Müpa Műsorfüzet - Várdai István és Víkingur Ólafsson (2020. november 12.)

2020.

NOVEMBER 12.

VÁRDAI ISTVÁN ÉS VÍKINGUR ÓLAFSSON 1

mupa.hu

2

12 November 2020 Béla Bartók National Concert Hall

2020. november 12.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

ISTVÁN VÁRDAI (CELLO) VÁRDAI ISTVÁN (CSELLÓ) AND VÍKINGUR ÓLAFSSON ÉS VÍKINGUR ÓLAFSSON (PIANO) (ZONGORA) Debussy: Sonata for Cello and Piano 1. Prologue: Lent, sostenuto e molto risoluto 2. Sérénade: Modérément animé 3. Finale: Animé, léger et nerveux

Beethoven: Sonata No. 3 for Cello and Piano in A major, Op. 69 1. Allegro ma non tanto 2. Scherzo: Allegro molto 3. Adagio cantabile – Allegro vivace

Janáček: Pohádka 1. Con moto 2. Con moto 3. Allegro

Brahms: Sonata for Cello and Piano in E minor, Op. 38 1. Allegro non troppo 2. Allegretto quasi Menuetto 3. Allegro

Debussy: Szonáta csellóra és zongorára I. Prologue: Lent, sostenuto e molto risoluto II. Sérénade: Modérément animé III. Finale: Animé, léger et nerveux Beethoven: A-dúr szonáta csellóra és zongorára, op. 69 I. Allegro ma non tanto II. Scherzo: Allegro molto III. Adagio cantabile – Allegro vivace

Janáček: Pohádka I. Con moto II. Con moto III. Allegro Brahms: e-moll szonáta csellóra és zongorára, op. 38 I. Allegro non troppo II. Allegretto quasi Menuetto III. Allegro

The English summary is on page 9.

3

Várdai István és Víkingur Ólafsson kettőse – Debussy, Beethoven, Janáček és Brahms műveivel – négy különböző világba vezet be minket, melyeket a két művész ragyogó technikájú és varázslatosan kifejező játéka mellett a fantázia és a zenei képzelőerő kapcsol össze.

Claude Debussy (1862–1918) csellóra és zongorára írt Szonátája tele van ellentétekkel: fanyar humor és lírai dallamok, lebegő akkordok és vad hangforgatagok, klasszikus modellek és kísérletező formák élnek együtt a műben, melyet a szerző 1915-ben komponált egy hatrészesre tervezett sorozat nyitódarabjaként. Ebben az évben a rákkal már régóta küzdő Debussy megterhelő műtéten esett át, melynek következtében súlyosan legyengült, és alig volt képes zenét írni. Úgy fogalmazott, hogy viszonylagos felépülését követően szinte „újra kellett tanulnia” komponálni. A hat szonátából halála előtt végül csak hárommal készült el: a csellószonáta mellett egy fuvolára, brácsára és hárfára írt darabbal és utolsóként hegedű-zongora szonátájával.

A ma este hallható mű első kiadásának címlapján a zeneszerző így szerepelt: „Claude Debussy, Musicien français”. Az első világháború éveiben különösen fontosnak tartotta kiemelni franciaságát, és jelezni, hogy szonátájával a legkevésbé sem áll szándékában német hagyományokat követni. „Találjunk rá újra a szabadságunkra és a formáinkra: túlnyomó részüket mi idéztük fel, őrizzük hát meg őket, mert nincsen náluk szebb.” A zenei íróként is aktív komponista ehhez hasonló üzenetekkel propagálta a „tiszta francia zene” ügyét, melynek eszméjéről rendszeresen nyilatkozott. Hangsúlyozta, hogy cselló-zongora szonátájának arányai és formája a szó igazi értelmében klasszikusak – ez a „klasszikusság” pedig olyan értéknek számított, amelyet gyakran kapcsolt a francia zene régi hagyományaihoz.

Az alig több mint tízperces darab hangulatok fantasztikusan színes skáláját vonultatja fel, hirtelen tempóváltásaival és gyorsan váltakozó zenei ötleteivel folyamatos figyelmet követel.

A Prologue-ot a zongora indítja útjára, mely – Debussy útmutatásaival összhangban – sosem harcol a csellóval, hanem mindvégig figyelmes partnere marad. Az első tétel akár egy eksztatikus kitörésekkel gazdagított arabeszk is lehetne. A cselló éneklő szólamában nagy tér jut a rubatónak, és fontos fordulat, hogy ez a nyitódallam később is visszatér a darabban.

Egy barátjának tett vallomása szerint Debussy sokáig fontolgatta, hogy a szonátának a következő címet adja: Pierrot fâché avec la lune, azaz Pierrot dühös a holdra. Az ehhez társítható nyers, sötét humor, a modern commedia dell’arte hangulat és a nyílt érzelmek leginkább a Sérénade-ban dominálnak, melynek szarkazmusáért és durva tréfáiért a cselló legváltozatosabb hangeffektusai felelnek. Akár egy jazztrió hangját is hallhatjuk: míg a zongora olykor bluesos kíséretet ad, a cselló a pizzicatókkal basszusgitárként is viselkedhet. Megáll a zene, majd újraindul; fülledt és sötét, majd kiér a fényre – a kiszámíthatatlanság izgalma uralkodik a tételben. A zongora és a cselló párbeszéde a Finaléban válik a legsűrűbbé, szeszélyes és vakmerő hangon felelgetnek egymásnak. Szenvedélyes és lírai szakaszok váltakoznak a zárótételben, mely töredékességében lesz teljessé – éppúgy, mint az egész darab.

4

Az A-dúr cselló-zongora szonáta Ludwig van Beethoven (1770–1827) egyik legderűsebb darabja, melynek magával ragadó témáit a szerző mintha minden erőfeszítés nélkül fűzte volna egymásba. A műfajban írt öt alkotása közül ez a középső, melyet Franz Ignaz von Gleichenstein bárónak, egy közeli barátjának ajánlott, aki maga is kiváló csellista volt. Beethoven 1807-ben készült el a vázlatokkal, és 1808 tavaszán fejezte be a művet, melyet nem sokkal később el is küldött a Breitkopf & Härtel kiadónak. Míg első két cselló-zongora szonátája szorosan kötődött a hagyományokhoz, és inkább a zongorának szánt központi szerepet, a ma este megszólaló op. 69-es darabban a csellista és a zongorista már minden kétséget kizáróan egyenlő felek.

Beethoven mindkét szólamot rendkívül gazdag motivikus munkával formálta meg, különleges eszközökkel biztosítva a dallamok folytonosságát és a tökéletes hangzásbeli arányokat.

Az első tételben a cselló játékával gördül fel a függöny, a zongorista csak azután lép be, hogy a csellista befejezte azt a „mondatot”, melyből az egész tétel tovább építkezik. E „mondat” vagy téma építőkockái később az élénk, karakteres átvezető szakaszban és a nyugodt, visszafogottabb melléktémában is felfedezhetők. Fényes és örömteli a zene, melynek Beethoven az árnyoldalát is megmutatja: a kidolgozásban érzelmesebb, patetikusabb hangulatba vált, a cselló arpeggióival és a zongora tremolóival a vihar hangját is megszólaltatja. A viharból a szólamok visszatérnek a fényre, majd a kóda fontos zenei pillanatokat felidézve zárja a tételt.

A Scherzo könnyen kibillenthet minket a megszokott ritmusból: folyamatosan játszik a hangsúlyokkal, mintha a kíséret mindig egy ütéssel lemaradva hajszolná a dallamot. Ebből a ritmikai bizonytalanságból a triószakasznak köszönhetően lélegezhetünk fel, mely szelídebben szól, és segít, hogy biztosabb talajt érezhessünk a lábunk alatt. Az éneklő, szinte pasztorális karakterű Adagiót a finálé lassú bevezetőjeként hallhatjuk, mely lírai ráhangolásként készíti elő a terepet a zárótétel gazdag harmóniáinak és nyüzsgő hangjainak.

Leoš Janáček (1854–1928) Pohádkájának keletkezéstörténete közel olyan szövevényes, mint a zene alapjául szolgáló történet, Vaszilij Zsukovszkij Berengyej cár meséje címmel ismert elbeszélő költeménye. A Pohádkát először 1910-ben adták elő – háromtételes változatban –, majd 1912-ben Janáček visszatért hozzá, és négytételessé dolgozta át. Mikor azonban 1923-ban nyomtatásban is megjelent, már ismét háromtételes volt – ezt a változatot játsszák leggyakrabban ma is. A kalandos történet teljes címe így szólhatna: Mese Berengyej cárról, fiáról, Iván cárevicsről, a Halhatatlan Kascsej éleslátásáról és a bölcs Marija cárevnáról, Kascsej leányáról.

A mese alapkonfliktusa, hogy Berengyej cár egy óvatlan pillanatban még azelőtt odaígérte váltságdíjként fiát, Ivánt Kascsejnek, hogy születéséről értesült volna. Iván már felnőttként szerez tudomást az alkuról, és útnak indul, hogy felkeresse a halhatatlanként ismert uralkodót. A zene első tételének álomszerű hangjai egy varázslatos tó partjára vezetnek minket, ahol Iván harminc kacsával találkozik. A tóparton harminc fehér lepel hever, melyek közül egyet el is lop. Mikor a kacsák kiúsznak a partra, hogy leplüket felvéve gyönyörű hercegnőkké változzanak, egy kacsa lepel nélkül marad. Iván végül visszaadja a leplet a harmincadik kacsának is,

5

aki mind közül a legszebb hercegnővé alakul át, és akiről az is kiderül, hogy nem más, mint Marija, Kascsej lánya. Iván és Marija egymásba szeretnek – szerelmi duettjüket Janáček zenéjében is hallhatjuk. Az idill azonban még a tétel vége előtt megszakad, megjelenik Kascsej, a fiatal szerelmeseknek pedig kemény próbákat kell kiállniuk.

Játékos frázisokkal indul a második tétel, amelyben Ivánt és Mariját már biztonságban, egy szomszéd cár palotájában láthatjuk. A bonyodalmaknak azonban nincs végük: a cár és felesége elvarázsolják Ivánt, hogy Marija helyett az ő lányukat szeresse. Marija bánatában kék virággá változik – az ő szomorúságához kapcsolódhatnak leginkább a tétel mély, sötét, melankolikus szakaszai. A harmadik tétel már a megoldásé: Iván és az idegen cár lányának esküvője napján egy öregember felszabadítja a cárevicset a varázslat alól, és Marija is visszaváltozik hercegnővé. Összeházasodnak, és Berengyej cár palotájában már boldog párként mesélik szerelmükről és kalandjaikról szóló történeteiket.

Johannes Brahms (1833–1897) valószínűleg nem tartozott a legbarátságosabb emberek közé, ahogy ezt több róla szóló anekdota is alátámasztja. E-moll cselló-zongora szonátájához is kapcsolódik egy sokat idézett történet, melynek a zeneszerző mellett másik főszereplője a mű dedikáltja, Josef Gänsbacher. Az énekprofesszorként és amatőr csellistaként ismert Gänsbacher fontos szerepet játszott abban, hogy Brahms 1862-től a Bécsi Énekakadémia (Wiener Singakademie) vezetője lehetett. A zeneszerző valószínűleg a támogatásért érzett hálája jeléül ajánlhatta Gänsbachernek a művet, aki ragaszkodott hozzá, hogy otthonában Brahms partnereként el is játszhassa azt. Brahms ezen az alkalmon állítólag olyan erővel játszott, hogy Gänsbacher alig hallotta a saját csellózását, és ezt szóvá is tette a komponistának. „Ez a te szerencséd” – válaszolt Brahms, aki az incidens után ugyanolyan hangosan (ha nem hangosabban) folytatta a zongorását.

A zongora hangsúlyos szerepét jelzi, mégsem indokolja Brahms fentebbi viselkedését a tény, hogy a zeneszerző Szonáta zongorára és csellóra címmel látta el a darabot. Kamarapartnereinek visszaemlékezése szerint külön is felhívta a figyelmet arra, hogy a zongoristának a csellista valódi partnerévé kell válnia – olykor vezető szerepben, máskor tapintatos és előzékeny társként –, és soha nem elégedhet meg pusztán a kísérő funkcióval. Mindezt a két hangszer közti változatos és gyakran újszerű szerepmegosztás is indokolja, amelyhez hozzátartozik, hogy mindkét hangszer szólama a legkülönfélébb regiszterekben mozog.

Brahms nem volt még harmincéves, amikor dolgozni kezdett a szonátán, 1862-ben komponálta meg az első két tételt és egy Adagiót, amelyet később törölt a darabból. Három évvel később fejezte be a finálét, amellyel a mű elnyerte ma ismert, háromtételes formáját. 1865-ben Brahms először a Breitkopf & Härtel kiadónál kopogtatott a kottával, azonban hamar elutasították.

Ezután küldte el a szonátát Fritz Simrocknak, akinek – nem kis túlzással – azt állította, hogy egyáltalán nem nehéz eljátszani. Simrock végül engedett Brahmsnak, és 1866-ban megjelentette a darabot, melyet nem sokkal később több európai nagyvárosban is sikerre vitt

6

a Joachim Kvartett csellistájaként is ismert Robert Hausmann, akinek Brahms később 2. csellószonátáját ajánlotta.

Az e-moll szonáta első tétele tisztán és világosan építkezik, egészen a tétel végén hallható E-dúr kódáig, mely Brahms naplementét idéző zenéinek szép példája. A második tétel menüettje mintha Mozartra emlékeztetne, de ott hallhatjuk triójában Schubert hangját is, aki a szonáta komponálása idején különösen fontos volt Brahmsnak. Akadnak elemzők, akik a nosztalgikus hangokkal is játszó tételt „valse triste”-hez, szomorú keringőhöz hasonlítják.

A Brahms számára sokat jelentő zenei múltból egyértelműen Bach az, aki hangsúlyosan megjelenik a zárótételben, melynek témája A fúga művészete 13. contrapunctusából származik.

A szigorú ellenpont mellett ugyanakkor Brahms a beethoveni szonátaforma elemeivel is játszik, energikus finálét teremtve belőlük. Írta: Belinszky Anna

7

Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

Fotó © Ary Magg

8

Várdai István napjaink egyik legismertebb fiatal csellóművésze, 2018 óta a Bécsi Zeneakadémia professzora. 2008 és 2014 között több nagy nemzetközi versenyen diadalmaskodott, például a XIII. Nemzetközi Csajkovszkij Versenyen és az ARD 2014. évi nemzetközi versenyén. 2010-ben debütált a bécsi Konzerthausban és a New York-i Carnegie Hallban, azóta fellépett Európa, Amerika és Ázsia jelentős hangversenytermeiben, kamarapartnerei között találjuk Gidon Kremert, Schiff Andrást és Frankl Pétert is. 2009-ben Junior Prima díjat, 2015-ben Liszt-díjat kapott, 2012-ben elnyerte a világ legígéretesebb fiatal zenészének odaítélt Prix Montblanc-t. 2009-ben jelent meg első lemeze az Ysaÿe Records gondozásában. Baráti Kristóffal a Kaposfest Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál művészeti vezetője.

Idén a Müpában „Az évad művésze” címet viseli. „Lélegzetelállítóan briliáns zongorista” – a Gramophone magazin jellemezte így Víkingur Ólafssont, akit gyakran Izland Glenn Gouldjaként is emlegetnek.

Gouldhoz hasonlóan Ólafssonnak is megvan az a ritka adottsága, hogy új nézőpontból világítson meg már ismert műveket, és kifejező játékával megmutassa azok rejtett mélységeit, nem várt színeit. Figyelemreméltó eredetisége és erőteljes zeneisége napjaink egyik legkeresettebb előadójává tette a zongoraművészt, aki szólistaként és kamarazenészként is a legnagyobb presztízsű hangversenytermek állandó vendége. A nemzetközi zenei szakmára meghatározó hatást tett két mérföldkőnek számító albuma, melyeken Philip Glass, illetve Bach műveit játssza.

Az izlandi pianista, aki a Deutsche Grammophon lemezcég exkluzív művésze, idén októberben kapta meg a rangos Opus Klassik díjat Rameau- és Debussy-műveket tartalmazó albumáért.

SUMMARY Playing works by Debussy, Beethoven, Janáček and Brahms, the duo of István Várdai and Víkingur Ólafsson will lead us to four different worlds that are nevertheless interconnected through their sense of fantasy and the power of musical imagination.

Claude Debussy’s Sonata for Cello and Piano is full of contradictions: existing side by side in this 1915 work written as the opening piece of a planned six-part series are dry humour and lyrical melodies, floating chords and wild vortexes of notes, classical models and experimental forms. According to a friend of his, the composer spent a long time debating whether to instead title the work Pierrot fâché avec la lune, meaning Pierrot is angry at the moon. The music features a fantastically colourful range of moods, demanding constant attention with its sudden switches of tempo and quickly changing ideas.

Ludwig van Beethoven’s Cello Sonata No. 3 in A major is one of his cheeriest compositions, with enchanting themes that the composer seemed to tie together without any effort at all.

He dedicated this middle piece among the works that he wrote in the genre to his close friend Baron Franz Ignaz von Gleichenstein, who was himself an excellent cellist. While the first two sonatas he wrote for cello and piano awarded the central role more to the latter instrument, in this third one we will be hearing tonight, catalogued as opus 69, the cellist and pianist are, without a doubt, equal parties. Beethoven shaped both parts with extraordinarily rich motifs, using unusual means to assure perfect acoustic proportions.

In his Pohádka, Leoš Janáček shows us the world of Russian fairy tales through the story of a pair of young lovers. Although the music requires no familiarity with the intricate story in order to form a unified whole, each of the three movements conveys the fabulous atmospheres and magical plot twists that open the path to a world of fantasy.

“Sonata for Piano and Cello” – with this title, Johannes Brahms emphasised that the pianist playing his work should not be content merely to serve an accompanying function, but must instead – sometimes in the leading role and other times as a discreet and considerate companion – be a genuine partner to the cellist. Amazing technique and magical expressive power – these words equally describe both the Cello Sonata No. 1 in E minor and this entire concert by István Várdai and Víkingur Ólafsson as a whole.

9

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu A címlapon: Várdai István © Csibi Szilvia, Müpa Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

A szerkesztés lezárult: 2020. november 4.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

mupa.hu