KerekPerec 2013/december

Népújság magazin 2013 | 1 ár a: 3,90 EUR

1

A Népújság magazinja Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Megbízott igazgató: Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László Munkatársak: Solarič Nađ Klára, Abraham Klaudia, Tomka Tibor, Horváth Ferenc, Bence Lajos, Lendvai Kepe Zoltán, Zágorec-Csuka Judit Lektor: Böröcz Nándor Olga Paušič Szlovén fordítás: Dunjko Vesna A címlapfotón lévő mézeskalácsszívet Abraham Klaudia készítette ISSN 2232-5093 A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 124.

Szlovénia Telefon: 02/5776-180, Fax: 02/5776-191 E-mail: info@nepujsag.net Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o.

Tartalom

4

A néprajz közszolgálat

18

A töltelék szép hatost rajzoljon ki az omlós tésztában

Frissen, melegen, sok töltelékkel az igazi

31

Lepke-üzenetek a mennyei riport helyett

40 47

A „nagy könyv”

A domonkosfai Szent Márton templom

51

60

A Bánffy-dénár hazatérése

62

Ha a fényei kigyúlnak, minden elcsendesül

67

Kastély, sztúpa, harangláb…

75

Példányszám: 2000

A magazin a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával jelent meg.

76

Három tárgyam

78 2

Az este a gyerekeké

Az Úr kérdései

Bevezető

Boldog karácsonyt, szerencsés új évet!

Ujjaim futnak a billentyűzeten, szorít az idő, megint sietni kell, mint megannyiszor az elmúlt napokban, években... Pedig a gyorsan végzett munka veszélye, hogy felületes lesz, a befejezetlenség érzését keltő és csiszolatlan marad. Igen, van, amikor a legötletesebb megoldások és a zseniális ötletek az utolsó pillanat könyörtelen nyomása alatt születnek meg, de valójában tudjuk, mi a nagy életigazság: jó munkához idő kell.

Gyerekeinket is arra próbáljuk tanítani, hogy időben lássanak neki feladataiknak, ne sietve, kapkodva, rohangálva kelljen bármit is elvégezni – aztán gyakran a mindennapok gyakorlatával cáfoljuk tanításainkat. Még akkor is, ha tudjuk, igazából tetteinkkel tanítunk, nem szavainkkal, és a legőszintébb tükörképet gyerekeinktől kapjuk.

Idő kell a jól elvégzett munkához, az összekötő családi, rokoni, őszinte baráti kapcsolatok ápolásához, és nem utolsó sorban az ünnepek megéléséhez is.

Karácsonyra készülünk. Szeretném, ha az ünnep előtti napok nem rohangálással telnének,

jó lenne, ha a kis ajándékok gondosan be lennének már csomagolva, ha sikerülne előre, időben megsütni a fahéjas csillagokat, s akkor már csak díszíteni kell a karácsonyfát és marad időnk leülni a barátokkal egy kávéra, egy pohár borra is... És jó lenne, ha nyugodt, meghitt, boldog lenne a karácsony.

Minden családban és minden szívben.

Az új évtől is csak néhány nap választ el. A kérdés mindig ugyanaz: milyen lesz, mit hoz nekünk, a családunknak, a társadalomnak, amelyben élünk. Utóbbi esetében a realitás nem ígér éppen jó dolgokat. A társadalom katartikus változást vár, érettséget a változásokhoz, becsületes alapokat. És ehhez is idő kell, sietősen gyenge lesz az eredmény.

Legyen a jövőben időnk jól elvégezni a munkánkat, tudjunk elegendő időt tölteni a családunkkal és a barátainkkal, időt szakítani önmagunkra, legyen időnk sütni mákos kalácsot, főzni lekvárt...

Boldog karácsonyt, szerencsés új évet!

Király M. Jutka felelős szerkesztő

3

Kepéné Bihar Mária és Lendvai Kepe Zoltán néprajzkutatók

A néprajz közszolgálat Néprajzosok szívvel-lélekkel.

Szeretik azt, amit csinálnak, őszintén, szakmai tudással és becsülettel végzik munkájukat és teszik az eredményeket az asztalra. A néprajzzal, a néprajzért élnek. Az utóbbi néhány évben a Muravidékkel kapcsolatos néprajzi, muzeológiai, helytörténeti munkák szinte mind, az ismeretterjesztő cikkektől a portréfilmekig Kepéné Bihar Mária és Lendvai Kepe Zoltán nevéhez fűződnek.

Munkájukat 2012-ben Pro Ethnografia Minoritatum, azaz a Kisebbségek Néprajzkutatásáért Díjjal tüntette ki a Magyar Néprajzi Társaság, a muravidéki magyar közösség idén Kulturális Nívódíjjal ismerte el eddigi tevékenységüket. Máriával és Zoltánnal, a házaspárral és szakmai szerzőpárossal lendvai otthonukban beszélgettünk egy csendes novemberi estén.

Király M. Jutka – Szomi Pál „Így kezdődött” regényének címét kérdéssé alakítva: Hogyan kezdődött?

Zoli: – Fiatalkoromban nem is tudtam, mi a néprajz, nem is

4

hallottam róla, inkább a művészet és a filozófia érdekelt. Különösen a képzőművészet.

Amikor a gimnáziumot befejeztem Muraszombatban, úgy döntötten, hogy rajztanár leszek.

Aztán megpróbáltam megélni a képzőművészetből és néhány évig ki is tartottam. Berendeztem egy műhelyt, de kiderült, hogy nem fog működni, mert festészetből szabadművészként térségünkben lehetetlen volt megélni akkor is és ma is. A képzőművészeten keresztül azonban elkezdett érdekelni a népművészet, a népművészeti technikák, a kifejezésmód, és így találkoztam a néprajzzal. A második fontos lépés 1995-ben történt, amikor a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézethez kerültem. Akkor már komolyabban is érdekelt a néprajz, aztán talán már valamiféle együttállásban is jöttek a dolgok: három évre rá Kapornakon megnyílt a muravidéki magyarság első helytörténeti és néprajzi gyűjteménye, így komolyabb szinten is a néprajz közelébe kerültem, s aztán ez csak fokozódott. Amikor elkezdtek járni a magyarországi néprajzosok a Muravidékre, először dr. Kerecsényi Edit nagykanizsai néprajzkutatóval és nyugalmazott múzeumigazgatóval

dolgoztam. Rendszeresen jártam vele a lendvai várba, leltároztunk, és teljes egészében megismerkedtem a néprajz tárgyi világával, ami szerintem nagyon fontos.

Az igazi néprajzosok talán így „keletkeznek”, mert ha az ember csak romantizálásból vagy azért akar néprajzos lenni, mert úgy gondolja, hogy fel kellene gyűjteni valamit, akkor lehet, hogy a tanulmányai során elveszik a hatalmas szakirodalomban. Mert az ember, amikor találkozik a tudománnyal, akkor nagy buzgósággal nekifog, de amikor látja, hogy már mi mindent felkutattak és megírtak és még mi mindent meg kell tanulni és meg kell ismerni, akkor veszi észre igazából, milyen keveset tud.

Mária: – A Muravidéken 1998ban jártam először a Szegedi Egyetem néprajzszakos hallgatójaként.

Akkor ismertem meg ezt a vidéket, s nem gondoltam, hogy több lesz, mint egyszerű ismeretség. Több kutatást is végeztem, így kerültem Zoli közelébe, aki a csoportokat művelődésszervezőként koordinálta. Igazából viszont Szegeden kerültünk egymáshoz közelebb, amikor odajött néprajzot tanulni.

Nem mondhatnám, hogy szerelem volt első látásra, mert nem volt, inkább egy kölcsönös tisztelet meg a szakmának a szeretete. Az egyetemi évek alatt viszont szerelem lett, aztán házasság. 2004-ben házasodtunk össze, majd Kecskeméten éltünk egy évig, ugyanis mindjárt az egyetem befejezése után a tanáraim ajánlására az ország egyetlen játékmúzeumában, a kecskeméti

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

5

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

6

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

7

Fotó: Meszelics László

Szórakaténusz Játékmúzeumban néprajzkutató-muzeológusként kaptam munkát. 2005-ben, amikor már négy éve muzeológus voltam, Zoli munkalehetőséget kapott

kialakulóban lévő karrierem, szeretem, amit csinálok, megbecsülnek, sok kiállítást rendezhetek. De ideköltöztünk, annak ellenére, hogy Magyarországon, Tiszaalpáron

A néprajz különösen olyan tudományág, hogy nem érdemes elefántcsonttoronyba zárkózni és öt embernek írni egy cikket. Azt kell tenni, amire igénye van a közösségnek, s amit a közösségtől a kutatások során megkapunk, kiderítünk vagy eljut hozzánk, azt valahogy vissza kell juttatni. (Mária) Lendván, s akkor nyilvánvalóvá vált, hogy haza fogunk jönni. Tudtam mindig, hogy így lesz, mert kapcsolatunk első pillanatától azt mondta, csak akkor döntsek úgy, hogy vele akarok lenni, ha idejövök, de a költözés nem ért örömhírként. Mert úgy éreztem, hogy sínen van az életem, van egy 8

vettünk egy kis gerendás parasztházat, amit kezdtünk berendezni...

– Milyen volt itt az újrakezdés, az út a muravidékiek szívéhez?

Mária: – Az ideköltözésünktől a fiam megszületéséig életem

egyik legszörnyűbb éve volt, nagyon nagy traumaként éltem meg. Azt mondják, hogy amibe nem halunk bele, attól megerősödünk, és úgy gondolom, lelkileg engem is nagyon megedzett és nagyon sokat tanultam ebből. Van egy mondás, hogy az élet minden nehéz szituációjában, sőt, egész életünkben egyedül vagyunk. S ezt is nagyon megtapasztaltam, hiszen hiába volt itt a férjem, a családja, végül az embernek mégis egyedül kell megtalálnia azokat a kapaszkodókat, szabályokat, fogódzókat, melyekkel be lehet illeszkedni egy közösségbe.

Nálam a varázs egyrészt Buda fiunk születésével következett be, mert egy kisgyerekes anya kön�nyebben ismerkedik, mindenkit érdekel a baba, el lehet menni a játszótérre... Még nagyobb áldás volt, hogy 2007 februárjában

Fotó: Meszelics László

Zver Ilona meghívott dolgozni a lendvai tévéstúdióhoz, mert addig munkanélküli voltam.

Ezzel bekerültem egy közösségbe, ahol felkaroltak, ismerősöket szereztem. És végül is azzal, hogy újságíró lettem, úgymond hivatásszerűen ismerkedem a muravidéki emberekkel. Számomra ez isteni adomány, hatalmas szerencse.

Ezáltal olyan kapuk nyíltak meg, hogy aztán jött a többi magától.

– Hogyan szembesült a nem egyszerű nyelvi helyzettel, a kétnyelvűséggel?

Mária: – Itt élve értettem meg ezt a helyzetet. Voltak tapasztalataim, mindig úgy gondoltam, hogy milyen jól elvannak a határon túli magyar közösségek, hogy nagyon erős a magyar nyelv presztízse, s a másik nyelvet nem

kell használni. Igazából itt szembesültem azzal, hogy mennyire kevés az, hogy magyarul meg tudok nyilvánulni, hogy szlovénul is mennyire jól kellene tudni. Nem voltam felkészülve erre. Tanulom a nyelvet, bizonyos helyzetekben feltalálom magam, de nehézséget jelent, mert a családban nem beszélünk szlovénul. Ez nem olyan, mint amikor valakit például Londonba ledobnak és megtanul pár hónapon belül angolul, mert a munkám is, a családom is, tehát minden nyelvhasználati helyzetem a magyar nyelvhez kötődik, és lényegében a szlovént úgy tanulom, mint egy idegen nyelvet.

– A muravidéki magyar, illetve a muravidéki magyarsághoz kötődő néprajzkutatás az utóbbi néhány évben kétségtelenül összenőtt Kepéné Bihar Mária

és Lendvai Kepe Zoltán nevével, munkájukat széles szakmai érdeklődés övezi...

Mária: – A szakterületem a mezőgazdaság története, a fóliás zöldségtermesztés történetéről írtam a szakdolgozatomat és a doktori disszertációmat is, de igazán a Muravidékre költözve értettem meg, hogy a néprajz mennyire erősen közszolgálat. Ez különösen olyan tudományág, hogy nem érdemes elefántcsonttoronyba zárkózni és öt embernek írni egy cikket. Azt kell tenni, amire igénye van a közösségnek, s amit a közösségtől a kutatások során megkapunk, kiderítünk vagy eljut hozzánk, azt valahogy vissza kell juttatni. Ez a közösségi elvárás szülte meg azt, hogy a Muravidékkel kell foglalkozni, így jött a textilkultúra, a vallásosság... A 9

Fotó: Meszelics László

10

Fotó: Meszelics László

lendvai muzeológián belül nincs, aki történelemmel foglalkozna, s mivel történész is vagyok, ebbe is próbáltam besegíteni. És amit fontosnak tartok elmondani: amikor valaki távolról jön és szeretne a közösségnek a része lenni, akkor bizonyítani akar, és saját maga felé is talán azt sugározza, hogy sokszorosan kell, hogy kiérdemelje, hogy elfogadják.

– Zoli külön figyelemmel és odaadással kutatja Hetés néprajzát...

Zoli: – Hetési származásúnak tartom magam, apám, anyám is radamosi, megvan az ősi birtok, Radamoshoz kötnek a rokoni, érzelmi szálak. Hetés így mindig a szemem előtt van, sőt a szakdolgozatomat is a Hetésből írtam Hetés falvainak településnéprajza címmel, a doktori dolgozatom pedig a Hetés 18. és 20. század közötti

szet és a filozófia. A néprajz világa számomra teljesen megfelel a filozófia fogalmának, ugyanis a néprajz és a kulturális antropológia az élet minden területével foglalkozik. Én megtaláltam benne mindkét területet, a népművészetben a művészetet, az emberek életmódjában és különböző életstratégiáiban pedig a filozófiát. A néprajzos mindegyiket kutathatja és mindegyik befolyásolhatja a munkásságát, az életét.

– A tudománynak az elefántcsonttoronyból való „lehozása” elvét követik ismeretterjesztő munkáikkal, a néprajzi értékek mai méltó helyének, szerepének kijelölésére is törekednek. Men�nyire fontos ez?

Zoli: – Amikor írok vagy valami nagyobb horderejű dologgal foglalkozom, nem tudom azt megtenni, hogy ne legyenek kitérők benne. Mert ha nagyon szűken

Igazából itt szembesültem azzal, hogy mennyire kevés az, hogy magyarul meg tudok nyilvánulni, hogy szlovénul is mennyire jól kellene tudni. Nem voltam felkészülve erre. (Mária) gazdálkodásával és népességével foglalkozik. Örülök viszont annak, hogy nem csak ezzel a részterülettel foglalkozom, hanem a szlovéniai magyarság kulturális örökségének egészével. Génjeimben hetési vagyok, szívemben lakosi, hiszen Felsőlakosban születtem és nőttem fel, lelkemben pedig magyar és lendvai. Mindennek jelképeként vettem fel a „Lendvai” előnevet is.

Természetesen a tudomány mellett továbbra is érdekel a képzőművé-

nézzük, a néprajz nem mindenki számára érdekes. Az egy fontos elv, hogy kulturális értékeinket meg kell őrizni, de önmagában ez olyan, mint egy múzeumi kiállítás: ha nem úgy van összeállítva, hogy felkeltse a figyelmet ilyenolyan apróságokkal is, akkor nem biztos, hogy tovább tudjuk adni az információt. Példával is tudok szolgálni: a hetési textilkultúrát bemutató kiállítás nagyon kellett a lendvai várban, mert nem volt –

így kell mondanom – „normális” néprajzi kiállítása a múzeumnak.

A 2006-ban létrehozott állandó kiállítás esetében fontosnak tartottuk, hogy egyéb információkat is közvetítsünk a látogatóknak.

Bemutattuk például a kender- és a lentermesztést is, hiszen kevesen tudják, hogy éppen a NyugatDunántúl és vidékünk az a térség, ahol két hatalmas ősi textilkultúra találkozik, a keletről származó kender-alapú és az európai lenalapú textilkultúra. Ugyancsak fontosnak tartottuk, hogy bemutatásra kerüljön a textil hasznosítása az élet minden területén, tehát a születéskor, a házasságkötéskor, a halálnál, illetve be kívántuk mutatni a háztartásban és a gazdaságban betöltött szerepét is. Szerintem ez a helyes tudományos és egyben népszerűsítő megközelítés.

Emellett a néprajztudomány megállapításainak új alkalmazásai is nagyon fontosak. Hadd idézem itt Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató gondolatát, miszerint a hagyományra az embernek van szüksége és nem a hagyománynak miránk. Vagyis, ha az emberek nem találják meg a kulturális örökségben a mai értéket és a funkcionalitást, akkor a legbecsesebb örökség is kiüresedik vagy elveszik. Egy korszerű példát említenék. A Forma–1 autóversenyben néhány évvel ezelőtt megjelent a kalocsai hímzés egy díszítőeleme: ez ugyanis a világhálón megnyerte a szavazást mint a legtetszetősebb dísz, aminek köszönhetően rákerült az egyik világhírű pilóta ruhájára, majd látta sok százmillió ember és beszélt róla a fél világ.

Ez egy tökéletes példája annak,

11

Fotó: Meszelics László

milyen értékeink vannak. Erre kellene ráébredni a hetési hímzés esetében is. Tény, hogy a művészet és a népművészet hajlamos a túlzásokra, s ha valami túldíszített vagy nagyon bonyolult, azt nagyon nehéz vagy nagyon költséges iparilag alkalmazni. Például ha

lehetőségekkel teli társadalom kell.

Tehetséges, kreatív kézművesek, kis műhelyek és mesterek sokasága, valamint igényes, adott esetben tehetős vásárlók. De sajnos a mi itteni világunk még messziről sem ilyen. Az a tapasztalatom, hogy térségünkben 30–40 évente olyan

Ha az emberek nem találják meg a kulturális örökségben a mai értéket és a funkcionalitást, akkor a legbecsesebb örökség is kiüresedik vagy elveszik. (Zoli) egy hetési hímzésrészletet, amely önmagában kicsi, de nagyszerű díszítőelem, nem tudunk „kivenni” a régi alapjából és áthozni a „mába”, akkor csak múzeumokban fog megmaradni. Mert az egykori viseletet ma hétköznap senki sem hordja. De egy asztalterítőt, függönyt vagy ruhát vizuálisan tökéletessé tehet. Ehhez viszont fejlett, 12

horderejű társadalmi változások történnek, hogy minden generációnak újból kell kezdeni mindent a nulláról, ami állandó hátrányt és tartós lemaradást jelent.

– Szinte mindig szerzőpárosként jelentkeznek. Hogyan születnek a munkák, ki készíti a vázat és ki cizellál?

Mária: – Mindenképpen témafüggő a dolog, mert nem értünk egyformán minden témához. Zolinak nagyon jól megy a muravidéki helyismeret, a népi építészet, a vidék történelmi településeit sokkal jobban ismeri, mint én, valamint gazdaságnéprajzos is. Amelyikünk jobban ért az adott témához, az megírja a vázat – mondjuk egy reggeli közben is megbeszélhetjük, hogy mi az alapgondolat –, aztán átadja a másiknak, aki kiegészíti, attól függően milyen nagyságrendű az írás, ezt követi a közös lektorálás, kiegészítés.

Zoli: – A közös munka elég érdekes, mert kívülről talán úgy tűnik, hogy mindketten egyszerre mindent csinálunk, de nem így van. A magyar nyelvi tudásom sokkal gyengébb, mint Máriáé, viszont meg lehet kockáztatni azt

Fotó: Meszelics László

a megállapítást, hogy az ő tudása a muravidéki magyarságról gyengébb, mint az enyém.

A témaválasztás nem szokott probléma lenni, mert szinte minden érdekel bennünket. Az évek során felhalmozódnak adatok is, s ha van kellő alkalom papírra vetni, akkor én a társadalmi háttérrel foglalkozom, aztán Mária kiegészít, de vannak speciális dolgok, mint például a vallás vagy más területek, amelyekben Mária nagyon jártas, s szépen ki tudja fejteni azt a problémakört, amit mi talán észre sem veszünk.

– Társszerzőként már az íróasztalnál, mindjárt munka közben egymás kritikusai is?

Mária: – A kritika nélkülözhetetlen, nélküle nem tudnánk együttműködni úgy, ahogy együttműködünk. A kettőnk

viszonyából értettem meg legjobban, hogy sokkal jobb az őszinte, egyenes vélemény kimondása, még hogyha fáj is, mint valaminek az elhallgatása, a félelmek hordozása vagy a hátbatámadás. Nagyon jó, hogy meg tudjuk beszélni, és tudjuk, hogy a kritikával a másik nem rosszat akar, hanem a jobbítás érdekében mondja.

Zoli: – Komolyan meg szoktuk beszélni, mi az ésszerűbb megoldás, de nem sokszor keveredünk vitába. Az egyik legutóbbi tanulmány, amelyet a Szent Vid-kútról írtunk, ilyen példa: Mária nagyon jól ismeri a vallási néprajzot, én jól ismerem Gönczi monográfiáját és a helyi helyzetet, és – mivel fordítottunk is szlovén nyelvről – a munka szépen rávilágított arra, hogy a feladatok megoszlanak. Nem is lehetne ezt

másképp csinálni, ha az ember nem érezné, hogy a másik nem a kárára van, hanem kiegészíti.

– És a szakmai féltékenység, a rivalizálás?

Mária: – Még nem fordult elő, mert más-más területen tudunk kibontakozni. Inkább azt mondom, hogy érdeklődünk egymás dolgai iránt, segítjük egymást. Én mindig úgy érzem, hogy az én sikerem Zoli sikere is, és az övé az enyém is.

Zoli: – Egy alkotószellemű együttlét ez számunkra.

– Mária a vallás témakörében több munkát is közreadott, valójában a vallási megközelítés többnyire átszövi munkásságát.

Vallásos emberként hogyan éli meg a hitet ma?

13

Mária: – Amióta a Muravidéken élek, két fogalmat tudok erre használni, az egyik a vallásos, a másik pedig a hívő. Hívő az én megítélésem szerint akkor vagy, ha hiszel a végtelen, szerető, megbocsájtó, jóságos, teremtő Istenben, és azt hiszem, nálam ez az adomány megvan. Kiskoromtól így neveltek, egyházi kollégiumba jártam, a hit nekem sokat jelent. De mióta a Muravidékre kerültem, ez átértékelődött bennem. Hatalmas traumát jelent, hogy nem tudom anyanyelvemen megfelelő módon gyakorolni a hitemet. Nálam nem úgy van, hogy kétnyelvűségben nevelkedtem és mindegy, hogy kétnyelvű

– Zoli nem csak szakmailag, néprajzkutatóként, hanem a társadalmi történések követőjeként is többször karakteresen foglal állást...

Zoli: – A kiindulópontom az, hogy az ember szeret hasznos lenni, nem csak magáért él, hanem a közösségért is. Meg kellene tanulnunk, hogy csak közösen lehet elérni valamit. Amikor az ember csoportban dolgozik, akkor a kettő plusz kettő nem négy, hanem több, mert ilyenkor minőségek adódnak össze. Másrészt pedig mindig is azt gondoltam, hogy a művészek és az alkotó emberek érzékenyebbek, mint az átlagember, s emiatt erőtel-

A Lendva-vidéken, ahol a szlovéniai magyarság kilencven százaléka él, nincs tájház vagy falusi néprajzi gyűjtemény, s ez már önmagában nagy feladat. (Zoli) az istentisztelet, mely nagyobb részt szlovén. A lelki igényemet nem elégíti ki. Itt a Muravidéken – hadd mondjam el, hogy középiskolás koromban református lelkésznő akartam lenni – még jobbam felértékelődött bennem a protestáns vallások tisztelete.

jesebben reagálnak egyes dolgokra, legyen az pozitív vagy negatív fejlemény a társadalomban. Mindig úgy éreztem, nem tudom eltűrni az igazságtalanságot, és ma már világosan látom, hogy a nyilvánosság az egyetlen fegyver, amivel a Gonosz ellen küzdeni lehet.

Zoli: – Én nem vagyok nagyon vallásos. Hiszek az Istenben, hiszek a Teremtőerőben, hiszek a Rendben, s nagyon fontos számomra, hogy legyenek kapaszkodók, sarokpontok körülöttem, és azt gondolom, a társadalomnak is fontos lenne ez. Ezek közül az egyik a vallás, de csak úgy működhet, ha a hit őszinte és az embert komolyan megérinti.

– A muravidéki emberre nem éppen jellemző a nyilvános véleményalkotás, sőt...

14

Zoli: – Sokat gondolkodtam erről, és ez a kérdés talán össze is függ a társadalomkutatással.

Az az érzésem, hogy a muravidéki ember, de talán az összes posztkommunista társadalomra is érvényes ez, olyan súlyos történelmi tapasztalatokon ment keresztül,

hogy túlzottan alkalmazkodó életstratégiája lett. Évtizedeken keresztül azt tapasztalta, hogy az a jó, ha hallgat, mert ha szól, akkor „levágják a fejét”. Annak ellenére, hogy az Európai Unióban vagyunk és megváltozott a társadalmi rendszer, térségünkben még nem élünk egy érett kapitalizmusban, egy érett társadalomban, és az emberekben túl nagy az önkontroll. Vidékünkön nemritkán ma is nagyon súlyosak a következményei annak, ha az ember őszintén ki meri fejteni a véleményét.

Mária: – A mentalitás itt gyökeresen más, mint a Kiskunságban, a Jászságban, ahonnan jöttem. Az emberek itt legtöbbször elhallgatják a véleményüket, mondván, hogy nekünk így is jó lesz, csak rosszabb ne legyen... Nagyon nehezen tudom ezt elfogadni és keresem is az okait. Nem hiszem, hogy jobban kellene itt félni, mint bárhol a Kárpát-medencében.

– Társadalomkutatói nézőpontból a muravidéki magyar közösség identitásának kérdése, jövőképe is komolyan felmerül...

Zoli: – Az a véleményem, hogy a szlovéniai magyarság veszélyesen porlad. Most még nem is vesszük észre, mert a társadalmi struktúrája relatíve jól megoldott és más közösségekhez viszonyítva ez jól el van látva pénzzel. De az itteni magyar közösség nagyon kicsi és zárt. A vezetőinknek nincs válasza erre a problémára, még abba a stádiumba se jutottak el, hogy komolyan feltennék ezt a kérdést és komolyan foglalkozná-

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

15

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

16

nak vele. Tudományos módszerekkel és őszinte hozzáállással lehet csak feltárni, mi a probléma és mik a lehetséges megoldások. A közösség megtartó ereje a leggyengébb. Ezért is kellene megtalálni a módját, hogyan lehet itt tartani a lakosságot – és nem csak azt elérni, hogy itthon maradjon, hanem hogy megmaradjon magyarnak is. Itt párhuzamot vonhatunk az ausztriai magyar közösséggel. Igaz, hogy két különböző társadalmi rendszerben élt a muravidéki és a burgenlandi magyar közösség a 20. század folyamán, de a sorsunk hasonló. Mind a két vidék viszonylag szegény térségnek számít az új államon belül. Ausztriában már megtörtént az, hogy a legnagyobb magyar közösség Bécsben van.

Tehát elvándoroltak. A mi kis közösségünk is ezen a nyomdokon lépked, és ez nagyon komoly veszély. Vészjelző és kijózanító egyben, hogy a magyar kormány egyes besorolásai szerint is már csak szórványmagyarságnak számítunk.

– A tervekről, vágyakról kérdezni ugyan nem a legeredetibb, de az új év küszöbén mégis megteszem...

Mária: – Beköltöztünk álmaink házába a Fő utcán, szeretnénk felújítani, rendbe tenni, hogy igazi családi otthon legyen. Ha Isten engedi, akkor jó lenne, ha bővülne a család. S ebből kifolyólag amilyen feladatokat hoz az élet, azokat kell elfogadni, de emellett ügyesebben egyensúlyozni, hogy több idő jusson lelki feltöltődésre, családi programokra.

Ami a szakmai terveimet illeti, nagyon szeretnék Lendva egykori polgári családjai közül – vagy például nagyon keveset tudunk a muraszombati polgárokról, pedig ott jelentős polgári réteg élt – minél többet felkutatni és filmet készíteni róluk.

Zoli: – Úgy érzem, s ezt egyszer már komolyabban kifejtettem valakinek, ha az életem most befejeződne, akkor nyugodtan meg tudnék halni. Az életem egyrészt beteljesült azzal, hogy elvégeztem az iskolát, hogy a tudományos körökben jóváhagyják azt, amit csinálok, hogy családot alapítottam és boldog családi körben, szép helyen élek, s egy nagyszerű munkahelyem van, ahol ki tudok bontakozni. Ezzel beteljesült az életem. Természetesen van további feladatom az életben, mert van egy kisfiam, akit fel kell nevelni és szeretnék mellette megöregedni.

Szakmai téren pedig Lendván nincs gond a kihívásokkal, mert nagy lemaradást kell behozni számos területen. A Lendva-vidéken, ahol a szlovéniai magyarság kilencven százaléka él, nincs tájház vagy falusi néprajzi gyűjtemény, s ez már önmagában nagy feladat. Az egykori Mura-menti élet és a Lendva-hegyi szőlészet hagyományainak bemutatásával még tartozik a néprajztudomány és az itteni közösség. A múzeumi tevékenység területén pedig az alsólendvai Bánffy család örökségét kell életre kelteni a lendvai várban, hiszen egyetlen örököseik mi lettünk, a Lendván és Lendva-vidéken élő emberek. Én csak dédelgetem ezeket az ötleteket és próbálom biztatni a társadalom

vezetőit, hogy karolják végre fel, hiszen ez a mi történelmünk, az őseink verejtéke és vére, amiből a gyökereink táplálkoznak.

– Hisznek a Jóban?

Mária: – Teljes szívemmel.

Javíthatatlan idealista vagyok.

Zoli: – Igen. Megmondom őszintén, van is néhány tapasztalatom az életben, hogy miért érzem így. Már belenyugodtam, hogy talán soha nem lesz feleségem és családom, amikor 36 évesen megismerkedtem a feleségemmel.

Ez egy nagyszerű történet volt, amely csak megerősített abban, hogy higgyek a jóban. Ilyesmi történt velem a 1990-es évek elején, a rendszerváltás időszakában is. 1985-ben például nagyon kevés ember fejében fordult még meg, hogy néhány éven belül megszűnhet a kommunizmus. A hasonlóan gondolkodókkal együtt úgy vélekedtünk, hogy abban a társadalomban nem akarunk részt venni, annak a társadalomnak nem akarunk semmit adni, legfeljebb ártani. Egyszerűen nem hittem annak a társadalomnak és képviselőinek! Biztos voltam benne, hogy az életemben a kommunizmus nem fog megszűnni a térségünkben, és lám-lám, mégis megszűnt.

Egy új világ teremtődött a szemem láttára! Akkor szinte újjászülettem, utána újra elmentem tanulni és újraszerveztem az életemet. Egy új, másik és szinte korlátlan világ bontakozott ki előttem, majd megtapasztaltam, hogy egy szabad világban, közösségben is lehetek boldog, nem csak egyedül.

17

Mákos és diós kalács

A töltelék szép hatost rajzoljon ki az omlós tésztában A Muravidéken a kalácsot nagyobb munkálatok idején és ünnepnapokra sütik, s mindig jó ujjnyi szélesre felszeletelve kínálják. A töltelék megválasztását a család és a vendégek ízlése, illetve a hagyomány határozza meg, így a két örök klasszikus, a mákos és a diós kalács mellett kakaós, lekváros, mazsolás is gyakran kerül az asztalra.

Szolarics Nađ Klára

Minden előmelegítve, pontosan kimérve A kalácssütés rejtelmeit és ízvilágát az alsólakosi Lőrincz Magdus édes illatokkal teli konyhájában ismerhetjük meg.

– Sok mindent saját magam tapasztaltam ki – fogad kedvesen a háziasszony –, de titkok nincsenek, szívesen megosztok minden részletet – mondja megkötve fehér, hímzett csipkével díszített kötényét.

A Lendva-vidéken és a távolab18

bi tájakon is valamikor jól ismert Lőrincz kocsma konyhája a kalács kelesztéséhez megfelelően meleg, a konyhapulton előkészítve vár minden szükséges kellék és anyag. Még a sodródeszka is, amit Magdus már előző nap behozott a konyhába, hogy az is meleg legyen.

– A kalácssütés egyik titka az, hogy minden, amire szükségünk lesz, ugyanolyan meleg legyen, még a sütéshez használt cserépedény, a módli is. Fontos, hogy a mennyiségeket is pontosan betartsuk, mindent ki kell mérni előre. A lisztet átszitáljuk, a tejet meglangyosítjuk, úgyszintén a margarint is. Hát ez az első „titok” – mondja mosolyogva Magdus, s kíváncsian figyelem, ezután mi következik. Tejben egy kevés cukorral felfuttatja az élesztőt. Ha ez elkészült, a tálban lévő lisztbe mélyedést készítünk, beleöntjük a felfutott élesztőt. Egy kicsit megkeverjük a mélyedésben lévő anyagot, s az így kapott kovászalapot behintjük liszttel.

Amikor megrepedezik rajta a liszt, kezdődhet a gyúrás.

– Míg a kovász kel, a langyos tejbe beletesszük a tojások sárgáját, a cukrot, a sót, a rumot, a meleg margarint, a citrom reszelt héját. Ezeket összekeverjük és a

Hosszúkalács

• 80 dkg finomliszt • 15 dkg cukor • 15 dkg margarin • 4–4,5 dl tej • 2 csomag élesztő • 1 dkg só • 1 citrom reszelt héja • 3–4 kanál rum • 5 tojássárgája Diós töltelék

• 35 dkg darált dió • 15 dkg cukor • 1/2 citrom reszelt héja • 3–4 kanál rum Mákos töltelék

• 25 dkg darált mák • 15 dkg cukor • 1/2 citrom reszelt héja • 3–4 kanál rum • kevés őrölt fahéj

19

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Lőrincz Magdus jártas a sütésben-főzésben.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A kalácssütés első fortélya, hogy a nedves hozzávalókat a langyos tejben keverjük össze.

lisztre öntjük, majd meggyúrjuk, és gyúrjuk-gyúrjuk mindaddig, amíg a tészta a kezünktől és az edénytől el nem válik, illetve nem vet hólyagokat. Majd felemeljük a tésztát, a tál alját meglisztezzük, visszatesszük és egy konyharuhával letakarjuk. A kelesztés nem órára történik, hanem nézzük, hogy a tészta az eredeti méret duplájára keljen. Közben elkészítjük a tölteléket – mondja Magdus, aki rutinosan mozog a tűzhely és a pult között. Közben az őrölt mákhoz és az őrölt dióhoz pontosan hozzáméri a tejet, hogy a töltelék kenhető legyen, de ne túl puha. Megkeveri a fekete és a barna masszát, citromot reszel rájuk, majd megnézi, megérinti a tálban kelő tésztát, s megállapítja, hogy még kelnie kell. Így marad idő kávézni is: pil20

lanatokon belül ízléses csészében elém teszi a feketét. A vendéglőről beszélgetünk.

– Több mint 30 évig, 1969től 2002-ig volt vendéglőnk, a férjem, Pisti halála után egyedül működtettem. Dolgoztam, ha kellett a sankban és pincérként is, de igazából a konyha volt az enyém. Az ebédeket megrendelésre készítettük, de cigánypecsenyét, natúr- és bécsi szeletet, resztelt májat és halat mindig lehetett nálunk kapni. És persze pecsenyés szendvicset. Itthon neveltük a sertéseket, egyszerre több disznót szoktunk vágni. A pirított bürkét és a töpörtyűt akkor ingyen kapták a kocsmánk vendégei, a hurka pedig már legtöbbször főve, a konyhából fogyott el. Ha rendes vasúti összeköttetés lett volna akkoriban Csáktornyáig, azon

szállíthattuk volna a hurkát oda, annyira keresett volt. A megboldogult Gábor Zoltán festőművész kedvence is az volt – emlékszik Magdus.

A kocsmában 40 főig tudtak lakodalmakat, elsőáldozási és egyéb ebédeket tartani, de sok más vendég is volt, köztük nagyon sok vendégmunkás Ausztriából.

Akkoriban az emberek jobban jártak vendéglőbe, megbeszélték a világ dolgait, a kártyapartik is gyakoriak voltak. Ha úgy alakult, akkor Magdus is beült közéjük.

Minden szombaton volt zene a kocsmában, hazai muzsikusok játszottak, cimbalom, hegedű, bőgő, harmonika hangja szállt… A jó hazai étel mellé természetesen jó fröccs is dukált, ami volt is, hiszen a saját szőlőjükben termett finom rizlinget kínálták. – Ebből

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A tésztába és a töltelékbe is kerül rum és citromhéj.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Addig gyúrjuk a tésztát, amíg hólyagosodni nem kezd, illetve nem válik el a kéztől és az edénytől.

21

Fotó: Szolarics Nađ Klára Fotó: Szolarics Nađ Klára

22

Ilyen a jól megkelt tészta.

22 Fotó: Szolarics Nađ Klára

Készül a mákos és a diós töltelék.

23

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A módlit, mielőtt belekerül a megtöltött tészta, ki kell kenni zsírral.

Kinyújtva az egyik cipó, most a töltelék következik.

24

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Készen áll minden: a tészta, a töltelék, a kikent módli.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Bőven jusson a dióból!

25

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A feltekert kalács, amit a módliban ismét keleszteni kell.

Fotó: Szolarics Nađ Klára Fotó: Abraham Klaudia

Szinte kibuggyan a formából...

Következhet a lekenés tojásfehérjével.

26

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A második fortély: a kalácsot egészen át kell szúrni.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Mennyei illatok terjengnek már a sütőből. A harmadik fortély: a kalácsot, ha nagyon pirulni kezdene, vizes papírzacskóval kell betakarni.

27

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Mákoskalács-szeletek sorakozója.

a legjobb a fröccs – jelenti ki Magdus. Az emlékek idézése közben gyakorlott gazdasszonyként ismét megnézi a kelő kalácstésztát. Még mindig nem elég gömbölyded, mondja, még hagyni kell kelni.

Amikor elég nagyra nőtt már a tészta...

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Míg megkel a tészta, addig Magdus zsírral kikeni a két cserépedényt is, amikben a kalács

sülni fog. A nyújtódeszkát meghinti darás liszttel, majd rábuktatja a tésztát és két cipót formál belőle. Mindkettőt téglalap alakúra nyújtja, nem túl vékonyra, s megkeni az előre elkészített mákos, illetve diós töltelékkel, majd feltekeri őket. A tészta és a töltelék arányának a kész kalácsban ránézésre egyformának kell lennie, talán egy picivel több tészta még jobb, a tölteléknek viszont egy szép hatost kell kiírnia a kalácsban. A feltekert töltelékes

28 A töltelék szép hatost rajzolt ki az omlós tésztában.

tészták a cserépedényekbe, a módlikba kerülnek, majd ott is tovább kelnek. Amikor ismét szépen felemelkedik a tészta, lekeni tojásfehérjével, majd pálcával megböködi a dundi hengereket, egészen keresztülszúrva őket. Így kerül a kalács a 200 fokra felmelegített sütőbe egy órára. Sülés közben Magdus végig figyeli, mikor kezd pirulni a teteje, mert ha szükséges, a kalács tetejét meg kell védeni az égéstől vizes papírzacskó ráborításával. A kenyeres

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A kalácsot legalább egy ujjnyi vastagra ajánlatos szeletelni, így nem borul szét és kézből is ehető.

Lőrincz Magdus szerint a diós és a mákos kalács a bejglihez hasonlóan a karácsonyi ünnepkörnek is része lehet.

29

papírzacskót ehhez a csap alatt megvizesítjük, s a tésztát teljesen betakarjuk vele, és így sütjük tovább. A hőmérsékletet eközben visszavehetjük 180 fokra.

Közben szívet-lelket melengető édes illatok árasztják el a sütőből kiszökve a konyhát, a dió, a mák, a citrom és a rum illatának kavalkádja boldog egységben csiklandozza orrunkat. Ó, ha ezt ékes dobozba lehetne zárni! Nemsokára megsül…

Hajdanán a gépi cséplésnél okvetlenül kellett lenni hosszúkalácsnak. Mikor elfogytak a búzakévék, leállt a masina, ekkor jött a kalács és az ital. Mindenki kézből ette a kalácsot, ezért vastagabbra kellett vágni, hogy szét ne hulljon. Hálás eledel a hosszú-

kalács, hiszen kiadós, laktató és nem drága tésztaféle. Valamikor a parasztházaknál a cukron és a són kívül minden hozzávaló megvolt.

Készítettek a hagyományosakon kívül szilvalekváros, mazsolás és kakaós kalácsot is.

S a kakaós különösen finom!

Magdus gyorsan recepttel is szolgál: a kakaós tésztához két kanál kakaót, két kanál cukrot forró tejjel összekeverünk lekvárszerű állagig, s ezt belegyúrjuk a tésztába. A fehér tésztával egyszerre kel, majd kinyújtjuk őket, a fehér tésztára tesszük a kakaósat, jól megszórjuk rumba áztatott mazsolával. Feltekerjük, a módliba helyezzük és ismét kelesztjük.

A kalácsot a felszolgálása előtt egy nappal kell megsütni, már

csak azért is, mert a sülés után teljesen ki kell hűlnie. A forró kalácsot vászonterítőre borítjuk ki, betakarjuk konyharuhával, s pihenni, hűlni hagyjuk. Így a héja is szépen visszapuhul, a vászonban pedig nem szárad ki több napig sem.

– A kalács nálunk mindig népszerű volt, mindenki szerette, az úri meg nem úri vendég is. Én szálegyenes kalácsot sütök módliban, de van, aki tepsiben, anyósom pedig gömbölyű „kublihup” sütőben készítette.

Nagyon finomat és szépet tudott sütni, a töltelék mindig pontos hatost írt ki – mondja Magdus, majd a házi szőttesből kitekeri az aranybarnára sült mákos és diós hosszúkalácsot, s felszeleteli…

Makova ali orehova potica - za vse čase Danes v Prekmurju priprave domače potice ne povezujemo več samo z določenimi prazniki in posebnimi priložnostmi, nekoč pa je bila potica nepogrešljiva pri večjih kmečkih opravilih. Gospodinje so najpogosteje pekle makovo ali orehovo potico, včasih tudi marmeladno, kakavovo ali takšno z rozinami, odvisno od želje in okusa družine. Skrivnosti priprave dobre domače potice nam je zaupala Magdalena Lőrincz iz Dolnjega Lakoša, lastnica nekoč znane prekmurske gostilne Lőrincz. „Pomembno je, da so vse sestavine in posoda, ki jih potrebujemo pri peki, enake temperature, tudi pekač,“ nas je poučila. „In seveda morajo biti količine vseh sestavin natančno stehtane.“ Segrela je mleko in margarino,

30

pripravila kvas, dodala še preostale sestavine in spretno zamesila testo.

Medtem ko je testo vzhajalo, je pripravila zmlet mak in orehe za nadev. Dodala je natančno izmerjeno merico mleka, da bosta nadeva dovolj mehka. Ko je bilo testo nared, ga je razvaljala na ne pretanek kvadrat, namazala z nadevom in zvila. Pri dobri potici mora imeti nadev obliko pravilne šestice. Štruco je nato položila v namaščen keramični pekač, jo namazala z beljakom in za dobro uro vstavila v pečico. »Preden je potica dokončno pečena, jo pokrijemo z vlažno papirnato vrečko, da skorja ne bi počrnela. Po dobri uri vzamemo potico iz pečice in jo pokrijemo s platnenim prtom ter pustimo, da se ohladi.

Preden jo narežemo - rezine morajo biti vsaj za prst ali dva debele - mora biti namreč popolnoma hladna. In

zakaj tako zajetni kosi? Nekoč so namreč potico ponudili delavcem za malico, in ker so jo jedli kar z rokami, je morala biti narezana na nekoliko debelejše kose.

Med delom nam je gospa Magdalena pripovedovala tudi o svojem življenju. Družinska gostilna je delovala več kot 30 let, pred odprtjem pa sta oba s soprogom odšla za nekaj časa na delo v tujino, da sta zaslužila dovolj denarja za opremljanje lokala. Gostom so poleg pijače nudili tudi kosila; sprejemali so tudi manjše skupine gostov ob porokah, obhajilih in podobnih dogodkih. Vsako soboto so goste zabavali domači glasbeniki na cimbalah, violini, kontrabasu, harmoniki … Danes gostilne ni več, zato pa so ostali spomini in seveda Magdalenina dišeča potica.

Lekváros bukta – a kissé elfeledett ínyencség

Frissen, melegen, sok töltelékkel az igazi A tél a kelt tészták ideje is egyben. Az aranygaluska finom vaníliamártással kényeztet, a lekváros bukták pedig egyszerűen csodákra képesek. Amikor sülnek, a konyha meleg, illatos kuckóvá változik, ahol jó lenni és ahol a hideg elől elbújva jókat lehet beszélgetni.

A hodosi Gál Iboly néniről sokan tudják, hogy szeret és tud is jókat főzni, sütni. A buktasütésről azonnal ő jutott eszembe. Még ősz elején kopogtattam be hozzá, Ibi néni pedig szerencsémre éppen másnapra tervezte az idei lekvárfőzést. Így nem csak a bukta sütésébe, de a belevaló lekvár főzésébe is beleleshettem.

Abraham Klaudia

Végül megáll benne a kanál Fényképezőgépemet nyakamba akasztva tehát már másnap Hodos Felsőszerébe mentem a Gál családhoz. Ahogy az udvarba beléptem, érdekes látvány fogadott: Ibi néni a fa árnyékában ücsörgött egy hatalmas üst mellett.– Látja, ebben főzzük a

lekvárt! – mutatja a legalább 70 literes edényzetet. Látom bizony, de azt hiszem, szó nélkül álltam csak. Az a tömérdek mennyiségű főtt gyümölcs csak úgy ontja magából a finom szilvaillatot. Már nem fő, de még forrón gőzölög.

Leülök a néni mellé, figyelem, mit csinál. Az üstből a főtt szilvát apránként a szűrőbe meri és egy lábosba átpasszírozza. Hosszú, monoton munka, de egyáltalán nem esik nehezére. – Úgy is szoktunk főzni, hogy kimagozzuk, aztán ledaráljuk. Akkor a héja benne marad. Én úgy is szeretem.

Az idősebbek azt mondják, hogy az az igazi szilvalekvár, amiben a héja is benne van. De a család így jobban szereti, én meg alkalmazkodom ehhez – mondja egy vállrándítással, mosoly kíséretében. Megkérdezem Ibi nénit, hogy milyen szilvából főz és melyik fajtából lehet jó lekvárt főzni? – Tizenöt szilvafánk van, ez, amit főzök, mind hosszúszilva, jó kemény lekvár lesz belőle. Mert akkor jó a szilvalekvár, ha olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál.

Buktába is, meg kalácsba is olyan való, másképp kifolyik belőle – mondja, de a keze egy pillanatra sem áll meg közben. – Idén nagyon szépen termett a szilva,

ennyi nincs minden évben, tavaly szinte semmi sem volt. Idén viszont lehet, hogy kétszer is főzök lekvárt, majd meglátom. Van egy korábbi fajtájú szilvánk is, de abból csak dzsemet főztem. Az gyorsabban megy, ahhoz a szilvát csak kimagozom, szétszakítom, jó fél órát főzöm és már készen is van. A lekvárt azért tovább kell főzni… – mosolyog, majd befejezi az elkezdett gondolatot –, néhány órával tovább tart.

Ahogy később kiderült, Ibi néni pár nap múlva újra főzött még egy nagy lábosra való lekvárt.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük csak, hogy is készült a hosszúszilvából olyan lekvár, amiben megáll a kanál? – Először is a gyümölcsöt össze kellett szedni. Legjobb, amikor teljesen megérett, de még a fán van, mert ami a földön van, az már lehet, hogy kukacos. Aztán a szilvát megmostuk, majd kimagoztuk.

Négy nagy vödörre valót készítettünk elő a főzésre. Ezután raktuk az üstbe, majd két órán át főztük, folyamatosan kevergetve, nehogy leégjen. Most pedig átpasszírozom, ez egy ideig eltart, de azért megy lassan – mosolyog Ibi néni, és közben férje, Ottó bácsi is odaodalép, megkérdezi, segítsen-e.

31

Fotó: Abraham Klaudia

Ibi néni 70 literes kazánban főzi az idei szilvalekvárt. A forró gyümölcs illata terjeng a levegőben.

32

Fotó: Abraham Klaudia

Az idei szilva különösen finom, édes, a fák pedig rengeteg termést adtak. A gyümölcs összeszedése, kimagozása is nagy munka.

Ibi néni csak egy újabb lábast kér, mást nem. A munka megy tovább, mi pedig beszélgetünk. – Amikor gyerek voltam, otthon sok cseresznyefánk volt, anyámmal abból is szoktunk lekvárt főzni, az is nagyon jó lekvár. A kajszibarack is finom, az unokáim nagyon szeretik, a kedvükért azt is főztem már az idén. De legjobban talán mégis csak a szilvalekvárt szeretjük. Az idei termés különösen finom – mondja, aztán kanalat ad, kóstoljam meg, ami az üstben van. Finom édes, pedig még egy csepp cukor sincs benne.

Amikor a passzírozás végre megvan, jöhet a következő főzés, persze már csak másnap. Mintegy 5–6 órán keresztül, folyamatos keverés mellett kell a lekvárt sűrűre főzni. Ekkor kerül bele két kiló

cukor is. És lám, a végére megáll benne a főzőkanál, elkészült a finom, illatos szilvalekvár. Ibi néni még forrón meri literes dunsztosüvegekbe. – Én nem használok semmi tartósítót, esetleg egy kis pálinkát öntök a tetejére, kanállal elsimítom, és kész, az tartósít.

Az üvegek tetejét pedig mindig pálinkával kell kiöblíteni! – figyelmeztet.

Végül tizenhét üveggel lett ebből az első főzésből. Ibi néni azonban, ahogy azt már mondta, még egy nagy lábassal főzött. A szilvát ezúttal nem passzírozta, hanem darálta, és odabent a konyhában a sparhelten főzte meg, így újabb kilenc üveg lekvár került a kamrába – és egy üveg az én spájzomba. Megkóstoltam, isteni…

Már alig vártam a buktasütést!

Illatos konyha, kis aranyló bucik Személy szerint odavagyok a buktáért, tökéletes sütemény.

Egyszerű elkészíteni, nem igényel túl sok munkát és ügyességet sem, az ízében pedig benne van minden, ami hazai, még a tepsi íze is. A régi jó receptek mentesek a bolti, cukrászdai péksütemények „erőszakos” ízeitől. Mégis egészek és teltek.

Több mint egy hónap telt el a lekvárfőzés óta, Ibi néni ezúttal is szeretettel fogad otthonában.

A házban két konyha van, az egyikben új tűzhely és étkezőasztal a közös családi ebédekhez, a másikban 60 éves kemence és régi sparhelt. Mégis, vagy éppen ezért ebben az utóbbiban szeretnek leg-

33

Fotó: Abraham Klaudia

Nagyon fontos, hogy teljesen érett legyen a gyümölcs, de még a fáról lehessen szedni.

inkább dolgozni a ház asszonyai.

Az asztalon már minden előkészítve vár, gyúródeszka, liszt, tej, olaj – meg egy cetli, rajta a bukta receptje, de nem Ibi néninek, hanem nekem és olvasóinknak.

– Én nem szoktam recept alapján dolgozni, ezért egyik nap nekiálltam buktát sütni, és közben leméregettem, hogy olajból meg tejből mennyit használok, a papának diktáltam, ő meg lejegyezte.

Kezdődhet a tészta összeállítása. – Addig kell gyúrni, míg szép sima nem lesz – mondja Ibi néni, és könnyedén összedolgozza a hozzávalókat. Látni, hogy a kezei jól ismerik ezeket a mozdulatokat.

El is készül vele hamar, letakarja egy konyharuhával, aztán félreteszi. Fél, háromnegyed órát kel a tészta, közben török kávé mellett 34

beszélgetünk. – Bukta nálunk sokszor van. Hétköznaponként is gyakran csinálok, télen is, nyáron is, ha például valamilyen egytálételt főzök. Karácsonyra süteményeket sütünk, kalácsot, perecet és kuglófot készítünk. A kívánság azonban nálunk mindig ugyanaz, hogy jó sok töltelék legyen bennük, és frissen, melegen szeretik a legjobban. – Milyen töltelék kerül még bele a lekváron kívül? – Buktát mindig lekvárosat sütünk. Lehet diósat is, de mi ezt szeretjük. Aztán az összehajtást is lehet variálni, néhányan például hosszúkásra tekerik a tésztát, mások a tészta közepére teszik a lekvárt és összenyomogatják minden oldalról, én is így készítem. Régen ugye az üzletben kenyeret, perecet nem lehetett

venni, mindenki maga sütötte otthon. Ha sütöttünk, volt, ha nem sütöttünk, nem volt. Ezért a lányoknak igyekezni kellett, ha jó háziasszonyok akartak lenni – mondja Ibi néni. – Kitől tanult meg főzni, sütni? – kérdezem. – Amikor 15 éves voltam, éppen hogy kiálltam az elemi iskolából, anyám elküldött főzőtanfolyamra, ott tanultam meg főzni.

Ennél a mondatnál kissé meglepődök: főzőtanfolyamra? – Hová? – kérdezem. – Ide, Hodosra. – mondja. – Volt akkoriban Hodoson főzőtanfolyam?

– Igen, nem is egyszer, általában telente szervezték meg a faluházban. Egy asszony járt Muraszombatból, ő vezette. Mindig szép nagy csoport jött össze, fiatal asszonyok, lányok, de idősebbek

Fotó: Abraham Klaudia Fotó: Abraham Klaudia

Az üvegeket szinte a peremig meg kell tölteni még forrón. A lekvár tetejére pedig pálinka kerül – így tartósítják a gyümölcsös főzetet faluhelyen.

Ha a tészta megkelt, ki kell nyújtani, majd kockákra kell vágni. Tölteléknek35 a házi lekvár is előkerül a kamrából.

Fotó: Abraham Klaudia

Ibi néni nem recept alapján süt, nem használ mérleget sem. A hozzávalók mennyisége „a kezében van”.

36

A buktát frissen, melegen jó enni, csak arra kell vigyázni, hogy a közepében még forró a lekvár.

37

Fotó: Abraham Klaudia

Fotó: Abraham Klaudia

A kelt tésztás süteményekben benne rejlik a hazai konyha íze és a gazdasszony szeretete.

Fotó: Abraham Klaudia

Ibi néni és Ottó bácsi a kis konyhában.

A bukta elkészült, lehet kóstolni.

is szívesen eljártak. És Ibi néni elmeséli, hogy emlékszik vissza. – Teljes ebédeket főztünk, be volt osztva, ki mit csinál: az egyik csoport főzött, a másik köretet készített, a

harmadik sütött. A hozzávalókat pedig mindenki hazulról hozta.

A tanfolyam két hétig tartott. Az első héten elfogyasztottuk, amit készítettünk, a vége felé viszont a süteményeket félreraktuk a

A régi fénykép az 1960-as főzőtanfolyam résztvevőit örökítette meg, köztük Ibi néni a felső sorban jobbról a második.

38

kiállításra, mert az is volt. Én még gyerek voltam, de nekem nagyon tetszett, sok mindent magtanultam. A tanfolyam után aztán anyám számon kért, azt mondta, ezt tanultál, azt tanultál, állj neki, aztán süssél! És azóta sütök.

Nagyon sok ételt, süteményt a mai napig úgy készítek, ahogy ott tanultam, sőt a menyem is süti azokat a recepteket. Nemrég át is írta őket, mert a lapok már nagyon megsárgultak.

A tészta közben megkelt, szépen feljött a tálban. Ibi néni a lisztezett deszkán ujjnyi vastagra nyújtja, majd soronként egyforma kockákra vágja. Minden kis darab tészta közepére egy jó kanál friss szilvalekvár kerül. A kis halmokat a tészta széleivel betakargatja, amikből így kis

gombócok lesznek. A tepsit alaposan kizsírozza, kicsit többet tesz, mint ami a sütéshez kell, majd a sparhelt lapjára teszi és hagyja megolvadni. Ezután megdönti a tepsit és egyik végébe engedi az olvadt zsírt, ebben minden egyes bucit megforgat – így sütés közben nem fognak összeragadni –, majd folyamatosan rakja őket a tepsi másik végébe. Megtelik a tepsi, és Ibi néni megállapítja, hogy mivel nem lettek egyformák a bucik, ezért nem olyan szépek. De hát nem is a szépségéért szeretjük a buktát, állapítjuk meg, majd a sütőbe tesszük, hogy szépre süljenek, de főleg finomra.

A deszkán viszont még egy jó adag tészta maradt, ezért Ibi néni

a másik hajtogatási módot is megmutatja. Gyakorlatilag ugyanúgy kockákra vágja a tésztát, a közepükre lekvárt tesz, majd feltekeri egyenként, akár a palacsintát.

Míg sülnek a bukták, Ibi néni megmutatja, milyen sálat kezdett el kötni, én pedig próbálom megfejteni a számomra bonyolult öltéseket. Egyszer csak Ottó bácsi lép a konyhába kezében egy dobozzal és egy albummal. A régi fényképek között megtalálta azt, ami az egyik főzőtanfolyam asszonyairól, lányairól készült, középütt a tanárnővel. Mindenkit felsorolnak, kik vannak a képen.

Aztán kis kutakodás után az a fénykép is előkerül, amin Ibi néni is rajta van. A főzőtanfolyam tagjai 1960-ból.

Buktarecept:

• 1 kg liszt • 1 tojás • 1 dl olaj • 1 teáskanál só • 0,5 l tej • 2 teáskanál cukor • Fél kocka élesztő

Fél óra kelesztés, sütés 200 fokon.

Míg a bukta sül, beszélgetünk.

Hamarosan finom illat kezd terjengeni a házban. Ibi néni kiveszi a sütőből a tepsit, az asztalra teszi, sorakoznak benne a szépre sült bukták. Néhányat tányérra tesz, jöhet a kóstolás. Frissen, melegen fogyasztjuk, a közepén még forró a lekvár…

Domača marmelada in vroči buhteljni Zima je čas toplega ognjišča, vročih napitkov in dišečih dobrot iz vzhajanega testa. Med najbolj priljubljene sladice naših krajev gotovo sodijo buhteljni, in če so polnjeni z domačo slivovo ali kakšno drugo marmelado,so preprosto božanski. Obiskali smo Iboly Gál s Hodoša, ki zelo rada, predvsem pa zelo dobro kuha in peče. Ob našem prvem obisku je na dvorišču v senci košatega drevesa v velikem kotlu kuhala domačo slivovo marmelado. Počasi, z enakomernimi gibi je zajemala gosto zmes, jo nalila v cedilo, nato pa še spasirala. Družina ima namreč rajši marmelado brez lupin. Pravi, da je dobro marmelado potrebno kuhati 5-6 ur, sama pa za konzerviranje ne uporablja drugega kot samo kapljico domačega žganja, ki

ga nalije na vrh že polnih kozarcev.

Dobra slivova marmelada mora biti tako gosta , da žlica, ki jo potisnemo v kozarec, v marmeladi pokonci stoji. Kajti za buhteljne in potice je dobra samo takšna.

Buhteljni so popolna sladica, njihova priprava pa je sila enostavna in ne zahteva kakšnih posebnih spretnosti. Gostiteljica, ki nas je popeljala v kuhinjo s 60 let staro krušno pečjo, je na mizo že pripravila vse potrebno za pripravo: desko, na kateri zamesi testo, moko, mleko in olje.

Testo za buhteljne je potrebno mesiti tako dolgo, da je lepo gladko, ga nato pokriti in pustiti, da vzhaja približno pol do tri četrt ure. Ko testo lepo naraste, ga razvaljamo na prst debelo, narežemo na enake kvadrate in v sredino naložimo nadev. Tokrat je bila to sveža domača slivova

marmelada. Buhteljne sicer lahko pripravimo tudi z drugimi nadevi, na primer z orehi. Tudi oblikujemo jih lahko različno: nekateri jih zvijejo kot palačinke, drugi – tako tudi naša gostiteljica – pa nadev prekrijejo z vogali kvadratov testa, ki jih nato tesno stisnejo. Nato je treba raztopiti mast, z njo namazati vsak buhtelj posebej, da se med pečenjem ne bi zlepili, in jih potem zložiti enega poleg drugega v pekač. V vroči pečici se buhtlji pečejo približno pol ure.

Gospa Ibi se je kuhanja in pečenja naučila že kot mlado dekle, pa ne vsega le od matere, temveč je obiskovala kuharski tečaj, ki so ga v 60-ih letih organizirali na Hodošu.

In kar se je tam naučila, je morala „demonstrirati” tudi v domači kuhinji. To pa v bistvu počne še danes.

39

Gálics Öcsiről a 70 év kapcsán

Lepke-üzenetek a mennyei riport helyett Gálics István, művésznevén: Galič Štefan, nemzetközileg elismert grafikusművész jövőre lenne 70 éves; 1944-ben született a lendvai Alsó utcában.

Apja kéményseprőmester volt, Öcsin kívül a családban még két fiú- és egy lánygyermek is született. Tanárai már kora gyermekkorában felfigyeltek rajztehetségére, majd a muraszombati gimnáziumban is komolyan készült a pályára.

Bence Lajos A ritkán megnyilatkozó, az életben is befelé hajló, kontempláló alkat egész életében a természet törvényeit figyelte, a fák és az erdő jelentette számára az életet, s ahogy pályatársa, Göntér Endre sohasem mintázott embert, nála is kivételnek számít a kezdeti festői szakaszból néhány akt és egy önarckép egyik késői fametszetének ki nem emelt részén. Ebből könnyen arra következtethetnénk, hogy a természetben elkövetett bűnökért talán maga az ember a felelős. Felelős és bűnhődnie kell(ene)! (E gondolatok „elküldésével” valódi forgószél keletkezik az íróasztalon, a róla készült monográfiák szárnyszerűen felemelkednek, mintha beindult volna a 40

„linken” keresztül a kommunikáció. Eddig csak szimpla, de néha színpompás lepkéivel nyugtázta a gondolat-levelet/kapcsolatot.)

„Emlények” és élmények A róla készült monográfiák a fa- és a linómetszés nehézségeire, a „mívességbe” fektetett munkára figyelmeztetnek, valamint a motívum mögé rejtett találgatás, a genius loci hatása, a származás és a mű közötti kapcsolat érdekelte a művészettörténészeket és a kritikát, s kevésbé a külsőségekként ezeken megjelenő gondolat, mely a művész képzőművészeti kutatásainak fő hajtóereje, megélt/megtisztított végterméke, tulajdonképpen lényege.

Talán azt is mondhatnánk, hogy túl sokáig tartott a „hernyólét” elemzése, s nagyon soká jutott el a kritika a lepkeállapot feltérképezéséhez, ha egyáltalán eljutott… Tény az, hogy ebben a stádiumban (1985–88 tájékán) már bizonyítottan a színskála multiplikációjáig, a csillópor „lelki” színezékeivel-színtartalmaival is kibővített színkombinációkig, átfedésekig nyúlik a gondolatív.

Ennek a témának a kifejtésére élete végén, az egyik utolsó interjúban tesz kísérletet, a rétegződés,

valamint a rész és a mű-egész összhatásából kikövetkeztethető tartalmi jegyek magyarázatával: „Grafikáimat két szemszögből lehet vizsgálni: de mindenekelőtt az egészből kell kiindulni, majd a részleteket olvasni. Engem kezdetektől a nagy felület érdekel, s az ezen belüli részletek, fragmentumok. A rész és egész vonatkozásában – mint a nagy sík terület által indukált egyensúlykényszerben – keletkeznek a vibrációk, amelyek a kis dolgok feléledését hozzák, amelyek aztán végső soron a képi mezőt mint egészet is összefogják.”

A kezdeti, útkereséssel együtt járó problémák is hosszabb időt vettek igénybe, mint gondolnánk, hiszen a grafikai kísérletezés mellett még mindig a festészet tartotta fogva érdeklődését. A grafika melletti végső döntés, melyet egy késői beszélgetésben „alkotói varázslat”-ként emleget, magyarázatra szorul. Škrjanec állapítja meg, hogy a fametszettel s a grafika melletti elkötelezettségével, a neki megfelelő „médium” megtalálásával a ljubljanai grafikai iskola eszmeiségével való szakítás is megtörtént. Sajátos paradoxonja ennek az útnak, hogy a grafikában elfogadhatatlan hibalehetőségeket aknázza ki, ahogy a tobzódó színhatásokkal is ellentmond az alapszabályoknak.

Fot贸: Tari Istv谩n

41

Fotó: Tari István

Igazi képzőművészeti kutatójává, majd mesterévé válik az általa alkalmazott grafikai kivitelezésnek.

Ami a motívumokat illeti, három nagy, időben is jól körülhatárolható témát jár körül. 1974-től a lepkék kompozíciós struktúráiba az életmű egészére is érvényes művészetfelfogás körvonalait is beleszövi. A motívum azonban nem csak az átváltozás lehetőségét, hanem a létezés körforgását is előrevetíti, mely az elmúlással lesz teljessé, az örökkévalóságba való megérkezéssel.

A Lepke-ciklusban – mely nem rendeződött szigorú, zárt szabályszerűség szerint, inkább csak a tájban való „elhelyezés” volt fontos a kezdetekkor – nem nehéz kiismerni a Lendva-hegyi lankák kubisztikus tájképeiből kinövő formákat. Később a rongáltság jelei és a széthulló szellemi tájak 42

formái közé zárt, kiutat kereső pillangó képe is feltűnik. Éppen úgy, ahogy a gyönyörű formájú, később megannyi metamorfózison „átesett” hegedűforma a dekonstrukció folyamatában (Hegedű-ciklus). Hogy végül is a „történet” szemétdombján, a hegedűtemetőben kössön ki, vis�szatérve felismerhetetlen „síkfa” állapotába, amelyre új jeleket ír (Feljegyzés-ciklus) egy láthatatlan kéz, később a művész maga.

A Feljegyzések sorozat valahogy logikusan követi a Hegedűket, amelyekben már utalás történik a fa struktúrájának (például évgyűrűk) a képzőművészet számára is sok izgalommal szolgáló művészeti kutatására…

Ilyen értelemben a Feljegyzések, amelyek változataikban egyre inkább távolodnak a realitástól, köztes állomást jelentenek, és sok szempontból a Fosszília-ciklus

előhírnökei, ahol már nem beszélhetünk természetutánzásról, sem a részletek átvételéről; itt az ő kifejezésével élve „a legtágabb értelemben vett absztraktról” van szó.

Az életmű utolsó szakaszának is éppen legtöbbet firtatott, a művészettörténet számára is legizgalmasabbnak ítélt motívuma az ásványi világba visszatérő növényi-állati őslény képében megfogalmazott Fosszília, mely minden eddiginél változatosabb, színskálán túli, metálos-aranyos-ezüstös túlvilági színekben tobzódó, látomásos formavilágot tükröztet.

Hagymás István az e gondolatkörben született könyvében, Az alsólendvai csillag előszavában írja: „A gálicsi életműben a magánmitológia szoros egységben jelenik meg az emberiség egyetemes mitológiájával, amelybe mesterünk új elemként becsempészi az archetípusi szintre emelt makrokozmoszt, ám

Fot贸: Tari Istv谩n

43

mindenekelőtt saját belső mikrokozmoszát tárja fel előttünk meghatóan a különben szemérmes és rejtőzködő alkotó.” Hagymás szerint közvetlen kapcsolat van a késői fosszíliáin elszaporodó fehér foltok (lukak) és a fehérvérűség, a gyors ütemben lefolyt, végzetszerű leukémia között. Gálics Öcsi 1997 tavaszán halt meg.

44

p.s.

Kedves Öcsi!

Többször is kerestelek, mióta elutaztál – örökre. Elhagytad a vidéket, amelyet önszántadból sohasem hagytál volna el. Kedves Öcsi! – Gábor Zoli barátunk a Postagalambban szólítgatott így, irodalmi-képzőművészeti közlendői kapcsán. Képzeletbeli online-

leveleimre, melyekben interjúra szólítottalak fel – a „dumát” amúgy sem szeretted soha –, nem érkezett válasz, csak apró molylepkékkel jelezted (úristen, mennyi van idén ezekből, ellepik a falat), hogy lemondtál rólunk. Én sem tudtalak volna megvigasztalni semmivel. A három pataktól határolt tér a Lendva-patakkal

Fot贸: Tari Istv谩n

45

eltűnőben van, beépített területté vált, horgászoktól már alig látogatott urbánus terület lett.

Följebb a multik világa tombol.

Az egyedüli hely, ahol jól éreznéd magadat, régi otthonod az Alsó utcában – igaz, innen is hiányzik a szomszédságban lévő öreg fűzfa. Nemrég vágták ki, indokolatlanul… A kultúrpalota (Makovecz-ház), melynek felépítését Te is szorgalmaztad, harcoltál is a kezdeti perpatvarokban érte, végül is 2005-ben elkészült. A galéria-tevékenység és a múzeum is költözik, a polgárosodásról szóló anyag a Fő utcán található, ahogy a vendégművészeket fogadó kis galéria is. Egykori alma matered

(polgári iskola) is új képzőművészeti centrummá alakul át, ha lesz rá pályázati pénz. Ljubljanában a Grafikai Biennálé a 30. állomásához érkezett. Nem találsz mást, mint reciklálásra szánt szemetet, műanyagtárgyakat, s az ezek „művészi újrahasznosításából” készített installációt, videót, vizuális hulladékot… Fura világban élünk: az ország mintha az intellektuális és a művészmunka végső felszámolását tűzte volna a politikai célok közé. Újra a régi, a „szabadművészről és a szabadlábon lévő művészről” szóló viccek kapnak erőre. A fönti összefoglaló szerint már többen is utaltak természetközelségedre, a lepkék és a fák vi-

lágának szeretetére, amely itthon karnyújtásnyira van. A „vigyázó szem” azonban a pusztulást is látja, a válogatós ízlés a kontemplációval átvilágítottan a rovátkák rajzát is észleli. S ilyen szemből van egyre kevesebb! Mindenki a viszonylagos jólét és megélhetés csapdájában vergődik. A művész már csak megrendelésre alkot. Kérdés: lesz-e még máshogy? Abban sem bízom, hogy holnap egy új nap kezdődik, s különben is, mi az, hogy holnap? Kapkodjuk csak a fejünket: hol a Nap, hol a Nap? November van: holnapra ígérték az első „csomag” havat, a táj kellőképpen levetkezett: ráncos testén jól mutat majd a hótakaró…

Dragi Öcsi! Pismo Štefanu Galiču Odkar si za vedno odpotoval, sem te že večkrat poskušal najti.

Odšel si iz pokrajine, za katero vem, da je prostovoljno nikoli ne bi zapustil. Dragi Öcsi – tako te je v Poštnem golobu imenoval najin prijatelj Zoli – na moja online-pisma, v katerih sem te prosil za intervju – nepotrebnega razglabljanja itak nikoli nisi maral -, odgovorov nisem dobil, samo z drobnimi veščami(moj bog, koliko jih je letos, dobesedno preplavile so zidove hiš!) si nas obvestil, da si obupal nad nami. Niti jaz te ne bi znal z ničemer potolažiti.

Tisti del mesta med potoki, vključno z Ledavo, počasi izginja, postal je pozidano urbano območje, ki ga še ribiči bolj redko obiskujejo. Nekoliko više so razpredle svoje mreže multinacionalke. Edini kraj, kjer bi se še počutil prijetno, je tvoj stari dom v Spodnji ulici

46

... čeprav tiste stare vrbe v soseščini tudi ni več. Lani so jo posekali, kar tako, brez razloga ... Palača kulture, za gradnjo katere si se tudi ti goreče zavzemal, je bila leta 2005 vendarle dokončana. Preselila se bosta tudi galerija in muzej, material o obdobju lendavskega meščanstva je razstavljen v enem izmed starih poslopij na Glavni ulici. Tam je tudi majhna galerija, v kateri velikokrat gostujejo številni tuji umetniki. Tvoja nekdanja alma mater (meščanska šola) bo postala nov likovni center, seveda le, če bo iz natečajev priteklo kaj denarja. Ljubljanski grafični bienale je prispel do svoje 30. postaje. Na njem ne najdeš drugega kot le inštalacije, videe, vizualni odpad, narejen, »recikliran« iz plastike in smetja. Živimo v čudnem svetu: država je med svoje politične cilje vnesla tudi dokončno likvidacijo intelektualnega in umetniškega dela. Znova bodo zaživeli vici o svobodnem in

»svobodnem« (na prostosti) umetniku. Veliko tistih, ki so opisovali tvoje delo, je omenjalo, kako blizu ti je bila narava, tvojo ljubezen do metuljev in dreves, ki so tu, doma, skorajda na dosegu roke. A »pozorno oko« vidi tudi umiranje, izbran okus pa zazna celo sliko, ustvarjeno samo iz zarez. A takšnih pozornih oči je zmeraj manj! Vsi so ujeti v pasti relativne blaginje in preživetja. Umetnik ustvarja samo še po naročilu. Vprašanje je: bo še kdaj prišel kdo kakšen, kot si bil ti? Ne verjamem povsem niti v to, da bo jutri nov dan, da dneva za njim sploh ne omenjam. In vedno znova se lovim za glavo: kje je Sonce, kje je Sonce? Zima je; za jutri so obljubili prvo pošiljko snega in pokrajina se je temu primerno že slekla –njeno nagubano telo bo videti pod snežnim pregrinjalom zelo lepo ...

440 éves a Postilla

A „nagy könyv” Hoffhalter Rudolf, a 16. századi magyar nyomdatörténet egyik jelentős szereplője édesapja mesterségében, a nyomdászatban kívánt boldogulni, így 1573-ban megkönnyebbüléssel fogadta Bánffy Miklós alsólendvai nemes főúr meghívását, hogy telepedjen le birtokán. Valószínűleg távolról sem sejtette, hogy több száz év múlva egy kisvárosban úgy fogják emlegetni, hogy nyomdájában készültek az első könyvek az ország területén.

Bence Lajos Király M. Jutka

E két kötet viszont csak előkészület volt a „nagy könyvre”, az 1574 tavaszán megjelent Postillákra („Postilla, az az evangeliomoknac, mellieket esztendö által a keresztyénec gyöleközetibe szoktac oluasni es hirdetni, prédicatio szerint valo magyarázattia”), melyet az irodalomtörténet Kultsár legértékesebb alkotásának tart. A vaskos, több mint ezerkétszáz oldalas könyvvel „Az Alsó Linduai Kvltsar Győrgy Mester” a régi magyar irodalom kiemelkedő alakjává vált.

A könyv főrésze a vasárnapok és főünnepek evangéliumi sza-

kaszaihoz fűzött prédikációkat, magyarázatokat tartalmazza. Egyegy vasárnapra írt fejezet például a következőképpen épül fel: a vasárnapi evangélium, az evangélium értelme és a végén három tanulság felsorolása, majd a tanulságok kifejtése. A magyar prédikációs könyvek között a Kultsár-postilla volt a 16. században a legkeresettebb, ezért Bártfán még kétszer kiadták.

A könyv hasonmáskiadása 2001ben a Lendvai Galéria-Múzeum és a magyar Országos Széchényi Könyvtár közös gondozásában jelent meg.

Elfogadva Bánffy meghívását, Hoffhalter közel egy évig Alsólendván működtette vándornyomdáját, melyben Kultsár György protestáns prédikátor, tanító három alkotása látott napvilágot. Elsőként, mindjárt 1573-ban „Az halálra valo keszöletröl rövid tanossag…” című munkája jelent meg, mely az első nyomtatott műnek számít a mai Szlovénia területén. Még ugyanabban az évben megjelent az „Az ördögnec a penitencia tarto bünössel való vetekedéséröl: es az kétségbe essés ellen az reménségről való tanusság” című kötet is, mely Urbanus Regius német teológus művének, a bűnös ember sátánnal folytatott párbeszédének a magyar nyelvű fordítása volt.

47

48

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

„Igét hirdet és alkalmazza a mindennapi életre”

danivalóját. Témáját jól kifejti, nem kalandozik el a textusától.

Használ hasonlatokat – olykor a népi életből is –, de a Bibliát elsősorban a Bibliával magyarázza...

Szónokias póz nincs beszédeiben, nem templomi szónoklatot tart, hanem igét hirdet és alkalmazza a mindennapi életre.”

A muravidéki magyar irodalom előtörténetét, kezdeteit kutatva s az első szerzőt keresve tehát egy világos név és egy évszám ragyog fel a homályból: Kultsár György és 1573–74. A prédikátor-író ugyanis mai mércével is mérhető esztétikai értéket hagyott ránk a 16. századból. És még ha a Postillák megjelenése után az írásos-nyomtatott könyvészet hosszú időre, mintegy háromszáz évre el is tűnt a Muravidékről, az irodalom, illetve a könyv csírája ezzel el volt vetve.

Fotó: Meszelics László

Kultsár György a könyveiben „meglepően könnyeden, olvasmányosan értekezett nehéz teológiai kérdésekről, Szentírás-magyarázatról, erkölcsről és annak elfeledőiről, az elöljárók felelősségéről, tehát az Istenhez vezető útról. Úgy szólalt meg a 16. században, már-már mai irodalmi nyelven, hogy írása mindhárom megjelent kötetében közérthető, tagoltságában áttekinthető, egyszerűségében szívszorító. Írásait olvasva nem nehéz odaképzelni a sorok közé az írót, aki mindenféle külső rendi ruha vagy egyéb tekintélytisztelet nélkül hirdeti az igét analfabétának, írástudónak egyaránt” – magyarázza a Postillák rendkívüli népszerűségét

Hubert Ildikó budapesti irodalomtörténész, a Kultsár-ópusz kiváló ismerője. Elismerően szól stílusáról is, hiszen „szóhasználatába – még az evangéliumi szöveg idézésekor is – szinonimákat, szómagyarázatokat épít”. A „ritkán használt vagy elfeledett szavak között” nem egy helyütt helyi szláv szót is találunk, ilyen például a duska ital (na dušek – „ex-re” felhajtott ital), de ilyen a kocsma, a vendéglő helyett a bor-ház, vagy a templom helyett használt kenyér-ház, a képmutatás helyett a képmutáló stb.

Kultsár írásművészetét dicsérően elemzi tanulmányában Nagy Kálozi Balázs teológus bölcsészdoktor is, mondván „stílusa kortársaihoz képest fejlett, világos, nem nehézkes. Értelmes szerkesztésű mondatai olvasmányosan folynak, világosan közli mon-

49

Fotó: Tomaž Galič

50

Galerija-Muzej Lendava - Galéria-Múzeum Lendva Bánffy tér 1, 9220 Lendva, Szlovénia Telefon: ++386 (0)2 578 92 60 • E-mail: info@gml.si

www.gml.si

Történelem, feltárások, mondák

A domonkosfai Szent Márton templom A dombtetőn magasodik, tornya éppen csak kibukkan a fák felett.

Az útról információs tábla jelzi, hogy a kanyargós utacska az Árpád-kori műemlékhez, a Szent Márton katolikus templomhoz vezet. Odafent minden más. Balról erdő öleli, jobbról szőlőhegy. Nyugalom, csend, s a dombtetőről északkeleti irányban páratlan kilátással terül el az Őrség dimbes-dombos látképe.

A Muravidék talán legértékesebb műemléke különleges látványosság, kellemes kirándulóhely.

Abraham Klaudia

Bizonyosságok és kétségek A templom történetéről több tanulmány is készült, némelyikben a templomot az 1208-ban álló Szent Vencel (vagy Szent Venceszláv) templommal azonosították. A történeti kutatások azonban egyértelműen bizonyították, hogy a Szent Vencel templom nem azonos a mai Szent Márton templommal, hiszen az mintegy három kilométernyire, Kercaszomor területén, az úgynevezett Pusztatemetőben állt.

A domonkosfai templom néhány évtizeddel később épült, keletkezése

dátumát 1240-re teszik, és Szűz Máriának szentelték. A reformáció után az új védőszent Szent Márton lett, ma pedig két patrónusa van, Szent Márton és Szűz Mária.

A domonkosfai Szent Márton templom minden valószínűség szerint tehát 1241 előtt épült. Az alapítója, építtetője körül is különböző feltételezések kerültek napvilágra.

Egyes kutatók szerint a domonkosfai templom alapítói a Kis-Kerka vidékéről származó magyar őrök voltak, mivel a falu kapcsolatban volt a magyar őrök földbirtokaival. Azonban Domonkosfán évszázadokon keresztül uralkodott egy sajátos jogállású szabad család, amely teljesen független volt az őröktől. Ezért a másik megközelítés szerint a domonkosfai templomot nem az őrök, hanem a faluban élő nagybirtokos alapíthatta.

Ez utóbbi feltételezésre a templom régészeti restaurálása során feltárt építészeti jellegzetességek is bizonyítékul szolgálhatnak.

A templom 1366-ban a veleméri plébániához tartozott. A középkorban a Velemér környéki területek, beleértve Gerőházát (Lončarovci) és Jánosfát (Ivanovci) is, mind ehhez a plébániához tartoztak, a domonkosfai templom temetője pedig e két említett falu temetője is volt. Így valószínűsíthető, hogy a reformáció előtt a domonkosfai

templom is a veleméri plébániához tartozott, a reformáció után pedig a hodosi plébániához került.

A templomot 1560 és 1714 között az evangélikus egyház vette birtokba.

1872-ben neoromán stílusban felújították, mondhatni átépítették, ezzel a külseje és a belseje is nagyon megváltozott. Az eredeti arányok a hajó és a magasság között eltűntek. A templom belsejét addig minden bizonnyal freskók díszítették, amik megsemmisültek vagy megsemmisítették őket.

1971-ben és 1972-ben műemléki kutatás során a katolikus templomot restaurálták, így visszakapta eredeti formáját és még szembetűnőbbé váltak az épület sajátosságai. A 40 évvel ezelőtti kutatás folyamán nagyon értékes munkát végeztek a régészek, a feltárásokon a következő feljegyzések készültek.

A román stílusú templom keletnyugati irányban fekszik. Téglából emelték, fedéséhez fazsindelyt használtak. A régészek kiásták a templom körüli töltést, és így találtak rá a régi bejáratra, ami eredetileg délről nyílt. Később lekaparták a vakolatot, így fedezték fel az ornamensekkel gazdagon díszített bélelt kapuzat és a beépített eredeti ablakok helyét.

A templom belsejében félkör alakú, téglából épült oltár volt, amit két keskeny ablak világított meg.

A restaurálás folyamán nyitot51

52

A Szent Márton templomot értékes műemlékként tartják számon, ma szinte csak a kirándulók látogatják.

Fotó: Meszelics László

Fotó: Abraham Klaudia

Tejesköcsög

Fotó: Abraham Klaudia

Hogy a templomot 1240 táján építették, azt a románkori stílusjegyek bizonyítják, illetve a jáki templommal való stílusbeli hasonlósága is ezt igazolja.

ták fel tehát a régi bejáratot, ahol éppen a templom legnagyobb értéke található – a bejárat fölötti, román stílusú díszített portál. Az ablaknyílásokat is eredeti román stílusúra restaurálták. A hajó addig beépített csúcsíves falmélyedéseit is kiszabadították, melyek egykor ülőfülkék voltak. Fény derült arra is, hogy a nyugati torony szervesen kapcsolódik a hajóhoz, így tehát egyidős a templommal. Az apszis félkupolás boltívét és a hajó egyenes famennyezetét eredeti magasságába állították vissza, illetve megfelelő süllyesztést kapott a diadalív körüli padozat is.

Magát a diadalívet is olyan profilúvá képezték ki, mint amilyen a töltés alatt megőrződött. Az északi falba kis fülke mélyedt, amelyben az oltárfelszerelést tartották.

A téglapadlóval burkolt hajó nyu-

gati végében két széles boltívével egy középpillérre támaszkodó karzat állt, amelyet egyetlen kis nyugati ablak világított meg. A hajó hosszanti tengelyében egy kóruskarzathoz hasonló boltíves nyugati empórium volt.

Ez egy időben épült a templommal, melynek bejárata kívülről, a tornyon át vezetett a mennyezettel azonos magasságban, s ezért a torony nyugati oldalába szokatlanul magas boltíves mélyedést vágtak. Ebben az időben a földszinten a torony felől még nem volt bejárat, csak a déli oldalon, a helyreállított kapun keresztül. A karzatra kívülről, az ötszintes nyugati torony alsó fülkéjében lévő ácsolt falépcsőn lehetett feljutni. A torony negyedik szintjén, a harangnál félkörben végződő ikerablakok nyíltak a négy égtáj irányába.

A nyugati oldal karzatának

különleges szerepe volt. Itt vett részt az istentiszteleteken a földesúr, akinek a templom a tulajdonát képezte. A szombathelyi Püspöki Levéltárban található 1698-as írásokban ez áll: „Domonkosfa magyar plébánia, nem szláv. A kegyúri jog az ottani részbirtokos nemeseké. Temploma Kisboldogasszony (Mária) tiszteletére épült annak szőlőhegye mellett és alatt. Búcsúját is Kisboldogasszony napján tartják.” Jogi helyzetét tekintve tehát ez a templom kegyúri templom volt, amilyeneket a földesurak gyakran állíttattak maguknak, kifejezésre juttatva hatalmas gazdagságukat és tekintélyüket. Az ilyen templomok főúri karzatukkal a későromán korban Közép-Európa keleti részén gyakoriak voltak. Szlovénia északkeleti területei abban a korban a magyar államhoz tartoztak.

53

Fotó: Abraham Klaudia

54

A régészeti felújításkor a külső terepet az egykori szintre süllyesztették, a külső és belső vakolatot eltávolították.

Fotó: Abraham Klaudia

A timpanonban lévő oroszlánnak komoly ikonográfiai jelentősége van, vélhetően a templom tulajdonosának a magyar király iránti hűségét fejezi ki.

Agnus Dei oroszlánnal?

Az épület eredetének ilyen jellegű meghatározásához szorosan kapcsolódik déli kapujának szobrászati dísze is. Oszlopai, bélelt kapuzata kapcsolatot mutatnak a jáki templommal. Érdekes a négy kapitol a bejáratnál, melyek közül a két külső nyílás rügyet ábrázol, a belsők pedig szárnyas állatokat.

Mindkettő alá az eredetit követve kőoszlopokat helyeztek. A timpanon közepében az Agnus Dei jelkép a halál felett diadalmaskodó, megdicsőült Krisztus áldozatát szimbolizálja. A domonkosfai kőfaragvány érdekessége azonban, hogy nem bárány, hanem nőstény oroszlán vagy párduc mögött látható az álló kereszt. Az „oroszlán” farka háromfelé ágazó liliomformát mutat. A domonkosfai ábrázolás már több történész és művészettörténész érdeklődését

is felkeltette, de megnyugtató magyarázat mindmáig nem született róla. Az egyik álláspont szerint a timpanonban lévő oroszlán a templom tulajdonosának a magyar király iránti hűségét fejezi ki.

A templom ma A Szent Márton katolikus templomot értékes műemlékként tartják számon, de szinte csak a kirándulók látogatják. A templom patrónusai Szent Márton és Szűz Mária, így augusztus 15én, Nagyboldogasszony napján tartanak szentmisét, amit főleg – a többségükben evangélikus vallású – helyiek látogatnak, és november 11-én, Szent Márton napján van szentmise és borszentelés. Ez utóbbi esemény három éve összekapcsolódott a faluban rendezett Szent Márton-napi emléktúrával.

A templom a helyi ember szemével A templom története a helyi embereket is foglalkoztatja. Ki-ki más és más történetet kapcsol hozzá, de ami fontos, hogy a mondákat is megőrizték.

Sebők Lajos Domonkosfán él, a helyi evangélikus gyülekezet titkára.

A történelem mindig foglalkoztatta, főleg a magyar történelem és a domonkosfai helytörténet. A templom ügye számára nem vallási kérdés. „A templomunk egy nagyon értékes műemlék, a faluban mindenki ügye, nem számít, hogy evangélikus vagy katolikus” – vallja, majd néhány érdekes gondolatot oszt meg velünk.

– „Nagyon kevés katolikus van a faluban, talán 10 százalék lehet, 3–4 család. De régen sem voltak sokan, a reformáció alatt az egész falu átvette az evangélikus vallást. Evangélikus iskola viszont már 1593-ban volt.

55

Fotรณ: Fotรณ:Meszelics AbrahamLรกszlรณ Klaudia

Az oltรกr ma.

56

Fotó: Abraham Klaudia

A Szent Márton templomot értékes műemlékként tartják számon, ma szinte csak a kirándulók látogatják.

57

Fotó: Abraham Klaudia

Sebők Lajos: „A török időkben állítólag létezett a föld alatt egy alagút, ami a mi templomunkat a veleméri templommal kötötte össze.”

Attól függetlenül, hogy ez a falu tehát vallásában evangélikus, a Szent Márton templom sorsa mindenkit érdekel valamilyen szinten. A templom jelenleg a műemléki értékét tekintve talán kissé el van hanyagolva. A kančevci plébánia alá tartozik, de sajnos a katolikus egyháznak nincs pénzügyi kerete a szükséges javításokra. Ami megvalósult, az a falak szigetelése, a tetőt kicserélték és a torony is elkészült. A belsejét és a külsejét is kellene még javítani, természetesen a műemlékvédelmi előírások betartása mellett. De most nincs pénz. Kár, hiszen nagyon sok turista érkezik ide biciklikkel, autókkal, főleg nyáron, és leginkább a magyarok érdeklődnek. Ami még probléma, hogy a domonkosfaiak ugyan ismerik a templom történetét, de mégsincs a faluban egy arra hivatott személy, aki a templom történetéről a látogatóknak mesélni tudna.”

Sebők Lajos a saját emlékeit ekképp őrzi a templomról. „1958–60-ban a templom máshogy nézett ki. Fara-

gott oltár, festmények voltak benne, amiket a maribori műemlékvédelmi intézet történészei elvittek. Akkor gyerek voltam még, de emlékszem, mert anyámmal többször jöttem fel, ő járt harangozni. A régészek akkor kutattak az árok vagy alagút után is, ami állítólag a török időkben épült és a mi templomunkat a veleméri templommal kötötte össze. A templom körül ástak, de az alagút létezésére vagy valamikori helyére nem derült fény. A templomot állítólag egy nagyon gazdag család építtette, akik itt a faluban éltek. Az ásatásokkor a család sírhelye után is kutattak, mert a szóbeszédben fennmaradt, hogy az akkori család a templom alatt temette el az egyik gyermeküket aranykoporsóban. De a régészek erre sem találtak semmilyen bizonyítékot. A szájhagyományok szerint a templom mellett kolostor vagy gimnázium is volt, ahol domonkos szerzetesek tanultak. A Domonkosfa nevet is ide vezetik vissza. Az erre vonatkozó

írások azonban nem maradtak fenn, s a faluban úgy tartják, hogy ezek az írások a szomoróci templommal elégtek. Szóval a szájhagyomány nyomán is több történet él a faluban, főleg az idősek őrizték meg ezeket.

De hogy mindebből mennyi az igaz, nem tudhatjuk.”

Egy azonban biztos, a domonkosfai Szent Márton tiszteletére szentelt templom igen jelentős románkori műemlék. Sorsa szerencsésnek mondható, hiszen amíg két hasonló korú, közeli templom (a Szent Vencel templom Kercaszomor határában, a Szent András templom Hodoson) elpusztult, ennek „csupán” a freskóit vitte el az enyészet. Az épület kisebb átalakításoktól eltekintve épségben megmaradt – nekünk, és remélhetőleg az utókornak.

Forrás: Kercsmár Rózsa: Domonkosfa krónikája, Népújságarchívum, Népújság-könyvek: Kő kövön maradjon!

Cerkev svetega Martina v Domanjševcih Cerkev svetega Martina v Domanjševcih na Goričken je med najpomembnejšimi sakralnimi spomeniki pokrajine. Zgrajena je bila okrog leta 1240 in je bila najprej posvečena Devici Mariji. Po reformaciji je dobila novega zavetnika, svetega Martina, tako da ima danes kar dva.

O tem, kdo je dal cerkev postaviti, obstajata dve teoriji. Ena pravi, da so jo ustanovili madžarski stražniki iz okolice reke Kerke. Med restavriranjnem cerkve pa so strokovnjaki našli dokaze, da jo je dala zgraditi veleposestniška družina, ki je živela v vasi več stoletij in je bila povsem neodvisna od stražniških posestev.

58

Leta 1366 je cerkev spadala k župniji Velemér, po reformaciji pa je pripadla župniji Hodoš. Med leti 1560 in 1714 je bila v lasti evangeličanske cerkve. Leta 1872 so jo prenovili v neoromanskem slogu, s čimer so tako zunanjo kot notranjo podobo poslopja občutno spremenili. V letih 1971 in 1974 so opravili temeljito restavracijo.

Med izkopavanjem so odkrili izvirni vhod, ki je vodil v poslopje z južne strani, z ornamenti okrašena vrata in zazidana okna. Odkrili so tudi, da je zahodni zvonik sestavni del cerkvene ladje, kar pomeni, da izvira iz istega obdobja kot sama cerkev. Med obnovo so tako povrnili cerkvi njeno nekdanjo

podobo. Poskusili so odkriti tudi rov iz turških časov, ki naj bi povezoval domanjševsko in velemersko cerkev, vendar o njem niso našli nobenega dokaza, kakor ne sledi grobov članov veleposestniške družine, o kateri kroži med vaščani legenda, da je enega izmed svojih otrok pokopala pod cerkvijo v zlati krsti.

Danes velja cerkev za dragocen zgodovinski spomenik, ki ga obiskujejo predvsem izletniki in turisti.

Domačini se v cerkvi zberejo le na proščenjih 15. avgusta, na praznik Marijinega vnebovzetja in 11. novembra, na dan svetega Martina.

Fotó: Lázár Lenke

HÍMZÉS

VERSMONDÁS

NÉPTÁNC

Fotó: Lázár Lenke Fotó: Lázár Lenke

Fotó: Lázár Lenke

MAGYAR KÖNYVESBOLT

NÉPZENE

Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet Lendva, Fő utca 32.

Tel.: 00 386 2 577 6660 Fax: 00 386 2 577 66 68 E-mail: info@mnmi-zkmn.si www.mnmi-zkmn.si

NÉPDAL

Fotó: MMR

SZÍNJÁTSZÁS

Fotó: Lázár Lenke

Fotó: Lázár Lenke

BÁNFFY KÖZPONT

Fotó: Lázár Lenke

Fotó: Lázár Lenke

A lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet húszéves fennállása alatt igyekezett ápolni, erősíteni a kulturális önazonosság és összetartozás tudatát, amely egy közösség lelki erejének táptalaja. Ehhez szükség volt és van a tanítók és tanárok önzetlen munkájára, a versmondókra, népdalénekesekre, néptáncosokra, citerásokra, színjátszókra, hímző asszonyokra és nem utolsó sorban a sok tanulóra, diákra.

Bízzunk benne, hogy lesznek a jó ügy által megszállott utódok, akik folytatják e küldetést.

ISKOLAI VETÉLKEDŐK, 59 VERSENYEK

Becses tárgyaink

A Bánffy-dénár hazatérése A középkori Magyar Királyság egyik legjelentősebb főúri családjáról kevés tárgyi emlék maradt ránk. Egyebek között néhány oklevél, sírkő, a Bánffy-kehely és a Bánffydénár.

Lendvai Kepe Zoltán

Fotó: Meszelics László

A 15. század derekán I. Ulászló rövid uralkodása, amely a rossz emlékű várnai csatában bekövetkezett haláláig tartott, egyál-

60

talán nem sorolható a magyar történelem dicsőséges korszakai közé. A sors, avagy a történelem fintora, hogy e kevésbé dicsőséges korszak Alsólendva történetében mégis mély nyomott hagyott, és egy jelentős tárgyi emlék maradt ránk ebből az időszakból, az úgynevezett Bánffy-dénár.

I. Ulászló ugyanis – a magyar történelemben addig szokatlannak számító módon – pénzverési jogot adományozott néhány főúri családnak, akik a trónviszá-

lyokban az ő pártjára álltak és támogatták törökellenes harcait. A Bánffy nemzetségnek a középkori Magyar Királyságban betöltött rangos szerepét mutatja, hogy az 1441. június 28-án kelt oklevélben Bánffy Pálnak a zalai Alsólendva és a felvidéki Bolondóc birtokokra vonatkozóan is pénzverési jogot adományozott az uralkodó. Az alsólendvai Bánffyak rövid megszakításokkal 1441 és 1459 között verettek pénzt, magyar dénárokat és osztrák pfenningeket.

De vegyük csak közelebbről szemügyre, milyen dénárokat is vertek a mesterek Alsólendván!

Numizmatikai érdekességként érdemes megjegyezni, hogy I. Ulászló pénzein tűnik fel először a magyar címer azon változata, ahol a három címerelemet, az Árpád-sávot, az apostoli kettős keresztet és a magyar Szent Koronát

Fotó: Meszelics László

együtt ábrázolják. Az Alsólendván vert Bánffy-dénár éremképe egyébként megegyezett a királyi dénárok éremképével. Megkülönböztető jegyük a saját verdejegy volt, amely Alsólendva esetében a város nevének kezdőbetűje, a nagy „A” betű volt.

Régi nagy adósságát rótta le a

szlovéniai magyarság azzal, hogy a Lendvai Galéria és Múzeum az idei évben „A muravidéki pénzintézetek 140 éve” című kiállításhoz kapcsolódóan beszerzett egy eredeti ezüst Bánffy-dénárt, hiszen eddig csak másolatban birtokolta e számunkra oly becses pénzérmét. Mi több, az intézmény

vásárolt egy olyan érmeprést is, amelynek segítségével minden múzeumlátogató elkészítheti másolatban a saját Bánffy-dénárját vörösrézből vagy ezüstből. Így a Bánffy-dénárt most már a tenyerünkben tartva emlékezhetünk Alsólendva és a Bánffy család dicsőséges múltjára!

61

Karácsonyfa – ősi, de mégis új keletű hagyomány

Ha a fényei kigyúlnak, minden elcsendesül A karácsonyfa a karácsony legfontosabb és legelterjedtebb jelképe. A fenyő már évezredek óta az újjászületést szimbolizálja, ennek ellenére a ma ismert karácsonyfa állítása igencsak új keletű szokás. Mindez természetesen nem ront a tényen: ha a karácsonyfa fényei kigyúlnak, minden elcsendesül és békesség tölti el a szíveket.

jelzi, tehát ősi, naptári eredetű, a napfordulóhoz kapcsolódó.

Mára az ünnep egyik legfontosabb jelképe a karácsonyfa lett, mely azonban jóval ősibb szim-

bolikával bír, mint a keresztény ünnep maga. A fa az Ószövetségben is a kozmikus életerőt szimbolizálja. A karácsonyi életfa ágait a népszokás szerint Katalin vagy

Tomka Tibor A karácsonyfa eredetét illetően igencsak sok a tévhit, valós történetek és legendák fonódnak ugyanis össze. Létezik egy tudományos konszenzus, miszerint a karácsonyfa Németországból származik. A legkorábbi feljegyzések szerint 1521-ben a német elzászi régióban karácsonykor felállítottak és feldíszítettek egy örökzöldet.

Világítás nélkül. Karácsony napjának táján, december 21-én van az emberiség egyik legősibb ünnepe, a fénynek a sötétség felett aratott diadala, a téli napforduló, ez az év egyik kiemelt pontjaként jelezte az újabb év eljövetelét.

A magyar „karácsony” szó szláv eredetű, és a „korcsun”, azaz „lépő, átlépő” szóból származik.

Ez a szó is az új évbe való átlépést 62

Jellegzetes karácsonyfa gyertyákkal és csillagszórókkal az 1960-as évek elején Lendva-vidéken. (fotó: Hóbor M.)

Borbála napján állították vízbe, mely az ünnepre kizöldült, ezzel is az élet diadalát hirdetve a sötétség és a halál felett. Ezeknek a termőágaknak utódaként jelent meg később a karácsonyfa is. A szó eredete szerint két évszázada még a földesúr részére karácsonyi adóként beszolgáltatott tűzifát jelentette. A német „Weihnachtsbaum” szó tükörfordításaként megjelenő karácsonyfa állításának szokása a protestáns, evangélikus gyakorlatból ered a Rajna felső szakaszának vidékéről.

A 16–17. században már karácsonyi „májusfák” állítását említik ezen a helyen, ám ezt is komoly rendeletekkel szabályozták, melybe például azt is belefoglalták, hogy egy személy csak egy fát állíthatott. A szokás azonban továbbterjedt, és a 18. századra egész Németországban általánossá vált. Ekkor már gyertyával feldíszített karácsonyfákat állítottak. A szokás Berlinből került át Bécsbe, ahol a 19. század első évtizedeiben az arisztokrata családok és a művészek körében gyorsan elterjedt. A század közepén már a polgárcsaládok körében is ezzel ünnepelték a szentestét. A német területen kialakult szokás egész Európában elterjedt, kivándorlók révén a tengerentúli területekre is eljutott.

A szoros német és osztrák rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családok komoly szerepet játszottak Magyarországon a karácsonyfa-állítás szokásának elterjesztésében. Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, ám elterjesztésében

Az 1990-es évek elején a karácsonyfákat vidékünkön is egy vagy két színben kezdték díszíteni, díszként visszatért a szárított gyümölcs is. (fotó: Hóbor M.)

jelentős szerepe volt a Podmaniczky és a Bezerédy családoknak is. Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. Az 1840-es években már a polgárcsaládok karácsonyához is hozzátartozott az örökzöld fenyő.

A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című, karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először.

A karácsonyfát kezdetben almával, dióval, ostyával, mézespo-

gácsa-alakokkal és cukorkákkal díszítették. A díszek készítésekor fő szempont volt az ehetőség, hiszen a díszeket a gyerekek fabontásakor nyalánkságként megették. Már az első karácsonyfákon hajlított dróttal rögzített gyertyák égtek. A 19. század vége felé már a csillogó díszek váltak a karácsonyfák összképének meghatározóivá.

A karácsonyfa elterjedése előtt az életfa- vagy termőág-állítás volt általános a magyar nyelvterületen, amit rozmaring-, nyárfa- és

63

A szaloncukor máig a magyar karácsonyfa-állítási „folklórkincs” része.

kökényágakból készítettek, és a gerendára függesztették koronájával lefelé. Dióval, almával, mézeskaláccsal ékesítették. Ez a termékenységet, a fejlődést, az örök életet jelképezte. Később sokáig egymás mellett élt a karácsonyfa és a termőág állításának szokása,

azonos díszítéssel. A karácsonyfa lassan kiszorította a karácsonyi életfa, vagyis a termőág állításának pogány eredetű szokását.

Divatba jött a 14. századi francia fondantcukor újkori leszármazottja, a szaloncukor is – olyannyira, hogy ez máig a magyar karácsony-

A karácsonyfa-állítás és díszítés a leginkább dédelgetett karácsonyi hagyomány.

64

fa-állítási „folklórkincs” elidegeníthetetlen része.

A karácsonyfa díszítése is nagy változásokon ment át az évszázadok során. Régebben már a karácsony előtti hetekben hozzáláttak az asszonyok a mézeskalács-figurák sütésének. Ősztől gyűjtögették a szép piros almákat, arany- és ezüstpapírokba csomagolták a diókat, színes papírfüzéreket készítettek, házilag főzték a szaloncukrot, maguk öntötték a gyertyákat.

Régebben a szülők díszítették a fát nagy titokban, s addig a gyerekeket valamilyen ürüggyel „eltávolították” otthonról. S este, mikor elérkezett az ünnep, csengőszóval invitálták őket a szobába, ahol már várt rájuk az „Angyalka” vagy a „Jézuska” ajándéka: a csodás, csillogó karácsonyfa, s alatta hevertek a játékok, a könyvek és a többi meglepetés.

A karácsonyi ajándékozásnak a karácsonyfa-állítás szokásánál újabb vetületei is vannak. Régen a kántálók, a betlehemezők, a köszöntők kaptak ajándékot, azok is ételfélét és legfeljebb egy kis pénzt. A karácsonyi ajándékot régen az asztal alá tették, amikor fát még nem állítottak. Egy marék szénára ünneplő kendőt terítettek, s erre helyezték a gyerekeknek a diót, az almát, a mézeskalácsot, egy-egy ruhadarabot, akik úgy tudták, hogy mindezt a Jézuska hozta. Általában aztán mindenütt a karácsonyfa és a rajta lévő nyalánkságok jelentették az ajándékot.

Manapság egyre több családban köztudott, hogy az „Angyalka” csak hagyomány, így a gyerekek is többnyire bekapcsolódnak az előkészületekbe.

A karácsonyfa-állítás egyértelműen az egyik legnépszerűbb és a leginkább dédelgetett karácsonyi hagyomány. Csak az Egyesült Államokban 35–40 millió élő fát

A piros gömb klasszikus dísz ma is.

vásárolnak és díszítenek fel évente. Számos olyan közösség van szerte a világon, amelyekben csupán a karácsonyi hangulat és a téli ünnepek iránt érzett szeretetből díszítenek fenyőfát. A legújabb kor sajnos érzékek nélkül bánt el a karácsonyfával, hamis aranyban ragyogó cifraság, ezerszámra előállított hazug pléh- és üvegdísz jött létre, olyan dolgok, amelyeken

rajta van a gyár és az üzlet szaga.

S bár ma már minden kapható az üzletekben, nem érdemes mindent készen megvásárolni. Hiszen a legszebb – akár ajándék, akár dísz – az, amit magunk készítünk.

Ne feledjük, a gyertyák apró lángja fel tudja bennünk ébreszteni mindazt a lelki kincset, amelyet az emlékek, az átélt boldog órák jelentenek…

Božično drevo, kot ga poznamo danes Božično drevo je najpomembnejši in najbolj razširjen simbol božiča. Takšno, kot ga poznamo danes, se je uveljavilo šele v 18. in 19. stoletju. Sam božič - praznovanje rojstva Jezusa Kristusa - so v krščanskem svetu uvedli šele proti koncu 4. stoletja. Ker natančnega datuma Jezusovega rojstva niso mogli določiti, so ga umestili med poganske in staroveške obrede ob solsticiju.

Tudi stari Rimljani so okrog 25. decembra praznovali praznik prehoda teme v svetlobo. Madžarski izraz za božič/karácsony izvira

iz slovanske besede „korčun“, ki pomeni „prestop“, torej prehod iz starega v novo leto. Božično drevo so bile najprej samo veje, ki so jih ljudje na Katarinin ali Barbarin god postavili v posodo, da so nato do božiča ozelenele. V današnji obliki naj bi ga v 16. stoletju »ustoličili« nemški protestanti iz Zgornjega Porenja. Navada okraševanja drevesa se je do 18. stoletja razširila po celotni Nemčiji, od tam pa na Dunaj, kjer so jo plemiške družine in umetniški krogi zelo hitro sprejeli. Tudi na Madžarsko in drugam po Evropi se je krašenje božičnega drevesa

najverjetneje razširilo prav od tam, v svet pa so običaj ponesli številni izseljenci. Običaj se je skozi stoletja močno spremenil.

V naših krajih so drevesca nekoč zaljšali z domačimi medenjaki, jabolki, orehi in doma kuhanimi tako imenovanimi »salonskimi sladkorčki«/ szaloncukor.

Danes so okraski veliko razkošnejši, bolj svetleči in dražji, izbiramo lahko med najrazličnejšimi stili krašenja, vsako leto se spreminjajo tudi modne zapovedi. Na srečo se pa počasi, a vztrajno vračajo tudi doma izdelani božični okraski.

65

Telefon: ++ 386 (0)2 577 6022 (Pénztár) • E-mail: gledalisce@zkp-lendava.si 66

www.zkp-lendava.si

Fotó: Tomaž Galič, grafika: OP

Művelődési és Promóciós Intézet Lendva, Zala György tér 1, 9220 Lendva, Szlovénia

Szomszédságban

Kastély, sztúpa, harangláb…

Zala megye számos építészeti remekművel gazdagítja a világépítészeti kincsestárat.

Több civil- és egyéb szervezet összefogásával 2009-ben egy szavazás során határozták meg azt a hét épületet, amelyek a megye legértékesebb, leglátványosabb építészeti értékeinek számítanak. Ezt a hét helyszínt kerestük fel.

Horváth Ferenc

Keszthely – Festetics-kastély Keszthely 765 éves múltjával, számos épített és természeti értékével méltán viseli a „Balaton fővárosa” címet.

A patinás városkép gyöngyszemének a világhírű Festeticskastély számít, amely a város kiemelkedő jelentőségű műemléke. A kastély parkjába a díszes főkapun juthatunk be. Az előkertet vadgesztenyefák, törökmogyorók, orgonák, feketefenyők, japánakácok és más növények díszítik, s a bejáratnál található Festetics György gróf mellékalakokkal kiegészített bronzszobra, valamint egy nagy szökőkút. A kastély nyugati homlokzatával szemben

a csodás franciakertben két másik szökőkútban is gyönyörködhetünk, mögötte pedig tízhektáros angolpark húzódik. A fák között akad 400 éves is.

A kastély építése még a 18. század közepén kezdődött, ám csak az 1880-as években, nagyszabású átépítés és bővítés után nyerte el végleges formáját. A kezdetben 34 termes épületet többször átépítették, bővítették, így ma 101 helyiséggel büszkélkedhet, és ezzel Magyarország három legnagyobb barokk kastélyának egyike.

A 18–19. századi főúri életformát bemutató állandó kiállítás 18 termet fog át. A számtalan romantikus festmény, barokk bútor és különleges tárgy mellett itt található Magyarország legnagyobb és egyetlen hiánytalan magánkönyvtára, Európa legnagyobb épen maradt főúri könyvtára, amely több mint 90 ezer kötetből áll; a Helikon Könyvtárat a Festetics család hozta létre. A könyvek között több régi értékes példány is fellelhető. A könyvtár nevezetes nagytermének faragott tölgyfabútorait Kerbl János keszthelyi asztalos készítette.

A város minden évben több kulturális eseménynek ad helyet, amelyek egy részét a Festetics-kas-

tély dísztermében szervezik.

A közelmúltban elvégzett felújítás után az új múzeumépületben állandó vadászati múzeum nyitotta meg kapuit. Az új épület tetőterében a történelmi modellvasút-kiállításon Európa egyik legnagyobb terepasztala látható.

Kallósd – Szent Anna körtemplom A kallósdi kerektemplom 1260 körül épült román stílusban, a Szent Anna tiszteletére felszentelt templom országosan is jelentős Árpád-kori műemléknek számít.

A Zala megye egyik mellékvölgyében megbújó, száznál is kevesebb lakosú Kallósd település temetőjében szabadon álló rotundát minden évben számos turista keresi fel.

Kallósd a zalai várhoz tartozó királyi birtok volt egykor, csak 1203 után adta az uralkodó a komári Orosz nevű előkelő fiainak. A templomot az ő unokája, Karacs fia Miklós építtette.

1263-ban már Nagykalos falu Szent Miklósnak szentelt plébániatemplomaként említik. A 17. században a török támadások miatt a lakosok a települést elhagyták, de miután 1711-ben visszatértek, 1740-ben Békási Imre kapornaki apát újjáépíttette a templomot, amely kupolaszerű tetőszerkezetét az 1800-as években kapta.

A román stílusú templom kőalapzatán téglából épült falak állnak. Hajóját kúposan kialakított, harang alakú lemeztető fedi, belőle középen kisebb, faszer-

67

Fotó: Horváth Ferenc

A keszthelyi kastély Magyarország három legnagyobb barokk kastélyának egyike.

68

Fotó: Horváth Ferenc

Az egervári középkori várkastély hosszú ideig végvárként szolgált, Magyarország nyugati védővonalának részeként.

Fotó: Horváth Ferenc

A Zala megye egyik mellékvölgyében megbújó Kallósdon 1260 körül épült az Árpád-kori körtemplom.

69

Fotó: Horváth Ferenc

A göcseji népi építészet jeles példáit építették fel olyan elrendezésben, mintha egy 19. századi göcseji falu lenne.

kezetes torony emelkedik ki. A keleti oldalon a körtemplomhoz egy alacsonyabb, patkóíves apszis csatlakozik. A templom külsejét sűrűn elhelyezett, függőleges, féloszlopos jellegű sávok, úgynevezett lizénák tagolják. Bejárata a délnyugati oldalon nyílik. Az oltár fölött kerek ablak van, berendezése nincs. Egyszerű oltárképe a templom névadóját, Szent Annát ábrázolja.

Napjainkban már csak ritkán használják eredeti céljára, nyaranta, július-augusztus hónapokban viszont hangversenyeket tartanak benne. Érdemes a vegyesboltban elkérni a kulcsot, hiszen a magyar középkori kerektemplomok közül ez az egyik legszebb. Belsejében csúcsíves ülőfülkék találhatók, a 70

fából épített karzatra a falba épített lépcsőn lehet feljutni. Kallósd szimbóluma a falu címerében is megjelenik.

Egervár – Várkastély A vár első említése 1288-ból maradt fenn castrum Egerwar néven. 1325-ben a birtokosok, a Geregye nemzetségből származó János és Mihály az Egervári nevet vették fel. Egy 1409-es irat tanúsága szerint Henrik bán fiai lerombolták a várat, az újjáépítésre Hunyadi Mátyás adott engedélyt Egervári László horvát bánnak 1476-ban. Miután Kanizsa 1600ban elesett, Egervár lett a végvár,

így megnőtt a hadászati jelentősége. 1664-ben sikeresen ellenállt egy ostromnak, de még ugyanabban az évben felgyújtották a törökök. 1671-ben a Wesselényiféle összeesküvés következtében a várkastély a császár birtokába került. 1760-ban egy tűzvész nyomán ismét újjá kellett építeni.

1787-ben a vár ismét rossz állapotba került, a tulajdonosok már nem laktak benne, és a környező mocsár kiszárítása tönkretette a tartócölöpöket. Az 1945 után tovább romló állapotnak az 1961– 65 közötti helyreállítás vetett véget. Az 1970-es évek közepétől a kastély udvarán nyaranta színházi előadásokat tartanak.

A jelenleg zajló helyreállítási projekt 2009-ben kezdődött euró-

Fotó: Horváth Ferenc

A zalaszántói sztúpa. Európában ma csupán ez a szentély tartalmaz eredeti Buddha-ereklyét.

pai uniós forrásokból. A fejlesztés eredménye interaktív elemekkel, modern technikával, látogatóbarát kiállításokkal, okostelefonos és audioguide-os vezetéssel rendelkező látogatóközpont. A régészeti feltárások során számos érdekesség került elő, egyebek közt az épület végvári korszakából a később befalazott lőrések, amelyek segítségével kiválóan be lehet mutatni a szakállas puskák használatát.

Zalaegerszeg – a Göcseji Falumúzeum A Zalaegerszegen 1968-ban megnyitott Göcseji Falumúzeum volt az ország első szabadtéri néprajzi múzeuma, amely a várost

átszelő Zala folyó holtága körül kapott helyet. A 40 épületből álló együttesről elmondható, hogy szinte a teljes térség építészetét bemutatja, hiszen 22 zalai településről szállították a helyszínre az eredeti épületeket. A göcseji népi építkezés jeles példáit az eredeti helyén hagyott Henczféle vízimalom köré építették fel olyan elrendezésben, mintha egy 19. századbeli göcseji falu lenne: parasztházakkal, gazdasági épületekkel, templommal, kovácsműhellyel és malommal. A múzeum megalapításával és továbbfejlesztésével sikerült átmenteni az utókornak a hagyományos életformák utolsó emlékeit, ugyanis a göcseji kistelepülések a 20. századi útépítésekig megtartották

hagyományos szerkezetüket, a házak is az ősi építési módokat és formákat őrizték. A múzeum eleven, hiszen állatok is élnek benne, s ezáltal a hangulat még élethűbb.

A szabadtéri gyűjteménybe kiválasztott épületeket az épülettípusuknak megfelelő eredeti formájukban állították fel ismét.

A legtöbb zsúpos tetejű boronaház például az elbontás előtt a falvakban már kéményt kapott, a falumúzeumban történt felállításuk nyomán viszont ismét egykori formájukban, azaz kémény nélkül, füstöskonyhával láthatók.

A lakóházakban általában szoba, konyha és kamra van, az udvarokban pedig istállók, ólak, kutak, további kamrák és egyéb mel-

71

Fotó: Horváth Ferenc

A polai templom félköríves, csúcsos diadalívű szentélye kelet felé, az eredeti, román stílusú kapu pedig délre néz.

léképületek kaptak helyet. Sőt, a hegyi pincék sem maradtak el, ugyanis amíg a 19. század végén a filoxéravész nem pusztította ki a szőlők nagy részét, addig Zala megye igencsak híres bortermelő vidéknek számított. A faluban a lakó- és gazdasági épületek mellett a zalai falvak jellegzetes szakrális építményei is megjelennek: különböző típusú haranglábak, út menti keresztek és egy fatemplom is.

A falumúzeum fogadóépületének emeletén megismerkedhetünk a Kárpát-medence népviseletével, amelyet babákon mutatnak be, valamint a kerámiatárgyak kiállítása is megtekinthető itt. A falumúzeum az elmúlt években a finnugor néprajzi-építészeti is parkkal is kibővült.

72

Zalaszántó – a Béke-sztúpa A zalaszántói Béke-sztúpa a Kovácsi-hegy csúcsán található.

Európa legnagyobb, Közép-Európa első buddhista szentélye (sztúpája), amely egy erdei tisztás közepén épült fel 1992-ben. A hófehér építmény 30 méter magas és 24 méter széles. Az épület nem a vallásgyakorlás céljait szolgálja: belső tere nincs, hiszen az épület egy nagy, zárt, díszes betontömb.

A sztúpa környékét két szerzetes vigyázza. A sztúpa délkelet felé néz az úgynevezett Emberi Jogok Parkra.

Dzsin Szu Li dél-koreai buddhista szerzetes 1990-ben döntött úgy, hogy valamelyik rendszerváltó országban felépít egy Buddha-

szentélyt a béke, a boldogság és a megvilágosodás jegyében. Zalaszántón találta meg azt a helyet, amelynek lakói befogadták az ázsiai vallás békét hirdető építményét. A sztúpa 1992 márciusa és szeptembere között mintegy 40 millió forintból épült fel. A falakba az építés során növényi magvakat, vallási dokumentumokat, tibeti könyveket helyeztek el, a kupola aljában kialakított fülke mögé pedig a vallásalapító Buddha földi maradványaiból néhány csontszilánkot falaztak be egy díszes dobozban, amelyeket Tibet kínai megszállása idején menekítettek Indiába, majd pedig Svájcba. Az ereklye elhelyezésével a zalaszántói sztúpa szent zarándokhellyé vált, s Európában ma csupán ez a szentély tartalmaz

Fotó: Horváth Ferenc

eredeti Buddha-ereklyét. A sztúpát 1993. június 17-én személyesen a 14. dalai láma, Tendzin Gyaco avatta fel. A Buddha-szobor DélKoreából származik.

A sztúpát 2007-ben felújították, ami miatt újra kellett szentelni. Most ismét felújítás alatt áll. Ott-tartózkodásunk során épp a fényképezés erejéig a felhők mögül kibújt a nap... A helynek önmagában is van egyfajta varázsa, így ha a közelben járunk, mindenképpen érdemes akár kocsival felhajtani a hegyre, akár gyalog egy tanösvény mellett felmászni a szent helyhez. A kapcsolódó legújabb fejlesztés is a befejezéséhez közeledik, így a jövőben mindenki által szabadon látogatható lesz a Meditációs Ház, illetve a szociális helyiség, valamint a Dharma ajándékboltot magába foglaló Vendégház.

A nemesnépi harangláb NyugatMagyarország legnagyobb és talán legszebb ilyen jellegű műemléke.

Becsehely – a polai műemléktemplom A letenyei kistérséghez tartozó Becsehely és környéke már az időszámításunk előtti 6. évezredben lakott területnek számított.

A település egyik nevezetessége a polai falurészben álló Árpád-kori templom, amely a 13. század második felében téglából épült, hosszúkás négyszög alakú hajójához csatlakozó kis félköríves szentéllyel, kívül szabályosan ismétlődő lizénákkal. Az apszis keleti tengelyében résablak, kétoldalt és az enyhén csúcsos diadalív előtti déli falban két-két falmélyedés látható. A török elleni harcok súlyos károkat okoztak

az épületen, de helyreállítására az 1700-as évek első felében bizonyos átalakításokkal sor került: a toronnyal együtt lebontották a nyugati falat és meghosszabbították a hajót. 1790 táján készült el a barokk templomtorony. Az 1960-as évek közepén építették elé a nem túl szerencsés látványt nyújtó sekrestyét, s ekkor került sor régészeti feltárására, majd műemléki helyreállítására is. Félköríves, csúcsos diadalívű, a hajónál keskenyebb szentélye kelet felé, az eredeti, román stílusú kapu pedig délre nyílik.

Nemesnép – szoknyás harangláb A Szentgyörgyvölgyi-patak által kettéosztott Nemesnép település határában a római korból származó halomsírokat tártak fel. A tipikus őrségi településnek a kialakulása azonban a 10–12. századra tehető, gyepün túli határőrtelep volt. Az 1407ből származó okleveles forrás említi, hogy kiszolgált királyi katonákat telepítettek ide, akik nemesi címet kaptak. A település jellegzetessége, hogy a mai napig 73

nagyon sok szépen helyreállított kisnemesi lakóház és porta áll itt.

A falu legfőbb nevezetessége a fazsindelyes, szoknyás (református) harangláb, amely 1937 óta országos műemlékként szerepel a nyilvántartásban. A harangláb Nyugat-Magyarország legna-

gyobb és talán legszebb ilyen jellegű műemléke.

A hatalmas református harangláb a hazai szakrális népi építészet későbarokk stílusú, jelentős műemléke. A helyén korábban állt fatemplom leégését követően épült 1793-ban. A négy-

oszlopos, talpas, félvázas struktúrájú, nyitott szoknyás és zárt harangházas építmény az egyik jelentős képviselője a Hetésben kifejlődött, magas szoknyatetővel és rövid harangházzal bíró, sajátos és speciális fa haranglábtípusnak.

Sedem arhitekturnih čudes Zalske županije Sosednja Zalska županija se lahko pohvali s številnimi arhitekturnimi mojstrovinami. Izmed teh so leta 2009 na javnem izboru izbrali sedem naj - zgradb, ki jih predstavljamo tokrat.

Keszthely – Dvorec Festetics Največji dragulj Keszthelya je dvorec Festetics z obsežnimi vrtovi in angleškim parkom. Dvorec so začeli graditi sredi 18. stoletja, svojo sedanjo podobo pa je dobil šele konec 19. stoletja. Danes prirejajo v njem kulturne prireditve, saj sta v njem kongresni center in gledališče. V 18 sobanah je na ogled stalna razstava, ki prikazuje življenje plemičev v 18. in 19. stoletju. V dvorcu je tudi največja zasebna knjižnica na Madžarskem – Knjižnica Helikon - z več kot 90 tisoč knjigami.

Kallósd – Krožna Cerkev svete Ane Krožna cerkev v Kallósdu je bila zgrajena okrog leta 1260 v romanskem slogu in velja za pomemben spomenik iz obdobja Arpadovičev. Obnovili so jo leta 1740, v 19. stoletju pa dodali še kupolasto streho z manjšim lesenim zvonikom. Cerkev je brez opreme, enostavna oltarna

74

slika pa prikazuje njeno zavetnico, sveto Ano. Egervár – Grad Kot castrum Egerwar je bil prvič omenjen leta 1288. Grad je bil večkrat uničen zaradi napadov ali požarov, vendar so ga vedno znova obnovili. Potem ko je dolga leta propadal, so ga med leti 1961-65 temeljito obnovili. Od srede 70-ih let prirejajo na grajskem dvorišču vsako poletje gledališke predstave. Leta 2009 so s pomočjo evropskih sredstev pričeli popolno obnovo objekta.

Zalaegerszeg – Muzej Göcsej (skanzen) Skanzen Göcsej oziroma etnološki muzej na prostem so odprli leta 1968. V njem je 40 originalnih zalskih stavb, postavljenih okrog mlina na vodi, ki je ostal na svojem prvotnem mestu. Prikazana je vas iz 19. stoletja: kmečke hiše, gospodarska poslopja, cerkev, kovačija, mlin, med objekti pa srečamo celo žive živali. V skanzenu sta tudi Ugrofinski etnološki park in Muzej rudarstva, na ogled pa so tudi narodne noše iz Karpatskega bazena ter razstava keramičnih izdelkov.

Zalaszántó – Stupa miru Stupa miru v Zalaszántóju je največji budistični tempelj v Evropi.

Leta 1992 postavljena snežno bela zgradba je visoka 30 in široka 24 metrov, na vrhu je kupola z zlato konico, v kateri je shranjenih nekaj posmrtnih ostankov Bude. Je edini tempelj v Evropi z izvirnimi Budovimi relikvijami, zato je postal romarski kraj budistov.

Becsehely – Cerkev v Poli Ena izmed znamenitosti Becsehelya je cerkev iz druge polovice 13. stoletja, ki se nahaja v priključenem delu vasi, imenovanem Pola. Zaradi turških napadov je bila cerkev močno poškodovana, a so jo v prvi polovici 18. stoletja obnovili in nekoliko preoblikovali, okrog leta 1790 pa dodali še baročni zvonik.

Nemesnép – Lesen zvonik Arheološka najdišča v okolici Nemesnépa dokazujejo, da je bilo to področje naseljeno že v času rimskega cesarstva, v značilno naselje pokrajine Őrség pa se je oblikovalo šele med 10. in 11. stoletjem. Znamenitost vasi je lesen reformatorski zvonik iz leta 1793, pokrit z lesenimi skodlami.

Je največji in eden izmed najlepših sakralnih spomenikov v zahodnem delu Madžarske.

Gyökerek és szárnyak

Herman László képzőművészeti pedagógus, művész. Ljubljanában él, de a szíve mindig visszahúzza a szülőföldjére, a szeretett Muravidékre. Gyakran tér haza, képzőművészeti alkotásait is nemegyszer ez a szülőföld és az anyanyelvhez való hűség ihlette. Ilyen hangulatú a már többször kiállított Muravidéki lakodalom című festménysorozata is. Kedvenc tárgyait nem volt nehéz kiválasztania, szinte gondolkodás nélkül felsorolta: a kerékpár, az ecset és a tollaslabdaütő.

Fotó: Meszelics László

Három tárgyam 1.

Kerékpár Amikor először biciklire ült, rögtön megszerette, azóta is rendszeresen bringázik, s a távolság kihívás számára. Nem csak sport ez, a kerékpár a mindennapok közlekedési eszközeként is nélkülözhetetlen az életében. Bringára ülni szabadság!

1.

2.

Ecset Az ecset az alkotást szimbolizálja. Tetőtéri műterme számos kisebb-nagyobb, vékonyabbvastagabb, régibb-újabb ecset otthona is. Az ecsetvonás az alkotói gondolat kifejezője, a rafinált színárnyalatok és hangulatok megteremtője.

3.

Tollaslabdaütő

2.

3.

Szenvedélyes tollaslabdázóként – ezt játékpartnerei is meg tudják erősíteni – nem szívesen hagy ki egy meccslehetőséget sem. A játék és a mozgás tökéletes kikapcsolódás és feltöltődés.

75

Könyvespolc

Az este a gyerekeké Szomi Pál Fütyült a cséplőgép a házunk előtti téren, a placcon. Abbahagytam a rongylabda készítését és kisiettem az út szélére. A gyepű árnyékában már ott volt Józsi és Nándi. Odaintettek.

– Gyere, mert megfősz! – hívott Józsi.

Melléjük feküdtem, hasra, s velük együtt néztem a dohogó cséplőgép felé. Gáspár magánjárója csépelt itt már azóta, mióta az eszemet tudom.

A szekérről elfogytak a búzakévék, de a gép ment, járatta le. Az öreg Hárs, az etető, kóróseprűvel sepri össze a gép tetején maradt búzaszemeket. Egy részét a dobba húzza, a többi pedig az etetőlyukba, a lába alá jut. A tüzelőt „lassítják”, csendesedik a cséplőgép morgása is. Gáspár a zsákokhoz lépked, hogy a már zsákokkal megrakott mérleget, a mázsát megnézze. Utána az ő zsákja kerül a mázsára, hogy a vámot lemérje.

Ezalatt Josáék szekere kerül a gép mellé. Josa felcsatolja a zsákokat, s számba veszi, mennyien vannak gépesek. Ő zsákol, kettő a szalmát húzza, egy a szekeret rakja… Hát persze, kévevágó nincs. Felénk fordul.

– No, maszatosak, melyik jön fel a gépre? Kap érte vacsorát.

Józsi nyelt egyet a vacsora szóra, de nem indult. Várt még a biztatásra.

– Mit uraskodsz, isze tudom, hogy nem ebédeltél! – tartotta megve-

76

tő tekintetét Józsin.

– De a magáéból sem eszek! – ugrott talpra indulatában mellettem.

Aztán mint akit nagyon szíven ért a szó, gyorsan elindult a poros úton a földhordólyuk felé. Csak messziről nézett vissza rám és Nándira, bocsánatkérően, hogy tőlünk is úgy ment el, mintha haragudna, pedig mi nem bántottuk meg.

Józsi többször mesélt nekünk arról, mennyire bántja őt az, hogy olyan szegények, s emiatt lenézik őket. Apja nem tartozik a nincstelenek közé a faluban: nyolc hold szántója és földje van. Csakhogy amióta az édesanyjuk otthagyta őket, apjukon kívül még nyolcan ülnek az asztalhoz.

Régi igazság, hogy minél többen ülnek az asztalnál, annál jobb étvág�gyal esznek. A testvérek közül egyiket sem kellett unszolni, helyette apjukat kérték ételosztáskor.

– Apu, csak a sűrűjéből!

Nándival a búzakazal mögé húzódtunk. Levertek voltunk, mintha minket bántottak volna meg. Ott már ácsorgott Ilus, aki egy évvel fiatalabb volt nálunk. A tüzelő felé bámult, ahol a gépész és a szabad etető a fecskendő mellett hozzáértő szakértelemmel foglalatoskodtak. Hátunkkal a kazalnak dőltünk Ilus mellett. A fiatalabb etető felénk nevetett.

– Jól csináljuk?

Jobban odafigyeltünk, de kö-

zelebb nem mertünk menni, mert tapasztalatból tudtuk, szeretnék, ha rajtunk tölthetnék ki a kedvüket.

A gépész egy egeret csípett az ujjai közé, amit az imént a búzás szekérnél fogott el a kéverakó asszony. Az egér elég püffedt volt, és erősen forgatta a szemét mozdulatlan nyakán.

– Szegényt fölfújták – mondta szánakozó hangon Ilus –, s most addig úsztatják, míg el nem ázik.

Undorral fordultunk el a szerintünk buta játékuktól, és hátat fordítottunk nagyképű beszédüknek is.

Időnként hozzánk tört egy-két beszédfoszlány: „Minek cigarettázik…

Nem hosszabbítja meg az életét…

Nem is akarom… Hé, gazda, mérés nélkül ne vigye el a zsákot a géptől…”

Aztán egy rosszul megrakott majd felborult szalmásszekeret láttunk.

Hallottuk a szekérrakók veszekedését is. Így múlt el a délután, s a placcon végül helyreállt a rend, a csend, mert hármunkon kívül nem maradt ott senki.

Kezdődött az este, amelyik a placcon a gyerekeké!

– Üssétek, válasszatok! – tartotta elénk keresztben Ilus a két csukott öklöcskéjét. Nándival összenéztünk, sejtelmünk se volt róla, hogy mit válasszunk. Aztán Nándi a bal, én pedig a jobb kezére ütöttem, nem is ütöttünk, megsimogattuk. Erre ő huncutul elnevette magát, s kinyi-

totta mindkét tenyerét egyszerre. Az egyikben egy, a másikban két remek kidolgozású szalmagyűrű volt. Mi meg csak bámultunk. Erre már édescsengőn kacagott.

– Nem látjátok? Nándinak páros jutott. Az egyiket valakinek oda kell adnia. Kinek adod? Nekem adod?

Egy pillanatra elhallgattunk. Ilus is elkomolyodott. Szemével sétált egyikünktől a másikig. Szégyelltem a szemébe nézni. Szalmasárga, göndör haját figyeltem. A fején sok ezer szalmagyűrű fénylett…

– Hohó, már a mienk… Már a minek a placc – ujjongott örömmel négy utcabeli fiú. Utánuk jött még két lány is. Nándiék felrezzentek. Örültek a társaknak, de mellükre ült a nyomasztó hangulat, mert úgy érezték, mintha talált kincs esett volna ki a kezükből…

– A szérűsiek még nem jöttek?

– kérdezte Pista, a legnagyobbik. De választ se várva rendelkezett.

– Lányok, pihenj! Gyerekek, ide!

S míg a lányok összebújtak, elsúgták egymásnak – mert este volt – arcpirulás nélkül kis szívükbe zárt titkaikat, addig mi, fiúk, megkezdtük a játékot.

– Lukat a labdába, labdát a lukba…

Még kétszer sem szaladtunk szét, amikor csendesen hozzánk lépkedtek a szérűsiek, a másik utcaiak. A lányokhoz szóltak először.

– Kit pletykáltok? Mit pletykáltok? Kiért dobog a szívetek?

– Azért dobog – válaszolt Ancsa nyugodt, dallamos hangjával –, aki köztetek a leglegényebb. Ha van…

– Hát én mi vagyok? – sipított Józsi, a legkisebb.

– Neked még addig sok dödöllét kell megenni – szóltak rá a fiúk.

Mert ő volt a legkisebb, és fiatalabb korában mindig azzal biztatta magát, hogy „atola cak lecek mint a zapám”.

De most kiállt a fiúk elé csípőre tett kézzel és szótlanul várt. S amikor Pista hozzálépett, hogy gyöngéden lefektesse, Józsi került felül. Rivalgás követte ezt, olyan jókedvű, amelyből azt lehetett kiérteni, hogy „senki ne legyen parancsnok köztünk”.

Tanakodtunk, mit is játsszunk.

– Cicást… döngetést… sudarazást… határost… szúnyóst…

– Én leszek a szúnyó – mondta megbékülve Pista.

Csoportosan mentünk bújni.

Kettő a cséplőgép tetejére ment, kettő a törekrázóba… Nándi és Ilus pedig a gépészkocsiba.

A szunyó hangosan kiszámolta az ötvenet és elindult kereső útjára.

Mély csend sűrűsödött az egész placcon. Messziről kutyavakkantás hallatszott, majd kiabáló, érdes torokhang.

– Kifelé a házamból… A magamét iszom…

Ilus akaratlanul is odahúzódott

Nándihoz, görcsösen megfogta annak kezét, éppen a szalmagyűrűnél, és akadozva suttogta: – Ugye, te majd akkor… akkor se kiabálsz így…

Nándi csak visszaadta a kézszorítást és hallgatott, mert a szúnyó közel járt.

Másodszor akartak már bújni, amikor az öreg Hárs kiabált, mert valamelyik bújó kiszórta az etetőlyukból a búzát, amit az öreg Hárs összesöpörgetett a gazdákéból, hogy most zsákban hazavigye. De úgy kiabált, mintha a búzáról semmit se tudna, csak minket szidott, hogy a gépnél bajunk eshet.

Abbahagytuk a játékot, de egyikünk se indult haza. Valami békés, meleg hangú biztatásra vártunk.

– Ide, körém üljetek! – szólalt meg Ilus várva várt hangja. – Bújjatok össze, a nyáreste hűvösödik, meg kiabálni sem szabad…

Mesét mondott, nem, mesét lehelt az összebújt gyermekfejekre. Nem a gonosz mostoháról beszélt, sem az elveszett Jancsiról és Juliskáról. Egy boldog apáról, egy boldog anyáról és egy még boldogabb gyerekről beszélt, akit mindig, még este is, csavargás után is szeretettel várnak haza.

Ahányan voltunk, annyifelé mentünk haza. Nem éreztük magunkat mégsem egyedül: velünk volt az ajtónkig Ilus suttogása, s hittük, hogy az ajtón belül pedig szeretettel várnak ránk.

77

Így látom én

Az Úr kérdései Az Úr nem azt fogja kérdezni, hogy milyen autót vezettél. Azt fogja kérdezni tőled, hány olyan embert, akinek nem volt semmilyen szállítási lehetősége, vettél fel a saját autódba. Renault Mégane autót vezetek, életem egyik legszebb autója, kis megtakarított pénzzel és kis kölcsönnel vettem. Két-három évvel ezelőtt vettem fel egy stoppos lányt valahol Lendva közelében, aki nagyon fiatalnak és elesettnek tűnt, Muraszombat felé tartott. Kedves volt, de olyan eltévedtnek látszott, kicsit mosdatlannak és szétziláltnak. Azt mondta, hogy a kedveséhez megy, messziről jött, talán Lengyelországból, bőrönd és pénz nélkül... Istenem, adjad meg neki, hogy megtalálja az igazi szerelmet! Vagy azt, amit annyira keres, mert elveszetten járja az utakat!

Néha még gondolok erre a lányra.

Az Úr nem azt fogja tőled kérdezni, hogy milyen ruhákba öltöztél. Azt fogja kérdezni, hány embert segítettél hozzá, hogy felöltözzön. Nem vásárolok magamnak kivételes, drága ruhákat, nem tartom fontosnak, inkább a fiaimnak veszek valamit. Nagyon régen, talán 15 évvel ezelőtt ajándékba kaptam egy magyar származású milliomos hölgytől Monte Carlóban egy párizsi selyemblúzt, neki több száz volt, s azt mondta, hogy emlékezzek rá, ha felveszem.

Ma is emlékezem rá, és ma is elegáns a blúz. A titka az: tudott adni, nemcsak azért, mert sok volt neki, hanem mert azt akarta, hogy szép legyek. A gazdagok is lehetnek okosak, szerények és adakozóak. Ő az volt. Mondta is, hogy öt esetből kettőre ráfázik, három esetben talán nem. Sokszor emlékezem erre a mondatára.

Az Úr nem azt fogja kérdezni tőled, hány barátod

volt. Azt fogja tőled kérdezni, hány embernek voltál igaz barátja. Nemrég jártam a kanadai magyarok közt, amikor Torontóba érkeztem, már a reptéren vártak, s azt követően több család is meghívott az otthonába. Náluk szokás, hogy ha egy magyar ember jön a közösségükbe, mindig összejönnek és ünnepelnek. Tanultam tőlük a barátságot és a vendégszeretetet.

Az Úr nem fogja kérdezni a bőröd színét. Inkább a jellemedről és a tulajdonságaidról fog kérdezni. Talán ez a legfontosabb, hogy milyen akarsz lenni önmagadnak és mennyire vagy jó másokhoz. Keresem azokat az embereket, akikben látom, hogy van bennük valami „Jézusból”. Nagyon régen egy költő barátom mondta útközben, amikor egy irodalmi estjére igyekeztünk Ljubljanába, hogy lát bennem valamit Jézusból. Akkor még nem egészen értettem, hogy mit is akart mondani, most már igen. Jólesett, egy szlovén költő mondta, s azóta sem senki. De mégis, valaki még egyszer, egy pap, amikor úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a kápolna felújításának Kapcán. Vannak emberek, akikben én is Jézust látom, meg fogom nekik mondani...

Az Urat is csak úgy tudom elképzelni, hogy ha nem volna, akkor ki kellene találni... S az utolsó kérdése talán az volna, hogy mennyire tudtam az életemet és mások életét is boldoggá tenni? Én úgy látom, egy újfajta humanizmusra lenne szükségünk a világon, de döntse el ki-ki a maga módján, mindenki válaszolja meg maga ezeket a kérdéseket. Én csak egy e-mailt kaptam... Továbbítom. Mindenki önmagánál kezdje el megváltoztatni a saját világát, majd a világot. Talán sikerül...

Zágorec-Csuka Judit

78

Önöknél vagyunk minden héten már éve a szlovéniai magyarok hetilapja

magyar nemzetiségi tájékoztatási intézet

www.nepujsag.net 79

HANCSIK

Itt ennyi, innyi köll!

Dobronak 331. • Szlovénia • tel: 00 386 (0)51 673 168 • jozefhancik@gmail.com

80