18. Fejezet - Egy Amerikai Reformátor

Krisztus második adventjének meghirdetésében Isten különleges szerepet szánt egy becsületes, tiszta lelkű farmernek, aki ugyan megkérdőjelezte a Szentírás isteni tekintélyét, de őszintén vágyott arra, hogy az igazságot megismerje. Sok más reformátorhoz hasonlóan William Miller is ifjúkorában szegénységgel küzdött. Ez határozottságra és önmegtagadásra nevelte. A családot, amelyből származott, a függetlenség és a szabadság szeretete jellemezte. Tagjai szívós és hazájukat forrón szerető emberek voltak. Ezek a tulajdonságok Millert is különösképpen jellemezték. Apja a forradalmi hadseregben kapitány volt. Miller ifjúkori nélkülözései azokhoz az áldozatokhoz vezethetők vissza, amelyeket apja e viharos időszak küzdelmei és szenvedései között hozott. {NK 284.1}

Miller egészséges és rendkívül jó eszű gyermek volt. Az évek múlásával pedig még jobban kibontakoztak képességei. Tanulékony, pallérozott ember volt, és szenvedélyesen szomjazott a tudásra. Jóllehet főiskolai képzettséggel nem dicsekedhetett, de szeretett tanulni, fegyelmezetten gondolkozott és mindent mérlegelt. E tulajdonságai józan ítélőképességű, széles látókörű emberré formálták. Jelleme feddhetetlen, hírneve irigylésre méltó volt. Becsületessége, takarékossága és bőkezűsége miatt sokan tisztelték. Határozottsága és szorgalma folytán már kora ifjúságában tekintélyre tett szert, de szokásához híven továbbra is tanult. Különböző polgári és katonai hivatalokat töltött be, mégpedig becsülettel. Úgy tűnt, hogy a gazdagság és a megbecsülés útja kitárult előtte. {NK 284.2}

Anyja igazi hivő asszony volt, és így a gyermek Millert vallásos hatások érték. Kora ifjúságában azonban deisták társaságába került. Ezeknek a befolyását fokozta az a tény, hogy többségükben jó állampolgárok, humánus és jóindulatú emberek voltak. Keresztény környezetben éltek és jellemüket bizonyos mértékig ez a környezet alakította ki. Érdemeiket, amelyekkel kivívták mások tiszteletét és bizalmát, a Bibliának köszönhették. Kedvező adottságaik azonban annyira eltorzultak, hogy embereket Isten Igéje ellen befolyásoltak. A velük való barátkozásnak az lett a következménye, hogy Miller magáévá tette nézeteiket. A Szentírás divatos magyarázata olyan nehézségeket okozott, amelyek leküzdhetetlennek tűntek számára. Félretette a Bibliát, de új meggyőződése semmi jobbat nem kínált helyette, és Miller korántsem volt elégedett. Mégis ezeket a nézeteket mintegy tizenkét évig vallotta. Harmincnégy éves korában azonban a Szentlélek megérintette a szívét, és Miller rádöbbent arra, hogy bűnös. Korábbi meggyőződése nem ígért neki síron túli boldogságot. A jövő sötét és lehangoló volt. Később így beszélt ezekről az érzésekről: {NK 284.3}

„A megsemmisülés ténye hideg és félelmes gondolat volt, és ha Isten felelősségre von, akkor minden elveszett. A menny mintha réz lett volna a fejem fölött, a föld pedig mintha vas lett volna a lábam alatt. Örökkévalóság mi az? És a halál miért van? Minél többet okoskodtam, annál távolabb kerültem a megoldástól. Minél többet gondolkodtam, annál szétszórtabbak lettek következtetéseim. Megpróbáltam nem gondolkozni, de nem tudtam úrrá lenni gondolataimon. Igazán boldogtalan voltam, de nem tudtam miért. Zúgolódtam és panaszkodtam, de nem tudtam kire. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam, miként és hol találom meg az igazságot. Minden remény nélkül gyötrődtem.” {NK 285.1}

Ez az állapot néhány hónapig tartott. „Egyszer csak tisztán láttam a Megváltó jellemét. Talán van egy olyan lény, aki oly jó és oly könyörületes, hogy Ő maga szerez engesztelést vétkeinkért, s ezzel megment bennünket a büntetéstől. Azonnal éreztem, menynyire szeretetre méltó ez a lény, s azt képzeltem, hogy a karjaiba tudnám vetni magam, és tudnék bízni kegyelmében. De feltámadt bennem a kérdés: miként lehet bebizonyítani, hogy ez a lény létezik. Tudtam, hogy a Biblián kívül semmilyen bizonyítékot nem találok a Megváltó létezésére, és az eljövendő életre sem... {NK 285.2}

Felfedeztem, hogy a Biblia éppen olyan Megváltót mutat be, amilyenre szükségem van. És nem tudtam megérteni, hogyan tud egy nem ihletett könyv az elbukott világ szükségleteihez oly tökéletesen alkalmazkodó elveket feltárni. Kénytelen voltam belátni, hogy a Szentírás minden bizonnyal Isten kinyilatkoztatása. A Biblia gyönyörűségemmé vált, és Jézusban barátra találtam. A Megváltó számomra tízezer közül is a legfontosabb lett. És a Szentírás, amely azelőtt sötét és ellentmondásos volt, most lábam szövétneke és ösvényem világossága lett. Megnyugodtam, és elégedett voltam. Rájöttem arra, hogy Isten a szikla az élet óceánjának közepén. A Biblia lett legfontosabb tanulmányom, és őszintén el tudom mondani, hogy nagy örömmel kutattam. Felfedeztem, hogy még a felét sem ismerem. Azon tűnődtem, hogy vajon miért nem láttam meg szépségét és dicsőségét hamarabb, és csodálkoztam azon, hogy valaha el tudtam utasítani. Kinyilatkoztatásaiban megtaláltam mindent, amire a szívem vágyott és ami meggyógyítja a lélek betegségét. Nem vonzott már semmilyen más olvasmány, és nagy gonddal igyekeztem, hogy Istentől bölcsességet szerezzek.”1 {NK 285.3}

Miller nyilvánosan megvallotta, hogy hisz a vallásban, amit korábban semmibe vett. De hitetlen barátai nem késlekedtek előhozakodni azokkal az érvekkel, amelyeket ő is sokszor hangsúlyozott a Szentírás isteni tekintélye ellen. Most nem volt válasz a tarsolyában, de úgy okoskodott, hogy ha a Biblia Isten kinyilatkoztatása, akkor következetes önmagával; és ha azért van, hogy az embert eligazítsa, akkor igazodik felfogóképességéhez. Elhatározta, hogy tanulmányozni fogja a Szentírást, hogy megtudja, nem lehet-e minden látszólagos ellentmondást feloldani. {NK 286.1}

Igyekezett minden előítéletet félretenni. Nem használt semmiféle kommentárt. Csak a lapszéli utalások és a konkordancia segítségével vetette egybe az igéket. Kutatását rendszeresen és módszeresen végezte. Mózes első könyvével kezdte, és minden verset sorban elolvasott, de csak olyan tempóban, hogy a számos elolvasott szöveget minden bizonytalanság nélkül megértse. Ha valamit nem értett, megkereste azokat az igéket, amelyekben utalást talált a vizsgált kérdésre. Minden szót eredeti jelentésével illesztett bele a szöveg mondanivalójába, és ha elképzelése összhangban volt minden párhuzamos igehellyel, akkor a probléma megoldódott. Ha tehát nehezen érthető szakasszal találkozott, magyarázatot keresett rá a Szentírás más részében. Miközben kutatott, buzgó imával kérve mennyei világosságot, kitisztult előtte az, ami előzőleg sötétnek tűnt. Tapasztalta a zsoltáríró szavainak igazságát: „A te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket” (Zsolt 119:130). {NK 286.2}

Mélységes érdeklődéssel tanulmányozta Dániel és a Jelenések könyvét. Értelmezésüknél ugyanazokat az elveket alkalmazta, mint a többi igehelynél, és nagy örömmel tapasztalta, hogy a prófétikus szimbólumokat meg lehet érteni. Látta, hogy az addig beteljesedett próféciák szó szerint teljesedtek; hogy a különböző képek, metaforák, példázatok, hasonlatok stb. magyarázata mind megtalálható, mert más igehelyek tisztázzák, és e magyarázatok alapján szó szerint érthetők. „Meggyőződtem tehát arról — mondja —, hogy a Biblia a kinyilatkoztatott igazságok oly világosan és egyszerűen feltárt rendszere, hogy a vándornak, még ha együgyű is, nem kell eltévednie benne.”2 Fáradozása nyomán egyik igazság a másik után bontakozott ki előtte, amint lépésről lépésre nyomon követte a próféciák nagyszerű vázát. Mennyei angyalok kalauzolták, hogy a Szentírást megértse. {NK 287.1}

A próféciák addigi teljesedését véve alapul az ezután teljesedő próféciák megítéléséhez, megbizonyosodott afelől, hogy a Krisztus lelki uralmát valló népszerű nézetet a világ vége előtti földi millenniumot — nem támasztja alá Isten Igéje. E tantétel szerint az Úr személyes eljövetele előtt ezer évig tartó igazságosság és békesség lesz, és az ítélet napjának félelmes dolgai a messzi jövőben fognak teljesedni. Ez bármennyire tetszetős is, ellentétben áll Krisztus és az apostolok tanításaival, akik kijelentették, hogy a búza és a konkoly együtt nő az aratásig, a világ végéig; hogy „a gonosz emberek... és az ámítók nevekednek a rosszaságban”; hogy „az utolsó napokban nehéz idők állanak be”; hogy a sötétség birodalma az Úr adventjéig tart; hogy szájának lehelete megemészti őket, és eljövetelének fényességétől elpusztulnak (Mt 13:30.38-41; 2Tim 3:13.1; 2Thessz 2:8). {NK 287.2}

A világ megtérésének és Krisztus lelki uralmának tanát az apostoli egyház nem vallotta. A kereszténységnek kb. a XVIII. sz. kezdetéig nem ez volt az általános véleménye. Mint minden más tévedésnek, ennek is veszedelmes következménye lett. E tanítás szerint az Úr eljövetelét a messze jövőben kell várni. Ezért az emberek figyelme elterelődött a Krisztus közeledtét hirdető jelekről. Magabiztosak voltak, pedig ennek nem volt semmi alapja. Sok ember elhanyagolta a felkészülést, amely szükséges az Istennel való találkozáshoz. {NK 287.3}

Miller megállapította, hogy a Szentírás világosan tanítja Krisztus valóságos, személyes eljövetelét. Pál ezt mondja: „Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből” (lThessz 4:16). A Megváltó pedig kijelenti: „Meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” „Mert amiképpen a villámlás napkeletről támad, és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is” (Mt 24:30.27). Az egész mennyei sereg el fogja kísérni. „Eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és Ővele mind a szent angyalok” (Mt 25:31). „És elküldi az Ő angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik az Ő választottait” (Mt 24:31). {NK 288.1}

Jézus eljövetelekor feltámadnak az igazak, az élő igazak pedig elváltoztak.

„Mindnyájan ugyan nem aluszunk el mondja Pál , de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára” (lKor 15:51-53). A thesszalonikaiakhoz intézett levélben, miután ecsetelte az Úr eljövetelét, ezt mondja: „Feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk” (lThessz 4:16-17). {NK 288.2}

Isten népe csak Krisztus személyes adventjekor kaphatja meg a mennyek országát. A Megváltó így szólt: „Mikor pedig eljő az embernek Fia az Ő dicsőségében, és Ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az Ő dicsőségének királyi székébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta” (Mt 25:31-34). Az itt idézett igehelyekből látjuk, hogy mikor az ember Fia eljön, a halottak