Garanciális deficitek a vagyon-visszaszerzési eljárásban

A korábbi büntetőeljárási törvényekhez hasonlóan, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvénynek (a továbbiakban: Be.) a szakirodalomban kevéssé tárgyalt részei a bűnös úton szerzett vagyon visszaszerzését érintő eljárások. Minden bizonnyal ez annak – a gyakorlatban is tartósan meghonosodott általános – felfogásnak következménye, amely szerint a büntetőeljárás feladata a tett és az elkövető felderítése, a bűnösség tisztázásához szükséges bizonyítékok összegyűjtése, azok biztosítása. A bűnügyi statisztikák töretlenül a tetthez és az elkövetőhöz – illetve újabban a büntetőeljárás lefolytatásának időfaktorához – kapcsolódóan mérik az eredményességet. A bűncselekményekkel okozott kár legfeljebb elvétve, annak megtérülési mutatója szinte soha, a büntetőeljárás lefolytatásának „társadalmi, bekerülési költsége” pedig még becslés szintjén is alig­alig jelenik meg mutatóként.

Szociológiai tény, hogy a jogalkotásnak és a jogalkalmazásnak a bűnös úton szerzett vagyon visszaszerzésére fordított korlátozott figyelme részint az állampolgárok oldalán váltott ki a bűnüldözéssel szembeni közömbösséget1 részint pedig alacsony kockázatúvá tette a bűnös úton szerzett vagyonnak a transznacionális vagy „helyi” szervezett bűnözésbe való beépülését. Perspektivikusan vészjósló, hogy a kriminálisan működő vagy egyenesen az ilyen működés célzatával alakult jogi személyek tulajdonosi, vezetői (képviselői) köre akadálymentesen szivatytyúzza ki a cégekből nem csupán a társaság hasznát, de a közvagyoni eredetű támogatások nagy részét is. Az elhúzódó büntetőeljárásokba legfeljebb néhány bűnbakot hagynak hátra, akikkel szemben viszont helyzetüknél fogva sincs esély – látható mértékű – kár megtérülésére.

Közkeletű tévedés, hogy a gazdasági vagy a fogyasztók sérelmére elkövetett bűncselekmények a versenyjogi szabályok kijátszásával megvalósított kriminális magatartások, – sok esetben az életet, testi épséget veszélyeztető, az emberi méltóságot sértő – a munkabiztonsági szabályok megsértésével „kiforgatott” vagyonra elkövetett visszaélések egyszerűen a rendszerváltáshoz kapcsolódó hazai „vadkeleti” mentalitás sajátosságaként azonosíthatók. Csupán a kontinentális földrajzi környezetet vizsgálva is megállapítható, hogy Magyarországon az Europol által már az 1990-es években ismétlődően közzétett, 2004-től pedig a szervezett bűnözésre vonatkozó rendszeres éves jelentésekben dokumentált jelenségek ismerhetők fel, a szabad piaci környezetbe való bekapcsolódás legfeljebb felgyorsította az eseményeket. Nem volt tehát semmi különös abban, hogy más államokhoz hasonlóan itthon is markánsan fogalmazódott meg annak igénye, hogy a bűnös úton szerzett vagyon felkutatásának és visszaszerzésének a működő büntetőeljárás részévé kell válnia.

A klasszikus elvek, módszerek, keretek (szokásjog) szerint működő eljárásjogi intézmények (lefoglalás, zár alá vétel, biztosítási intézkedések stb.) társadalmi szinten lassan már fél évszázada alig-alig hoznak kézzel fogható eredményeket, a sértettek számára pedig még annál is kevesebb haszonnal járnak. A magyar jogrendszerben meggyökeresedni nem tudó, a jogi személy büntetőjogi felelősségéről szóló büntetőjogi normák társadalmi profitja statisztikailag nem vált mérhetővé,2 és hamar visszaigazolódott, hogy ennek az eljárásnak a bevezetése legfeljebb reményteológia. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kár megtérülésében, a vagyon visszaszerzésében a személyes és a szervezeti felelősség – egyes büntető eljárásjogi intézmények révén – nem közelíthetők egymáshoz. Ennek egyik stratégiai eszköze mindenképpen az, hogy célzottan a vagyon felkutatására, visszaszerzésére vonatkozó dimenziót kell erősíteni; azzal nem elégedhetünk meg, hogy a büntetőeljárásba csak a vizsgálat során sporadikusan, esetlegesen, az alacsony információs bázisértéken működő nyilvántartásokból előkerülő, a valós helyzetet csak elvétve tükröző vagyonelemek kerülnek be. Az irracionálisan suta módszerekkel a „valódi” vagyon felett diszponáló, közvetlenül hozzá nem férhető, elfedett befektetések, számlák, vagyontárgyak, az egyre nagyobb szeletet jelentő, a forrás-hozzáférést pszeudoanonimizálással többszörösen elnehezítő virtuális „vagyonkataszterekbe” kimentett vagyonelemek nem, vagy az eljárásnak már csak abban a szakaszában vonhatók be, amikor a vagyon elérése ténylegesen lehetetlen.

A kilátástalan helyzetben vonzó perspektívát kínáltak azok az uniós dokumentumok, amelyek a vagyonvisszaszerzés reális jogi kereteit villantották fel, s amelyek kivitelezése – álláspontom szerint – nem is lehetetlen. A 2003/577 IB, a 2006/783/IB és a 2005/2012 IB tanácsi kerethatározatok mellett mindenekelőtt a 2014/42/EU irányelv kínál – módszertanilag is – rendezett, a büntetőeljárásba integrálható iránymutatásokat. E szerint az – önálló eljárási feladatkörkörként tételezett – vagyonviszszaszerzési eljárás öt egymásba fonódó szakaszból áll, úgy mint: a) a jogellenesen szerzett vagyoni eszközök azonosítása, felkutatása, b) ezen eszközök befagyasztása, lefoglalása, c) a befagyasztott és foglalt vagyoni eszközök kezelése értékmegőrzés céljából, d) az említett vagyoni eszközök elkobzása, d) az elkobzott vagyoni eszközök elidegenítése. Azt sem az irányelv, sem más uniós jogforrás nem követeli meg, hogy ennek a rezsimnek a szabályozására külön jogi aktusban kerüljön sor; azaz annak nem volt semmilyen akadálya, hogy az eljárás gerince a hatályos büntetőeljárási törvény részévé váljon – és volt is erre elhatározás.

A vagyonvisszaszerzési eljárás kiterjesztésének határai

A Be. CVI. Fejezetének a vagyonvisszaszerzésre vonatkozó hangsúlyos üzenete az, hogy a büntető üggyel összefüggő vagyonelvonásra irányuló eljárásra nem csupán az „eredményes” eljárás mellékes részeként és/vagy alkalmazott következményként van lehetőség. Sor kerülhet rá nyomozás elrendelése nélkül, a büntetőeljárás megszüntetésekor, felfüggesztésekor, és a bíróság jogerős ügydöntő határozatát követően [819. § (1)-(2) bekezdés].

A cél: a bűnös úton szerzett vagyon biztosításának akár kiterjesztett eljárásban történő teljes körűsége egyértelmű és alapvető- információáramlás biztosítása; a 2014/42 EU irányelvben meghatározott szakaszoknak megfelelően a belső eljárások hatékonysága érdekében a vagyonvisszaszerzési eljárásban is közreműködik. Ennek megfelelően a Be. szabályozza a nyomozás során ellátott feladatait, jogosultságait és kötelezettségeit az egyes eljárási cselekményekben játszott szerepét. Ez azonban az általános szabályokhoz képest nem különleges helyzetet, különleges hatásköröket nem jelent; a hatóság lényegében speciális nyomozó szervnek minősül. A Be. külön eljárásként szabályozott fejezete ezt a helyzetet nem rontja le, attól függetlenül sem, hogy a KR NNI VVH a külön eljárás során is közreműködhet. en helyeselhető. Mindazonáltal alkotmányossági szempontból és a részletgaranciákat érintő fajsúlyos kérdéseket a törvény nyitva hagy; a jogbiztonság hiánya pedig megbontja a konzisztenciát. A vagyonkutatási eljárás és ennek célja ugyanis bizonyos értelemben elszakad az egyéni bűnfelelősségtől és szükségképpen érinthet olyan személyeket (szervezeteket) is, akik (amelyek) a bűnfelelősségben nem osztoznak, vagy bűnfelelősségük kizáró okok folytán nem jön számításba. Erre figyelemmel súlya van annak is, hogy a vagyonkutatás az eljárás mely szakaszához és mely eljárási („hatósági”) alanyok döntéséhez kapcsolódik és milyen biztosítékok övezik annak lefolytatását.

A kilátástalan helyzetben vonzó perspektívát kínáltak azok az uniós dokumentumok, amelyek a vagyonvisszaszerzés reális jogi kereteit villantották fel.

A bűnfelelősség tisztázása szempontjából a „legegyszerűbb” eset, amikor a nyomozás során, annak általános részeként kerül sor a vagyonkutatási eljárásra. A Be. 353. § (1)-(2) bekezdéséből kiindulva erre a szakaszra az általános eljárási szabályok vonatkoznak. A résztvevő hatóságok a (2) bekezdésben megjelölt osztott jogkörben: az ügyészség, a nyomozó hatóság, továbbá – a törvényi korlátok között – a nyomozó hatóság vagyonvisszaszerzésért felelős szerve: jelenleg a KR NNI VVH.3 Utóbbi létrehozása az Európai Unió Tanácsa 2007. december 6-án kelt 2007/845/IB határozata szerinti kötelezettségen alapszik. Feladata azonban a vagyonvisszaszerzés körében nem csupán a tagállamok közötti együttműködés,

A külön eljárások keretében a legtisztább esetnek látszik, ha a vagyonkutatás elrendelésére a Be. 819. § (2) bekezdés a) pontja alapján a vagyonelkobzás alá eső vagyonvisszaszerzése érdekében a bíróság jogerős ügydöntő határozatát követően kerül sor. Első pillantásra ez a bírói döntés egyszerű végrehajtás jelenti, noha a 820. § (2) bekezdés alapján az utólagos vagyonkutatási intézkedés elrendelése az ügyészség jogkörébe tartozik. Az intézkedési jogkör azonban visszavezethető a Be. 353. § (1)-(2) bekezdésére, amelyből levezethetően a vádemelést követően a vagyon felderítése és biztosítása végső soron az ügyészség feladata.

A jogerős ügydöntő határozatban azonban a bíróság mindig csak konkrétan körülírt azon vagyonról rendelkezik, amelynek a biztosítása a büntetőeljárás során megtörtént. Ebből következően tehát ez mégsem egyszerű végrehajtási problémával állunk szemben, figyelemmel arra, hogy a Be. 824. § (2) bekezdése alapján a 819. § (2) bekezdés a) pontja szerinti esetben (azaz ha a vagyonelvonás a bűncselekményből eredő vagyon visszaszerzésére irányul) a bíróságnak utólagos, megállapító határozatot kell hoznia arról, hogy az utólagos ügyészi indítványban szereplő vagyon a jogerős ügydöntő határozatban megjelölt vagyon körébe tartozik.

A vagyonelkobzásra vonatkozó anyagi jogi szabályok szerint a 819. § (2) bekezdés a) pontja így feltehetőleg csak a Btk. 75. §

(1) bekezdése szerinti körben: a konkrét pénzösszegben kifejezett vagyonelkobzás esetén (a már fel nem lelhető vagyon szurrogátumaként, vagy a más vagyontól elkülöníthetetlen vagyon körében) jöhet számításba. Ez is csak akkor lehetséges, ha az állami adóhatóság visszajelentése szerint a végrehajtás nem vezetett eredményre, vagy a jogerős döntést megelőzően biztosított vagyon mértéke nem éri el a vagyonelkobzás összegét, illetve ha nem volt ilyen biztosított vagyon [820. § (2) bekezdés a) pont aa)-ab) alpontok].

Így is vannak azonban a szabályozásban „elvarratlan” szálak.

Befejezetlen (hiányos) szabályozás Remélhetőleg ahhoz a gyakorlatban sem fér kétség, hogy az utólagos vagyonfelderítés és az utólagos rendelkezés ilyen esetben nem haladhatja meg a bíróság jogerős ügydöntő határozatában megállapított összeget. Áttételesen ez következik 824. § (2) bekezdésében második fordulatából, mely szerint az utólagos ügyészi indítványt el kell utasítani, ha abban megjelölt vagyon nem azonosítható a jogerős ügydöntő határozattal elrendelt vagyonnal.

A terhelt oldaláról nézve is befejezetlen a szabályozás. Nem szerepel ugyanis semmilyen iránymutatás arra, hogy az utólagos vagyonkutatási eljárásban a bizonyítás terjedelmének hol vannak a határai. Ez különösen annak fényében releváns, hogy a Btk. 74/A. § (3) bekezdése a vagyonelkobzás alkalmazhatóságát az (1)-(2) bekezdés szerinti kötelező körben is kizárja, arra az esetre, ha az elkövető bizonyítja, miszerint a vagyon nem a felsorolt bűncselekmények elkövetéséből származik. Álláspontom szerint ez közvetve kizárja azt is, hogy a bíróság jogerős ügydöntő határozatát követő vagyon-visszaszerzési eljárásban ebben a körben újabb bizonyítás lefolytatására kerüljön sor – ám erre nézve nincsenek garanciák.

Kifejezetten aggályos, hogy a Be. 820. § (5)-(6) bekezdése semmilyen bizonyítási korlátot nem állít, mi több, a (6) bekezdés szerint éppen az ilyen esetben bírói engedélyhez kötött leplezett eszközök alkalmazása is megengedett. Más kérdés, hogy a 820. § (6) bekezdése előírja az összeszámítás kötelezettségét: azaz, ha az alapeljárásban sor került leplezett eszköz alkalmazására, a külön eljárásban csak a 239. (2) bekezdés szerinti maximális időtartamból még hátralévő idő használható fel. Minthogy a tapasztalatok szerint a hatóság a nyomozás során többnyire a teljes időtartamot felhasználja, tekinthető ez akadémikus kérdésnek is. Vannak azonban e körben más „csapdák”, minthogy a Be. most vizsgált rendelkezése meglehetősen pontatlanul fogalmaz. Az jelenleg kiszámíthatatlan, hogy a bíróság miként kezeli azokat a helyzeteket, amikor az eredeti bírói engedély nem a külön eljárásban érintett terheltre vonatkozott, de az alapeljárásban vele szemben is kiterjesztett alkalmazásra és felhasználásra került sor.

Hiányzik az arra vonatkozó szabályozás, hogy a „fennmaradó” vagyoni elem visszatartható-e más, a büntetőeljárással összefüggő igény érvényesítése érdekében.

Arra azonban már nincs szabály, hogy kinek (bíróságnak, ügyészségnek), milyen eljárásban kell rendelkeznie a túlbiztosítással lefoglalt vagyon visszaszármaztatásáról és az ebből eredő kárfelelősség viselése miként alakul. Erősen hiányzik az arra vonatkozó szabályozás is, hogy a „fennmaradó” vagyoni elem például visszatartható-e más, a büntetőeljárással összefüggő igény érvényesítése (például bűnügyi költség kiegyenlítése, magánfél polgári jogi igényének –legalább folyamatban lévő más eljárás esetén – való érvényesítése) érdekében.4 Ugyanakkor a túlbiztosítás éppen azért nem „elvont” veszély, mert a 820. § (9) bekezdése éppen a lefoglalásra vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni, amely intézmény kapcsán viszont a gyakorlatban éppen a többszörös túlbiztosítás okoz problémákat.5 Indokolt lett volna tehát a korlátozó szabály törvénybe iktatása.

Kissé megtévesztő (hiányos) a határidőre vonatkozó szabályozás is. A 821. § (1) bekezdése szerint a vagyonkutatási eljárás az elrendelésétől számított két évig tarthat. A (3) bekezdés alapján amennyiben a vagyonkutatási eljárást megszüntették, az ismételt elrendelésnek nincs akadálya. Kérdés azonban, hogy ez csupán az eredeti, kétéves határidőn belül lehetséges, vagy a határidő számítása minden elrendeléssel újra kezdődik. Az utóbbi megoldás ugyanis (legalábbis az elévülési időn belül) – kisebb megszakításokkal – a határidő prolongálását jelenti. Az azonban a Be. fenti szabályaitól függetlenül irányadó, hogy a külön eljárás lényegében egy végrehajtási szakasz és így a kötelmi határidőkre vonatkozó elévülési szabályok erre is irányadók. A végrehajtási szabályok szerint a végrehajtható követeléssel együtt elévül a végrehajtási jog is, így a polgári jogi szabályok szerint öt éven túl vagyonelkobzás érdekében, annak biztosítására folytatott eljárásnak sincs helye.

„Párhuzamos” eljárások és tartalmi deficitek

A Be. 819. § (2) bekezdés b) pontja szerinti, úgynevezett utólagos tárgyi eljárás (elkobzás, vagyonelkobzás, az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételének utólagos elrendelése) indokoltsága meglehetősen kétséges. A rendelkezésből úgy tűnik, mintha a jogalkotó azzal számolna, hogy a jogerős bírói döntést követően olyan nem biztosított vagyon, fel nem tárt adat kerülne elő, aminek a vagyon-visszaszerzési eljárásba történő bevonása utólag válik szükségessé. Tekintve, azonban a korábban tárgyalt, a 819. § (2) bekezdés a) pontja szerinti esetkörökre, amikor a Btk. 75. §-ban foglalt vagyonelkobzás végrehajtása érdekében utólagos eljárást kell folytatni, az nem éppen gyakorlati, hogy még ezen túlmenően bukkanjon fel a b) pont szerinti eljárás alá vonható „kóbor” vagyonelem, vagy elektronikus adat.

Ettől eltekintve is azonban több olyan pontja van a szabályozásnak, amikor a jogalkotó nem sok haszonnal kecsegtetően túlment az irányelv szerinti követelményeken, viszont nem gondoskodott megfelelően a sértett-magánfél érdekeinek védelméről és vagyoni igényének támogatásáról. Az egyensúlyhiányos szabályozás minden pontja – terjedelmi korlátok okán – jelen cikkben nem azonosítható; így a az alábbi felsorolás csak a legkirívóbb példákat tartalmazza.

A Be. összességében a 2014/42 EU irányelv, és a 2008. évi LXVIII. számú törvénnyel kihirdetett, az Európa Tanács pénzmosásról, bűncselekményből származó jövedelem felkutatásáról, elkobzásáról, a terrorizmus finanszírozásáról szóló

2005. 05. 16. -i Egyezményének rendelkezésein is túlmenve teljes egészében differenciálatlan szabályozást honosított meg. Ennek hátulütője, hogy egységesen a „bruttó elvet”, a személyi és tárgyi értelemben véve kiterjesztett eljárást alkalmazza: így ismételten nem tesz különbséget a szervezett bűnözés és az „egyszerű” bűncselekmények, a felelősségi szintek között. Ez nem csupán az erőforrások felesleges pazarlását jelenti, de azzal is jár, hogy a vagyonelvonás szempontjából legveszélyesebb bűncselekmények kezelése nem kap kellő súlyt.

Az Irányelv 4. cikk (2) bekezdése –szemben a Be. szerinti megoldással – az ítélet nélküli vagyonvisszaszerzési eljárás lefolytatását csak a terhelt szökése, betegsége (mint elháríthatatlan eljárási akadály) esetén kívánja meg. Az eljárás lefolytatására ettől függetlenül sincs általános kötelezettség, a 3. cikk határozza meg azt a kiemelt bűncselekményi kört, amikor ettől nem lehet eltekinteni. A személyi és tárgyi körben kiterjesztett hatályú eljárás a tagállamokban sem általános; mindössze 14 államban ismert és ebből 13 államban csak – értékarányhoz – kötött körben rendeli alkalmazni. Egyébként – még ítéleten alapuló vagyonvisszaszerzési eljárás tekintetében is a bűnös jövedelem értékéhez kötött eljárás lefolytatása az általános gyakorlat, nem utolsósorban azért, mert egalitárius megoldások deformálják az eljárás célját és súlyát. Valamilyen – vagy a bűncselekmény súlyához, vagy az értékhatárhoz – kötött, arányossági küszöböt preferáló külön eljárás képes a vagyonvisszaszerzésnek, mint következménynek a megfelelő súlyát a közvélemény felé is hathatósan közvetíteni.

Az irányelv 8. cikkéhez kapcsolódó garanciák körében Magyarországot érintően a Com (2020) 217 final jelentés is kiemeli, hogy az eljárással érintett harmadik személyeket érintően Magyarországon jelentős deficit van. Az eljárási szabályokban nincs konkretizálva az a „mentális küszöb”, amely harmadik személyek esetén is indokolhatóvá és igazolhatóvá teszi a rájuk kiterjesztett vagyonelvonást. A mentális küszöb ebben az összefüggésben annak bizonyítását jelenti, hogy az érintett tudomással bírt a vagyon átruházásának/szerzésének bűnös céljáról, arról, hogy ezáltal az elkobzás elkerülhetővé válik. A felelősség tisztázásához pedig a 8 cikk alapján is hozzátartozik a hatékony jogorvoslat és a tisztességes eljárás valamennyi eleme, kiemelten pedig az indokolási és közlési, jogi képviselt biztosítására irányuló kötelezettség. A Be. szerinti külön eljárás vagy ezzel éppen ellentétes rendelkezéseket tartalmaz (például jogorvoslat kizárása) vagy nem is érinti a feltételrendszer előírását. Ugyanakkor a jelentés kifogásolja azt is, hogy a jogi entitás útján való szerzés/birtoklás kérdése továbbra is megoldatlan; önálló következménnyel nem jár.

További probléma, hogy a 8. cikk 10. bekezdésének követelménye sem érvényesül: a vagyonvisszaszerzési eljárás nincs összesimítva a sértett igényeivel, ezzel az eljárás alapvető célja sérül. Az értékmegőrzés sem a feltételezett tettes, sem a harmadik személyek esetén nem biztosított, és az intakt jogalanyok (egyéb vagyoni érdekeltek) esetében nincsenek biztosítékok a vagyonelkülönítésre vonatkozó szabályok érvényesülésére.

Megemlítendő, hogy – a büntetőeljárásra kiható közhatalom gyakorlásával okozott kár kérdését vizsgáló – az Állami Számvevőszék 2020-as elemzése szintúgy kifogásolja, hogy a vagyon értékének megőrzése az eljárás során nem biztosított, erre vonatkozóan még legitim szabályok sincsenek. Az érték megállapítására vonatkozóan még eljárás sem létezik, az árverési értékesítést leszámítva pedig súlyos integritás-kontroll problémák vannak. Mindemellett nincs megbízható statisztika a vagyoni kényszerintézkedések költség-haszon elemzéséhez, ami azért is súlyos probléma, mert a vagyonvisszaszerzést érintő értékesítés, kármegtérülés úgynevezett „egyéb közhatalmi bevétel”, azaz az állam tulajdona. Így ennek mérése és megőrzése minden eljárásban eminens kötelezettség.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a vagyonvisszaszerzési eljárásra vonatkozó jogi szabályozás egyelőre messze van a kívánatos szinttől, azt pedig még mérni sem tudjuk, hogy ez a megtérülési értéket tekintve milyen valós haszonnal jár. A két lényeges probléma közül ez idő szerint tehát egyik sem megoldott: a kriminális szervezetek és az ezeket működtetők vagyont károsító működése előtt nincsenek visszatartó erőt jelentő valódi akadályok, a sértettek számára pedig a kármegtérülés lehetősége továbbra is sok esetben csak a kasztíliai nimfák énekében létezik.

Jegyzetek

1 A polgárok részéről szükségképpen felerősödött a feljelentések megtételének negálását preferáló attitűd, az eljárás eredményessége iránti közöny. A kár megtérülését támogató intézkedések hiánya, a kárt szenvedettnek az eljárásban való részvételére való kötelezésével együtt járó további terhek (időráfordítás, utazási költség), a biztosítási jogviszony egyidejű elértéktelenedése mellett sok esetben a büntetőeljárás társadalmi hasznosságának nyílt megkérdőjelezéséhez vezetett.

2 Az ilyen ügyek lényegében még a „próbaperek” szakaszán sem vergődtek túl. Az évszázadok óta a societas delinquere non protest elvén szocializálódott jogászok ezzel szemben elutasítóak, a jog hivatalos tudorain kívüli világnak pedig éppen a szervezetek „megfoghatatlansága” miatt ez a fajta büntetőjogi felelősség nem is mond semmit. Szépíteni lehet a helyzeten, de a valóság az, hogy Tóth Mihály 2001­ben közzétett: Mielőtt sebtében padot ácsolnánk a jogi személyiségű vádlottaknak (Jogtudományi Közlöny, 2001. 7­8 szám) c. tanulmánya óta a személyes felelősség felcserélésének esélye a szervezeti felelősségre – semmit nem változott.

3 A hatóság megnevezése: Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda (KR NNI) Vagyon­visszaszerzési Hivatala (VVH), amely országos hatáskörű Vagyon­visszaszerzési Hivatalként működik. Működését a 45/2010. (OT 25.) ORFK utasítása alapozta meg, és a bűncselekményből származó jövedelmek felkutatása, azonosítása és a vagyonbiztosítás érdekében teendő feladatokról szóló 20/2018 (V. 31.) ORFK utasítás konkretizálja.

4 Itt azért a kiszámítható bírói gyakorlat érdekében – lehetőség lett volna a büntető- és a polgári eljárás, valamint egyes végrehajtási eljárások összekapcsolására, ha már az egyébként célját tekintve korszerű szabályozás ilyen terjedelemben lett a Be. része.

5 Ebből a szempontból a Be. alapállapota sokkal több garanciát nyújtott, a módosítások kifejezetten rossz irányba mozdították el. A gyakorlatban a bíróság nyilvánvaló alapjogsérelem esetén sem tud az Alaptörvény tulajdon védelmére vonatkozó klauzulájának megfelelő határozatot hozni, aminek következménye ezen eljárások befejezését követően nyilvánvalóan a hatóságokkal, bíróságokkal szembeni kárfelelősség megállapításának kezdeményezése lesz.