Issuu

Fotó: Foto Šimonka

Népújság magazin 2015 | 1 ár a: 3,90 EUR

A Népújság magazinja Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató: Tomka Tibor

Tartalom

Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László Munkatársak: Abraham Klaudia, Bence Lajos, Gróf Annamária, Horvat Silvija, Lendvai Kepe Zoltán, Szolarics Nađ Klára, Tomka Tibor Lektor: Böröcz Nándor Szlovén fordítás: Dunjko Vesna

A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 124. Szlovénia Telefon: 02/5776-180 Fax: 02/5776-191 E-mail: info@nepujsag.net

disznóból készülhet

„Pannónia értékeinek gyűjtői, tisztelői vagyunk”

100 év molnárélet

A hordók simogatásától a borhagyomány őrzéséig

A Hadik-kehely

Megy a gőzös, megy

a gőzös… – Kanizsára

Versek

Példányszám: 1500

szalmával pörzsölt

a kettősséget”

Az igazi csak

Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o.

„Felvállaltam

ISSN 2232-5093

Felelős szerkesztő: Király M. Jutka

Van rá igény?

Sok örömöt, minden jót! Arról gondolkodtam nemrég, mikor is írtam utoljára üdvözlőlapot. Amolyan igazit – papírra, amelyet borítékba kell rakni és fel kell adni a postán. A jókívánságok ma már nagyobbrészt számítógépen, telefonon utaznak villámsebességgel, még az utolsó pillanatban is elküldhetjük az üdvözletünket bárhova a világba, ha – mit ad Isten – elfeledtük volna korábban. Az elektronikus érával változott a jókívánság- és üdvözlő-kultúra is. Gyerekeink generációja a hagyományos, postán küldött üdvözlőlapokat valószínűleg nem az „igazi”, inkább a „régi idők nosztalgiája” jelzővel illeti majd. De valójában nem az üdvözlőlapok megérkezésének módja az, ami valóban fontos, hanem maga a gesztus. Mert mindannyian tudjuk, és ne röstelljük beismerni, jó érzés, amikor üdvözlőlapot kapunk, amikor – mint a kandalló tüze a téli estét – melegíti lelkünket a gondolat, hogy a számunkra jelentős napokon, ünnepeken nem feledkeztek meg rólunk,

családunkról. Gondoltak ránk. Ez a figyelmesség, baráti törődés és szeretet ér a legtöbbet. Karácsonykor és az új év küszöbén járják a világot a jókívánságok, s az Önök otthonába érkező KerekPerec is a „jó üzenetek” lapja szeretne lenni. Ezúttal is muravidéki emberi sorsok, történetek fonódnak egybe benne. Különbözőek, de egy erős közös szál köti össze ezeket az embereket – a szeretet a munkájuk iránt. Ahogy az írót az alkotás és a régiséggyűjtőket a gyűjtés szenvedélye, a borvitézeket a borkultúra ápolása és a hosszúfalui gazdaas�szonyt a konyhaművészet, úgy a valamikori goricskói molnárokat a búza őrlésének moraja ejtette rabul és hoz/hozott nekik örömöt. A jövő mindig újat is hoz. Milyen lesz? Milyen lesz a világunk és milyen kihívások elé állít bennünket? Kedves Olvasóink! Hozzanak a kihívások örömöt is! Ezért is kívánunk sok örömöt az otthonukba, fényességet és szeretetet a szívükbe, minden jót a 2016-os évre!

Király M. Jutka felelős szerkesztő

Zágorec-Csuka Judit költő, író, kutató, könyvtáros

„Felvállaltam a kettősséget” Nem tudna létezni, ha nem írna. És mint mondja, úgy látszik, sorsszerű, ahogy az élete a könyvekkel van összekötve. Tizenegy szépirodalmi kötete jelent meg, több tanulmánykötete és fordításkötete sorakozik a polcon, könyvtárosként kölcsönzi és egyben kutatja a könyveket, a muravidéki könyvtártörténetet. 2006-ban Budapesten doktori fokozatot szerzett könyvtártudományból, 2011-ben Jókaidíjjal ismerték el munkásságát, 2012 óta a Maribori Egyetem Fordítói Tanszékén habilitált magyar nyelvi lektor, óraadó tanár. 2015 júniusától a Magyar Írószövetség tagja, tagsági kérelmét benyújtotta a szlovéniai szervezethez is. Most biblioterápiát tanul Kaposváron. Ő Zágorec-Csuka Judit – vele beszélgettünk.

Király M. Jutka – Az idén megjelent A fény győzelme című regénye, az első levélregény a Muravidéken. Műfajuk szerint a levélregények önéletrajzi elemeket, intim vallomásokat is hordoznak… Az olvasót mennyire engedi belelátni a lelkébe? 4

– Igen, a regényem szubjektív vallomás is, egyfajta vallomás a barátságról. Két barátnő, Júlia, aki Lendván él, és Anna, aki Budapesten, leveleznek egymással, illetve Júlia küldi a leveleit és beszámol a hétköznapi dolgairól, életéről, gondolkodásáról, problémáiról, terveiről, nehézségeiről, sikereiről és kevésbé sikeres dolgairól. A regénynek van egy kerete, ami állandóan visszatérő emlékezés egy utazásra, melyet a két barátnő – akik egyetemre is együtt jártak és együtt laktak – a barátság jegyében élt át, egy hónap alatt végigutazva Európát, végül kikötve Marokkóban. Ez az emlékezés vissza-visszatér a regényben, ez a körutazás a keret, amely posztmodern jellegű. Júlia be akar számolni arról, hogy az egyetemi évei után mi minden történt és történik. Hazajött, kisebbségben él a határ mellett… A regénynek az az alapgondolata, és szeretném, ha ez jönne ki és az olvasók is így olvasnák, hogy akármilyen életutunk van, sikeresnek kell lennünk. A sikeresség alapja pedig az, hogy az ember nem egyedül akarja leélni az életét és nem egyedül akar boldogulni, hanem a boldoguláshoz és a boldogsághoz, ennek megéléséhez és beteljesüléséhez

szükségesek a barátok. Nem is egy, talán több is, ha kiállják a barátság próbatételét. Mert a barátság valójában egy hosszantartó érzés, talán egy egész életen át tartó érzés, ezért szükséges, hogy a barátok erősítsék egymást és reális képet is tudjanak nyújtani egymásnak. A kötetet művészettörténész barátnőmnek ajánlottam, s elsősorban az inspirált, hogy többet tudjak a fény győzelméről vagy a boldogság győzelméről ilyen formában megírni neki. De ez egy szépirodalmi mű, a szépirodalom nyelvén íródott és szeretném, ha így olvasnák. A regénynek van autobiográfiai vonatkozása, de emellett van történelmi háttere is, mert például utánanéztem a szlovén háborúnak is, mi történt pontosan, és arról is írok, milyen a határmenti lét. – A regényben a fény a boldogságot jelképezi. Kötetei címeiben megtaláljuk a sivatag, a szél, a vihar, a horizont… fogalmakat. Többször a természetből meríti a hangulat átadását… – A regény címe az egyik levélnek a címe. Általában egyegy levél tartalmaz egy szituációt vagy élményt, vagy ennek ös�szetett része. A többi kötetcím? Nem is tudom… Úgy gondolom, a verseimben is jelen van a fény. Azt mondja Freud, hogy van a személyiségnek egy tudatos, egy tudatalatti és egy átmeneti része. Tehát egy világos és egy sötét része, és a kettő között átmenet van. Az ember mindent tudatosí-

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

tani akar, a fény felé akar menni, megélni, megérteni ezt a világot – és történjen ez a fény jegyében. Mert ha sötétség van, akkor szinte nem is látod a világot. De valójában nem tudok a kérdésre válaszolni, nem az elején adom a címet. És az ember általában így van az életében is, hogy elindul az úton, bejárja, megismeri, és akkor megérti. – Munkáinak – legyen az szépirodalom vagy tanulmány – meghatározója a határmenti, a kisebbségi lét is. Egyszer úgy fogalmazott, hogy Ön magyar író, aki Szlovéniában született és itt él. Hogy éli meg alkotóként ezt a léthelyzetet? – Úgy gondolom, hogy először is beleszületsz a helyzetbe, nem te választod, aztán a szocializáció által része vagy mindkét valóságnak, mert megvan a muravidéki magyarok valósága is, illetve a környezeté is, esetünkben ez a szlovén. Hogy ezt mennyire tudod magadévá tenni vagy mennyire az önazonosságodnak a része, az egyéni megélés kérdése. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ez – a nyelvben, a kultúrában – dupla munka is. Én felvállaltam a kettősséget. Lehet, hogy megéri, mert mindkét kultúrában megtalálom vagy megtaláltam azokat, akár írókat vagy „csak” embereket, akikért érdemest ezt így megélni. Ha már elkezdődött ez az út így, akkor így is folytatódjon. Viszont én magyar anyanyelvű vagyok, magyar identitású személy – úgy érzem –, ezért elsősorban magyarul írok. De például előadóként a fordítói szakon, ahol mindkét nyelvet

magas szinten kell ismerni, ezen a területen is sokat fejlődtem. Büszke vagyok a hallgatóimra, hiszen vannak, akik már diploma előtt állnak és hamarosan kilépnek az életbe, ahol szlovén, magyar, német, angol fordítókként élik majd a szakmai életüket. Örülök, hogy a magyar nyelvet a fordítás és a tolmácsolás terén hivatásuknak is választották. – Milyen a tapasztalata, meg tudják-e érteni teljes egészében a nem kettő, illetve több nyelvhez, kultúrához kötődők ezt a kettősséget? – Nagyon türelmesnek kell lenni. A kettős identitású embereknél épp az a lényeg, hogy nem

nem értenek meg. Lendván könyvtárügyben mondjuk nem értettek meg, de megértettek Budapesten vagy Kaposváron. Azt gondolom, hogy a nemzetiségnek is meg kell becsülnie a szakembereit és minden magyar embert, aki akar tenni valamit. Lassan talán kialakulnak – nevezzük így – nem csak az intézményes formák, hanem az a közélet is, ami egyre jobban hasonlít ahhoz, amikor a belső identitás és a külső valóság egyezik. – A lendvai általános iskolában könyvtárosként dolgozik több mint 15 éve, doktori dolgozatát is részben a nemzetiségi könyvtártörténetből készítette.

„... az ember általában úgy van az életében, hogy elindul az úton, bejárja, megismeri, és akkor megérti.” egy identitásban élnek, és nálunk a kisebbségi léttel még talán terheltebb is a dolog. Volt olyan eset, hogy nem értettek meg vagy nem úgy értettek, ahogy én szeretném. Vagy a kommunikációt más szemszögből, más érdekek mentén nézik. Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy mi a jó és mi a rossz, tehát átváltok íróba, és nem próbálok semmit agresszíven erőltetni. De vannak esetek, hogy bizonyos témákkal újra visszatérek, megpróbálom megmagyarázni, hogy az én identitásomból, tudásomból kifolyólag milyen a gondolkodásom. Ezt a helyzetet nem lehet kikerülni, rózsaszínűen látni. Ha valamit nem értenek meg, az még nem baj, de ne értsék meg rosszul. De van az is, hogy otthon

Jól ismeri a területet, annak jó és gyengébb vonatkozásait. – Úgy néz ki, sorszerű, hogy a könyvekkel foglalkozom, úgy is, hogy írom, és úgy is, hogy népszerűsítem, kölcsönzöm, valamint formálom is az iskolai könyvtári helyzetet. Mindig is két irányban dolgoztam: Budapesten szereztem a doktori fokozatot, és ennek során a területet valóban meg akartam ismerni. Küzdöttem a témáért, mert először a témavezetőm azt mondta, hogy kevés az anyag. Szélesítettem a nemzetiségi sajtó- és könyvtártörténettel és kiálltam amellett, hogy ebben elég gazdag anyag van – ő nem tudott róla sokat. Úgy érzem, a témát bevittem a magyar és egyetemes sajtó- és könyvtártörténetbe. De ugyanakkor Ljubljanában

Fotó: Meszelics László

is szakvizsgáztam, mert érdekelt a szakma. Most Kaposváron a biblioterápiát végzem. A túléléshez nekem szükséges a szakmai háttér. Most például elkezdtük felújítani az iskolai könyvtárat, a Hungarika nemzetiségi gyűjtemény is alakul, melyet a Bethlen Gábor Alap támogatott

iskolai környezetben megtanultam lehajolni a kicsikhez, a kamaszokhoz. A könyvtárszakmában ismernek Kopertól Nyíregyházáig és Vancouverig. – Tanulmányaiban többször jelenik meg központi témaként az anyanyelv, az identitás kérdése. Az első munkája e témában

„Ha valamit nem értenek meg, az még nem baj, de ne értsék meg rosszul.” első lépésben. Új, felfrissült hangulatban, új koncepcióval szeretnénk fejlődni. Hiszek az információs társadalomban, a jövőt az információs társadalom fejlődésében látom, kapcsolódva úgy a szlovén, mint a magyar, vagy akár az egész világ társadalmához. Úgy gondolom, hogy a szakmámban az általános 8

a 2008-ban megjelent Családom anyanyelve a muravidéki magyarok identitása tükrében című tanulmánya volt. Mennyire inspirálja a család ezen témakör kutatását? – Ez a kezdete volt a nyelvi érdeklődésemnek, s úgy gondoltam, családon belül talán könnyebb kutatni, mint nagy ankétokkal.

Felmérten a göntérházi tájnyelvet, de bevontam a fiaimat is, akiknél inkább a kevertnyelvűséget vontam le, hogy őszinte legyek. A második részben pedig inkább a muravidéki magyarok identitását próbáltam kutatni. A nemzetiség terén ez egy fontos téma, kell viszont tudás, hogy bármihez hozzányúlhass ezen a téren. Úgy gondolom, hogy ebben a lét- és nyelvi helyzetben, a szüleim, akik nem léptek ki a faluból és nem volt szükségük arra, hogy jobban megtanuljanak szlovénul, boldogok és elégedettek voltak. Sőt, büszkék is voltak rá. Esetemben, aki kiléptem, már más a helyzet. Nem tudtam eldönteni, hova iratkozzam. Voltam Ljubljanában, de ott nem volt magyar nyelv, és csalódottan jöttem haza. Mariborban már nem álltam meg, hanem eldöntöttem, ha magyar nyelvet

Fotó: Meszelics László

akarok tanulni, el kell menni. Nehéz döntés volt, elszakadtam a korosztályomtól és Budapesten a magyar–könyvtár szakon szintén egyedül voltam. Tehát nehezebben hoztam meg a döntést, mint a családom előző generációja, de a gyerekeimnek már könnyebb. Amikor a fiam döntött, azt támogattam, ami a belső motivációja. Sportgimnáziumba járt Ljubljanába és ott is folytatja tanulmányait, a Sportegyetem másodéves hallgatója. Úgy gondolom, jól tud integrálódni, nem felejtett el magyarul, vállalta a magyar nyelvből az érettségit is, igényli a magyart, amikor hazajön. Családom magyar identitása visszajött még, amikor kettős állampolgárok lettünk. Egyértelmű volt, hogy ebből csak valami jó származhat. Pozitívan éltük meg, semmi érdek nem fűződött

hozzá; számomra érzelmi élmény volt. – A szakterületein végzett munkája mellett aktív a társadalmi élet más területein is, például a faluközösségben, ahol él. – A helyi közösségben 2010ben nem akartam elnök lenni, de akkor a Nova Slovenija pártban

Az mondták a tagok, a végzettségem révén majd jobban el tudok valamit érni. No, nem egészen így volt. De most is aláhúzom, hogy ugyanígy csinálnám újra. Az az érdekes, ha voltak is vitáink, a fejlődés miatt voltak, és a vitákból több jó volt, mint kevésbé jó. Szerintem kicsit beindult az élet

„Nem az a fontos, hogy valahova besorolódjunk, hanem hogy meddig tudunk elmenni.” voltam még, és azt szerették volna, hogy ott, ahol élek, legyek jelen a faluközösségben. Aztán Kapcán a listán a legtöbb szavazatot kaptam. Először nem vállaltan az elnökséget, nem volt semmilyen tapasztalatom, sem ambícióm. Aztán mégis vállaltan, mert ha senki sem vállalta volna, új választásokat kellett volna kiírni.

Kapcán. Elnökként soha senkinek nem tettem le telefont. A végén már ugyan nehéz volt, mert összebonyolódott a pályázatom a könyvtári igazgatói helyre a politikával, és akkor már háttérbe szorult minden. Ennek kapcsán viszont hangsúlyoznám, hogy akikkel közösséget vállalsz, azokkal együtt kell szívnod a levegőt 9

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

11 Fotó: Meszelics László

Fotó: Meszelics László

és nem vonulhatsz el. A másik az: örültem, hogy ennek kapcsán három kitűnő emberrel dolgozhattam együtt a helyi közösség tanácsában, velük szívvel-lélekkel lehetett dolgozni. De az egész faluközösség aktív volt, a művelődési egyesület elnökével, Herženjak Máriával és a tagokkal is sok ügyben együttműködtem… – Melyik szakmai terület nyújtotta a legnagyobb, a legmélyebb érzelmi élményt? – Lehet, hogy mindegyik út egyedül is elég volna, de így kisebbségben, ötvözve talán boldogabb vagyok. Egyiket sem lehet igazán úgy csinálni, mint a magyar vagy a szlovén tudományos életben, egyikből sem lehet igazából megélni, mert mégis csak Lendván élek. Integratívnak tekintem a területeimet. Személy szerint viszont felnézek arra, aki egy területen tud jól teljesíteni, illetve azok a képességei, amelyek benne vannak, megtalálják az utat a külvilág felé. Hogy ki lehessen valamit adni bármelyik területen, azt ki kellett harcolni, kapcsolatrendszert találni, pályázni. Az utóbbi években Magyarországon publikálok, viszont ez nagyobb élmény, mert így terjesztik a könyveimet Magyarországon is. Volt, hogy itt el is utasítottak, és akkor úgy éreztem, más utakat kell találnom. – Melyik kötetének címével jellemezné a muravidéki magyar alkotót ma: Kiűzve az Édenből, Sivatagi szélben, Viharverten vagy Vakon a térképen? – Most A fény győzelme címmel. Hogy miért? Egy hónap pozitív élményei vannak mögöt-

tem. A regényemet árulják a Litea Könyvesboltban, a kiadóm beadja egy nagy pályázatra – az Aegon Biztosító díjazza a friss regényeket 3 millió forinttal. Nincsenek nagy elvárásaim, de legalább az irodalomtörténeti elit kezébe kapja, amit fejlődésnek tartok innen Lendváról. Az MTA-hoz elküldtem A magyar–szlovén, szlovén–magyar irodalmi kapcsolatok tükröződése a fordításirodalomban című, idén megjelent tanulmánykötetemet a pedagógus-kutatói pályázatra, ahol elfogadták a munkámat. Beindítottam egy folyamatot mindkét területen.

minden, amit a világ adhat – pénz, vagyon, elismerés, érdemrend, társadalmi kitüntetés –, visszahat munkájára, lelki egyensúlyára, műve erkölcsi erejére. Az író ne akarjon társadalmi tekintély lenni; pontosan annyit veszít műve erkölcsi súlyából, amilyen mértékben emelkedik a társadalmi megbecsülésben. Az írónak nem lehet semmiféle címe, rangja; egyetlen címe, rangja lehet csak, a neve. S egyetlen vagyona a világban, a műve.” Teljesen egyetértek vele, s azt hiszem, magamévá tudtam ezt tenni. Úgy gondolom, hogy mos-

„A kisebbségi lét nem önmagától való örökös lét – egy történelmi helyzet és egy alakuló helyzet, amelyet mi értünk meg igazán, de ha nem szeretjük egymást, az egész felesleges.” Ami meg negatív volt, azzal nem foglalkozom, de volt ilyen is. Nem érzem magam sikeres embernek ebben a közegben. Megtanultam a 48 évben, hogy ne legyen se a pénz vagy a vagyon vagy az elismerés, az érdemrend a cél, hanem inkább az, hogy kreatív legyek, hogy tudjak alkotni, mert úgy néz ki, hogy akkor vagyok rendben. Kicsit mégis büszke vagyok, hogy sok területen tevékenykedtem és mertem tenni – újságírás, tanári pálya, s végül egy visszaszorult, kevésbe elismert területen, mint a könyvtár. Nem az a fontos, hogy valahova besorolódjunk, hanem hogy meddig tudunk elmenni. Márai Sándor a Füves könyvben a következőket írta: „Az író ne reméljen a világtól semmit,

tanában szeretem az embereket – ez a kiindulópont. Erre sokkal több hangsúlyt fogok fektetni a jövőben, mert az a meghatározó momentum, hogy mennyi szeretetet tudsz adni és mennyi szeretetet tudsz befogadni. Sok ezen múlik, és ezen bukik is. A kisebbségi lét nem önmagától való örökös lét – egy történelmi helyzet és egy alakuló helyzet, amelyet mi értünk meg igazán, de ha nem szeretjük egymást, az egész felesleges. – Idén három kötete jelent/ jelenik meg, most, beszélgetésünkkor van nyomdában az Ismeretlen vadászmezők című új verseskötete. Ennek fényében mondhatnánk, hogy 2015 szerencsés éve volt? – Igen.

Önöknél minden héten 2016-ban már 60 éve 14

Téli hungarikum: a kocsonya

Az igazi csak szalmával pörzsölt disznóból készülhet Mi juthat más az eszébe az embernek a hideg télben – főleg vidéken –, mint a disznóvágás és a malacból készült sok finomság? Főleg a kocsonya nagyanyáink receptes könyvéből! A hos�szúfalui Horvát Margit is úgy készíti el ezt a hagyományos ételkülönlegességet, ahogy a régi leírásokban szerepel, s az ilyen kocsonya megállja a helyét akár az ünnepi asztalon is. Bár semmi különös nincs benne a csülkön, a bőrön és egy darab húson kívül, de egy kis titka mégis van: a disznó pörzsölése.

Szolarics Nađ Klára A kocsonya régi eledel, a 14. századtól sok nemzet konyhájában fellelhető, így megtaláljuk a németeknél, a szlávoknál, az oroszoknál, a franciáknál, a zsidóknál, a görögöknél, de Koreában és Amerikában is. A kocsonya készítésének első írott receptje a középkori Franciaországban maradt fenn (Le Viandier, egy 1395-ből származó receptkönyv). Egyébként hivatalos leírása szerint a kocsonya húsból,

csontból és állati bőrökből kifőzött tömény enyvoldat, zselatinos lé, mely kihűlés után megdermed. Azon téli ételek közé tartozik, amelyekkel akkoriban, amikor még nem voltak hűtőszekrények, meg tudták hosszabbítani a hús eltarthatóságát, hiszen a kocsonyalével leöntött alapanyagokat elzárták a levegőtől, így a hűvös kamrában sokáig elállt. A kocsonya azonban hungarikum is, valódi magyar étel, Miskolcon például februáronként kocsonyafesztivált is szerveznek. S közkedvelt a Muravidéken is. Bármennyire is egyszerű étel, még mindig sokak kedvence, s kitűnő „hidegkonyhai terméknek” számíthat a modern konyhában is. Vöröshagymával megszórva, tökmagolajjal leöntve, akár keménytojás-karikákkal díszítve, sertésből vagy akár halból, netán vegán módon elkészítve. Tudjuk itt a Muravidéken is, hogy az igazi kocsonya persze disznóhúsból, pörzsölt bőrökből – „bürkéből” –, bokából (első csülökből) készül, lényegében nagyon egyszerűen, viszont lassan és sokáig főzve. Három, de inkább

négy óra főzés szükséges, hogy a kocsonya elkészüljön, így a leve – maga a kocsonya – üvegesen tiszta és zselatinosan szilárd állagú lesz. – Én is szeretek kocsonyát főzni, ahogy minden hagyományos, falusi ételt, mint amilyenek a kása, a répa, a káposzta, a dödölle, a tészta… A kocsonya valamikor kimondottan téli eledel volt, akkor került többször az asztalra. Szokásosan karácsony és újév között készítettük, meg egy kicsit később is, ha volt alapanyag. De most, hogy hűtőszekrények vannak meg a városban hentes és a hozzávalók bármikor megvásárolhatók, az év bármelyik időszakában főzhetünk kocsonyát. Ha éppen van rá étvágy. De elmondok egy titkot: az igazi, jó, ízes, aromás – falusi – kocsonyát csak szalmával pörzsölt disznóból lehet főzni, ez adja meg az étel igazi ízét. A jó kocsonya tehát a disznó pörzsölésével kezdődik – vezet be minket a konyhai titokba Horvát Margit Hosszúfaluból. Náluk a kocsonyát „bürkéből”, lábból (csánk, első csülök), egy jó darab tiszta húsból készítik, a disznó farka csak néha kerül bele. A fejhúst pedig a

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Horvát Margit szeret főzni és szakít is rá időt.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A kocsonya sertéshúsból, pörzsölt „bürkéből” és első csülökből készül.

„prézborsba”, azaz a disznósajtba használják fel a füllel együtt. A 73 éves, életerőt, derűt és jókedvet sugárzó Margit sajnálattal állapítja meg, hogy sajnos kihalóban vannak a hagyományos disznóvágások, a pörzsölés meg a bontás, amelynek során beleszólhatott a háziasszony, hogy miként, milyen húsokra szedjék szét a levágott állatot. Katalin-nap után érkezünk meg Margitékhoz, a konyhájában már előkészítve várnak a kocsonya hozzávalói: sertésláb, pörzsölt disznóbőr, a „bürke” (amit a szomszédasszonyától kapott, hiszen az övé már elfogyott), egy darab színhús, zöldségfélék. A hozzávalókat egy ötliteres fazékba rakta, majd felöntötte hideg vízzel. – Az alapanyagokból talán 1,5 kilónyit tettünk fel főni, most fel-

forraljuk, majd lassú tűzre vesszük, hogy a lé éppen csak gyöngyözzön és a kocsonya ne legyen zavaros. A fazekat nem fedjük le – ismerteti velünk még a főzés megkezdése előtt. A fazékban lévő hideg vízbe kerül még a megtisztított petrezselyemgyökér, a sárgarépa, a paszternák, a friss paprika, a só, a bors és a babérlevél. A fokhagymát majd a vége felé teszi a kocsonyába, nehogy szétfőjön, amitől zavarosan fehéressé válhat a lé. – Amire pedig minden házias�szony ügyel, az az, hogy a kész kocsonyának tisztának, üvegesnek kell lennie, ezért fontos, hogy lassan főjön. Legalább három-négy órán át, közben le kell szedni róla a habot és néha megkeverni, nehogy a fazék aljára ragadjon a bürke. A kocsonya akkor kész, ha a hús már szépen leválik a csontról. Én már ezt szem-

mel látom: kiveszem főzőkanállal, s látom az állagát. De van egy tűm is, ha kell, ezt bököm bele – meséli Margit, s mivel beszédes és jó a humorérzéke is, közben elmondja, hogy korábban a paszternákot természetesen nem ismerte. Egyszer „petrisnek”, azaz petrezselyemnek vette meg a magot, elvetette, dús levelet hozott. A gyökeret aztán mások tanácsai nyomán kezdte használni. Azóta kedveli, s minden évben veti… Míg főtt a kocsonya, finom krumplis-sajtos-csilis pogácsa mellett emlékidézésbe kezdtünk az étkezőasztalánál a régi disznóvágásokról, főzésről, családról. Régen nem volt ilyen bőség, mint most, mondja Margit, a házaknál állatokat tartottak, de a kapott húst is jól be kellett osztani. Meg a terményeket is, hiszen valami17

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A fazékban hideg vízben tesszük fel főni a húsos hozzávalókat és a zöldségeket.

kor nem voltak akkora hozamok, mint most. – Emlékszem – meséli Margit –, évente két disznót szoktunk vágni, s ennek egész évben elégnek kellett lennie. A húst felfüstöltük vagy lesütve zsírba raktuk. De a bürkét is okosan fel tudták egykoron használni: a szalonnát a bőrével együtt megfőzték, majd lefejtették róla, botokra fűzték és a padlásra vitték száradni. Amikor már minden hús elfogyott, ezt is megették. A teljesen kiszáradt bürkét egy éjszakára beáztatták, majd levesfélét főztek belőle. Még gyermekkoromból emlékszem rá. Valamikor rántott leves vagy egy kis pótkávé volt reggelire, aztán Isten veled, mentek az elődeink dolgozni – meséli Margit, majd feketefehér fotók kerültek elő a hagyományos disznóvágásokról, melyek akkoriban családi, rokoni ünnepnek 18

is számítottak, bár munka akadt ilyenkor bőven. De az eseményen a viszontlátás, a társalgás révén a kapcsolatok szorosabbra fűződtek. Sütni, főzni mindig szeretett Margit, de ezzel csak úgy van: kedveli a modern, korszerű recepteket, nyitott az újdonságok felé, de ő mégis a hagyományhoz ragaszkodik. Hasonlóan van a fűszerekkel is, csak a citromfüvet és az oregánót használja szívesen. – Nekem van időm főzni – mondja Margit. – A kuktaedény biztos hasznos azoknak, akik időszűkében vannak a konyhában, de abban bizony nem lehet kocsonyát főzni… Margitnak három felnőtt unokája van már: Petra, Leon és Tjaša, és vele él a család: Jóska fia, aki főszakács az egyik lendvai szállodában, Gabi menye pedig, aki mező-

gazdasági technikus, már 2003 óta zöldségtermesztéssel foglalkozik. – A fiam először „milica” akart lenni, de mindig szeretett a konyhában forgolódni, érdekelte ez-az. Így egyszer csak azt mondta, hogy szakács lesz. Mondtam: jól van, fiam, legalább sosem leszel éhes – mosolyogja el magát az emléket felidézve az édesanya, és megjegyzi, hogy nem könnyű a szakács szakma, talpon kell lenni egész nap, munka bőven van vasárnap és ünnepnap is, és az egész felelősséggel is jár. Margit közben odapillant a gőzölgő, bugyborékoló kocsonyára, majd visszaül az asztalhoz: – Hogy tanultam-e valamit Jóska fiamtól? Persze, hogy tanultam, már diákkorában is. Egy ideig én mondtam neki, mit és hogyan kell csinálni, de hamar fordult a helyzet, Jóska fiam egyre többet tudott, sok

A lének csak gyöngyözni szabad, s időnként le kell szedni róla a habot.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A kocsonya egyszerű étel, de lassú, sokáig tartó főzést igényel.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Sűrű szűrőn tányérokba merjük a levet, majd belerakjuk a húsdarabokat.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Ha megfőtt a kocsonya, 15 percig állni hagyjuk, hogy leülepedjen a zavarosa.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Margit sokszor elmondta: a jó kocsonya titka a pörzsölt bürkében van.

jó tanáccsal ellátott. Főleg ami a húsokat, ezek elkészítését illeti, de a sütemények, tekercsek fortélyait illetően is. Sok új ételt is megtanultam tőle, de a sok új mellett én még mindig a hagyományos, falusi ételeket szeretem – konstatálja elégedetten Margit, s elmondja, miként lehet a húslevesben, kocsonyában főtt zöldségfélét okosan felhasználni. Íme: a főtt sárgarépát, petrezselyemgyökeret kockákra vágjuk, adunk hozzá felaprított savanyú uborkát, tejfölt, ecetet – összekeverjük, s már is kész a finomság a leveshús mellé. – Hát a perecmártogatóst ismeri? – kérdezi tőlem a hosszúfalui háziasszony a nevetés határán. Nem, válaszolom. Akkor tessék: – Vágott zsírban megpirítom a fokhagymát, majd felengedem vízzel, sózom, egy kis vegetát adok

Kocsonya Hozzávalók • 1,5 kg sertés kocsonyahús (köröm, lábszár, azaz csánk vagy első csülök, jó darab sertésbőr, jó nagy tenyérnyi színhús) • 3–4 szál sárgarépa • 2 petrezselyemgyökér • 2 paszternák • 10–15 szem feketebors • só • 1 friss paprika • 2–3 babérlevél • 4–5 gerezd fokhagyma A húsokat alaposan megmossuk, hideg vízben fazékba rakjuk, hozzátesszük a zöldségféléket is, kivéve a fokhagymát, amit a vége felé adunk hozzá. Felöntjük négy-

öt liter hideg vízzel. Ha felforr, visszavesszük a tüzet, hogy a lé csak lassan gyöngyözzön. Négy órán át főzzük, közben megkeverjük, s ha kell, leszedjük a habját. Amikor már érezni a lé állagának változását és a csontokról leválik a vajpuha hús, akkor kész a főzés, de cseppenthetünk a léből egy tányérra, s ha megkeménykedik (zselésedik), jól végeztük a dolgunkat. A készre főtt kocsonyalevet állni hagyjuk (10–15 perc). A húst, a bőrt kiszedjük a léből, a levet tányérokba szűrjük. Belerakjuk a felaprított húst és hideg helyre dermedni tesszük. A jó kocsonya 1–2 óra alatt megdermed. Vigyázzunk, ha túlsózzuk, a kocsonya nem dermed meg!

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Amíg főtt a kocsonya, a régi időket idéztük fel Horvát Margitnál, méghozzá nagyon finom krumplissajtos-csilis pogácsa mellett.

Fotó: Szolarics Nađ Klára Fotó: Szolarics Nađ Klára

Hideg helyen a kocsonya gyorsan megdermed.

A kocsonyának üvegesen tisztának és kemény állagúnak kell lennie – nem pedig „pünkösdinek”!

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Margit megtippelni sem tudja, hányszor főzött már kocsonyát életében.

hozzá, s kész is a nem zsírszegény mártogatós. A perecet még melegen szoktuk belemártogatni, „tunkulni”. A kellemes beszélgetés mellett gyorsan szalad az idő. Margit persze egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy a tűzhelyen a kocsonya leve gyöngyöződik. Hogy vége felé jár a főzés, azt a terjengő illatokból is tudni lehet, amelyek nem csak a konyhát lengik be, hanem az egész házat… Még egy utolsó kavarás, pillantás a húsra, és Margit elzárja a tüzet. 10–15 percig pihenni hagyja a levet, ezalatt letisztul. Ez idő alatt a konyhapultra kerülnek a mélytányérok, tálkák, melyekbe Margit belemeri a kocsonya levét. Egy sűrű „szüregetőn”, azaz szűrőn át. – Ha a tányérokban van a lé, akkor kiszedem a fazékból a húst, a bürkét, kisebb darabokra vágom és elosztom a tányérokba. Meg egy

kis csontot is, mindenkinek egyformán. Ha kell, akkor még merek rá levet. Tudja, én már annyi kocsonyát megfőztem, hogy a kocsonyásodásra nem is teszek próbát, hogy megnézzem, megdermed-e. Pedig nem dicséri a szakácsnőt, ha „pünkösdi” lesz a kocsonyája – jegyzi meg viccesen a hosszúfalui háziasszony. A „pünkösdi” jelző annyit jelent, hogy nem „áll meg” keményen a kocsonya, laza marad az állaga. Margit a főtt zöldségből nem rak a tányérba, nem tesz bele főtt tojást és más egyebet sem. Csak tisztán a levet, a húst, a bőrt, a csontot. Ezt az asztalon hagyja kihűlni, s majd később rakja a hűtőbe. Ha a dermedés után még marad zsír a karimán, azt nyugodtan le lehet szedni – mondja a háziasszony. Vöröshagymát is csak külön tányéron kínálnak

Horvátéknál a kocsonya mellé, s kenyérrel fogyasztják. Van, ahol hagymát szelnek a kocsonyára és tökmagolajjal locsolják meg, esetleg pirospaprikával szórják meg. Margit konyhájában hagyományos módon, nagyanyáink receptje szerint készült el a kocsonya. – Mi csak így szeretjük, vagy csak így szoktuk meg. Ahány ház, annyi szokás – mondja Margit, s mint megtapasztaltuk, kitűnően sikerült a kocsonyája: üvegesen tiszta és kemény, amilyennek egy igazi muravidéki, (hosszú)falusi kocsonyának lennie kell. Az íze telt és finom, benne a perzselt bürke és a hús ízeinek kavalkádja; nem édeskés, nem sós. Jó étvággyal, egy szelet kenyérrel, egy pohár fehér bor mellett Horvát Margitnál gyorsan elfogyott ez a téli falusi étel: a kocsonya.

Prekmurska žolca – po receptu naših babic Žolca spada med pristne madžarske jedi in je izredno priljubljena tudi med prebivalci Pomurja. Ta enostavna jed, pripravljena iz svinjskega mesa, ribe ali veganska, postrežena s čebulo, bučnim oljem, trdo kuhanimi jajci ali brez, je odlična kot hladna predjed, priboljšek ali samostojen obrok. V Pomurju se prava žolca pripravlja iz svinjskega mesa, osmojene, zapečene kože, nogic in zelenjave. Kuha se dalj časa in počasi, da juha ostane popolnoma bistra, aspik pa po ohladitvi lepo želatinast. Kako pripravlja žolco gospodinja Margit Horvát iz Dolge vasi, ki smo jo obiskali tokrat? »Dobra, okusna, aromatična

in resnično domača žolca se lahko skuha samo iz prašiča, ki so ga po zakolu smodili s slamo« - nam je zaupala osnovno pravilo. Sama priprava je zelo enostavna: sestavine – meso, kožo, svinjske nogice, koren peteršilja, korenček, pastinak, svežo papriko, sol, poper, lovorov list – damo v hladno vodo, pustimo da zavre, nato pa ogenj zmanjšamo na najmanjšo moč in pustimo, da se juha v nepokriti posodi počasi kuha od 3-4 ure. Vmes občasno premešamo, da se meso ne bi zažgalo na dno posode in z žlico poberemo odvečno peno. Posebej pomembno je, da stroke česna dodamo šele pred koncem, saj bi v nasprotnem primeru juha lahko postala mlečna. Tega pa si nihče ne želi. Ponos vsake

prave prekmurske gospodinje je namreč kristalno bistra žolca. Jed je pripravljena, ko se meso lepo loči od kosti. Nato lonec odstavimo z ognja, juho pustimo počivati 10-15 minut, nato pa jo preko gostega cedila vlijemo v krožnike, sklede in skledice. Na koncu v juho porazdelimo še meso, kožo in kosti. Po želji lahko dodamo tudi kuhano zelenjavo. Pustimo, da se žolca strdi, nato pa jo lahko do konca ohladimo še v hladilniku. Pri Horvatovih jo imajo najraje brez vsakršnih dodatkov, samo s kruhom in z ločeno postreženo čebulo. Tako, na stari, tradicionalen način, enako, kot gospa Margit žolco pripravlja že od nekdaj: po receptu naših babic.

Látogassák meg új honlapunkat, mely formailag megváltozott, tartalma jelentősen bővült. A kínálatban helyi kiadású digitális könyvek, újságok, folyóiratok, a helyi alkotók művészeti és a helyi alkotók tudományos lexikonja is hozzáférhető, valamint a Lindua folyóirat megjelent számai újabban itt is olvashatók. Kellemes böngészést kívánunk. www.kl-kl.si

Régiséggyűjtők: a Koren házaspár Lendváról

„Pannónia értékeinek gyűjtői, tisztelői vagyunk” Koren Franc, vagyis Frenki – ahogy általában Lendván mindenki ismeri – és neje, Brigita két évtizede foglalkozik régiségek gyűjtésével, ezen belül is Pannónia értékeinek adnak elsőbbséget. A gyűjtésről, a tárgyakról általánosságban azt mondják, a régiségek szépek, értékesek, s a régi tárgyak gyűjtése valahol beruházásnak, az állami és adminisztratív korlátoknak ellenálló nyugdíjalap megszerzésére is jók.

Tomka Tibor

A kezdetek: a régi bútorok A Lendva-hegyen található családi házat megtalálva, majd a szimpatikus házőrzővel megismerkedve a régi családi birtokon felújított ház nappalijában fogadnak a házigazdák. Ha nem is azzal a céllal látogattam volna meg Frenkit és Brigitát, hogy a régiségekről, a régiségek gyűjtéséről beszélgessünk, szinte biztos, hogy előbb vagy utóbb erre terelődne a csevegésünk; a lakás, a bútorzat, a falakon lévő festmények, a különböző dísztárgyak ugyanis magukért beszélnek. Egyértelműen értékes régiségekről

lehet csak szó, gondoltam, még így, nem éppen hozzáértő, laikus szemmel is. Hamarosan rá is térünk a tárgyra, természetesen a kötelező első újságírói kérdéssel, vagyis mikor, hogyan, miért kezdtek el régiségek gyűjtésével foglalkozni. Frenki némi öniróniával azonnal rávágja, tekintettel a korára igencsak későn kezdett bele az egészbe, nagyjából a múlt század ’90-es éveinek derekán, majd az ezredforduló táján állt neki szisztematikusabban a numizmatika területén. – Már gyermekkoromban is érdekelt a történelem, a hagyományok, már csak azért is, mert nagyapám lendvai zsandár volt, és halála után a nagyanyámnál a padláson játszva rengeteg régi tárgyat leltem fel a kardtól a zsandársapkáig, vagy éppen a zubbonyt, amelyet annak ellenére szeretettel öltöttem magamra, hogy legalább ötször nagyobb volt a mérete a szükségesnél. Az említett padlástárgyak és egyebek elmondása szerint sajnos később tönkrementek, eltűntek, ahogy sok egyéb érték vidéken. Folytatva elmélkedését a kezdetekről elmondja, nagyanyja Franciaországból visszatérve 1937-ben vásárolt meg egy teljesen bebútorozott lakóházat egy

zsidó családtól, ezt a házat az említett bútorokkal együtt meg is örökölte. A ház felújításra került, amikor feleségével, Brigitával családi fészket raktak, s a régi, még nagyanyjától örökölt bútorzatot néhány újabb darabbal pedig el szerették volna adni. Meghirdették, majd eljött a megvilágosodás: – Úgy gondoltam, eladom az újabb bútorokat, a régi, még nagyanyámtól örökölt darabokat pedig minimális áron hozzáteszem a vevőnek. Megdöbbenésemre a vevők inkább a régi bútorokért érdeklődtek és többszörös árat kínáltak érte, mint amennyit én az újért szerettem volna kapni! Elmondja, ezen igencsak elgondolkozott, majd rádöbbent, a régi tárgyaknak, antikvitásoknak állandó, tartós értéke van, közvetve pedig arra, hogy a gazdag emberek ténylegesen azért is gazdagok, mert ilyen tartós értékekkel, tárgyakkal élnek. Az évek során elmondása szerint ez a felismerés még inkább megerősödött benne. Elkezdett régi bútorokat felvásárolni, felújítani, illetve felújíttatni, majd újabbakat, tetszetősebbeket szerezve bármelyiket könnyen el tudta adni jóformán dupla áron, mint amennyiért vette. Kifejti, a régiségek egyszerűen befektetésnek tekintendők. 27

Fotó: Tomka Tibor

Egyedi, sólyomkaromból, hippolitból és állati csontból készült értékes pipa.

Rendszeresebb gyűjtőtevékenység, numizmatika Frenki az ezredforduló táján kezdett el komolyabban foglalkozni a numizmatikával, a régi pénzek gyűjtésével, majd szinte rögtön a gyűjtés területét szűkítette is, ahogy fogalmaz, Pannónia területére. A gyűjtés kezdetekor elsősorban a Jugoszláv Királyság, illetve valamivel később a szocialista Jugoszlávia területére korlátozódott, majd képbe került több valamikori balkáni ország, a szerb és a montenegrói királyság, valamint Magyarország is. Az idő múlásával aktuálissá vált a Német–Római Császárság területe is. Az utóbbi időben leginkább a középkori numizmatika érdekli, illetve az ezt megelőző kor, az illírek és kelták, 28

vagyis a vidékünkön valamikor élt népek hagyatéka. – A numizmatikai darabok gyűjtése, tanulmányozása során rengeteg adat, felismerés került birtokomba, így most már azon is gondolkozom, hogy ezeket papírra vessem – teszi hozzá. Az utóbbi két évben a valamikori alsólendvai Bánffy-érmékkel foglalkozik, ezekkel kapcsolatosan elmondja, igencsak hiányos történelmi leírások léteznek ezekről. Foglalkoztak velük Magyarországon, Horvátországban és Ausztriában is, de az eddig fellelt anyagok a Bánffy-féle alsólendvai pénzverde egyes kiadásaival foglalkoznak csak, összefüggő, szisztematikus leírás nincs. – Készítettem egy ilyen leírást, amelyet meg is akartam jelentetni a szlovén numizmatikai szemlében, de úgy döntöttem,

hogy mégis kell még dolgozni az egészen, s a tárgykörben katalógust, évkönyvet szeretnénk kiadni a „Lindva” Régiséggyűjtők Egyesületének segítségével. A kiadvány részletesen leírná az eddig napvilágra került 17 Bánffy-pénzveretet, mindegyiknek leírnánk a történelmi hátterét is. Leginkább a 14. század takargat rengeteg ismeretlent és egyben izgalmasat is – folytatja Frenk. Ezen belül is különlegesen érdekes az 1347 és 1351 közötti négyéves időszak, amikor Bánffy Miklós Magyarország alkirálya volt. A veretek teljesen mások, mint a korábban készített Bánffy-érmék, ugyanis több egyéb módosítás mellett nem a két királyi fej, vagyis a királyi és az alkirályi fej szerepel rajtuk, hanem a Bánffy-címer, míg a király iniciáléit – I. Lajos király – Bánffy Miklós iniciáléi

Fotó: Tomka Tibor

Az egyik komód fiókját kihúzva Frenki gyönyörű pipagyűjteményt tár elénk. Az utóbbi két évben kezdte gyűjteni ezeket, elsősorban azért, mert véleménye szerint mostanra a dohányzás tabutémává vált, a pozitív hatásairól szó sem esik. Mint elmondja, a cigaretta megjelenéséig teljesen más volt a dohány megítélése, például a dohánypipákat valamikor nagy művészek alkották kőből, hippolitból, sepiolitból, fából és más anyagokból is, és valahol a tulajdonos társadalmi státuszára is szépen rá tudtak mutatni.

Fotó: Tomka Tibor

Brigita a női kellékek gyűjteményének egy részével, kezében egy szépen kidolgozott legyező.

váltják. Emellett a Bánffy-pénzérméken mindig jelenlévő nyest figuráját jobb oldalra fordították. Mindebből kifolyólag a gyűjtő szerint felállítható egy történelmi tézis, amely szerint a tatár hódítás miatti problémák Bánffy Miklóst arra késztették, hogy Magyarország királyává nevezze ki magát. Ha ez valóban így volt, akkor utóbb ki tudta magát menteni a királynál. A későbbiekben vert érmék ugyanis ismét felvették régi formájukat. Az említett érmék igencsak ritkák és értékesek, jelenleg csak három példányról tudunk, amelyek Budapesten, Eszéken és Szarajevóban vannak. – Szándékunkban van ezekről másolatokat készíteni, majd a történelmi háttérrel együtt bemutatni a nagyközönségnek – mondja Frenki, aki hozzáteszi 30

azt is, a Bánffyak pénzverése igencsak jelentős volt a későbbiekben is. Kifejti, az úgynevezett Bánffy-dénár korában, a 15. században Alsólendván verték például az osztrák pfeningeket is, erről írásos bizonyíték is van, amelyben az osztrák uradalom felelősségre vonja Bánffy Pált, mert gyengébb minőségben verte az ezüstérméket, mint az elvárható volt. Az ezüsthöz ugyanis túl sok rezet kevertetett, emiatt az idő múlásával ezek az érmék megfeketedtek és a mai napig fekete pfeningeknek, schinderlingeknek, illetve black penny-nek hívjuk őket. Eddig ezeket a vereteket nem kötötte össze senki sem Alsólendvával, illetve a Bánffyakkal, amit a gyűjtő szerint mindenképpen meg kell változtatnunk.

Történelmi intermezzo, Pannónia Beszélgetőtársam elmondja, egyéb gyűjteményei is vannak, elsősorban a már említett, jelenleg a négy államban elhelyezkedő Pannónia vidékéről gyűjt. Kifejti, ez a térség az illírek, kelták idejében, de a későbbiekben is zömében egységes volt, és ilyen az anyagi leletek, régiségek története is. – Igazából a 19. századdal, a nemzeti mozgalmak megjelenésével több oldalról is rengeteg történelemhamisítás történt, teljesen hamis történelmi hipotéziseket alkottak, amelyek sajnos a mai napig szerepelnek a tankönyvekben, annak ellenére, hogy bizonyítottan hamisak – mondja Frenki, majd példaként említi a vendekről szóló történetet. Véle-

Fotó: Tomka Tibor

Brigita a nemrég Szentlászlón beszerzett darabbal, egy esküvői tiarával.

Fotó: Tomka Tibor

Néhány Bánffy-féle pénzveret.

ménye szerint elsősorban a kelták ónémet elnevezéséről van szó, semmi köze a szlávokhoz, illetve a szlovénekhez. Hasonlóképpen a véleménye szerint a térségben élő embereket nem Cirill és Metód utódjai, hanem ír származású papok térítették a kereszténységre, ebből kifolyólag pedig a területen nem is szlávul beszéltek, hanem kelta nyelveken. Hozzáteszi, egyre több történelmi tény szól amellett, hogy csak a magyarok bejövetelével a Felső-Duna mentéről ide szoruló népekkel kezdtek szláv nyelven beszélni a térségben. Állítását megerősíti azzal is, hogy a 2008-as genomvizsgálatok szerint az itteni emberek inkább hasonlítanak az írekhez, a walesiekhez, mint mondjuk a többi szláv csoporthoz. Véleménye szerint az úgynevezett fejedelmi kő (knežji kamen) körüli viták is 32

szükségtelenek, mert egyértelműen kelta eredetű.

Archeológia, törvényi szabályozás – Az utóbbi időben erőteljesen érdeklődöm az archeológia iránt is, a Muravidék területén ugyanis igencsak nagy számban vannak még nem feltárt lelőhelyek, amelyek évről évre sajnos egyre rosszabb helyzetbe kerülnek, nem védettek, mivel elsősorban szántóföldekről van szó. A gyűjtők egyesületével így két évvel ezelőtt három ilyen lelőhelyet tekintettünk meg, jártunk Gáborkerten, Kapitánydombon és a valamikori Oloris területén is. A felszántott földeken, a barázdák között különböző tárgyakat találtunk, például obszidiánnyilat, kardot,

egy kőmalom maradványait, súlyokat, majd ezeket az egyesület egyik találkozóján ki is állítottuk, illetve a későbbiekben a lendvai múzeumnak adományoztuk, ahol a helyük kell hogy legyen. Frenki elmondása szerint már az említett egyesületi akció előtt is összegyűjtött számos régészeti tárgyat, egy részüket megvásárolta, egy részükre az előbb említett módon, szinte véletlenszerűen tett szert, rengeteg esetben pedig a vidéken építkezők leleteit gyűjtötte össze. Ezen emberek nagy többsége névtelen szeretett volna maradni, leginkább a szlovéniai törvényi szabályozás miatt, amely a leletek megtalálóit inkább a feketepiac felé irányítja ahelyett, hogy kitüntetné, kártalanítana őket, némi jutalmat biztosítana számukra. A jelenlegi törvényi szabályozás szerint ugyanis a

A lendvai vár mai formája a 18. századból maradt ránk, amikor Eszterházy herceg Lipót császár tiszteletére a vár középpontjában lévő középkori épületet L-alakú barokk várrá építtette át. Íme, egy pénzérme a császárral.

Fotó: Tomka Tibor Fotó: Tomka Tibor

Nem gyűjtik, de jó áron a kezükbe került egy eredeti Hundertwasser is.

Fotó: Tomka Tibor

Egy feszület, amelynek aprólékos 34 kidolgozása igazi művészről tesz tanúbizonyságot.

Fotó: Tomka Tibor

A Koren házaspárnak a régiségek gyűjtése tölti ki a mindennapjait. A régiségek gyűjtésére befektetésként, a jövő biztosítékaként is tekintenek.

beruházónak meg kell állítania mondjuk a házépítést és finanszíroznia kell a régészeti kutatást is. Így a legtöbb esetben ezek a leletek nem látnak hivatalosan napvilágot. Hasonlóan problematikus véleménye szerint a régi fegyverek gyűjtésének szabályozása is, amely jóval keményebb, mint bármelyik szomszédos országban. Ez gyakorlatilag lehetetlenné teszi a gyűjtést, a gyűjtők zöme így csak a tízévenként meghirdetett abolíció idején jelenti be hivatalosan a régi fegyvereket. Koren Franc kifejti azt is, rengeteg helyre hívják őket, amikor régi házakat bontanak le és számos esetben értékes dolgokat tudnak megmenteni. Elmondja, beszélgetésünk előtt egy héttel például Szentlászlón sikerült egy fiatal házaspárral megoldani,

hogy némi kártalanítás ellenében különböző dokumentumokat, leveleket, levelezőlapokat, régi újságokat, tárgyakat mentettek meg az utókornak.

A régiséggyűjtők egyesülete Beszélgetőtársunk megalapítása óta elnöke a „Lindva” Muravidéki Régiséggyűjtő Egyesületnek. Mint elmondja, az egyesület hivatalosan csak 2014 óta létezik, ennek ellenére már 2004-ben is működött, csak nem bejegyezve. Már akkor szerveztek ugyanis különböző összejöveteleket, beszélgettek, majd látva, hogy akár Zágrábból, Belgrádból vagy Budapestről is érkeztek érdeklődők – hozzáteszi, pedig akkor még az internetes

kommunikáció sem volt ilyen fejlett –, felmerült az ötlet, hogy intézményesíteni kell a szervezetet, a törvényi rendelkezéseknek is eleget kell tenni, nem utolsósorban azért, mert ilyen formában az egyesület érdekeit is könnyebben lehet érvényesíteni. – Az egyesület jelentős hatással volt a gyűjtőtevékenységre a térségben, sajnos azonban eddig tartott, hogy intézményesítsük. Ennek okai abban keresendők, hogy a gyűjtők mindig egocentrikus, saját gyűjteményükre büszke, agilis emberek, úgy szokták mondani, nekünk, gyűjtőknek úgynevezett konkluzív zavarunk van. Vagyis eddig tartott ezeket az egókat egy pontban egyesíteni. Természetesen kiderült, hogy közösen sokkal többet tudunk nyújtani, nem csak a termékek, 35

kiállítási tárgyak szempontjából, hanem általában a tudás, az egyes területek ismeretében is – fejti ki. Az egyesület jelenleg már több mint 70 tagot számlál, és nem csak a Muravidékről – bár ez a neve, de vannak horvátországi és magyarországi tagjaik is. Hozzáteszi, az egyesület segített abban is, hogy egyáltalán meg tudják állapítani, a tagok otthonaiban milyen értékek vannak, mert előbb egyszerűen nem volt erről tudomásuk. – Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy a találkozók, beszélgetések mellett az említett értékek legalább egy kicsi részét be is mutatjuk az érdeklődőknek. Ez ügyben vannak, vagyis inkább voltak nehézségeink különböző intézményekkel, de úgy látom, túl tudtunk lépni a problémákon, sőt vannak intézmények, amelyek annak ellenére a tagjaink, hogy nem minősülnek gyűjtőknek,

van azonban szakmai hátterük, tudásuk, illetve a legfontosabb, hogy van egy úgynevezett szakmai távolságtartásuk, ami nálunk, gyűjtőknél általában hiányzik.

Brigita, a női ruhák, kiegészítők gyűjtője – Az én gyűjteményem a nők által hordott ruhák, különböző kiegészítők, ékszerek, táskák, kalapok, legyezők, sminkeszközök, hajkefék, fésűk stb. kollekciója. A legrégebbi darabjaim a 18. század végéről származnak, a gyűjtési kort pedig a múlt század ’50-es, ’60-as éveinél zártam le, abban a korban ugyanis még találhatók voltak érdekes tárgyak, amelyeket ma inkább vintage-nak neveznek, de mindenképpen őrzésre érdemesek. Hasonlóan férjéhez Brigita is a már említett Pannónia területére

összpontosít. Ahogy fogalmaz, a kilencvenes években leginkább Magyarországon lehetett érdekes tárgyakat találni – hozzáteszi, ezekben az években csak Keszthelyen 17 régiségkereskedés működött, míg most csak egy –, ugyanis a második világháború után az emberek a volt szocialista országokban a különböző várakból, kastélyokból egyszerűen eltulajdonítottak sok mindent, használták, illetve többé-kevésbé meg is őrizték. – A gyűjteményem folyamatosan bővül, például a már említett múlt heti szentlászlói kiruccanásunk során egy menyasszonyi tiarával sikerült gazdagítanom. Nagyon sokan a különböző találkozókon, kiállításokon ajánlanak fel tárgyakat, emellett a vásárokon, az interneten, a különböző bolhapiacokon is sok mindent fel lehet lelni.

Dolgoletna zbiratelja starin - zakonca Koren Lendavčana, Franc Koren, oziroma Frenki, kot ga poznajo domačini, in soproga Brigita, se z zbiranjem starin ukvarjata že dve desetletji. Pravita, da so starine lepe, dragocene, zbirateljstvo pa je lahko tudi neke vrste naložba v bodočnost, odporna na vse državne in administrativne omejitve. Njun dom je kakor razstavni prostor, poln prelepih starih kosov pohištva, slik in okrasnih predmetov. Brigita se je »specializirala« na zbiranje starih ženskih oblačil in raznovrstnih dodatkov, nakita, torbic, klobukov, pahljač, glavnikov, krtač in podobno. Najstarejši kosi izvirajo s konca 18. stoletja,

najmlajši pa so t.i. »vintage« predmeti iz 50., 60. let prejšnjega stoletja. Večino stvari je našla v antikvariatih, na bolšjih sejmih, včasih jih dobi od posameznikov, veliko pa se najde tudi na internetu. Frenki je poleg tega tudi strasten zbiratelj pip, v zadnjih letih pa je njegova ljubezen postala numizmatika, predvsem srednjeveška, oziroma iz obdobja pred tem (zapuščina Ilirov in Keltov). V zadnjih dveh letih se intenzivno ukvarja s preučevanjem kovancev nekdanje dolnjelendavske družine Bánffy, o katerih obstajajo izredno skopi zapisi, prav tako tudi o tukajšnji kovnici, ki se omenja le v povezavi z določenimi kovanci. Nje-

gova želja je pripraviti sistematični zapis, v katerem bi podrobno opisal in predstavil do zdaj znanih 17 vrst Bánffyjevih kovancev. Pri tem je še posebej skrivnostno štiriletno obdobje med leti 1347 in 1351, ko se na kovancih namesto kraljeve podobe in začetnic njegovega imena pojavlja grb Bánffyjevih in inicialke Miklósa Bánffyja. Frenki in Brigita sta se pri zbirateljstvu osredotočila na območje Panonije z neskritim namenom ohraniti dragocenosti te pokrajine. Oba sta tudi aktivna člana v lendavskem Društvu zbirateljev Pomurja »Lindva«, ki mu Frenki tudi predseduje.

Dobronoki György-ház Dobronakon

A Dobronoki György-házban Dobronakon különböző dokumentumok találhatók Dobronoki György életéről és munkásságáról, az akkori történelmi eseményekről, a Dobronaki Plébánia és a Szt. Jakab templom történetéről, a helyi ünnepi szokásokról. Megtekinthető Dobronak 1280as pecsétjének másolata, továbbá egy miseruha, valamint néprajzi tárgyak gyűjteménye is várja a látogatókat. 37

Három család története

100 év molnárélet Domonkosfán a Kerka patakon valamikor három malom kerekei fodrozták a vizet. A Čahuk malom a falu végén, a Zslébics malom a falu közepén, míg a Kránjec malom Bükkalján működött. Néhány kilométerre északnak, Kapornakon a kis Takács vízimalom, Hodos határában pedig a környék legnagyobb gőzmalma, a Luthár malom őrölt. A vidéken számos malmot jegyeznek még az elmúlt századból, de most három olyan malom történetében merülünk el, amelyeknek szereplői komasággal kötötték össze a történetüket. Száz évet barangolunk be a molnáréletben; szép emlékek közt a virágkorban, és a sötét, igazságtalan valóságban.

Abraham Klaudia

Az egykori molnárcsaládok. Balról Čahuk János áll, előtte ül felesége, Rozália és első gyermekük, Margit. Középen a kapornaki Takács Stefán molnár, jobbról Zslébics Ferenc, előtte felesége, Franciska. A fotó a domonkosfai monográfiában jelent meg.

szintén a József keresztnevet kapta, örökölték a malmot. Hogy pontosan mikor épült a Zslébics malom, arról nincse-

nek adatok, de több száz éves lehet. Először csak kő dolgozott a malomban, majd az öreg Ferenc molnár hengert vett bele, így már

A Zslébics molnárok és a domonkosfai citera Az 1800-as évek derekáról származó adatok és egy gondosan visszakutatott családfa szerint a Žlebič vagy Zslébics család hat ágában is molnárok voltak. Kezdetben bérlőkként, majd Domonkosfán tulajdonosként őrölték a gabonát. 1906-ban Zslébics Ferenc megvásárolta ugyanis a domonkosfai malmot a križevci (tótkeresztúri) lelkésztől, Berke Mihálytól. Fia, József, majd annak a fia, aki

Molnárok az 1920-as évek táján: a bal oldalon áll Čahuk János, középen Zslébics József (Edvard nagyapja ifjúkorában), a jobb szélen a kapornaki Kovács Stefán molnár. A két ülő molnár: balról Zslébics József, mellette öccse, Zslébics Ferenc, aki megvette a domonkosfai malmot 1906-ban.

Čahuk János és Zslébics Boriska esküvői fényképe a Čahuk családi háznál. Ők voltak Katarina férjének, Čahuk Ernőnek a szülei.

nagyobb körzetnek tudott őrölni. Mindenféle gabonát: búzát, árpát, rozst, hajdinát, kölest hoztak ide több faluból is a parasztok, de tökmagolajat, napraforgóolajat is ütöttek. Pocak Edvard Domonkosfán a Zslébics család egyik leszármazottja anyai ágon. Édesanyja, Pocak (született Zslébics) Jolán ma is Domonkosfán él. Edvard nagyon fontosnak tartja a múltat, a család szerteágazásáról és történetéről több paksamétát őriz odahaza. Nagyapjáról, idősebb Zslébics Józsefről így mesél: – A malom teljes felszerelését, a sok fa fogaskereket, hengert, ami szintén fából készült, azt mind József nagyapám készítette a saját kezével. Tehetségét más molnárok is becsülték, több környékbeli malomba hívták, amiknek a berendezését vele készíttették el, és még Magyarországon is hírnevet szerzett a környező falvakban. Volt a malom mellett egy faragóháza, és amíg a malom őrölt, addig ő a

kunyhóban dolgozgatott. Akadt egy segédje is, egy Domonci Viktor nevezetű ember, ő volt a nagyapám jobb keze. Az esztergályos-, asztalosmunkák mellett még hangszereket is készített, többek között hegedűt és citerát, amin ő maga is szívesen játszott. A mai napig őrzöm tőle azt a régi citerát, amit

hajdanán ő készített, majd lúdtollal és pengetővel szólaltatott meg. A nagy becsben tartott citerát Edvard meg is mutatja. Tudtak hát vigadni a molnárok, nem volt unalmas az élet a malomban, a malomkerék zúgását olykor vidám citerazene törte meg. Miközben a messziről jött gazdák például az olajra vártak, addig Józsi bácsi gondoskodott arról, hogy ne unatkozzanak; elővette a citeráját és akár egész éjjel szórakoztatta őket, az is előfordult, hogy táncolva mulattak. Talán így már nem is meglepő, ha azt állítjuk, hogy Zslébics Józsi bácsihoz vezethető vissza a domonkosfai citerázás legmélyebbre kúszó gyökere. A magyarázat pedig úgy hangzik, hogy a zenei vénával megáldott molnártól unokája, Edvard sajátította el a citerázás művészetét, aki aztán a fiának, Tomasnak adta tovább. Amikor Tomas kezdett komolyabban citerázni, akkor gyakorlatilag vele alakult meg a faluban a citeraegyüttes.

A Čahuk ház nagyszobájának falán az idősebb molnár, Čahuk János és felesége, Rozália képe. 39

Fotó: Abraham Klaudia

A malomhoz és a családi házhoz vezető út Domonkosfán. A patak túloldalán egykor gyalogút vezetett – talán ma is létezik – az evangélikus templomhoz.

Józsi bácsinak és feleségének, Jolánnak négy gyermeke született: József, Jolán (Edvard édesanyja), Boriska és Sándor. A családfő házat épített, a malmot pedig gőzmalommá akarta átalakítani, de megromlott a családi viszony és a szülők

Szép Jolán és Zslébics József 40

elváltak. A birtok a négy gyerek közül az elsőszülöttre, ifjabb Zslébics Józsefre szállt, aki 1920. március 1-jén született és egészen 1981-ig hűségesen őrölt a malomban. A malom a régi formáját mindvégig megőrizte, csupán néhány

javítás szükségeltetett rajta, illetve teljesült az öreg molnár vágya: került bele gőzgép, hogy szárazság idején se pihenjenek a fogaskerekek. 1941–42-ben az ifjabbik József már egyedül dolgozott a malomban, de aztán behívták katonának, így ez alatt az idő alatt újra apja és nagyapja dolgozott a malomban. Amikor leszerelt, visszatért és folytatta a molnárok életét. Az esztergályos mesterséget és annak szeretetét eltanulta édesapjától, és szabadidejében fatálakat, tányérokat, véső- és reszelőnyeleket, asztal- és széklábakat készítgetett a malom melletti kis faragóházban. – A molnárcsaládok jól megéltek a munkájukból egészen addig, amíg a ’45 utáni rendszer be nem következett – magyarázza Edvard. – Akkor azoknak, akiktől nem vették el a malmot, megemelték az adóját, és addig emelték az állami terheket,

Fotó: Abraham Klaudia

A Zslébics malom melletti Kis-Kerka patak sekély vizének apró fodrai – egykor a malomkerék bodrozta a vizét.

Fotó: Abraham Klaudia

Edvard családi ereklyeként őrzi ma is a nagyapja, Zslébics József által készített 100 éves citerát.

Fotó: Abraham Klaudia

A Zslébics malom munka nélkül maradt…

Fotó: Abraham Klaudia

A domonkosfai malom gyönyörű helyen áll, mögötte feljuthatunk az evangélikus templomhoz.

Čahukék családi fotóján bal oldalon áll az idősebb fiú, Čahuk István, mellette lánytestvérei: Etelka, Juliska és Margit. A szülők, János és Rozália ülnek, legfiatalabb gyermekük, Čahuk Jancsi az apja ölében. Ő üzemeltette utolsóként a malmot.

amíg a molnár rá nem kényszerült, hogy feladja a szakmát. A 1970-es évek után még őröltek ugyan ezek a kisebb malmok, de a működésükből az államnak nagyobb volt a haszna, mint a molnárnak. Aztán a melioráció idején a patakot is szabályozták Domonkosfán. Pedig itt közvetlenül a malom mellett fut a patak, de félrevették a malomkereket és a gátat is. A molnárok pedig megöregedtek, nyugdíjas korban voltak, és nem volt, aki folytassa a mesterséget, így nem is ellenkeztek. Pedig tudták, ha nem lépnek, akkor az ő munkájuknak végleg vége. És bizony ma már egyik malomnál sincs meg Domonkosfán a malomkerék, és anélkül nem tud működni egy malom. Én nagyon sajnálom, hogy akkor annyit nem tudtunk küzdeni érte, hogy megvédtük volna ezt a szép malmot – zárta gondolatait Edvard. A ma is élő Zslébics rokonságból már csak egy folytatja a molnár mesterséget, Edvard unokatestvére. Őt is Zslébics Jóskának hívják, Ausztriában molnárként dolgozik. Rajta kívül más nem vitte tovább a szakmát.

A domonkosfai Čahuk molnár elvette Zslébicsék lányát

Čahuk Ernő, Katalin férje az 1980-as évek környékén a családi malomnál. Itt még látható a malomkerék. 44

Domonkosfán a falu végén áll a Čahuk malom. A patak „elhagyta”, az egykori gát helyét benőtte a sás. Nem tudni pontosan, hogy idősebb Čahuk János mikor vette meg a domonkosfai malmot, de valamikor az 1900-as évek elején. 1910-ben Jánosnak és feleségének, Rozáliának megszületett az első

gyereke, Margit, utána Pista, majd Juliska, Etelka, majd végül 1924. november 26-án János, az utolsó gyermekük, a későbbi tulajdonos. A malom homlokzatán ma is látható egy évszám: 1921, ami valószínűleg azt az évet jelenti, amikor Čahuk molnár felújította és kibővítette a malmát, illetve gőzgépet is vásárolt hozzá. Ezután már mindenféle gabonát őrölhettek benne, éppen úgy, ahogy a szomszédos Zslébicséknél is. A parasztok a széles környékről hordták ide szekereken a gabonát, mégsem volt versengés a malmok között. A messziről, lovas fogattal vagy tehenes szekérrel a malomba vitt gabonát lerakták, majd az üres szekerekkel hazamentek. Utána a gazda visszament, és két-három napig, sőt akár egy hétig is várt a sorára. Ez alatt a molnár elküldte őket a szőlőjébe vagy a földjére dolgozni,

Fotó: Abraham Klaudia

A Čahuk malomnál az egykori medret benőtte a sás. A patak mintegy 30–50 méterrel arrébb csordogál.

esetleg kaszálni, mert neki állatai és gazdasága is volt. Amikor a gőzgéppel őröltek, akkor a malomban két sima henger, egy dupla búzás henger, egy kő, egy gabonatisztító és egy kásacsináló volt. Amikor volt elég víz, akkor a vizet is hozzákapcsolták, hogy a víz is segítsen a gőzgépnek. A fogaskerekek pedig zúgtak éjjel-nappal, sürögtek-forogtak az inasok és a legények. „Készült mindenfajta liszt; első osztályú, másodosztályú és harmadosztályú, illetve korpa. Akkoriban még nem cserélhettek gabonáért lisztet a gazdák, mindenki a saját gabonáját őröltette le. Ha volt neki 50 kiló, azt is meg lehetett őrölni, csak azt hozzá kellett venni a másik gazdáéhoz. Amikor kész volt, akkor a molnár kiszámította, hogy melyik gazdá-

nak mennyi liszt jár. Akkoriban 10 kiló vámot szedtek minden mázsa gabona után, később, az új Jugoszláviában már 12-t, majd 14-et. A gazdák elégedettek voltak az őrleménnyel, egy mázsa búzából 40 kiló elsőlisztet, 20 kiló másodikat, 10 kiló harmadikat és 30 kiló korpát csináltak. Ebből levonták a tisztogatást és a vámot. 1941–42 között fát is vittek a polgárok, mivel akkor gőzmalommal őröltek, és mindenki jószántából hozott bizonyos mennyiségű fát. Aki nem hozott, annak várni kellett a vízre, mert ez vízimalom volt elsősorban, gőzgéppel csak akkor őröltek, amikor kevés volt a patakban a víz.” (Domonkosfa krónikája) Az ifjabb Čahuk Jancsi azonban nem az édesapjánál tanulta ki a molnárok mesterségét. 1938-ban elment Hodosra a Luthár malomba.

Fotó: Abraham Klaudia

Katalin maga is molnárcsaládból származik, tudja, hogyan folyt egykor az élet az üzemben.

Ott tanult három évig, majd segédként dolgozott tovább 1945-ig, amikor is elvitték lövészárkokat ásni, aztán ahogy visszajöhetett ’47-ben, újra a Luthároknál dolgozott. 1948ban besorozták katonának, majd ugyanebben az évben feleségül vette Zslébics Boriskát, és ezzel a két domonkosfai molnárcsalád komaságba került egymással. Az 1900-as évek közepén természetes volt, hogy a hasonló javakkal bírók házasodtak, és hát bizony akinek malma volt, az azt nézte, hogy a fiának malmos családból legyen felesége, illetve hogy a lánya malmos családhoz kerüljön. Meghalt az öreg Čahuk molnár, majd 1957-ben Pista is követte az apját. Így Jancsira szállt a birtok, aki átvette az ipart és 1982-ig őrölt benne. Jancsinak és Boriskának két fia született, Jancsi és Ernő,

de egyikük sem állt molnárnak. A sors furcsa játéka viszont, hogy Ernő mégis molnárlányt vett feleségül. Čahuk Katalin (leánykori neve Halász) tanítónő lett Ernő felesége, aki szintén molnárcsaládból származik, csak a Muravidék másik szegletéből, Völgyifaluból. – Édesapám molnárként a csentei malomban dolgozott, otthon csak egy kisebb malmunk volt, kukoricadarálásra, őrlésre, meg tökmagolajütésre volt való. Amikor apám nyugdíjba ment, a prést elhoztam a malomból és odaajándékoztam a domonkosfai tájháznak. Én 1975ben jöttem Domonkosfára tanítani, itt ismertem meg a férjem, de ez nem volt szervezett házasság – nevet Katalin –, ez teljesen véletlenül alakult így, de lám, mit hoz az élet, mégis megmaradt a molnármolnár viszony.

Katalin az egykori Čahuk malom kulcsát a zárba helyezi és egy-két akadozó kattogással kinyitja nekünk a malom ajtaját. Belépünk a munka nélkül maradt malom gyomrába. – Mivel apám is molnár volt, ezért konyítok valamennyit a molnárkodáshoz – mondja, aztán ahogy odabent járunk és Katalin meséli a malom működését, szinte életre kelnek előttünk a hatalmas fogaskerekek, képzeletben száll a por a gabonától. Búgnak a nagy őrlők, hullik a zsákokba a gabona, búzaliszt- és hajdinaillat keveredik a levegőben. Kibújunk a kisablakon és odaképzeljük a régi malomkereket, a csobogó patak vizét, a gáton zsilippel. Katalin elmagyarázza, hogy nyerték ki a sima lisztet vagy a korpásat, megmutatta, hogy működött a rosta, mi az a garat és hogy néz ki a malomkő. – Emlékszem, milyen

Fotó: Abraham Klaudia

A fogaskerekek már nem kattognak, nincs mit hajtani, a malomkerék már lekerült, még a patak is elhagyta a malmot.

Fotó: Abraham Klaudia

A Čahuk család malmában már csak az idő vasfoga őröl…

Őrihodos, a vidék első nagy gőzmalma – Luthár és fiainak tragédiája

Régi fénykép a környék legnagyobb gőzmalmáról, a hodosi Luthár malomról. Itt még áll a hatalmas kémény. A fénykép Laco Janez fotógyűjteményéből származik.

nehéz volt selymet kapni a malomba, pedig arra szükség volt, kellett a szitához meg a rostához. De amire én még emlékszem, az már nem a valódi molnárvilág volt. Korábban micsoda élet lehetett itt! A malomszobában fűtöttek és kártyáztak, az asszonyok sütöttek, igazi társasági élet folyt. Később már csak saját szükségletre működtek a malmok, hiszen divatba jött a csere és az emberek máshová kezdték hordani a gabonát. Se a férjem, se a sógorom 48

nem tanulta ki a mesterséget, ezért a nyugdíjas korú molnár már nem kérte a patak szabályozásakor, hogy megmaradhasson a gát. Mielőtt elhagyjuk az épületet, az emeleti gerendákon felfedezzük a legutóbbi javítás évszámát, miszerint 2005-ben Šalovci Község javíttatta meg a tetőt és a belső főbb tartógerendákat, amivel megerősítették a malom szerkezetét. Čahuk János idén áprilisban halt meg, most novemberben lett volna 91 éves.

A Čahuk famíliából nem csak Jancsi volt kapcsolatban a hodosi Luthárokkal. Még azelőtt, hogy inas lett volna, a Luthár család ifja, Ernő 1931-ben feleségül vette Čahuk Margitot. Így ért körbe a malmosok komasága. Ám a történet nem egy boldog friggyel ért véget… Az öreg Luthár Istvánnak két fia volt, Ernő és Ödön. Ernő, az idősebb fiú molnár volt a malomban, akár az apja. Ödön viszont nem bírta a port a malomban, így ő a gazdaságot vezette Kapornakon és a fűrésztelepen. Módos család volt a Luthár, talpraesett fiúkkal. Ödönnek és feleségének, Margitnak született egy lányuk, Rózsi. Rózsi néni – a Luthárok egyetlen élő egyenes ági leszármazottja – ma is Kapornakon él. Jól emlékszik apja szavaira, azt mondja, nem telt el nap, hogy édesapja ne mesélt volna neki a malombéli időkről. – A fiatal molnár, Luthár Ernő feleségül vette Čahuk Margitot, az öreg Čahuk Jancsi lányát – kezdi a történetüket Rózsi. – Az öreg Čahuk hirdetést adott fel az újságban eladósorba került lányairól, pontosan feltüntetve, milyen javakat ad melléjük a jövendő vőnek. Hónapok teltek el, amikor az öreg Luthár kezébe került újra az újság, és szólt Ernőnek, hogy lenne menyecske Domonkosfán, menjen csak el háztűznézőbe. Ernő el is ment, a lányok otthon voltak. Csakhogy időközben az egyik már férjhez ment, a másik, Margit pe-

Fotó: Abraham Klaudia

Kranjec Rozália az egyetlen egyenes ági leszármazottja a Luthár családnak. Rózsi néni édesapja volt Luthár Ödön.

Fotó: Abraham Klaudia

A jelenlegi „féltulajdonos” mezőgazdasági raktárnak használja az egykor gépektől dübörgő malmot.

dig jegyben járt a szerdahelyi molnárral. Nagybátyámnak viszont Margit megtetszett. Az öreg Čahuk János viszont nem engedett, a pár nélküli harmadik lányát kínálta. Így Ernő csalódottan hagyta el a házat és annyiban maradt a dolog. Csakhogy két nappal később Margit egy kis táskával megjelent a Luthár háznál, a szegény szerdahelyi molnárlegény pedig hoppon maradt. Igaz, hogy az öreg Čahuk János három mázsa gabonát ígért a lánya hozományaként, de Margithoz csak egyet kapott. Amikor számon kérték, hogy hol a másik két mázsa, arra az öreg csak annyit felelt, hogy neki több lánya is van... A frigy megköttetett. A Luthár malom közös tulajdon volt, felesben az öreg molnáré, 50

a másik felében a két fiúé. Ez volt a környék legnagyobb malma. – Nehezen épült fel, hiszen annak idején a téglát nem lehetett megvásárolni, nem volt téglagyár, otthon kellett kiégetni. Az elkészült téglákat ki szokták tenni száradni, hogy aztán majd kazal-formába rakva kiégessék őket. Öregapám pontosan így tett, azonban jött egy nagy eső és elmosta mindet. Így se pénze, se téglája nem maradt az építkezéshez. Akkor az édesanyám apjához fordult segítségért, aki anyagilag kisegítette – meséli Rózsi néni. 1919–1920-ban épült fel a malom. Ez volt a környék legnagyobb malma, 25 méter magas kéményével messziről látszott. A gépházban erős gőzgép dolgozott, ez működ-

tette a malmot és a mellette lévő fűrésztelepet is. Ödön legtöbbször itt dolgozott, vette a fát és hordta be az állomásra. Lovaik is voltak, két pár délelőtt hordta be a fát és a gabonát a telepre, a másik kettő délután, így fél napot pihenhettek az állatok. A malomban két darab méteres henger volt, és mindenféle gabonát őröltek benne, kezdetben 7–8 munkás, később viszont már 14-en is dolgoztak itt. Margit minden nap főzött a munkásoknak, Rózsi édesanyja pedig minden nap lejárt Kapornakról elmosogatni. – Sok munka volt a háború ideje alatt is a malomban. A hodosi, kapornaki, domaföldi, sali gazdák legtöbbször tehenes vagy lovas szekérrel szállították a gabonát, de ez a malom az államnak is őrölt. Va-

Fotó: Abraham Klaudia

A hodosi malom napjainkban. A felirat ma is hirdeti, ki volt a tulajdonos, a történetüket viszont a feledésbe száműzték.

gonszám jött a gabona. Apám úgy mesélte, hogy a háború után Amerikából vonattal szállították ide a gabonát, amit nálunk megőröltek, aztán ment vissza az állomásra és a lisztet vitte tovább a vonat. 1947ben a fiúk két teherautót vásároltak, azok voltak a környéken az első teherautók. Ernőnek volt egy luxusautója, Ödönnek meg egy nagy motorja. 1948-ig töretlenül virágzott a Luthár-ipar. Öregapám irodája a malom mellett volt egy kis sufniban, aztán megépítették a nagy házat (a későbbi Čarda), amiben nem csak iroda volt, de a két fiú is lakhatott volna ott a családjával. Ernő pedig már szervezgette, hogy Hodosra, Kapornakra és Domaföldre bevezetteti a villanyt – mert akkor még nem volt. Már a

turbinák is itthon voltak. De akkor jöttek a partizánok és mindent tönkretettek – mondja Rózsi néni, majd szomorúan hozzáteszi, hogy még egy fénykép sem maradt a családjáról, mert amikor a kommunisták bejöttek, az „oznások” (kommunista belbiztonsági ügynökök) mindet eltüzelték a malomban. – Üldözték a nagybátyámat, mert módos ember volt és valaki feljelentette őt a partizánoknak, hogy nyilas volt. Elvették a családtól a malmot, a házat, mindent. Ernő próbálta menteni, amit lehetett, eldugta a teherautókból a motorokat és az új ház hátsó bejáratához beépítette a lépcső alá. Az akkori molnár segített neki, de aztán segített is beárulni.

Amikor megtalálták a motorokat, akkor a nagybátyámat és apámat kényszerítették, hogy írják alá, hogy önként adtak át mindent. A nagybátyámat ezután bezárták a házba a feleségével, Margittal együtt. A fiukat – Ernő volt az is –, aki akkor 16 éves volt, elvitték Salba egy pincébe, ott zárták be és rendőrök vigyázták. Őt a barátja éjszaka kiszabadította, akkor eljött ide az anyai nagyanyámhoz és elbújt a szénában. Az apja megfigyelte otthon, hogy mikor nem őrizték a katonák a házukat, akkor a másik bejáraton megszökött és eljött a fiáért. Ők ketten hét napig rejtőzködtek a szénában, a nagynénémmel minden nap vittük nekik a vacsorát. Én alig 7 éves voltam akkor. Aztán jöttek csak folyton 51

kihallgatni minket a rendőrök, de anyámék engem mindig intettek, hogy semmit ne mondjak. Akkor a nagybátyámék valakit, akiben megbíztak, felfogadtak, hogy kísérje el őket a határra. El is indultak, de valahol a hármas határnál visszafordultak; a fiú nagyon szerette az anyját, és visszajöttek, hogy elvigyék őt is magukkal. Akkor Muraszombatba mentek, a nagybátyám a rendőr barátját kérte meg, hogy segítsen nekik Margitot magukkal vinni, de az beárulta őket. Azután eltűntek. Később kiderült, hogy Ernőt és fiát is a muraszombati börtönbe zárták be. Annak az udvarán verték agyon Ernőt a kút mellett egy fém merőkanállal. A fia mindezt

végignézte a börtönablakból. Majd a fiút a halott apjával együtt „elkísérték” a magyar határra, és ott helyben lelőtték. Aznap délután, amikor Ernőt és a fiát megölték, kérdezte az egyik munkás a malom udvarán a „delegátot”, hogy azok a falhoz állított lapátok miért olyan sárosak? Azokkal ásták el Luthár Ernőt és a fiát. – Apám hazajött ide a földre dolgozni, két lovat eladott, tehenek voltak, gazdaság volt itthon. Ernő felesége, Margit néném nehezen heverte ki a veszteségeket, de később újra férjhez ment. Amikor a családunk visszakapta a házat, akkor Margit néném eladta. A ház fele viszont nekünk járt volna, így az a pénz ma is a bíróságon van,

Fotó: Abraham Klaudia

Az egykori hodosi gőzmalom a falu határában áll, a mellette folyó Kerka túloldala már Kapornak.

1992 óta. A malom felét is eladta, ma raktárnak használja a „féltulajdonos”, hiszen a másik fele a mi nevünkön van. Úgy hiszem, most is írja rajta, hogy Luthár és fiai – de nem is biztos, én nem megyek arra... A teherautókat, a motorokat, a gőzgépet, a teljes tulajdont elvették a családunktól, azóta sem kaptunk belőle semmit se vissza. A gőzkazánt egyszer elhozták a faluba bemutatni, még a községi hírlap címlapjára is kitették, akkor azt mondták, hogy megvette a tulajdonos, de hát kérdem én; 1948-ban kitől vette meg? A kommunista világban? Elvették. Ha abban az időben meghagyták volna a malom működését, akkor ez a három falu, Kapornak, Domaföld és Hodos

másképp állna. A Luthárok mindig is a falut védték, jó emberek voltak, csak jót tettek a falunak. Egy szép napon bekopogtatott hozzánk egy budapesti férfi, aki elmondta nekünk, hogy kutatott a családunk történetében, és a nagybátyám és a fia Szerdahelyen az erdőben vannak eltemetve. Egy névtelen levélben, amit Margitnak írt valaki, még a parcellaszámot is megadták, hol vannak a hantok. A család adott be kérvényt Ljubljanába, hogy a holttesteket az

őket megillető tisztelettel exhumálják és temessék újra a hodosi temetőben, de azt a választ kapták, hogy mennyit fizetnek érte? – A nagybátyámról és a fiáról a mai napig nem közölték, hogy mi történt velük. Ha kivennék őket, akkor lehetne DNS alapján igazolni, hogy valóban ők vannak ott eltemetve. Én vagyok az utolsó, akitől lehetne még mintát venni – mondja Rózsi néni. A malomban hamuvá lettek a családi fényképek, szét lett hordva

a tulajdon, szét lett züllesztve a birtok, s a testekkel el lett ásva a történetük is. Nincs a Luthár családról sem említés, sem adat a helyi történelemben, kivéve annyi, hogy volt egy Luthár Ferenc nevezetű gőzmalom-tulajdonos, aki megalapította a Kapornaki Tűzoltóegyletet. Forrás: – Élet és irodalom – Zelei Miklós: Egy nyári nap – Kercsmár Rózsa: Domonkosfa monográfiája

100 let mlinarskega življenja V preteklem stoletju so v pokrajini ob Muri delovali številni mlini. Tokrat opisujemo zgodbe treh, na različne načine povezanih mlinarskih družin na Goričkem. V Domanjševcih, na potoku Kerka so nekoč hrumela kolesa treh mlinov. Na koncu vasi je deloval Čahukov, na sredi Žlebičev, v Bükkalji pa Kranjčev mlin. Nekaj kilometrov severno, v Krplivniku so mleli v vodnem mlinu Takácsevih, na obrobju Hodoša pa v Luthárjevem parnem mlinu. Pri Žlebičevih je bilo mlinarstvo družinska tradicija že od 19. stoletja. Domanjševski mlin je leta 1906 kupil Ferenc Žlebič, podedoval ga je sin József, nato pa še vnuk, prav tako József. József Žlebič starejši je bil tudi nadarjen rezbar, iz lesa je izdelal vso potrebno opremo za mlin, od zobnikov pa vse do valjev. Njegovo mojstrstvo so cenili tudi ostali okoliški mlinarji, ki so pri njem naročali opremo za svoje mline. Najmlajši Žlebičev dedič je v starem, a nekoliko obnovljenem mlinu delal vse do leta 1981. Čahukov mlin je János Čahuk

kupil nekje na začetku 20. stoletja. Z ženo Rozalijo se jima je rodilo pet otrok, tri hčere in dva sina, od katerih je mlin prevzel najmlajši, János. Na pročelju zgradbe je zapisana letnica 1921, ko so mlin prenovili in razširili, ga opremili s parnim strojem, s katerim so lahko mleli vse vrste žit, prav tako, kot v sosednjem, Žlebičevem mlinu. Če je v potoku bilo dovolj vode, so k parnemu stroju priključili tudi vodo, tako da je delo lahko potekalo nemoteno. Najmlajši mlinarjev sin, János se je leta 1948 poročil z Borisko Žlebič in tako sta se dve domanjševski mlinarski družini tudi sorodstveno povezali. Mlademu paru sta se rodila sinova Jancsi in Ernő, ki pa mlinarske tradicije nista nadaljevala. Toda ker je usoda včasih zelo samosvoja, se je slednji kljub temu na nek način povezal z mlinarstvom poročil se je namreč s Katarino, hčerjo mlinarja iz Doline. János Čahuk mlajši je z očetovo obrtjo nadaljeval vse do leta 1982. Tretja pomembna mlinarska družina na Goričkem so bili Lutharjevi z največjim parnim mlinom in žago v okolici. Zgrajen je bil v letih 1919-1920, njegov 25 metrski dimnik pa je bil naj-

višji daleč naokrog. Gospodar, Štefan Luthar je imel dva sinova. Ernő, starejši, je nadaljeval očetovo obrt, mlajši, Ödön pa je vodil družinsko kmetijo in žago. Ernő se je leta 1931 poročil z Margit, eno izmed hčera mlinarja Čahuka, s tem pa se je izoblikovala prepletena rodbinska vez treh mlinarskih družin. Družina Luthar je bila premožna, bili so prvi v pokrajini, ki so si kupili tovornjake, osebni avto in motorno kolo. Obrt je cvetela vse do leta 1948, ko jim je nova oblast lastnino odvzela, družino pa preganjala zaradi domnevnega članstva moških članov v madžarski fašistični organizaciji. Ernőja Lutharja in njegovega 16-letnega sina so odpeljali v murskosoboški zapor, kjer so očeta pobili, fanta pa nato skupaj z njegovim truplom odpeljali na madžarsko mejo ter ga tam ustrelili. Pokopana naj bi bila nekje v središčanskem gozdu. Mlin je uradno pripadal v enakem deležu Štefanu Lutharju ter njegovima sinovoma. Po njihovi smrti so pri dedovanju nastali pravni nesporazumi, ki še do danes niso dokončno rešeni.

Adjon az Úristen Mindenkinek:

Kívánjuk az év minden napján a Bethehemi fényt Akinek még nem adatott, annak meleg otthont lelki békét mindenkinek szabadságot egészséget új célokat, uj útakat, új barátokat erős akaratot ahhoz, amit elterveztél akinek nincs, annak munkahelyet igaz, őszinte barátokat

Áldott Karácsonyt!

* merjünk merészek lenni * sosem szűnjünk meg álmodozni * örüljünk az apró kis dolgoknak, a pillanatoknak * győzzük le félelmeinket * ha sírnunk kell, akkor sírjunk * legyünk alázatosak és türelmesek * örvendezzünk a szerelemben * naponta többször öleljük át szeretteinket * boldogságunkat osszuk meg mindig másokkal

A lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai

Borlovagrendek

A hordók simogatásától a borhagyomány őrzéséig A borlovagrendek nem szociális, társadalmi és vallási feladatokat látnak el, mint általában a hagyományos lovagrendek, céljuk ugyanis a borkultúra fejlesztése, a jó bor dicsérete, a tudományos kutatás elősegítése, a borfesztiválok szervezése – áll a borrendekről szóló egyik általános összefoglalóban.

Bence Lajos Az első borrendek már a középkorban megjelentek. Saját címert és zászlót használnak, saját rendi öltözékük és a lovagi rendjelekhez hasonló jelvényeik vannak. A tagok egyik jelvénye a nyakukban láncon viselt kóstolókehely, mely egyben rendi jelvény is. Újabban nők is tagjai lehetnek. A Lendva-vidéki borosgazdák közül az elmúlt évtizedekben többen felvételt nyertek nemzetközileg is elismert borrendekbe, a badacsonyi Vinum Vulcanum Borlovagrendbe, az Európai és az Egyesült Szlovén Borlovagrendbe. A csentei egyesület borlovagjait, valamint Cuk Lajos és Rozsmán István borvitézeket látogattuk meg.

A Vinum Vulcanum Borlovagrend A Csentei Szőlőtermelők Egyesületéből több borosgazda a bada-

csonyi Vinum Vulcanum Borlovagrendbe nyert felvételt. Farics Dorisz egyesületi titkár – aki 2014 óta maga is borlovag – elmondása szerint a magyar borlovagrendi tagok csak az ő egyesületükből kerültek ki az elmúlt évtizedekben. A csentei egyesületnek 117 tagja van, akik közül a 90-es évek végén heten lettek tagjai a badacsonyi Vinum Vulcanum Borlovagrendnek, név szerint Bíró József, Cimerman Béla, Fordán Ferenc, Fordán Pál, Magyar Ferenc, Požgai István és Vida Simona. Tavaly újabb négy csentei taggal bővült a borlovagrend listája, Farics Dorisz mellett még Magyar János, Fordán Tibor és Paušič Ivan nyert felvételt a badacsonyi borlovagrendbe. A csentei egyesület a már említett badacsonyi borlovagrend mellett sokoldalú és szerteágazó kapcsolatot tart fenn más magyarországi testvéregyesületekkel is, például a sümegi, a sármelléki, a zalaegerszegi, a lenti szervezettel, valamint a Keszthelyi Borbarát Hölgyekkel. Bíró Józsi bácsi alapító tag volt a csentei egyesületben, s a kezdetekre ekképpen emlékezik: – Amikor 1991ben megalakult a Csentei Szőlőtermelők Egyesülete, egyesek azt hitték, hogy politikai szervezetet akarunk létrehozni. De a rendszerváltás azért mégis helyretette a dolgokat, s az alakuló gyűlésen jelenlévő 35 szőlőtermelő tagból hamarosan közel 100

lett. Így hát elkezdődött a munka, aminek a bor minőségi javulásában volt igazán látszata. – Cimerman Béla elnök úr szerepét ki kell emelnünk – csatlakozik a beszélgetéshez Magyar István, aki helyettes volt két cikluson keresztül –, a borlovagrendbe való felvételünket is annak a szerteágazó kapcsolatépítő tevékenységnek köszönhetjük, melynek ő volt a motorja. Bíró Józsi bácsi hozzáfűzi, hogy a borlovagrendi kötelezettségben benne foglaltatik a bor promóciója mellett a szőlő védelme, a vidék szőlőterületeinek a megóvása, nem utolsósorban a családi hagyomány továbbadása is, s ahogy mondja, ha idős korban valakinek már nem szabad fogyasztania a bort, akkor a hordók simogatása. Fordán Feri bácsi nyugdíjba vonulásával lett az egyesület tagja: – A borlovagrendbe 1998-ban választottak meg, a felvételre is emlékszem, mintát is kellett kóstolni, nem volt nehéz eltalálni, szürkebarát volt. Fordán Pál borlovagrendi tagot a kirándulásokkal és borkóstolókkal kapcsolatos élményei mellett a jelen problémái is foglalkoztatják. – Jó lenne valamit tenni a szőlőtermesztéssel a vidéken, az üresen álló hegyoldalakkal… A csentei borlovagok közül szinte mindannyian gondoskodtak arról, hogy a család továbbvigye a hagyományt. 55

Fotó: Meszelics László

A badacsonyi Vinum Vulcanum Borlovagrend lovagjai a Csentei Szőlőtermelők Egyesületéből.

Egyesült Szlovén Borlovagrend Cuk Lajos Lendváról, aki az Egyesült Szlovén Borlovagrend tagja, háromhektárnyi szőlővel családi vállalkozás keretében foglalkozik bortermeléssel. Lendváról rajta kívül Hajdinjak Jože, Dobronakról Marjan Kardinar és Hancsik József tagjai a testületnek. Cuk Lajos rangjelzése szerint első osztályú vitéz, ezt megelőzően gyakornoki és második osztályú vitézi rangok vannak, a borvitézi cím a legmagasabb fokozat a szlovén borrendben. Ezen rend megalakulása is a rendszerváltozás utáni évekre esik, mely a kismartoni (Burgenland, Ausztria) székhelyű Európai Borlovagrendből kiváló tagok révén jött létre. Hogyan emlékezik a felvételére Cuk Lajos? – Tulajdonképpen Gönc Jani bácsi hívott, ő vállalta felettem a keresztapaságot. A Szlovén Borlovagrendet 56

2004-ben alapították, 2008-ban kapott európai, majd pedig világelismervényt. Korábban az európai szervezet és a szlovén rend közösen működött, s éppen Gönc Jani volt az, aki úgy gondolta, hogy a kismartoni székhelyű Európai Borlovagrendben a szlovén konzulátussal mostohán bánnak. Ekkor a szlovén ág bizonyos számú képviselője úgy döntött, hogy saját borrendet alapítanak – meséli Cuk Lajos. Ma a borrendnek körülbelül 120 tagja van, saját öltözékkel, saját nyakkendővel, láncon függő medalionnal rendelkeznek. Ezeket minden nyilvános eseményen és a gyűlések alkalmával is kötelező jelleggel felöltik. Mindezek a kellékek a bor iránti tiszteletet fejezik ki. A borrendnek nincs központi székhelye, a nyolc tömörülés, kerekasztal, amennyi Szlovéniában van, mind önálló egységnek számít. – A Szlovén Borlovagrend

viszonylag aktív és egyben szigorú kötöttségekhez is igazodik – folytatja Cuk –, csak oda megyünk el, ahova meghívó szólít bennünket. Egy borrend ugyanis nem vehet részt olyan rendezvényen, ahova nem várják, illetve ahova nem tartozik. Cuk Lajos komolyan veszi a borrendi-vitézségi tagságot, erről szólva elmondja: – Minimális túlzással talán azt mondanám, hogy küldetés. Ezt nem a kivagyiság, illetve a felvágás mondatja velem, hanem a környékbeli borosgazdák nevében is mondhatom. Ezek a lejtők és az itt megtermelt borok megérdemlik, hogy a szlovén borrendben is dicséret és felmagasztalás illesse őket. Az, hogy a különböző borkóstolások alkalmával magunk dicsérjük a borainkat, az egy dolog, de amikor egy hazai rizling vagy pinot noir, esetleg egy pezsgő megmarad a más tájról jött kolléga emlékezetében, s kér is belőle újra, az már egy másik szint, mondhatnánk

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A borlovagok és borvitézek a rendek szigorú szabályai szerint csak oda mennek, ahova meghívják őket. A lendvai Vinarium torony megnyitóján több rend tagjai is jelen voltak.

borlovagrendi. A hangsúly a „más is dicséri”-n van. S ha nincsenek ezek a borrendek, így az európai, a Da Bibere vagy akár a Vinum Vulcanum, akkor a paletta hiányos lenne. – A fajták tekintetében melyek azok a borok, amelyekre büszkének kell lennünk Cuk Lajos tapasztalatai alapján? – Elsősorban a rizlingek, az olaszés a rajnai rizling az, amely leginkább kitűnik a szlovén, illetve nemzetközi palettán. Aztán a pinot blanc és a sauvignon blanc, majd rögtön utánuk a fűszeres tramini következik, amely 2001-ben vétetett fel az engedélyezett fajták közé. De nem szabad kihagynunk a kékszőlőt, illetve a belőlük készült vörösborfajtákat sem, így a pinot noir egy kis segítséggel a nagyon szép rosét és a nagytestű vörösbort is „elbírja”. A pincemester ügyességén múlik az egész. Ma a piaci követelmény nem is annyira a minőségi tökéletesedés, hanem sok-

kal inkább a másság irányába mutat. Ezzel a „fajtákon belüli osztódással”, a kisebb pincészetek borainak cukormaradék-, szín- és savkorrekciójával, az egyéb eljárásokkal, például pezsgővé feldolgozással, a szüretelés kinyújtásával (normál, illetve késői szüretelésű, aranymetszésű szüretelésű stb.) a sokszínűség, a bővítés érhető el, amit fantázianevekkel, helyi hősökkel lehet még „történetesíteni”. – Hogyan látja most: mi lesz veled, lendvai bor, Lendva-hegyi szőlészet? – Optimista vagyok, szerintem valahogy a föntiekkel összhangban tovább lehet majd vinni a borhagyományt. A Lendva-hegyi szőlőtermesztésnek Pincétől Hosszúfaluig fő problémája a nadrágszíj-parcellákban és a fajták keveredésében van. Tiszta fajtajelleget csak 20 százalékban tudunk felkínálni. Én az olaszrizling címkéjére nem csak az olaszrizling megnevezést írnám, hanem a terület

nevét is, így lenne Lendva-hegyi Olaszrizling. Mert: annyira egyedi borról van szó, hogy megérdemelné.

Európai Borlovagrend Rozsmán István Hosszúfaluból 2013-ban a burgenlandi Kismartonban vehette át az Eques de vino – Európai Borvitéz kitüntető rangjelzést és a hozzá tartozó jelvényeket, kellékeket. Az 1998-as asztaltársasági meghívó után 2004-ben a ljubljanai bortanácsosi, majd a 2008-as borbírói, s végül a 2013-as évi borlovagi cím követte. Szlovéniában körülbelül 130 tag jelenti a szekciót. A tagfelvétel szigorú rendszer szerint valósul meg. Az Európai Borlovagrend volt az, amely elsőként elismerte Szlovénia megalakulását és tagjai közé fogadta a szlovéniai borászokat. A rend 1998ban kettévált, a Szlovén Borlovagrend önállósult. 57

Fotó: Meszelics László

Cuk Lajos Lendváról az Egyesült Szlovén Borlovagrend első osztályú vitéze.

Fotó: Meszelics László

Rozsmán István Hosszúfaluból az Európai Borlovagrend borlovagja.

– Gönc Jani bácsi rajtam kívül még két tagot javasolt lendvai részről, Lovrin Mirant és Fehér Marikát, de hat évig, miután Gönc Jani bácsi kivált a rendből, mentor nélkül maradtunk, s csak asztaltársasági tagokként voltunk nyilvántartva. Így nagy késéssel lettünk vitézzé avatva. Rozsmán Istvánnal együtt a Lendva-vidékről még Király Lajos Csentéből vehette át a vitézi rangot az említett kismartoni rendezvénysorozaton 2013-ban, ahol Szlovéniából öten kaptak vitézi elismerést. A feladatok közül, amelyeket a rend a tagjaira ráruház, különös hangsúlyt kap a különböző vidékeken tartott „szemlézés”, továbbá a szakmai kirándulások szervezése és a kapcsolatok ápolása. Így a „Muravidéki asz-

tal” már több alkalommal is fogadta a rendet a Lendva-vidéken. Elsőként 1997-ben Lendván és Csentében, majd 2000-ben a „Csendes ünneplésen” ugyancsak Lendván. 2012-ben a „Nagy vitézi találkozót” is Lendván tartották meg, legutóbb 2014-ben az „Évzáró találkozóra” szintén itt került sor. Ilyenkor kultúrműsorral, tagfelvétellel, egy-egy tájegység borainak felkínálásával, a helyi borok megszentelésével is bővülni szokott a rendezvény. A közös vacsorán pedig a bor mellett a helyi konyhaművészet is nagyon fontos szerepet kap. Ilyen alkalmakra a borrend szigorú előírások szerint szabja meg a viseletet, a palást és a jelvények, illetve az érmék és más inszigniumok, felöltők, fejfedők, nyakkendők és palástok

viselését. Ezeket ma már nagyobb ünnepi alkalmakkor (például vitézi tagfelvételkor) a borrend bérli a tagok számára. A bor tisztelete mellett a barátságot, a népek kölcsönös tiszteletét és közeledését szorgalmazzák a borrendek tagjai, ezt a szemléletet kell hordozniuk, ennek a szolgálatára esküsznek fel. Nemre, bőrszínre, társadalmi vagy szociális státuszra való tekintet nélkül a soraikban mesteremberek, egyházi személyek, tanárok, művészek is helyet kaphatnak, a lényeg, hogy a kulturált borivásnak és a bor népszerűsítésének a pártján álljanak. Súlyos felelősség terheli hát az ajánlót, ha nem az ügynek elkötelezett embert javasol a rendi tagságra...

Vitezi vina – v čast Bogu in v čast Vinu Redi vinskih vitezov se zavzemajo za vinsko kulturo in čaščenje, popularizacijo žlahtnega vina, za znanstveno in raziskovalno delo z vinom, za socialne in dobrodelne dejavnosti ter za kulturne in znanstvene pobude. Delujejo neodvisno od religij, politike, gospodarstva in stanovskih interesov. Njihova zgodovina sega v srednji vek in temelji na viteški tradiciji. Vinski vitezi iz lendavske pokrajine so člani treh različnih redov: Evropskega reda vitezov vina, Združenja slovenskega reda vitezov vina in reda Vinum vulcanum iz Badacsonya. Red vitezov vina Vinum Vulcanum iz Badacsonya na Madžarskem so ustanovili 13. decembra 1988, s poslanstvon negovanja kulture pitja vina, tradicije pokrajine ter varovanja ugleda tamkajšnjih sort in vina. Ob koncu 90-ih let prejšnjega

stoletja so v svoje vrste sprejeli tudi sedem članov Društva vinogradnikov Čentiba, leta 2014 pa še štiri nove člane iz Pomurja. Prvi člani v redu Vinum Vulcanum so bili: József Bíró, Béla Cimerman, Ferenc Fordán, Pál Fordán, Ferenc Magyar, István Požgai in Simona Vida, lanskem letu pa so se jim pridružili še János Magyar, Tibor Fordan, Ivan Paušič in Dorisz Farics. V Združenje slovenskega reda vitezov vina, ki so ga ustanovili januarja 2004 na Ptuju, so iz lendavskega okoliša med člani viteškega omizja Ludvik Cuk, Jožef Hajdinjak ter Marjan Kardinar in Jožef Hančik iz Dobrovnika. Eden izmed prvih članov slovenskega reda vitezov je Jani Gönc, rojen v Dobrovniku, sicer pa član viteškega omizja Ptuj-Ormož, ki velja za starosto slovenskega vinarstva. Znotraj reda gojijo pravo prijateljevanje ob vinu na demokratičnih temeljih z enakopravnim položajem

vseh članov, tako moških, kot tudi ženskih. Evropski red vitezov vina (Ordo Equestris Vini Europae), ki je nastal iz Gradiščansko-panonskega reda vitezov vina, je leta 1984 s sedežem v Železnem (Eisenstadt) na Gradiščanskem v Avstriji obudil tradicijo vinskega viteštva. Na pobudo Konzulata za Slovenijo se je leta 1999 preimenoval v sedanji naziv. Red nadaljuje tradicijo reda sv. Jurija, kar je urejeno z notarskim pismom, ki ureja habsburško nasledstvo in od tod tudi pravica podeljevanja viteškega naziva. Redovne stopnje so: hospes/hospita, svetnik/dama, vinska dama, sodnik, velika dama vina, vitez vina, ornatni vitez vina, capedame ter častni naziv1i in druge funkcije. Med člani Viteškega omizja Pomurja sta tudi István Rozsmán iz Dolge vasi in Lajos Király iz Čentibe.

Gyűjtemények a lendvai várban Zala György-emlékszoba

Galič Štefan lepkegyűjteménye

Kőtár és Lendva-vidék szakrális öröksége

A hetési népi textilkultúra

Vár a vártán

Lendvai kincsek és sorsok

Térképgyűjtemény

Bronzszoborgyűjtemény

61 Banffyjev trg 1/Bánffy tér 1, 9220 Lendava/Lendva, Szlovénia • tel.: +386 (0)2 578 92 60, e-mail: info@gml.si • www.gml.si

Becses tárgyaink

A Hadik-kehely A középkori hagyomány szerint I. Orbán pápáé az érdem, hogy a szentmiseáldozatot csak arany- és ezüstkelyhekben végezhetik a papok. Ettől kezdve nem csoda hát, ha minden valamirevaló kegyúr a gazdagságát s jámborságát azzal igyekezett bizonyítani, hogy míves ötvösmunkákkal ajándékozta meg az általa pártfogolt egyházakat. A lendvai plébánia őriz egynéhány ékes egyházművészeti alkotást, közülük az egyik legbecsesebb a Hadik-kehely.

Lendvai Kepe Zoltán Névadója a híres futaki gróf Hadik család, amely bőven ontott vért és adott vitézt a haza oltalmára. Az atya a Lendva-vidék legendáiban a törökellenes csatározások legnagyobb hőseként továbbélő Hadik Mihály kapitány, aki a Szentháromság kápolnában alussza örök álmát és őrzi Lendva városát. A kápolna 1795-ös renoválásakor előkerült koporsójára vert szegek tanúsága szerint Hadik Mihály 1733-ban szenderült jobblétre. Természeti csodaként épen maradt teste miatt évszázadokon át szinte szentként tisztelték e vidék lakói. Fia, Hadik András magyar huszártábornok és császári tábornagy sem maradt Fotó: GML

Fotó: GML

el atyjától a vitézségben. Derék hadfiként, Mária Terézia legtehetségesebb tábornokaként egy ügyes cselnek, a történelem leghíresebb huszárcsínyének köszönhetően 1757-ben a porosz fővárost, Berlint is bevette és megsarcolta. Bár a rossznyelvek szerint a busás hadisarc mellett a Mária Teréziának követelt hímzett kesztyűkből a poroszok a haragjukat fondorlattal ötvözve végül 24 balkezes darabot küldtek a császárnénak! Hadik András annak tudatában, hogy atyja az alsólendvai Szentháromság kápolnában

nyugszik s e vidék lakói igen nagy becsben tartják, 1771-ben egy aranyozott kelyhet adományozott a kápolnának. Az aranyozott ötvösremek a barokk művészet stílusjegyeit viseli magán, talpát pedig a Hadik család ezüstcímere díszíti. A Hadik család, mint az Dervarics Kálmánnak, vidékünk első nagy krónikásának Hadik Gusztávval való levelezéséből is kiderül, később is feladatának tekintette a legendás ősük földi maradványairól való gondoskodást. Amikor a Lendvai Galéria és Múzeum a város első említésének

820. évfordulója előtt tisztelgő, Lendvai kincsek és sorsok című kiállítását tervezte, a lendvai plébániáról előkerült egy addig ismeretlen kincs. A Hadik-kelyhet a plébános nagylelkűségének köszönhetően akkor csodálhatták meg először kíváncsi tekintetek, sőt másolat is készülhetett róla, amely azóta a helytörténeti kiállítás egyik becses darabja. Az eredeti pedig nagyobb ünnepek alkalmával kerül a Szent Katalin templom oltárára, hirdetve a Hadik család nagylelkűségét és Isten dicsőségét! 63

Fotó: D. Dolenčić, LG Pupilla, Expreidance • Grafika: OP

Művelődési és Promóciós Intézet Lendva, Zala György tér 1, 9220 Lendva, Szlovénia Telefon: ++ 386 (0)2 577 6022 (Pénztár) • E-mail: gledalisce@zkp-lendava.si

www.zkp-lendava.si

Experidance & 100 64 tagú Cigányzenekar: Fergeteges

Pupilla Bábszínház: A hét pötty

Mamma Mia!

Szomszédságban

Megy a gőzös, megy a gőzös… – Kanizsára Nagykanizsa közel ötvenezer lakosával Zala megye második legnagyobb városa, amely Szlovénia határától mintegy 40 kilométerre van, így számos muravidékinek közeli ismerőse a kanizsai hangulat, ám sokaknak mégis inkább távoli és ismeretlen érdekességek rejtekhelye. A mindennapi életben inkább a ritka rokoni szálak fűzik az itteni településeket Nagykanizsához, valamint még mindig a Budapestre utazók vonatainak indulási időpontjai. Néhány éve pedig a dél-zalai megyei jogú várost vidékünk lakossága körében az egyre híresebb, tömegesen látogatott nagykanizsai bolhapiac tette közismertté. De azért ennél sokkal többet rejteget a látogató számára a nagy múltra visszatekintő település, mely egyedi jellegzetességeivel, látványosságaival és természeti csodáival várja a látogatót. Ruccanjanak el velünk most egy felfedező sétára, megismerni Nagykanizsa rejtett kincsei közül néhányat!

Horvat Silvija A városközpont történelmi körsétájával indítjuk el felfede-

ző utunkat, a nemrég megújult főtérről, az Erzsébet térről. Ez a város legfontosabb, legjellegzetesebb pontja, a helybeliek kedvelt találkozóhelye és a legtöbb szabadtéri rendezvény helyszíne. A szabálytalan alakú, hosszúkás tér régebben a város piacának és híres vásárainak adott helyet, ezt a funkciót csak a 20. század derekán veszítette el. A tér körül található a városháza, a bíróság, az épületek mögött a rendőrkapitányság is. A felújított tér látványát a középen álló zenepavilon és a tér déli részén lévő szökőkút is meghatározza. A város legrégibb szobra, a barokk stílusú Szentháromság-szoborcsoport is itt díszeleg, valamint a tér névadójának, Erzsébet királynénak a márványszobra. Az első világháborúban elesett hősi halottaira emlékező 20-as honvéd gyalogezred emlékműve is itt található. A városházától észak felé haladva a Bolyai János Általános Iskola saroképületét csodálhatjuk meg, melyet a hagyomány szerint a 18. század közepén a lerombolt vár köveit felhasználva építettek uradalmi kvártélyháznak. Később Zöldfa néven a Dunántúl egyik

legnagyobb vendéglője és szállodája működött az épületben, emellett híres bálokat rendeztek, színházi előadásokat és hangversenyeket tartottak itt. A későbbiek során rendeltetése többször változott, most az általános iskola működik benne. Az iskolával szemközt a velocipéden, azaz ősi biciklin ülő atlétát mintázó Testvérvárosok kútja található. Észak felé haladva az 1820ban klasszicista stílusban épült egykori Gutmann-palota tűnik fel. Ez volt az európai hírű faipari üzemekkel rendelkező Gutmann család lakóháza és üzleti székháza, s a helyi sörgyár alapításának kezdeményezése is ehhez a családhoz fűződik. A Gutmann-palota udvarának keleti oldalán az országban egyedülálló Magyar Plakát Háznak az egykori magtár ad helyet. Az épületben rendszeresen láthatók képzőművészeti kiállítások. A magtár mellett, a bejárattal szemben egy neoklasszicista villa található, közismert nevén a Kiskastély, melyben a városi képtár működik. A villa állandó kiállítás keretében ad helyet az Indiában új hazát talált Sass Brunner Erzsébet és leánya keletre elkalauzoló festményeinek, valamint a kanizsai születésű Z. Soós István festőművész életművének. A tér déli oldalán áll a város egyik emblematikus épülete, a Vasemberház. Eredetileg a Batthyányak által barokk stílusban épített uradalmi vendégfogadó volt, a későbbiekben a földszintjén működő „műintézményről” sörháznak nevezték. Az idő múlásával az épület

Fotó: Tourinform Nagykanizsa Fotó: Horvat Silvija

Nagykanizsa a magasból, a háttérben a víztorony.

66 Az Erzsébet tér egyik szép műemléke, a Szentháromság-szoborcsoport.

Fotó: Horváth Ferenc

Fotó: Horvat Silvija

Fotó: Horváth Ferenc

A velocipéden ülő atlétát mintázó Testvérvárosok kútja.

Fotó: Horvat Silvija

A Kiskastély állandó kiállításnak ad helyet.

klasszicista vonásokat is kapott. A homlokzatára kihelyezett páncélos vitéz egy vaskereskedő cégére volt, róla kapta a ház mai, közismert nevét. Az épület emeletén ma az elegáns házasságkötőés fogadótermek találhatók. A Vasemberház udvaráról délnyugat felé tekintve egy egyszerű megjelenésű templom tűnik fel, a Szent József plébániatemplom. A helyiek által Alsóvárosi templomnak nevezett építmény a lerombolt vár tégláiból épült a ferences szerzetesek számára 1702 és 1714 között. Ez a város egyik legértékesebb barokk műemléke. A falakon és a szentély kupoláján stukkódíszítések, a falak mentén díszes mellékoltárok láthatók. A legértékesebbek a templomban 68

a szobrok, de megtekintésre érdemes a sekrestyében lévő faragott barokk szekrénysor is. A templommal közel egyidős a vele egybeépített kétszintes kolostor, amelyben 2001-ig a kanizsai Városi Könyvtár működött. A főutcán kelet felé haladva nemsokára egy egyszerű külsejű klasszicista házhoz érkezünk, melyet a 19. század elején a 375 tagú zsidó hitközség építtetett a helyi földesúr támogatásával. Az épület átjárható, zárt belsőudvaros elrendezése mellett az igazi kincset a hátsó udvaron álló klasszicista zsinagóga jelenti. Érdekessége, hogy a magyarországi zsinagógák közül itt alkalmaztak először orgonát, de az épület a II. világháború óta a gazdátlanság

nyomait viseli magán. Továbbhaladva a Dél-Zalai Takarékpénztár palotájához érünk. Az épület két utcára néz és két belső udvarral rendelkezik, a két udvart hajdan sok üzlet vette körül, innen ered a még ma is használt Bazár-udvar elnevezés. Az épületek helyén 1881 előtt Kiss József gombkötő emeletes háza állt, ebben lakott Hoffmann Mór tanár, akinek 1973-ban született meg fia, Hevesi Sándor (neves író és színházi rendező). Az utca túloldalán álló eklektikus-szecessziós stílusú négyszintes saroképület az Első Magyar Általános Biztosító Társaság palotája volt, ma a város egyik legimpozánsabb épülete. Főutcai homlokzatát timpanon díszíti a

Fotó: Tourinform Nagykanizsa

A belváros nevezetessége a Vasemberház homlokzatának sarkán álló páncélos vitéz, mely egy vaskereskedő cégére volt.

Fotó: Horvat Silvija

Az Alsótemplom a város legértékesebb barokk műemléke.

padlástér magasságában, benne fiúcskák által tartott koronás kiscímer látható. A város legforgalmasabb útja a Deák térbe torkollik, melyet az egykori kereskedők palotái kereteznek. Régen itt is piacokat tartottak, főként a cipőkereskedők helye volt ez. Ezen a téren található a 48-as gyalogezred emlékműve is. A Thúry György Múzeum a város legrégebbi, 1705 és 1712 között épült épületében működik, melynek funkciója többször változott. A város történetét, fejlődését bemutató állandó kiállítás az „Emberek, utak, kapcsolatok” címet viseli. A tér keleti oldalán a 18. 70

Top 5 Nagykanizsa: 1. Csónakázó-tó 2. Erzsébet tér 3. Nagy-Magyarország emlékmű 4. A „Kanizsa vár téged” kiállítás 5. Magyar Plakát Ház és Művészetek Háza század közepén épült temetőkápolna többször is átalakításon esett át. Az idő múlásával kapta meg jelenlegi arculatát a ma Felsővárosi templomnak nevezett épület. A keleti oldalt az egykori Osztrák–Magyar Bank 1903-ban emelt székháza zárja le, melynek díszes sarokkupolája a város egyik szimbóluma. Figyelemre méltó továbbá

a téren az aprólékosan díszített egyemeletes szecessziós sarokház, a hajdani híres Bajercukrászda, a későbbi Muskátli cukrászda épülete. A térről kelet felé sétálva megérkezünk a belváros harmadik nagy terére, az Eötvös térre. A parkosított teret a monumentális Nagy-Magyarország emlékmű uralja. A talapzatot képező lépcsősor a hazát felépítő elődök munkáját és fáradozását jelképezi. Magasan áll a négy égtáj felé nézve a négy faragott kőszobor, melyek „Hungáriát”, az „Ősmagyar harcost”, a „Magyar földművest” és a „Gyermekét tartó anyát” ábrázolják. A négy allegorikus alak az ősi dicsőséget, a

Fotó: Horváth Ferenc Fotó: Tourinform Nagykanizsa

A Felsővárosi templom a Művelődési Központ előtt áll.

magyar vitézséget, a munkát és a szebb magyar jövőt jelképezi. Az egész emlékmű gondolatát pedig megkoronázza Nagy-Magyarország jelképe, a Szent Korona. A kanizsaiak és a városba érkezők számára elsősorban a Hevesi Sándor Művelődési Központ modern, fehér épülettömege teszi lehetővé a kultúra ápolását. A Kanizsa Kulturális Központ, a Móricz Zsigmond Művelődési Ház és a Medgyaszay Ház tagintézmények mellett a művelődési központ a város és a térség legnagyobb közművelődési intézménye és a kulturális élet fő szervezője. Állandó színház híján a színházkultúrát is ez az intézmény nyújtja a városnak. Az

épületben a színházterem mellett számtalan kisebb klubhelyiség és előadóterem található. A város egyik érdekessége a 17. keleti hosszúsági kör emlékmű, mely az Eötvös tér északkeleti sarkánál lévő körforgalom közepén áll. Pontos bemérés szerint a 17. hosszúsági kör a városon keresztül halad, e vonal erre legalkalmasabb pontján jelölték ki az emlékmű helyét, amelynek talapzatán feltüntették azon legjelentősebb külföldi városok nevét, amelyek szintén e vonal mentén találhatók: a svéd Gävle, a lengyel Poznań, a cseh Šumperk, a szlovák Malacka, az osztrák Hainburg, a horvát Makarska, az olasz Bari és a

namíbiai Windhoek. A főutcával párhuzamosan zárjuk le belvárosi körsétánkat, megtekintve az 1934-ben épített kora modern stílusú református templomot. Továbbsétálva a Halis István Városi Könyvtár épületéhez érkezünk, vele szemben az 1912-ben épített Rozgonyi Általános Iskola szecessziós épületére figyelhetünk fel. A könyvtár után az 1927-ben Medgyaszay István építőművész tervei alapján épített, magyaros stílusú városi színház elé érkezünk, a jelenleg kulturális rendezvényeknek helyet adó Medgyaszay-házhoz, melyben a múlt század 90-es éveinek közepéig működött a mozi. Homlokzati freskói színpa71

di jeleneteket ábrázolnak a Bánk bán, a Falu rossza és a János vitéz című darabokból. Innen rövid sétával – több szép eklektikus épület mellett elhaladva – visszajutunk indulásunk helyszínére, az Erzsébet térre. A városközponti körséta után jólesik a pihenés egy frissítő ital és egy sütemény mellett valamelyik kávézóban. A Dödölle kisvendéglőben vagy a Szőlőskert fogadóban a helyi ételek megkóstolására van mód, illetve ha kedvük tartja, betérhetnek valamelyik borosgazdához is a Förhénc szőlőhegyen. Egy esetleges kanizsai kiruccanást érdemes a városban az élénk kulturális programot kínáló színes gasztronómiai, hagyományőrző és zenei fesztiválok egyikével párosítani: 72

a polgári értékeket felvonultató Város Napjával, a Bor- és Dödöllefesztivállal, a Sör- és Fúvószenei Fesztivállal, a Fánkfesztivállal vagy a Jazzland-del. A város történelmi és kulturális értékei mellett, amelyekből találhatunk a város távolabb eső pontjain is, a természetben rejlő kincsek teszik varázslatossá a környéket. A Nagykanizsa keleti részén a Bakónaki-patak vizének felduzzasztásával mesterségesen kialakított Csónakázó-tó a város legjelentősebb szabadidős elfoglaltságokat biztosító területe. Bár a tóban tilos a fürdés, a környéke megannyi szabadidős programot kínál minden évszakban. A tó a horgászok mellett a túrázók, a kirándulni vágyók, a vízi sportok kedvelőinek kedvelt célpontja.

A tó keleti oldalán található nagy kiterjedésű parkerdő pedig számos kerékpárpályával, erdei tornapályával, tanösvénnyel, játszóparkkal és a helyreállításra váró kilátóval áll a kikapcsolódni vágyók rendelkezésére. A környéket számos fából készült szobor is díszíti, illetve itt található a 4200 méter hosszú és 160 méter szintemelkedésű XCO Mountain Bike versenypálya is. A látogatók a tó közvetlen közelében a Korona szálló éttermében eredeti magyaros ételeket kóstolhatnak meg, vagy a kisbüfé kínálata közben gyönyörködhetnek a tavat övező erdős területben. Elkalandozhatunk továbbá a Szentgyörgyvári-hegyre, a város egyik legnagyobb múltú szőlőhegyére is, ahonnan a szépen

Fotó: Horvat Silvija

Vidékünkről sokan indulnak el magyarországi útjukra a nagykanizsai vasútállomásról.

A vasárnapi bolhapiac zsongásában értékes tárgyakra bukkanhatunk.

Fotó: Horvat Silvija

A Csónakázó-tónál a szabadidő tartalmas eltöltéséhez számtalan lehetőség adott.

kiépített pihenőhelyes hegykaputól remek kilátás nyílik a városra és a várost övező dombokra. A várostól nem messze a fenyőerdők között lévő Miklósfai Arborétumba látogathatunk el. A miklósfai kirándulóerdő a horgásztó környékével a családok és a baráti társaságok kikapcsolódására különösen alkalmas. Ha netán vasárnap délelőtt nincs programjuk és mehetnékjük támad, ruccanjanak ki a Vásárcsarnok melletti bolhapiacra! A több mint kétszáz kijelölt elárusítóhelyen, amit szem-száj elképzelhet, minden megtalálható. A tömegeket vonzó, színes forgatag amolyan valódi zsibvásár, ahol a sokféle kacat között értékes tárgyakra bukkanhatnak, ha persze tudjuk, mit keresünk és van türel-

münk végigböngészni a kínálatot. A vásárcsarnokban pedig minden nap lehet találkozni a helybeli termelőkkel, akik zöldséget, gyümölcsöt, mézet, házi lekvárt, savanyúságot, virágot és sok más portékát kínálnak, de a finom sült kolbász és hurka mellett sem érdemes csak úgy elmenni. Ha megfelelő az időjárás, a gombászok is tömegesen érkeznek a környékbeli erdőkben összegyűjtött zsákmánnyal, minden hónap első keddjén pedig országos kirakóvásár zajlik a parkolóban. Főleg a Lendva környékéről Magyarországra utazók számára jelent a nagykanizsai vasútállomás fontos pontot. Jó földrajzi fekvése miatt már 1860-ban bekapcsolódott Kanizsa az ország vasúti hálózatába, a helyi állo-

más akkoriban, a kereskedelem fénykorában az ország egyik legforgalmasabb pályaudvara volt. A trianoni békeszerződést követően Nagykanizsa határ menti településsé vált, amivel elveszítette kereskedelmi jelentőségét is. A város fejlődése ekkor visszaesett, az újabb fellendülés a múlt század hatvanas éveiben kezdődött meg. A város történelmi, kulturális és gasztronómiai kínálata, a dombvidék természeti szépségei, tanösvényei, vadászterületekkel körülvett környezete miatt érdemes Nagykanizsára ellátogatni, és mindezeket élőben is megcsodálni – vagy egyszerűen csak felpattanni a műdalban megénekelt „kanizsai gőzösre” és elrobogni a világba.

Sosedovanje – Nagykanizsa, ki ni le sejemsko mesto Nagykanizsa, ki je približno 40 kilometrov oddaljena od slovenske meje, je drugo največje mesto Županije Zala s skoraj 50 tisoč prebivalci. Za Pomurce je še vedno najpomembnejša točka za železniško povezavo z notranjostjo Madžarske, predvsem z Budimpešto. (Zgodovinski medmet: Nagykanizsa se je v državno železniško omrežje vključila leta 1860 ter v obdobju razcveta trgovine bila ena izmed najprometnejših postaj. Po podpisu trianonske mirovne pogodbe je postala obmejno mesto, s tem pa izgubila tudi svoj trgovinski pomen.) Tudi danes je mesto znano po velikem bolšjem sejmu, kjer je naprodaj vse od igle do loko-

motive, vendar pa ima še množico drugih zanimivosti, vrednih popoldanskega sprehoda. Najznačilnejša, najpomembnejša točka mesta je Elizabetin trg, kjer je nekoč potekal znamenit sejem, ki so ga ukinili šele sredi 20. stoletja. Okrog trga so razporejeni mestna hiša, sodišče in tudi uprava policije. Nekoliko severneje se dviguje zgradba osnovne šole Bolyai, ki naj bi jo v 18. stoletju zgradili iz kamnov porušenega gradu. Iz istega materiala naj bi bila zgrajena tudi baročna župnijska cerkev Svetega Jožefa. V eni od najstarejših poslopij v mestu, zgrajeni v letih 1705-12 domuje Muzej Thúry György. V njem je na ogled stalna razstava z naslovom »Ljudje, poti, stiki«. Poseb-

nost mesta je tudi spomenik na 17. vzhodni zemljepisni dolžini, ki poteka skozi mesto. Med sprehodom po mestu si lahko ogledamo še več zgodovinskih in kulturnih znamenitosti, kot so denimo klasicistična palača Gutmann, sinagoga, zgradba nekdanje hranilnice, prve madžarske zavarovalnice in še mnoge druge. Na vzhodni strani Nagykanizse se nahaja umet no jezero Csónakázó tó (jezero za čolnarjenje), v katerem je kopanje sicer prepovedano, zato pa skozi celo leto nudi številne druge aktivnosti. Ob mestu se razteza grič Szentgyörgy z enim najstarejših vinogradov, na obiskovalce pa čaka tudi bližnji arboretum Miklósfai.

Kapornaki Tájház

Történeti-néprajzi gyűjtemény Kapornakon a Skerlák-házban (a Kapornak 6. szám alatt)

A ház minden nap látogatható. Csoportos látogatás esetén a 02 559 80 33-as, illetve a 02 559 80 21-es telefonszámon lehet előzetesen bejelentkezni. 75 Egyéni látogatásokhoz a kulcsot a szomszédban, a Kapornak 3. szám alatt lehet elkérni.

Könyvespolc Pál Péter

Harapás Vadalma és vadkörte baka lábát eltörte. Legyen bár odafent ború, csak idelent ne legen háború. Nem elég a szentmise, hogy ne botoljon senki se. Vadalma és vadkörte baka lábát eltörte. ha mégis lenne „mint testnek a kenyér” melyért remegve nyúl a tenyér, ha látnám magam nem csupán téged s őt félregondolva zord kaszárnyát méla temetőt egyik hozzászokna másik nem zokogna körfűrész és kalapács minden percben aratás vásott foggal földgömbbe harapás

Illusztráció: Császár Szebasztiján

Ha nem is, akkor is A köd vakarja meg a hátad, legyen így, vagy legyen úgy, az Egyebet hiába vártad. Vonalzóval méred bátorságod, a kenyér csak kenyér, ha gömbökre vagy kockákra vágod. Ha nem, akkor is. És ha fentről épp az integet, ki centikben mért fent eget, köszönd meg az effajta napnak, lopott „wi-fi”-n rajtakapnak. És aztán nyakadba akad, mi belőled fakad, s ami legyőzhetetlen döntetlent, tehetetlen öntetben büntetlen büntet lent. Aki csak akkor énekel, ha mást nem érhet el, mint a szomszéd fülének botját. Ami bizony arra késztet, hogy e dalt én végleg összetörhetetlenül szívóssá tegyem, hogy mindvégig az is legyen. Magából egyen.

Fodor Árpád

Lelkesedés

Remény a kő alatt

Taps Egyet ütő, Tapsvihar. Önálló lüktetés, A homokdombon, Egyet érző olvadás. Az a jégcsap csúcsán, Taps, Szívek együttes dobbanása, Ritmusos mérték a közösben, Rokontalan cifraság hullámzása, A rokon érzés legmélyebb tengeren, Taps, Tisztelet, És, Tisztaság.

Lehet-e, hogy nincs szeretet, Ha minden gyermek szemében kék az ég, Ha minden pacájában széles a görbe üzenet, Lehet-e, hogy nincs szeretet, Ha tiszta szívben tiszta vallássá szítja az Ég, S ha volt, ki cipelte egész népét, s a Keresztet, Nem lehet, hogy nincs, ha van a rágalom, Hogy most kételyt szőtt a fájdalom.

Lendvai pillanat Most megállt a táj, s én vele, Mézédesen nyújtózkodik az idő, Lassan nyúlik a csuporból, S a békesség ciripel valahol. Rózsás fátylat ölt a köd, vagy a délibáb, És a kertek alatt ott sompolyog az alkony: Még rötyörög az ég fehérpöttyös kannája, S álomittasan merül a nagy teásbatyu. Távoli ködben ásítozva vonul, Lábát áztatja szórakozottan, S az szivárványillattal áraszt el mindent, Végignyaldos engem is, Önzetlenül.

Illusztráció: Csuta György

Így látom én

Van rá igény? Ma is csalódottan vettem tudomásul, hogy nem sikerült magyarul fogadni a köszönésem a benzinkútnál (vagy a boltban vagy a hivatalban vagy máshol). Félre ne értsék, nem esik nehezemre szlovénul köszönni, csak az keserít el, hogy a másik nem is törekszik arra, hogy magyarul válaszoljon, hol ott átutazó turista is lehetnék. Ha most valakiben felmerül, hogy „de hát Szlovéniában vagyunk” –‒őszintén kérem, ne is olvasson tovább! A nemzetiségileg vegyesen lakott területen biztosítva van a magyar nyelv használata, alkotmány adta jog, hogy mindkét nyelvet tanulni és használni lehet. A Kárpát-medencében élő, Magyarországon kívül rekedt magyar közösségek nagy része csak áhítja azt a jogi hátteret, amely itt adott: a hivatalos nyelvi státuszt, a kétnyelvű feliratokat és a szabad nyelvhasználatot. Önök is biztosan hallottak már atrocitásokról, tettlegességről, amely egyegy magyarul kimondott szó miatt ért valakit. Az, hogyan hagyják feledésbe merülni a magyar nyelvet itt, a Muravidéken, nekem talán jobban feltűnik, jobban is zavar és talán jobban is fáj. Nem csak azért, mert én egynyelvű környezetben nőttem fel, vagy mert szilárd magyar identitásom van. Hanem azért is, mert félig kívülről szemlélem, és sokszor bizony készakarva kívülről szemléltetik velem ezt a kétnyelvű vidéket. Nem lehet mindent a szőnyeg alá söpörni, nem lehet mindig másra mutogatni, mindent az iskolarendszerre fogni! A szülő örökíti át az anyanyelvét, bármilyen nyelvről is van szó. A szülő az, aki a gyermek fogantatásától kezdve beszél hozzá az általa választott nyelven vagy nyelveken, mert ez bizony lehet kettő, de akár több is. Megdöbbenek, és sokszor eláll a szavam, amikor két magyar anyanyelvű szülő –‒azaz két olyan ember, aki magyarul kezdett el beszélni, akinek a családja magyar és aki felnőttkorában is használja a mindennapjaiban a magyar nyelvet –‒úgy dönt, hogy csak szlovénul beszél a gyerekeivel. Miért is? Általában az a válasz, hogy könnyebben boldoguljon. Mit is tesz ő valójában? Megfosztja a gyermekét attól a nyelvtől, amelyen ő maga kimondta az első szavait. Hátrányos helyzetbe hozza, hiszen az iskolában kell(ene) majd megtanulnia magyarul, ahelyett, hogy otthon, természetes környezetben, játszva elsajátítaná a nyelvet. A vegyes házasságban élők is megtehetnék, hogy a magyarul is tudó fél magyarul, a szlovén anyanyelvű szlovénul beszél a gyermekéhez, még akkor is, ha egymás közt

ők szlovénul beszélnek. A gyermek akkor is olyan előnyhöz jut, amely később már bepótolhatatlan. Ha már tanultak idegen nyelvet, tudhatják, mennyi nehézség árán lehet erős középszintre eljutni, hogy kommunikálni tudjunk. Nem az iskolától kellene elvárni, hogy a magyar anyanyelvű szülők gyermekeit megtanítsák magyarul. Ne az iskolával szemben legyenek elvárásaink, hanem elsődlegesen saját magunkkal szemben! A könnyebb boldogulást pedig csak elősegíthetjük, ha mindkét nyelv megtanulására/elsajátítására lehetőséget adunk. Törvény adta jogunk használni a magyar nyelvet a nemzetiségileg vegyesen lakott területen. A magyar nyelv iránt érzett felelősség azonban nincs törvénybe foglalva. A használatára érzett igény sincs. Kétnyelvűségről beszélünk, sőt sokszor büszkén mutogatjuk is azt, miközben a hivatalok nagy részében igen kevesen tudnak olyan szinten magyarul, amely elvárható lenne a valóban kétnyelvű ügyintézéshez. Ha viszont valaki szlovénul nem tud, az vétek, mert ugye, Szlovéniában vagyunk. Tőlem még csak magyar ember kérdezte meg, hogy mennyire tudok már szlovénul. A szlovénok örülnek, hogy tanulom a nyelvet, és nem zavarja őket, ha hibázom. Itt viszont hamar megítéltetik, aki nem tudja jól a nyelvet, akár a szlovénról, akár a magyarról legyen szó. Igen, sokan lenézik azt is, aki nem beszél jól magyarul. Nyelvtanárként pontosan tudom, hogy az anyanyelvi beszélő is hibázik, aki pedig egy másik nyelv megtanulására vállalkozik, nem tudja elkerülni a tévesztéseket. Természetesen nem a muravidéki magyar nyelvjárás standardtól való eltéréseiről beszélek, hanem nyelvtani, nyelvhasználatbeli hibákról. Ha azt akarják, akarjuk, hogy a külön jogok továbbra is biztosítva legyenek, hogy húsz (igen húsz, nem száz) év múlva beszéljenek még magyarul a fiatalok, ha magyar (anya) nyelvüket át akarják örökíteni a gyermekeikre, az unokáikra, sokkal tudatosabbnak kell lenniük. Nem szabad elsiklani a felett, hogy egyes intézményekben alig dolgoznak magyarul is tudók, hogy a szórólapok, a számlák, a reklámok és sok egyéb felirat egynyelvű. Hogy egyes helyeken szemet hunynak a kötelező kétnyelvűség felett, amely védeni hivatott a magyar nyelvet. Ha 100 euróból 50-et kilopnának a pénztárcájukból, akkor is szemet hunynának? Ugye, nem. A nyelv pedig sokkal nagyobb, felbecsülhetetlen érték.

Gróf Annamária

�lomesküvő �ován

�yönyör� kör�yezet, tópar�i házasságkötés, tágas rendezvény�erem, házias ízek! Széles kör� esküvői szolgáltatások a Csicsergő Szabadidőközpontban

Szabadidoközpont Nova

�átogasson el hozzánk személyesen is! www.eskuvonovan.hu  eskuvo@csicsergo.hu