Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok Nem az évek teszik a szurkolót azzá,

Talán 4-5 éves lehettem, tehát még egészen kicsi gyerekként arra emlékszem, hogy a régi főtribün alatt ültek a DAC-focisták feleségei, gyerekei, családtagjai. Ott szoktunk lenni mi is, minden meccsen kint voltunk és onnan szurkoltunk. Rengeteg ember volt a stadionban, és nagyon nagy zaj, a góloknál pedig befogtam a fülem, mert mindenki ordított. Szünetben kimászhattunk a lelátó előtti salakpályára, igaz, hogy csak oda, viszont az is nagy dolog volt. Néha a mecscsek után lemehettem az öltözői kabinba, ami szintén nagy élmény volt. Édesapám Komáromban született, ahogy én és Dodi öcsém is, Sinan már Szerdahelyen. Apu ’85ben került a DAC-hoz, előtte Nagyszombatban tanult, ott is laktunk, majd a család Dunaszerdahelyre költözött. Persze erre az időszakra még annyira nem emlékezhetek, csak arra, hogy 1987-ben megnyertük a Csehszlovák kupát…

A legnagyobb élményem kétségkívül a grúziai túra volt, ahol megjártuk a mennyet és a poklot is. Poklot az ottani körülményekre értem, sikerült egy elég lepukkant szállást foglalnunk. 1:1-gyel mentünk ki, valójában ódzkodtam a kiutazástól, akkor született meg a kisfiunk, három hónapos volt csak. Meg kell említenem a feleségemet, Anitát, aki mindenkor támogatta ezt a szenvedélyem. Ő volt az, aki rábeszélt az útra, azt mondta, ha tényleg 25 évet kellett várnotok, hogy kijusson a DAC Európába, meg fogod bánni, ha kihagyod. Megérezte, mint ahogy oly’ sok minden mást is az életben. Tényleg megbántam volna, köszönöm neki, fergeteges élmény volt. De jó volt hazatérni, mert ott láttuk a kontrasztot, hogy amiért mi itt rinyálunk, az tulajdonképpen csak semmiség. Azt hittem, csak a filmekben van olyan, hogy kint a 40 fokban árulják a disznót, de nem, ez tényleg igaz. Viszont a negatív élmény is élmény, amiből tanul az ember, amitől még jobban megbecsüli, amije van.

Ha a húsz évvel ezelőtti focit nézzük, az egy teljesen más dolog volt, azóta világszerte megromlott. Szinte modern rabszolgatartásnak, vagy emberkereskedelemnek mondható, hogy csillagászati pénzekért adják-veszik a játékosokat. Ennek szerintem valahol határt kéne szabni. A másik oldalon mindez azt hozta magával, hogy a foci üzlet lett, egy termék, amit el lehet adni, amiben rengeteg pénz van... Egyértelmű volt, hogy a foci előbb-utóbb magával hozza ezt az anyagi vonzatot is, aminek én személy szerint nem örülök. Sokkal jobban szerettem a szívfocit, de szerintem ezzel mindenki így van. Azokat az időket, amikor még számított egy klub. Jelenleg már nagyon ritka az a játékos, aki a klubhűségre esküszik, mert a pénz beszél. Ezt látom a DAC-ban is, aminek egyértelmű jelei vannak. Idehoztak olyan fiatal külföldi játékosokat – viszonylag kevés pénzért -, akikbe potenciált láttak, és amikor a teljesítményük felfelé ívelt, a piaci értékük javult, túladtak rajtuk…

Jarábik Imre Minden egyes mérkőzést – ahol ott tudtam lenni – az akkori B-középben abszolváltam, ami végül is a stadion átépítése után szintén a B-közép maradt. 14 évesen már elengedtek bennünket az ikertestvéremmel, Balázszsal együtt, így a dunaszerdahelyi B-közép oszlopos tagjai lettünk. Megvolt a saját partink, osztálytársak a régi Komenský utcai Alapiskolából, barátok, ismerősök. A klub jubileuma alkalmából a kultúrházban megrendezett fényképkiállításon jó volt viszszatekinteni erre az időszakra, egypár felvételen meg is találtuk magunkat. Abban az időben még a VMK szervezési osztályán dolgoztam, majd az új igazgatónő érkezésével lettem lényegében PR-os. Teltek az évek, emlékszem akár a Bayern elleni meccsre: immár gimnazistaként elengedtek bennünket a meccsre, igazgatói szabadot kaptunk és bezárt a gimi. Az UEFA rendelete szerint egy órával a meccs előtt mindenkinek, aki belépőjeggyel rendelkezett, el kellett foglalni a helyét. Délben siettünk haza, leraktuk a táskákat és egyből irány a stadion…