The heir of Hatti

Copyright Š 2020 Viråg Rita Percze All rights reserved. This book or any portion thereof may not be reproduced or used in any manner whatsoever without the express written permission of the owner except for the use of brief quotations in a review.

Hatti hercegnője Időszámításunk előtt 1565.

A Hettita Birodalom korának félelmetes, és rettegve tisztelt hatalmai közé tartozott.

Ez az egykor apró, de annál harciasabb állam néhány évtized alatt hatalmas birodalommá nőtte ki magát, aminek egyetlen külső erő sem jelenthetett fenyegetést.

Legalábbis ezt állította az akkori állami propaganda.

Anatólia hegyvidékes, dombos tájai adtak otthont népének, ennek a temperamentumos, büszke népségnek, akik gyanakvóak voltak mindennel szemben, ami nem illeszkedett saját értékrendjükbe. Ferdén néztek az utazókra, nem szívlelték a kérdezősködőket, de a legjobban az idegeneket utálták. Egyesek szerint a hettiták pont olyan egocentrikusak és önmagasztalóak voltak, mint az egyiptomiak, de persze ha ezt egy hettita vagy egy egyiptomi előtt merte említeni az ember, valószínűleg meglincselték volna az illetőt.

Szerencsére Hattinak – így nevezték régen az országot – sok természetes határa volt, ami elválasztotta őket külföldi szomszédaitól, így népének nemigen volt oka aggódni az idegenek miatt, és nyugodtan főhettek a saját levükben. Északon, délen és nyugaton megvédte őket a két tenger, egyedül keletről érezhettek lakói némi fenyegetést, amit a ravasz asszírok, és egy nemrég megjelent új hatalom, a hükszoszok jelentettek. Velük nyílt csaták még nem fordultak elő, de Hattusilis király, a birodalom erőskezű ura árgus szemmel figyelte a határt minden apró jelért, ami fenyegetést jelenthetett országára nézve.

A birodalom fővárosa, ahol a királyi család egy része is élt, a lehető legtávolabb

egy húst, összeráncolta a homlokát, és megvakarta a fejét.

- Há’ nem akarok én gorombáskodni, de nekem amúgy tűnik, te eddig minthogyha barlangba laktá’ vóna, olyan sok mindent nem láttál.

Calasszi halkan elnevette magát.

- Igen… nekem is úgy tűnik – ismerte el vidáman.

Hosszú kényelmesen kinyújtóztatta hosszú lábait a fűben, és a szájába tömte az utolsó szárított húsdarabot is, majd lelkes csámcsogásba kezdett.

Calasszi szótlanul rágcsálta ugyanazt a szeletet, aminek most tartott a felénél.

Miközben a serénykedő embereket nézte, megakadt a szeme egy alakon a tábor túlsó oldalán. Csontos körvonaláról felismerte benne a karaván vezetőjét, Kirbassit.

Az öreg a lejtő szélén ücsörgött a fűben, valamivel elkülönülve a többiektől. Szép mennyiségű illatos füstöt eregetett egy hosszú pipából, és közben mintha magában beszélt volna. A kislány idáig hallotta mély, dörgő hangját, de azt nem tudta kivenni, miket mond. Már többször is szemtanúja volt, hogy az öreg a semmihez beszélt, de a többiek ezt mintha észre sem vették volna.

- Mondd csak, Hosszú… - fordult habozva szomszédjához. – Szerinted Kirbassi egy kicsit… bolond?

A fiú hatalmas szemeket meresztett rá, és ismét megvakarta a fejét.

- Jókat kérdezel, he… Há’ én szerintem nem az, mer’ hogy nála okosabb embert még nemigen láttam.

Bizalmasan közelebb hajolt a kislányhoz, és suttogva folytatta: - De aztat mondják, van egy halott barátja. Ahhoz szokott néha beszé’ni. Nem tudom, hogy ez bolondság-e. Anyám is beszé’t néha a falhoz, pedig nem vót flúgos.

- Miféle halott barát? – kérdezte döbbenten a hercegnő.

Hosszú a vállát vonogatta.

- Vót egy barátja, aki feldobta a bocskort. A fene tudja, mitő’. Még senki nem merte megkérdezni. Kérdezd meg te, ha annyira érdekel!

Calasszi tűnődve ráncolta a homlokát, és még sokáig elnézte a fűben ülő öregembert.

Vacsora után a többség elment lefeküdni, mert a hosszú utazás mindenkiből sokat kivett. Calasszi még egy darabig a tűznél maradt, és egy félig megevett csirkecombon rágódott. Észre sem vette, hogy az öreg Kirbassi időközben letelepedett mellé, csak amikor megszólalt.

- Hogy bírod az utat? – kérdezte mély, csendes hangján.

Calasszi megilletődve bámult rá, és gyorsan lenyelte a falatot.

- Jól – felelte tömören a kislány.

- Helyes – bólogatott nyugodtan az öreg.

A lány lopva szemügyre vette a férfi határozott arcát és hátrafésült, hosszú szürke haját, amit mindig összefogva hordott, és most ezüstösen csillogott a

Lavacantijas ifjú hercege Lavacantijas városkája egy domb aljában, a zöldellő lankák és az aranyszínű síkság határán terült el. Ritkás nyírfaligetek és magas tölgyek szegélyezték a határát, a sík területeket pedig négyzetes, felszántott termőföldek tarkították. A lankák oldalában nyaranta szőlőskertekben és gyümölcsösökben termesztették a friss finomságokat, amiket aztán a helyiek jóízűen elfogyasztottak, vagy ládákba pakolták őket, és kis tutajokon leúsztatták a folyón a tengerparti városokba.

A folyó a völgy aljában, a város mellett zuhogott le a dombok közül, és Lavacantijas leggyorsabb kereskedelmi kapcsolata volt a néhány tucat mérföldnyire lévő tengerrel. Tiszta időben a dombok tetejéről egészen el lehetett látni a vízig, és vihar előtt, amikor a tenger felől erős nyugati szél fújt, a sós hullámok illatát egészen a városig sodorta a szél.

A katonák szakasza onnan tudta, hogy közelednek a városhoz – amit egyelőre még eltakartak a szemük elől a dombok -, hogy egyre sűrűsödtek a megművelt területek.

A földeken és a legelőkön dolgozó parasztok hatalmas szemeket meresztettek rájuk, és tátott szájjal bámulták a csillogó kardjaikat és nehéz lándzsáikat, amikor pedig elhaladtak mellettük, halkan összesúgtak a hátuk mögött.

Nem úgy tűnt, mintha számítottak volna az érkezésükre.

- Szerintem ezek nem tudták, hogy jövünk – adott hangot észrevételének Nahramassi is, miután végignézte, ahogy egy gyerek annyira megbámulta őket, hogy észre sem vette, amint kiesik a szájából az a kis darab alma, amit az imént olyan jóízűen rágcsált.

Takuwa parancsnok, aki a menet élén haladt, meghallotta a megjegyzést, és nemsokára, amikor egy kisebb füves mező határába értek, megállította a menetoszlopot. Miután „pihenjt” parancsolt, szembefordult a katonáival, és kissé tanácstalan arca elárulta, hogy ő sem erre a fogadtatásra számított.

- Jól van, emberek… - kezdte fennhangon. – Úgy tűnik, valami hiba történt, és ezeket a népeket nem tájékoztatták az érkezésünkről. Épp ezért nem akarok felfordulást okozni azzal, hogy ötven felfegyverzett harcossal beállítok a városba.

A katonák egyetértően hümmögtek, és néhányan máris letelepedtek a fűben.

Sejtették, hogy innen egyhamar nem mennek sehova.

- Kérek öt önkéntest, akik elkísérnek a vezetőhöz! – nézett rájuk Takuwa.

Newa azon nyomban talpra ugrott.

- Jelentkezem! – kalimpált lelkesen.

A parancsnokon látszott, hogy nem feltétlenül egy tizenéves lány lenne a legjobb választás erre a feladatra, és amikor egy másodperc múlva Bog is feltápászkodott, ez az érzése egyre csak erősödött.

- Bog menni vezér – dörmögte mély hangján.

Egy széles vállú, határozott arcvonású, komoly tekintetű férfi is felállt.

- Jelentkezem, uram!

Azután még ketten csatlakoztak a kísérethez, Nahramassi és egy másik barátja, egyikük sem túl nagy lelkesedéssel.

Takuwa végignézett a karcsú lányon, a két méteres fekete óriáson, a széles vállú, ijesztő pillantású Tadyron, a pöttöm Nahramassin és a nyúlánk barátján, majd mélyet sóhajtott.

Mérget vett volna rá, hogy ennél cifrább testőrséggel még senki nem jelent meg a herceg előtt.

- Mi lemegyünk a városba, ti pedig nem mozdultok innen, amíg vissza nem jövünk! – adta ki az utasítást Takuwa beletörődő arccal.

A katonák örömmel vették tudomásul a parancsot, és abban a pillanatban, hogy vezetőjük hátat fordított nekik, már el is kezdték feltúrni a szekereket valami ehető után.

Newa, Bog és a többiek komótosan gyalogoltak Takuwa kurta léptei mögött, és bár már csak hatan voltak, a földművesek még mindig jó alaposan megbámulták őket. A parancsnok ebben a felállásban viszont már meg tudta érteni, miért nézik őket ennyire.

A keskeny, poros földutat követve megmásztak egy buckát, elmentek egy hatalmas almaliget mellett, majd kiérve a fák közül, végre megpillantották a domb aljában Lavacantijas első épületeit. A házak itt barnás kövekből épültek, alacsonyak voltak és ferde tetősek, és nagy kövekből összehordott apró kerítéssel vették körbe őket.

A központhoz közeledve a házak sűrűsödtek, de korántsem volt akkora tömeg,

Könnyen lehet, hogy csak egy kis megfázás.

Takuwa fekete szemeivel aggódva pislogott rá.

- Ma sem vesz részt a gyakorlatokon?

Az orvos a fejét rázta.

- Még nem tudjuk, mennyire komoly. Jobb lesz, ha pihen, amíg nem tudok biztosat.

A parancsnok magában morfondírozott. Végül úgy döntött, tényleg így lesz a legjobb, és megfogadta a doki javaslatát.

Kifelé menet még visszafordult, és biztatóan rámosolygott a lányra.

- Te vagy a legjobb katonám. Igyekezz meggyógyulni, szükségünk van rád!

Newa halvány mosollyal az arcán bólintott, és hirtelen megint rátört az a furcsa, nyugtalanító érzés; lelkiismeret-furdalása nem hagyta annyiban, hogy el akarta hagyni bajtársait.

Az őrjárat Az elkövetkező két hétben Newa állapota nem javult, és amitől titokban félt, valóra vált. Bebizonyosodott, hogy Labarnas gyermekét hordja a szíve alatt. Egyelőre csak Tani tudott róla és Bog - akinek kénytelen volt elmondani, mert a nagy fickó rettenetesen aggódott -, illetve a tábori orvos. Szerencsére két barátja meglepően tapintatosnak bizonyult a dolgot illetően, és miután Newa megnyugtatta őket, hogy a fiú egészen biztosan örömmel fogadja majd a hírt, nem igazán feszegették az apa kilétének kérdését.

A parancsnoknak viszont még mindig nem merte elmondani, miért marad ki a gyakorlatokból, és miért nem eszik rendesen. Akkor ugyanis azt is közölnie kellett volna vele, hogy otthagyja a sereget, és visszamegy Lavacantijasba, erre pedig egyelőre nem állt készen.

Híreket kaptak Halapból is az uralkodótól. Hattusilis király ismét keletebbre rendelte őket a határ mentén, ahonnan egyre több hükszósz betörést jelentettek.

Newának lassan fontolóra kellett vennie, hogy marad, vagy megy; egyre inkább úgy tűnt, az összetűzések lassan, de biztosan háborúhoz vezetnek. Egyre messzebb haladtak a határ mentén, és ha sokáig halogatja a dolgot, talán már nem lesz visszaút.

Newa sokat töprengett a dolgon, és megpróbált bátorságot gyűjteni a beszélgetéshez Takuwa parancsnokkal. Úgy döntött, másnap beszélni fog vele.

Holnapra vártak egy küldöttséget az egyik határ menti erődből, ami Halap felé tartott a jelentésekkel a szakaszoktól. Ha minden jól megy, még ma este elbúcsúzik azoktól, akikkel gyerekkora óta együtt élt. Ők nevelték fel, és valójában ők voltak a

azóta hükszósz király ült az új fővárosban, Avariszban, és magáénak mondta a földet a Nílus elágazásától a deltavidéken át egészen északig, a hettita határig.

A valódi Egyiptomi Birodalom így most mindössze Théba köré központosult és kizárólag Felső-Egyiptomra korlátozódott, ráadásul adót kellett fizetnie az idegen királynak Avariszban. A hajdani nagy Egyiptom területén élő népet a hükszószok nem telepítették ki, így fordulhatott elő, hogy Jerikóban a mai napig egyiptomi származású férfiak őrködtek a kapuknál.

Egyedül Newa és Rabasenni nem fordult meg utánuk, mert őket inkább az érdekelte, ami előttük várt rájuk.

Egy boltíves folyosón át haladtak végig a falak alatt, majd kiértek Jerikó fő útjára.

Az utat két oldalról végig alacsony tetős, fehér téglákból épített házak szegélyezték.

Ugyanebből a kőből rakták ki az utakat is, amit mindannyian csodálva bámultak.

Egyikük sem látott még kövezett utat; még Hattusasban sem voltak ilyenek.

Hiába, Jerikó pompás város volt és rettenetesen gazdag, hála kitűnő elhelyezkedésének. Itt értek össze a tenger felől és a sivatagból érkező karavánutak, és az itteni piacokon cserélt gazdát a néhány mérfölddel odébb lévő, Sós tengerből való só és szurok, türkizért és obszidiánért cserébe.

Az utakon olyan sokan jártak, hogy szó szerint tömve volt a város. Hatalmas zaj volt, mindenhol különböző népek szavai keveredtek egymással, ahogy próbálták megértetni magukat a ricsajban, amihez még állatok hangjai és lódobogás is társult.

Legfőképpen kereskedők, karavánosok és piaci árusok igyekeztek a dolgukra, de akadtak szép számmal vándorok, halászok, földművesek, és persze helyi lakosok is.

Ezeknek az embereknek a többsége kizárólag a haszonszerzés miatt jött Jerikóba.

A hükszószok tábora lassan haladt végig a főúton a hatalmas tömeg miatt, amiért szitkozódtak is rendesen. Korbáccsal nógatták a népet, de hiába kiabáltak és csattogtattak, az emberek többsége füle botját sem mozgatta, így nemsokára belátták, hogy igyekezetük hiábavaló, és beletörődtek a lassú haladásba.

Newa nem bánta, hogy nem sietnek annyira, mert így legalább nem döcögött alatta a szekér, és sokkal kevésbé fájtak a sebei. Emellett volt alkalma alaposabban is körülnézni a városban, mert hiába volt rossz kedve, Jerikó tündöklő, színes sokasága még őt is lenyűgözte. Az egész egy hatalmas, változatos, és nagyon hangos egyveleg volt, ízelítő a déli városok pezsgő életéből. A katonai táborok szerény külleme és a hettita táj csöndje után olyan volt ez a hely, mintha bedobták volna egy nyüzsgő hangyabolyba.

Nehezére esett bevallani, de Jerikó határozottan tetszett neki.

Mire elérték végső céljukat, a lánynak már megfájdult a nyaka a sok ide-oda forgolódástól. Hiába sajgott minden porcikája, azért egy kicsit csökkent a lelkét szorító búskomorság, mert végre rájött, hogy lám, van élet a hazáján kívül is.

A hükszószok megálltak egy magas fal árnyékában több másik szekér mellett, és elkezdték összegyűjteni a rabokat. Leoldották köteleiket a nyergekről és a

Ima a Rejtett Istenhez Newa három hónapja élt Dzsanetben, Szelak birtokán. Dzsanet egy nagyon aprócska falu volt, ahol csak egy tucat család élt, többségük abból, hogy a fél mérföldre lévő Avariszban dolgoztak a király építkezésein, vagy ha azok éppen szüneteltek, akkor Szelak alkalmazta őket hatalmas ültetvényein.

Szolgáinak többnyire jó dolguk volt nála. Napi háromszor étkeztek bőségesen, heti egyszer néhány óra kimenőt kaptak, sőt, ha jól és szorgalmasan végezték a munkájukat, még némi költőpénzzel is megajándékozta őket. A ruháikat hetente kétszer mosták, és minden nap lefürödhettek tiszta kútvízben, amit akkoriban csak kevesen mondhattak el magukról.

Három hónap elég volt hozzá, hogy Newa megerősödjön. A rendszeres és változatos étkezéstől sikerült felszednie néhány kilót, így bár még mindig nagyon vékony volt, legalább az arca kisimult, a szeme alól eltűntek a karikák, és már nem látszott ki minden csontja. A haja is nőtt egy kicsit, úgyhogy már egészen emberi ábrázata kerekedett.

Newának eleinte csak egyszerűbb feladatokat adtak. Segédkeznie kellett az áruk beszerzésében, mert Szelak végülis elsősorban kereskedő volt, bár érdekes módon senki sem tudta, pontosan hol adja el az áruját. Volt, hogy a cselédek mellé osztották be a konyhára – amiből nem volt sok köszönet, mert főzni, azt nem tudott -, de előfordult, hogy a földeken dolgozó munkásoknak hordott élelmet és vizet. Sokszor befogták mosásra is, és egyszer Szelak megkérte, hogy fényesítse ki a hatalmas, kerek teknőspáncél pajzsot, ami a nappali falán lógott dísznek. Amikor már beleszokott az

itteni életbe, Badbatet mellé helyezték, aki a birtokon élő cselédek és szolgák legfőbb irányítója volt. Néha Szelak még azzal is megbízta, hogy üzleti ügyeit intézze, amíg neki éppen máshol akadt dolga.

Azon a napon éppen Avariszba küldte őket néhány dolog beszerzésére. Estére várták ugyanis haza Szelak két fiát, akik eddig egyiptomi földön tartózkodtak, és több mint öt éve nem látták apjukat. Hazatérésük tiszteletére az öreg hatalmas lakomával szeretett volna kedveskedni nekik, ezért küldte el Badbatetet és fiatal szárnysegédjét, hogy intézzék el az utolsó simításokat is az ünnepség előkészítésére.

A két nő gyalogszerrel indult el a fővárosba még hajnalok-hajnalán, hogy mindenre jusson elég idejük. Még fel sem jött a nap, amikor Newa már Badbatet oldalán baktatott a poros töltésúton, ami Dzsanetet és Avariszt kötötte össze.

Az összes táj közül, ahol Newa valaha járt, ezt tartotta a legszebbnek. A Nílus a deltában hét ágra szakadt, és hatalmas, gazdagon burjánzó területet hozott létre tavakkal, medencékkel és mocsarakkal. Ez a táj a nedvességet kedvelő növények és állatok igazi paradicsoma volt. A halvány fátyolködbe burkolózó tájon hatalmas kiterjedésű, méteres magasságú papiruszbozótosok tűntek fel, halak, százféle madárfaj és milliónyi rovar zizegett a növények között. A földekre benyúló öntözőcsatornákban tavirózsák, fehér és kék lótuszok bontogatták szirmaikat. Útközben találkoztak néhány papiruszvágó munkással és egy csapat halásszal is, akik a folyó felé igyekeztek az aznapi munkára, mielőtt még felkel a nap, és a hűs, nedves levegőt felváltja a meleg, fullasztó pára.

Mivel Avarisz alig húsz perc gyaloglásra feküdt a falutól, pont akkor érték el az első házakat, amikor felkelt a nap. Mire a belvárosba értek, már egészen a fejükre sütött.

Newa nem szerette Avariszt, mert túl sok volt itt a hükszósz. Mivel ezt a várost ők alapították, ezért a lakosság nagy része az ő nyelvüket beszélte, de azért akadt elvétve egyiptomi is.

Badbatettel végigmentek a főúton, be a központi részre, ahol a Nílus kétfelé osztotta a várost. A túlsó parton, egy domb tetején magasodott a király palotája, ez a szinte erődítménynek is beillő, több szintes építmény, amiből főleg csak a fal látszott az őrtornyaival és zászlaival, és amit egész nap katonák tömkelege őrzött. Azon az oldalon voltak a nagyobb, díszesebb templomok és a leggazdagabb lakónegyed is, ahol kizárólag nemesek és papok laktak a hatalmas kertekkel körülvett villáikban.

A Nílusnak ezen a partján pedig folyt az élet. Itt épültek a kisebb templomok és szentélyek a nép szolgálatára, itt álltak a középosztálybéli és a szegényebb rétegek házai, és persze a piac, az összes műhely, bolt és fogadó, ahol már javában nyüzsögtek az emberek. Az árusok már feltöltötték boltjaik polcait, mert mindenki készült Renenutet termékenységistennő ünnepére, ami mindjárt itt volt a nyakukon.

A két nő viszonylag gyorsan haladt az ügyek intézésével. Alig delelt a nap, de ők már jártak a péknél, a cipésznél, a szabónál, a zöldségesnél, a gyümölcsösnél,

Jól tudta, hogy ezt a pillanatot soha életében nem fogja elfelejteni.

- Thébában vannak piramisok? – kérdezte valamivel később Calasszi, miután már maguk mögött hagyták Gízát, azonban a lány még most is rendszeresen visszavisszapillantott, hogy látja-e még az aranyló csúcsokat. Még jó darabig látta.

- Ekkorák nincsenek. A legtöbb piramis Gízában és Szakkarában van.

- Hol van Szakkara?

- Memphisztől befelé, a Nagy Sivatag felé.

- És hol van Memphisz?

- Mindjárt meglátod. Nemsokára odaérünk – felelte kitérően Odion.

Calasszi onnan tudta, hogy közelednek Memphisz felé, hogy a parton egyre sűrűsödtek a megművelt földek és a gyümölcsöskertek, a Níluson pedig egyre nagyobb lett a forgalom.

Nemsokára aztán egy domb mögül elő is bukkant a távolban egy hatalmas épület hófehér fala, tetején kőpillérekkel és zászlókkal. A lány sejtette, hogy az ott már Memphisz lehet.

Az egykori ősi fővárost, amit már régóta a hükszószok uraltak, az utóbbi időben láthatóan elhanyagolták. A fehér kőfalak, amik körbevették a várost, már megrogytak, néhány helyen foghíjasak voltak, és az őrtornyok közül is sokaknak

hiányzott a teteje. Calasszi örült volna neki, ha régi pompájában is láthatta volna a várost, de azért még így is tetszett neki.

Meglepő módon Odion ezúttal nem kormányozta el a tutajt a néptelenebb vizek felé, hanem egyenesen követte a többi kis halászhajó vonalát a part egy része felé, ami innen a kikötőnek látszott. Nemsokára már a házak részleteit is ki tudta venni – többnyire egyszintes, vörös agyagtéglából épített kis téglatest alakú épületek voltak, amik közül néhányat fehér vakolattal és színes festményekkel díszítettek. Az emberek napi rutinjukat végezve járkáltak a fából tákolt dokkok körül, a munkások ki-be pakolták az árut a hajókról, miközben egymásnak kurjongattak, beszélgettek, vagy éppen vidám nótákat énekeltek.

Egyszóval itt is pontosan ugyanúgy folyt az élet, mint a világnak bármely másik városában. Ha nem lett volna itt a Nílus, akár Hattusasban is érezhette volna magát.

Odion megközelítette az egyik népesebb partszakaszt, majd szép lassan bekormányozta magukat két halásztutaj közé a dokkokhoz.

Egy napbarnított, görbe orrú, ágyékkötőt viselő férfi, aki éppen a dokkon tartózkodott, már nyújtotta is a kezét Calasszi felé, hogy felhúzza őt a deszkapallókra.

A Napisten szolgálatában

Szorisz betartotta a szavát, és még aznap sólymot küldött Thébába. Levelében megemlítette Calasszi eltűnt bátyját, valamint kapcsolatba lépett egy régi barátjával, hogy munkát kérjen a hettita lány számára.

Amíg a választ várták, Calasszi berendezkedett kicsit az erődben. Szorisszal nem sokat találkoztak, mert mint kiderült, a férfi mégsem a herceg fegyverhordozója volt, hanem az egyiptomi hadsereg harmadik csapattestének parancsnoka, és egyben Kamosze gyerekkori barátja. A király őt bízta meg a határmenti erődök ellenőrzésével, amíg ő és öccse fontosabb állami feladatokat intéztek.

A lány hamar megszokta átmeneti szálláshelyét, végre tiszta ruhát kapott, és egy jó forró fürdő után már csak elvétve nézték férfinak.

Végül hat nap múlva, amikor Calasszi éppen a bakákkal fogyasztotta vacsoráját az udvaron, valaki megkocogtatta a vállát.

A lány azonnal hátrafordult, és megpillantotta Szoriszt, aki félrevonta őt a hangoskodó tömegtől.

- Holnap hajnalban indul egy küldöttség Thébába. Elvisznek Ré főpapjához, Hudzsefához, aki majd munkát ad neked. Ne aggódj, régóta ismerem őt, rendes ember! Majd vele megbeszéled a többit.

Calasszi elmotyogott egy köszönömöt, aztán Szorisz rátért a számára érdekesebb témára.

- Sajnos, ami a bátyádat illeti, nem tudom garantálni a gyors választ. Elküldtem

egy üzenetet a királyi bányák felügyelőjének, de sajnos megerősítette, amit gyanítottam…

- Vagyis? – kérdezte gyorsan a lány, a legrosszabbtól tartva.

- Rengeteg külföldi rabszolga dolgozik a bányákban – felelte vonakodva Szorisz.

– Nem is mindegyikről tudják, honnan származnak, mert nagy részüket a csatákban ejtették fogva, és miután Egyiptomba kerültek, itteni nevet kaptak. Megígérte, hogy körbekérdezősködik, de ne nagyon számíts gyors eredményre! Sokszor még a bányafelügyelők sem ismerik a saját embereiket.

Ez a hír kissé lelombozta, bár a reményt nem adta fel. Szorisz nem azt mondta, hogy lehetetlen megtalálni őt, csak hogy talán sokáig fog tartani. Ő pedig bőven tud várni, hiszen a fejlemények tekintetében nem valószínű, hogy valaha el fogja hagyni Egyiptomot. Ha lesz egy kis szabadideje, ő maga is beszáll majd a keresésbe.

Megköszönte Szorisznak a segítségét, azután a parancsnok távozott sürgősebb ügyeit intézni, Calasszi pedig visszatért a tűz mellé, és sokáig csak némán bámulta az előtte táncoló élénk lángokat.

Hajnalban kopogásra ébredt, ő pedig sietve felöltözött, megmosakodott, és még fel sem kelt a nap, amikor már az erőd poros udvarán ácsorgott egy tucat katonával.

A férfiak útiköpenyt és fejkendőt viseltek, és valaki adott egy ilyet Calasszinak is.

A lány nem tudta, mit kezdjen vele, mert még soha nem viselt ilyet azelőtt, ezért egyikük gyorsan a segítségére sietett.

Tizenegyen indultak el szamárháton Kuszaiból Théba felé. A hét napos utat többnyire a Nílus mentén tették meg, ahol a töltések tetején, keskeny földsávon közlekedhettek az utazók. Ez azonban nemhogy lassú, de néha kifejezetten idegesítő is volt, ugyanis az ösvény egyes helyeken olyan keskenyre szűkült, hogy ha egy ökrösszekér jött velük szembe jól megpakolt kosarakkal a hátukon, akkor ők már el sem fértek. Ilyenkor többnyire le kellett szállniuk hátasaikról, és térdig gázolni vagy az iszapban, vagy jó esetben letapostak egy-egy növényt az ültetvényeken, aminek viszont a földművesek nem igazán örültek.

Szerencsére Abüdosztól délre már nem szorultak a töltésutakra, ugyanis innen Thébáig olyan élénk kereskedelem folyt, ami sokkal szélesebb, járhatóbb földutat kívánt.

A kényelmetlenségek ellenére azonban Calasszi még saját magán is meglepődött, mennyire élvezte az utazást. Igaz, szamárháton ügetni nem volt épp a legkellemesebb elfoglaltság, mert az öszvér makacs volt és harapós, és néhány óra után már sajgott a tompora a kényelmetlen hátastól. Azonban a táj elképesztően gyönyörű volt, ő pedig nem győzött nézelődni. A deltát és az északi részeket már korábban is varázslatosnak találta, de itt, a Nílus nyugodt, széles vize mellett húzódó gazdag vidéken sem érezte idegennek magát. A népek barátságosak voltak velük, akármerre jártak, és kétszer meg is hívták őket a házaikba, hogy ne kelljen a szabad ég alatt tölteniük az éjszakát. Ez a táj nagyban különbözött attól, amihez

a hintóm falába lőve találtunk, nem tagadhatják le.

Szekenenré itt elővett egy darab papiruszfecnit, a magasba tartotta, majd felolvasta: „Lakoljon halállal Théba hamis királya, és mindenki, aki dicsőíti!”

A tömeg hangos morajlással adott hangot felháborodásának.

- Én viszont ezt üzenem válaszul: Lakoljon halállal az, aki csecsemőket, gyermekeket, asszonyokat és időseket mészárolt le egy békés, szeretetteljes ünnepnapon! Lakoljon halállal az, aki ártatlanok életére tört! Lakoljon halállal az, aki az otthonukban gyilkolt le családokat! Lakoljon halállal az, aki ma száztizenhét gyermek és felnőtt haláláért felelős!

- Halál az árulókra! – zúgta a tömeg.

Szekenenré várt néhány percet, mire ismét elcsendesedtek az emberek.

- A mai napot nem fogjuk kőbe vésni. Vésse kőbe az, aki elkövette ezt az aljas árulást! Vésse kőbe, hogy soha ne felejtse el, mi jár annak, aki magára szabadítja Egyiptom haragját!

Itt ismét újabb hosszú szünet következett, ugyanis ekkor a nép már olyan hangosan morajlott, hogy a fáraót még az első sorban állók sem hallották volna.

- Úgy határoztam, hogy az idei újévi ünnepségsorozatot és a királyi lakomát elhalasztom. Használjuk ezt az időt arra, hogy megemlékezzünk halottainkról, ápoljuk sebesültjeinket, és legfőképpen készüljünk fel az előttünk álló időkre, ugyanis a mai naptól Egyiptom hadat üzen az áruló avariszi királynak és minden követőjének!

Ízisz három báránya

A fáraó bejelentését követően Théba szokatlanul csendes volt az elkövetkező néhány napban. Mivel a fesztiválok elmaradtak, az emberek inkább otthon töltötték a napjukat, vagy a szentélyekbe mentek jó szerencséért és boldogabb új évért fohászkodni. A thébai rendőrségnek és a katonaságnak jó sok dolga akadt, hiszen az uralkodó utasítására elkezdték listába szedni a halottakat a hükszósz katonákkal együtt. Akárkivel beszéltek azokban a napokban, mindenkinek volt olyan ismerőse, aki életét vesztette a mészárlásban. Még Akhetnek is, ugyanis mint kiderült, Ámon főpapja, az a mosolygós, fiatal férfi, akit az óévbúcsúztatón ismert meg, szintén a halottak sorát gyarapította. Rajta kívül még több palotaőr is életét vesztette, akiket látásból ismert a gyakorlótérről, valamint két nappal később a fáraó egyik kisebbik lánya hosszú szenvedés után szintén belehalt a sérüléseibe. Örült neki, hogy legalább Tabiry nem volt a városban a körmenet idején – a nő az óévbúcsúztató után délre utazott a családjához az újév idejére -, ugyanis biztos volt benne, ha ott lett volna, nem áll meg addig, amíg vagy nem végez az összes hükszósszal, vagy őt magát meg nem ölik.

Az újév második napjának délutánján Akhet Rahoteppel maradt egyedül a házban. Aznap szokatlanul borús, fülledt idő köszöntött Egyiptomra, és odakint szitáló eső áztatta a környéket, ezért Akhet úgy döntött, hogy a nappaliban maradnak, és egy golyós játékot játszottak, amit folyton a szemfüles kis Tepi nyert. Ezré aznap Szitamonéknál töltötte az idejét, mert a lány édesanyja szintén megsérült az Ozirisznapi támadásban, és egyelőre nem tudott lábra állni. Hudzsefa szokás

visszhangozták a hatalmas terem csupasz kőfalai. Észre sem vette, hogy Kamosze nemsokára zihálva lemászott róla, ugyanis akkor éppen még mindig torkaszakadtából üvöltött. A földön görnyedve magához ölelte bal karját, ami most elviselhetetlenül lüktetett a fájdalomtól.

Dühében még egyszer utoljára belerúgott a mellette ücsörgő hercegbe, de ez már olyan erőtlenre sikerült, hogy Kamosze fel sem vette.

Néhány percig mozdulatlanul hevertek egymás mellett, mire Akhet szenvedése lassan nyöszörgéssé csillapult. Még mindig sápadt arccal dajkálta a törött karját, és megpróbálta kipislogni a szeméből a könnyeket, hogy jobban lásson.

- Te rohadt vadállat… Miért csináltad ezt? - nyögte keservesen.

- Figyelmeztettelek, nem? – dörrent rá Kamosze még mindig ingerülten. – Remélem, most már válaszolsz a kérdéseimre, különben itt hagylak bezárva a törött karoddal együtt!

Akhet parázsló tekintete éppen elég válasz lett volna erre a fenyegetésre. Vett még néhány ziháló lélegzetet, azután nyögve feltolta magát ülő helyzetbe.

- Mi a fenét akarsz még tudni?! – vicsorgott rá összeszorított fogakkal. – Soha semmi másról nem hazudtam neked!

Kamosze egy hosszú pillanatig összehúzott szemmel méregette őt, azonban az eddigi gyilkos haragja lassan felszívódni látszott ennek hallatán.

- Mit keresel Egyiptomban? – tette fel az első kérdést. – Kémkedni jöttél? Vagy Apepi rabolt el, és küldött ide, hogy elnyerje Hattuszilisz segítségét ellenünk?

- Pontosan tudod, hogy kerültem ide, te idióta! – dühöngött Akhet. – Rabszolga voltam, és Odion hozott ide!

- És mivel Odion meghalt, ezt semmi nem bizonyítja a te szavadon kívül!

Akhet dühösen fújt rá mérgében, mint egy mérges macska.

- Szerinted honnan vannak a sebhelyek a hátamon? – morogta fogcsikorgatva.

– És a bilog, mi? Negyvenkilenc, ez volt a számom a bübloszi ültetvényeken! Egy évig szenvedtem ott! Majdnem halálra éheztettek! Aztán egy hajóra kerültem, látod ezt itt? – Felmutatta a jobb alkarját, ahol egy öt centis, vágott sebhely fehérlett az egyébként egyenletes bőrén. – Egy matróz vágta belém a kését, miután betörtem az orrát, amiért megpróbált megerőszakolni! Ezt meg itt… - Elfordította a fejét, hogy Kamosze láthassa az apró sebhelyet a jobb állkapcsa alatt. - …azért kaptam az első nap, mert rosszul rögzítettem a biztosítóköteleket!

A herceg nézte egy darabig az említett sebhelyeket a lány bőrén, azután összeráncolta a homlokát.

- Miért voltál egyáltalán rabszolga, ha elraboltak? Nem adtak érted váltságdíjat?

- Nem raboltak el! – harsogta ingerülten a lány. – Megszöktem otthonról!

Kamoszénak kellett néhány másodperc, mire felfogta a hallottakat.

- Mi?! – bukott ki a száján. – Tényleg azt várod tőlem, hogy ezt elhiggyem?!

- Nem tudom, mi mást mondhatnék még! – rázta a fejét Akhet. – Kilenc éves

Megpróbált kimászni Kamosze karjából, de annyira fáradt volt, hogy alig bírt megmoccanni, és még mindig csak homályos foltokat látott.

- Nyugi már, majd én alszom a heverőn, nem gond. Érezte, hogy a herceg lépked vele, azután valami pihe-puha dologra ráfektette, és egy pillanatra megint majdnem elaludt. De aztán az agya egyik rejtett zugában felötlött a gondolat, hogy még mindig Kamosze szobájában van, és akkor gyorsan felült, és megdörzsölte a szemét.

- Nem! – nyögte. – Nem aludhatok el! Haza kell mennem…

Megpróbált felállni, de Kamosze egyetlen apró mozdulattal visszalökte az ágyra.

- Hogy akarsz hazamenni? – kérdezte. – Ilyenkor már a révész se jár.

Akhet pislogott egy párat, és akkor végre rá tudott fókuszálni Kamosze mosolygós arcára.

- Miért, mennyi az idő?

A herceg kinézett a teraszra. Odakint még mindig sötét volt.

- Hajnali három körül lehet.

- Francba…

Akhet a kezébe temette az arcát, és fáradtan felmordult. Valamit ki kell találnia, talán el tud kötni egy csónakot, és majd reggel…

Kamosze azonban vigyorogva rátenyerelt a homlokára, és arccal visszanyomta a dunyhára.

- Aludj már!

Akhet olyan fáradt volt, hogy már ereje sem volt felülni, csak onnan pislogott laposakat a hercegre.

- De az őrök láttak bejönni… És mi lesz, ha túl sokáig alszom, és reggel bejönnek a cselédek, és… és én meg itt leszek… és….

Már nem tudta befejezni a mondatot, mert útközben elfelejtette, mit is akart mondani. Egyébként is olyan kényelmesen feküdt, mint talán még a hattusasi ágyában sem… és nem is akart egyáltalán felállni, mert sajgott a lába… és még a takaró is puha volt… és pont olyan finom illata volt, mint Kamoszénak… Istenek, mennyire imádta ezt az illatot… A hattusasi erdőkre emlékeztette… Bárcsak megmutathatná neki őket, akkor ő is tudná, milyen jó illata van… De ha ilyen jó illata van, akkor biztosan tudja, milyen szépek azok az erdők… Várjunk csak, ennek semmi értelme…

Thébai éjszakák Másnap óvatos piszmogásra és halk beszélgetésre ébredt. Egy darabig azt hitte, hogy Ezré megint átjött hozzájuk reggelizni, de aztán hirtelen bevillantak az elméjébe a tegnap esti beszélgetés emlékfoszlányai, és hangosat káromkodott, miközben úgy ült fel az ágyon, mintha darázs csípte volna meg.

A cselédek riadtan rábámultak, Akhet pedig azon nyomban talpra ugrott, és már iszkolt is kifelé a szobából.

- Jó reggelt! – köszönt rá Kamosze a szokásos hangerején. A herceg most az egyik karosszékben ült, nyakig bepacsmagolva borotvahabbal, és közben fülig ért a szája.

Akhet anélkül is zavarban volt, hogy ez az ütődött rámosolygott volna, de most már tisztában volt vele, hogy olyan vörös lehet a képe, akár a főtt rák.

- Találkozunk délután az ünnepségen? – kiabált utána a herceg.

A lány éppen azon ügyködött, hogy eltakarja paprikapiros arcát a cselédek és a kapuőrök elől, ezért csak hanyagul hátrakiáltott a válla felett: - Ja, gondolom!

Fejvesztve kimenekült a lakosztályból, és közben nagyon ügyelt, hogy senkire ne kelljen ránéznie.

Amikor belépett saját kis házuk vadonatúj főbejáratán, még mindig futkosott a hátán a hideg a reggeli kínos jelenettől. Igazán felkelthette volna ez a bolond… Vajon mióta volt fent egyáltalán? Lehet, hogy már vagy fél órája bent voltak a cselédek, miközben ő hangosan hortyogott a herceg ágyában? Most egészen biztosan rajta röhög a fél palota…

- Khemu, lépcső!

Valószínűleg nem sokon múlt, hogy nem taknyoltak el mindketten. Egymásba kapaszkodva felbotorkáltak a lépcsősoron, és akkor Akhet végre fellélegzett, mert kiértek a fullasztó tömegből. Így már azt is látta, hogy az épület előtti tágas területet, ami máskor impozánsan kopár volt, most magasan kifeszített, színes kendők árnyékolták be. Alatta, a kellemesen szellős területen álltak a királyi család tagjai, a legfőbb tisztségviselők, valamint a főistenek főpapjai két hatalmas, festett kőszobor előtt. Akhet felnézett az arcukra, és az egyikben azonnal felismerte az egyiptomi legfőbb istent, Ámont. A másik talán Honszu lehetett, Akhetnek ugyanis rémlett, hogy néha el kellett kísérnie Kamoszét a királyi család szentélyébe áldozatbemutatásra, ahol többször látta már a holdisten szobrát, akit holdkorongos fejékkel és gyermekarccal ábrázoltak.

Sok ideje azonban nem volt bámészkodni, mert ekkor Huzziyas visszafojtott hangon rászólt: - Térdelj le!

- Mi…?

A bátyja gyorsan kiszabadította a karját az övéből, és már bele is kapaszkodott a mellé lépő Tabirybe.

- Mondom, térdelj le! – sziszegte türelmetlenül.

Akhet még egy pillanatig meglepetten pislogott utána, de aztán gyorsan észbe kapott, és összerogyott a puha szőnyegen, amivel a máskor szemet kápráztatóan fehér kőlapokat borították.

A szeme sarkából figyelte, hogy Ezré magasra emelte a kezében tartott arany tálcát, majd két papnő kíséretében elhelyezte az adományt az Ámonszobor lábánál.

Ezután egy párducbőrbe és hosszú kendőkbe öltözött fiú, aki valószínűleg Ámon főpapja lehetett, belekezdett valami óegyiptomi szövegbe, aminek Akhet a felét sem értette. Csodálkozott rajta, hogy ez a srác még az előző főpapnál is fiatalabb volt – talán vele lehetett egyidős. A fiúnak enyhén remegett a hangja, és még innen is látta, hogy csorog az arcán a verejték. Szegény kölyök, valószínűleg először vezetett szertartást ekkora tömeg előtt. Nem tudta hibáztatni, amiért ideges volt, hisz ő maga is talán összeesett volna, ha nem térdel eleve.

Az előadása szerencsére nem tartott sokáig, és nemsokára hallotta, hogy a tömeg ismét ujjongani kezd, majd valaki enyhén megbökte a könyökét.

Akhet felkapta a fejét, és abban a pillanatban elfelejtette, hogy több ezer ember veszi körül, mert csak azt az egyet látta, aki akkor most letérdelt mellé.

Kamosze bokáig érő, hófehér ruhája ragyogóan tündökölt a napsütésben, és a vállán átterített, áttetsző kendője meglibbent a szélben, ahogy térdre ereszkedett mellette. A nyakában szétterülő széles láncon majdnem olyan minta díszelgett, mint az övén, csupán az ő szikrázó arany-türkizes színei helyett a hercegé ragyogó vérvörösben pompázott. A sajátjához hasonlóan neki is szabadon hagyták a haját,

Akhet Ecus, quo vent as peri officab oreicat pliquat quidita tquate esedit perspelibus, quo dunt am di alia volorem simpor aut laut estibus doluptatium ratibus.

Od exeriante verro maion re culpa comniss usdaerferum quas volupta nonseni magnis a net eum reheniste num, sequi doluptae. Vitam, coribearum facil il estrum, ommos elis sequis ut laboreh endunt lat.

Eris moluptae volupie nimusan tionsequia eos quas eturera esequibusae doluptate perio inus moluptur? Tempos id ut laceatat anias dolestia sunt, quo eatecabore, sitas quuntotatur maioresed eos dios nume is vitiaspere odipici nos nobitis magnis doluptaquia qui ande quunt harum res arunt audae aut plam ut fugit unt ut ut volorrovid et es velluptae dit ipitas et exerio. Restota turita aceremodipsa natum et aute voluptates si offictiiscia sitios rerati ilique derspient quiamus nim qui aut volum aborepudit perum doloristrunt vel molorpo ritatumquam dolupta spitatiassi ut alit planis di delenduciis arum re odi acil id quid quae porrovid ea dolum la nimus.

Ditiusd aecepuda quis et apitaspiento ea solorem. Nametur sin culpario maximus, sit fugiatem. Ehendunt rempore mpores am imincide velenim ut ad mo eostibusdant volorero berion prem sit laborum ut utempos quat vit hicto qui audi culpa serum ipsam rendi aut voluptaqui cus eturerrum corerib usdante volorem que nullanimus.

Is exerum ex exceper ruptaquis il molorro viduntis dolorepe escipsum etureperrum ne net lanisitatus.

Is quuntia sed quis demolup tatectum dolenda ndebisquunt, nobis verorer

ibusaniet excea andamus quatatecus re vita vide lamendi psandae. Aximagnis serchillest, sam nobist, am nis incia verum ea quas rerum comnistrum facilignat excestium explacc aboris ulparit iuntias imusdam exceperum, sum quia volut optistest minventem qui occuptaqui ut late posam reptatiossum nis que nonseni stemperi doloria ndiora est, autaquodis re con event, occupta tiossuntia pa prat pos aut omnihit eribus prempor esciasim si suntiae sita dolor mi, oditam volorita sundae nit a nobisquissi am andis experru pidebis cideseq uatium id essimus doluptat.

Porest aut aut utem in nis et, quod quiatur adicips animus ditiossimus es acea dolore laccabor autas siniet di corro maximaio. Itatectem es dis acersperunte cus sectat.

Atem inus dolor aut est voluptaqui debit quaeror estrum aut que nonseniassi dita qui ommolorunt quis aspid eos event, sit di repti dolore doluptatur arumquia suscia alique porum que mil est volectat quate estempelisci a nonectiatur? Ut alignat iscillupit ut plisqua eressin ullaut quidus voloren totaten digendese sum era autem nat etur, ipit quam, omnima preperi dolupis consed quidus sitiusape rem et ommod quis mo eos pedi ut ommolup tatinctes ut quis rent atis eicaepro dolupta tuscias ilibus magnam faccatenecus soluptatis expeleni officil luptis inciis ius impos dolorrumquo quatemo stinto consequ idenimus, corerum aceatios rem solupta ersped eiciet et estis exerovit et, quuntotas erovid etum arios sit es quam ratur saped maxim voluptasitio eosapedisque litium, odigendemque etumquas di ra aribeaq uuntisit aut volendes velesti buscimp oreicae netur, ut re, asin pliquisimaio dolupti ut faccus sa vellorio min por as verovid ex exceaque atectur as dusdanda veliquae laceaque nonsedit lat pre consedisquat aborum que pro eatem nus aliqui que si di consecatus rem dollic tent que rehentia sendi officipsa poratenem illore dem rehentibusda quae modigen imoluptatus magnime nderis repeliq uiscita velento ini blab impos et voluptate sandae volestiunt, tem ex et velestinim am que nonem ut faccabo rerumqu idustrum aut acepta esequia eriande liquid mi, sae nimil im eveliquo is dolorem dolorerum, simincta venisin pliae dolore latis et faccae nusciiscium, utatibusdae voloreh eniatiunt ent ad mos es natibus undam iusa cuscit modit volorem etusdaepedi comnihilia pro tem re esci imo dempos escia corecepti bea consequi id eaqui de et, quae volorio ipiscietur as non explibus corehen isciis id ma doluptius...

Közel-Kelet és Hatti az i.e. 16-ik században

- - - határvonal • Ókori városnév • FŐVÁROS

Hattuszasz domborzati tĂŠrkĂŠpe

Hattuszaszi kirรกlyi fellegvรกr

Egyiptom a Második Átmeneti Időszakban