Száraz Pál: Szalmavirág kisasszony, A két ezüstfont (novellák

SZÁRAZ PÁL

Szalmavirág kisasszony

Nem kellett egyéb, csak egy vékony drót, egy kevés maradék pamutfonal, egy csöpp selyem, egy kis kiflivég és egy szalmavirág, és nagymama ügyes ujjai között testet öltött Szalmavirág Móni!

Vékony drótból volt a teste, lába, persze bevonta, becsavarta nagymama a pamutmaradékokkal. Csöpp selyemből a pruszlikja, meg a szoknyája, kiflivégből a feje, és szalmavirágból a kalapja.

Félaraszos volt csak a kisasszony, de Palika azonnal új homokvárat épített a tiszteletére.

Az új homokvárban rendezte be Szalmavirág Móni otthonát.

Selyempapír paplannal bélelt ágy volt, asztalkája és gyufásdobozból ügyeskedett székecskéi.

Sőt, Palika egy autót is készített, valódi parafa dugó kerekeken gördülő. száz lóerős autót.

Szalmavirág Móninak mindene megvolt, vára, autója, szobái, és mégis rettentően unta magát, mert egyedül volt.

Az estikéken éjjeli pillangók zenéltek, itták a mézet nagy vígan, és a szentjánosbogár pontosan Móni ágyával szemben gyújtotta fel a mécsesét, úgyhogy Móni nem tudott aludni.

Hunyorgott, fészkelődött az ágyában, egyszer csak beszédet hall a közelben. - Kiflivégből van a feje. - Nagyszerű, megesszük...

Móni ijedten kapott a fejéhez. Kiflivégből volt, s ezt ő jól tudta. Nem kétséges, hogy az éjjeli támadók őt akarják megenni.

Ebben a pillanatban feltűnt a vár fokán egy nagy fekete hangya és egy sovány vörös hangya.

Móninak sem kellett több.

Felszaladt a torony lépcsőin. A két hangya mindenütt a nyomában.

A toronyban egy állig felfegyverkezett páncélos szarvasbogár vitézt talált. - Ments meg, vitéz uram! - esdekelt Móni. - Kitől, vagy mitől? - kérdezte a vitéz. Hanem már jöttek is a hangyák és Móni nagyot sikoltott. - Hé! Megálljatok! Mit akartok? - mordult a szarvasbogár a hangyákra. - De kérlek, a kisasszony csak egy hitvány szalmabábu, nem érdemes védelmezni... - dörzsölte ravaszul a kezeit a vörös hangya. - Hölgyet megtámadni és bántalmazni csúnya dolog! - ugrott harcias állásba a szarvasbogár.

A lármára az éjjeli lepkék is odagyűltek, és ők is Szalmavirág Móninak fogták a pártját.

A két hangya titkos jelt adott és erre a hangyák hadserege is megkezdte a felvonulást. - A Szalmavirág kisasszony az enyém! - kiáltotta a fekete hangya. - Olyan nincs! A bábu az enyém! - kiáltott még nagyobbat a vörös.

A két vezérhangya újra jelt adott s erre a két hangyasereg egymásnak rontott.

Az éjjeli lepkék ijedten rezgették szárnyaikat, sohasem láttak még hangyaháborút.

A szarvasbogár vitéz kivezette a reszkető Mónit a torony erkélyére és így szólt hoz-

zá:

- Üljön a hátamra nagyság!

Móni szót fogadott, a szarvasbogár pedig széttárta szárnyait, és a levegőbe emelkedett.

Még annyit látott Móni, hogy a fekete hangyák győztek és a vöröseket rabszolgaként hajtották maguk előtt.

Hanem Mónit hiába keresték a győztes feketék.

De Palika is hiába kereste reggel... - Így jár, aki kint hagyja éjjelre a játékait... - mondta nagymama a szomorkodó Palikának.

Csak Szalmavirág Móni nem búsult.

A szarvasbogár egyenesen otthonába vitte.

Szarvasbogárné roppant megszerette Mónit. Móni pedig egy lapulevélre írja naplóját a bogárvilág életéről.

A két ezüstfont

A skóciai Lord Halton egy kis vacsorára látta vendégül vadásztársaságát, s ekkor beszélte el a bölcs bíró a következő történetet. „ Az elmúlt két esztendőben többféle peres ügyet kellett tárgyalnom. unalmas volt, mert apró-cseprő pereskedésekről volt szó, melyeket gyorsan elintéztem. Ekkor a jegyző beszólított két újabb pereskedőt. Az egyik neve Hanás volt és báró, a másik Seymour marhakereskedő.

Elsőnek Hanás beszélt:

Bölcs bíró uram, ez a piszok itt eladott nekem egy borjút, készpénzzel fizettem ki, s ő most azt állítja...

Szavába vágtam:

Ebben a teremben nem szabad senkit piszoknak nevezni. Ne szitkozódjék.

Ez nem szitkozódás, ha egy gazfickót piszoknak mondok, aki azt merte…

Ha ilyen hangon folytatja, kénytelen leszek megvonni a szót magától.

Engedelmet kérek, bíró úr, de elfog a harag. Hát megvásároltam tőle a borjút száz fontért. Miután megállapodtunk, azt mondtam neki: „Kedves öregem, tereld a borjút

az udvarom hátsó részébe…” És én kifizettem neki az árát, két darab ötvenes ezüstpénzzel. Azt mondta, hogy ennél mi sem könnyebb, elhozza nekem a borjút az udvaromba. Ott meg azt mondta: „Fizesd ki nekem a száz fontomat!” Én megkérdeztem tőle, hogy részeg talán, vagy bolondot űz belőlem, hiszen már odaadtam a pénzt a vásártéren. Mire ő így válaszolt: „Te vagy a részeg, komám! Semmit sem fizettél nekem. Add ide a száz fontomat, vagy elviszem a borjúmat.” No már most megkérdezem magát, bíró úr, ez a piszok, akasztófára való rákényszeríthet engem arra, hogy kétszer fizessek egy borjúért?!

Van tanúja? – kérdeztem.

Tanúm nincsen, de minek?

Az állatkereskedőhöz fordultam:

Seymour úr, hallotta, hogy mit mondott a panaszos, Kapott-e tőle pénzt? Igen, vagy nem?

Seymour felállt, felemelte jobb kezét, majd úgy kiáltotta:

Hazug fráter ez, bíró úr! Egy megveszekedett garast sem kaptam tőle.

A báró felugrott, s elkezdett bömbölni:

Tyűha, a piszok, csaló… gazember!!!

Rászóltam, hogy hallgasson. Felszólítottam a pereskedőket, hogy üljenek a helyükre, aztán a hallgatósághoz fordultam. Voltak ott vagy hetvenen.

Az ügy világos – szögeztem le – Hanás panasza Semour ellen tárgytalan, mert nincs tanúja. Csakhogy Hanas báró, úgy nézem, becsületes ember, s az az érzésem, hogy ebben az ügyben elveszített száz fontot. Joga van egy kis kárpótlásra, ezért azt ajánlom, hogy rendezzünk neki gyűjtést, melyben én tíz fonttal veszek részt. No és maga, Seymour úr?

A marhakereskedő felállt, s már mondta is:

Bíró uram, nem akarok kevésbé nagylelkű lenni önnél. Tessék, itt van két darab ötvenfontos.

Fogtam a két ezüstpénzt, megnéztem, megkapartam, majd ránéztem Seymourra:

No, nézze csak! Maga olyan vakmerő, hogy az igazságszolgáltatás termében hamis pénzt mer forgalomba hozni?!

Hamis pénz… hamis pénz?! – dadogta a marhakereskedő.

Ugyan, ne komédiázzon! Maga egészen jól tudta, hogy ez a két pénzdarab hamis. Nagyon kevés benne az ezüst, annál több az ólom. Kitől kapta ezt a pénzt? Mondja meg, vagy letartóztatom.

Seymour minden porcikája reszketett, s azt kiáltotta:

Bíró úr, inkább megmondom önnek a tiszta igazságot. Ha valakinek börtönben a helye, az Hanás, mert ezeket az ezüstpénzeket ő adta nekem, amikor a borjút kifizette.

Ön tehát elismeri, hogy a panaszostól megkapta a borjú árát?

Igenis, bíró úr, elismerem.

Elég! Ezennel elrendelem, hogy visszaadja a borjút a panaszosnak, mert az az ő jogos tulajdona. És itt a két ezüstpénze, fogja. Jó pénz, igazi. Csak azért beszéltem hamis pénzről, hogy kiszedjem magából az igazat!