A vihar kapujában

Kovács Attila

Kuroszava Akira – A vihar kapujában

Kovács Attila

Kuroszava Akira – A vihar kapujában

„…egy jó film igazán akkor kezdődik, amikor véget ér…”

Kuroszava Akira filmjét akár kriminek is tekinthetjük, hiszen van benne minden, ami egy krimihez kell, gyilkosság, harci jelenetek, szép nő, nyomozás.

Ugyanakkor sikerét valószínűleg annak is köszönheti, hogy sok tekintetben eltér a hagyományos, „műfaji” krimitől: például nem tudjuk meg soha, hogy valójában ki a gyilkos, nem tudjuk meg, hogy a gyanúsítottaknak mi lesz a sorsa, a katarzis másképp jelenik meg a film végén. Nem látjuk soha a nyomozót, a vizsgálóbírót. Mi magunk vagyunk a nyomozók, a tanúk nekünk vallanak.

Természetesen egy jó film igazán akkor kezdődik, amikor véget ér, vagyis a néző jut szerephez, és ha a filmet csak egy átlagon felüli kriminek tekintjük, akkor a film megtekintése után elindulhat egy végtelen logikai játék: ki volt hát valójában a tettes. Emberek ezrei töltöttek sok-sok órát azzal, hogy felépítsék saját kártyavárukat bizonyítandó, hogy a feleség, a szamuráj, a rabló, a favágó, a vizsgálóbíró, a szerzetes, vagy akárki más volt a gyilkos. Egyiket sem lehetett kétségtelenül bizonytani, és ezen a profán síkon is zseniális a forgatókönyv, Kuroszava is belement ebbe a játékba, hiszen csak sejtelmes mosollyal válaszolt mindig arra a kérdésre, hogy ő kit tekintett gyilkosnak, ugyanakkor nem vette el a találgatók kedvét sem mondván, hogy egészen másról szól a filmje, mint egy nehezen megoldható rejtélyről.

„…nir-vana (ki az erdőből)…”

Magasabb szinten a film az ember egyetemes helyzetéről mond valamit. Mikor először láttam a filmet, azt gondoltam, a favágó azt nem érti, hogy az ember hogyan lehet ennyire gonosz, hogy önként elvállal egy gyilkosságot, noha nem követte el, hiszen legalább ketten nyilvánvalóan hazudnak.

Bizonyos, hogy nem a másik iránti szánalom sarkallta e kettő hamis tanút arra, hogy hazudjon, hanem egyfajta téboly, magát ezt a tébolyodott kaotikus miliőt képviseli a templomrom is, ahol a történetet mesélik a jöttmentnek. Ma már nem hiszem, hogy ez volt az, amit nem értett a favágó.

Kuroszava szerint a film az eredendő bűnről szól. Szerinte az ember születésétől fogva be van zárva az egójába, és bárhogy is küzd, akkor sem tud objektív lenni, mindig az én szűrőjén keresztül látja a világot.

Objektivitás nincs. Sohasem szabad elfeledni, hogy Kuroszava japán, és Japánban a buddhista eszmék áthatják a gondolkodást. A buddhizmus azt tanítja, hogy a világ illúzió. Nem abban az értelemben, hogy nem létezik, hanem azért, mert csak képzeteink, illúzióink révén tudunk vele kapcsolatba kerülni. A nir-vana (ki az erdőből) éppen azt jelenti, hogy felszállunk a képzetek dzsungele fölé, és kitágul a horizont, minden a helyére kerül, de ennek alapfeltétele az egó felszámolása, a vágyak uralmának megtörése révén. Hiszen a vágyak vonzanak le minket a képzetek erdejébe, mert szeretnénk így vagy úgy látni a dolgokat a valóság ellenében. Ha nincsenek vágyak, ha nincs egó, nem alakulnak ki a képzetek, marad a valóság. A vizsgálóbíró pozíciója ez. Ő felülről látja az eseményeket, még ha a modern értelemben vett helyes választ nem is tudja, fáraói nyugalommal és fölénnyel szemléli a létforgatagot (szamszara).

Olyan ez a történet, mint egy zen buddhista példázat, egy kóan: logikus értelmezése nem létezik, és amikor az ember már-már megtébolyodik a gondolkodástól, mert nincs kiút se jobbra, se balra, eléri

a megvilágosodást, hiszen kiút csak fölfelé van, egy új dimenzió irányában.

A vizsgálóbíró – úgy tűnik – eleve ebben a pozícióban van. A favágó és a szerzetes pedig a film során jut el ebbe a tudatállapotba. A templom lépcsői és az eső ezt a szemlélődő, befelé forduló tudatállapotot teremtik meg, a film végén a csecsemő megjelenése pedig a megvilágosodás pillanata, mikor felhagynak a gondolkodással, és a Valós Valóság felé fordulnak.

„…ássunk még egy szinttel mélyebbre!...”

A filmet forgathatták volna úgy is, hogy a vélt vagy valós(?) eseményeket a tanúk csak elbeszélik, a bűntény jelenetei nem jelennek meg a szemünk előtt. Ebben az esetben az események fő helyszíne a vizsgálat helye, időszerkezete lineáris. Ezzel szemben leforgatták mind a három lehetséges valóságot, és mindegyiket a néző szeme elé tárták. Amit látunk, azt valóságnak tekintjük, amit hallunk, azt inkább csak mesének.

Kuroszava célja is ez lehetett, hogy a néző valóságosnak tekintse mind a három szálat, és ez által jöjjön létre feszültség. A film időszerkezete így fraktálissá, vagyis faalakúvá vált. Mintha egymással párhuzamos, illetve közös tőből fakadó valóságok léteznének egymástól függetlenül. A hátborzongató az, hogy a modern kvantumfizika szerint mindez nem lehetetlen. A klasszikus (newtoni) fizika szerint egy eseménynek csak egy következménye lehet, viszont a kvantummechanikában egy eseménynek több következménye is létezhet. Mi mindig csak egyet érzékelünk ezek közül, így az időt továbbra is lineárisnak hisszük, ám nem kizárt, hogy a lehetséges következmények egymással párhuzamosan léteznek.

Olyan ez is, mint Kuroszava filmje, amiben több lehetséges valóságot forgattak le. A történet szereplői mindig csak egy verziót hisznek valóságnak, de a kazettákban egymással párhuzamosan több „valóság” is létezik, ám ezek mindegyikét csak a beavatottak láthatják. Akik a dzsungel fölé emelkednek. ***