Müpa Műsorfüzet - Wayne Marshall orgonaestje (2022. február 8.)

2022. FEBRUÁR 8.

WAYNE MARSHALL ORGONAESTJE 1

mupa.hu

2

8 February 2022 Béla Bartók National Concert Hall

2022. február 8.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

ORGAN RECITAL BY WAYNE MARSHALL WAYNE MARSHALL ORGONAESTJE Wayne Marshall: Opening improvisation Widor: Organ Symphony No. 6 in G minor, Op. 42, No. 2 1. Allegro 2. Adagio 3. Intermezzo 4. Cantabile 5. Final

Wayne Marshall: Bevezető improvizáció Widor: VI. (g-moll) orgonaszimfónia, op. 42, No. 2 I. Allegro II. Adagio III. Intermezzo IV. Cantabile V. Final

Andrew Ager: Toccata and Fugue

Andrew Ager: Toccata és fúga

George C. Baker: Two Evocations

George C. Baker: Két evokáció

Dupré: Evocation, Op. 37 – Allegro deciso Wayne Marshall: Symphonic improvisation on themes by Beethoven

Dupré: Evokáció, op. 37 – Allegro deciso Wayne Marshall: Szimfonikus improvizáció Beethoven-témákra

The English summary is on page 8.

3

Mr. Enthusiasm, vagyis Mister Lelkesedés – így nevezte el két és fél évtizeddel ezelőtt portrécikkében a brit The Telegraph Wayne Marshallt, aki zongoristaként és orgonaművészként, de karmesterként és az improvizáció mestereként is mindig teljes intenzitással van jelen a koncertdobogón, s lelkesült elragadtatottsága rendszerint muzsikustársaira és közönségére is átragad. „Living in fortissimo” – fogalmazott egyik interjújában a mai este főszereplője, és a zenei szakszó ezúttal természetesen nem az előadásmód megemelt hangerejére, hanem a művészi aktivitás és jelenlét kimeríthetetlennek tetsző energiájára, határvonalakat és konvenciókat nem respektáló szenvedélyességére vonatkozik.

Az 1961-ben az angliai Oldhamben, barbadosi származású szülők gyermekeként világra jött Wayne Marshall Manchesterben, majd a londoni Royal College of Music, illetve az azóta már egyetemként működő bécsi Hochschule für Musik falai között végezte zenei tanulmányait. A sokirányú érdeklődés már a kezdetek Fotó © Edgard Brambi kezdetén meghatározta majdani pályáját, elindítva őt a beskatulyázhatatlanság oly sokak által irigyelt, ám mi tagadás, sokszor gyanúval szemlélt polca felé.

Háromévesen kezdett el zongorán játszani, és szinte ugyanekkor ejtette legelőször ámulatba őt a vasárnapi istentiszteletek számára legnagyobb csodája, az orgona is. „Nagyon nehéz volt elszakítani az orgonától, ha egyszer végre odajutottam hozzá” – emlékezett vissza a hangszer hangjának és fizikai valójának elemi hatására Marshall. A liturgiák muzsikája és a komolyzene nyomában, de még ugyancsak jóval a felnőtté válás folyamatának lezárulta előtt fedezte fel a jazz világát, valamint a művészetfelfogásában olyannyira fontos szerephez jutó zeneszerző, a maga helyét a jazz és a komolyzene érintkezési felületén meglelő George Gershwin példáját is.

(Wayne Marshall azóta is Gershwin egyik legelkötelezettebb jelenkori interpretátorának tekinthető, aki, miután 1986-ban Simon Rattle asszisztenseként közreműködhetett a darab glyndebourne-i előadás-sorozatának létrejöttében, világszerte maga is sok helyütt vezényelte a Porgy és Besst; aki 1997-es Gershwin: Songbook & Improvisations című albumával Echolemezdíjat nyert; és aki 2012-es budapesti debütálásán is Gershwint vezényelt és zongorázott két operaházi koncertjén.)

A nyolcvanas évek vége, illetve a kilencvenes évek eleje óta Marshall egyszerre gyakorolja a zongoraművészi, az orgonajátékosi és a dirigensi mesterséget. Zongoristaként kamarazenei koncerteken éppúgy rendszeresen hallani játékát, mint hangszeres kísérőként (például a legendás Porgy, a basszbariton Willard White dalestjein), vagy éppen a Berlini Filharmonikusok és a londoni Philharmonia Orchestra hangversenyein. Karmesteri minőségében 2014 és 2020 között a Kölni Rádiózenekar vezetője, emellett 2007-től a milánói Giuseppe Verdi Szimfonikus 4

Zenekar első vendégkarmestere volt, de operadirigensként Montrealban, a drezdai Semperoperben vagy a berlini Staatsoperben is vezényelt már, koncerten pedig egyebek mellett olyan kiváló zenekarok élén állt, mint a lipcsei Gewandhausorchester, a Bécsi Szimfonikusok, az Orchestre de Paris és a Londoni Szimfonikus Zenekar. „Lenyűgöző technika, lélegzetelállító gyorsaság, bámulatos virtuozitás, ragyogó előadásmód” – ezzel az elismeréscsokorral már az orgonista Wayne Marshallt ajándékozta meg a Gramophone magazin, a legkevésbé sem érdemtelenül. Amikor a művész kiskamaszként a manchesteri Chetham’s School of Music növendéke lett, még egyértelműen és kizárólagosan az volt a vágya, hogy templomi orgonista válhasson belőle, és ezen ambíciójának jegyében utóbb a Royal College of Music ösztöndíjas hallgatójaként a windsori kastély Szent György-kápolnájában szolgált orgonamuzsikával az istentiszteleteken részt vevő prominens és fejedelmi rangú hívők számára.

Hamar feltárult azonban előtte a hangszer változatos irodalma, és attól fogva egyik legfőbb céljának azt tekintette, hogy „végre mindenki rájöjjön, az orgona nem pusztán olyasvalami, amit az ember vasárnaponként a templomban hallgat”.

Talán ezzel a szándékával is összefügghet előadói praxisának szembetűnő jellegzetessége, vagyis az, hogy Marshall az orgona barokk repertoárját érzékelhetően és megvallottan kevésbé kultiválja, annál nagyobb figyelmet szentel a 19., a 20. és immár a 21. század hangszeres irodalmának. The Virtuoso Organist című legelső lemezén, amelyet az EMI adott ki 1990-ben, már jelentős részben körvonalazódott személyes előadóművészi karaktere: Coventry katedrálisának orgonáján játszva az alighanem elmaradhatatlan bachi d-moll toccata és fúga kivételével csupa olyan művet szólaltatott meg, amely a hangszer irodalmának legutóbbi bő évszázadában keletkezett. Emellett már ezen a lemezén is – akárcsak a mai programon – hangsúlyos szerepet juttatott francia orgonaműveknek.

Marshall azóta koncertek és lemezfelvételek sokaságán bizonyította, hogy valóban virtuóz orgonajátékos, és hogy muzsikusi sokoldalúságát és sokirányú érdeklődését ezen az egyetlen hangszeren is érzékletessé tudja tenni a közönség számára. (Igaz, ő maga sohasem érné be ezzel az egyetlen tevékenységi körrel, hiszen ahogyan azt egy interjúban keresetlen őszinteséggel megfogalmazta: „Kizárólag orgonán játszanom a lehető legrosszabb lenne, azt igazán nagyon utálnám.”) Lemezen talán a Mariss Jansons és az Oslói Filharmonikus Zenekar társaságában rögzített Saint-Saëns-alkotás, a III. (Orgona) szimfónia (EMI, 1994) tanúskodik a legékesebben az orgonista Wayne Marshall művészi rangjáról. Koncerten a londoni Royal Festival Halltól a Walt Disney nevét viselő Los Angeles-i hangversenyteremig világszerte hallhatták már játékát az érdeklődők, a BBC Proms-koncertjein pedig régóta visszatérő vendég.

Ott szerepelt az A Scotch Bestiary, azaz a Skót bestiárium című James MacMillan-orgonaverseny brit bemutatóján is, ami persze annál is kevésbé meglepő, mivel a roppant szellemes kompozíció 2004-es Los Angeles-i világpremierjén úgyszintén övé volt az orgona bravúros magánszólama.

5

Wayne Marshall mai koncertjét két improvizáció foglalja keretbe: a programot záró második, szimfonikus igényű rögtönzés Ludwig van Beethoven témáit dolgozza fel. Az improvizációs készség kitüntetett helyet foglal el Marshall muzsikusi működésében, ami az ő esetében egyszerre vezethető vissza az orgonajáték gyakorlatának évszázados hagyományáig és a jazz eleven tradíciójáig. Az improvizáció napi művelését a brit művész egyenesen létfontosságúnak tartja, pontosabban tartaná minden zenész számára, míg saját tevékenységében a lehető legtermészetesebbnek tekinti ezt a praxist, amely összekapcsolja egymással a barokk és a jazz előadói felfogását. Ahogyan azt a The Guardiannek nyilatkozva egy 2001-es interjújában megfogalmazta: „Mindig is jó fülem, abszolút hallásom volt, így zenei érzékelésem már azelőtt kifejlődött, hogy elkezdtem volna »tanulni« a zenét, a hangjegyeket, míg sokan mások éppen a hangjegyek lejegyzése felől közelítenek a zenéhez. Az egyik legnagyobb vágyam, hogy egyszer rávegyek egy zenekart: improvizáljunk közösen egy teljes szimfóniát, ami persze kizárólag akkor sikerülhetne, ha előbb mindannyian elfeledkeznénk a hiba, a tévedés lehetőségéről. Az improvizációban ugyanis egyszerűen nem léteznek hibák. Hogyan lehetne egy hangjegy rossz az improvizációban? Ilyen hang nincsen.”

A sikereire méltán büszke balettkomponista – egyszersmind Albert Schweitzer csodált orgonaprofesszora – hajdan egyebek között a budapesti Operaház függönye előtt meghajolva is fogadhatta a tapsokat, mindazonáltal Charles-Marie Widor (1844–1937) emlékezetét az utókor számára legfőként tíz orgonaszimfóniája tartja elevenen. „A modern orgona a lényegét tekintve szimfonikus jellegű, és ez az új hangszer új kifejezésmódot igényel tőlünk, amelynek eszménye eltér a skolasztikus polifóniától” – tartotta a zeneszerző, aki öttételes VI. orgonaszimfóniáját 1878. augusztus 24-én a Palais du Trocadéróban mutatta be. (A palotát és benne a hangversenyterem nagyszerű orgonáját, a Widor művészetére valósággal forradalmasító hatást gyakorló Aristide Cavaillé-Coll remekművét egyaránt az az évi párizsi világkiállítás ünnepi alkalmára építették meg.) Widor ezt a szerzeményét kevéssel azután komponálta, hogy a sokfelől odasereglett közönség soraiban helyet foglalva ő is részt vehetett a Bayreuthi Ünnepi Játékok legelső, 1876-os előadás-sorozatán. Így tehát korántsem meglepő, hogy a VI. orgonaszimfónia nemcsak a nagy francia orgonaiskola klasszikus szellemét idézi meg, de magán viseli Richard Wagner hatását is.

Az ottawai születésű Andrew Ager (1962) napjainkban Kanada egyik legismertebb és egyúttal egyik legelismertebb zeneszerzőjének számít, aki tiszteletre méltó alkotói ambícióval kutatja, használja fel és persze művei révén gazdagítja is a hazájára jellemző, oly sokféle forrásból táplálkozó zenei univerzumot. Így Québec frankofón kultúrája éppúgy jól fölismerhető hatást gyakorolt zeneszerzői művészetére, mint az egykor otthonául szolgáló Nova Scotia (és egyáltalán a Maritimes, vagyis a három „tengeri tartomány”) egyedi kulturális karaktere. A torontói Szent Jakab-katedrális rezidens komponistája a liturgikus zene iránt ugyancsak mély elkötele6

zettséget tanúsít, valamint előszeretettel, üdítő dallaminvenció birtokában és példás affinitásról bizonyságot téve alkot felkérésre, a különböző együttesek és szólisták adottságaihoz és előadói temperamentumához szabva egyes műveit. A koncerten most megszólaló szerzeménye, a 2009-es keltezésű Toccata és fúga dedikáltja például Ager québeci pályatársnője, a zeneszerző és orgonaművész Rachel Laurin volt, így a toccata letisztultsága és a fúga javának lírai hangvétele alkalmasint az ő művészalkatának is köszönhet valamit.

Zeneszerző, orgonaművész – és gyakorló dermatológus, vagyis bőrgyógyász: a mai koncert főszereplőjéhez hasonlóan George C. Bakerről (1951) szólván is feltétlenül említést érdemel a sokoldalú érdeklődés mint meghatározó személyiségjegy. A texasi Dallasban született komponista az egyik helyi metodista gyülekezet tagjaként került már igen korán, egészen kis gyermekként az orgona bűvöletébe, később – a hetvenes években – hangszeres tudását Franciaországban, a párizsi Schola Cantorumban csiszolta tovább. Baker, aki Darius Milhaud orgonaműveinek világelső lemezfelvételei révén két Grand Prix du Disque büszke birtokosának tudhatja magát, 2017-es Két evokációjával muzsikusi érdeklődésének és pályafutásának változatos francia vonatkozásait tette érzékletessé. Az első, Evocation 1: June 2, 1937 című darab Louis Vierne emlékét idézi: a majdnem teljesen világtalan és mélyen spirituális szellemiségű, múlt századi zeneszerző összes orgonaművét Baker vette lemezre, méghozzá nagy tekintélyű és csodált párizsi mestere, az egykor Duprénél tanuló Pierre Cochereau társaságában – a második evokáció az ő emlékezete fenntartásának és megörökítésének szándékával íródott.

A Cochereau-hommage címe – Evocation 2: April 22, 1984 – és a benne feltüntetett dátum némiképp talányos, mivel Cochereau valamivel korábban, a megjelölt év márciusában hunyt el.

Az orgonaépítés 19. századi francia nagymesterének, a fentebb már említett Aristide CavailléCollnak és hasonlóképpen Charles-Marie Widornak is jutott érdemleges szerep Marcel Dupré (1886–1971) pályafutásának és művészetének formálódásában. Widornak ugyanis előbb tanítványa volt, majd 1934-ben jelképesen és a valóságban is utódjává vált a fiatalabb pályatárs: a párizsi Saint Sulpice-templom címzetes orgonistájának tisztségében. Cavaillé-Coll pedig nem csupán a Dupré család közeli barátja volt, de ő építette azt a templomi hangszert is, amelyen Marcel édesapja, az egyházzenész Albert évtizedeken át játszott Rouenban, és amelyen alig néhány hónappal Dupré père halálát követően, 1941. október 26-án Dupré fils műve, az Évocation a legelső ízben felhangzott. A három tételből álló „szimfonikus költemény” befejező szakasza a programon szereplő Allegro deciso tétel, amelybe – akárcsak a művet indító Moderatóba – általában bele szokás hallani a korabeli véres világtörténelem visszhangjait, vagyis Dupré (felnőttként is mélységesen gyermeki) gyászának kifejezése mellett a Franciaországot kevéssel előbb legyőző és megszálló náci Németország háborús gépezetének zenei ábrázolását is. Írta: László Ferenc 7

SUMMARY Mr Enthusiasm: this was the nickname a profile article in The Telegraph bestowed upon Wayne Marshall, whose presence at every concert engagement – whether as a pianist, organist, and not to mention as a conductor or a master of improvisation – is always one of total intensity, an ebullience that also generally rubs off on both his fellow musicians and the audience. Born in 1961 in the English city of Oldham to Barbadian immigrant parents, the versatile musician will now be making his Budapest début in his capacity – after already demonstrating his skills here as both a conductor and a pianist – as an organist, performing a programme of music by Romantic (and post-Romantic) French and contemporary North American composers. The concert includes two improvisations. The second one, which closes the programme, will celebrate Ludwig van Beethoven with impromptu variations of symphonic complexity on themes from the composer. Charles-Marie Widor (1844–1937) premièred his five-movement Organ Symphony No. 6 on 24 August 1878, two years after attending the first Bayreuth Festival in 1876, making it no wonder that the influence of Wagner is present in the music alongside the classical spirit of the great French organ school. Born in Ottawa in 1962, Andrew Ager is today one of Canada’s most highly recognised composers. With impressive ambition, he researches, utilises, and – naturally – himself enriches the extraordinarily diverse musical fabric of his homeland. Ager dedicated his Toccata and Fugue, the 2009 work of his being played at the concert, to the composer and organist Rachel Laurin, meaning that the clarity of the toccata and the lyrical tone dominant in the fugue may well also owe something to the artistic temperament of his Quebecois musical contemporary. The composer, organist and dermatologist George C. Baker was born in Texas in 1951. His piece Two Evocations reveals the broad influence of French music on his career. Evocation 1: June 2, 1937 evokes the memory of Louis Vierne, whose entire organ output Baker recorded alongside his Parisian mentor, Pierre Cochereau, to whom his second evocation is dedicated. Marcel Dupré (1886–1971) first presented his symphonic poem Évocation on 26 October 1941. The Allegro deciso, third and final movement of the composition, like the rest of the work, both conveys the composer’s grief over the recent loss of his father and serves as a musical illustration of the Nazi war machine that had just overrun France.

8

KÖZÖSSÉGI MÉDIA

KÖVESSEN MINKET ONLINE IS!

mupa.hu9

ELŐZETES AJÁNLÓ

2022. március 4.

RÉGIZENE FESZTIVÁL

ROLANDO VILLAZÓN ÉS AZ ENSEMBLE L’ARPEGGIATA Koncepció, műsorösszeállítás, átiratok és zenei vezetés: Christina Pluhar

Rolando Villazón Fotó © Harald Hoffmann, DG

2022. március 9.

RÉGIZENE FESZTIVÁL

CHERUBINI: LES ABENCÉRAGES

KONCERTSZERŰ ELŐADÁS Szereplők: Anaïs Constans, Edgaras Montvidas, Thomas Dolié, Artavazd Sargsyan, Philippe-Nicolas Martin, Tomislav Lavoie, Douglas Williams, Najbauer Lóránt, Kalafszky Adriána Közreműködik: Purcell Kórus, Orfeo Zenekar Vezényel: Vashegyi György

Douglas Williams Fotó © Juan Camilo Roa

2022. március 10.

FELFEDEZÉSEK

SAVARIA SZIMFONIKUS ZENEKAR Közreműködik: Luis Aracama – cselló, Vida Monika Ruth – zongora Vezényel: Thomas Kornél Vida Monika Ruth Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

2022. március 13.

RÉGIZENE FESZTIVÁL

LULLY-MOLIÈRE: A KÉNYTELEN HÁZASSÁG SZCENÍROZOTT ELŐADÁS

Hervé Niquet Fotó © Eric Manas

Közreműködik: Lucie Edel – mezzoszoprán, Yannis François – basszus, Les Malins Plaisirs Színtársulat, L’Eventail Tánctársulat, Le Concert Spirituel Művészeti vezető: Marie-Geneviève Massé Koncertmester: Olivier Briand Vezényel: Hervé Niquet Rendező: Vincent Tavernier

2022. március 14.

CHICK COREA: CONCERTO FOR TRIO – PREMIER

JOHN PATITUCCI, DAVE WECKL, SZABÓ DÁNIEL, BEKA GOCHIASHVILI, GADI LEHAVI ChickCorea Fotó © Toshi Sakurai

2022. március 29.

THOMAS ADÈS ÉS A BÉCSI FILHARMONIKUSOK Közreműködik: Christianne Stotijn – mezzoszoprán, Mark Stone – bariton

Thomas Adès Fotó © Marco Borggreve

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu Címlapfotó: © Charles Best Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

A szerkesztés lezárult: 2022. február 1.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

mupa.hu