatartozásukról, mégis többen vágynak lelki közösségre, mint akik erről vallanak. „Sokan keresnek valami többletet, és ha a gyülekezetünkről van szó, nagyon könnyen fellelkesednek. Örülnek a fiatalos, dinamikus, kortárs református közösségnek. Évről évre csatlakozott hozzánk több új család, ez azonban nem jelenti azt, hogy valamennyien elmélyülnének a hitben.” A lelkész szerint nehezebb azoknak beépülnie a református közösségekbe, akiknek nem természetes, hogy vasárnap templomba járjanak. „Nehezíti az elköteleződést, hogy olyan világot élünk, amelyben szinte végtelen a választási lehetőségek száma. A fogyasztói szemlélet a lelki életünkre is kihat. Aki keres, az oda csatlakozik, ahol éppen úgy érzi, neki most jó lesz. Meggyökerezni viszont nem feltétlenül tud. Nem azt kapja, amit várt, vagy hirtelen másra lesz kíváncsi, új márka, új trend kell neki. A gyökerek tennék kitartóvá, elkötelezetté, de azok hiányoznak, ezért lenne fontos szerepe a vallásos neveltetésnek” – állítja.

Karakter • parokia.hu • 55

kén ő is csak az egyik szolgáló tagja a közösségnek, másképpen szólva szervező. „Én vagyok a kertész, aki kihúzom a gazt, kicsit megkapálom a palántákat, de a növekedést az Úr adja. A közösség magját azok képezik, akiknek a szívét-lelkét az Úr megnyitja, és akiket megajándékoz élő hittel.”

Isten munkája Sokan reformátusként kapcsolódtak a közösségbe, mások gyülekezeti múlt nélkül is gyökereket eresztettek. A focimisszió, a szüreti főzőversenyen való részvétel vagy a gyülekezetek közötti horgászverseny megszervezése színesítették a gyülekezeti életet, ennek ellenére jelentőségüket nem szabad túlértékelni – teszi hozzá a lelkipásztor. „Ezek a külső szemlélő számára vonzóvá teszik a közösséget, és segítenek megszólítani azokat, akik az intézményes egyháztól ódzkodnak, mégsem ezek tesznek valakit hitvalló és szolgáló gyülekezeti taggá. A hit Isten ajándéka, az Ő kegyelmén és vezetésén múlik az, hogy az Isten-kereső megmarad-e a közösségünkben és sikerül-e elmélyülnie a hitben.” Biztos alap Az elmúlt hat évben sokan elköteleződtek a csömöri református gyülekezet mellett. A lelkész mintegy hatvanfős gyülekezeti magról számol be, akik rendszeresen részt vesznek az istentiszteleteken, úrvacsoráznak, és a legtöbben közülük aktív szolgálók. „Több mint negyven gyülekezeti tag szolgál nálunk bizonyos rendszerességgel, még többen is, mert bárkit megkérünk valamire, készséggel segít. A kertgondozástól a születésnaposok felköszöntéséig sok min-

56 • Karakter • parokia.hu

den beletartozik ebbe, a gyülekezeti tagok tudják, mi a dolguk. Még ha van is fluktuáció, van egy mag, akikre számíthatunk. Ez már a lelki ébredés, megerősödés jele, ami örömmel és hálával tölt el minket. A hitbeli növekedés az Istennel való személyes kapcsolatban gyökerezik, aminek a gyümölcse egészségesebb kapcsolat az embertársainkkal is. Egyre jobb, őszintébb gondolatok születnek a lelki alkalmainkon, egyre többen imádkoznak hangosan és a gyülekezeti tagok egymás közti kapcsolatai is tisztulnak. Jobban odafigyelnek egymásra és összetartóbbak lettek. Erre a közösségre már alapozhatjuk a jövőnket, így már építhetünk gyülekezeti otthont.” Esztergály Előd hozzátette: lelkész-

Többet kapnak, mint adnak Miközben családias gyülekezetről, egyre felszabadultabb és testvériesebb bibliaórai közösségről mesél a lelkész, arról is szól, hogy a főállású hittanoktató után egy diakónust is szeretnének szolgálatba állítani. „A diakónia, vagyis a szeretetszolgálat által sokkal többet kapunk, mint adunk. Anyagi ráfordítást is jelent ez. A vasárnapi perselypénz gyakran a diakóniai perselybe vándorol vasárnap, ahol szép adományok gyűlnek össze a rászoruló családoknak. Úgy tűnhet, ezzel a diakónia elvesz a forrásainkból, de valójában sokkal több áldást, lelki forrást kapunk általa. Az Úr többszörösen hálálja meg az irgalmasságot. Amikor ezt nem tesszük, kicsit mintha nehezebben menne minden más is.” Gyülekezeti otthon épül Pedig tényleg nagy szükség lenne minden forrásra, hiszen évtizedek óta a csömöri evangélikus gyülekezet

odáig, hogy templomépítésbe fogjunk. Mindenbe beavattuk a gyülekezeti tagokat, mindenről egyeztettünk velük is, hiszen ennek nemcsak a gondnok és a presbitérium, hanem ők is részesei.” vendégei a reformátusok. Az istentiszteleteknek, a keresztelőknek és esküvőknek egyaránt az evangélikus templom ad otthont. A gyülekezeti hajlék megteremtésének vágya régóta érlelődik a csömöri reformátusokban, és egyre inkább össze is kovácsolja a közösséget lelkipásztoruk szerint. „Éveken át minden lehetőségnek utánajártunk a településen. Jó ideig úgy tűnt, egy használaton kívüli kúriát nekünk ad az önkormányzat, ettől a tervtől azonban végül elálltak. Úgy döntöttünk, a gyülekezet meglévő telkén építkezünk. Már készülnek a kiviteli tervek, és hamarosan elhelyezzük a gyülekezeti ház, a lelkészi hivatal és a lelkészlakás alapkövét. Az épület istentiszteletek befogadására is alkalmas lesz, egészen addig, míg el nem jutunk

Egy éven belül A lelkész hozzátette: emberi számítások szerint a költségek felével már rendelkeznek, ezért áprilisban nagy lendülettel vágnak bele az építkezésbe. Egy éven belül szeretnének beköltözni új otthonukba. „Az eddig összegyűlt pénz egynegyedét az egyházmegye, kisebb részét a csömöri önkormányzat, valamint pályázati keret biztosította számunkra, csaknem felét pedig a gyülekezeti tagok adományai fedezték. Nagyon odatették magukat, és nagyon várják már, hogy beléphessenek saját gyülekezeti otthonuk kapuin. Korábban nem tudtunk volna hozzákezdeni a munkálatokhoz, ezért beláttuk, hogy mindennek megvan a rendelt ideje.”

Lehetőség a találkozásra Az építkezés a jó közösségi élet következménye – összegzi Esztergály Előd. „A célunk, hogy megteremtsük a lehetőséget a találkozásra mindazoknak, akik vágynak az Úr ajándékaira, vagy már megkapták a hit ajándékát, és szeretnék azzal egymást is gazdagítani. Ha az emberek átélik az Úr csodáit, akkor jönnek közénk, ha pedig hiteles a gyülekezet, és szeretetre lelnek köztünk, akkor van esély, hogy maradnak is. Sok tennivalónk van, de a növekedés az Úr munkája, mi csak ronthatunk ezen. Lelkipásztorként az a feladatom, hogy szeressem az Urat és a rám bízott nyájat attól függetlenül, ki szimpatikus és ki nem. Táplálnom kell mindenkiben azt is, hogy az Úr hívta el közénk, ő készítette el a helyét. Ezért a kegyelemért pedig mi hálával tartozunk, és ez a hála cselekvésre kell hogy sarkalljon minket – Krisztus példáját követve.” Jakus Ágnes Fotó: Karancsi Rudolf

Karakter • parokia.hu • 57

A LEGAPRÓBB RÁNCOKBAN IS Vajon mi visz rá egy vállalkozót, hogy hátrahagyva addigi életét lelkészi pályára lépjen? Hogyan kerül egy négygyermekes édesapa újra az iskolapadba? Mi történik, amikor közlik valakivel a rémisztő diagnózist? Mit jelent a hála a felépülés után? Kérdéseinkre az informatikusból lett teológus, Oszlács Endre válaszolt.

Gyakran látni jegyzetekkel a kezében, máskor a kari ebéd kiosztásánál segédkezik, de órák után előfordul, hogy az óvodába, iskolába rohan a gyermekeiért. A budapesti teológia elsőéves hallgatója, Oszlács Endre nemcsak életkorával tűnik ki diáktársai köréből, de története sem mindennapi. Bár ha valami, akkor a különlegesség az, ami a legkevésbé érdekli; ő egyszerűen csak hálából van itt – mondja. Amit Ő tesz „Több oka is van annak, hogy elkezdtem a teológiát. Megtérésem után missziói indulat, küldetéstudat lett úrrá rajtam. Felfedeztem Isten munkálkodását különböző missziói folyamatokban, amelyekben Isten Lelke érezhetően jelen volt. Magamnak is feltettem azt a péteri kérdést, hogy Quo vadis, Domine – Merre mész, Uram? Elhatároztam, hogy követni szeretném Istent az Ő munkájában, mert nem az én ötleteim fontosak, hanem az, amit Ő kezdeményez.

58 • Karakter • parokia.hu

Szokták mondani, hogy ajtók csukódnak, ajtók nyílnak. A munkámban épp ekkoriban bezáródás, lezáródás indult el, a szolgálat, a teológia irányába pedig kibontakozási lehetőségek nyíltak. A konfirmációs igém is arra bátorít, hogy beszéljek Istenről: „Ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt.” (Lukács evangéliuma 12. rész, 8. vers) Ha viszont beszélni szeretnék róla, akkor jó lenne minél többet tudni Istenről, a Bibliáról; megtanulni, hogy kell azt helyesen tenni. Hiszen ki vagyok én, hogy ellenálljak ennek a hívásnak?” Ez működik! Hogy ki ő, az már tényleg nem számít – legalábbis nem úgy, mint egykor. Endre programozóként évekig informatikai vállalkozást vezetett. Mióta bezárta üzleteit, kreativitását, ötleteit a felnőttek és a gyerekek közt végzett szolgálatban kamatoztatja. De honnan is indult el erre az útra? – kérdezem.

„Egyik gyermekünknek évekkel ezelőtt rémálmai voltak, szörnyűségeket kezdett beszélni, rövid idő alatt drasztikusan megváltozott. Mint minden szülő tette volna, mi is próbáltuk megtalálni a megoldást. Jártunk nevelési tanácsadóban, még kineziológushoz is elmentünk, aki azt mondta, egy halott rokon szelleme gyötörheti őt, de nem jutottunk ötről a hatra, nem javult a helyzet. Sem a feleségem, sem én nem jártunk hitben, bár meg vagyunk keresztelve, a hagyományt követve mégis megkereszteltettük gyermekeinket. A keresztelői fogadalmunknak viszont – miszerint hitben neveljük őket – nem tudtunk volna eleget tenni, én abban az időben ezt nem is éreztem annyira fontosnak. De mivel nagyobbik lányunk napközis tanítója hittanoktató is, így hittanra járattuk őt. Ez is mutatja: Isten a legapróbb ráncokban is ott van. Ennek a tanító néninek mondtuk el ugyanis, mi a probléma és mit csináltunk eddig. Ő rávilágított, hogy ez nem tréfadolog, és

elvitt minket Ittzés István evangélikus lelkészhez, aki beszélt nekünk arról a harcról, ami az emberek lelkéért folyik. Ezután egy nagyon egyszerű kérdést tett fel nekünk: szeretnénk-e, hogy az Úr Jézus meggyógyítsa a gyereket. Mi, akik mindent végigpróbáltunk, pont erre mondtunk volna nemet? Imádkozott a lányunkért és a családunkért, de mások is imádkoztak érte egy imacsoportban. Olyan két hét múlva, ahogy jött a baj, úgy múlt el: a gyermekünk megnyugodott, tudott rendesen aludni, nem beszélt csúnyán. Ez megdöbbentő volt, és nagyon megérintett minket. Racionális emberként megbeszéltem a feleségemmel: itt valami olyan történt, amit meg kell ismernünk. Kíváncsiak lettünk.” Isten ölelése A család bekapcsolódott a helyi református gyülekezet életébe. Egy évi templomba járás után a szülők közösen beiratkoztak a konfirmáció-előkészítőre is. „A feleségemmel együtt mindkettőnket szólongatott Isten. Nagy ajándék tőle, ha egy házaspár együtt indulhat el a hit útján.” Nem sokkal ezután Endre megtért, erről így mesél: „2009. április elején, egy egyhetes evangelizációs sorozat egyik estéjén Isten megszólított engem, és akkor átadtam az életem neki. Volt feleségem, három gyermekem és munkám, vagyis nem voltam egyedül, az az élmény valahogy mégis Isten ölelését jelentette számomra. A sikeres ember képét le lehetne festeni a korábbi életemről, de számomra is kitűnt, hogy nem az tölti be az embert igazán, ha evilági értelemben sikeres. Isten megérintett, kiegészített, megelégített, mert volt bennem űr, sóvárgás.” Ép lélekhez ép test Endre ezután elvégezte a Vasárnapi Iskolai Szövetség gyermekmunkásképző tanfolyamát, és egy fiatal felnőttekből álló csoportnak is rend-

szeresen tartott lelkialkalmakat még vállalkozóként. A megtérését követő évben azonban súlyosan megbetegedett: daganatot találtak nála. „Ez egy hitmélyítő, kemény dolog volt. Összesen négyszer műtöttek. Ami tanulság, hogy a kesergés helyett inkább érdemes átgondolni a dolgainkat. Ép testben ép lélek – tartja a mondás, de a fordítottja is igaz: az ép lélekhez tartozik ép test. A megbetegedésem előtt két végén égettem a gyertyát, esti egyetemre jártam, több helyen is dolgoztam. Túlhajszoltam magam, és rossz immunrendszer táptalaja a rákos betegségnek, de találtam magamban egyéb kifogásolnivalót is, amit rendezni kellett.” Ajándék idő Ez az időszak azért is volt embert próbáló, mert legkisebb gyermekük csupán néhány hónapos volt a betegség felfedezésekor – meséli. „Két dolog nagyon megmaradt, és ezek mindig is el fognak kísérni. Az egyik, hogy amikor közölték a rossz hírt, akkor elmondták ugyan, hogy jól kezelhető a betegség, a halál szele mégis megcsapott. Fel kellett tenni a nagy létkérdést: mi lesz a halál után. Megerősített, hogy hívőként bátran mondhattam: Krisztus érdeméért, ingyen, kegyelemből nekem van egy helyem a mennyben. A másik, hogy mint férj és apa, óhatatlanul a többiekre gondoltam. Szembesülnöm kellett azzal a szomorú és fájdalmas ténnyel, hogy nem rajtam múlik, mi történik velük, és nincs ráhatásom arra, hogy fél évig élek vagy tíz évig. Lehet, hogy eszköz vagyok, mert van feladatom, amit meg kell tennem, de az ahhoz szükséges idő és erő ajándék. Isten kezébe kellett tennem ezt a családot. Hinnem kellett, hogy Ő gondoskodni fog róluk. Ha használni fog engem ebben, használni fog, ha viszont más megoldást képzel el, akkor az lesz. Persze, aggódtam, mi lesz velük. Megtért emberként viszont már nemcsak az anyagi kér-

dések foglalkoztattak, hanem például az is, hogy egy gyermek életében a szülő elvesztése nagy törés. Nem szerettem volna, ha a gyerekeim azt élik meg, hogy Isten elvette tőlük az apukájukat.” Komoly kérdések Endre csaknem három éve tünetmentes. És mivel van tapasztalata arról, mit él meg egy kórházban fekvő beteg, időnként ő maga is látogat betegeket. „Többnyire hallgatni kell, hiszen a legnagyobb szükség a meghallgatásra van” – összegzi a betegágy mellett szerzett tapasztalatait. „Mindenki életében elérkezik az az idő, amikor fel kell tennie a nagy létkérdéseket. Ha megadatik neki, hogy ezt még életében megtegye, annak lehet jó kifutása. Előfordult, hogy kollégámat kísértem a halála előtt, ameddig lehetett. Nagyon megrendítő volt, hogy aki évekig udvariasan elutasította a próbálkozásaimat, a halála előtt három nappal komoly kérdéseket tett föl.” Miért vagyok itt A beszélgetés mikéntjéről Endre azt mondja: „Nagyon fontos, hogy mindannyian egyek vagyunk, szóval nem magasabbról akarom megmondani másnak, mi a jó, hanem meghallgatom a másikat, és ha neki van kérdése – mert egy idő után mindenki visszakérdez –, akkor van lehetőség elmondani az evangéliumot. Csak egy példa erre: amikor látogatóként voltam bent a kórházban, az egyik szobában tízperces beszélgetésbe elegyedtem hétköznapi dolgokról, majd elköszöntem, de akkor megkérdezték, miért vagyok itt. Ekkor nyílt lehetőség bizonyságot tenni.” Nem értekezik – beszámol Endre azt mondja, akár a piacon beszélgetve is könnyen eljut odáig, hogy Istenről beszélgessen az emberekkel. „Nekem ez azért egyszerű, mert az életem része az evangélium.

Karakter • parokia.hu • 59

Nem értekezést kell tartanom arról, hogy a Bibliában ki mit mondott, hanem azt mondom el, mi történt velem. Ezért lehet nagy bizonyságtétel azoknak az élete, akik Istennel kapcsolatba kerültek, és ezt meg tudják élni, meg tudják mutatni.” Ha Isten küld Az Isten iránti hála a megváltásért és gyógyulásáért erőt ad neki ahhoz is, hogy nappali szakon végezze a teológiát – teszi hozzá. A felesége volt az, aki egyszer csak azt mondta neki: úgy látja, lelkész lesz. „Úgy határoztam, ha ő is ezt látja bennem és az Úr is ezt akarja, nem állhatok ellen. Ha emberi gyarlóságaimmal együtt mindent beleadok a tanulásba, akkor lelkész leszek, de ha megfeszülnék, az sem volna elég, ha nem Isten küld.” A léc fölött Pedig először nem vették fel a szakra – idézi fel. „Amikor először jelentkeztem, az alkalmassági vizsgán ugyan megfeleltem, négy ponttal mégis alulmaradtam. Ez alázatra tanított. Néhány barátom azt mondta: ez azért van, mert nem kell lelkésznek lennem vagy nem érdemlem meg. Mindenki okos volt, akár Jób barátai. Nekem azt a kérdést kellett feltennem, megtettem-e mindent a magam részéről. Beláttam, hogy nem. Még abban az évben letettem az érettségi vizsgát hittanból, angolból pedig középfokú nyelvvizsgát tettem, és az ezekért kapott pluszpontokkal legközelebb a megemelt léc fölött is sikerült átugrani. Ebből megértettem, hogy nem elég csak arra hivatkozni, hogy engem az Úr elhívott, menni kell és csinálni.” Emberek által A misszióban ugyanez a helyzet – vélekedik a férfi. „Sokan úgy gondolják a missziót, hogy például odamegyek a kórház-

60 • Karakter • parokia.hu

ba, beszélgetek az emberekkel és hazamegyek. Csakhogy ennek vannak költségei, és rá kell szánni az időt. Sokan ott véreznek el, hogy azt várják, az infrastruktúrát más tolja majd a fenekük alá. Például, más hozza oda az ennivalót, amit szét akarnak osztani a rászorulóknak. Pedig ha megvan az elhívásod, neked is oda kell tenned a részed, az erőd, akár a saját pénzed is. Így sokkal hitelesebbé és élőbbé válik a dolog. Isten ugyanis emberek által munkálkodik.” Szembenézni Kíváncsi voltam, egy felnőttként megtért ember, nem kevés élettapasztalattal a háta mögött vajon hogyan birkózik meg azzal, hogy a teológián tanultak – ha csak időlegesen is – elbizonytalaníthatják a hitében. „Az a legfontosabb, hogy legyen határozott elhívása az embernek, mert vannak nehézségek” – mondja Oszlács Endre. „Nem atomfizika a teológia, de sokat kell tanulni. Ráadásul átszűrődik rajtunk mindaz, amit tanulunk. Felvetődnek személyes kérdések is közben, leásunk a dolgok legmélyéig. Saját magunkkal is szembe kell néznünk, amihez az ad erőt, hogy tudom, mi felé tartok, miért és ki hívott.”

Mennyit ér az ember? Endre így folytatja: „Inkább olyan kérdések vetődnek föl, hogy tényleg úgy értem-e és élem-e meg mindazt, amit Jézus mondott, ahogy ő gondolta. Az elmúlt időszak egyik legnagyobb kérdése számomra, hogy mennyit ér az ember. Tény, hogy minden egyes ember egy krisztusnyit ér, ezt hiszem és vallom. Épp ezért ha a menekültáradatra vagy a hajléktalanok helyzetére gondolok, úgy érzem, nem mehetek el anélkül, hogy ne próbálnék választ adni erre a kérdésre. A léc viszont magas, én meg töredékes ember vagyok. Mégsem kerülhetem meg.” Mentő szeretet Szinte neonfényként villódzik előtte két életcél – árulja el végül Oszlács Endre, amikor küldetéséről kérdezem. „Az elsővel a híres igehirdető, Spurgeon írásában találkoztam, ez pedig a lélekmentés fogalma. Ez szorongat engem is, hiszen még sok feladat van előttünk. A másikat egy gyúrói presbitertől kölcsönöztem, aki arra a kérdésre, mit tanácsolna egy leendő lelkésznek, mire figyeljen a gyülekezettel kapcsolatban, csak ennyit mondott: szeresd őket. Ez a kettő teljesen körbezár.” Jakus Ágnes

Bátran az úton Negyedszázada él teljesen vakon, de sokszor észre sem veszi, hogy nem lát – állítja Czirják László. Amikor elveszítette látását, nyugdíjba küldték

Törökbálintról.

A

református

lelkipásztor azt mondja, hogy a váltás mégsem jelentett nyugalomba vonulást, hiszen egész életében nyughatatlan volt. De hogyan segíthetne másokon? Mit tehet egy vak lelkész? – tette fel magának a kérdést.

Mindig tenni akartam valamit az Úr ügyéért – kezdi a beszélgetést a nyolcvanhat éves lelkipásztor, akit a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonban látogattunk meg. – Amikor megvakultam, átfordított bennem egy váltót az Isten. Addig a gyülekezetben, a gyülekezetért szolgáltam, attól kezdve pedig rögtön tudtam, hogy vakként a vakok közé kell mennem, köztük próbáltam hasznosítani magam. A vakmissziónak van ugyan lelkésze, de megtaláltam a helyem amolyan csendes háttérszolgaként. Hangkazettákra vettem fel az igehirdetéseket, a lelkileg építő könyveket, ezeket juttattam el a vakokhoz – mondja, és rögtön mutatja is, hogyan kezeli a technikát. Közben pedig felidézi a régmúlt időket. Az akciós Biblia – Első saját Bibliámat 1935-ben vásároltam meg akciósan egy pengőért a Tatai úton. Még ma is megvan – mondja, és rögtön felajánlja, hogy kikeresi a könyvek közül. –Teológuskoromban is ezt a Szentírást használtam, tele van aláhúzásokkal, bejegyzésekkel. Angyalföldön laktunk a családommal, a Frangepán utcai

gyülekezetbe jártunk, de 1944-ben tévedésből szétbombázták az egész épületet. A Nyugati pályaudvart akarták megsemmisíteni, de elvétették a célt, a házunk is a bombatámadás áldozata lett. Apám mozdonyvezető volt, így a Keleti pályaudvar mellett kaptunk lakást, és Baross téri egyháztagok lettünk. A háború utáni lelki ébredéskor, 1946-ban szólított meg az Úr, és a következő esztendőben beiratkoztam a budapesti református teológiára. Ezután kilenc évig segédlelkészként szolgáltam több helyen. Fehér bot Czirják Lászlót 1960-ban megválasztották Dunántúlra lelkipásztornak, azonban nem foglalhatta el a helyét, mert politikailag megbízhatatlannak minősítették. – Végül kényszermegoldásként Dunapatajra löktek hitoktató segédlelkésznek. Ekkoriban nősültem meg, egy debreceni lelkész leányát vettem el. Sajnos egy ideig külön kellett élnünk a feleségemtől. Mire a dunapataji lelkipásztor végre kegyeskedett egy lelkészlakást biztosítani, a kisleányunk már néhány hónapos volt. Két fiunk már Törökbálinton

született, ahol 1962-től 1989-ig szolgáltam lelkipásztorként. A hetvenes években kezdett megromlani a látásom. Először farkasvakságom volt, esténként úgy jártam haza, hogy szinte tapogatnom kellett a falat. Voltak, akik félreértették ezt, és elhíresztelték, hogy részeges a református pap, mert tántorogva jár haza. A szemészeten azt mondták, hogy már régen fehér botot kellene használnom, és bevallották azt is, hogy a szemem állapota soha nem fog javulni, sőt! A retinám elsorvadt, csőlátásom lett, egyre erősebb szemüvegeket kaptam, végül már csak nagyítóval láttam a legnagyobb betűkkel íródott Bibliát is. 1989-re teljesen megvakultam. Amikor megromlott a szemem, még erőm teljében voltam. Amikor már nem láttam, a feleségem mindenhová elkísért. A gyülekezet gondnoknője is sokat segített, kereszteléseknél fogta a csuklómat, nehogy eláztassam a pólyát, amikor öntöm a vizet a keresztelőkancsóból. Nincs élet igeszolgálat nélkül – Teljes mértékben az Úrra bíztam a szolgálatomat és az egész életemet. Tőle vártam eligazítást akkor

Karakter • parokia.hu • 61

is, amikor Törökbálinton csaknem három évtized után mindent felszámoltunk és jó messzire kerültünk: Balatonalmádi túlsó végére, egy kis házikóba. Onnan kezdtem a vakmis�szióba járni Budapestre. Sajnos még egy évet sem töltöttünk ott, amikor feleségem súlyos agyvérzést kapott. Ekkor leányunk tíz évig hűségesen ápolta a feleségemet, akit végül a második agyvérzése után, 2004 őszén hazavitt az Úr. Azóta hétvégeken kettecskén élünk a lányommal. Jó néhány éve Steinbach József püspök úr keresett meg azzal, hogy ellátnám-e vasárnaponként az igehirdetést Balatonfűzfő-gyártelepen, és én örömmel kaptam a lehetőségen, hiszen nem tudom elképzelni az életem igeszolgálat nélkül! Most is megyek mindenhová, ahová csak hívnak: Igével szolgálok istentiszteleten, bibliaórán, evangelizáción. A vakok életét a Vakok Elemi Rehabilitációs Intézetében tanultam meg, három hónap alatt egy tanfolyamon igyekeztek mindenre megtanítani: bottal közlekedni, buszra fel- és leszállni, a pénzérméket megkülönböztetni. Nekem ez viszonylag könnyen ment, mert az emlékeimből éltem. Megtanultam a konyhai eszközökkel bánni, a Braille-írást, számítógéppel írni, most is van egy kompjúterem, egy 286-os öreg csotrogány, a múltkor azt mondták róla, hogy már múzeumba való, de én még használom. A Barosstéri gyülekezettől kaptam ajándékba. Ezen van a Károli Biblia, ezen hallgatom az Igét és készülök a szolgá-

lataimra, tehát nekem óriási segítség ez a számítógép! Szeretem hallgatni, szerintem olyan hangja van, mint Sinkovits Imrének volt. A gyengék erősek legyenek Czirják László a mai napig is hetente utazik Balatonalmádiból Budapestre és a fővárosban tölt néhány napot. – A Schweitzer otthonban húzom meg magam, kedd, szerda, csütörtök az itteni munkanapom, pénteken felkerekedek, megyek haza, vasárnap reggelenként szolgálok Balatonfűzfőn, aztán hétfő délután jövök vis�sza Budapestre. Tizennyolc éve élem ezt a kétlaki életet, hétközben feldolgozom a hanganyagokat, és küldöm Debrecenbe, ahol lemezesítik ezeket. A modernizáció miatt a kazetták kora lejárt, de én éveken át ontottam a kazettákat a határon túl élő magyar anyanyelvű vakoknak Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára és a Délvidékre, hogy hallhassák az Úr megtérésre szólító szavát, és hogy a hitben gyengék erősebbek legyenek.

Sosem bánkódott A nyolcvanhat éves lelkipásztor azt mondja, amíg látott, az volt élete értelme, hogy a gyülekezetben Jézus Krisztushoz vezesse az embereket. – Amikor megvakultam és az én men�nyei Uram átállította a váltót a vakok felé való szolgálatra, azt éreztem,

62 • Karakter • parokia.hu

hogy sokszor kétségbeejtő a vakok lelkiállapota, különösképpen ha felnőttként vakulnak meg egyik pillanatról másikra. Ilyenkor az Úristent okolják, és azt kérdezik, hogyan történhetett meg ez velük? A sajátos szolgálatomon keresztül azon dolgozom, hogy eljusson a mennyből jövő szó a nem látókhoz is. Vak emberként csak azt tudom sorstársaimnak mondani, hogy az életnek van értelme és célja akkor is, ha elveszítjük a szemünk világát. Az embernek nemcsak testi szeme van, hanem belső, lelki szeme is. Az örökkévalóság szempontjából az a legfontosabb, hogy megnyíljon a lelki szem, amivel megláthatjuk Isten csodálatos világát. Van értelme vakon is mindent elkövetni azért, hogy egyszer eljussunk a színről-színre látás világába, ahol nem lesz sem fogyatékosság, sem vakság, sem süketség, sem bénaság, hanem örök öröm lesz ott az Úr előtt. Czirják László azt mondja, sosem bánkódott vaksága miatt, mert hitben tudta feldolgozni fogyatékosságát. – Istentől csodálatos belső töltést és pótlást kaptam, így sokszor szinte észre sem veszem, hogy nem látok. Sokszor néznek rám az emberek, hogy vakon is milyen bátran megyek az úton. Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás

A mennyországot nem lehet lekésni Ha megkérdezzük, mitől boldog valaki, a rövid válaszom az, hogy attól, ha van olyan ember az életében, aki szereti és megérti őt, elfogadja és bízik benne. Minél több ember van körülöttünk, aki értékel és elfogad minket, annál biztosabb talajon állunk – mondta egy korábbi beszélgetésben Pálhegyi Ferenc. Azt hiszem, ha valaki tudta, mi a boldogság, akkor az Feri bácsi volt. Az utolsó interjút néhány nappal a halála előtt adta.

Pálhegyi Ferenc Sepsiszentgyörgyön született 1935. április 14-én. A II. világháborúban Budapestre költözött a háromtagú család, Magyarországon remélve biztonságot. Édesapját azonban elvitték katonának, ő pedig egy zuglói pincében élte át Budapest ostromát. 1945-ben egy apró mosókonyhában született meg húga, miközben a tízéves Feri egy sámlin ült vajúdó édesanyja mellett. Rajtuk kívül még tizenegyen bujdostak a petróleumlámpával megvilágított helyiségben.

Karakter • parokia.hu • 63

Életre szóló kapcsolatok A háború után édesapja a Hűvösvölgyben szerzett lakást, itt cseperedett fel testvérével. Rövidesen a közeli pasaréti református gyülekezetbe kezdett járni, mert úgy hallotta, hogy nagyon jó fiatal lelkész szolgál a Torockó téren. – Ez a fiatal lelkész Joó Sándor volt. A lelki fejlődésemre ő volt a legnagyobb hatással, Pasarét pedig a lelki otthonommá lett, ott is konfirmáltam 1950-ben – mesélte. Pasaréten számos, az életét meghatározó kapcsolat született: ott ismerte meg későbbi feleségét, Líviát, és Pasaréten kötött életre szóló barátságot Cseri Kálmán református lelkipásztorral is. Az Úr szolgájának lenni kitüntetés Pálhegyi Ferenc költőnek készült és nem pszichológusnak. – Joó Sándor kiváló kapcsolatot ápolt Kodolányi Jánossal, és eljuttatta hozzá a verseimet. Elkeserített Kodolányi visszajelzése, mert azt mondta, hogy látszik a verseken az intelligencia és a hit, de szépirodalmi értéke nincs. Úgy voltam vele, hogy a költészetben csak tábornoknak érdemes lenni, közlegénynek nem. Nem

64 • Karakter • parokia.hu

akartam középszerű költő lenni, mert abból rengeteg van. Hiszem, hogy Istennek van célja velem, és nem fordítva. Sokak vallásosságára jellemző, hogy Isten számukra eszköz, akár egy dzsinn az ezeregy éjszaka meséiben, akitől bármikor lehet kívánni. A helyzet azonban fordított, hiszen nem én vagyok az úr, hanem az Isten. Az pedig nagyszerű küldetés, ha Isten használja az embert, mert az Úr szolgájának lenni kitüntetés. Én felelős vagyok azért, hogy mire használom az életemet. Nekünk is segített Pálhegyi Ferenc gyógypedagógus, majd pszichológus diplomát szerzett. Tanított – a többi közt – a Gyógypedagógiai Főiskolán, a Budapesti Teológián, dolgozott a Vakok Intézetében, és feleségével közösen elindították a Bibliai Házassággondozó Szolgálatot. – Isten vezet, de nem úgy, hogy láncot akaszt az orromba, hanem szabadságot ad. Dönthetek, de közben megadja a lehetőséget arra is, hogy ráhangolódjak az Ő gondolkodására – magyarázta választásait. - Pszichológus vagyok, szeretem a szakmám. A pszichológia sokat segí-

tett abban, hogy jobban megértsem az embereket és könnyebben rátaláljak, hogyan segíthetek. Saját életem alapvető problémáit azonban nem a pszichológia oldotta meg. Húsz év után rá kellett jönnünk Líviával, hogy segítségre szorul a házasságunk. A nagyobb gyerekeink már főiskolások voltak, a többiek középiskolába jártak. Öt gyereket neveltünk, rajtuk keresztül kerültünk kapcsolatba egy amerikai eredetű missziós társasággal, amit ma Timóteus Társaságnak hívnak. Ott egy házaspár hetenként leült velünk beszélgetni. Akkor azt gondoltam, nekünk jól megy majd a terápia, hiszen mi szeretjük az Úr Jézust, ráadásul én pszichológus vagyok. De ez sem ment magától! Sokat tanulmányoztuk, hogy mit tanít a Szentírás a házasságról és a párkapcsolatokról. Csupa ismert ige jött elénk, ami kinyílt a problémánkkal kapcsolatban és segített a megoldásban. Úgy voltunk vele, ha Isten nekünk segített, mi is segítsünk másoknak – mesélte a házassággondozó szolgálat megalapításának motivációjáról. Küzdeni a kapcsolatokért Pálhegyi Ferenc a párkapcsolatokról és a házassággondozásról számos könyvet írt, és több száz előadást tartott. Mindig hitelesen, lelkesen, derűvel beszélt, és pontosan tudta, hogy miről, hiszen feleségével 54 évet éltek házasságban és számtalan párnak segítettek konfliktusaik megoldásában. Úgy vélte, hogy tökéletesen összeillő párok nincsenek. Mindig mindenkinek küzdenie kell a kapcsolatokért. Nincs olyan, mint a mesében, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Feri bácsi úgy tartotta, hogy az ember életének akkor van értelme, ha másoknak is ad, és Isten üzenete a legtöbb, amit adhatott. A mennyországot nem lehet lekésni 2014-ben a hematológus orvos három-négy hónapot jósolt az éle-

téből egyre súlyosbodó leukémiája miatt. – Nagyon fontos az élő hit. Az is élő hit, ha kimondja az ember, hogy Isten jó, amikor a betegség nagyon rossz – fogalmazott. – Mivel tudtam, hogy nincs sok időm, azt gondoltam, hogy megírom még, ami bennem van és fontos. Így született a Kalauz a bibliai lelkigondozáshoz című könyvem, de miután elkészült, és még mindig életben voltam, összegyűjtöttem néhány előadásom anyagát, azt kiegészítve született a Csakazértis házasság! című könyvem. Azt gondoltam, ha Isten azt akarja, hogy még itt legyek a földön, akkor ezt meg tudja adni nekem. Isten megtapasztaltatta velem, amit eddig is tudtam, hogy ami a Bibliában van,

az igaz. Úgy vagyok vele, hogy a mennyországot nem lehet lekésni. Előbb-utóbb találkozom majd olyan emberekkel, akik talán éppen most várják, hogy befejezzék a földi életet. Nem sietek, de ha Isten szólít, megyek. Nem gondolom, hogy a mennyország csupa láblógatás lesz. Az Úr Jézus egyik példázatában azt mondja a király a szolgának: jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be a te urad ünnepi lakomájára. Úgy képzelem a mennyországot, hogy először lesz egy nagy ünnepi lakoma, aztán valamilyen szolgálat következik. Engem Isten egy időre meggyógyított, aztán egy napon azt mondja, gyere hozzám, mert most már itt van dolgod.

Feri bácsit húsvét hétfőjén hívta magához Teremtője. Utolsó óráit családi körben, békességben, szeretetben töltötte és a 63. zsoltárt kérte: „Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, a melynek nincs vize; Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet. Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél: az én ajakim hadd dicsérjenek téged. Áldanálak ezért életem fogytáig; a te nevedben emelném fel kezeimet.” Pálhegyi Ferenc 81 évet élt közöttünk. Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás

Karakter • parokia.hu • 65

Ágaskodni kötelező! Nem a szavaktól kell félni, hanem a szavak mögött rejtőző indulattól. Attól, hogy valamit a nevén nevezünk, még nem leszünk gonoszak vagy rosszak. A politikai korrektség ma mégis azt jelenti, semmiről nem lehet megmondani, hogy micsoda, csak körülírni és elhomályosítani – véli Jókai Anna. A Kossuth-díjas író szerint naponta tapasztalhatjuk a rossz erőlködését a világban, amint megpróbálja legyőzni a jót. A jó és a rossz csak nézőpont kérdése lenne?

66 • Karakter • parokia.hu

Hogyan lehet megkülönböztetni a jót és a rosszat? Mindig is kerestem magam számára egy mércét, mert ha ez nincs, nem tudom, hogy mit mihez viszonyítsak. Aki ismeri a krisztusi életutat, ráérezhet arra, hogy ha ma itt volna velünk Jézus a maga földi, emberi valóságában, mit tenne a helyünkben. A jóról és rosszról ilyen egyszerűen gondolkodom. Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok képes arra, amire Jézus Krisztus. Nincs bennem önhittség, felismerem, ha valamit rosszul csinálok. A gyöngeségem azonban nem mentesít.

Vagyis az ember nem tud igazán jó lenni, de ágaskodni kötelező? Az ember életútja szerencsés esetben javulási folyamat. Nem születünk tökéletesnek, de életünk fölfelé ívelő pályát kellene hogy befusson. Egyik kedves filmem a Legyetek jók, ha tudtok. Ebben a filmben is az kapott meg, hogy az ember nem tud mindig jó lenni, hiszen előfordul, hogy a földi életben a Sátán győz, de az utolsó percig van remény arra, hogy az ember változtasson a dolgokon. Jóval elmúltam már nyolcvan, és előfordult az életemben, hogy muszáj volt megtennem olyasmit, amiről tudtam, hogy nem jó. Ez nagyon bánt, és keservesen bűnhődöm miatta, igyekszem is kompenzálni, ehhez a krisztusi mérce jól bevált. Azt mondja, hogy nem vagyunk kön�nyű helyzetben egy olyan világban, ahol nem lehet nevükön nevezni a dolgokat... Aki a politikai korrektséget kita-

lálta és általános érvényűvé akarja tenni, az erőszakot tesz az emberi szabadságon. Nem a szavaktól kell félni, hanem a szavak mögött rejtőző szándéktól és indulattól. Attól, hogy valamit néven nevezünk, még nem vagyunk gonoszak vagy rosszak, csak akkor, ha mindezt sértő szándékkal tesszük. Néha még egy egészen durva megállapítást is lehet kedvesen mondani, úgy, hogy az nem sértő a másik számára, és van olyan is, amikor fehérgalléros bűnöző módjára lehet valakit leszúrni úgy, hogy elsőre észre sem veszi, mégis tönkremegy. Mondana erre példát? A politikai korrektség olyan minősítés, amely meg akarja határozni, hogy pontosan milyennek kell lenni, hogyan kell fogalmazni. Az irodalom meghalna a politikai korrektségben! Egyszerűen belepusztulna az irodalom, mert az ízét, zamatát, különlegességét venné el, ha állandóan óvatoskodva kellene fogalmazni. Mi

volna, ha az Othellót úgy mutatnák be, hogy a bőrszínét illetően kihívásokkal küszködő hadvezér, ahelyett, hogy egyszerűen azt mondanák: fekete volt. Mi ebben a sértő? Nem is tudom felfogni. Az egyik ember fehér, a másik fekete, a harmadik sárga... Ön szerint mi hozta a változást, hogy sokan belementek a játékba és nem beszélnek konkrétan? Erős szellemi diktatórikus egyének vannak közöttünk, akik bizonyos elvek mögé bújva diktálnak. Ezt a vonalat aztán átveszi a sajtó is, és jaj annak, aki ettől eltérően kezd beszélni! Ez azonban nem viszi előrébb a világot, sőt, sokkal inkább hazugságra kényszeríti. Ön sokat beszélt arról, hogy lelkileg szabadabb világot képzel el. Milyen ez a világ? Elsősorban ne egyen meg mindent a politika! Attól, hogy valaki más véleményen van, még nem kell a torkát

Karakter • parokia.hu • 67

átharapni. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szabadság ne a szabadosság irányába hasson. Szabadságnak azt tartom, amikor jóakaratúan elmondhatom a véleményemet, úgy, hogy a másik nem bánt érte. Nézzünk a másik emberre szeretettel, még akkor is, ha más az álláspontja. Az egyikünk így gondolkodik, a másik úgy, ettől még nem kell összeveszni. Vannak rossz tapasztalatai, vagyis átharapták már a torkát? Jó párszor átharapták, de úgy látszik, hogy elég erős torkom van. Nem vagyok olyan galamblelkű, ahogyan sokan feltételezik. Tudok védekezni, nem hagyom a dolgokat elfajulni. A Bibliában is azt olvassunk, hogy legyetek szelídek, mint a galambok, de ravaszak, mint a kígyó. A politikában forgolódó barátaimnak is sokszor mondom, hogy tanulják meg a harcmodort. A nyilatkozataikban csak tőmondatokat használjanak, mert egy összetett mondatot már úgy vágnak meg a médiában, ahogy akarnak. Bár hozzáteszem: az emberi rosszindulat néha végtelennek tűnik, és akkor is beleköthetnek valakibe, ha semmit rosszat nem tett. A harkányi szabadegyetem a haza témája körül forog. Mottója Illyés sora: „haza a magasban”. Ön szerint létezik ilyen?

Haza a magasban létezik, de léteznie kell a legalacsonyabb szinten is. A haza gondolata az ember lelkében van magasan, mert nem akarja megalázni, kicsúfolni. A haza fontos eszmény, amit szolgálni kell egész életünkben. Hogyan mutathatjuk meg, hogy szeretjük a hazánkat? Soha nem fajulhat a helyzet odáig, hogy úgy akarom szeretni a saját hazámat, hogy a másikat gyűlölöm, vagyis úgy kell cselekedni hogy a saját honfitársunknak is jó legyen. Krisztus felülírja a vérségi szeretetet: korábban beszéltek testvérszeretetről, a törzs szeretetéről, de Krisztus volt az, aki az egész világra kiterjesztette a szeretetet. Ahol pedig Isten nélkül beszélnek hazaszeretetről, hamar hőbörgéssé torzulhatnak a kimondott szavak. Ma mást jelent a haza, mint 100 éve? Embere válogatja. Régen is voltak, akiknek semmit nem jelentett a haza, sőt sokan az egyéni érdekeik miatt el is árulták hazájukat. Ma inkább az a gond, hogy a fiataloknak kevesebbet jelent a haza fogalma, illetve akiknek mégis jelent valamit, sokszor túlzásba esnek. Nem látványos felvonulásokban és ősi jelképek mindennapos viselésében kell hogy megnyilvánuljon a hazaszeretet. A fiatalság egy

része, akiben van igény a hazaszeretetre, miután nem kapja meg a szükséges lelki támaszt, nem tudja a mértéket és átesik a ló túloldalára, de ez nem igazi hazaszeretet. Akkor mi az igazi hazaszeretet? A hazaszeretet helytállás a mindennapokban. Tudom, hogy magyarnak teremtett az Isten, és a feladatomat végrehajtom, legyen ez bármi. Nem hagyom, hogy pocskondiázzák, megalázzák a hazámat, de nem is dicsőítem túl. A bezárkózó nacionalizmus és sovinizmus ugyanolyan veszélyes, mint a mindenben feloldódó kozmopolitizmus. Az egész világot lehet szeretni, becsülni és ebben szeretetben megkülönböztetett szerepet kell adni saját hazánknak, szerintem ez a keresztény felfogás. Előadásában szólt Európa helyzetéről is. Mit gondol, hogyan tudnak jó irányt venni a mostani folyamatok? Egy biztos: a veszélyes folyamatok megállítása isteni feladat. Azt kell tenni, amit Magyarország ma is megpróbál: ellenállni az áradatnak és megkülönböztetni az áldozatot a vérengzőtől, mert most a kettő gyakran egybemosódik. Akkor visszakanyarodnék az interjú elejéhez. Képesek vagyunk a jót megkülönböztetni a rossztól? Van, aki igen, és van, aki nem. Aki úgy érzi, hogy meg tudja különböztetni, ne titkolja el gyávaságból, hanem vállalja, hogy hiszi és vallja, kétezer éve a világba érkezett Krisztus. Én ebben hiszek, és ehhez képest tudom csak megállapítani, hogy mi a jó és mi a rossz. Ehhez a mércéhez igazítom az életemet. Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás

68 • Karakter • parokia.hu

Táncol a por? A keresztyén élet egyik legnehezebb kérdése, mit jelent lemondani önmagunkról – véli Tóth Sára. A Károli Gáspár Református Egyetem oktatójának a közelmúltban jelent meg Táncol a por című könyve, melyben nehéz kérdéseket feszeget útkeresésről, szenvedésről, vallásos klisékről. Tóth Sára írásainak jó részét a Parókia portálról is ismerhették az olvasók, tavaly azonban kötetbe foglalta gondolatait hitről és spiritualitásról. Nemlét és létezés határán egyensúlyoztunk a szerzővel.

A könyvét olvasva úgy éreztem, hogy nagyon szenvedélyes és nagyon mértéktartó is tud lenni. Ön szerint milyen ez a könyv? Inkább szenvedélyes, mint mértéktartó, de az utóbbi jelzőnek is örülök, mert ilyet ritkán hallok. Illetve egyvalaki mondta a könyvre, hogy csodálkozik, mennyire összeszedett, fegyelmezett gondolatilag, holott amúgy szétszórtnak ismer. Azt tudom, hogy egyetemi oktatóként szenvedélyesen tanítok, erről visszajelzést is kapok a hallgatóktól. Mit mondanak? Előfordult, hogy néhány hallgató elárulta, nem érdekli őket különösebben az irodalom vagy az a terület, amit tanítok, de a lelkesedésem felkelti a figyelmüket. Számomra már a könyvének címe – Táncol a por – is ellentmondást hordoz magában, mert a gondolataimban a por az ember kicsinységét, elmúlását szimbolizálja, míg a tánc valami nagyon vidám, élettel teli dolog. Ön mire gondolt, mikor

Karakter • parokia.hu • 69

ezt a címet adta? Pont ez a paradoxon tetszett. Az ember véges. A tudásunk korlátozott, a halál felé tartunk, porból vétettünk és porrá leszünk. Ez a materiális, sötét, reménytelen vonulata az emberi tapasztalatnak. Azonban ott a másik oldal, a tánc, ami az irodalomban is gyakran szimbolizálja a kreativitást. Isten, és nyomában az ember, a széteső anyagiságból létrehoz valamit, ami él, dinamikus és reményt ad. A világon minden elromlik, de ha a hit szemével nézünk körbe, láthatjuk a táncot. A cím kifejezi a könyvben található írásokat is? Igen, az egész életem erről a két pólusról szól, de talán nem csak az enyém. Sokan rezonáltak erre a címre, amit egyébként T.S. Eliot verséből kölcsönöztem. Az írásaimban benne van, hogy nem lehet úgy az örömről, fényről és táncról beszélni, hogy közben ne ejtsünk szót a tragédiáról és a sötétségről.

70 • Karakter • parokia.hu

Visky András író azt mondja a könyvéről az előszóban, hogy egyszerre áhítatos és provokatív. Ebben is ellentmondást érzek. Az ellentmondás több helyen is megjelenik az írásaimban, hiszen a hitbeli felnőttség arról szól, hogy az ellentmondásos dolgokat együtt tudjuk tartani, és megbirkózzunk a kognitív és érzelmi disszonanciákkal. Maga a valóság is paradox. Mindig együtt van a kettő. Az egyik írásában egy argentin írótól idéz, aki azt írja, hogy a világ iszonyatos. Hogy van az, hogy aki a világot teremtette, jó, és a világ mégis iszonyatos? Mire jutott ebben a kérdésben? Nincs racionális és nincs filozofikus válasz. Lehet értekezni a szabad akaratról vagy az eleve elrendelésről, a rosszról és a gonoszról, de nem juthatunk megnyugtató válaszra a ráció szintjén. Istennek az volt a válasza az egész nagy ellentmondásra, hogy Krisztus révén belépett a világba.

Hittel nézve Krisztus szenvedését valóban megláthatjuk, hogy föltámadt, de ezt nem könnyű észrevenni. A föltámadás nem dogma, amit eldarálok a konfirmáción, és attól kezdve az enyém, hanem minden egyes sötétségemben megélhetem újra és újra, hogy ez a valóság. Azt állítja, hogy a dogmák sokszor nem adnak választ a kérdésekre? Nem biztos, hogy válaszokat kell kapni a kérdéseinkre. Jézus gyakran valami egészen más kérdésre adott választ, mint amit kérdeztek tőle. Nem gondolom, hogy a keresztyén hit recept, ajánlat vagy még inkább térkép lenne, ahol pontosan látszik, hogyan lehet A pontból B pontba eljutni. Az Isten-kapcsolat személyes, meg kell hallanom a nekem szóló szót, és ez nem biztos, hogy válasz az eredeti kérdésre. Akkor az ön számára mit jelent a keresztyén hit? Nehéz erre a kérdésre válaszolni, és szeretném elkerülni a tankönyvízű válaszokat. Talán visszatérnék a címhez: hit nélkül nehéz úgy látni, hogy táncol a por. A keresztyén hitnek központi felismerése számomra, hogy Isten szeretet. Isten nem egyedül van, hanem Szentháromság. A bűn azt jelenti, hogy az ember elszigetelődött és saját egójába zárta magát, Krisztus pedig úgy szabadít fel, hogy szétrobbantja ezt az egót. Krisztussal együtt mi is meghalunk és vele együtt életre kelünk egy olyan új életre, ami a szeretet felé nyit meg. Életem egyik alapélménye egy ilyen krisztusi szabadítás. Édesanyám alkoholista volt, így telt az egész gyerekkorom. Tizenkilenc éves voltam, amikor megszabadult az italtól. Balog Zoli bácsi iszákosmentő missziójában átélte Krisztus szabadítását. Sok év rendszeres alkoholizálás után megszólította az az igevers, hogy „aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem

szomjazik”, és egyik napról a másikra letette a poharat. Igazi csoda volt. A könyvemben írok erről. Azt mondta az előbb, hogy nem kell mindenre választ kapni, de öntől konkrét válaszokat várnak a hallgatók. Mit kezdjünk azokkal a kérdésekkel, amikre nincs válasz? Hogyan lehet ezeket feldolgozni? Persze a hallgatóknak válaszokat kell adni, de a jó tanár is olyan, hogy inkább kérdezni tanít. A hitéletben azért jó, hogy nincs mindenre válasz, mert így újra és újra Istenhez fordulhatunk. Ha már elfogytak kérdéseink, akkor elégségesek lennénk önmagunknak. Lennének ugyan receptjeink, válaszaink, de ezzel együtt az utunk is véget érne. Köztes helyzetben vagyunk, küzdünk, vándorolunk az úton és párbeszédet folytatunk Istennel. Aki azt gondolja magáról, hogy megérkezett, megáll a növekedésben, és attól kezdve befülled, elakad a lelki élete. Gyakran látom ezt magam körül. Bizonyos emberek arra használják a vallásosságot, hogy megmaradnak a lelki gyermekkorban. Gyakorlatilag úgy élik meg a hitet, mint a szülőktől való függést. Sajnos vannak olyan vallási közösségek, amelyek erősítik ezt a magatartást, piedesztálra emelnek vezetőket, gurukat, lelkészeket, és amit X bácsi mond, azt feltétel nélkül elfogadják. Számukra minden fekete vagy fehér, és attól kezdve nem kell gondolkodniuk, komoly, küzdelmes döntéseket hozniuk.

kicsit is kilépek ebből a perspektívából, úgy tűnhet az élet, mintha csupán esetlegességeken múlna. Ötven felé járva azt kérdezem: az út, amit eddig megtettem, valóban közelebb vitt engem ahhoz, amit Isten számomra elképzelt? Mit gondol, van olyan, amit elképzelt önnek? Húszévesen és a harmincas éveimben biztos voltam ebben. Most újra viaskodom ezzel a kérdéssel. Akkor felteszem másként a kérdést. Mit gondol, hogy Isten mit képzelhetett el, és ahhoz képest hol tart az úton? Amiben biztos vagyok az, hogy akarata szerint átformálódjak Krisztus képére. De hogy az életpálya tekintetében mit gondolt, hogy egyetemi oktató vagy más legyek, nem tudom. Az biztos, hogy fontos az emberi minőségem, és hogy haladjak a megszentelődés útján. Fogalmam sincs, hol tartok ezen az úton, a férjemet kellene megkérdeznie, akivel tizennyolc éve élek együtt. Gyakran fogalmaz meg kemény egyházkritikát. Miért tartja ezt fontosnak? Nem kegyes a válaszom: talán azért, mert perfekcionista vagyok.

Értelmiségiként, keresztyén emberként az is a feladatom, hogy kritikusan viszonyuljak a világhoz, közösségeimhez és természetesen önmagamhoz is. Szeretnék szembemenni azzal a mentalitással, hogy a világot szekértáborokban képzeljük el. Beteges attitűdnek tartanám, ha saját házam táját csakis védelmezhetném. Ha támadás ér, a csorda összezár, és a közös ellenség ellen védekezik? Keresztyénként úgy gondolom, hogy ez abszurdum. Keresztyén identitásunkat nem abból kellene nyernünk, hogy melyik szekértáborhoz tartozunk. Előfordul, hogy félreértik a kritikáimat, és úgy gondolják, hogy aki kritizál, az ellenség, de ez torz és világias gondolkodás, amivel nem tudok azonosulni. Az én kritikám belülről fakad, és miért ne kritizálnék jó szándékkal? Ön nem tartozik egyik szekértáborhoz sem? Nem vagyok közszereplő, nem szoktak politikai állásfoglalást kérni tőlem, és ez azért is kockázatos, mert bármit mondok ilyen témában, besorolnak egy táborba, pedig én nem akarok sehová sem tartozni. Illetve azt mondanám, hol ide, hol oda. Szerintem meg kell kérdeznünk minden konkrét ügyben, hogy

Vagyis azt mondja, hogy az hajtja az embereket igazán Isten felé, ha felismerik saját tökéletlenségüket, és vannak valódi kérdéseik? Önnek mi a legvalódibb kérdése? Ha nagyon személyes választ adhatok, azt mondom, hogy a középéletkori krízis egyik fázisában járok. Az egyik legnagyobb kérdésem: valóban hihetjük azt, hogy Isten megtervezte az életünket és Ő vezetett? Ha egy

Karakter • parokia.hu • 71

vajon Krisztus hova állna, és ha balra, akkor nekünk is balra kell állni, ha jobbra, akkor jobbra (természetesen annak tudatában, hogy tévedhetünk). De ahogy Krisztust nem sajátíthatja ki semmilyen politikai irányvonal, így én sem szeretnék elköteleződni. Azonban úgy gondolom, az egyház feladata, illetve a keresztény értelmiségé inkább a bölcs ellenzékiség kellene hogy legyen bármilyen rezsimben, mert ellenkezőleg könnyen fennáll a veszélye, hogy a prófétai függetlenség kompromittálódik. Ennek szellemében én például nyugtalan vagyok, ha a kormány nagy értékű ajándékokkal vagy bármi egyéb módon maga mellé igyekszik állítani az egyházat. Attól, hogy keresztény ideológiát nyomatunk és keresztyén birodalmat építünk, a hit nem fog növekedni, mert a hit nem ideológia, és nem hatalmi úton terjed. Ön független nő? Dehogy! Sok minden hat rám. Naiv lenne ezt mondani. Sokat beszélgetek, sokat olvasok és persze próbálom kialakítani saját álláspontomat. De abszolút értelemben senki nem független, mindenkit erősen alakítanak a környezetének divatos diskurzusai. Ki állíthatná az ellenkezőjét magáról?

Azt írja a könyvében, hogy sokáig ezt hallotta: ha az ember nagyon vágyik valamire, az nem Istentől jön. Most hogy áll ezzel a kérdéssel? Református kegyességünkben gyakran tapasztalom a bűn hangsúlyozását. Sokszor oda lyukadunk ki, hogy a belső hang, amit hallok, nem jöhet Istentől. A bűn könyörtelen hangoztatása oda vezethet, hogy az ember elidegenedik önmagától. Az utóbbi néhány évben sokat jelentett számomra például a jezsuita lelkiség, ahol az egyik kiindulópont az, hogy megkülönböztetnek hiteles és mély vágyakat, valamint egoista vágyakat. A szívből jövő, hiteles, mély vágyakról azt hangsúlyozzák, hogy azok Istentől fakadnak, és fel kell őket ismernünk. Kinek a visszajelzéseire ad leginkább? A férjem áll hozzám a legközelebb, és őszinte tükröt tart elém. Nagyon különbözőek vagyunk, főként temperamentumban. Rám jellemző, hogy idealizálom magam, és amikor azt mondja, hogy már hetek óta panaszkodom és negatív vagyok, akkor jó esetben elgondolkodom, hogy igaza lehet, de én magamon észre sem vettem. A tizenöt és tizenhét éves fiaim is, akik nagyon okosak és őszinték, kendőzetlenül megmondják a véleményüket. Jó fejek, jó humoruk

van. Kifigurázzák a gyengeségeinket. Az írásai is panaszosak? Igyekszem formába önteni a panaszt, de alapvetően nincs baj a panas�szal. A zsoltárok egy egész csoportját panaszénekeknek nevezik. Írásaimban közvetve Istenhez szólok, közvetlenül azonban magamnak prédikálok. Istennek bármit el lehet mondani, és ez számomra óriási felszabadítás. Nem az üdvözít, hogy tételesen mit hiszek. Sokkal fontosabb, hogy nézzek szembe a valósággal. Ézsaiás próféta könyvében olvashatjuk, hogy „megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfija, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele”. Vagyis ott van Krisztus fájdalmas arca is, amire nem szívesen nézünk rá, erről szól a nagypéntek is. De rá kell nézni arra is! Mit gondol, milyen kép rajzolódik ki a keresztyénségről a könyve alapján? Ha valaki őszintén küzd az életével, azt nem elégíti ki egy olyan könyv, ami csak áhítatos vagy csak provokatív. Úgy vélem, hogy a provokatív hangot hitelesíti az áhítatos, és fordítva. Kinek szánta írásait? Két típusú olvasónak: olyan keresztyénnek, aki nem érzi, hogy mindenre választ kapott, gondolkodik, nyitott, kérdései vannak, és nem riad vissza attól, hogy rázós dolgokat fogalmazzon meg Isten és önmaga előtt. Aki nem elégszik meg a keresztény közhelyekkel. A másik típusú olvasó, aki nem vallásos, de nyitott a spiritualitásra. Próbáltam keresztyén klisék nélkül írni, hogy érdekes legyen bármely keresőnek. Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás

72 • Karakter • parokia.hu

Hall minket valaki? Mi kell ahhoz, hogy a 21. századi médiazajban elérje az ingerküszöböt az egyházak kommunikációja? Miért nincs „Pálferije” a protestáns egyházaknak? Valóban csak az idősek „fogyasztják” a vallásos tartalmú műsorokat? Ki nyilatkozzon az egyház nevében? – erről is beszélgettünk Fábri György társadalomkutatóval.

Az evangélikus egyház északi kerületének felügyelője szerint az egyházak kommunikációja sürgős reformra szorul. Úgy véli, fel kell ismerni, hogy míg korábban közös nyelven kommunikált mindenki, vagyis ugyanaz a kultúra, ugyanazok a könyvek és kódrendszer hatotta át a társadalom egészét, addig mára teljesen megváltozott a helyzet. Fábri György úgy véli, hogy az egyházak számára dedikált televíziós platformokon kizárólag az egyház „hardcore” közönségét lehet elérni, vagyis azokat az idős vallásos embereket, akik egyébként is járnak vagy jártak templomba. A szociodemográfiai sajátosságok miatt az internetes csatornákon sem jobb a helyzet. A szakember azt mondja, hogy az egyházak nagy társadalmi kérdésekben „méricskélnek, egyensúlyoznak, öntudatos hallgatásba burkolóz-

Karakter • parokia.hu • 73

nak”. Mi lehet a megoldás felé vezető út? A legkorszerűbb média-eszközhasználat értéktartással, de mindez csak akkor megy, ha autonóm az egyház – állítja Fábri György. Azt mondta egyik előadásában, hogy reformáció 2017-es, 500 éves évfordulójához közeledve valódi megszólításra van szükség, mert az ötszáz év önmagában nem jelent semmit a világ számára. Hogyan kell kommunikálni, hogy valóban meghallja a világ, de megtartsuk az értékeinket is? Az tartom a legfontosabbnak, hogy legyünk őszinték önmagunkhoz. Vegyük számba a valós körülményeket, elsősorban azt, hogy az információs rengetegben és a minket körül-

vevő értékkavalkádban erősen meg kell küzdenünk az emberek figyelméért. Sokat kell tennünk, hogy egyáltalán esélyünk legyen rá, hogy meghallgassanak minket. Ez természetesen kommunikációs technikákat is igényel, de nem ez az elsődleges, hanem az, hogy felismerjük, tudjuk, hogy mi a valódi kommunikációs pozíciónk.

tével Krisztust hirdeti, akkor be lehet kerülni a főműsoridőbe. Legyen tanúságtévő hite a sportolónak, a tudósnak, a helyi politikusnak, hogy kifejezhesse azt, hogy amit tesz, azt Isten dicsőségére teszi. Remélem, nem bántok meg senkit, amikor azt mondom, azzal nem sokra megyünk, ha délelőttönként a vallási műsorsávban idős nénik nézegetik egymást.

Ezek szerint nem tartja jónak az egyházak kommunikációs pozícióját? Egyáltalán nem, és ez nem a szekularizáció eredménye, hanem a saját nyomorúságunk. Alapkérdés, hogyan tudunk megszólítani, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy a legfontosabb: mi Krisztus Igéjét hirdetjük és nem a sajátunkat. Nem csupán a lelkészeink dolga, hogy Krisztust hirdessék, hanem minden hívő emberé, ebben az esetben megnőhetnek az esélyeink.

Vagyis fontosnak tartja az egyetemes papság szerepét. De vajon érti a világ, amit és ahogyan beszélünk? Luther érthetővé tett egy olyan szöveget, amit a többség nem értett. Elérhetővé tette a német nyelvű bibliát. Nekünk sincs más dolgunk, hogy érthetővé tegyük, a mai kor nyelvére fordítsuk az evangélium, az egyház üzenetét. A hagyománytiszteletet nem abban látom, hogy ugyanazt ismételgetjük ötszáz éve, hanem azt, hogy a Szentíráshoz, a tanításhoz való megingathatatlan hűséget mai nyelven mondjuk el. Ezen azt is értem, hogy kellőképpen érzékenyen, prófétaian, ismeretátadóan mondjuk el a sziklaszilárd tanítást.

Mire gondol? Nem azért kell lobbizni az egyházaknak, hogy jobb műsorsávokat kapjanak a tévében vagy a rádióban. Annál sokkal többet ér, ha az egyház iránt elkötelezett és hiteles személyiségek szólalnak meg mindenütt. Ha bármilyen társadalmi vagy egyéb kérdéssel összefüggésben olyan embert szólít meg a média, aki az adott kérdésben jártas, de egyébként egész éle-

74 • Karakter • parokia.hu

Felkészültek a lelkipásztorok arra, hogyan kell mai nyelven kommunikálni? Az evangélikus hittudományi egyetem nagy hangsúlyt fektet arra, hogy minél inkább felkészítse a lelkésze-

ket, de valószínűleg érzik, tudják, hogyan kell beszélni, hiszen benne élnek a gyülekezetekben. Abban látom a megoldandó feladatainkat, hogy a lelkészeknek legyen módjuk felkészülni a különböző kommunikációs helyzetekre, és ne kelljen olyan terheket vinniük, ami nem a lelkészi munka sajátja. Ma egy lelkész kiváló építésvezető, menedzser, pályázatíró és sok egyéb kell hogy legyen, ami nem helyes. Segítséget kell nekik nyújtani ezekben a feladatokban. Megint az egyetemes papságra térnék vissza: a presbitereknek, világiaknak, gondnokoknak nagyon komoly feladatuk van, hiszen közös felelősségünk az egyház ügyeinek vitele. Már több helyen szóvivőket vagy profi kommunikátorokat alkalmaznak az egyházak, a világ szemében mégis skatulyába vannak szorítva, ahogyan ön fogalmazott egy előadásában: a refor-

mátus egyház a nemzet egyháza, az evangélikus a trendi egyház. Talán azért, mert nagyon szűk azoknak a köre, akik megszólalnak az egyház nevében és ők is csak egyes médiacsatornákon beszélnek. Ha minden egyháztagunk megszólalna, és vállalná, hogy evangélikus vagy református, akkor az egyház sokszínűsége, az igazi mély üzenete is jobban átjönne, és előbb-utóbb eléri majd a média ingerküszöbét is. Akár az oktatásban, a diakóniában, az önkéntességi akciókban rendkívül komoly szerepük van az egyháztagoknak és nem csak az egyházi elöljáróknak. Bátorság kell a hívő embereknek, hogy vállalják: hívő emberként teszik a jót, én ebben látom a kulcsot. Miért van az, hogy ha megkérdezünk világi embereket, tudnak egy-két számukra hiteles embert – Pál Ferenc, Böjte Csaba – említeni a katolikus egy-

házból, akiknek pontosan értik a szavait, de a protestáns egyházakból nem? A katolikus egyház a domináns népegyház Magyarországon, nekünk kisebb a merítésünk, de nem akarom erre fogni. Talán nem volt elegendő bátorság bennünk. Személyesen is több református és evangélikus lelkészt ismerek, akiben megvan az elhívottság, képesség és készség, hogy kiálljanak a világ elé, csak valahogy nem merjük, mi mint egyház vállalni, hogy ezeknek az embereknek, testvéreknek, szolgálattevőknek megteremtsük erre a lehetőséget. Talán a média sem igazán fogékony még arra, hogy megszólítsák a nagy igehirdetőinket, de az bizonyos, hogy a protestáns egyházaknak bátrabbnak kell lenniük ebben a kérdésben. Nem lehet, hogy inkább attól félünk, nehogy protestáns celebekké váljunk? Kishitűség van bennünk, pedig nem kellene. Isten igéjének hirdetésében nem katolikusokra, reformátusokra vagy evangélikusokra van szükség, hanem elhívott, hiteles, hittel megszólaló keresztyén emberekre. Sokan élnek ilyenen közöttünk, és szabadabbnak kellene lennünk a sok szervezeti – adott esetben visszafogó, taktikázó – emberi logikánktól. Egy felmérés szerint az internetes fórumokon vallásos tartalmakat az olvasóknak csupán a négy százaléka olvas, mit kellene tenni, hogy mégiscsak el lehessen juttatni az üzenetet? Mondjunk, írjunk olyat, amit érdemes elolvasni! A tartalom a lényeg. Ne igazodjunk ahhoz, hogy melyek népszerű megközelítések. Ne aszerint beszéljük, hogy patikamérlegen kimérjük szavainkat - mint például a migránskérdésben –, nehogy baj legyen. Merjük mondani, amit az Úristen a szánkra adott, és akkor azt sokan fogják olvasni. Fekete Zsuzsa Fotó: Füle Tamás, Asszonyi Eszter

Karakter • parokia.hu • 75