KerekPerec 2021

Népújság magazin 2021 | ár a: 3,90 EUR

1

A Népújság magazinja

Tartalom

Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató: Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László A borítón Tomka Csilla: Folyoda 2-03, art design, párna 45x45 Munkatársak: Abraham Klaudia, Farkas Brigita, Gál Anasztázia, Király M. Jutka, Lendvai Kepe Zoltán, Szolarics Nađ Klára, Tomka Tibor, Zágorec-Csuka Judit Lektor: Böröcz Nándor ISSN 2232-5093 A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 124.

Szlovénia Telefon: 02/5776-180 Fax: 02/5776-191 E-mail: info@nepujsag.net Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o.

Példányszám: 1300

4 20 28 36 45 55 60 62 67

Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárság

76 78

2

A világ nagyon érdekes, ha többet látsz belőle

A múltbéli téli konyha eledelei

Az egyszerűségében rejlik a titok

Mester és tanítványa

A festészet egy mágikus cselekedet...

Egykor a menyasszonyi kelengyében, ma a kanapén

Vibenus sírköve

„Amit szeretek fényképezni, itt a környéken is megtalálható”

Laško – a termálvíz és a sör városa

A Lendva-hegy ködben

Mindenki szem a láncban

Való élet, virtuális világ Miki Musternek, a neves muravidéki képregényrajzolónak, Ravaszdika, Kőkeményke és Falánkocska megalkotójának egyik 1971-ben megjelent képregényében a hősök az akkor távolinak tűnő 2020-ba ugrottak, majd az utcára kitekintve megszeppentek: az emberek maszkokban jártak. Az ötven évvel ezelőtti futurisztikus kép – habár Muster elsősorban a környezetszennyezésre gondolt – korunk (egyik) látnoki jóslata lett. (Még) nem a szennyezett környezet, de a covid-világjárvány a 2020-as évek elején maszkok hordására kényszerített bennünket, és – mindannyian tapasztaljuk – megváltoztatta világunkat, társadalmi és személyes viszonyainkat, csendesen belopódzott a szokásainkba… Az „új normalitás” gyűjtőfogalom, melyet a járvány első hónapjaiban gyakran használtunk a változások jelölésére, ma már csak puszta normalitás.

Az antropológusok már a Homo Covidiensisről beszélnek: az emberről, aki másképp fog élni, mint elődei. Többnyire zárt helyiségben tartózkodik, a négy fal között és a képernyő előtt, a kapcsolatait digitális formában tartja fenn, csak nagyritkán megy ki. És ezzel a társadalmi kontroll

is könnyebben gyakorolható felette.

Tudjuk, hogy a virtuális világot nem az „új normalitás” hozta el, hiszen a technológiának köszönhetően egy szempillantás alatt eljuthattunk már korábban is például a párizsi Louvre-ba vagy az athéni Akropoliszra, a videókonferenciák és az online nyelvtanulás hétköznapi részei lettek az életnek. De megjósolhatatlan lendületet adott neki. És a virtuális tér a kommunikáció, a munka, az oktatás, a szórakozás, az üzlet stb. terén a következő években, évtizedekben egyre erősebben formálódik majd.

Az egyik fő kérdés már most a való élet és a virtuális világ hasonlósága vagy éppen különbözősége, a virtualitás veszélyei az általa megnyíló lehetőségek mellett.

Mi, akik még Miki Muster képregényeit olvastuk és ismerjük a figuráit, a valódi világ érzelmeit és érintéseit, zamatait, ízeit és illatait, színeit és finom árnyalatait valljuk inkább a magunkénak. A jövő virtuális világának lehetőségei mellett ezt a gyermekeinknek is szeretnénk átadni.

A valós életből válogattunk néhány történetet az idei KerekPerecbe is.

Király M. Jutka felelős szerkesztő

3

Tomka Csilla tervezőgrafikus

A világ nagyon érdekes, ha többet látsz belőle Tervezőgrafikus. Lendvai születésű. Az első „nagy LindArtgeneráció” tagjainak egyike.

Budapesten él és alkot egyetemista kora óta. Az utóbbi években a művészeti grafika és a dizájntermékek felé fordult, a grafikáit dizájntárgyak formájában dolgozza fel. Nevéhez fűződnek a Lindlip, a Folyoda és a BringaCsillag sorozatok.

Nem nagyon szeret arról beszélni, hogy ki ő, inkább arról, hogy mit csinál. A beszélgetés közvetlen hangulatához a tegeződési forma dukált.

Király M. Jutka – Két évvel ezelőtt Budapesten önállóan jelentkeztél egy nagyobb kiállítással. Miért választottál egy nem mindennapi helyszínt és miért tartott csak ilyen rövid ideig?

– Igen, az év végén végre sikerült összehoznunk a sokáig halasztgatott kiállítást. Az eredeti elképzelés az volt, hogy ha már nekiállunk, akkor csináljuk másképp, mint ahogyan általában szokás. Válasszunk egy különleges helyszínt, 4

és mutassuk azt meg egy kiállítással egybekötve csak egy napra.

Vagyis az én munkáim bemutatása mellett a történelmi épületre és a díszteremben található különleges mozaikra is szerettük volna felhívni a figyelmet. Mert hogy az 1911ben eredetileg Tiszti Kaszinónak épült épület dísztermének egyik első látogatója Ferenc Ferdinánd volt, majd később, a pártbizottság fontos propagandahelyszíneként sok más híres, történelmi személy volt jelen az ott zajló eseményeken, így Kim Ir Szen, Brezsnyev, Hruscsov, Vorosilov, Nixon, Tito, Gagarin, Gorbacsov és Puskás Öcsi, továbbá az akkori Magyarország vezetőségének tagjai.

Jelenleg a díszterem egy puritán, szocialista jellegű, retró hangulatú üres terem, óriási márvány Lenin-mozaikkal – Rácz András munkája. A terem adottságai miatt – óriási alapterület és magasság, nagy ablakok, rengeteg fény – kiválóan alkalmas nagyszabású rendezvényekhez. Az épület Budapesten, a Csepel Művek területén található.

A koncepció része volt az is, hogy a kiállítást ne bolondítsuk

meg semmiféle művészideológiával. Csak a kiállított alkotások, a terem szellemei és a látogatók... – ami a nyomasztó múlt emlékeinek és a jelen színes, vidám alkotásainak elég furcsa együttállása lett.

A kiállításon az elmúlt évek alatt született képzőművészeti alkotásaimat és az azokból továbbgondolt dizájntárgyakat mutattam be a Lindlip, a Folyoda és a BringaCsillag sorozatokból.

A kiállítást végül nagyon hirtelen és gyorsan hoztuk össze, teljesen önállóan, mindenféle külső támogatás nélkül. Nem kürtöltük világgá, de igyekeztünk mindenkit elérni, akit vártunk a rendezvényre.

Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki akkor eljött. Külön örültem annak, hogy megtisztelt jelenlétével Szlovénia budapesti nagykövete, dr. Robert Kokalj és felesége, Klaudija, Lendva polgármestere, Magyar János, valamint Tóth Sándor színművész, aki megnyitotta a kiállítást.

– A Magyar Képzőművészeti Egyetem tervezőgrafikus művész szakán végeztél, de egy ideje már inkább a művészi grafika és a dizájntárgyak kerültek előtérbe.

Fotó: Meszelics László

5

A Jó lenne valamerre tartani (Sčasoma) forgatásán. Fotó: Solarič David

6

Fotó: Meszelics László

– Pár éve egy kicsit máshonnan közelítek a szakmámhoz, másfelé is próbálok nyitni, de a tervezőgrafika párhuzamosan megmaradt.

A képzőművészet és a dizájn felé fordultam, így lényegében ezt a három vonalat próbálom összehozni, miközben mindegyiknek megvannak a sajátosságai. Például a tervezőgrafikánál – mint alkalmazott szakmánál – van egy megrendelői igény és feladat, amit nekünk, grafikusoknak kell vizuális formában megjelenítenünk és egy közös produktumot létrehoznunk. Így a végeredmény elég sokféle lehet, és én nem minden esetben tudok vele szakmailag azonosulni.

Viszont a másik két esetben az alkotó és a megrendelő is én vagyok.

Addig dolgozom egy ötleten, amíg magamnak nem felelek meg, ami egyébként furcsa módon sokszor

igen terhes tud lenni. Ha valaki tud azonosulni a gondolataimmal és az ízlésvilágommal, tetszik neki egy-egy munkám, akkor talán még meg is veszi. Ez egy teljesen szabad, önálló folyamat, amit nagyon szeretek csinálni, kezdve a

nem érő kísérletezésbe, újragondoltam a korábbi grafikai munkáimat, és új, egymásra épülő grafikai sorozatokat kezdtem létrehozni.

Aztán meg arra gondoltam, hogy a grafikák alapján dizájntermékek is születhetnének, és megcsináltam.

Van egy elképzelésem arról, hogy a vizuális művészeti ágak között van átjárhatóság és hogy az öncélú képzőművészeti létnek önmagában nincs sok értelme. művészeti alkotás megszületésétől a különböző formák és tárgyak létrehozásáig, amiken a grafikák egy újabb formát öltenek...

Valójában 2014-ben, amikor újra részt vettem a LindArt művésztelepen, fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék újra többet foglalkozni a képzőművészettel. Akkor kezdtem bele egy véget

– Lindlip, Folyoda, BringaCsillag. Mesélj róluk!

– Ezek a grafikai sorozataim elnevezései. A Lindlip név a LindArt és a Lipsum szavak összekapcsolásával jött létre. A Lind a művésztelepen készült és a sorozatban felhasznált grafika eredetére utal, míg a lip a Lipsum – latin nyelvű szövegminta, amit 7

8

Fotó: Meszelics László

Fotó: Meszelics László

a grafikusok a kész tervek előtt, a terveik bemutatásához használnak.

A Folyoda szó a grafika hátterében fellelhető elfolyásra utal. A formák és a színfoltok egymásra csúsztatásának játékában pedig régi magyar díszítőmotívumok apró részletei láthatók. A BringaCsillag sorozatban a kerékpármotívum a kedvenc hobbimból ered, a csillag a nevemre utal, miközben a csillagmotívumban benne foglaltatik egy-egy korábbi munkám töredéke is. Ez a sorozat egyfajta önarcképnek is tekinthető, ha úgy vesszük. A limitált kiadású grafikai sorozatok nagyobb része az úgynevezett giclée digitális nyomtatási technikával készül papírra, illetve

ceruzával megbolondított, keretezett, alumíniumlemezre kasírozott papírra. A grafikák kisebbik része digitális UV-nyomtatással kerül falemezre.

– A grafikáid egy része használati tárgyak formájában is életre kel, táskákat, párnákat, esernyőket láthatunk, de készülnek ruhák, cipők is.

– Van egy elképzelésem arról, hogy a vizuális művészeti ágak között van átjárhatóság és hogy az öncélú képzőművészeti létnek önmagában nincs sok értelme. A kortárs művésznek feladata, hogy vizuális tudásával, művészi tehetségével választ adjon az adott kor kérdéseire, vagy legalább szebbé,

jobbá tegye az életünket például egy használati tárgy formájában.

Az a célom, hogy olyan tárgyakat hozzak létre, amelyekben találkozik a művészet, a minőség és a használati érték.

A képzőművészeti nyomataimat limitált kiadásban, míg a dizájnmunkáimat kisebb szériákban készítem az általam elérhető legjobb alapanyagokra és technológiákkal. Alapanyagok tekintetében törekszem a környezetre kisebb terheket rovó anyaghasználatra és beszerzésre (művészi technika alkalmazása, dizájntermékek alapanyagának helyi beszerzése és gyártása, termékcsomagolás). A termékeim 9

10

11 Fotó: Meszelics László

Fotó: Meszelics László

magyarországi és horvátországi gyártásával igyekszem támogatni a helyi szakemberek munkáját, még ha ez nagyobb költséggel, ezáltal kevesebb haszonnal is jár. A folyamatban lévő munkáim mellett a további ötleteim,

színek és a formák aránya, az ingerek mennyisége és milyensége nagyban befolyásolja az emberek gondolkodását. Fiatalkoromban nekem is volt egy dark korszakom, igaz, én akkor is jókedvűnek éreztem magamat. Akkor sokan

Az a célom, hogy olyan tárgyakat hozzak létre, amelyekben találkozik a művészet, a minőség és a használati érték. terveim elsősorban szakember- és gyártásfüggők.

– Az alkotásaidon rengeteg a szín, a színes felület, a színek rétegződnek… Szereted a vidám színeket?

– Igen, nagyon fontosnak tartom a színeket. Szerintem a 12

nem értették, miért járok feketében, most én nem értem, miért jár szinte mindenki feketében, pedig nem dark...

– A LindArt művésztelep nem csak az új alkotási uttaddal köthető össze. Az első úgynevezett „lindartos” generáció tagja vagy,

valahol ott indultál el a művészeti úton…

– Úgy gondolom, hogy Gerics Ferencnél volt az indítógomb. Ő volt az, aki sokunkat – helyi fiatalokat – a 90-es évek közepétől a képzőművészet felé irányított.

Nekem akkor ő még a rajztanárom volt az általános iskolában, majd a lendvai Galéria-Múzeum igazgatója lett. Nagyon örülök és hálás vagyok neki, amiért a LindArt művésztelepeket rendszeresen megszervezte, és úgy gondolom, hogy ő Lendván kivételesen jól képviselte és menedzselte a kultúrát, elsősorban a képzőművészetet.

Körülbelül tízen voltunk, akikkel foglalkozott, és többségünk bekerült valamely művészeti középiskolába, majd később néhányunk

Fotó: Meszelics László

felsőfokú képzésbe, de időközben sokan le is morzsolódtak.

A szombathelyi Művészeti Szakközépiskola és Gimnázium grafika szakán többen tanultunk lendvaiak. Az egy nagyon jó suli volt, jó kis közösséggel, szerettem

ahhoz, hogy valaki ezen a pályán elinduljon. Én mindig nagyon sokat vártam a tanáraimtól, de azt kell hogy mondjam, a legtöbbet még mindig Szombathelyen tanultam és nem a Képzőművészeti Egyetemen, ahol egy fura buborék-

Amikor felvettek, nem hittem el, hogy bejutottam.

Amikor diploma után szakmai tudás nélkül távoztam, azt sem hittem el. azokat az éveket. Megemlíteném Masszi Ferenc középiskolai rajz- és grafikatanáromat is, akit szakmailag nagyra tartok, mindemellett imádtam az őszinte, közvetlen és laza stílusát. Egyébként azt gondolom, hogy nem feltétlenül kell művészeti középiskolába menni

ban töltöttünk el úgy öt évet, hogy amikor a diploma után kipottyantunk a piacra, életem legnagyobb pofára esését éltem meg. Röviden mondva, az élet tanított meg arra, amire évekig készültem papíron...

– Ha még egy kicsit visszatérünk, illetve maradunk a kez-

deteknél… Hogy kerültél be az egyetemre és mit emelnél még ki az egyetemi éveidből?

– Én másodjára jutottam be.

Hogy mit csináltam abban az egy évben? Akkor, ha érettségi után nem vettek fel elsőre, maradhattál ötödévesként a saját iskoládban, felvéve csak a szakmai órákat, ami nekem időpazarlásnak tűnt, vagy – amit akkor sokan választottunk – beiratkoztunk a Dekorba (Dekoratőr és Kirakatrendező Szakiskola), mely ma már más néven fut. Ez az iskola sokunknak volt olyannyira átmeneti hely, hogy amint felvették a Képzőre (Magyar Képzőművészeti Egyetem) vagy Iparra (MoholyNagy Művészeti Egyetem) azonnal mindenki le is lépett (kétéves képzés lett volna). Ez az iskola volt az 13

Fotó: Meszelics László

14

15

első nagy csalódásom, a második pedig a Képző után közvetlenül. A Képzőtől nagyon sokat vártam, sokat készültem rá, hogy oda bejussak, a Dekor mellett heti többször, esténként rajzszakkörre is jártam.

Amikor felvettek, nem hittem el, hogy bejutottam. Amikor diploma után szakmai tudás nélkül távoztam, azt sem hittem el.

Mindettől függetlenül az elméleti, nem a szakmai része az egyetemnek nagyon jó volt, kiváló elméleti órák voltak művészettörténetből, kultúrtörténetből, filozófiából..., de a kedvencem Sólymos Sándor építészettörténet órái voltak, akit a Képző legjobb tanárának, előadójának tartok ma is. Nagy hiánynak tartom azt, hogy néhány elhanyagolható, a középkori magyar művészetről szóló előadástól eltekintve nem

az oktatás a Képzőn, nem tudom, én csak a saját, akkori tapasztalataimról tudok beszélni (2001–2006).

Az első szakmai tapasztalatot a diplomámhoz választott feladattal szereztem, egy akkor még létező magyar kerékpármárka, a Magellán arculatának újratervezésével. A kerékpármárkának új logót, teljes arculatot és a kerékpároknak – a különböző célcsoportoknak megfelelően – új grafikai megjelenést kellett tervezni.

Az egyetem után több grafikai stúdióban és reklámügynökségnél dolgoztam, majd néhány év után önállósodtam és szabadúszó grafikusként elkezdtem otthonról dolgozni.

– Mondtad, hogy a BringaCsillag sorozatod egyfajta önarcképnek is tekinthető.

Miért?

Ha valaki tud azonosulni a gondolataimmal és az ízlésvilágommal, tetszik neki egy-egy munkám, akkor talán még meg is veszi. tanultunk a magyar művészetről, de a kortárs művészetről sem. Az anatómiát majdnem kihagytam, pedig ha valahol tanultam rajzolni a Képzőn belül, akkor azt Kiss Tibor anatómiaóráin sikerült, aki mindenkit kivágott az óráiról, akivel nem volt elégedett (tartósan 4-es tanulóknál már rezgett a léc...), vagy aki nem volt hajlandó bejárni az óráira, így viszonylag kisebb társaság vett részt az óráin. Talán a délelőtti rajzóráinkon is tanultunk valamit, nagyrészt egymástól. A szakmai órákról, tantervről nem szeretnék beszélni, mert nincs mit... Hogy jelenleg hogyan zajlik

16

– Furcsamód a bicikli az életem során többször visszatérő dolog volt. Az úszás mellett az egyetlen mozgási forma volt, amit hajlandó voltam jókedvvel is csinálni, nyilván átlagos szinten és ritkán, de mást még annyira sem. A diploma témája a bicikli volt, de még akkor sem tekertem. Aztán néhány év múlva – amikor már bőven harminc felett voltam – elkezdtek a kilók felfelé kúszni, és emiatt sem belül, sem kívül nem éreztem jól magamat. Valahogy adott volt, hogy a bringás pasim után tekerjek… Persze nem az ő tempójában és nem vele. Lassan, de tudato-

san, nap mint nap egyre inkább megszerettem és helyrerázódtam.

Azóta meg... így maradtam...

Akinek a kerékpározás része az életvitelének, tudja, miről beszélek, akinek meg nem, azt meg nem akarom semmiről sem meggyőzni.

Mindenkinek egy élete van, azt kezd vele, amit akar.

– Mi a véleményed a művészet társadalmi szerepéről?

Egy-egy alkotás valamiképpen az alkotó véleményét is tükrözi…

– Nem feltétlenül a véleményét, legalábbis nem tudatos értelemben véve, inkább ahogyan reagálni tud bizonyos dolgokra, ingerekre, illetve hogy az adott tudásával mit és hogyan tud mások felé megfogalmazni. A művészek elméletben hozzászólhatnának a társadalmi kérdésekhez, gyakorlatban mégsem teszik, mert nem olyan típusú emberek, nem szeretnek konfrontálódni. A provokáció egy picit más, arra okkal és ok nélkül is hajlandóak néhányan... érdekes, mert általában nem egetverően fontos témákban, csak amikben mernek pofázni. Pedig mindig lenne miről beszélni. Maradjunk annyiban, hogy a művészek többsége nem lángész, ellenben lusta, munkakerülő… Mindemellett vannak itthon is tehetséges, világszínvonalú grafikusaink, festőink és fotósaink, akikről biztosan fognak tudni még 100 év múlva is, de nem hiszem, hogy mellettük sokan lesznek azok közül, akiket most a kirakatban babusgatnak. Jó lenne, ha a művészek mögötti szakmai háttér is egy kicsit nyitottabb és befogadóbb lenne.

– Most úgy tűnik, hogy a világ, a társadalom komoly válság-

Fotó: Meszelics László

17

ban van, a járvány rányomta a bélyegét minden elemére… Hogy látod?

– A világ pont annyira nem vesz tudomást bizonyos dolgokról, mint amennyire más időkben sem.

Minden változik és semmi sem.

Pontosabban a világ megy előre, de az ember egyhelyben toporog.

Nagyon sok dolgot tanulhattunk volna a vírus által. Teljesen érthetetlen számomra, hogy sem a nagy többség, sem a felső, döntéshozó réteg nem veszi tudomásul, hogy egy közös hajón utazunk. A Titanic is elsüllyedt a dúsgazdag utasa-

18

ival együtt. A pénz és a hatalom, a józan ész hiánya és a kényelem továbbra is a legnagyobb fertő az emberiség számára.

– Középiskolás korodtól nem élsz Lendván, de hazajársz. Milyen a kapcsolatod Lendvával?

– Nálam jobban nem sok elszármazott ember kötődik Lendvához – talán még az ott élők közül sem –, de ezt nehéz megfogalmazni és megmutatni, nem is kell, zavart kelt a fejekben. Sokáig büszke kisebbségi lendvainak tartottam magamat, nem olyan rég értettem meg, hogy én már buda-

pesti vagyok. Nem így akartam, de Lendva nem igazán vett rólam tudomást. Budapesten jól érzem magamat, azzal foglalkozom, amit szeretek csinálni, van rengeteg hobbim, a napjaimat igyekszem maximálisan kitölteni. Érdekel minden, Lendvával és térségével kapcsolatos információ, de a világ is nagyon érdekes, ha többet látsz belőle. A kerékpározás által nem csak Lendva környékét ismerem sokkal jobban akár az ott élőknél is, de Szlovénia, Magyarország és Horvátország találkozása révén rengeteg új helyet is felfedeztem.

Állj meg egy pillanatra, térj be hozzánk.

Ahol nem csak a szemnek, a léleknek is öröm.

19

Bujta répa és húsos káposzta

A múltbéli téli konyha eledelei Nem tudja azt egy ház sem eltitkolni, amikor a konyhában bujta répa vagy húsos káposzta készül. Ezek jellegzetes édeskés-fanyar illata nem csak a sparhelt környékét, hanem az egész udvart, akár az utcát is bejárja. A bujta répa vend eredetű – tartják Dobronakon, de a faluban „már az öregek ideje óta” készítik, főleg disznóvágáskor. A bujta répa egyszerű és tápláló paraszti étel, alapanyaga az egyszerű kerekrépa. Sok muravidéki magyarlakta faluban inkább a savanyúkáposztás egytálétel a jellemző. A főzési fortélyokról Dobronakon Szarjas Mártával beszélgetünk a konyhájában, miközben a tűzhelyen rotyognak a hagyományos étkek.

Szolarics Nađ Klára

Vend étel – továbbfejlesztve A Muravidék sokszínűsége a gasztronómiájában is megmutatkozik, s a tájjellegű, egyszerű konyha múltból érkező impulzusai egyre inkább hatással vannak a mai konyhaművészetre, akár

20

az eredeti vagy mostanság korszerűbbnek vélt alapanyagokból kreálják újra az ételeket.

A bujta répát, „az öregek ételét” több mint száz éve készítik a Muravidéken, ennyi ideje biztosan. Sikeresen túlélt viharos évtizedeket, s ma is újra és újra az asztalra kerül. Nem csak a hagyományok éltetése miatt, hanem egyszerű, de finom íze miatt is – mondja Szarjas Márta, miközben a konyhapulton már sorakoznak a bujta répa alapanyagai: csontos hús, savanyított répa, köleskása, babérlevél, zsír, hagyma, pirospaprika. Közben mesél: valamikor régen a télvíz idején tartott disznóvágáskor Dobronakon is húsos káposztát szoktak főzni, de a nagymamája már bujta répát is készített. Majd lassan ez is egyre inkább elterjedt a faluban.

– A vend répaétel színtelen, fehér volt, rántás és pirospaprika nélkül. Csontos hússal főzték meg, de nem készült hozzá rántás.

Mi a faluban az ételt gazdagítottuk és ízesítettük, nem maradhatott ki belőle a magyar konyhára jellemző vöröshagyma és pirospaprika. Ezzel az étel piros színt és gazdagabb ízt kapott. Hogy a muravidéki szlovénos étel beszökött a konyhánkba, nem csoda,

Bujta répa 1 kg savanyúrépa 1,5 húsos sertéscsont 1,5 dl megmosott köleskása 2–4 db babérlevél 8–10 szem bors, só Rántás: 4 evőkanál sertészsír 2 evőkanál liszt 1,5 fej vöröshagyma 3 gerezd zúzott fokhagyma 1 púpos kanál pirospaprika Elkészítés: A csontokat hideg vízben feltes�szük főni, és a forrástól számítva még legalább 30 percig főzzük.

Hozzáadjuk a babérlevelet, a sót, a borsot. Míg fő a csont, leöblítjük a répát. Fél óra után a léhez hozzáadjuk a répát, majd elkészítjük a rántást.

A zsiradékból és a lisztből nem túl sötét rántást készítünk, hozzáadjuk a felaprított vöröshagymát, fokhagymát, pirospaprikát és felöntjük vízzel. A rántást sűrűre főzzük, majd besűrítjük vele a répát, s a tetejére szórjuk a köleskását. Az ételt csak gyengéden keverjük meg. A bujta répa mellé kenyeret kínálunk.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A bujta répa nem komplikált étel, de a főzéséhez idő kell. Ezért jobb, ha mindig egy nagy fazékkal készítünk belőle – ajánlja Szarjas Márta.

21

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A savanyított kerekrépát a felhasználás előtt hideg vízzel leöblítjük, majd kissé kifacsarjuk.

hiszen Dobronak három oldalról is szlovén településekkel van körülvéve, az emberek találkoztak és egymás szokásait is megismerték – meséli Márta a savanyított répa öblítése közben.

A répát és a káposztát csak egy kicsit kell átmosni, fontos, hogy megőrizze a frissességét és savanykásságát. Ma már ritka a házi répa, hiszen ez a takarmánynövény szinte eltűnt a földekről, s ha éppen valaki mégis igazi házi savanyított répát akar, akkor jobbára kénytelen a saját veteményesébe tarlórépát vetni, az őszi fagyokkal betakarítani, lereszelni és megerjeszteni.

22

Mindig nagy fazékban fő A bujta répa a frissen levágott disznó csontos húsából a legjobb, amit hajdanán hamar fel kellett használni, hiszen mélyhűtők hiányában az elődeink nem igazán tudták tartósítani, vindőbe, füstölésre nem volt alkalmas. A bujta répa kifejezés egyébként muravidéki szlovén nyelvjárásban szintén a disznóölésre utal.

Az ételhez a csontos húst hideg vízben fel kell tenni főni, hozzáadva a babérlevelet, a sót, a borsot, majd lassú forrás mellett főzni. Majd a lébe bekerül a

leöblített savanyított répa, amit annyi ideig kell főzni, amíg teljesen elkészül a rántás. Márta a rántás készítéséhez – hasonlóan, mint minden más házias ételhez – sertészsírt használ. A zsírban zsemlyebarnára pirítja a lisztet, majd hozzáad egy nagyobb fej vöröshagymát apróra vágva. A legvégén a rántásba 2–3 gerezd aprított fokhagyma és egy púpos kanál pirospaprika kerül.

– Ügyelni kell a rántás elkészítésére, a lisztet jól meg kell pirítani, s miután felengedjük vízzel, még kicsit főzni kell, hogy elveszítse a lisztes ízt. Ne siettessük, ne rontsuk el a rántást. Majd

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Dobronakon a vend eredetű ételt továbbfejlesztették: a répához pirospaprikával készített rántást adnak.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A bujta répa egyik jellegzetes hozzávalója a köleskása, amit a rántásos sűrítés után a főzelék tetejére szórnak.

23

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Egy tányér igazi disznóvágási étel a paraszti konyha ízeivel.

24

Az ízes házi konyha az idénytermékekre épül. A kerekrépa és a fejes káposzta az őszi hidegekre érnek be, így leginkább ekkor készül a bujta répa és a húsos káposzta.

Fotó: Szolarics Nađ Klára Fotó: Abraham Klaudia

Márta a felhígított rántásba rakja a savanyúkáposztát, így főzi tovább.

ezt az enyhén forrásban lévő répához adjuk és elkeverjük. Én a répára ekkor szórom rá a köleskását. Utána még egy jó 10 percet főzöm, majd elzárom a hőt az edény alatt. Ezzel el is készült a bujta répa.

– Az étel a faluban szokásosan disznóölési ebéd volt, csak kenyeret adtak mellé. Nem adtak mellé sem pecsenyét, sem hurkát, ez inkább a mai kínálat jellegzetessége – említi Márta a répa kóstolása közben. Biccent is hozzá, ami azt jelenti, hogy rendben van, nem kell semmit hozzáadni. Kóstolunk mi is: finom, kerek ízű, a csontos hús és a répa ízei szépen harmonizálnak. Közismert tény, akárcsak a káposztánál, hogy még jobb, ha a bujta répa legalább még egyszer újra van melegítve – mondja a háziasszony.

Savanyúkáposzta gazdagon 1 kg savanyúkáposzta Fél kg darált sertéshús vagy sertés- és marhahús vegyesen 2,5 dl félig főtt rizs 1 tojás 1 fej vöröshagyma pirítva 2–3 gerezd fokhagyma bors, só Rántás: 3 evőkanál zsír 2 evőkanál liszt 1 kisebb fej apróra vágott vöröshagyma 1 púpos kanál pirospaprika Elkészítés: A darált húshoz adjuk a félig megfőzött, kihűtött rizst, a pirított hagymát, a zúzott

fokhagymát, a borsot, a sót, valamint egy egész tojást. A masszát jól összedolgozzuk, majd tojásnagyságú gombócokat formázunk. Úgy számoljunk, hogy egy gombóc nagyjából egy adagnak feleljen meg. A gombócokat tálcára rakjuk.

Elkészítjük a rántást: a lisztet zsemleszínűre pirítjuk, hozzáadjuk a felaprított vöröshagymát, a pirospaprikát, majd felengedjük vízzel, nem túl hígra. Kissé főzzük, forrásig melegítjük, majd hozzáadjuk a leöblített káposztát. Ezt követően a káposztába rakjuk a húsgombócokat, az edényt megrázzuk, hogy a lé ellepje a gombócokat. A káposztát lassú tűzön, fedő alatt 1–1,5 órát főzzük.

25

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A darált húsból gombócok készülnek és a rotyogó káposztába kerülnek. Az ételt utána már nem szabad kevergetni, csak az edényt kell néha meg-megrázni.

Utána bukta, rétes, hájaskifli A bujta répa után mindig valami édes tésztaféle dukált, Mártáéknál a hagyományok szerint szilvalekvárral töltött hájaskifli készült, baranyai recept szerint.

– Az omlós kifliket lisztből és disznóhájból sütjük, nem a zsírjából. A kifli elkészítése egy nappal korábban kezdődik el, hiszen a meggyúrt tésztát egy éjjelen át pihentetni kell, majd a kifliket megformálni, kisütni.

A másik disznóvágási étel a szélesebb körben ismert húsos káposzta is, ami Mártáéknál húsgombócokkal gazdagítva kerül az asztalra. – Mivel a sertésnek sok részét frissen fel kellett használni, a szebb húsdarabok után visszamaradt darabokat ledarál-

26

ták. A masszát ízesítettük, gombócokat formáltunk belőle és a savanyúkáposztába belefőztük. A húsos savanyúkáposzta elkészítésének folyamata hasonlít a répáéhoz, azzal a különbséggel, hogy a káposztát a már felengedett, kész rántásba rakjuk bele. Addig hagyjuk benne főni, amíg elkészítjük a húsgombócokat. Így nem veszítünk időt – mondja Márta, miközben folytatódik az „élőkonyhás bemutató”. – A darált húsból kisebb, ovális gombócokat formálunk, majd a rotyogó káposztába rakjuk. Egyet rázunk az edényen, majd hagyjuk az ételt 1–1,5 órán át lassú tűzön főni. A gombócos káposztát kenyérrel fogyasztjuk, utána szintén buktát, rétest, hájaskiflit szoktunk kínálni. És kínálok ma is, hiszen nagyon szeretem a régi idők ételeit készíteni, kedveli Andrea lányom

és Laci fiam is, sőt, most már az ő családjuk is. Remélem, hogy majd főzik is, szeretném, ha a magyaros, házi ételek sokáig fennmaradnának – mondja vendéglátónk. Amint azt háziasszonyunk már mondta, ő nem az újfajta ételek kedvelője, inkább a régi receptek alapján főz.

– Ilyenkor a szemem előtt, képzeletben ott látom nagymamát és mamit, ahogy állnak a sparheltnél, ahogy főznek, sütnek, kóstolnak, megbeszélik a konyhai titkokat. Akkor érzem a ház melegét, az illatok emlékeket idéznek fel, visszahozzák a múltbeli történeteket, képeket.

Egy biztos: a húsgombócos káposzta és a bujta répa árulkodó illatával, hagyományos ízvilágával valódi téli disznóvágási étel, ami több generáció sparheltjétől sparheltjéig, asztaltól asztalig fennmaradt napjainkig.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A bujta répa és a káposzta utáni desszertként szokás szerint szilvalekváros hájaskifli készült.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Márta a hajdani idők eledeleinek, a hagyományos ízeknek a tisztelője, így a répa és a káposzta sokszor kerül az asztalukra.

27

A béles

Az egyszerűségében rejlik a titok Béles, azaz töltelékkel bélelt tészta. Nem csak a neve beszédes, az illata, az íze is mesél. Eleink étkei közül az egyik, amely igazán visszaadja a paraszti konyha ízvilágát.

A kevés hozzávalóból készülő sütemény édesen és sósan is finom. A répával töltött pedig ma már igazi kuriózum. A béles egykor ünnepi süteménynek számított, az év egy adott napján volt szokás sütni: mindenszentekkor. Habár már alig akad ház, ahol egyáltanán tudják, mi is az a béles, Goricskón még akadnak, akik sütik és él ez a hagyomány.

Abraham Klaudia Az idősekkel együtt öregedett ki a béles is a vidéki konyhaművészetből. A receptjét ma már az elfeledett paraszti ételek listáján kell keresnünk. Ha egyáltalán megtaláljuk az eredetit! A Muravidéken, Goricskón a magyar és a szlovén falvakban elvétve ugyan, de azért sütik még. Az Őrségben is ismerték egykor, „mindszentbélesnek”, vagy „mindszentgaboncának”, illetve „szemmártonygaboncának” hívták az öregek. Ma már ott is talán csak a szépkorúak emlékeznek az eredeti

28

tésztájára és benne a kerekrépa ízére. Habár Magyarország egyes részein – például Észak-Magyarországon és az Alföldön – ismerik ezt az egyszerű, laktató süteményt, idővel a receptek és a tészták elnevezései teljesen összekeveredtek, egybeolvadtak. Béles néven különböző variációkat találhatunk szakácskönyvekben és az interneten, ezért könnyen előfordulhat, hogy amikor kisül a süteményünk, béles helyett lepényt vagy rétest kaptunk. A legmegbízhatóbb éppen ezért az, ha azokhoz fordulunk, akik még sütik az eredetit és őrzik anyáik, nagyanyáik gasztronómiai hagyatékát.

A hagyományos béles A hagyományos, eredeti béles titka az egyszerűségében rejlik, a kamrában fellelhető alaphozzávalókból készül. A tésztája lapos, még élesztő sem kell bele. Erről már a domonkosfai Sebők Irén mesél, aki a tradíció szerint minden november elsején bélest süt a családjának. – A béles napja november 1., de én nem csak ezen a napon készítek.

11-ére, Márton-napra is szoktam sütni, és évközben is, ha a családban valaki megkívánja – mondja

mosolyogva kedves vendéglátónk.

– Ahogy én emlékszem, anyám, nagyanyám is ezen a napon sütöttek bélest. Ez volt a szokás. Emlékszem, miután megsütötték a répás bélest, nagyobb kockákra metélték, aztán cukros tejjel meglocsolták, hogy teljesen felpuhuljon a tésztája.

Ezután betették a „redlibe”, azaz a sütőbe, és amikor este hazajöttünk a temetőből, akkor ez volt a vacsoránk. Tejes, édes béles. Én már nem szoktam locsolni, mi így szeretjük, ahogy megsül.

A meleg konyhában már tálakban sorakoznak az előkészített hozzávalók. Irén gyakorlott szakács, most egy jó nagy adagot készít. – Két kiló liszt, két tojás, két kanál fagyott zsír, körülbelül egy liter langyos tej és só. Ennyiből áll a tészta. Van, aki vízzel gyúrja, én tejjel, nekem ez vált be az évek során. Ennél a tésztánál megtehetjük, hogy víz helyett tejet használunk, de a rétesnél például nem, hiszen akkor nem fog nyúlni – árul el egy praktikát, majd hozzálát a dagasztáshoz. Kitartó munka következik.

Amikor a tészta felülete szép sima és elválik az edény falától, Irén a gyúródeszkára teszi. Öt egyforma részre vágja, majd egy konyharuhával letakarja. – Mivel a béles élesztő nélkül készül, a tésztáját nem kell

29

Fotó: Abraham Klaudia

A béles tésztáját Irén deszkára borítja, és ott még egyszer jól átgyúrja.

Fotó: Abraham Klaudia

A béles formás cipói egy konyharuhával letakarva csak addig pihennek, amíg Irén elkészíti a tölteléket.

keleszteni, csak éppen addig pihentetjük, amíg a tölteléknek valót elkészítjük – mondja, majd három tölteléket igazít el. – A papa a répást szereti, a lányunk és a vejünk a tökös-mákost, az unokák az almást. Így egy picivel több a munka, de ha már készítek, akkor legyen mindenkinek a kedvére – teszi hozzá mosolyogva.

A répás, az almás és a tökös mellett általában túrós bélest szokás még készíteni, de akadnak, akik kását, szilvalekvárt, krumplit, káposztát, mákot tesznek bele. Az idősebb nemzedéknél máig kedvelt a sós, borsos, úgy általában a nem édes ízesítés. A béles tehát pont olyan változatosan tölthető, mint a rétes, de mégis teljesen más desszert.

A tölteléknek való kerekrépát Irén már előző nap lereszelte, megsózta, majd egy éjszakáig állni 30

hagyta, hogy levet eresszen. Ettől illatozik az egész konyha. Reggel kifacsarta és házi disznózsíron megdinsztelte. Most már csak cukor kerül rá. Ha a sárgásabb húsú csutrirépából készít tölteléket, akkor nem is kell plusz cukor, mivel az önmagában édesebb. Egyébként amikor sok a répa a háznál, akkor a család savanyítani is szokott, abból készül aztán a bujta répa télen.

Egy részét viszont csak lereszelve a fagyasztóba szokták tenni, így év közben máskor is készülhet béles.

Miközben a töltelékek elkészülnek, a tészta is készen áll a nyújtásra. Irén az első bucit sodrófával a tepsi méretének duplájára nyújtja, alig néhány milliméter vastagságúra. Óvatosan belehelyezi a sütőpapírral bélelt tepsibe, megrakja a felét répával, majd ráhajtva betakarja a tészta másik felével. Kicsit lenyom-

kodja a széleket. – Most a tetejét meg lehet kenni kevés tejjel, aztán meg kell böködni, hogy miközben sül a tészta, a gőz ki tudjon szökni.

Mehet is az egész a sütőbe húsz percre 180 fokon – magyarázza, és iparkodva nekilát a következőnek.

Ugyanazzal a procedúrával elkészül a tökös-mákos, majd az almás is.

Aztán 20 perc alatt kisül az első béles.

Az aranybarna foltokkal tarkított tészta illata azonnal átkúszik a konyhából a ház más helyiségeibe is. A papa orrát is megcsiklandozza, aki erre a konyhába siet, csak érdeklődni, hogy mikor lehet már kóstolni. „Még egy kicsit várni kell” – inti a mama, és huncutul letakarja egy konyharuhával a frissen kisült forró tésztát. Ezután a következőt teszi a sütőbe, az almást, majd a tökösmákost. Aztán újabb répás és egy

Fotó: Abraham Klaudia

Fotó: Abraham Klaudia

A tésztát a tepsi kétszeresére kell nyújtani.

A lereszelt, kinyomkodott répát cukorral ízesítjük, és már mehet is a tésztára.

31

Fotó: Abraham Klaudia

Irén a répatöltelékkel megrakott tésztát a másik felével betakarja.

32

Fotó: Abraham Klaudia

A még langyos süteményt Irén szabályos kockákra vágja, ahogy az édesanyja is szokta.

újabb tökös készül el. A sorjában kisült bélesek pedig néhány percig pihennek. A papa újra megjelenik a konyhaajtóban, és most már sikerrel jár. Ahogy Irén az édesanyjától látta, egy deszkára csúsztatja és szép egyforma kockákra felvágja a süteményt, s jöhet a kóstolás. A papa az első tesztelő, az elégedett mosoly az arcán kellő dicséret a háziasszonynak.

Az édes répa jellegzetes, enyhén kesernyés íze remekül harmonizál a tésztával. Egyszerűségében nagyszerű, ahogy a vidéki konyha általában. Állítólag a bélest régen tepsi nélkül, a kemence fenekén, esetleg káposztalevélre fektetve sütötték. Ez további ízeket adott az ételnek. Irén a villanysütőben is remek süteményt készített, a család biztosan elégedett, hiszen a mama receptjének nincs párja!

Répás béles (2 nagy tepsire): 1 kg liszt, 1 tojás, 1 evőkanál fagyott zsír, só, kb. fél liter langyos tej Töltelék: 1 kerekrépa, cukor ízlés szerint Elkészítés: Legelőször készítjük el a répát.

A friss kerekrépát reszeljük le, sózzuk meg, majd hagyjuk állni.

Miután a levét kieresztette, alaposan nyomkodjuk ki, ezután disznózsíron dinszteljük meg. Hagyjuk kihűlni. A tészta hozzávalóit egy nagy tálban alaposan gyúrjuk össze, langyos tej hozzáadásával könnyíthetünk az állagán. Addig gyúrjuk, amíg

a tészta el nem válik az edény falától. Ekkor deszkára borítjuk, konyharuhával letakarva néhány percig pihentethetjük. Most cukrozzuk meg a répát ízlés szerint, és akár készítsünk almás, tökös vagy túrós tölteléket is, ahogy a réteshez szoktuk. A tésztánkat vágjuk kettő, ha kisebb a tepsi, három részre.

Nyújtsuk ki három-négy milliméter vastagságúra, a tepsi hosszának duplájára. Tegyük a tésztát a sütőpapírral bélelt tepsibe, rakjuk meg a töltelékkel, a tészta másik felével pedig takarjuk be. A tetejét kenjük meg kevés tejjel, majd böködjük meg. A béles mehet a sütőbe, 180 fokon 20 perc alatt sül meg.

Miután megsült, konyharuhával letakarva pihentessük még néhány percig, mielőtt megvágnánk.

33

Fotó: Abraham Klaudia

A béles, a paraszti konyha ünnepi süteménye se nem lepény, se nem rétes. A kettő között van valahol.

Irén a háromféle töltelékkel a család minden tagjára gondolt.

34

35

Jesenović Kristijan és Škrilec Peter tájfotósok

Mester és tanítványa Egy vér, ugyanaz a szakma, közös hobbi. Nagybáty és unokaöcs, gépészet, fotózás.

Jesenovič Kristijan és Škrilec Peter, a lendvai Foto-Video Klub tagjai, a tekintélyes Artist FIAP cím birtokosai, több díj tulajdonosai. Interjúnkban a tandem lencsevégre kapott történeteiről beszélgettünk. Régi ismeretségünk okán természetes volt, hogy tegeződünk.

Farkas Brigita – Hogyan kezdődött a fotózással kapcsolatos történeted?

Milyen indíttatásból kezdtél el fényképezni?

Jesenović Kristijan: – Gyerekkorom óta lenyűgöz a fotózás, valójában mindig is többé-kevésbé komolyan foglalkoztam vele. Közel tizenöt éve pedig eldöntöttem, hogy aktívabban szeretném űzni a hobbimat, hiszen egyre jobban érdekelt a dolog. Lassan tisztázódott bennem az is, hogy mely motívumok vonzanak és hogy milyen irányban szeretném vezetni a szenvedélyemet. Egy időben elkezdtem a fényképezőgépek és a hozzávaló 36

kiegészítők iránt kutatni, különféle fényképezési és utómunkálati technikák, illetve módszerek iránt érdeklődni... Škrilec Peter: – Gyerekkorom óta vonz a fényképezés, igaz, a kezdetekben inkább csak játék formájában. A fotózással 11 éves koromban kezdtem komolyabban foglalkozni, amikor a szüleim a családnak vásároltak egy profes�szionális fényképezőgépet, amelyet én gyorsan „lenyúltam” és elkezdtem használni a saját fotóim elkészítésére.

– Emlékszel az első fényképezőgépedre?

Kristijan: – Igen, az első gépemre nagyon jól emlékszem, egy Sony DSC H5 kamera volt. Nem őriztem meg emlékül – ahogy bővült a fényképezéssel kapcsolatos tudásom, a fényképezőgépeket és egyéb eszközöket is lecseréltem.

Peter: – Persze, mivel még megvan: egy Sony digitális fényképezőgép volt 1,5 centis átmérőjű képernyővel. Sajnos már nem működik, mert eltört az elemtartó fedele és a memóriakártyáját sem támogatják már a mai számítógépek.

– Hol, illetve kitől tanultad a fényképezési technikákat?

Kristijan: – Főleg autodidakta módon tanultam a mesterséget.

Mindent, amit ma a fotózásról tudok, hazai, illetve külföldi szakkönyvekből és folyóiratokból, valamint YouTube-videókból sajátítottam el.

Peter: – Sokat tanultam Kristijan nagybátyámtól, aki szakkönyvekkel is ellátott, amelyekből megismerkedtem a technikai alapokkal. Igen, mondhatnám, hogy leginkább tőle, hiszen már a fotózásaim előtt is sokat figyeltem őt, amikor dolgozott.

– Minden fotósnak más-más ragadja meg a fantáziáját? Mely motívumok lettek nálad a meghatározók?

Kristijan:: – Nem sok motívum érdekel, leginkább a tájfotózás izgat. Időnként talán még készítek portrékat, de mást nemigen. Nincs különösebb oka annak, miért pont a tájfotózás. Valószínűleg a természet és az állatok iránti szeretetből fakad, amely már gyermekkorom óta kísér.

Peter: – Szeretek tájat fotózni. Ezzel is kezdtem és valahogy meg is találtam benne magam.

Szeretem a természetet, szerintem ennek van köze hozzá.

– Hogyan készülsz a fotózásra? Mi kell ahhoz, hogy egy jó fotó elkészüljön? Valójában mi is az a „jó felvétel”?

Kristijan: – Nyilvánvaló, hogy a „jó felvétel” kifejezés alatt mindenki mást ért, de számomra csak az számít jó felvételnek, amely elsősorban minden technikai szabálynak megfelel és (legalább) kiváló minőségű, nem utolsó sorban pedig a motívum kiválasztása is nagy szerepet játszik. Nem

Fotó: Meszelics László

37 Jesenović Kristijan és Škrilec Peter

Fotó: Jesenović Kristijan Crete Senesi (Toszkána), 2019

tudok egyetérteni azzal sem, hogy szinte minden téma jó motívum lehet egy nagyszerű fotó elkészítéséhez – vagy más szóval, hogy minden dologban, amit magunk körül látunk, találhatunk egy jó motívumot, ami aztán egy jó felvételt eredményez.

Szerintem egy jó fotó elkészítéséhez alaposan fel kell készülni. Én mindig törekszem kellőképpen felkészíteni magam a fotózásra.

Ezt elsősorban akkor teszem, ha számomra ismeretlen helyekre kirándulok vagy utazom, és ahol fotózni szeretnék. Ilyenkor mindig tájékozódom a környék természeti adottságairól, ismert és kevésbé ismert fotópontokról, a már ott járt fotósok tapasztalatairól, az időjárási viszonyokról, a napkelte és a napnyugta időpontjairól és még 38

sok másról. Mivel egy fotó minősége nagyban függ a fényviszonyoktól, sokszor nincs idő a helyszínen improvizálni, hiszen megtörténhet, hogy egy jó fotó elkészítésére csak néhány tíz perc áll rendelkezésedre

tek a legjobb felvételeim. Nehéz leírni, mit is jelent egy jó felvétel.

Lehet, hogy egy olyan kép, amely technikailag nem is a legjobb, de neked mint fotósnak nagyon sokat jelent, mert megdolgoztál érte és

Bár a fotózással csak amatőrként foglalkozom, a hozzáállásom messze van ettől: a hobbimat nagyon komolyan veszem.

(Jesenović Kristijan) – és ha ezt elbabrálod, a jó fotóból nem lesz semmi.

Peter: – Elég sokat szoktam tervezni, de sajnos a valóságban néha még a nagyon jól kidolgozott terv ellenére is különféle tényezők miatt nem sikerül jó felvételt csinálnom. Viszont sokszor megtörtént velem, hogy egészen váratlanul, érdekes körülmények között készül-

úgy sikerült, ahogy szeretted volna.

– Mennyire fontos az utómunka a fotóidon? Mennyit dolgozol rajtuk a felvétel után?

Kristijan: – Számomra az utómunka ugyanolyan fontos, mint a fotózási folyamat összes többi szakasza. Ez nem azt jelenti, hogy a fényképeimet annyira feldolgozom, hogy azok már nem

Fotó: Jesenović Kristijan Oia (Santorini), 2018

hasonlítanak az eredetire, de mindenképpen sok időt szánok rájuk, miután elkészítettem őket. Ugyanis többször csak néhány Photoshopjavítás mutatja meg a fényképen azt, ami valójában látható volt szabad szemmel. Tehát a fotókhoz nem adok hozzá semmit, hanem csak „kihúzom” belőlük azt, amit a kamera mindenképp észlelt és rögzített, de első látásra nem mutat meg, például bizonyos színek, fények intenzitása.

Peter: – Mivel nyers formátumban fotózom, a lefényképezett fotóim szín és kontraszt nélküliek.

Egy bizonyos program segítségével ezeket „felszínre hozom”, és utána a fénykép motívumai úgy néznek ki, mint ahogy azokat a saját szememmel láttam. Ugyanis egyetlen készülék sem képes olyan színeket

és kontrasztokat látni, mint az emberi szem.

– Gondolkodtál már azon, hogy professzionálisan foglalkoznál a fotózással? Szerinted ebből meg lehetne élni?

Kristijan: – Őszintén szólva már gondolkodtam rajta, de szerintem a „most” nem a legjobb idő erre. Mégsem zárom ki a jövőmből ezt a lehetőséget. Igen, szerintem a fotózás jó bevételi forrás lehet.

Peter: – Igen, még a gimnáziumba való beiratkozásom előtt.

Véleményem szerint nálunk profi fotózásból nagyon nehéz megélni, illetve csak azoknak sikerül, akik esküvői vagy műtermi fotózással foglalkoznak.

– Hogyan viszonyulsz a díjakhoz? Véleményed szerint melyik a legnagyobb sikered?

Kristijan: – Mivel olyasvalaki vagyok, aki nem foglalkozik hivatásos fotózással, a díjak nagyon sokat jelentenek. Rengeteg erőfeszítést, tudást és időt fektettem abba, hogy megkapjam ezeket, ezért jó érzés tudni, hogy a befektetett energia és idő nem volt hiábavaló. És bár a fotózással csak amatőrként foglalkozom, a hozzáállásom messze van ettől: a hobbimat nagyon komolyan veszem. Amit a sikereim közül talán kiemelnék: néhány ismert és nemzetközileg elismert folyóiratban (például az amerikai Photography Masterclass magazinban) megjelentek a képeim, számos alkalommal díjazták a képeimet digitális magazinokban (például 500 px Editor’s Choise). Díjat kaptam a nemzetközi drónos fotók kiállításán (Drone Awards 2019), a World’s 39

Fotó: Jesenović Kristijan Dráva (Horvátország), 2019

40

Fotó: Jesenović Kristijan Lanzarote (Spanyolország), 2021

Fotó: Jesenović Kristijan Provence (Franciaország), 2021

best photographers and artists nevű platformon és még sok más helyen is.

Peter: – Tisztelem a díjakat, hiszen megkapni ezeket annyit jelent, hogy rajtam kívül más is valami szépet lát a fotóimban. A legnagyobb sikeremként természetesen azt emelném ki, hogy megkaptam a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség AFIAP címét és a Kazahsztán Fotószalonon a kategória legjobb fényképének járó aranyérmet.

– Minden fotósnak megvan a kedvenc saját fényképe... Melyik képe(i)det emelnéd ki?

Kristijan: – Külön kiemelném a Good Morning sLOVEnia című képemet. Talán azért is, mert 2019-ben megjelent a National Geographic című magazin online

kiadásában. A fénykép Škofja Loka környékén készült. Őszintén szólva nem hordoz különösebb üzenetet, de mégis valamilyen különleges energia árad belőle, ezért nagyon közel áll a szívemhez. A

mivel ezek az első komoly fotós kirándulásomon készültek.

– Kik azok a személyek, akik jelentősen hatottak a munkádra?

Van esetleg példaképed a híres, illetve ismert fotósok között?

Tisztelem a díjakat, hiszen megkapni ezeket annyit jelent, hogy rajtam kívül más is valami szépet lát a fotóimban. (Škrilec Peter)

szakma is felfigyelt rá, hiszen sok díjat kaptam érte. Nem számítottam rá, hogy ekkora visszhangja lesz.

Peter: – Talán kiemelném az első „profibb” fotómat, amely Bosznia–Hercegovinában készült a Kravica-vízesésről. Utána pedig talán a 2017-ben Morvaországban készült fotóim zömét említeném,

Kristijan: – Igen, Max Rive holland tájfotós. A munkája és a stílusa teljesen megegyezik azzal, amit én magam mindig is szerettem volna követni.

Peter: – A legnagyobb hatással Kristijan nagybátyám volt rám. Ezenkívül van néhány fotós, akiket követek és a világ legjobbjainak tartom őket, például Daniel 41

Fotó: Škrilec Peter Podere Belvedere (Toszkána), 2019

Korzhonov, Marco Grassi, Scott Kelby, Marc Adamus...

– Egyre több fotós próbál szerencsét a légi fényképezés területén. Mi a véleményed a drónfotózásról?

Kristijan: – A drónnal történő fotózás új távlatokat nyit a fényké-

denki számára. Már első pillantásra különlegesnek bizonyulnak, hiszen nagy földrajzi területet tudnak egyszerre lefedni, ugyanakkor rendkívül attraktívak, ezenkívül meg számos területen hasznosak is.

Peter: – Véleményem szerint a drónokkal fotózás nagyszerű és

Egyetlen készülék sem képes olyan színeket és kontrasztokat látni, mint az emberi szem. (Škrilec Peter)

pezés területén. Vettem is magamnak egyet, és be kell vallanom, hogy nagyon szeretek vele fotózni.

Igaz, hogy a drónnal készült fotó minősége gyengébb, mint a fényképezőgéppel készített fotóé, de az általuk nyújtott egyedi perspektíva miatt mégis nagyon vonzó min-

42

érdekes dolog, hiszen teljesen más szemszögből láthatjuk a világot.

– Hogyan látod a jövődet? Itt a fotózásra gondolok – mik a céljaid, hosszú távú terveid e téren?

Kristijan: – Nincs konkrét célom. Folyamatosan tűzök ki általában kisebb célokat magam elé:

ilyen például utazások tervezése olyan helyekre, ahol még szívesen fotóznék. Izland a következő a listámon.

Peter: – Valamilyen különleges célom nincs. Szeretném, ha az emberek szívesen megnéznék a fényképeimet és valami szépet látnának bennük. Szeretném, hogy úgy lássák a fotóimat, ahogy én a világot látom az objektíven keresztül.

– Volt esetleg valami vicces vagy érdekes élményed, amit elmesélnél?

Kristijan: – Sokszor megtörtént velem néhány „apróság”, ami abban a pillanatban nem volt épp kellemes. Például egy mexikói utazásom során a légitársaság nem találta meg mindjárt a poggyászomat, a fotósfelszerelésemmel

Fotó: Škrilec Peter Geroldsee (Németország), 2019

együtt. Amikor végre rendeződött a dolog, akkor meg kiderült, hogy a Rio Lagartos Természetvédelmi Területet, ahova fotózni indultam, egyetlen helybeli sem ismeri.

Bangkokban pedig mindössze három napom volt a híres látnivalók fényképezésére, hiszen az ottlétem idején az akkori amerikai elnök, Obama látogatása folyt, és a hatóság betiltotta a fényképezést.

Kubában a helyiek valahogy nem rajongtak a hobbim iránt, illetve pénzt kértek minden útbaigazításért. Isztambulban meg épp ellenkezőleg történt, az emberek kedvesen felajánlották a segítségüket. Provence-ban a levendulamezőket birtokló gazdák nem szeretik a fotósokat és elkergettek bennünket a mezőikről. A gyönyörű vulkáni tájjal rendelkező Kanári-szigeteken

gyakran a változó időjárásnak voltam kitéve, Santorini szigetén pedig a helyiek rendkívül óvják a házaikat és nem engedik ezeket fotózni. Tehát minden ország és annak népe egyedi, így minden fényképezési élményem is más és más.

Peter: – Soha nem gondoltam volna, hogy bizonyos helyeken az emberek egy kicsit másképp néznek majd rád, ha profi fényképezőgép lóg a nyakad körül. Észrevettem, hogy a turisták általában a „fényképezőgépes” személyeket kérik meg, hogy a telefonjukkal fotózzák le őket. Úgy látszik, valahogy jobban megbíznak bennük, mint a többi turistában.

– És a végére valamilyen jótanács a kezdő fotósok számára?

Kristijan: – Akinek nincs türelme várakozni, aki nem szeret túl korán kelni és aki nem kitartó minden időjárási körülmény között, annak a tájképfotózás nem a legjobb választás. A jó tájképfotó érdekében ugyanis gyakran hajnali négykor kell felkelni, alacsony hőmérsékleten fagyoskodni, többször órákig is várni, hogy megtörténjen a jó felvétel. Néha le kell feküdni a földre, néha eláraszt a víz, néha üldöznek a nemzeti park őrei, és van, amikor a méhek csípnek…

Ráadásul még a „gyötrelmes” körülményeket legyőzve is fennáll annak a lehetősége, hogy egyetlen fénykép sem felel meg az elvárásaidnak.

Peter: – A dolgok nem történnek meg egyik napról a másikra, a jó fotós is az idővel születik meg.

43

Fotó: Škrilec Peter 30 másodperc Amszterdamból, 2018

44

Fotó: Škrilec Peter Arany napnyugta (Lendva-hegy), 2021

100 éve született Gábor Zoltán

A festészet egy mágikus cselekedet...

Gábor Zoltán (1922–2010) lendvai származású festőművész művészete szimbolikus, de megmaradt a realizmus talaján. Festményein egyszerre van jelen a groteszk és a jelképeiben feloldódó szabadságvágy, a teljességre való törekvés és a fragmentumszerű motívumok. Gondolataiban ragaszkodott a szülőföldjéhez, a magyar nyelvhez, de egyben világpolgárrá is vált.

Szabadságvágya és gondolatainak a mélysége, a szakma szeretete miatt, ha élne, örülne az Európai Unió adta lehetőségeknek is.

Gábor Zoltán 1922-ben született Lendván. A polgári iskolába is Lendván járt, majd 1939–1940 között a zágrábi iparművészeti középiskolában tanult, azt követően 1941-ben a budapesti iparművészeti középiskola diákja volt. 1945 és 1951 között Zágrábban a Képzőművészeti Akadémia hallgatója volt, ahol oklevelet is szerzett. A zágrábi Női Tanítóképző Gimnáziumban kezdte meg tanári pályáját.

Az első csalódásai is itt érték

Fotó: Meszelics László

Zágorec-Csuka Judit

Gábor Zoltán 45

mint festőművészt és grafikust, elsősorban azért, mert igen nehéz volt művészként megélnie. 1953ban franciaországi körutat tett, többek közt Lascaux-ban megcsodálta a paleolit barlangfestészetet, s ennek a művészettörténeti korszaknak a rajongójává vált. Gábor Zoltán az útleírásaiban – amelyekhez Franciaországban szerezte az élményeit – filozófiatörténeti és művészettörténeti rálátást nyújt az olvasók számára azokról a helyekről, ahol járt, valamint arról a korról, amikor a műalkotások keletkeztek. Útleírásaiban, például A postagalamb (1982) és az Elmondom (1995) esszéköteteiből, valamint a Keserédes emlékek (2010) című önéletírásából kiviláglik művészettörténeti és művelődéstörténeti műveltsége is, amely meghatározó az önéletírásában is, hiszen nemcsak adatokat és tényeket közöl, hanem egyfajta művészi gondolkodásmódot is prezentál.

1954-ben Bécsbe emigrált, de hamarosan visszatért Zágrábba. 1957-ben ismerkedett meg Sinkó Ervin íróval, aki a Napred kiadónál szerzett neki állást, itt könyvborítókat tervezett. 1959 és 1962 között a zágrábi Állami Bábszínháznál is dolgozott mint díszlettervező. 1962 és 1966 között a Horvát Képzőművészeti Egyesület főtitkára lett, így hazai és külföldi művészekkel is módja volt megismerkedni. Kiépítette a kapcsolatait magyarországi művészekkel, elsősorban Varga Imre szobrásszal és Országh Lili festőművésszel. 1953 és 1988 között a vrabčei, Zágráb melletti Elmegyógyintézeti Klinika tudo-

46

Versailles-ban 1953-ban.

mányos munkatársaként képzőművészeti terápiával foglalkozott.

Közben tartotta a kapcsolatot a szülőföld művészeivel, barátaival.

Tagja volt a Horvát Képzőművészek Egyesületének és alapító tagja a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaságnak, valamint az Ady Endre Kultúrkörnek és a Szlovéniai Magyar Írócsoportnak. Mind a négy szervezetben tisztelték és

becsülték. 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává fogadta. Neve nemzetközileg ismert a horvát, a szlovén és a magyar kultúrában. 1973-tól rendszeresen járt a Lendvai Nemzetközi Művésztelepre. Barátait is többnyire a művészszférából választotta, erősen kötődött a muravidéki magyar és szlovén művészekhez. Gábor Zoltán 2010-ben halt meg Zágrábban.

Önarckép; 1941.

47

Alkotás közben Marácon a Batthyány-kastélyt Lendván.

1958 és 1960 között bontották le. A helyén a templomhajó építésébe kezdtek, amelyet 1962-ben fejeztek be.

A lendvai művésztelepen Gálics István, Pandur Ludvig és Király Ferenc társaságában.

48

Feleségem szülőháza – Tüskeszer 125.; olaj, vászon, 1966–67.

49

Gábor Zoltán mint ember és mint művész Gábor Zoltán visszavonultan és magába zárkózottan élte idős éveit, de még mindig alkotott, festett és írt. Talán ez volt az az erő, amely életben tartotta. Hogy mit is akart ezzel elérni, megtudhatjuk az önéletírásából: „De miért is festünk, miért csináljuk mindezt, kérdezem önmagamtól.

Mit jelenthet e tett, a mérhetetlen univerzumban? Se nem jót, se nem rosszat, azaz semmit – és mégis csináljuk. Az, aki fest, az talán azért teszi, mert valami erősebb erő sugallja neki, hogy azt tennie kell.” És mi ez a sugallat?

50

Fotó: kamra.si

AElveszített 18. században játékok először – említett petánci Schwarz Batthyány-kastély Józsi barátomra emlékezve; a mai formájában. olaj, vászon, 1963–65.

„A tehetsége, amelynek a tényezőivel Isten munkálkodik. Miért teszi: önmagáért, a családjáért, a népéért, a hazájáért? Önmagáért azért, mert ez a küldetése, a családjáért, mert ők segítik ezen az úton végigmenni, a népéért, mert van hungarus tudata és identitása, és a hazájáért, mert Zágráb befogadta és ott kapott lehetőségeket a művészi kibontakozásra. És Lendváért, mert szülőföldje” – vallotta.

Gábor Zoltán festőművészt személyesen is ismertem, magas műveltségű értelmiségi művésznek ismertem meg, aki szerénynek és érdeklődő természetűnek tűnt.

Olyan festőművész és író számomra, aki több országban szerezte

meg a műveltségét (Budapest, Zágráb, Bécs, Párizs), aki gondolkodásában erősen kötődött a gyökereihez, a szülővárosához, Lendvához, de európai rálátású és gondolkodású művész is volt, aki messzire látott és a látottak mögött értette az összefüggéseket, amelyeket színekben és gondolatokban fejezett ki.

Könyvei, esszéi, karcolatai Gábor Zoltán több évtizedes zágrábi léte ellenére is kitűnően beszélte az anyanyelvét és írt magyar nyelven (Postagalamb,

Eltaposott virág; olaj, vászon, 1988–89.

51

Négy évszak – Tavasz – Szlávok.

1982; Ápisz nyomán, 1990; Tragom Apisa, 1993; Elmondom, 1995; Kazivanja, 1998; Keserédes emlékek, 2010; Gorke uspomene, 2010). Műveit magyar és horvát nyelven publikálta. Önéletírása, mely valójában a művész önfeltáró lélekelemzése, a vallomásszerű írásmód alapján a szépirodalmi műfaj legjobbjai közé tartozik.

Keserédes emlékek című önéletírása, melynek kiadását sajnos nem élte meg, így rendkívül figyelemre méltó önéletrajzi mű. Miért? Véleményem szerint egy nép történetét a következő tényezők szabják meg: a hely, ahol él, és azok a kö-

52

rülmények, amelyek között élnie kell, valamint a népben rejlő erők és tulajdonságok, a népet vezető szellemi-erkölcsi értékek, az eszmék, amelyek eltöltik a közösség lelkét. Mindez Gábor Zoltán szülőföldszeretetére és zágrábi életére is érvényes volt. Élete „keserédes” volt, de beteljesült a küldetése.

Emlékezete a 21. században Gábor Zoltán festőművész azt vallotta, hogy „A festészet egy mágikus cselekedet, amely-

nek segítségével enyhíthetjük félelmeinket.” A halála elragadta a félelmeit, de megmaradtak a festményei, amelyek főleg Lendván, Muraszombatban, a Muravidék más helyein, Szlovéniában, Magyarországon, Zágrábban és Horvátország-szerte, Londonban, valamint más kontinenseken is megtalálhatók a galériákban és a magángyűjteményekben. Gábor Zoltán freskói és festményei Lendva jelentős intézményeit díszítik több évtizede. A Négy évszak című történeti freskóciklus a volt községháza üléstermében, a freskók megfestett mása a várga-

Múlt a jelenben; olaj, vászon, 1999.

Lendvai vár; olaj, vászon, 1994.

53

Köd; olaj, vászon, 1991.

lériában, valamint a Harc 1603 című freskója a Lipa szállodában látható. Életműve megáll az időben. Magányos művész, érzékeny, kivételes lélek és egyén volt. Ő valóban az volt, akinek gondolta magát. Festményei tükörképei annak a kornak, amelynek élethelyzetei, eseményei, kulturális vetületei 90 év távlatából megterhelőnek tűnnek. Ezt igazolják festményei és szépirodalmi alkotásai.

Megtalálta a hangját és küldetését Gábor Zoltán élete és sorsa összefonódott a horvát–magyar–szlovén kultúrával és 54

képzőművészettel, munkássága a multikulturalitás pozitív megnyilvánulása, a hármas kultúrkör felvállalása. Megtalálta a hangját: tiszta formák megszerkesztése, fókuszba helyezése, precíz szimbólumrendszer, klasszikus műveltség.

Figuratív ábrázolással foglalkozó művész volt, aki a 19. század nagy tájkép- és portréfestőit követte.

Történelemszemléletére hatott a Feszty-körkép és annak realisztikus tematikája, később ezt továbbvitte Lendva történeti freskóiban is, amelyekben szülővárosa történelmét elevenítette meg. Állandó témái voltak a túlbürokratizált világ és a közöny ellentmondásai, amiket enyhe pesszimizmussal, néha groteszk látásmóddal ábrá-

zolt. Életpályája gazdag, hiszen bibliográfiája közel 500 leírt, katalogizált művet, festményt, grafikát tartalmaz, amelyek Európa-szerte láthatók polgári otthonokban és a nyilvános galériákban. Életében három önálló, önvallomásszerű szépirodalmi művet is írt, és egy írástörténeti tanulmánykötetet magyar nyelven, amelyek horvát fordításban is megjelentek. Szeretettel gondoljunk a művészetére, hiszen a művész számára Lendva, a Muravidék mindig is különösen fontos volt, élete az itteni emlékekben gyökerezett.

Fotók: Zágorec-Csuka Judit: Gábor Zoltán festőművész portréja című könyvből

Hímzett díszpárnák

Egykor a menyasszonyi kelengyében, ma a kanapén A diszpárnák valamikor vagyontárgynak számítottak, ma a lakáskultúrában a szépízlést is jelezhetik. A mintázatuk pedig népekről, korokról, kultúrákról mesél.

A Muravidéken is csodás díszpárnákat hímeznek a kézimunkázó asszonyok, de jellemzően más tájegységek mintáit varrják.

Abraham Klaudia

ókori görögök kezdtek használni.

Sűrű szövetből, gyakran bőrből varrták rájuk a huzatot. A belsejüket könnyű madártollal, gyapjúval vagy szárított fűvel tömték ki. A csíkosan szőtt huzat volt a legjellemzőbb, de díszítettek hímzéssel, gyöngyökkel vagy rojttal is, a párna pedig általánosságban a jómód jelképe volt.

A keleti kultúrákban fényűző szatén- és selyempárnák borítot-

ták a tehetős szultánok, de főleg feleségeik fekhelyét. Hagyománya volt az illatosított párnáknak is, amelyeket úgy készítettek, hogy kellemes illatú gyógynövények leveleit tették a tömésébe.

Az ilyen módon elkészített párnákat gyógykezelésre is használták. Míg egyes vallásokban az emberek imádkozások alkalmával használtak vánkost a térdük alá, addig másutt a lovasok egészítették ki különféle puha párnákkal a nyergüket, kocsijukat.

Európa-szerte az első évezred végétől alkalmazták fejpárnaként a hosszúkás, keskeny nagypárnához a négyzetes kispárnát, mely addig csak ülőpárna volt.

A magyarok a bőrből készült fejaljat már a honfoglalás előtt ismerték. A párnát valószínűleg a tollas derékaljjal együtt ismerték meg, és használatukat eleinte elpuhultságnak tartották. A párnát általában liba-, esetleg tyúk- vagy kacsatollal töltötték. Szalmapárna, illetve fa fejalj főleg a lakóházon kívüli hálóhelyen, istállóban, pásztor- és favágószálláson volt használatos.

Egy kis „kispárnatörténet” A legrégibb tanúi a párnahasználatnak talán a fáraók ősi sírjaiban talált tárgyak. A kemény fejtámaszokat mélyedéssel látták el, hogy a fáraók „alvás” közben megőrizzék bonyolult frizurájukat. Az ókori Kínában szintén fából, porcelánból, kőből, fémből készült tárgyak voltak a párnák.

Puha vánkosokat legelőször az

55

Fotó: Népújság

Fotó: Népújság

A muraszombati Szapáry-kastélyban évente megrendezett Őszi találkozón ilyen csodálatos díszpárnákkal is találkozhatunk. Az alkotók a Baráti Kör hímzőasszonyai.

56csentei hímzőszakör idei éves A kiállítására készült párnák.

Fotó: Népújság

Csupán enyhe színkontraszt az alap és a fonal között. A lendvai nyugdíjas egyesület kézimunkakörének munkája.

Hímzett népi párnák A nagypárna lassacskán általánossá lett az otthonokban, a parasztságnál a 14. században a vagyontárgyak közé sorolták.

Kispárnát viszont sokáig nem használtak. A hímzett népi párnák legfontosabb darabjai csak a 16–17. századi úri és polgári családoknál jelentek meg. Mennyiségük és minőségük a család vagyoni és társadalmi helyzetének hű tükre volt. Alvásra nem használták őket, csak dísznek. A 19. században már általános volt, hogy hímzés került a párnahuzatokra. A hímzés elsajátítása hozzátartozott minden leány neveléséhez, bárhol nőtt is fel.

– A díszpárnák készítésének szokását minden bizonnyal a nemesi, polgári rétegtől vette át a

parasztság – mondja Kepéné dr.

Bihar Mária muravidéki néprajzkutató. – A paraszti kultúrában a díszpárnák a legfontosabb szerepet a menyasszonyi kelengyében kapták. A férjhez készülő leányoknak a házasságba egy vagy akár több garnitúra ágyneműt kellett vinniük hozományként. Ezeknek az ágyneműknek egy részét hímzéssel és monogrammal díszítették. A díszített ágyneműk felülre, jól látható helyre kerültek egy szépen megvetett ágyon. Ezt a vetett ágyat a Kárpát-medence számos táján az egész falu szeme láttára szállították át a menyasszonyos háztól a vőlegényes házig. Az ágyneműt nemcsak megcsodálta, de meg is bírálhatta az egész falu lakossága, ezért a lányok, főleg a tehetősebbek egymással vetekedve törekedtek arra,

hogy az ágynemű egyre díszesebb legyen. Ez a díszes, vetett ágy aztán a tisztaszobába került. A kihímzett ágyneműt nem vagy csak nagyon ritkán használták, mert inkább reprezentációs célokat szolgált, kifejezte egy-egy család vagyoni és társadalmi helyzetét. A 20. század második felére a tisztaszobák és a vetettágyak készítésének szokása leáldozott, de a szellemiségük a kispárnák díszítésében némileg tovább élt. A kispárnák kihímzése később a hímzésoktatásban és az 1970–80as évektől egyre erőteljesebbé váló népi iparművészeti mozgalomban, valamint a szuvenírgyártásban kapott szerepet. A kispárnák esetében viszonylag kis felületet díszítve egy praktikus tárgy készült, kifizetődő módon – magyarázza Kepéné Bihar Mária.

57

Fotó: Népújság

Hímzett párnák a „Nagyi szobája” állandó kiállításon Kapcán.

Fotó: Népújság

A pártosfalvi párnakiállításon a népi díszítés szinte minden módjával megismerkedhettünk.

58

Fotó: Népújság

Pártosfalván az öltésminták hagyományát a Rózsa Kézműves Egyesület ápolja.

A magyar hímzés díszítési módjában jellemzően a szimmetria volt az alapelv. Ha önmagában nem volt szimmetrikus egy motívum, akkor szembefordítva megduplázták. A terülődísz nem jellemző. Annak függvényében, hogy népi vagy úri hímzésről van-e szó, a motívumok használata is változik. Míg a nagy vánkosok, azok huzatainak díszítéséről találhatunk irodalmat, addig a hímzett díszpárnákról alig, pedig tájegységenként eltérően gazdag motívumkincset őriznek. – A díszpárnák önmagukban még nem kerültek kutatásra a néprajztudományban, hiszen a néprajz a díszített ágyneműk részeként, komplexen vizsgálta őket.

Másrészt egy nem annyira régi keletű, polgárosultabb szokásról van szó – ad minderre magyarázatot a néprajzkutató.

Hazai kincseink A Muravidék a Hetés és az Őrség népi kultúrájából táplálkozik.

A hetési hímzést – fehér, piros, kék hímzésmintázat – leginkább a viseleteknél alkalmazták, a lakáskultúrában kevésbé volt jellemző.

A díszpárnákra, melyeket szintén előszeretettel hímeznek, jellemzően más tájegységek mintáit varrják.

Az Őrségnek viszont nem maradt fenn karakteres népi hímzés- és viseletanyaga. Ettől függetlenül számtalan gyönyörű és értékes darabbal találkozhatunk a hímzéskiállításokon. Kizárólag párnakiállításra is volt már példa az elmúlt években, például Pártosfalván a Rózsa Kézműves Egyesület szervezésében. A tárlatban a nagy gonddal hímzett eredeti párnák mellett a horgolt huzatú vagy ép-

pen gobelinnel díszített alkotások is helyet kaptak. A díszpárnákat mint a népművészet ezen páratlan gyöngyszemeit tulajdonosaik féltve őrzik. Legtöbbször éppen csak egy-egy kiállítás alkalmával kerülnek elő a szekrények mélyéről.

A modern lakáskultúrában a díszpárna megszokott, kedvelt dekorációs tárgy. Színeivel, anyagával, mintáival és formájával mindig képes alkalmazkodni a legújabb trendekhez. A kanapénk kényelmességét hangsúlyozza és feldobja az egyszerű, egyszínű teret. Ma a régi kedvencet – a tollakból készült párnát – egyre inkább különféle habokkal és műszálas töltőanyagokkal helyettesítik. Ám ha ráakadnánk valódi lúdtollal töltött díszpárnára, ne eresszük ki a kezünk közül, érezni fogjuk a különbséget!

59

Becses tárgyaink

Vibenus sírköve Kőbe van vésve. Akkor használjuk ezt a mondást, amikor valaminek az állandóságát, örökérvényűségét akarjuk hangsúlyozni. A kő évezredek óta a maradandóság jelképe. Őseink a tízparancsolattól kezdve Hammurabi törvényoszlopán át a rosette-i kőig olyan dolgokat véstek kőbe, amelyekkel az örökkévalóságnak akartak üzenni.

Lendvai Kepe Zoltán A lendvai Vibenus római kori sírköve is egy mintegy kétezer éves, kőbe vésett üzenet az élőknek a római kultúráról, a hűségről és a családi értékekről.

A Muravidék egyik legbecsesebb síremléke mintegy 160 éve került el Lendváról, és regényes utat járt be, mielőtt újra hazatért. De tényleg hazatért?

A Lendva-vidéki római kori leletekről az első értesítéseket a tudományos nyomtatványokban Egyházasbükki Dervarics Kálmán tollából ismerjük. Az 1869-ben megjelent Archaeologiai Értesítő első számában már buzgón osztja meg a hírt a tudományos világgal, hogy Alsólendva környékén számos római kori lelet bukkant elő a földből. Éppen tőle származik az a már meghaladott feltevés, hogy Alsólendva térségébe kell elhelyezni Halicanum római települést. Az évek folyamán

60

Dervarics Kálmán számos leletről és lelőhelyről számolt be, több ezer római ezüst- és rézérméről, több ezüst-, arany- és bronzgyűrűről, karperecről, nyakláncról és melltűről.

Rómer Flóris, majd Dervarics Kálmán közölték a nyilvánossággal elsőként, hogy 1810 táján Hosszúfalu határában egy római kori sírkő került elő a földből.

Valószínű, hogy nem ismerték az 1831-ben íródott Zala vármegye Úti és Vízi Mappája című írást, amely pontosan közli, hogy Lendvahídvég határában, Esterházy herceg uradalmi földjén az 1818-as esztendőben találtak egy sírkövet szántás közben, amelybe Vibenus neve van belevésve római betűkkel. Az írás egyértelműen közli, hogy „ezen kő felemeltetvén a földbül, Lendvára a Tisztségházhoz be vitettetett, és a falba berakatott örök emlékezetre.”

A kutatók számos dolgot meghatároztak Vibenus márványból faragott sírkövével kapcsolatosan a teljességében megmaradt felirat és a hozzáértően kidolgozott ábrázolások révén. A keletkezését időszámításunk után 90 és 150 közé teszik, Traianus és Hadrianus császárok uralkodása idejére.

A megrendelője a viszonylag fiatal Vibenus Vanni római polgár volt, és valószínűleg 8 éves fia, Marcio Vibiano halála alkalmával készítette. A sírkövön a következő felirat található:

VIBENVS VANNI F. V. F. SIBI. ET MARC. CRISPINAE. CON. ET. MARCIO VIBIANO. F. AN. VIII azaz magyarul VANNI FIA VIBENUS ÁLLÍTOTTA ÉLETE SORÁN MAGA, FELESÉGE, MARCIA CRISPINA ÉS 8 ÉVES FIA, MARCIO VIBIANO SZÁMÁRA A sírkövön, amelyen nagyon jól megőrződtek mindhárom családtag arcvonásai, a kutatók előszeretettel szokták elemezni a feleség, Marcia Crispina ruháját, pacsáját és ékszereit. Az asszony a jobbjában almát tart, bal kezével pedig férje vállát érinti szeretete jeléül. A kisfiú félköríves játékot szorongat a két kezével, apjának baljában pedig irattekercs van. A sírkő felső sarkait egy-egy oroszlán őrzi, amelyek mancsaikkal már nehezen kivehető kosfejeket szorongatnak, középen pedig a szakállas Serapis alakja, a gyógyítás és az Alvilág ura figyeli a világot mereven. A három családtag alatt vadkant és nyulat űző kutyás vadászjelenet látható, a sírkő legalján pedig az emberek segítőit jelképező két delfin.

Rómer Flóris közbenjárására Esterházy Pál herceg a római sírkövet a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta 1863-ban, így került Alsólendváról Budapestre.

Egy évszázadon át ott őrizték, mígnem 1961-ben Magyarország Jugoszláviának adta vissza hadikárpótlás címén. Újvidéken át érkezett hazafelé a Muravidék legszebb római kori műtárgya, azonban nem került vissza

Fotó: GML Fotóarchívum.

Lendvára. Nem véletlen, ugyanis a sírkövet túlságosan becsesnek találhatták a Muravidéket vezető politikusok és örökségvédelmi szakemberek, hogy azt az eredeti tulajdonosának, a viszonylag jelentéktelen városkának, a múzeumi intézmény nélküli Lendvának visszaszolgáltassák. Vibenus sírköve valamiért nem juthatott el Lendváig, nem juthatott vissza a parkban lévő régi városháza árkádos folyosójára, ahonnan egykoron elvitték.

Minden bizonnyal úgy vélték a hatóság emberei, hogy Vibenus sírkövének Muraszombatban kell reprezentálnia a Muravidék antik korszakát. Nem éppen hozzáértő módon a mintegy kétméteres sírkövet a talapzatánál fogva belebetonozták a muraszombati vár lépcsőházának padlózatába, nehogy egy csendes éjszakán hazasurranjon Lendvára... Betonlábakkal túszul ejtve Vibenus és családja ma megkövesedett tekintettel, néma türelemmel köszönti a régi vár mindegyik látogatóját.

Azóta sem talált a vidékünkön sem ekevas, sem régész előkelőbb római kori leletet, így a lendvai kőfaragvány ma a muraszombati múzeum egyik legértékesebb római kori tárgya.

Hivatalosan mindmáig senki sem kérte, hogy Muraszombat adományozza vissza Lendvának az egyik legbecsesebb kulturális örökségét. Csak suttogó hangon hallani nagyritkán egy-két pohár bor után, hogy Vibenusnak és családjának mégiscsak itt, a hamvaik közelében, a rómaiak által szőlővel betelepített Lendva-hegy tövében volna a helye.

61

Petkovič Simon természetfotós

„Amit szeretek fényképezni, itt a környéken is megtalálható” Ott lenni a természetben, annak részesévé válni, a vadon élő állatok mindennapjait észrevétlenül szemlélni és fotón megörökíteni – ilyen egyszerű a szabadidejében természetfotózással foglalkozó göntérházi fiatalember, Petkovič Simon krédója. Nyugodt, türelmes és megfontolt attitűdje talán nem is vezethette volna másik hobbi felé.

Farkas Brigita – A fényképezőgépek már kiskorom óta érdekelnek, pontosan emlékszem még az első családi gépünkre. Ahogy fejlődött a technológia, a családunk is többször cserélt fényképezőgépet, és mindegyikkel nagyon szerettem fényképezni – meséli első fotós élményeit Simon. És mikor lett ebből több, mint „csak” fényképezés?

– Talán három vagy négy évvel ezelőtt kezdtem el komolyabban foglalkozni a fényképezéssel.

Ahogy jártam a természetben, egy-

62

re gyakrabban vettem észre olyan dolgokat, amikre addig fel sem figyeltem. Arról kezdtem gondolkodni, hogy ezeket a pillanatokat meg kellene örökítenem. Elsősorban az állatok fogtak meg, különösen azok a ritka pillanatok, amikor teljes létükben meg lehet őket csodálni – folytatja. Vett hát magának egy jobb minőségű fényképezőgépet, amellyel nagyobb távolságokból is megfelelő képeket tudott készíteni; egy állatot a vadonban ugyanis nem egyszerű lefényképezni. A jó felszerelés mellett idő és kitartás is kell hozzá, hiszen a vadak fényképezése egyfajta türelemjáték, ahogy Simon fogalmaz.

Ezenkívül érdemes legalább fél órával napfelkelte, illetve naplemente előtt kiérni az adott helyre, még mielőtt a vadak felbukkannak. Az állatok ugyanis általában táplálkozás közben mutatkoznak meg, nap közben inkább visszahúzódnak és pihennek. Simonnak az a véleménye, hogy a vadállatokra rábukkanni félig detektíves, félig vadászi tehetségeket igényel: tudnod kell ugyanis, merre járnak az állatok,

mikor vannak kint, mikor és hol táplálkoznak, valamint többször kell lesben várni a megfelelő pillanatra. És mindezek ellenére még mindig nincs garancia arra, hogy sikerülni fog a felvétel.

– Van, amikor inkább autózok mindenfelé, és néha így több fotót sikerül csinálnom ugyanannyi időn belül, mint amikor valahol letelepedek és várok. Autóval nagyobb területet át lehet vizsgálni, ha jó időszakban megyek ki, például kora reggel vagy napnyugtánál. De többször felmegyek egy-két lesre és ott várok. Jó tudni, melyik lesnél milyen állatok vannak, hány órakor járnak ki enni – tudjuk meg. A minél több effajta információ beszerzésével kapcsolatosan tett is egy lépést előre, felvette ugyanis a kapcsolatot egy vadásszal. Reméli, hogy segíteni tud majd abban, hogy esetleg a vadászok társaságában kimehessen az erdőbe, amikor etetnek, illetve biztosan el is látják néhány tippel arról, hova érdemes menni, hol tartózkodik a legtöbb állat. – Majd meglátom, mennyire nyitottak az ilyen dolgokra... – teszi hozzá egy kicsit bizonytalanul. Fejében már egyszer-kétszer megfordult a gondolat, hogy belépjen a vadászok közé, de visszatartja egy számára elfogadhatatlan dolog, mégpedig az állat elejtése. – Ezzel valahogy nem tudnék megbékélni, nem hiszem, hogy meg tudnám tenni.

Szeretem az állatokat, szeretem őket megfigyelni és lefényképezni, de lelőni, azt nem – vallja Simon, aki egy ötéves kislány apja is.

Vadállatok között mozogni nem mindenki számára a legtermészetesebb dolog, bizonyos

Fotó: Petkovič Tünde

63

esetekben veszélyes is lehet. Megkérdezem Simont, történt-e vele valami érdekes, illetve veszélyes dolog fényképezés közben?

– Igazából nem. Voltak közeli találkozásaim az állatokkal, egyszer vaddisznókkal is, de akkor nem volt velem a fényképezőgépem. Nagyon közel voltam hozzájuk és megindultak. Mivel általában csoportokban járják a terepet, akkor is sokan voltak együtt, kicsik és felnőttek egyaránt. Megugrott az adrenalinom, de szerencsére nem kellett fára másznom – meséli nevetve.

Közben eszébe jut az első vadfotója is, amely véletlenszerűen, munkából hazafelé készült.

– Akkoriban mindig az autómban volt a fényképezőgépem.

Sajnos nem a legjobb gépről volt szó és az adrenalintól remegő kezeimet sem voltam abban a 64

pillanatban képes rendesen lecsillapítani, ezért kicsit homályos lett a kép. Ennek ellenére megérte, hiszen ilyen nagyszámú állatot, ilyen szép szarvasrudlit azóta sem sikerült lefotóznom.

A varázslatos fényképek érdekében sok fotós különböző, célzott túrákon vesz részt, ahol „megélhetik” a fotózással kapcsolatos álmaikat. Simon időhiány miatt (három műszakban dolgozik a lendvai Lekben) még nem tervezget ilyet. Másrészt pedig szerinte minden, amit szeret fényképezni, a környéken megtalálható. Többször Goricskó felé viszi az útja, de az otthona, Göntérháza körül is adódik bőven lehetőség fényképezni, hiszen sok az erdő és a mező, így állatokból sincs hiány.

– Egyszer elterveztem magamnak egy kirándulást egy állatparkba, konkrétan azért, hogy

szarvasokat fényképezzek. De sajnos zárt ajtó fogadott, mert pont aznap, számomra ismeretlen oknál fogva zárva tartott a park.

Amúgy ez volt talán az egyetlen ilyen célzott utazásom.

Simon kedvenc állata ugyanis a szarvas, az állatok közül őket szereti leginkább megfigyelni és lencsevégre kapni. Nem volt nehéz kitalálni, hiszen még az olívzöld színű pólójáról is egy szarvasfej köszönt rám... És miért pont a szarvasok?

– Fogalmam sincs, nincs velük kapcsolatosan semmilyen különleges élményem. Egyszerűen valami megfogott bennük...

De lehet, hogy a magyarországi tartózkodásom során kezdődött az irántuk való „rajongásom”, a feleségemmel ugyanis néhány évig Lentiben éltünk. Az ottaniaknak a vadászathoz és a vadállatokhoz

való viszonya más, mint nálunk.

Magyarországon a szarvas szinte szent állatnak számít, nagyra becsülik, s a természet szeretete már eleve benne van az emberekben.

Lenti környékén sokat jártunk az erdőben, gombászni vagy csak sétálni, és többször találkoztunk szarvassal.

Simon, ha csak teheti, mindig „rendes” fényképezőgéppel fényképez, a telefon valahogy nem fogta meg. Kivételesen, ha séta közben épp valami megragadja a figyelmét, készít még tájképeket, esetleg naplementét ősszel és télen. A kívánsága az, hogy vaddisznót is sikerüljön megörökítenie, eddig ez ugyanis még nem sikerült neki. A vaddisznókat már csak a jellemükből adódóan is nehezebb lefényképezni, mert inkább éjjel járják a terepet.

A fényképein, amelyekből már

irigylésre méltó számmal készített, utólag nem sokat szokott változtatni.

– Vannak képeim, amelyek úgy sikerültek, ahogy szerettem volna, és kár lenne utána akármit is csinálni velük. Van, amelyikre rájavítok egy kicsit, attól függ, mit kíván meg a kép.

A fotósok körében megszokott dolog különböző pályázatokra, illetve szalonokra küldeni a képeket, visszhangot, dicséretet kapni.

Simon nem tartozik közéjük.

Hogy miért?

– Őszintén szólva nem is követem ezeket a dolgokat, nem is tudom pontosan, hova lehetne küldeni a képeimet. Eddig egyetlen pályázatra jelentkeztem, de olyan sokáig tartott, hogy közben megfeledkeztem róla és nem tartottam ki végig. Én inkább csak a saját magam örömére

fényképezek – meséli szerényen.

A jövővel kapcsolatos tervei sem nagyszabásúak. – Minél többet a természetben lenni és minél több állatot lefényképezni – jelenleg ez a mottója.

Simon (még) nem tagja egyetlen fotóklubnak sem, hiszen egyelőre az ideje sem engedi, hogy kellőképpen (illetve annyit, amennyit szeretne) foglalkozzon a hobbijával. Hozzáteszi, hogy talán hasznosnak bizonyulna a tapasztaltabb fotósok társaságában mozogni, tippeket és visszajelzéseket kapni. Eddig ugyanis még nem osztotta meg a képeit senkivel, természetesen a családtagokon és a szűkebb baráti körön kívül.

– Hobbiszinten csinálom, nem szeretném sürgetni vagy erőltetni a dolgot.

Pedig lehet, hogy érdemes lenne…

65

66 Fotó: Michael Tiefenbach

Szomszédságban

Laško – a termálvíz és a sör városa Laško városa nagyságra, termálvízforrásai, a város fölött magasló hegy és a vár miatt is jól összehasonlítható Lendvával. Párhuzam húzható – habár igencsak kacifántos – a lendvai bor és a laškói sör között is, de a hegy és a vár mellett közös pontot jelentenek mindenképpen a lendvai szobrászművész, Király Ferenc köztéri alkotásai is, amelyek talán nagyobb szerepet kapnak, mint Lendván – legalábbis köztéren.

Tomka Tibor A különböző idegenforgalmi kiadványok kiemelik, hogy az ezerarcú Laško mindenkinek más élményt tud nyújtani. Elsősorban azért, mert igencsak könnyen megközelíthető, mert ideális kiindulópontja lehet a Savinja folyó menti városok és a vidék, a rendkívüli természeti értékek és a kultúra felfedezéséhez. A városka egyértelműen őrzi a Cillei főúri család titkait, gazdag termálvízben és sokat tesz az egyre népszerűbb zöldturizmus fejlesztése terén is.

Laško mindössze 12 kilométer távolságra fekszik Szlovénia egyik

Laško város címerének eredete a mai napig ismeretlen. Mindenképpen az egyik legérdekesebb szlovén címer.

legnagyobb városától, Celjétől, a Savinja mentén pedig igen jó közúti és vasúti összeköttetésekkel rendelkezik a nagyvilággal, míg Celje kitűnő kerékpárúton is könnyedén elérhető. A szlovén főváros 90, Maribor 65 kilométer távolságra van.

A város közvetlenül a Savinja mellett helyezkedik el, a folyó választja el az óvárost a település újabb, később kialakult részeitől.

A celjei katlan és a Szávamentidombság találkozásánál fekszik, a város és környékének egyik legnagyobb kincse pedig a termálvíz, amellyel már első látásra is

jobban tudtak gazdálkodni, mint Lendván. Pedig a 19. században már a turizmus szempontjából is működő fürdőket a történelem nem igazán kímélte. Igaz, Laško nem is egy, hanem kettő, nagy hagyománnyal és a legkorszerűbb fürdőzési, gyógyászati és wellness-szolgáltatásokat nyújtó termálfürdővel rendelkezik. A Thermana Laško közvetlenül a város mellett, illetve ezen belül helyezkedik el, míg a Rimske Toplice termálfürdő néhány kilométerre a várostól, de Laško Községben. A Thermana Laško gyógyvize 160 méteres mélységből ered és 32–35 fokos hőmérséklettel érkezik a felszínre. A víz ásványi anyagokban gazdag, emellett rendkívüli, úgynevezett „biomezővel” is rendelkezik. A Rimske Toplice gyógyvize jóval mélyebbről, 1.000 méter mélységből érkezik és melegebb is, 36–39 fokosan tör a felszínre.

Mindkettő forrást bizonyítottan használták már a rómaiak is, az igazi fellendülést azonban a 19. század eleje, illetve még inkább közepe hozta meg. 1815–16-ban építették meg ugyanis a jelenleg is egyedüli közúti összeköttetést jelentő utat Zidani Most felé (ez is Laško Községhez tartozik, rend-

67

Fotó: Tomka Tibor

A Savinja folyó jobb oldaláról látható a magas Hum-hegy, aljában a laškói vár, alatta részben az óváros, illetve teljesen balra, a folyó jobb oldalán a termálfürdő.

Fotó: Tomka Tibor

A laškói vár, vagyis a Tabor, amelyet igazából sohasem laktak, a Cilleiek vadászkastélyként használták.

68

A laškói termálfürdő, a Thermana Laško.

kívüli jelentőségű gócpont, vasúti kereszteződés, ahol a Savinja eléri a Szávát). Még nagyobb fejlődést hozott az úgynevezett „déli vasút” megépítése, amely összekötötte az akkori fővárost, Bécset a trieszti kikötővel. A vasút megépítése kapcsán alakult ki a termálfürdős turizmus, a fürdőbe pedig maga az osztrák császár és neje, valamint számos osztrák, cseh és magyar előkelőség is szeretettel eljárt a 19. század második felében.

A vasút építésekor Leopold Rödl, a terepen járó vasúti mérnök felfigyelt a Rečica-patak és a Savinja torkolatánál található termálforrásokra, ezeket befogatta, köréjük pedig megépítette az első laškói fürdőt, amelyet 1854ben bocsátott közhasználatra. A forrásokat egyébként a rómaiak

után is használták az itt élő népek ruhamosásra és fürdőzésre is. A forrásokat oszlopokkal jelölték meg, hogy a Savinja áradása után is könnyen megtalálják azokat.

Rödl után a fürdőt különböző bécsi tulajdonosok birtokolták és fejlesztették, így például már 1882-ben elektromos árammal világították meg a fürdő belsejét és külsejét, valamint a sétautakat is.

Az első világháborúval a fürdő hanyatlásnak indult, átvette a hadsereg, amely a sebesülteket kezeltette itt, a szállodapark pedig katonai táborrá változott.

Sorra tűntek el a berendezési tárgyak, illetve a fák a parkból.

A fürdőt 1923-ban nyitották újra, de megváltoztak a körülmények, a laškói fürdő véglegesen elvesztette egykori mondén, fényűző mivoltát és híres vendégeit. A

második világháború alatt a német hadsereg használta, majd a szocializmus alatt elvesztette igazi jelentőségét. 1953-ig csak „kiválasztottak” használhatták, majd 1956-tól elindították azon az úton, amely a mai korszerű, több szállodát is magába foglaló gyógyfürdői komplexummá változtatta. Hasonló sorsú volt a Rimske Toplice-i fürdő is, amely valamivel előbb, már az 1840-es években fogadott turistákat, majd a második világháború után a jugoszláv néphadsereg használta kizárólagos jelleggel. Újraindítani csak 2005-ben sikerült.

Laško fontos települése a 21 községet számláló celjei térségnek, amelyet a Cillei főúri család, Szlovénia legjelentősebb nemesi családja birtokolt a múltban. A család a laškói várat vadászkas69

Fotó: TIomka Tibor

Fotó: Tomka Tibor

A „Črni most” eredetileg 1923-ban épült egy helyi gyáros kezdeményezésére.

70

A kicsi terek, szűk utcák, régi házak különleges hangulatot adnak a városnak.

A valamikori laškói uradalom épülete ma a közigazgatási egység és a község székhelye rendezvényteremmel.

télyként használta, míg a nem messze húzódó Gračnica-patak és a szintén a közelben lévő jurklošteri kartéziánus kolostor Cillei Frigyes és Dešnić Veronika szerelmi történetének titkait is rejti. Nagy port kavart ugyanis, hogy 1422-ben feltételezhetően maga Frigyes gyilkolta meg első feleségét, Frangepán Erzsébetet, hogy feleségül vehesse szeretőjét.

A Frangepánok vádat emeltek ellene Zsigmond királynál, aki elítéltette és apjának adta őrizetbe. Apja Obercilli várába záratta, Veronikát pedig Osterwitz várában megfojtatta. Az európai történelemben is ismert történetet Frigyes azonban könnyedén megúszta, annak ellenére, hogy az apja az örökségéből is kitagadta. 1426-ban Hermann nevű öccse ugyanis hirtelen meghalt, így

újra Frigyes lett a Cillei-vagyon örököse. Hamarosan kegyelmet kapott, sőt 1426 végén erdélyi vajdává történő kinevezése is szóba került. 1445-től szlavón, 1453-tól horvát báni címet viselt.

Az ilyen történetek természetesen különleges varázst adnak a térségnek, amely egyébként már időszámításunk előtt is lakott volt. Laktak itt kelták és rómaiak, a szlávok bevándorlása előtt pedig olaszok, valószínűleg ebből ered Laško elnevezése is. A 11. században már vásári jogokkal rendelkező Laško egyben a legidősebb óplébánia szlovén területen.

A várostörténetben, ahogy ezt már említettük, nagy fordulópont volt a vasút megérkezése 1849ben, amelynek hála a már addig is működő bányászat mellett kialakulhatott a kisipar, majd az

ipar, illetve a két említett termálfürdő és a sörgyár is. 1927-ben, a város első írásos említésének 700 éves évfordulóján I. Sándor jugoszláv király parancsára Laško városi rangot kapott. A város az első írásos említésének tiszteletérre, 1227. november 7-ére emlékezve e napon tartja a község ünnepét.

Laško város úgynevezett „háromliliomos” címere egyértelműen a legérdekesebb szlovén címerek közé tartozik. A város címerét a 16. század végén kapta, eredete és a három liliom szerepe azonban a mai napig titok maradt. A vár és a hozzá tartozó uradalom a Vetter von der Lilie család birtokában volt, de magát a címert, ahogy a család nevét is magáról a városról vehette fel a család, ugyanis történelmi tény, hogy az uradalmat 70 évvel ké71

Fotó: Tomka Tibor

72

A laškói Szent Márton-plébánia.

Fotó: Tomka Tibor

A kulturális központ 1933-ban épült „Sokol-otthonként”.

sőbb vásárolták meg, mint ahogy Laško megkapta a címert. A címer liliomai leginkább a híres francia Bourbon család címerében lévőkre hasonlítanak, de eddig nem tudtak kapcsolatot bizonyítani köztük és a térség között. Valószínűsíthető, hogy a középkorban a tisztaság, a királyi méltóság és a Szűzanya szimbólumaként is ismert liliomok kerültek a címerre, de egyes elméletek szerint Szent Márton plébániapatrónussal is összeköthető, ahogy a Cillei család három csillagával is.

A laškói vár, vagyis a Tabor, ahogy manapság hívják, a Humhegy aljában helyezkedik el, és közel sem hasonlítható össze a lendvaival. Nem tudni, mikor építették, de feltételezik, hogy a 11. és a 12. század fordulóján. Igazából sohasem lakták, a

cilleiek vadászkastélynak használták. Annyi biztos, már a 16. században elején romokban állt, majd 1532-ben a török portyázások elleni védelem miatt felújították és átadták a városnak. Ekkor kapta a Tabor nevet. A török veszedelem elmúltával ismét romlásnak indult, gyakorlatilag teljesen tönkrement, és a 19. századi Celjében különböző városi polgárok tulajdonában volt. Az 1950-es években kezdték el újra felújítani, majd átvette a Laško Sörgyár. Jelenleg egy Michelincsillagos étterem és vinotéka, illetve egy házasságkötőterem is működik itt.

A mai Laško egyik legnagyobb nevezetességét kicsi, de annál szebb terei jelentik, és ha a várost, ahogy eddig is, Lendvával hasonlítjuk össze, talán ez a legnagyobb

különbség a két városka között, ugyanis az ilyen terek igencsak hiányoznak Lendván. Mind a Valvasor, mind a Orožen, mind az Aškerc tér különleges hangulatot ad a városnak. Az óváros egyértelműen legimpozánsabb épülete a valamikori uradalom, amely udvarán egy nagyon régi kút áll, maga az udvar pedig jelenleg rendezvénytérként működik.

Az udvaron keresztül vezet az út a mai községi, közigazgatási központba.

A Szent Márton-plébánia épületét a 12. században kezdték építeni, majd a következő évszázadokban kapta meg mai arculatát, többek között nem mindennapos díszítésként tíz barokk oltárt. A templom a legjelentősebb szlovén románkori műemlékek közé tartozik, de jelentős értéket kép73

Fotó: Tomka Tibor

Gambrinus, a sörkirály, a lendvai Király Ferenc alkotása. A szobor felállítását a sörgyár finanszírozta.

74

Fotó: Tomka Tibor

Az 1825 óta működő sörgyár, amely sokat adott a városnak.

A városközpontban található ferences templom és kolostor, a csáktornyai búcsú zarándokhelye.

visel a templommal összekötött plébániaépület is, amelyben 1530 és 1533 között Primož Trubar, az első szlovén nyomtatott könyv készítője is élt.

A már említett Valvasor téren található a város egyik legöregebb épülete, az 1440-ben épített ispotály, vagyis középkori kórház, amely leginkább arról lett híres, hogy ennek átalakított épületében 1825-ben Franc Gayer mézeskalácskészítő mester itt főzte ki az azóta világhírnevet szerzett laškói sört. Az épület ma turisztikai információs központként, szuvenírboltként működik, míg a sörgyár különböző helyszíneken és több tulajdonosváltás után a kontinens egyik nagyobb sörgyárává nőtte ki magát.

További jelentős érték, hogy a termálvizek mellett

Laško és környéke rendkívüli ívóvízkészletekkel is rendelkezik.

Az érintetlen természetből érkező minőségi ivóvíz az alapja a laškói sörnek, amelyet előszeretettel fogyasztottak a közelebbi és távolabbi nagyvárosokban, legyen az a klasszikus világos vagy éppen a laškói barnasör. A sör által a város rendkívüli hírnevet szerzett magának abban az országban, amelyben éppen létezett, de világszerte is. A mai embernek, olvasónak is jól hangzik a Zlatorog vagy éppen a Temno Laško márkanév. Pedig még a szőlőgyökértetű megjelenése előtt a környékbeli földek több mint felén szőlőt termesztettek, úgy tűnik azonban, hogy az akkoriban már jó hasznot és megélhetést kínáló sörgyártás véglegesen lezárta Laško és a bor közös történetét.

A Savinja folyó jobb oldali, új városrészi hídfőjénél áll Király Ferenc szobrászművész alkotása, Gambrinus sörkirály, amely méltó módon jelzi, hogy sörvárosról van szó. A lendvai szobrászművész alkotásai egyébként több helyen megtalálhatók a városban, mind az óvárosban, mind az óvárost a fürdővel összekötő parkban. A szobrokat a művész a városban megszervezett művésztelepek résztvevőjeként készítette, Gambrinus szobrát pedig a sörgyár állíttatta 2000-ben a gyár 175 éves jubileuma alkalmából. A város emellett számos beruházást köszönhet a sörgyárnak, hathatósan támogatta ugyanis a kulturális központ, egyes szállodák, a laškói vár felújítását, de más fejlesztési projektekben is részt vett, és ezt folytatja ma is.

75

KÖNYVESPOLC

Szomi Kralj Béla

A Lendva-hegy ködben

Muravidéki reggel

Mint a sas melynek szárnyai összeforrtak, lebegek itt a táj fölött. Klasszikus pince-kilátás: a szőlőkarók mint a gombostűk a Lendva-hegyi párnán.

A kavargó ködből kiemelkedik a vár – nekem már idegen űrhajó, melyen mint a pezsgőbuborékok magasba emelkednek az emlékek, s átszúrják elgyengült testemet, lelkemet, visszavágnak, mint a cunamihullámok.

Nem szeretek emlékezni mezítlábos éveimre, mégis imádom a fűvel benőtt, gazzal borított helyeket, melyeken lábam taposott.

S ha becsukom a szemem, csiklandozza az orromat a lekaszált füvek, réti eprek illata, olvadó ízük szétterjed a számban, ajkamról lecsordul a nyál-szál.

Elhulló magot keresgélő egerek cincognak magányosan, én pedig tehenekkel szántom a mezőt, ott a berekből nagypapa integet, hogy eljött az idő a zsíroskenyérre, befestve paprikával és hagymával, rá egy szódaporos hosszúlépést, s habár csak tizennégyet számolok: ez jár a paraszt-emberfiának: szalonna, fröccs, zsíroskenyér s a szülőföld iránti szeretet: ez adja és veszi az életet, s majd öleli hervadó testedet.

Óh, hajnalpír arcú reggel, beléd öntöttem keserű sorsom gyümölcsének összes sírását, könnyét.

S ki nem aludna egy nagyot ott az akáckarók tövében, ahol az elfelejtett fürtökből kicsordul a Lendva-hegyi jégbor.

76

Bámultalak szégyentelenül, meztelen testedet, mit az első sugár a felhőpárna alól lustán kitakart.

Sárgálló kalásztengereddel ringatva magam a Mura hullámain lebegek immár örökre.

Csak te Ismerem ezt a gyengéd, lelkes arcodat, minden karcolatát, minden rémharcodat. Szemeid oly játékosan lesnek a sötétből, égi fényből, csillogó szembogarak, engemet lelnek mindenütt, csak nekem ragyognak. Ördöngös-pisze orrod csitris pillantással forog árnyékom után.

Nem bánom, hogy állandóan fintorogsz s kérges tenyereddel keresed hajamat, arcomat, jól ismerem mély és csekély barázdáit, csodálom vézna karodat, ragaszkodó testedet, mely enyémnek dísze halálomig. S a hajad, ó ezek a gesztenyeszínű hullámos fürtök, az én tengereim, nyírfaillatos alvók, táncra perdül rajtuk a reggeli álmos napsugár, hogy este kimerülten mégis ők csókolják válladat, mert csak téged tudlak szeretni, nem egymagamat, veled hervadni lassan, temiattad s neked élni, csókolni zamatos ajkadat, csókolni, szeretni, csókolni, szeretni, esküszöm, teelőtted is te voltál, s utánad csak te vagy.

A pokol selyemkapuja Ez az én házam, de nem otthonom, itt élek, félúton Brnik felé jámbor, öregedő tanár.

Ez az én országom, de nem hazám, a tarisznyám csak úgy útközben szakadt le vállamról.

Ez az én városom, de más, mint a szülőfalum, csak egy eb vagyok, mely a pokol selyemkapuját festi-pingálja s óvja bátran magjával.

Ez az út nem az én utam, de mégis járom, szavak koldusaként jöttem ide, messzi tájról, hogy megtaláljam fogyó nemzetem még élő fiait, enyéimet, s övék legyek.

A Szerelemmosoly című verseskötetből.

77

Így látom én

Mindenki szem a láncban Az utóbbi időben nemegyszer világvége-álomra ébredtem, amin nincs mit csodálkozni, egyre nagyobb a zűrzavar a kinti világban. „Kis közösségekben az erdőkben élünk, különböző magasságokban kialakított mesebeli házakban, amelyek belesimulnak a környezetbe. A tereket és a közlekedési útvonalakat a fák csoportosulásai jelzik, körbe pedig magas farakásfal fut. Időtlen harmónia és nyugalom árad. Az erdei illatok és hangok kiélesedett érzékszervekkel azonosíthatók, az idegenek nesze rögtön zajt csap. A beszűrődő fények jelzik, mikor minek van ideje. A forrásvíz nagy kincs. És minden más is. Az erdő élővilága a legfontosabb élelemforrás mostanság. Mindenki teszi a dolgát szabadon, együtt is és külön is.

Nem úgy, mint a közeli városban, ahova gyógyszert kellett vinnem beteg gyerekeknek. Szürreális kép fogad. Az emberek nagy csarnokokban, zsúfoltan élnek együtt, be kell osztani a kapott forrásvizet és az általunk előállított koncentrátumokat fogyasztják az életben maradáshoz.

A beteg gyerekek teste kékre színeződött, elkülönítve, magukra hagyva egy négyzetes kádban alig léteznek. Jó hír, hogy sikerült őket meggyógyítani.” Különböző baráti társaságaimban vissza-visszatérő téma: milyen évtized vár ránk? A sokadik járványhullám mellett küszöbön egy kétes kimenetelű energiaválság, a klímakatasztrófa jeleit már magunkon érezhetjük és nem tudjuk, hogy a mesterséges intelligencia mit hoz számunkra. Egyéni felelősségtől függően teszünk kis lépéseket az önellátásra, az ökológiai lábnyom csökkentésére, de leginkább a világmegmondó emberektől várjuk a megoldást új életformánk kialakítására. Közben tízezrek hagyják el Budapestet – olvasom a hírekben –, a szomszé-

dos Őrségben ki lehet tenni a megtelt táblát, és idő kérdése, hogy a magyar lakosság mikor kezdi felvásárolni a megüresedett muravidéki házakat.

A lokális közösségek erejében hiszek. A Muravidék jó adottságokkal bír sok szempontból is. A közösség tagjai a tájban élnek, évszázados hagyományokkal kötődnek a földhöz és a szellemi gyökerekhez, így a folytonosság nem szakadt meg. Az itt élők megtapasztalták a több lábon állás előnyeit és a különböző kultúrák együttélése során az egymástól való tanulás lehetősége is megadatott, ami több nézőpontból való gondolkodásra sarkall. Az identitás és a kulturális igények a közösségi létet erősítették, születtek jó ötletek, kialakításra kerültek különböző tevékenységekre alkalmas terek és megvalósulnak időtálló tervek a hagyomány és az innováció jegyében. Természeti és szellemi erőforrás tekintetében sok minden adott és még sok kihasználható lehetőség van a térségben. Ehhez mindenekelőtt olyan nagyívű együttműködésben lenne jó gondolkodni, ami nemcsak a mostani gondokat kezeli, hanem a jövőbeni bajokat is megelőzi. Összehozva gazdasági ágazatok szereplőit (mezőgazdaság, digitális technológia, szolgáltatás), bevonzva a különböző szektorokat (kulturális intézmények, civilszféra, vállalkozók, falusi szállásadók) és a művészeti-tudományos élet prominens személyiségeit. Hiszem, hogy a kis lokális közösségekben lehet csak megteremteni a jólétet. Ahol mindenki szem a láncban, ahol az egyéni tudások és képességek egymást erősítve és egymást felemelve érvényesülnek, ahol az üzleti érdekek felett az egymás iránti mérhetetlen tisztelet áll, mert az együttműködés megsokszorozott erővel bír.

Gál Anasztázia

78

Minden héten

A szlovéniai magyarok hetilapja 79

Időszaki kiállítások a lendvai várban 2022-ben

Pannonia Reflections 8. Nemzetközi Fotóművészeti Kiállítás

50

Lendvai Nemzetközi Művésztelep Válogatás a Lendvai Nemzetközi Művésztelep gyüjteményéből

Gábor Zoltán Gábor Zoltán festőművész születésének 100-ik évfordulója alkalmából rendezett retrospektív kiállítás

Sok szeretettel várjuk Önöket!

80

www.gml.si