Tisztelt Vendégek, kedves Művészek!
Köszönöm szépen Verebes György festőművésznek a zenét és a közreműködést!
A mai rendezvény kurátoraként köszöntök mindenkit!
Előjáróként szeretnék pár gondolatot megosztani a kiállítással kapcsolatban! Úgy látom, és a visszajelzések is ezt igazolják, hogy ez nem egy szokványos kiállítás.
Amikor a koncepción gondolkodtam, folyamatosan az járt a fejemben, hogy milyen nehéz művészként a hétköznapokban alkotni. Az élet és a kötelességek olyan kihívásokat, nehézségeket gördítenek elénk, amik sokszor, akár hosszabb időre is megakadályoznak az alkotásban. 3 dolog foglalkoztatott leginkább, mikor kiküldtem a művészeknek a felkérést:
Az első, hogy olyanok is elvállalják-e a részvételt, akiket személyesen nem is ismerek, kizá-
rólag a munkájukkal találkoztam ezelőtt. (Ez a résztvevők egyharmada volt.) A második, hogy be merik-e vállalni a készüléssel járó nehézségeket, fel merik-e vállalni a bennük lévő belső feszültségeket? A harmadik pedig, hogy végül milyen alkotások készülnek, elkészülnek-e egyáltalán?
De, hogy mi is volt pontosan a koncepció és miként alakult a folyamat, erről szeretném, ha Hemrik László a Ludwig Múzeum Múzeumpedagógiai Osztályának vezetője beszélne bővebben!
Fotó: Varga László
Budapest, 2024.02.29. Barti Magdolna kurátor
Karácsonykor megleptem magam Byung-Chul
Han A kiégés társadalma című könyvével.
A szerző arra világít rá esszéjében, hogy az új szintet lépett kapitalizmusban a dolgozók teljesítményéért már nem a külső hatalmi struktúrák, törvények, rendszabályok, összevont szemöldökű műszakvezetők a felelősek, hanem a munkavállalók, szóval mi magunk, ergo egyszerre vagyunk hajcsárai és rabszolgái önnön magunknak. Ez a mindenkire vonatkoztatottság ugyan nem állja meg a helyét, kicsit olyan,
mint az antik görög demokrácia teljes körű liberalizmusa és humanizmusa, de ettől függetlenül valóban létezik napjaink önkizsákmányolásának intézménye. Éppen ezért, Han joggal sürgeti a társadalom szereplőit, hogy lassítsanak, és válasszák a vita contemplativa stratégiáját, mert akkor kevesebb lesz a depressziós, az ADHD-s, vagy a bournot-szindrómás beteg.
Han miközben ezt sürgeti, kikezdi Hannah Arendt vita activa – aktív élet - elméletét, melyben Arendt a tevékeny ember eszményét állítja szembe a kiteljesedést alig-alig ígérő munkával. Pedig nem kérdés, az ember nem juthat előrébb sem az aprócseprő sem a jelentős dolgokban a kontempláció és az aktivitás dialektikája nélkül. Ahogy a művészetben sem.
Ország László alkotásában egy szöveg formálódik képpé. A szöveg, a vers olyan életpillanatokról szól, amelyek csöndes figyelmet, elfogadást, mély, ütemes levegővételt kívánnak tőlünk.
Ország László megtapasztalta, ismeri ezeket az elementáris pillanatokat, de hogy vers szülessen belőlük, hogy a téma formát öltsön, ahhoz nincs mese, a via activiára van szükség.
Ehhez persze idő kell, mondjuk 21 nap. Vagy több, máskor pedig kevesebb. Az alkotófolyamat a maga komplexitásában mutat rá az emberi létezés összetettségére, az egyes össze-
tevők közötti viszonyrendszer bonyolultságára a szemlélődéstől a praxisig, a lehatott fejjel végzett önmagért való munkáig. Nyilván nagy a differencia a különböző személyiségű alkotók között, ahogy fontos szempont lehet a teremtő munka során a művészt körülvevő társadalmi, földrajzi környezet, a kulturális állapotok stb.
Mire elég 21 nap? Mire elég ennyi idő, ha alkotásról van szó, hiszen az alkotás folyamata rendkívül nehezen behatárolható. Melyek azok az összetevők, amelyek bizonyíthatóan az alkotás keletkezését, szellemi, anyagi, megformálását szolgálják? Nicolai Hartmann Esztétikájában arról ír, hogy a művészet megközelítésének fő aspektusai közül az alkotói cselekvést övezi a legtöbb rejtély. Vajon mikor indítsuk el, és mikor állítsuk le stoppert?
És egyáltalán, a hétköznapi időmérés, a hétköznapok megszokott időélménye rávetíthető-e az
alkotás folyamatára? Az alkotás flowja megzavarhatja az időérzékelést, mintha a művész egy feketelyuk közvetlen közelében lógatná a lábait. Mert ott/akkor lassulni látszana az idő, mintha több levegőt szívhatnánk a tüdőnkbe, mintha élménytöbblet keletkezne, mintha a létezés jelentőségteljesebbé válna.
21 nap. Ezt az intervallumot Maxwell Martz jelölte ki a szokások megváltoztatásának minimális és szükséges időtartamának. Martz plasztikai sebészként állította ezt. Páciensei jellemzően ennyi idő alatt fogadták el megváltozott külsejüket. A plasztikai sebészet speciális területe az orvostudománynak, hiszen a betegek a változást feltétlen akarják, akkor is, ha az eredeti testrésszel nem voltak kibékülve, de akkor is, ha épp az eredetihez közelítő állapotot várják a sebészkéstől. Tehát esetükben a változás egy viszonylag stabil lelki fundamentumra épül, hiszen az elfogadás bekövetkezte alig tűr halasztást.
Az élet más területein több lehetőség adódik az alkudozásra, ezért is kritizálják, korrigálják sokan a 21 nap teóriát. Hogy ez bizony túl kevés bizonyos változások elfogadásához.
A kiállítás kurátor, Barti Magdolna a változást is magába foglaló alkotófolyamat számára jelölte ki ezt a bűvös időegységet. Mire elég ennyi idő, kiben milyen energiák szabadulnak fel vagy nem ebben a szorításban, másoknak éppenhogy szabad keretrendszerben? Érdekes eljátszani a gondolattal, mennyi időnek kell eltelnie, hogy a művész szakítson egy alkotói módszerrel, technikahasználattal, tematikával, hogy aztán az akár felismerhetetlenné, kiismerhetetlenné tegye művészetének karakterét. A művészek többsége nyilván képes maszkot ölteni és idegen manírban alkotni, de arra is, hogy valamivel véglegesen szakítson, és valami új meghatározó komponenst emeljen be a művészetében, de erre a 21 nap ke-
vésnek látszik.
Miközben az is nyilvánvaló, hogy a művészt minden elemi, látható/láthatatlan fejlemény befolyásolja. Egy ilyen kihívás is, amely talán nagyobb reflektáltságot kíván tőle. Az új szituáció kibillentheti komfortjából, és ez váratlan reakcióra készítheti. S mindez, ha nem is végleges, de időszakos modifikációkat eredményezhet a művészetében.
A jól bevált szokásokat nem könnyű felülírni.
Immanuel Kant, a königsbergi remete hosszú élete alatt soha nem hagyta el a városát. Rendkívül szigorú napirend szerint élt. Öt-kor kelt, délelőtt megtartotta az óráit az egyetemen, majd hazament és írt, majd ebéd a barátokkal, ezt követően az egészségügy séta. Este, lefekvés előtt olvasás. Így minden nap. Enélkül aligha születhetett volna meg a gigantikus életmű. Nietzsche életműve a már-már vehemens, szigorúan magányos gyaloglásainak köszönhető,
azt írta: az ülep alkalmatlan az alkotásra.
Szentkuthy hajnalban írt, ahogy Krúdy is, igaz ő előtte le se nagyon feküdt.
Egy képzőművész napirendjét további körülmények alakíthatják. A műterem vagy annak hiánya, a fényviszonyok, a szükséges anyagok megléte vagy hiánya, a téma begyűjtése, vázlatok, előtanulmányok, fotók készítése; ha technológiai értelemben komplex műről van szó, a vállalkozókkal való kapcsolattartás stb.
Tehát egy művésznek, jó, ha van egy betartható napirendje, de azért igyekezzen kellően rugalmasnak is lenni.
Kissé rendhagyó módon most nem a kész alkotások, hanem inkább a feléjük vezető út, az útról készült dokumentációk alapján rendeztem négy csoportba, és mutatom be a kiállítás szereplőit.
A., az első csoportba, amelyik a legnépesebb, azok az alkotók kerültek, akik „kizárták” a külvilágot a 21 nap alatt. Ők hermetikusan elkülönítették az alkotást az élet többi részéről, szigorúan csak az alkotó felületet, annak változásait hozták magukkal. Fontos számukra, hogy az alkotás leváljon a külvilág feleslegeiről.
Gaál József emberszörnye rétegről rétegre, hámról hámra, lélekhéjről lélekhéjra, fájdalomról fájdalomra alakul, alakult. Akár egy komplett sorozatként is értelmezhetők a készülő mű fázisai.
Garamvölgyi Béla finom elmozdulásokkal, árnyalatokkal, újabb tónusokkal gazdagítja a folyamat elején gondosan felépített kompozíciót. Mi mást, mint gondoskodást várnánk egy kiváló művésztanártól, tanár művésztől.
Gesztelyi Nagy Zsuzsanna vázlat-sorozata izgalmasan bátor, eklektikus világ. A művész a triptichon-struktúrát tölti meg hol finom gesztusokkal, hol beazonosítható motívumokkal, hol egészen laza rajzossággal, firka gubancokkal.
Mayer Éva , a léptékkel játszik, meg a finom áthallásokkal, együttállásokkal: gyertya és torony, orvosságos üvegek, oldalára fordított épületek, a kint és bent... Ország Lászlót már említettük az alkotás dialektikájánál. Egy költői szövegből indítja el az alkotófolyamatot, ez a szöveg lesz aztán képtérré, festői felületté.
Pál Csaba anyagában, egyik kép fordul bele a másikba, akár egy véget nem érő történet.
Ruzsa Dénes a hetvenes, nyolcvanas évek sci-fi filmjeinek képi világából készített egy fotóválogatást, épp akkor, amikor az amerikaiak 72 után újra egy telefonfülke méretű eszközt juttattak a hold felszínére. Szurcsik József dokumentációjának első képén a folyamat elindításának mozzanatát hangsúlyozza a kezében lévő tollal, aztán magára hagyja a változásban az hasábfejű ikerpárt.
B., Ebbe a csoportba azok a művészek kerültek, akik az alkotói felületet az alkotói tér, a műterem környezetének vékony szeletével keretezik. Ők még csak sejtetik az alkotást determináló közeget.
Bereczki Kata egy képernyőfotóval indítja a dokumentációját. Aztán kiteljesedik a kép, de csak módjával, festészetének sajátja a kihagyás, a sejtetés. Jön a nyár: fagyival, csúszdával, Balatonnal.
Esse Bánki Ákos művészetének alapértéke, hogy a nagyvonalú gesztusai rendkívül fegyelmezett-feszített szerkezetekbe íródnak, s mindez jól lejön az alkotó folyamat fázisképein is.
Gábor Enikő már ezt megelőzően is dolgozott gombával. A 21 kiállításra egy gombatenyészet életciklusát dokumentálta. A fekete fehér fotókon elképesztő változatosságban jelenik meg a földi természet egyik különce.
Spitzer Fruzsina digitális kollázsokat készít. Írógép a számítógépben, humor és kreativitás a munkákban.
C., A harmadik csoportba tartozó művészek megnyitják a teret a művek körül. A műterem tárgyai, a műterem szegletei, árnyékai mind eleven erővé lesznek a készülő művek körül.
Dobó Bianka az apró, személyes tárgyakról készített fotogramokkal, mintegy az intimitás felé mozdult a művészetében, míg festményei jellemzően a külterekről, urbánus közegről szólnak.
Jakatics-Szabó Veronika kiállításra került festményének motívuma, így jól illeszkedik a már megismert világához, stílusához, az utazáshoz, lebegéshez, a lágy szűrrealitáshoz, s már csak egy vázlat és egy festőállvány kell a munkához.
Jónás Péter sokszorosító grafikával dolgozik ahol a dúc maga is egy tárgy, egy önálló entitás. A nyomot hagyó dúc egyszerre materiális eszköz, és szubsztancia. A dokumentációjában figyelemre méltó igényességgel, figyelemmel és tisztelettel képezte le a folyamat esemé nyeit és tárgyszereplőit.
D., Az utolsó, negyedik csoportba azok a művészek kerültek, akiknek ajtaján a 21 nap valósága dörömbölt. A valóság a nem várt fejlemények és/vagy az alkotói munka rögös útjának képében verte az ajtót, elnézést a jelentős képzavarért.
Dóra Emese Egy naplót küldött, egy naplóba jegyezve fel alkotáslélektani és filozófiai gondolatait. „érzem, ma valami lesz, egész fókuszált vagyok!” Néhány füzetlapra belső kertjének gyümölcseit helyezte, amik később egy érzékeny grafikai térbe kerültek.
Kiss Adél képes naplóbejegyzésekkel avatja be a nézőt az életébe, ahol a művészi alkotómunka mellett ott a család, a családi lét, a gyermek, a háztartás és a hétköznapok utcarészlete. Könyv Kata egy levelet írt a kurátornak, amelyben a 21 nap mindegyikét egy-egy szóval, rövid szókapcsolattal jelölte meg, így például: Pofon - Ma sem - Arányok - Gyerekek – Pszeudo és vasal. Végül aztán elkészült Könyv Kata vasalós portréja. Picasso után szabadon.
Lenkes Ildikó isküldöttegyszűkszavúnaplót
Magdolnának. Benne minden, ami a gyerekek melletti alkotás nehézségét jellemzi. „Minden nap végére odaírhatnám, hogy rohanás a gyerekekért, este/éjszaka munka. Így a festésseltöltöttórákrövidekésrendszertelenek.”
Hogy aztán mégis csak megszülessen a 21 nap realizmusátkiválóanmegjelenítőfestménye.
Budapest, 2024.02.29. Hemrik László a Luwig Múzeum Múzeumpedagógiai Osztályának vezetője
JAKATICS-SZABÓ VERA: UTAZÓK
ORSZÁG
Fotók: Varga László
