Müpa Műsorfüzet - Jeremy Joseph és Gottlieb Wallisch (2020.11.03.)

2020.

NOVEMBER 3.

JEREMY JOSEPH ÉS GOTTLIEB WALLISCH 1

mupa.hu

3 November 2020 Béla Bartók National Concert Hall

JEREMY JOSEPH (ORGAN) AND GOTTLIEB WALLISCH (PIANO) J. S. Bach: Prelude and Fugue in C major, BWV 547 Franck: Prélude, Fugue et Variation, Op. 18 Dupré: Variations sur deux thèmes, Op. 35

Langlais: Diptyque pour piano et orgue, Op. 129 J. S. Bach – Liszt: Prelude and Fugue in A minor, BWV 543 Peeters: Concerto for Organ and Piano, Op. 74 1. Introduzione ed Allegro 2. Arioso 3. Cadenza e Finale

The English summary is on page 10.

2

2020. november 3.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

JEREMY JOSEPH (ORGONA) ÉS GOTTLIEB WALLISCH (ZONGORA) J. S. Bach: C-dúr prelúdium és fúga, BWV 547 Franck: Prelűd, fúga és variáció, op. 18 Dupré: Változatok két témára, op. 35

Langlais: Diptyque, op. 129 J. S. Bach – Liszt: a-moll prelúdium és fúga, BWV 543 Peeters: Versenymű orgonára és zongorára, op. 74 I. Introduzione ed Allegro II. Arioso III. Cadenza e Finale

3

Orgona és zongora: két hangszer, amely nagyon ritkán hallható együtt. Ennek oka egyszerű: nemcsak az olyan hangversenyterem kevés, ahol koncertorgona és -zongora is az előadóművészek rendelkezésére áll, de egy ilyen műsorú koncert előkészületeinek tervezésekor a művek gyakorlására alkalmas helyiséget is kell találni. Mindeme nehézségek ellenére mégiscsak keletkeztek ilyen kompozíciók, ami azt mutatja, hogy a zeneszerzőket izgatja az egymáshoz első gondolatra talán kevéssé illeszkedő hangú billentyűs hangszerek párosítása.

Az orgonára és zongorára komponált kamarazenei repertoár jellemzően késő romantikus, hiszen a hangversenytermekbe csak a 19. század második felében kezdtek orgonákat építeni. Bár az orgonahangzás elsődleges közege továbbra is a templom maradt, lassan kialakult „a hangszerek királynőjének” hangverseny-repertoárja is. Ugyanakkor orgonára és zongorára komponált népszerű és ismert művekről nem igazán beszélhetünk, az erre a hangszerpárosra írt kompozíciók inkább ritkaságnak minősülnek. Leginkább az orgonakultúrájára méltán büszke Franciaország orgonista-zeneszerzői kísérleteztek ezzel a párosítással, kezdetben még olyan – alapvetően a korabeli virtuóz zongorarepertoár által ihletett – meglepő művek is keletkeztek, mint például Alfred Lebeau népszerű francia operák részleteiből orgonára és zongorára készített átiratai.

E különleges repertoár életben tartását ugyanakkor segíti, hogy sok elhivatott billentyűs játékos mindkét hangszeren játszik. Liszt Ferenc és Max Reger egyaránt játszottak orgonán és zongorán, Glenn Gould, illetve napjainkban például Lantos István hangfelvételeket is készített mindkét hangszeren. Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy a két hangszer megszólaltatási mechanikája alapvetően különböző: a zongorán karsúllyal lehet dinamikai különbségeket létrehozni, míg az orgonán erre különböző, előre elkészített, az előadóművész által működtethető mechanikus vagy elektronikus eszközök állnak rendelkezésre.

Míg azonban a zongorán a megütött és tartott hang vagy akkord a megütés pillanatától kezdődően folyamatosan halkul, az orgonán megvalósítható a valóban „tartott” hang és akkord. Ezek az előadó-művészeti és hangzásbeli különbségek a mindkét hangszeren játszó előadóművészek és a kísérletező zeneszerzők számára egyaránt kihívást jelenthetnek.

Johann Sebastian Bach (1685–1750) C-dúr prelúdium és fúgájának pontos keletkezési idejét nem ismerjük. Feltételezhető, hogy lipcsei időszakának elején komponálta a zeneszerző, legkorábbi fennmaradt forrása 1730 utáni. A prelúdiumot folyamatos hullámzó mozgás jellemzi már a lüktetése okán is – a kilenc nyolcad háromszor hármas osztása a tökéletesség, a Szentháromság szimbóluma is lehet. A felfelé törő, fanfárszerű nyolcadok és a pergő tizenhatodmenetek folyamatából a zárlat előtt szinte kibillenti a hallgatót néhány tömött felrakású akkord, amely után rövid időre visszatér a mozgás, s hosszú domináns, 4

majd tonikai orgonapont zárja le az első tételt. A rendkívül komplex szerkesztésű, ötszólamú fúga a prelúdiumhoz hasonlóan derűs, optimista hangvételű. A szimmetrikusan, tölcsérszerűen felépülő fúgatéma önmagában is egy gondosan csiszolt drágakőre emlékeztet: a főhangtól először lefelé egy lépésnyire, majd felfelé kettő, lefelé három, végül felfelé négy lépésnyire mozdulunk el. Ez a téma később tükörfordításban, azaz megfordított irányú lépésekkel is megszólal. Az ötödik szólam csak a tétel utolsó szakaszában lép be, igaz, rögtön meglepetéssel: a témát a pedálszólamban halljuk kétszeresére növelt ritmusértékekkel, majd a tükörfordításos verzió is megszólal ugyanott, szintén szélesebb léptékben. A folyamatos mozgásból kilépő akkordsorozat, valamint az azt követő záró orgonapont szoros formai kapcsolatot hoz létre a prelúdium és a fúga között.

César Franck (1822–1890) az akkoriban a Holland Királysághoz tartozó Liège-ben született, azonban életének nagy részét Párizsban töltötte. 1858-tól haláláig a Szent Klotildbazilika orgonistája, 1872-től – immár francia állampolgárként – a párizsi Conservatoire professzora volt. Alapvetően késő romantikus zenei nyelvét gyakran foglalta többtételes kompozíciókba, mint például az 1859 és 1862 között komponált Prelűd, fúga és variációk esetében. A háromtételes mű egy nagyobb egység része: az 1860 és 1863 között komponált Six Pièces harmadik darabja. A Six Pièces inspirációja egy új hangszer, a Szent Klotild-bazilika 1859-ben átadott, Aristide Cavaillé-Coll által épített orgonája volt, s e darabokban Franck az új orgona lehetőségeit bontotta ki.

A Camille Saint-Saëns-nak ajánlott Prelűd, fúga és variáció címe barokk ihletésről árulkodik, zenéje azonban egyértelműen késő romantikus. Lágyan hullámzó, vágyakozó hangvételű főtémája azonnal magával ragadja a hallgatót. Rövid, akkordikus szakasz vezet át a fúgához, amelynek témája a már hallott főtéma kezdetéhez hasonlóan kis lépésekben mozog, a megszakítás nélkül induló „variáció” pedig valójában az első tétel variált visszatérése. A művet a zeneszerző két zongorára, valamint zongorára és harmóniumra is átírta, a mai hangversenyen a zongora–harmónium verzió hangzik el zongorán és orgonán.

Marcel Dupré (1886–1971) a 20. század első felének egyik legjelentősebb orgonaművésze és orgonatanára volt. Orgonistacsaládba született: édesapja is orgonaművész volt, aki ráadásul jó barátságban állt a világhírű francia orgonaépítővel, Aristide Cavaillé-Coll-lal.

Marcelnek így abban a kiváltságban lehetett része, hogy 14 éves korától kezdve otthonukban egy Cavaillé-Coll által épített házi orgona is helyet kapott. 1904-től Dupré a párizsi Conservatoire növendéke volt, majd az első világháború után ugyanott tanított 1954-ig.

Tanítványai között találjuk a legnagyobb 20. századi francia orgonaművészeket: többek 5

között Pierre Cochereau-t, Jean Guillou-t és Olivier Messiaent. A tanítás mellett jutott ideje koncertezésre is, igazi virtuóza volt hangszerének. 1934-től 1971-ig a St. Sulpice-templom orgonistájának tisztét töltötte be, melyet ekkoriban kezdtek el úgy emlegetni, mint ami „évszázadonként egyszer változik”, Dupré elődje, Charles-Marie Widor ugyanis még nála is többet, hat évtizedet töltött el a templom orgonistájaként.

Marcel Dupré három művet is írt orgona és zongora kettősére, ezek közül a második az 1937-ben komponált, az egy évvel korábban elhunyt kiváló orosz zeneszerző, Alexander Glazunov emlékének ajánlott Változatok két témára. Dupré a mű elején szellemesen megcseréli a két hangszer alapvető karakterkülönbségét: az orgona rövid hangokból álló, lépkedő témát játszik egy szólamban, míg a zongora többszólamú, hosszú hangokból felépített dallamot ad elő. A két hangszer külön-külön exponálása után már igazi kamarazeneként folytatódik a variációk sora. A változatok hol a melodikus témát bontják ki, hol pedig a lépegető téma ritmikáját fejlesztik tovább, s a kétféle variációs technika időnként össze is fonódik. A mintegy negyedórás mű fináléjában már a ritmus is aszimmetrikussá sűrűsödik össze.

Jean Langlais (1907–1991) kétéves korában megvakult, tehetségének és kitartásának köszönhetően azonban mégis eljutott a párizsi Conservatoire-ra. Ott Marcel Dupré és Paul Dukas növendékeként tanult orgonát és zeneszerzést, majd diplomája megszerzése után tanárként tért vissza a Vak Gyermekek Nemzeti Intézetébe. César Franck és saját egykori improvizációtanára, Charles Tournemire nyomába lépve 1945-ben a párizsi Szent Klotild-bazilika orgonistája lett, s ebben a pozícióban működött több mint négy évtizeden át, egészen 1988-ig. Terjedelmes életművet hagyott hátra, 254 opusszámmal ellátott kompozíciója jelent meg. Zenei stílusa eklektikus, gregorián idézetektől komplex harmóniákig, polimodalitásig ível.

Diptyque című műve – mely 1982-ben jelent meg nyomtatásban – két tételből áll, s mindkettő két részre tagolódik. A tételek közül a második az élénkebb, virtuózabb, az első valamivel statikusabb: az orgona oszlopszerű szólamával a zongora ágáló gesztusai állnak szemben. Az első tétel hangzása néhol egy zongoraversenyére emlékeztet, s mindkét hangszertől hallhatunk zenekari effektusokat. A zeneszerző jól kihasználja a két hangszer karakterkülönbségeit: inkább a zongorának adja a fürge, virtuóz passzázsokat, míg az orgona alapot, hátteret és térbeli mélységet biztosít az együttjátéknak.

Ritkán esik szó arról, hogy Liszt Ferenc (1811–1886) nemcsak zongorázott, de orgonált is, s több művéből mindkét hangszerre készített egy-egy változatot. Mind orgonistaként, mind pedig zongoraművészként Bach egyik legfontosabb romantikus népszerűsítője volt, 6

műveit gyakran játszotta hangversenyein. 1842 és 1850 között készítette el Bach orgonára írt hat prelúdium és fúgájának szólózongora-átiratát.

Bach a-moll prelúdium és fúgája valószínűleg még 1720 előtt, a zeneszerző második weimari periódusa alatt keletkezett. A virtuóz, rögtönzésszerű prelúdiumot négyszólamú fúga követi – bár ennek jelentős részében inkább csak hármat használ a zeneszerző –, s a fúga végén visszatér a prelúdium szabad futamokkal tarkított világa. A mű a sok szabad, rapszodikus elem miatt népszerű volt a késő romantika idején, nem véletlen, hogy Liszt ezt választotta hat Bach-átirata élére. Ugyanakkor nem romantikusan nyúlt hozzá, inkább hűséges maradt az eredeti kottához, csak néhány oktávkettőzést adott hozzá az orgona hangzásának megidézésére.

Flor Peeters (1903–1986) belga zeneszerző és orgonaművész életének középpontja Mechelen városa volt: itt tanult, majd tanított, s húszéves korától haláláig a mecheleni Szent Rumbold-katedrális orgonistája volt. Fontos helyet foglalt el életében a régi korok zenéje: gregorián énekekhez írt orgonakíséretet, később reneszánsz zenével, különösen a flamand polifóniával foglalkozott. Mindezek a 20. századi zeneszerzői technikákkal (poliritmika, politonalitás) együtt épültek be zeneszerzői stílusába.

Concertóját 1951-ben komponálta orgona és zongora kettősére. A versenymű alapvetően tonális, a polimodálisan szembeállított pentaton hangfüggönyök és egy-egy harmóniafordulat mögött a magyar zenehallgató Bartók Béla és Kodály Zoltán hangját is felismerni vélheti. Az első tétel lassú, ünnepélyes bevezetőjében már felcsendülnek a Peeters eklektikus stílusára jellemző, izgalmas harmóniák. A hatásos főrész gyorsabb első, valamint nyugodtabb, melodikusabb hangvételű második témája egyaránt foglalkoztatja az orgonát és a zongorát. Az Arioso feliratú második tétel első témáját az orgona mutatja be a zongora hárfaszerű kíséretével. A lassú fokozás után a zongoráé lesz a főszerep: egy rövid, fúgaszerűen belépő szólamokból felépülő, de a tetőponton kíséretes dallammá átalakuló szakaszba az orgona egyetlen ellenszólammal csatlakozik be. A zárótételt indító patetikus cadenza ismét közös: előbb az orgona futamaiba ékelődnek a zongora ritmikus lépései, majd a zongora deklamációját tagolják az orgona gesztusai. A virtuóz fináléban eleinte egy zongorán megszólaló ritmikus, hangismétléses téma uralkodik. E téma a csendes, szabálytalan lüktetésű középső szakasz után visszatér, s a versenymű hatásos zárlattal ér véget. Írta: Szabó Ferenc János

7

Jeremy Joseph a bécsi Hofburg legrégebbi és legfontosabb temploma, a Hofburgkapelle orgonistája. Tanulmányait Hans Fagius, Martin Haselböck és Jürgen Essl irányításával végezte Koppenhágában, Lübeckben és Stuttgartban. Nemzetközi karrierje az 1999-es Silbermann Orgonaversenyen szerzett első díjával indult, napjainkban orgona- és csembalóművészként koncertezik. Európa számos fesztiváljának volt már vendége (SchleswigHolsteini Zenei Fesztivál, Nürnbergi Nemzetközi Orgonahét, Freibergi Silbermann-napok, Tallinni Nemzetközi Orgonafesztivál), fellépett a lipcsei Gewandhausban, a bécsi Musikvereinban, a berlini Konzerthausban, a moszkvai Csajkovszkij Hangversenyteremben és a madridi Nemzeti Hangversenyteremben, továbbá Ázsia, valamint Dél- és Észak-Amerika több országában. A mexikóvárosi katedrálisban készített, improvizációkat tartalmazó CD-jét a Fono Forum 2018-ban „Az év lemeze” díjjal tüntette ki. 2019 óta a bécsi Zeneakadémián tanít orgonát.

8

Fotó © Marisa Vranjes

A bécsi születésű Gottlieb Wallisch hétévesen lépett először pódiumra, s tizenkét évesen debütált a bécsi Musikverein nagytermében. Nemzetközi karrierje 1996-ban kezdődött, amikor Beethoven V. zongoraversenyét játszotta Yehudi Menuhin vezényletével. Azóta a világ számos jelentős hangversenytermében fellépett Amerikától Ázsiáig, olyan jelentős zenekarokkal játszott együtt, mint a Bécsi Filharmonikusok vagy a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar. 2019-ben Ausztriában és Szlovéniában a Liszt Ferenc Kamarazenekar szólistájaként hallhatta őt a közönség. Hangfelvételei a LINN Records, a Deutsche Grammophon és az Alpha Classics kiadónál jelentek meg. Nemcsak zongorán játszik, 2020-ban megjelent lemezén fortepianón szólaltatja meg Beethoven összes zongoraversenyét az Orchester Wiener Akademie közreműködésével, Martin Haselböck vezényletével. Aktív koncerttevékenysége mellett tanít is: 2013-ban a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem vendégtanára volt, jelenleg a berlini Universität der Künste professzora.

9

SUMMARY The chamber music repertoire written for organ and piano is typically late Romantic in style, as it was in the second half of the 19th century when organs were first installed in concert halls. Pairing these two keyboard instruments whose sounds one at first might think may not be suited to each other has been a source of inspiration for musicians who play both of them and experimentally inclined composers alike.

César Franck’s organ work Prélude, Fugue et Variation, is one of the pieces that experimented with the new possibilities of the Cavaillé-Coll organ unveiled at the Basilique Sainte-Clotilde de Paris in 1859, this time being played on piano and organ in the composer’s rarely heard transcription for piano and harmonium. Diptyque, by Jean Langlais – a composer who went blind at the age of two – makes good use of the difference in character between the two instruments, with the piano providing more of the agile, virtuosic passages, while the organ supplies the base, background and spatial depth to the shared playing. Marcel Dupré’s Variations sur deux thèmes, by contrast, starts out by cleverly switching the essential differences in character of the two instruments, with the organist playing a brisk monophonic theme consisting of short notes, while the pianist performs a polyphonic melody of longer notes. In Concerto, a virtuosic three-movement 1951 composition by Flor Peeters, the organ and piano play equally important roles, with each of them serving as the “soloists” in the concert work.

At this concert at Müpa Budapest, Universität der Künste Berlin professor Gottlieb Wallisch, who first gained international renown at a young age, and the Wiener Hofkapelle’s world-touring organist Jeremy Joseph will supplement this unique repertoire with one performance each of a solo piece by Johann Sebastian Bach. The perfect formal structure of the Prelude and Fugue in C major (BWV 547) practically stands out: both movements are characterised by continuous motion that is halted immediately before the conclusion by a series of chords, while in the five-part fugue, the composer uses all available virtuosity of contrapuntal construction. The Prelude and Fugue in A minor was transcribed for solo piano by Ferenc Liszt, who placed it first among his six Bach transcriptions. His revision is almost completely faithful to the original score, thus paying homage to Bach’s greatness.

10

MÜPA PODCAST

SZEMÉLYES ÉLMÉNYEK

Autóban, buszon, otthon vagy futás közben?

Válogasson a Spotifyon és iTuneson is meghallgatható felvételeink közül, ahol olyan vendégek mesélnek Náray Erikának a kedvenceikről, mint Szinetár Miklós, Nádasdy Ádám, Gundel Takács Gábor, Vámos Miklós vagy éppen Nagy Ervin.

11 mupa.hu

ELŐZETES AJÁNLÓ

2020. november 21–22.

BEETHOVEN SZONÁTA HÉTVÉGE

2020. november 28.

VILÁGRASZÓLÓ

A CIMBALOM NAGYMESTEREI

Balogh Kálmán és Lukács Miklós Cimbalomduója Fotó © Andrási Ingrid

2020. november 29.

JAZZMŰHELY

BINDER KÁROLY: KÉT DUÓ Közreműködik: Borbély Mihály – fúvós hangszerek, Juhász Gábor – gitár 12 Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

2020. november 29.

ADVENTI KONCERT

Angelica Leánykar

Közreműködik: Kovács Ágnes, Pintér Ágnes– szoprán, Bárány Péter – kontratenor, Komáromi Márton – tenor, Najbauer Lóránt – basszus, Angelica Leánykar (karigazgató: Gráf Zsuzsanna), Purcell Kórus (karigazgató: Vashegyi György) Wrocław Baroque Orchestra (művészeti vezető: Andrzej Kosendiak) Vezényel: Gráf Zsuzsanna, Vashegyi György

2020. december 13.

FELFEDEZÉSEK

KODÁLY FILHARMONIKUSOK DEBRECEN Közeműködik: Sara Dragan – hegedű, Julia Hagen – cselló Vezényel: Kollár Imre Julia Hagen Fotó © Felix Broede

2020. december 19., 20.

MAGYAR ÁLLAMI NÉPI EGYÜTTES: CSODAVÁRÓ BETLEHEMES Rendező-koreográfus, együttesvezető: Mihályi Gábor

Fotó © Nagy Attila, Müpa

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu Címlapfotó: © Wolfgang Werzowa Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

A szerkesztés lezárult: 2020. október 27.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

mupa.hu