Müpa Műsorfüzet - A Berlini Filharmonikusok 12 csellistája (2022. február 13.)

2022. FEBRUÁR 13.

A BERLINI FILHARMONIKUSOK 12 CSELLISTÁJA mupa.hu

13 February 2022 Béla Bartók National Concert Hall

THE 12 CELLISTS OF THE BERLIN PHILHARMONIC

ANNIVERSARY CONCERT OF THE CHAMBER ORCHESTRA CELEBRATING 50 YEARS SINCE ITS FOUNDATION The members of the ensemble: Ludwig Quandt, Bruno Delepelaire, Dietmar Schwalke, Nikolaus Römisch, Christoph Igelbrink, Olaf Maninger, Martin Menking, Knut Weber, Stephan Koncz, Uladzimir Sinkevich, Solène Kermarrec, Martin Löhr Klengel: Hymnus for 12 Cellos, Op. 57 Blacher: Blues, Espagnola and Rumba Philharmonica (1972–73) John Williams–David Riniker: Catch Me If You Can Rota–Kaiser–Lindemann: La strada Gershwin–Michael Zygutkin: Clap yo hands Shearing–Kaiser–Lindemann: Lullaby of Birdland Tizol–Ellington–Kaiser–Lindemann: Caravan Brett Dean: Twelve Angry Men (1996) Bourtayre–Ludwig Quandt: Fleur de Paris Giraud–Kaiser–Lindemann: Sous le ciel de Paris Salgán–David Riniker: A Don Agustin Bardi Kaiser–Lindemann: The 12 in Bossa Nova Piazzolla–José Carli: María de Buenos Aires – Fuga y misterio

The English summary is on page 8.

2

2022. február 13.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A BERLINI FILHARMONIKUSOK 12 CSELLISTÁJA

AZ 50 ÉVES FENNÁLLÁSÁT ÜNNEPLŐ KAMARAEGYÜTTES JUBILEUMI KONCERTJE Az együttes tagjai: Ludwig Quandt, Bruno Delepelaire, Dietmar Schwalke, Nikolaus Römisch, Christoph Igelbrink, Olaf Maninger, Martin Menking, Knut Weber, Stephan Koncz, Uladzimir Sinkevich, Solène Kermarrec, Martin Löhr Klengel: Himnusz tizenkét csellóra, op. 57 Blacher: Blues, Espagnola és Rumba philharmonica (1972–73) John Williams–David Riniker: Kapj el, ha tudsz Rota–Kaiser–Lindemann: Országúton Gershwin–Michael Zygutkin: Clap yo hands Shearing–Kaiser–Lindemann: Lullaby of Birdland Tizol–Ellington–Kaiser–Lindemann: Caravan Brett Dean: Tizenkét dühös ember (1996) Bourtayre–Ludwig Quandt: Fleur de Paris Giraud–Kaiser–Lindemann: Sous le ciel de Paris Salgán–David Riniker: A Don Agustin Bardi Kaiser–Lindemann: The 12 in Bossa Nova Piazzolla–José Carli: María de Buenos Aires – Fuga y misterio

3

A vonós hangszerek csoportjának manapság használatos, basszbariton fekvésű tagját magyarul háromféleképpen hívhatjuk: gordonka, kisbőgő, illetve cselló. Mindhárom kicsinyítő forma – ami meglepő lehet, ha arra gondolunk, hogy a szóban forgó instrumentum famíliájának nagyobb tagjai közé tartozik. A kisbőgő és a gordonka megnevezés a nagybőgő, illetve a gordon szóból ered; utóbbi valószínűleg az olasz bordone („zúgás”) származéka, amely cigány közvetítéssel került a magyar nyelvbe. A cselló a szintén olasz violoncello szóból származik: szó szerint egy olyan vonós hangszert (viol[a]) jelöl, amely egyszerre nagy (on[e]), illetve kicsi és aranyos (cello). Ez az oximoron a hangszer izgalmas eredettörténetére világít rá. A hegedű formájú vonós hangszerek (viola da braccio) valamikor a 16. században jelentek meg, de a 17. század második harmadáig csak a család középfekvésű tagja (viola), illetve a kicsinyített, szoprán fekvésű változat (violino) nyerte el végleges formáját. A hozzájuk kapcsolódó basszushangszerek különböző méretűek, húrszámúak és hangolásúak, emiatt eltérő hangfekvésűek – hol nyolclábas, hol tizenhat lábas regiszterűek – voltak; ezeket összefoglalóan violonénak nevezték. Megjegyzendő, hogy a hovatartozást tekintve a korrekt elnevezés a basso di viola da braccio (a hegedűcsalád basszusa) lett volna, és az 1600 körüli forrásokban még gyakorta találkozni is ezzel a névvel, amely azonban Itáliában hamar kikopott a használatból. Nem úgy más országokban: e megnevezés a korabeli francia és angol nómenklatúra alapja is (basse de violon, bass violin).

Csak a 17. század utolsó harmadában jött létre az a ma is használt forma, amely a keresztségben a violoncello (vagyis a lekicsinyített nagy méretű vonós hangszer) nevet kapta. Bizonyos területeken hívták még violoncinónak (amely szintén a violone és egy kicsinyítő képző kombinációja), illetve violottónak is (egy olyan violának, amely nagy és egy kicsit esetlen).

A kétfajta vonósbasszus körülbelül még egy évszázadig párhuzamosan élt egymás mellett: a violonékat többnyire basso continuo, a violoncellókat inkább szólisztikus feladatokra használták. Az ezüsttel befont húr megjelenése azonban lehetővé tette olyan kis méretű hangszerek készítését, amelyek mind a mély, mind a magas regiszterben kielégítő hangzással rendelkeztek, így a 18. század közepére a gordonka végérvényesen kiszorította a korábbi típusokat, beleértve a másik hangszercsaládból származó basszus viola da gambát is. Ezenkívül eltűntek az olyan variánsok is, mint például a violoncello piccolo, amely egy kisebb méretű hangszer volt, egy további magas húrral ellátva. Ám még ekkor is kétfajta hangszert kell érteni a cselló megnevezés alatt, hiszen a század végéig azonos hangolású, de különböző méretű csellókat használtak zenekari, illetve kamarazenei és szólisztikus feladatokra. A gordonka méretei az 1800-as évek első harmadában szabványosodtak, ekkor sok régi, nagy méretű csellót egyszerűen kisebbre vágtak. Ugyanebben az időben a cselló a hegedűhöz hasonló modernizáláson esett át: az erősebb hang érdekében jobban megfeszítették a húrokat (így azok tetőre mért nyomó- és nyakra mért húzóereje megnövekedett), emiatt pedig a hangszerek nyakállásának szögét (azaz a fogólap és a tető síkja által bezárt szöget) is meg kellett növelni, illetve vastagabb és hosszabb gerendával kellett őket ellátni.

4

A 17. században és a 18. század elején a kisebb méretű csellókat szíjjal a mellkashoz rögzítve, függőlegesen tartották, míg a nagyobb hangszereket kezdetben álló helyzetben közvetlenül a padlóra helyezték – esetleg egy fatüskére vagy alacsony zsámolyra –, a 18. század közepe és a 19. század vége között keletkezett hangszeriskolák azonban már csak a minden más támasz nélküli, lábak közötti tartásról tudósítanak. A század végén, 1880 körül terjedt el a gordonkák aljába épített fémtüske, amely nemcsak a játékot tette kényelmesebbé, hanem a hang volumenét is növelte, mivel a rezgéseket közvetlenül a talajba vezeti. Nem mellékesen a fémtüskét megelőző időkben a hangszertartás módja miatt kevés nő játszott a hangszeren – e kiegészítő elterjedését követően azonban számuk jelentős növekedésnek indult.

A gordonka felépítésében az utolsó nagy változás a múlt század közepén történt, amikor a pusztán bélből, illetve ezüsttel befont bélből készült húrokat acélhúrok vagy acéllal befont bélhúrok váltották fel. (Mára a különböző műanyagokból készült húrok is megjelentek a piacon.)

Mindezeknek köszönhetően napjaink csellója rendkívül sokoldalú hangszerré vált. Nagy hangterjedelme miatt nemcsak a zenekari basszus és bariton szólam szerepét töltheti be, hanem tenor, sőt akár szoprán fekvésben is bevethető. Az emberi hanghoz nagyon hasonló kantilénájának egyedülálló varázsa van. A jól megformált test kiváló rezonanciát biztosít a legkülönfélébb zenei hatásokhoz, a legszebb hangtól a legtompább ütésig, a legnemesebb énekléstől a legirritálóbb zajokig. Így szinte adja magát egy olyan együttestípus, amely csak gordonkákból áll.

Az első csellóegyüttes megalapítását Pablo Casals, a múlt század halhatatlan gordonkásának nevéhez kötik, aki 1927-ben mutatta be Sardana című, harminckét játékosra komponált művét.

Casals a három-négyszáz évvel korábbi gambakonzortok (különböző méretű és hangolású, de egységesen nazális hangszínű viola da gambákból álló együttesek) modern változataként hozta létre együttesét – szokatlan ötletével tehát zenetörténeti tájékozottságáról tett bizonyságot. Valójában Casalst megelőzte egy német kollégája: hét évvel korábban, 1920-ban a hangszer másik mestere, Julius Klengel már megírta a Hymnust, melyet barátja, Nikisch Artúr (1895 és 1922 között a Berlini Filharmonikusok vezető karmestere) 65. születésnapján játszott el tizenegy kiválasztott tanítványával. Két évvel később került sor a mű első és sokáig utolsó nyilvános előadására: a merész nyitótételű, ünnepélyes darab Nikisch temetésén hangzott el 1922 januárjának végén. A kézirat ezután ötven évig egy archívumban pihent, míg a salzburgi rádió néhány jól értesült, leleményes zenei szerkesztője fel nem felfedezte ezt a zenetörténeti különlegességet. Megkérdezték a Berlini Filharmonikusokat, a Salzburgi Ünnepi Játékok rezidens zenekarát, hogy rendelkezésre bocsátanák-e csellószekciójukat a zenemű felvételéhez, amelyet aztán a közszolgálati rádióban (ORF) sugároznának. A zenekar és a zenészek igent mondtak, az 1972 húsvétján felvett produkció pedig átütő sikert aratott és folytatásért kiáltott. Klengel kuriózumának ötven évvel későbbi – a mából tekintve épp ötven évvel ezelőtti – újrafelfedezésével kezdődött tehát A Berlini Filharmonikusok 12 csellistájának története.

Mindaddig Klengel Himnusza volt az egyetlen kifejezetten tizenkét gordonkára komponált mű – repertoárnak felettébb sovány. A „tizenkettek” állandó együttessé válásához szükség 5

volt arra, hogy rendelkezésre álljanak e felállásra írott művek, és az elmúlt fél évszázadban mintegy nyolcvan új darab keletkezett a berlini csellóegyüttes számára. A repertoár kiépítése elsősorban megbízások révén történt, a világ minden tájáról felkért szerzők névsorában olyanokat találhatunk, mint Jean Françaix, Iannis Xenakis, Arvo Pärt vagy Tan Dun. A darabok egy része születésnapi köszöntő, Brett Dean 1997-ben keletkezett Tizenkét dühös embere például az együttes negyedszázados jubileumára készült.

A repertoárbővülést – ahogyan az lenni szokott – szerencsés véletlenek is segítették. 1972. április 19-én például ezzel a szalagcímmel jelent meg az egyik berlini újság: „Az autóstop egy gordonkaműbe került”. Boris Blacher zeneszerző tizenöt éves lánya, Tatjana ugyanis szeretett stoppal utazni. Egy viharos-esős napon épp az egyik berlini csellista vette fel, és udvariasan hazáig vitte. A ház előtt meglepetten kiáltott fel: „De hiszen itt lakik Boris Blacher!” A lány igennel válaszolt: „Ő az édesapám”. A csellista félig tréfásan kérte: „Akkor hálából írjon nekünk az édesapja egy darabot!” Így is lett: 1972. szeptember 25-én mutatták be a Blues, Espagnola és Rumba philharmonica című művet az egyik berlini rádióállomás adásában.

A nekik komponált művek mellett számtalan átiratot is műsoron tartanak, ami a változatosság garanciája: ezeknek köszönhetően ível a berlini csellisták repertoárja a reneszánsztól Bachon át a Broadway-musicalekig, a spirituáléktól a Beatlesen át Piazzolláig. A tizenkét csellista a komolyság és a humor, a mélység és a könnyedség váltogatásával minden korosztályt magával ragad. Nem véletlen, hogy az együttes CD-i rendszeresen szerepelnek a slágerlistákon, és 2001-ben, 2005-ben és 2017-ben is elnyerték az Echo Klassik díjat.

A Berlini Filharmonikusok 12 csellistája minden fellépésen a mélyvonós játékkultúra magasiskoláját mutatja be. Játékuk pontossága egyedülálló: előadásmódjuk hajlékony, az egymásra figyelés, a szólamok vezetése, átadása tökéletes. Hangzásuk úgy képes zenekari hatásokra, hogy közben hallatlanul kiegyenlített és árnyalt – nincs, aki megmondaná, melyik pillanatban hányan játszanak.

Fellépésük abból a szempontból is különleges, hogy élőben igen ritkán lehet hallani őket.

A csellisták csoportos szereplése ugyanis csak akkor lehetséges, amikor sem koncertek, sem felvételek, sem próbák nem szerepelnek a Berlini Filharmonikusok naptárában. A csellók nélkülözhetetlenek egy szimfonikus együttesben – míg hegedűk nélküli zenekari irodalom létezik, csellók nélküli gyakorlatilag nincs. Ha tehát a tizenkét gordonkás a saját tevékenységével van elfoglalva, a Berlini Filharmonikusok életképtelen – kivéve persze, ha csak fúvósokra írt műsort szólaltatnak meg, ám ez rendkívül ritka eset. A Berlini Filharmonikusok 12 csellistájának koncertjeit és lemezfelvételeit tehát körültekintően kell megtervezni. Szerződésükbe ráadásul mindig külön záradékot kell beépíteni; olyat, amilyent csak a természeti csapásokra hivatkozva szoktak: kizárólag az egész Filharmónia jóváhagyásával állhatnak rendelkezésre, tekintettel arra, hogy a zenekari szolgálat elsőbbséget élvez a melléktevékenységekkel szemben, legyenek azok bármilyen exkluzívak és imázsépítők.

6

Azért azonban, hogy betegség vagy egyéb előre nem látott emberi tényező miatt ne maradjon el hangversenyük, az együttes valójában tizennégy zenészből áll, akik közül ketten tartalékos szerepet töltenek be. Az együttes tagsága sok változáson esett át az elmúlt fél évszázadban: az alapítók nyugalomba vonultak, a fiatalabb kollégák egy része is továbblépett, ám ennek is köszönhető, hogy a folytonosság és a megújulás termékenyen egészíti ki egymást a tizenkét gordonkás történetében.

A külföldi zenészeket mindenhol a legszigorúbb mércével mérik, különösen akkor, ha Berlinből érkeznek – a művészekre mindenütt városuk, sőt országuk nagyköveteként tekintenek.

A Berlini Filharmonikusok 12 csellistájának soha nem volt teher ez a szerep, akármerre járnak, méltán öregbítik saját maguk és anyaegyüttesük hírnevét. Írta: Németh Zsombor

7 Fotó © Uwe Arens

SUMMARY The cello is an extremely versatile instrument, with an audible spectrum that is cozy at every level: due to the large range of sounds it can produce, it is not only able to perform the functions of the orchestral bass and baritone, but can also be used in tenor and even soprano pitches. Its melodic lyricism, very similar to the human voice, has a unique charm, and its wellshaped body provides excellent resonance for a wide variety of musical effects, from the most beautiful of sounds to the dullest beating, and from the noblest singing to the most irritating of noises. Thus, it lends itself to being used in an ensemble that consists solely of cellos.

The first work, Hymnus for 12 Cellos, was written – solely for the instrument – in 1920 by Julius Klengel, who performed it together with eleven selected students of his for the 65th birthday of his friend Arthur Nikisch, the chief conductor of the Berlin Philharmonic. It would be performed again at Nikisch’s funeral, in January 1922. The score then lay in an archive for 50 years until being discovered by the music curators of Salzburg Radio. They asked the Berlin Philharmonic, the resident orchestra of the Salzburg Festival, if they would be willing to make their cello section available for recording the music, which would then be broadcast on public service radio. The orchestra and musicians agreed, and the production, recorded on Easter Day 1972, was such a resounding success that it cried out for a sequel. The story of The 12 Cellists of the Berlin Philharmonic thus began with the rediscovery fifty years ago of Klengel’s curiosity piece, written fifty years earlier.

However, this one work by itself made for an extremely thin repertoire; in order for the “twelve” to become a permanent ensemble, they needed to have works written for them. In the last half century, about 80 new pieces have been created specifically for the Berlin cello ensemble.

This repertoire was built up mainly through commissions, but there were also some lucky coincidences that contributed to its development. In addition to the works composed for them, The 12 Cellists of the Berlin Philharmonic also perform countless arrangements for cello of other works, ranging from Renaissance music and Bach to Broadway musicals, spirituals, the Beatles and Piazzolla.

This performance by the twelve cellists is a real attraction: each of the dozen musicians demonstrates the highest school of the culture of playing the larger string instruments.

The precision of their playing is unquestionably unique, their performance style is supple: paying close attention to each other, they play their parts and switch back and forth with perfection. Their sound is capable of achieving orchestral effects while retaining its unbelievable balance and nuance. It’s no coincidence that the ensemble’s CDs regularly appear on the charts, in addition to winning the Echo Klassik award in 2001, 2005 and 2017.

8

9

ELŐZETES AJÁNLÓ

2022. március 2.

RÉGIZENE FESZTIVÁL

BARÁTH EMŐKE ÉS AZ ENSEMBLE ARTASERSE: KETTŐSSÉG Vezényel: Philippe Jaroussky

Philippe Jaroussky és Baráth Emőke Fotó © Edouard Brane

2022. március 4.

RÉGIZENE FESZTIVÁL

ROLANDO VILLAZÓN ÉS AZ ENSEMBLE L’ARPEGGIATA Koncepció, műsorösszeállítás, átiratok és zenei vezetés: Christina Pluhar

Rolando Villazón Fotó © Harald Hoffmann, DG

2022. március 9.

RÉGIZENE FESZTIVÁL

CHERUBINI: LES ABENCÉRAGES KONCERTSZERŰ ELŐADÁS

Douglas Williams Fotó © Juan Camilo Roa

Szereplők: Anaïs Constans, Edgaras Montvidas, Thomas Dolié, Artavazd Sargsyan, Philippe-Nicolas Martin, Tomislav Lavoie, Douglas Williams, Najbauer Lóránt, Kalafszky Adriána Közreműködik: Purcell Kórus, Orfeo Zenekar Vezényel: Vashegyi György

2022. március 10.

FELFEDEZÉSEK

SAVARIA SZIMFONIKUS ZENEKAR Közreműködik: Luis Aracama – cselló, Vida Monika Ruth – zongora Vezényel: Thomas Kornél Vida Monika Ruth Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

2022. március 13.

RÉGIZENE FESZTIVÁL

LULLY-MOLIÈRE: A KÉNYTELEN HÁZASSÁG SZCENÍROZOTT ELŐADÁS

Közreműködik: Lucie Edel – mezzoszoprán, Yannis François – basszus, Les Malins Plaisirs Színtársulat, L’Eventail Tánctársulat, Le Concert Spirituel Művészeti vezető: Marie-Geneviève Massé Koncertmester: Olivier Briand Vezényel: Hervé Niquet Rendező: Vincent Tavernier

Hervé Niquet Fotó © Eric Manas

2022. március 14.

CHICK COREA: CONCERTO FOR TRIO – PREMIER

JOHN PATITUCCI, DAVE WECKL, SZABÓ DÁNIEL, BEKA GOCHIASHVILI, GADI LEHAVI Chick Corea Fotó © Toshi Sakurai

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

Címlapfotó: @ Uwe Arens A szerkesztés lezárult: 2022. február 7.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

mupa.hu