Müpa Műsorfüzet - José Cura zenei világa (2018. március 29.)

José Cura zenei világa 2018. március 29.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

mupa.hu

MIDORI

18I19

BÉCSI FILHARMONIKUSOK

SIR SIMON RATTLE

BARÁTI KRISTÓF

JULIAN RACHLIN

COLLEGIUM 1704

SIR JOHN ELIOT GARDINER LONDONI SZIMFONIKUS ZENEKAR

CATHERINE FOSTER

AKADEMIE FÜR ALTE MUSIK BERLIN

RÁNKI DEZSŐ

MÜPA BÉRLETEK

OLGA PERETYATKO

VÁRDAI ISTVÁN

VÁRJON DÉNES

PHILIPPE JAROUSSKY

MARISS JANSONS

MICHAEL TILSON THOMAS

GYENYISZ MACUJEV

Élmény!

Minden tekintetben.

mupa.hu

3

29 March 2018 Béla Bartók National Concert Hall

2018. március 29.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

The Musical Universe José Cura of José Cura zenei világa Featuring: José Cura – tenor, Zita Váradi – soprano, Krisztina Simon – mezzo-soprano, István Horváth – tenor, Marcell Bakonyi – bass, Hungarian Radio Symphony Orchestra, Choir, Girls’ Choir and Children’s Choir (choirmasters: Zoltán Pad, László Matos) Conductor: José Cura, Mario De Rose

Közreműködik: José Cura – tenor, Váradi Zita – szoprán, Simon Krisztina – mezzoszoprán, Horváth István – tenor, Bakonyi Marcell – basszus, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara, Leánykara és Gyermekkórusa (karigazgató: Pad Zoltán, Matos László) Vezényel: José Cura, Mario De Rose

José Cura: Modus José Cura: Magnificat

José Cura: Modus José Cura: Magnificat

José Cura: Ecce homo

José Cura: Ecce homo

A joint production of Müpa Budapest and Salva Vita Foundation.

NKM National Utilities Ltd. are a key sponsor of the Salva Vita Foundation.

The English summary is on page 13.

A Müpa és a Salva Vita Alapítvány közös produkciója.

A Nemzeti Közművek a Salva Vita Alapítvány kiemelt támogatója.

4

„Nem a vallás indít meg, hanem a spiritualitás” Az argentin José Cura neve a nagyközönség számára elsősorban híres operaszerepekkel forrt össze, hiszen tenorként ismerte meg a világ, bár eredeti szakmája a vezénylés és a zeneszerzés volt, sőt mindmáig e kettőt tekinti első számú hivatásának. A sokoldalú művész ma is vezényel, rendez, fotózik, valamint újra komponál, revideálja korábbi darabjait, hogy azok ne tűnjenek el a feledés homályában.

A Salva Vita Alapítvány huszonötödik évfordulója tiszteletére rendezett koncerten a Müpa közönsége először találkozhat a komponista José Curával, aki írásban válaszolt TÓTH ENDRE kérdéseire.

– 1988-ban írta Magnificat című művét, 1989 és 1990 között az Ecce homót.

Miért várt ilyen hosszú ideig a két kompozíció bemutatójával?

– A nyolcvanas években karmesternek és zeneszerzőnek készültem, de a sors más útra terelt. Minden darab, amelyet abban az évtizedben írtam, „készenléti állapotba” került, amint elindult énekesi karrierem. 2011-ben azonban Mario De Rose, a Dél-csehországi Operaház karnagya megkérdezte tőlem, megmutatnám-e neki valamelyik partitúrámat, mert be szeretné mutatni a színházában. Így történt, hogy huszonkét év után először hallottam a Stabat Matert, amely az Ecce homo része. Szinte sokkolt ráismerni saját hangjaimra, ennyi idő után újra találkozni a zenémmel. Azóta visszatértem a zeneszerzői munkához – olyan tapasztalattal, amely fiatal művészként még nem adatott meg.

– Szerteágazó tevékenysége mellett mostanában mennyi időt tölt komponálással?

– Amennyit csak tudok, de jóval kevesebbet, mint szeretnék. 2011 óta revideáltam és bemutattam a Magnificatomat és az Ecce homót, továbbá elkezdtem néhány új művön dolgozni: a Moduson (ez 2016-os, és már be is mutattuk), valamint 2017-ben a Montezuma y el Fraile pelirrojo (Montezuma és a rőt pap) című operán. Még egy hatalmas projekten, Carlos Guastavino dalainak hangszerelésén dolgozom.

Guastavino Argentína legnagyszerűbb és legtermékenyebb dalszerzője, mondhatni, a mi Schubertünk. Jövőbeli terveim között szerepel még 1994-ben írott Requiemem átdolgozása és bemutatása.

– A Müpában most a Magnificatot, az Ecce homót és a Modust adják elő. Ezek a legfontosabb művei?

– Attól függ, mit ért „fontos” alatt. Számomra minden darabom fontos, hiszen életem egy-egy pillanatát idézik. Zeneileg „nagy lélegzetű” értelemben azonban

természetesen a Requiem és az operám a legfontosabb. A Requiemet 1984-ben írtam, és a két évvel korábbi, Argentína és Anglia között zajlott Falkland-szigeteki háború áldozatairól emlékezik meg. Két kórusra komponáltam, azzal a céllal, hogy mintegy a béke jeleként egy argentin és egy angol kórus adja elő. A Montezumát viszont csak néhány hónapja kezdtem el írni. Az első vázlat már elkészült, de még van mit korrektúráznom, és csak aztán jöhet majd a hangszerelés. Amint befejezem, találnom kell egy színházat, amelyik bemutatja. Ez manapság nem egyszerű feladat.

– Hogyan keletkeztek azok a darabok, amelyeket a Müpában hallhatunk?

– A Magnificatot 1988-ban írtam, a II. János Pál pápa által Mária-évnek nyilvánított esztendőben, és a feleségem, miután már kétszer elvetélt, harmadjára ekkor lett várandós. Ez érthető módon gondviselésszerűnek tűnt. Huszonöt éves voltam, amikor legidősebb fiam megszületett, ekkor keletkezett a Magnificat is. Három évvel később Európába emigráltunk szerencsét próbálni, s ott beindult énekesi karrierem.

A Magnificat huszonhét éven át egy dobozban feküdt. A bemutatóra végül 2015-ben került sor, a cataniai Bellini Színházban. A mű véleményem szerint – bár a tiszteletlenség veszélye fenyegeti, sohasem akar blaszfémikus lenni – bizonyára az örvendezés alapvető Mária-éneke, egyben a serdülő Mária dala, aki tele van álmokkal, ugyanakkor azonban félelemmel is mindazzal kapcsolatban, ami majd elkövetkezik.

Ma, az évszázados dogmák után hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a katolikus egyház anyja az angyali üdvözlet idején még fiatal lány volt. Ezért csak jóval emberibb megvilágításban tudom elképzelni a helyzetet: egy lánynak megjelenik egy idegen (vagy egy fénysugár, egy lélek, egy álom, vagy bármi, amiben hiszünk, a lényeg, hogy valami természetfeletti), aki/ami mindenféle előzmény nélkül azt mondja neki: „Isten fiának fogsz életet adni”. Úgy hiszem, ez meglehetősen nagy sokkot okozhatott Máriának, és az érzések kavalkádja, amely egészen fia meggyilkolásának pillanatáig végigkíséri, legalábbis legtaglózóan hathatott.

Az Ecce homót 1989-ben komponáltam egy Buenos Aires-i tenor kollégám számára.

A darabot sosem mutatták be, kollégámmal ugyanis mindketten fiatal álmodozók voltunk akkor, híján annak az erőnek, amellyel projektjeinket valóra válthattuk volna, így nem sikerült tető alá hozni a szükséges elemeket. Az évek múltak, művészi karrierem pedig más irányt vett. A librettó nem eredeti; számos kompozíció szól Jézus Krisztus életének utolsó pillanatairól, közülük néhány legendás és utolérhetetlen, például Bach passiói. A zenei és drámai elrendezés egyesíti a misék vallásos betekintését – és a pogány tiszteletlenséget – egy olyan Krisztus beavatkozásaival, aki kézzelfogható, akiben váltakozik a saját istenségéhez kapcsolódó misztikus

JOSÉ CURA ZENEI VILÁGA

5

6

mélység és a kétségbeesés zsigeri természete, tehát sokkalta emberibb. Ebben az értelemben számomra azok a különösen megindító pillanatok, amelyekben tanúi lehetünk az elsöprő őszinteségnek: Jézus segélykiáltása a Gecsemáné-kertben, amelyre a 6. zsoltár utal: „Fordulj felém, Uram, és ments meg engem”; kétségbeesett kiáltása a Golgotán: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”; és a Stabat Materbe ékelődött antifóna, amelyben Szűz Mária, látván haldokló fiát, ezt kérdezi: „Mondd, létezik ennél nagyobb fájdalom?”. Mostanában hozzáadtam a darabhoz egy „akronologikus”, de nagyon emocionális pillanatot, amelyben Jézus anyja, miután szemtanúja volt fia halálának, visszaemlékszik a fiatal nőként Gábriel arkangyalnak akkor adott válaszára, amikor elfogadta végzetét és annak következményeit: „Ecce Ancilla Domini. Fiat mihi secundum verbum tuum” (Íme az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint). A darab befejezéséül nem egy nagy Hozsánna retorikus megírását választottam annak érdekében, hogy kifejezzem a feltámadást.

Jobbnak láttam utalni a „Húsvétok húsvétjára”, a katolikus hit sarokkövére: a Quando corpus morietur sötét sorainak a Paradisi Gloria szavak fényes és ihlető harmóniájára történő apró és váratlan váltására, amelyet a gyermekkar énekel az Ámen előtt.

Erős kötelék fűz Prágához, mivel jelenleg a Prágai Szimfonikus Zenekar rezidens művésze vagyok. Ezzel a remek együttessel és a Cseh Filharmónia csodálatos Énekkarával az elmúlt három évben már a legtöbb művemet bemutattuk Csehországban. Ez az utolsó évem rezidens művészként, és meg akartam emlékezni erről a városról egy darabbal. Régi gregorián köteteim egyikében találtam egy nagyon érdekes Kyriét, így született meg a Modus. Hogyan is lehetne jobban tisztelegni egy prágai együttes előtt, ha nem egy X. századi dallam által inspirált darabbal, lévén Prága legbelül lenyűgöző középkori város. A Modus egyfajta hosszú meditáció, amolyan mantraféle, amelyben a fődallam újra meg újra ismétlődik, és minden egyes ismétlésnél újabb rétegeket kapva jut el a csúcspontig. Aztán a darab lassan elhal, befejezve a két fuvola lágy leheletével, visszhangozva a zenei motívumot.

– Ha fel kellene sorolnia szakmáit és tevékenységeit, hányadik helyen állna a „zeneszerző” titulus?

– Zeneszerző és karmester vagyok, akit jelentős énekhanggal áldott meg a sors.

Sosem álmodtam ilyen nagyszerű énekesi karrierről, amilyen megadatott nekem, és ezért rendkívül hálás vagyok.

– Milyen zenét fog hallani a közönség? Milyen zeneszerzők vagy stílusok hatottak Önre?

– Nem gondolom, hogy bárki is meg tudná határozni a saját alkotásait. Az alkotó

nem rendelkezik a szükséges „távolságtartással”, amely objektív leírást tenne lehetővé számára. Szóval, inkább idézem maestro Mario De Rose leírását a műveimről: „Nehéz feladat stilisztikailag meghatározni José Cura zenéjét, amely egyszerre személyes és egyetemes. Cura nem alapozza a zenéjét előre meghatározott elemekre a diskurzus létrehozásához. Másrészt éppen a diskurzus az, ami a kifejezés igénye által jön létre: nem a forrásból lesz a zene, a zene használja a forrást. A különböző kompozíciós technikák használata függ a kifejezési igénytől, és ez teszi José Cura zenéjét új, mégis ismerős élménnyé, amely a pátoszon át megindítja a hallgatót.”

– Még mindig sokan vannak, akik szoronganak a „kortárs zene” szóösszetétel hallatán.

Mit ajánlana nekik? Hogyan hallgassák ezt a fajta zenét – különösen az Ön zenéjét?

– Mielőtt részletekbe menően tárgyalnánk, hogyan kellene az én zenémet hallgatni – ha nem lenne elegendő De Rose definíciója ahhoz, hogy megértsék a munkámat –, meg kell állapodnunk abban, hogy a „kortárs” annyit tesz: „jelen időből való”. Nem hihetetlen az, hogy még mindig kortársnak mondjuk olyan emberek zenéjét, mint Schönberg (1874–1951) vagy Britten (1913–1976), hogy csak két, a közönség nagy része számára ismerős zeneszerző nevét említsem? Vajon meddig fognak még egy olyan zeneművet, mint a Peter Grimes, amelyet 1945-ben mutattak be, „kortárs zenének” nevezni, így a legjobb alibit adva a tradicionalistáknak arra, hogy ne jöjjenek el meghallgatni ezt a hihetetlen operát? Úgy gondolom, félreértjük a kortárs szót, és csak azzal a zenei forradalommal azonosítjuk, amely mintegy száz évvel ezelőtt kezdődött, és így azt gondoljuk, hogy minden, ami 1900 óta íródott, csakis erőszakos, atonális, politonális, dodekafon, minimalista, experimentális vagy elektronikus stb. lehet, más nem. Olyan világban élünk, amely drasztikusan megváltozott az elmúlt huszonöt évben, számos akadályt lebontottunk, összekötve kultúrákat és mozgalmakat, és még mindig szükségünk van arra, hogy hermetikusan zárható dobozokba kategorizáljuk a művészetet? Ám nem csak a tradicionalisták hibája, hogy ez történik. Számos úgynevezett „élenjáró” túlozza el „hermeticizmusát”, hogy távol tartsa magát a „köznéptől”.

De ez radikális viselkedés, és semmi köze nincs ahhoz, amit „kortárs zenének” kellene neveznünk. Ezeknek a „szektáknak” ugyanúgy megvan a létjogosultságuk, mint bármelyik másiknak, de nem kellene őket a kortárs zeneszerzés kizárólagos képviselőinek tekintenünk.

Ugyanez a helyzet a színházzal, ahol a „rendezői” és a „hagyományos” színház közötti véget nem érő harc kezd szánalmassá válni napjaink állítólagos nyitottságának égisze alatt. Vajon meddig fogják még a rendezői színház makacs védelmezői

JOSÉ CURA ZENEI VILÁGA

7

8

a rendezés kortárs iskolája címet követelni maguknak? A rendezői színház az 1920-as években született, száz évvel ezelőtt, és a modern iskolát, amelyet „hagyományos színházként” aposztrofálnak, olyan emberek dolgozták át teljesen és indították újra, mint Sztanyiszlavszkij (aki 1938-ban hunyt el), Lee Strasberg (1981-ben halt meg) vagy Peter Brook (aki ma is él), hogy három nagyon jól ismert pedagógust említsünk.

Szóval, melyik forma a fiatalabb? Nem kellene abbahagynunk egy ilyen terméketlen versengést, és más szavakkal megfogalmazni ítéletünket egy produkció vagy egy zenemű felett?

Amikor rendezek vagy komponálok, megpróbálom egyesíteni valamennyi világ legjavát, komplexusok nélkül. Ez az életben maradás fő záloga, és ez az, ami művészileg produktív ebben a nehéz, de lenyűgöző történelmi pillanatban, amelyben élünk.

Megvan az elképesztő lehetőségünk arra, hogy zenei zsenialitásunk századok eredményeit alkalmazza. Miért kellene ignorálnunk mindezt ahelyett, hogy szabadon használnánk az alkotásban? Egy eredeti alkotás nem a „legkitekertebb” módon jön létre, csak azért, hogy szemtelenül különb legyen. Egy eredeti alkotás alkotója hű marad magához, belső érzéseihez, telítve művét saját személyiségével. Ha az alkotónak van mondanivalója, meg fog mutatkozni a művében, bármilyen eszközt is használ, a leghagyományosabb technikáktól a legmodernebbekig. De ha művészete híján van egy igaz üzenetnek, lehet akármilyen „komplikált” az intellektuális felsőbbrendűség érdekében, semmit sem fog elérni tudós barátai (feltehető) „vállveregetésén” kívül.

Visszatérve az „új zene dilemmához”, egy új nyelv kétségbeesett kutatásához, és a zavarhoz, amelyet ez teremt a hallgatókban, rendszerint azt mondom, hogy Johann Sebastian Bach, aki a zene „alfája és ómegája”, már megmentett minket egy hasonló kíntól: ha alázatosan felismerjük – ahogyan Mozart is tette –, hogy Bach után szinte semmi sem új a nap alatt, azonnal le tudjuk csillapítani kompozíciós hisztériánkat.

– Milyen inspirációra van szüksége a komponáláshoz?

– Amint már említettem, a Magnificatot az első fiam születése inspirálta. Az Ecce homo annak a kutatásnak az eredménye, hogy hogyan egyesítsem a színházi nyelvet a miszticizmussal. 1989-et írtunk, amikor már néhány éve dolgoztam a Teatro Colónnál, szóval az opera lassacskán belépett a „rendszerembe”. Elképzelem, amint egyszer majd valaki, aki írni fog a műveimről, azt fogja mondani, hogy az Ecce homo volt valójában az „első operám”. A Requiemet a korabeli történések inspirálták.

A generáció, amely a Falkland-szigeteki háborúban harcolt, az én generációm volt,

az 1962-esek. Szerencsém volt, hogy nem hívtak be a hadseregbe, mivel abban az évben a katonai szolgálatra váró fiatalok száma túl nagy volt, ezért meghúzták a határt a személyi igazolvány számok alapján. Akinek 100 alatti számmal kezdődött az igazolványszáma, mentesült a katonai szolgálat alól. Az enyém 093-mal kezdődött. A Montezuma és a rőt papnak harmincéves története van. 1987-ben egy barátomtól kaptam egy könyvet [Alejo Carpentier: Concierto barroco című 1974-es elbeszélése – a szerző] a következő ajánlással: „Erősen hiszem, hogy nagyszerű librettó rejtőzik itt, amelyből majd operát írhatsz”. Elkezdtem tanulmányozni a könyvet, de a feladat túl nagy volt akkor, kezdeti tapasztalataimhoz mérten. Aztán harminc évre elvesztettem a könyv nyomát, amíg rá nem találtam 2017 tavaszán, amikor rendszereztem a könyvtáramat. Azonnal lenyűgözött. A librettó első fogalmazványát egy nap alatt megírtam. (Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy harminc év alatt?) Az elmúlt évben felvázoltam a zenét, most finomítom. Meg kell még hangszerelnem, de úgy számolom, hogy 2018 végére befejezem.

– Hogy zajlik Önnél a zeneszerzői műhelymunka?

– Az elmúlt huszonöt év hektikus karrierje nem engedte meg számomra, hogy „fegyelmezett” kompozíciós munkát alakítsak ki. Vagyis mindenhonnan el kell lopnom egy kis időt, ha haladni akarok. Ez az oka annak, hogy sokáig nem komponáltam. De most, hogy újra felerősödött a késztetés, nem várhatok a nyári szünetig az írással. Ezért minden lehetőséget megragadok, hogy felskicceljek valamit. Például két szonettet a Neruda-ciklusból akkor vetettem papírra, amikor 2006-ban Don Carlost alakítottam a bécsi Operaházban. Ennek a hihetetlen Verdi-operának van néhány hosszú perce, amikor a tenornak nem kell a színpadon lennie, így egypár szonettemet az öltözőmben található zongora segítségével komponáltam. Másfajta munka a hangszerelés, azt bárhol művelhetem, akár repülőn is, a légiutas-kísérők nagy meglepetésére, akik arcukon mosollyal figyelik a munkámat. Az előadások közötti szabadidő szintén nagyon értékes, amennyiben nem én rendezem a produkciót.

De természetesen egyetlen ilyen „vészhelyzeti intézkedés” sem helyettesíti azt a hatalmas örömöt, amely akkor tölt el, amikor nyugodtan és koncentráltan komponálhatok. Amikor hosszú ideig otthon vagyok, és erre ma már gyakrabban akad példa, mint néhány évvel ezelőtt. Semmi sem történik ok nélkül, és remélem, hogy karrieremnek ez az új szakasza az általam várt eredményeket fogja hozni a következő években, ha találhatok olyan játszóhelyeket, mint a Müpa, amely bízik bennem és támogatja a zenémet.

JOSÉ CURA ZENEI VILÁGA

9

10

– Két műve, a Magnificat és az Ecce homo is vallásos témán alapszik. Mit jelent az Ön számára a vallás?

– Nem a vallás indít meg, hanem a spiritualitás. Két szó, amely sajnos nem mindig jár kéz a kézben.

– Milyen jövőbeli tervei vannak zeneszerzőként, illetve saját művei karmestereként?

– A legsürgetőbb cél, hogy találjak egy színházat (vagy többet is), amely(ek)et érdekelhet a Montezuma és a rőt pap; opera buffa, ma non troppo című operám, amely egy híres elbeszélésen alapszik, és a mexikói uralkodó, Montezuma találkozását meséli el Antonio Vivaldival. Egy találkozást, amelynek alapjául Vivaldi közelmúltban felfedezett operája, a Motezuma szolgál, csak annak címéből hiányzik az n betű. Írta: Mona Dániel

Fotó © Mateja Lux

Fotó © Zoé Cura

José Cura 1962-ben született az argentínai Rosarióban. Szülővárosa egyetemének zenei fakultásán vezénylést és zeneszerzést, a Buenos Aires-i Teatro Colón ösztöndíjasaként pedig énekelni tanult. Énektechnikáját az 1980-as évek végén Horacio Amauri irányításával fejlesztette. 1991-ben Olaszországba költözött, egy évre rá Veronában debütált operaénekesként, s hamarosan sorra kapta a Verdiés Puccini-operák főszerepeit. Miután 1994-ben megnyerte a Plácido Domingo Operalia Énekversenyt, a világ számos jelentős operaházában hódíthatta meg a közönséget. Karrierjét karmesterként is kibontakoztatta, s koncertjein az éneklés mellett sokszor vezényel is. 2007 óta rendezőként is tevékenykedik, valamint fotózással is foglalkozik, munkáiból 2008-ban albumot jelentetett meg.

Mario De Rose, a Buenos Aires-i születésű olasz karmester és zeneszerző 1988 és 2003 között Dél-Amerika vezető együtteseit dirigálta vendégkarnagyként. Repertoárjának gerincét a klasszikus és romantikus művek képezik, operakarmesterként pedig több ősbemutató is fűződik nevéhez (Lambertini: La Nariz del Compositor, Aure: Un Sueño Olvidado). 2005 óta rendszeresen együtt dolgozik José Curával.

Fotó © Andreas Tobias

Fotó © Andreas Tobias

Fotó © Andreas Tobias

Fotó © Andreas Tobias

Váradi Zita 1996-ban diplomázott a budapesti Zeneakadémián, 1995 és 2001 között a debreceni Csokonai Színház tagja volt, 2001 óta a Magyar Állami Operaház magánénekese. 1995-ben megnyerte a komarnói Lehár Ferenc Nemzetközi Operettversenyt, a mantovai Katia Ricciarelli Nemzetközi Énekversenyen pedig második díjat kapott. Az elmúlt években főként Mozart, Donizetti, Rossini és Puccini operáiban szerepelt. 2016ban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.

Simon Krisztina 2000-ben szerezte meg énekesi diplomáját a budapesti Zeneakadémián. A kortárs magyar zeneművek bemutatásáért Artisjus-díjat kapott énekesnő háromszor is részesült Fischer Annie-ösztöndíjban. 2003-tól 2008-ig a Szegedi Nemzeti Színház magánénekese volt. Mozart-hősnők megformálójaként, olasz operák mezzoszoprán szerepeiben, valamint Wagner-operákban is gyakran szerepel. A Magyar Állami Operaház produkcióinak rendszeres közreműködője.

Horváth István a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szerzett énekművészi diplomát. Operaénekesi pályafutása a Pécsi Nemzeti Színházban indult. A bel canto szerepek állnak közel hozzá, a Don Pasquale Ernestójaként mutatkozhatott be a Magyar Állami Operaházban is, amelynek jelenleg magánénekese. Rendszeres közreműködője volt a Kocsis Zoltán által vezetett Nemzeti Filharmonikusok produkcióinak: Richard Strauss-operákban, valamint Schönberg Mózes és Áronjában is énekelt.

JOSÉ CURA ZENEI VILÁGA

11

12

Fotó © Andreas Tobias

Fotó Fotó©©Andreas PosztósTobias János, Müpa

Fotó Fotó©©Andreas PosztósTobias János, Müpa

Fotó Fotó©©Andreas PosztósTobias János, Müpa

Bakonyi Marcell Hamari Júlia növendékeként a stuttgarti Zeneakadémián diplomázott 2007-ben. Ugyanebben az évben különdíjat kapott a Bécsben megrendezett Klassik Mania versenyen. Énekelt a Stuttgarti Állami Operában, a Zürichi Operaházban, 2009-től 2013-ig pedig a Salzburgi Landestheater tagja volt, jelenleg a Nürnbergi Színházhoz köti szerződés. Fellépett Európa számos jelentős operaszínpadán és fesztiválján; széles repertoárja a kora barokktól a kortársakig terjed.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 1943-ban alakult, s azóta számtalan bel- és külföldi hangversennyel, illetve a szimfonikus és oratorikus repertoárt felölelő rádió-, tévé- és lemezfelvétellel került a nagyzenekarok élvonalába. Az együttes, amely kiemelt feladatának tekinti a magyar kortárs zene népszerűsítését, nemzetközi zenei versenyek döntőinek és gálahangversenyeinek is állandó közreműködője. A zenekar állandó karmestere Kovács János.

A Magyar Rádió Énekkara 1950-ben alakult; repertoárja a klasszikus kórusmuzsika minden területét felöleli, közreműködésével számtalan rádió- és tévéfelvétel, valamint több mint nyolcvan hanglemez készült. Az együttes a világ számos országában megfordult már a legjelentősebb szimfonikus zenekarok, valamint karmesterek partnereként. 2014 augusztusa óta az énekkar vezető karnagya Pad Zoltán.

A Magyar Rádió Gyermekkórusa 1955-ben alakult Botka Valéria és Csányi László vezetésével, jelenleg Matos László tölti be a vezető karnagyi tisztet. A kórus repertoárja a gregoriántól a kortársakig terjed. Bartók és Kodály kórusműveinek rendszeres előadása mellett nagy figyelmet fordítanak a mai szerzők műveinek bemutatására. Európa valamennyi országában vendégszerepeltek már, s turnéztak a Távol-Keleten és az Amerikai Egyesült Államokban is.

Summary The name of Argentina’s José Cura is most often associated in the public mind with famous operatic roles, since he became known to the world as a tenor. Initially, however, his career focused on conducting and composing, professions he continues to regard as his primary calling to this day. Besides singing, this multi-faceted artist remains active as a conductor, director and photographer, and has also returned to composing, revising his earlier works to prevent them from vanishing into obscurity. At this concert held to honour the 25th anniversary of the Salva Vita Foundation, the Müpa Budapest audience has the opportunity to encounter José Cura the composer for the first time, with a performance of two of his early works, Magnificat (1988) and Ecce homo (1989/90), alongside the newer work Modus, composed in 2016. The conductor Mario De Rose has worked with Cura regularly since 2005, and it was he who persuaded his countryman to dig out his earlier pieces and begin composing again. De Rose said of Cura’s creations: “It’s difficult to stylistically define José Cura’s music; it is so personal and universal at the same time.

Cura doesn’t base his music in predefined elements to generate the discursus.

On the contrary, it is the discursus to be generated by his need for expression: the resource doesn’t make his music; it is the music to use the resource. The use of different compositional techniques depending on the expressive need makes listening to José Cura’s music a new but familiar experience that moves the listener through pathos.”

Of the works to be performed here, the Magnificat dates back to 1988, which Pope John Paul II declared a Marian Year, and which Cura regards as a sign of divine providence since it was in this year that his wife, after two miscarriages, became pregnant with their first-born son. For Cura, it is significant that the Virgin Mary was still a young girl at the time of the Angel’s Annunciation, so that the news would have undoubtedly come as a shock to her. Consequently, Cura strives as a composer to present Mary’s human side as that of a woman who would be forced to witness her son’s cruel death. Ecce homo (1989) likewise focuses on the human side of the story of Jesus’s suffering, while 2016’s Modus uses a 10th century melody as the core of a repetitive musical structure. With the latter work, Cura pays homage to the city of Prague, where he has been an artist in residence for some years with the Prague Symphony Orchestra.

SUMMARY

13

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL

Liszt: Szent Erzsébet legendája

A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertje Vezényel: Hamar Zsolt

2018. március 30.

Nemzeti Filharmonikus Zenekar Fotó © Wágner Csapó József

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL

Bernstein: A Quiet Place

Magyarországi bemutató A Neue Oper Wien előadása Vezényel: Walter Kobéra

2018. április 9.

Walter Kobéra Fotó © Armin Bardel

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL

Sir Roger Norrington és a Felvilágosodás Korának Zenekara

Közreműködik: Roger Montgomery – kürt

2018. április 9.

Sir Roger Norrington Fotó © Manfred Esser

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Trisztán és Izolda

Rendező: Cesare Lievi Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám

2018. június 7., 13., 16.

Anja Kampe Fotó © Sasha Vasiljev

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

A bolygó hollandi

Művészeti vezető: Fischer Ádám Rendező: Kovalik Balázs Vezényel: Peter Schneider

2018. június 8., 10.

Ric Furman

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Tannhäuser

Rendező: Matthias Oldag Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám

2018. június 14., 17.

Sophie Koch Fotó © Vincent Pontet

előzetes,

AJÁNLÓ

Stratégiai médiapartnerünk:

Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

Emberi Erőforrások Minisztériuma

Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Várnai Péter A címlapon: José Cura A szerkesztés lezárult: 2018. március 23.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!