Müpa Műsorfüzet - Baráti Kristóf és Várjon Dénes (2021. február 23.)

2021.

FEBRUÁR 23.

BARÁTI KRISTÓF ÉS VÁRJON DÉNES 1

mupa.hu

23 February 2021 Béla Bartók National Concert Hall

KRISTÓF BARÁTI (VIOLIN) AND DÉNES VÁRJON (PIANO) Featuring: Concerto Budapest (concertmaster: Zsófia Környei) Mozart: Violin Concerto No. 3 in G major, K. 216 1. Allegro 2. Adagio 3. Rondeau: Allegro Mozart: Piano Concerto No. 24 in C minor, K. 491 1. Allegro 2. Larghetto 3. Allegretto

Mendelssohn: Concerto for Piano, Violin and Orchestra in D minor, MWV 04 1. Allegro 2. Adagio 3. Allegro molto The English summary is on page 11.

2

2021. február 23.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

BARÁTI KRISTÓF (HEGEDŰ) ÉS VÁRJON DÉNES (ZONGORA) Közreműködik: Concerto Budapest (koncertmester: Környei Zsófia) Mozart: G-dúr hegedűverseny, K. 216 I. Allegro II. Adagio III. Rondeau: Allegro Mozart: c-moll zongoraverseny, K. 491 I. Allegro II. Larghetto III. Allegretto

Mendelssohn: d-moll versenymű hegedűre, zongorára és zenekarra, MWV O4 I. Allegro II. Adagio III. Allegro molto

3

VERSENGÉS, LABDÁZÁS Sokat elárul a versenymű lényegéről, ha megemlítjük, hogy olasz és angol neve concerto, a német pedig Konzert. Ez érthetővé teszi, hogy a műfajt jelölő kifejezést legtöbben az olasz concertare igéből származtatják (ezt tette már Michael Praetorius is elméleti munkájában, az 1614–20 között megjelent Syntagma Musicumban). A szó versengést, vitát jelent. Innen a műfaj elterjedt értelmezése is, mely szerint a versenymű (melynek magyar nevében sokatmondón ott a verseny fogalma) olyan alkotás, melyben szólista és zenekar között vetélkedés zajlik. Mi a tárgya ennek? Hogy ugyanazt a gondolatot – mellyel a két szemben álló fél, az egyén és a közösség labdázik, a témát egymásnak adogatva – ki formálja meg ékesszólóbban, virtuózabban. A műfaj kibontakozásának nagy korszaka a 18. század: Vivaldi, Bach, Händel, Telemann és mások művészete, de már 1587-ben Giovanni Gabrieli is jelentetett meg olyan műveket, melyeknek címében szerepelt a concerti szó. Hogy a helyzet bonyolultabb legyen (márpedig a zenei műfajok kibontakozásának története többnyire bonyolult), a concerto nem mindig és nem feltétlenül jelentett hangszeres műfajt: vokális műveket is neveztek koncertnek – Heinrich Schütz életművében találunk ilyeneket (Geistliche Konzerte).

A hangszeres versenymű egyik legfontosabb elődje a barokk concerto grosso, melynek egyik legnagyobb korai mestere Arcangelo Corelli. Ebben a szólisták (concertino) megszólalásai váltakoznak a teljes zenekar által előadott részletekkel (ripieno). Ez a formálási elv egyenesen mutat előre a későbbi versenymű felé, melyben a zenekar egy vagy több szólóhangszert kísér.

A versenymű fejlődésének fő csapásiránya az a műtípus volt, mely egyetlen szólista játékára irányítja a figyelmet. Azokat a versenyműveket, melyekben a szólisták száma kettő vagy több, a zenei gyakorlat hamar elkülönítette és – legalábbis a bécsi klasszikus korszakban – önálló névvel látta el: sinfonia concertante. Mozart és Haydn is írt jelentős sinfonia concertantékat, de Beethoven kedvelt C-dúr műve, melyben hegedű, zongora és cselló áll szemben a zenekarral, már nem ezt a megjelölést kapta: ez egyszerűen a Trippelkonzert (Hármasverseny) címet viseli.

4

EGY KOMOLY-KÖNNYŰ MŰFAJ, MELYET NEM (?) SZABAD TÚLADAGOLNI Fajsúlyát-jellegét tekintve a versenymű a 18. században egyszerre volt komoly és könnyű hallgatnivaló. Magunk elé képzelve a hangversenyeket, melyeken Bach versenyművei az általa vezetett Collegium Musicum előadásában heti rendszerességgel szólaltak meg a lipcsei Zimmermann kávéház falai között, olyan társas összejövetelekre gondolhatunk, melyek egyszerre szolgálták a szellem épülése és az igényes szórakoztatás céljait. A jelenlévők bizonyára fogyasztottak kávét, bort, s a művek meghallgatása épp annyira jelentett kikapcsolódást, mint az intellektus bekapcsolását. Bécsi zongoraversenyeit Mozart saját magának írta, hogy akadémiáin (nyilvános hangversenyein) szólaltassa meg őket: ezek személyre szabott, önarcképszerű művek. A romantika és a 20. század zongoraversenyei sokszor ugyanezt a tendenciát folytatják, azzal a kiegészítéssel, hogy Beethovennel megkezdődik a versenymű hangvételének újbóli komolyodása-súlyosbodása (ez már sokszor a barokkban is komoly volt, csak a klasszika tette könnyedebbé), majd belép a történetbe a világábrázoló, sőt filozofikus húrokat is megpendítő versenymű fogalma (Schumann, Mendelssohn, Brahms), Paganinivel pedig a virtuóz énkoncert, melynek Liszttől és Chopintől Rachmaninovig és Prokofjevig számtalan képviselője akad.

A modern kor kialakította a nyitány–versenymű–szimfónia hangverseny-dramaturgiát, mely nemcsak középpontba helyezi, s így az esemény legfőbb szakaszának jelentőségével ruházza fel a versenyművet, de azt is világossá teszi, hogy ebből a csemegéből egy estén többnyire csak egyet fogyasztunk. Miért? Mert hangszeres szólistája egy rendezvénynek legtöbbször egy van, s az általában egyetlen versenymű előadását vállalja, sokan ugyanis úgy tartják, egy versenymű megszólaltatása felér egy teljes szólóest terheivel. Ez a mértéktartás azonban nem kötelező. Mostanában mind gyakoribbak a többversenyműves fellépések. A mai hangverseny még ezek között is különlegesnek számít: kizárólag versenyműveket hallunk, hármat is, de nem egy, hanem két művész tolmácsolásában, s a hegedű-, majd zongoraverseny után a két szólista kettősversenyben egyesíti tudását. Növeli az élmény komplexitását, hogy Baráti Kristóf és Várjon Dénes személyében két olyan előadó lép pódiumra, akik már sokszor tettek tanúságot arról szóval és muzsikálással, hogy a versenyművekben is fontosnak érzik a kamarazenei mozzanatokat. Ezért úgy is hallgathatjuk a mai este produkcióit – s különösen a kettősversenyt –, mint kamarazenét. Ezzel is magyarázható, hogy a Concerto Budapest ezúttal karmester nélkül muzsikál, a szólistákkal való kapcsolatot a lehető legszorosabbra fűzve.

5

LOVAGI RITMIKA ÉS ÁLOMBALETT A 18. század zeneszerzői gyakran vettek kézbe hangszert, sőt sokan multiinstrumentalisták voltak.

Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) nemcsak lebilincselő zongorajátékosként aratott sikereket, de hegedült is (a salzburgi hercegérseki zenekar koncertmestere volt), a Dittersdorf–Haydn–Mozart–Vanhal vonósnégyesben pedig (melyről az ír tenor, Michael Kelly számolt be memoárjaiban – ő hallotta a kvartettet az első Susanna, Nancy Storace szalonjában) a brácsaszólamot kapta.

Hegedűversenyeit hallgatva tehát érdemes emlékeznünk: ez a hangszer is sajátja, nemcsak a zongora. Öt hegedűversenyét Salzburgban írta 1773 és 1779 között – a 216-os Köchel-jegyzékszámú G-dúr a harmadik.

A napfényes-energikus nyitó Allegro karakterét a főtémát követő reflexió határozza meg azzal a jellegzetes daktilusritmikával, mely ezután a tétel legfontosabb alkotóelemévé válik, s amely a zenének délceg, lovagi jelleget kölcsönöz. Ez uralja a nyitótételt – no meg az az elegancia, mellyel a hegedűszólam abszolválja (többnyire fürge tizenhatodokban) hangnemek közötti kalandozásait. A „kötelező” domináns hangnem, a D-dúr mellett d-mollban, sőt e-mollban is jelentőségteljes kirándulást tesz, választékos párbeszédet folytatva a zenekarral.

A D-dúr Adagiót hangulata és a hegedűszólam lágysága szerenádszerűvé teszi. Ablak alatt énekelt, meghitt éjszakai vallomás ez, melynek éppúgy akad karaktermeghatározó ritmikai eleme, ahogy a nyitótételnek: az a szelíden ringatózó hármas ritmusképlet – a vonósok tizenhatod-triolás kísérő figurációja –, mely nemcsak a zene lüktetésében, hanem a tétel atmoszférájában is egységet teremtve halad végig az Adagión, uralva a hegedűszólam zenekari hátterét. A rondófinálé 3/8-os G-dúr dallama derűs-népies tánczene. Van minore epizód is: a G-dúr párhuzamos molljában, e-mollban. Ami ezután következik, mágikus hatású. Színváltozás, új dallamokat intonáló, páros ütemű álombalett g-mollban, majd G-dúrban, pengetett kísérettel. Ez a Mozart levelezésében is említett „Strassburger Lied” (melyre utalva olykor a versenyművet is Strassburger Konzertnek nevezik), előbb gavotte, majd musette lejtéssel.

Népies zene, első, moll szakasza mégis átszellemült: mintha Gluck Orfeuszának boldog lelkei táncolnának. Mozart versenyműveinek fináléiban másutt is akad hasonló, új anyagot bemutató intermezzo a befejezés előtt: ezek életművének legváratlanabb és legvarázsosabb pillanatai közé tartoznak.

Wolfgang Amadeus Mozart

6

LÁZADÁS ÉS SZENVEDÉLY A bécsi klasszika a versenyműtől elsősorban derűs szórakoztatást várt. Ezt jelzi, hogy Mozart zongoraversenyei között összesen két moll hangnemű akad, egyéb hangszerekre írt ilyen műfajú alkotásai között pedig egy sem. A két „lázadás” két kései mű: a d-moll zongoraverseny 1785-ből (K. 466) és c-moll testvére (K. 491), az utóbbit Mozart 1785/86 telén írta és 1786. március 24-én fejezte be, néhány héttel a Figaro házassága május 1-jei bemutatója előtt. Ez Mozart legnagyobb hangszerapparátusú zongoraversenye: a vonósok mellett fafúvókat, kürtöt, trombitákat és üstdobot foglalkoztat. Az utókor rendkívüli jelentőségű alkotásként tartja számon. Beethoven csodálta, és ennek hatására komponálta meg azonos hangnemű 3. zongoraversenyét. Brahms is a mű rajongói közé tartozott, és megírta a műhöz saját cadenzáját.

A viharos nyitó Allegro hallgatásakor feltűnik, hogy a zene milyen erőteljesen drámai – operai, a Don Giovannit előlegező hangvételű –, s hogy a barokkos kromatika (a tizenhárom ütemes bevezető téma mind a tizenkét hangot használja) és a romantikus indulatok között milyen hatalmas a feszültség. Fontosak az individuálisan kezelt fafúvók, melyek sokszor kamarazenélnek a zongorával. A billentyűs hangszer szólama, mely a konvenció ellenére nem a főtémával indul, legalább annyira beszédes, mint virtuóz. A rendkívül szenvedélyes tétel formai gondolkodása számos további rendhagyó vonást mutat.

Az Esz-dúr Larghetto formája ABACA – vagyis a lassú tétel rondó. A zongora magányos meditációjával kezdődő zene fogalmazásmódja letisztult és egyszerű, hangvétele pedig egyértelműen operai: a billentyűs hangszer dallamai egy bölcs és békés, rezignált hősnő szomorú elmélkedését tárják elénk. A rézfúvók a timpanival most hallgatnak, de a fafúvók továbbra is sűrűn kommentálják – megértő és részvétteli társakként – a megrendítő operajelenet monológjában körvonalazódó ön- és sorsvizsgálatot.

Az Allegretto finálé: téma nyolc variációval. A témát a zenekar mutatja be, a zongora csak az első változatban szólal meg. A dallamsorok ismétlődnek, de több változatban az ismétlések is variáltak. Bár akad két dúr variáció is, a tétel komolyságát jelzi, hogy Mozart, ismét szakítva a konvencióval, a cadenzát és a megváltozott metrumú (6/8-os) záró változatot követően a konklúzióban nem engedi a zenét kivilágosodni: a befejezés kitart a sötét c-moll mellett.

7

CSIPKERÓZSIKA FELÉBRED Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809–1847) máig kuriózumnak minősülő és felfedezésre váró kompozíciója, a d-moll versenymű hegedűre, zongorára és zenekarra a tizennégy éves zeneszerző alkotása 1823-ból.

A Mendelssohn-kutatás szerint a gyermek komponista a hegedű és a zongora versenymű-szólóhangszerként különlegesnek számító párosítására Johann Nepomuk Hummel hasonló összeállítású G-dúr művéből (op. 17 – Bécs, 1805) nyerte az ösztönzést: ezt a darabot nem sokkal saját kettősversenyének megírása előtt tanulmányozta. Stílusára hatott Weber f-moll hangversenydarabja, hegedűírásmódját Viotti, Rode és Kreutzer, a hangszer jelentős pedagógusai befolyásolták.

A kompozíciót először a Mendelssohn család berlini házikoncertjén mutatták be 1823. május 25-én: ekkor Felix játszotta a zongora, tanára, Eduard Rietz a hegedű szólamát. Ezt követően az elégedetlen ifjú zeneszerző átdolgozta a partitúrát, fúvósokkal és timpanival közelítve egy elképzelt szimfonikus ideálhoz a hangszerelést, mely a két szólóhangszeren kívül eredetileg – a gyermekkori szimfóniákhoz hasonlóan – csak vonósszólamokat tartalmazott. Ezután a darab a nyilvánosság előtt is megszólalt: július 3-án hallhatta a berlini Schauspielhaus közönsége, de a különös sorsú mű nem vált a repertoár részévé. Egy és háromnegyed évszázadig tartó Csipkerózsika-álmából 1999-ben ébredt: ekkor látott napvilágot kritikai kiadása.

A nyitó Allegro szonátaformájú, az Adagio háromszakaszos dalforma, míg a finálé rondó.

Az első tételben feltűnő az ifjú Mendelssohn ellenponttanulmányainak hatása, ám a második és harmadik már igen erőteljesen előlegezi a későbbi érett zeneszerző kiforrott stílusát, az előbbi a sokszor hallott Dalok szöveg nélkül hangvételével, az utóbbi ama jellegzetes scherzokarakterű finálétípus nyughatatlan ritmikájával és pezsgésével, melyet az e-moll hegedűverseny zárótételéből is ismerhetünk. A két hangszer írásmódja a dekoratív virtuozitás törekvését és az érzelmek-indulatok erőteljes kifejezésének igényét mutatja, olykor meglepő módon a hangszeres recitativo eszközéhez folyamodva. Izgalmas jellegzetessége e sok vonásában még kísérletező korai darabnak, hogy a két szólóhangszer nemegyszer önállósul, mintegy leválva a zenekari kíséretről – ilyenkor a közönség valóban tisztán kamarazenei pillanatok tanúja lehet.

Felix Mendelssohn-Bartholdy

Írta: Csengery Kristóf 8

Baráti Kristóf gyermekkora nagy részét Venezuelában töltötte. Ötévesen kezdett hegedülni, tanulmányait később Budapesten, a Zeneakadémián folytatta Szenthelyi Miklós és Tátrai Vilmos tanítványaként. Több nemzetközi versenysiker után újragondolva technikáját, Párizsban képezte tovább magát a Milstein, Menuhin és Szeryng módszereit továbbörökítő Eduard Wulfsonnál. 2010-ben elnyerte a hegedűsök Oscar-díjának tekintett Moszkvai Paganini Verseny első díját. A világjáró művész olyan jeles karmesterekkel dolgozott, mint Kurt Masur, Jurij Tyemirkanov, Pinchas Steinberg, Fischer Iván, Jukka-Pekka Saraste, Valerij Gergijev, Marek Janowski, és néhány éve ő maga is bemutatkozott karmesterként. Kamarazenész partnere Natalia Gutman, Boldoczki Gábor, Jean-Efflam Bavouzet, Perényi Miklós, Misha Maisky, Várjon Dénes, Kim Kashkashian, Fotó © Csibi Szilvia, Müpa Ning Feng, Nyikolaj Luganszkij, Jurij Basmet. 2015 óta – Várdai Istvánnal – a Kaposfest Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál művészeti vezetője. Munkásságát előbb Prima és Liszt-díjjal, majd Kossuth-díjjal és Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjjal ismerték el.

Baráti az 1703-ban készült, Lady Harmsworth nevű Stradivari hangszeren játszik, amelyet a Chicagói Stradivari Társaság bocsátott rendelkezésére.

Tökéletes technikája, mély zeneisége, sokoldalú érdeklődése révén Várjon Dénes a nemzetközi zenei élet egyik legizgalmasabb és legelismertebb résztvevője. Igazi univerzális művész: kiváló szólista, elsőrangú kamarazenész, fesztiválok művészeti vezetője, elismert pedagógus. Kamarazenészként a legnagyobbak között tartják számon, olyan partnerekkel dolgozik rendszeresen, mint Steven Isserlis, Tabea Zimmermann, Kim Kashkashian, Jörg Widmann, Leonidas Kavakos, Schiff András, Heinz Holliger, Perényi Miklós, Joshua Bell.

Szólistaként rendszeres meghívottja a nagy koncertsorozatoknak a New York-i Carnegie Halltól a bécsi Konzerthauson át a londoni Wigmore Hallig, de ugyanilyen szívesen látott vendég vezető zenekaroknál is. Rendszeres résztvevője nagy nemzetközi fesztiváloknak az amerikai Marlborótól a Salzburgi Ünnepi Játékokon át az Edinburgh-i Fotó © Kondella Mihály, Liszt Akadémia Fesztiválig. Feleségével, Simon Izabellával gyakran játszik négykezes és kétzongorás programokat, az utóbbi évtizedben több kamarazenei fesztivált szerveztek és vezettek közösen, köztük a Zeneakadémián évente megrendezett kamara.hu fesztivált.

Munkásságát Liszt-, Veress Sándor- és Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjjal ismerték el, 2020-ban pedig Kossuth-díjat kapott.

9

A Concerto Budapest Magyarország egyik vezető nagyzenekara, történelmi múlttal és a fiatal zenészek dinamizmusával. Nagy ívű és innovatív műsorszerkesztésével, egyéni hangzásával új színt hozott a magyar zeneéletbe. Az elmúlt években számos nemzetközi fesztiválra, Európa, Amerika és a Távol-Kelet rangos koncerttermeibe is meghívást kapott. A Keller András által vezetett együttes visszatérő vendégei olyan világhírű művészek, mint Gidon Kremer, Borisz Berezovszkij, Heinz Holliger, Isabelle Faust, James Galway, Jevgenyij Koroljov.

A klasszikus művekből álló repertoárt kortárs zeneművek, gyermek- és ifjúsági programok teszik még színesebbé.

10 Fotó © Hrotkó Bálint

SUMMARY This special concert offers a programme consisting exclusively of concertos, with three works being interpreted by two artists: first a violin concerto, then a piano concerto and, finally, a double concerto in which the two soloists combine their skills. The presence of violinist Kristóf Baráti and pianist Dénes Várjon (born in 1979 and 1968, respectively) brings to the stage two prominent and internationally renowned members of the Hungarian music world who have shown many times, in both words and with their music, how much importance they place on the moments of chamber music that also appear in concertos. This means that tonight’s production can be listened to as chamber music as well. Another explanation for this is the fact that the orchestral accompanists of Concerto Budapest will be playing tonight without a conductor, placing them in the closest possible relationship with the soloists.

Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) wrote his Violin Concerto No. 3 in G major (K. 216) in Salzburg between 1773 and 1779. The character of its energetic opening movement is determined in part by the knightly sound of the dactyl rhythms following the main theme and also by the elegance of the dialogue between the violin and the orchestra. The D major Adagio becomes serenade-like through the atmosphere of the music and the softness of the solo.

The most exciting part of the cheerful and folklike dance music of the rondo finale, constructed around a G major melody in 3/8 time, is the dreamlike intermezzo before the movement’s conclusion, in which Mozart elaborates the melody from the so-called Strassburger Lied, a popular song of the day.

It was only twice that Mozart rebelled against the Viennese Classical tradition of writing concertos in a major key by substituting a minor one. One of these, the Piano Concerto No. 24 in C minor (K. 491) that he completed in 1786, is a serious and dramatic large-scale work whose opening Allegro movement juxtaposes Baroque chromaticism with Romantic passions.

The E-flat major Larghetto is an operatic monologue of streamlined simplicity, while the finale treats the movement’s introductory theme in eight masterful variations, allowing itself only the occasional light-hearted version and sticking at the end to the gloom of the dark sound of the minor key.

Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809–1847) composed his Concerto for Piano, Violin and Orchestra in D minor, a work still awaiting discovery to this day, in 1823, when he was 14 years old.

This work with a curious history was not incorporated into the repertoire after its première and instead fell into oblivion. It was in 1999, a century and three-quarters later, that this Sleeping Beauty of a composition awoke with the publication of a critical edition. The opening Allegro takes on a sonata form with a great deal of counterpoint, while the Adagio takes on a three-segment format in the style of the later Songs Without Words and the finale is a vibrantly pulsing rondo.

11

12

www.infostart.hu

13

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu A címlapon: Baráti Kristóf © Csibi Szilvia, Müpa Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

A szerkesztés lezárult: 2021. február 17.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

mupa.hu