Vassal 1 20

{A {?} jellel megjelölt részek (oldalszámok) módosítandók!}

Vassal formálják a vasat Jellemépítés pártfogói kapcsolattal Howard & William Hendricks Tartalom 1. rész: Pártfogót kereső férfiaknak ...........................................................3 1. fejezet: „Formás” emberré válni ........................................................3 2. fejezet: „Hiszek benned” ....................................................................8 3. fejezet: Tudnunk kell, mire van szükségünk ....................................18 4. fejezet: Amit a pártfogók keresnek ..................................................27 5. fejezet: A pártfogók ismertetőjelei ...................................................36 6. fejezet: Hogyan találhatunk pártfogót? ............................................46 7. fejezet: Az első lépések ....................................................................53 8. fejezet: Növekedési stratégiák..........................................................61 9. fejezet: Vigyázat! Itt férfiak dolgoznak! ..........................................70 10. fejezet: A felelősség vállalása ........................................................77 2. rész: Pártfogói szerepre hajlandó férfiaknak ........................................83 11. fejezet: Felhívás leendő pártfogóknak ...........................................83 12. fejezet: Miért legyünk pártfogók? ..................................................92 13. fejezet: Mit tesz egy pártfogó? .....................................................100 14. fejezet: Hogyan szemeljünk ki egy pártfogoltat? .........................108 15. fejezet: Menni fog! .......................................................................116 16. fejezet: Együtt tanulni és növekedni ............................................126 17. fejezet: Problémák és elkerülendő csapdák..................................138 18. fejezet: Maradandó örökség .........................................................145 Függelék: Pártfogói program létrehozása gyülekezetünkben.............151 A pártfogolás cselekvési terve ...........................................................154 Jegyzetek ............................................................................................176 Köszönetnyilvánítás ...........................................................................177

Adalékok Kortársak pártfogolása .............................................................................16 Önmagunk felfedezésének A. W. Tozer-féle szabályai ...........................21 A pártfogók tíz ismertetőjele....................................................................39 Milyen jól ismerjük jelöltünket? ..............................................................54 Barnabás: a megsokszorozódás szolgálata ...............................................92 A pártfogó fogalma ................................................................................107 Az önismeret eszközei és forrásai ..........................................................115 Pártfogói kapcsolatok a Bibliában .........................................................117 A pártfogolás bibliai alapja ....................................................................125

Bevezetés Egy könyv lényegében nem más, mint a szerző és az olvasó beszélgetése.

Ezért e beszélgetés kezdetén mi, a szerzők érdemesnek tartjuk mindjárt az elején elmondani néhány fontos információt, hogy az olvasó a lehető legnagyobb haszonnal forgathassa a könyvet.

Bizonyára észrevettük, hogy ez a könyv két részből áll. Ennek az az oka, hogy a pártfogolás két ember — a pártfogó (vagy mentor) és a pártfogolt — kapcsolatát jelenti. Tapasztalatunk szerint sokkal többen keresnek pártfogót, mint ahányan hajlandók pártfogóként szolgálni. Ezért az 1. rész a leendő pártfogoltak népesebb táborának szól. Ebben elmondjuk, hogy milyen előnyökkel jár, ha van pártfogónk, hogyan találhatunk magunknak ilyen vezetőt, hogyan hozhatjuk létre a kapcsolatot, és hogyan hozhatjuk ki belőle a legtöbbet.

A 2. rész a pártfogó szemszögéből mutatja be ezt a kapcsolatot. Több szempontból a pártfogó a kapcsolat meghatározó eleme. Ezért itt leírjuk a pártfogó mibenlétét és tevékenységét, s férfiakat hívunk fel, hogy vállalják ezt a szerepet. Az 1. részhez hasonlóan itt is szólunk a pártfogói kapcsolatok létrehozásáról, de időnk nagy részében azt vizsgáljuk, hogy a mentorok hogyan osszák be a pártfogoltjukkal töltött idejüket, hogy a kapcsolat a lehető legnagyobb növekedéssel és haszonnal járjon.

Nyugodtan kezdjük az olvasást azzal a résszel, amelyik jelenlegi igényeinknek jobban megfelel. Azonban a könyv másik felét is olvassuk el, hogy a kapcsolat másik oldalát is megismerjük.

A könyv két fő részét követő szakaszt („A pártfogolás cselekvési terve”) se mulasszuk el tanulmányozni. Ez a munkafüzet, melyet Jim Bell, a Moody Pressnél dolgozó kedves barátunk készített, segíteni fog kiértékelni és elérni céljainkat a pártfogói kapcsolat létrehozása és fejlesztése terén.

Könyvünkben az elmélet helyett a gyakorlatra, a miért helyett a hogyanra kívántuk fektetni a hangsúlyt. Ennek az úttörő jellegű könyvnek a megírásával ugyanis az volt a célunk, hogy férfiakat indítsunk pártfogói kapcsolat létesítésére. Az a szándékunk, hogy e könyv tanulmányozása olvasók százait, sőt akár ezreit késztesse pártfogói kapcsolatok kezdeményezésére. Elismerjük, hogy fontos a pártfogolás elméleti alapjainak megismerése és empirikus kutatása — már hozzá is fogtunk egy olyan újabb könyv megírásához, amely részben ezeket a kérdéseket tárgyalja. Jelenleg azonban az a lényeg, hogy férfiakat arra indítsunk, hogy igazi, létfontosságú kapcsolatokat alakítsanak ki egymással.

Ehhez kapcsolódva meg kell említenünk könyvünk másik fontos vonását: a Vassal formálják a vasat elsősorban férfiaknak szól. Ennek az a legfőbb oka, hogy a könyvet az 1995-ös Promise Keepers konferenciák programjának megfelelően készítettük el, s ezek a konferenciák a férfiak igényeivel és az őket érintő kérdésekkel foglalkoznak. A pártfogolás természetesen olyan folyamat, amely férfiaknak és nőknek egyaránt hasznos lehet, ezért a férfiak megszólítása nem jelenti azt, hogy a nőket ki akarjuk zárni ebből. Az általunk leírt gondolatok és elvek valószínűleg egyformán vonatkoznak nőkre és férfiakra, úgyhogy a hölgyek néhány nyilvánvaló kivételtől eltekintve feltehetően „nőt” olvashatnak a „férfi” szó helyett, anélkül hogy mondanivalónk lényegét megváltoztatnák. (A pártfogolásról szóló következő könyvünkben a nők és a férfiak szempontjait egyaránt figyelembe vesszük.)

Lehetnek olyan olvasók — különösen azok között, akik egy ideje már keresztyének —, akik úgy gondolják, hogy a „pártfogolás” nem más, mint egy

furcsa szó a tanítványságra. A két fogalom vitathatatlanul összefügg, és bizonyos területeken fedi egymást, de nem ugyanarról a dologról van szó (lásd 182. o. {?}). A pártfogolás nem korlátozódik az ember lelki életére — az imádságra, a bibliaolvasásra, a gyülekezeti elfoglaltságokra és egyéb vallásos tevékenységekre. Amint látni fogjuk, a pártfogók gyakran az élet olyan területeire is hatnak, amelyek messze túlmutatnak a személyes és a vallásos szférákon.

Azt akartuk, hogy ezt az anyagot a lehető legkönnyebben tovább lehessen adni, ezért élő emberekről szóló példákkal egészítettük ki. Ezek a történetek többnyire a pártfogolásról szóló irodalomból és saját tapasztalatainkból származnak. Néhány esetben megváltoztattuk a neveket és a jellegzetes körülményeket, hogy bizalmasan kezeljük az érintettek magánéletét.

Végül látni fogjuk, hogy mondanivalónkat mostantól kezdve egyes szám első személyben fejtjük ki („én”, „engem”, „enyém” stb.), mintha egyetlen ember szólna. Ez a hang Howardé, aminek részben az az oka, hogy sokkal könnyebb egyes számban írni, mint többes számban, és Howard több mint negyvenöt éve tanítja és gyakorolja az itt tárgyalt dolgokat. Azonban ne felejtsük el, hogy a könyvnek két szerzője van — történetesen apa és fia —, akik együtt igyekeznek megnyerni az olvasót a pártfogolásba vetett közös hitüknek.

1. rész: Pártfogót kereső férfiaknak 1. fejezet: „Formás” emberré válni Hadd kezdjük egy kérdéssel: Kik azok az emberek, akik segítettek azzá válni, akik ma vagyunk?

Azokról az emberekről beszélek, akik formáltak minket, akik jelentősen hatottak életünkre, és maradandó módon befolyásoltak bennünket. Azokra a személyekre gondolok, akik életünknek egy kritikus pontján megváltoztatták lépteink irányát, úgyhogy ma visszanézve elmondhatjuk: „Az ő hatása nélkül soha nem lettem volna az, aki vagyok.”

Nyilván eszünkbe juthat egyik vagy mindkét szülőnk. Talán olyan apát adott nekünk Isten, aki bölcs szavaival következetesen vezetett minket, és példát mutatott a szeretetre és az áldozatos életre. De az is lehet, hogy édesanyánk egyengette utunkat azzal, hogy a kemény időket még keményebb hittel és jellemmel fogadta.

Azonban elsősorban a családunkon kívüli emberekre gondolok — tanítókra, fiatalokkal foglalkozó lelkészekre, egy-egy közelünkben lakó felnőttre, gyülekezetünk tagjaira — olyan személyekre, akiknek nemigen fűződött érdekük a jólétünkhöz, s akik mégis letörölhetetlen nyomot hagytak az életünkön.

Ha eszünkbe jut valaki, akire ráillik ez a leírás, akkor tapasztalatból tudjuk, hogy milyen mély és maradandó hatása lehet egy ilyesféle kapcsolatnak. Ha nem, biztosíthatom az olvasót, hogy egy ilyen kapcsolat előnyei egyedülállóak (amint azt rövidesen látni fogjuk).

Ami a saját életemet illeti, fel tudok idézni néhány alapvető hatású embert, akiket Isten tervszerűen felhasznált útirányom megváltoztatására. Az első egy

Walt nevű férfi volt. Komolyan kételkedem abban, hogy nélküle valaha is Jézus Krisztus követőjévé váltam volna.

Szétesett családból származom. Szüleim elváltak, mielőtt megszülettem volna, és egyikük se törődött sokat lelki állapotommal. Nyersen fogalmazva megtörténhetett volna, hogy leélem az életemet, meghalok, és a pokolba kerülök anélkül, hogy bárki egy cseppet is törődött volna vele.

De Waltnak gondja volt rám. Ahhoz a közelünkben levő kicsiny gyülekezethez tartozott, amely elérte, hogy tagjai szenvedélyesen igyekezzenek megnyerni Krisztusnak a környezetüket. „Szeretnél golyózni?”

Waltnak az volt a szenvedélye, hogy hozzám hasonló kilenc- és tízéves fiúkhoz igyekezett eljuttatni az evangéliumot. Sohasem fogom elfelejteni azt a szombat délelőttöt, amikor találkoztam vele. Éppen egy philadelphiai járdán elnyúlva golyóztam, amikor hirtelen megállt mellettem valaki. Felnéztem a hórihorgas alakra, aki a maga több mint 190 centijével fölém tornyosult, és kissé leesett az állam.

— Figyelj csak, öcskös, volna kedved vasárnapi iskolába jönni? — kérdezte.

Ez szerencsétlen kérdés volt. Számomra rosszul hangzott minden olyan mondat, amiben szerepelt az „iskola” szó. Tehát megráztam a fejem. Walt azonban most kezdett csak belejönni.

— És volna kedved golyózni? — kérdezte leguggolva.

Most már az én nyelvemen beszélt!

— Persze! — feleltem, és gyorsan előkészítettem a játékot.

A környék legjobb golyózójaként fölényesen biztosra vettem, hogy könnyedén megverem ezt az ellenfelet.

Szinte hihetetlen, de minden egyes játékban ő győzött! Sőt, az összes golyómat elnyerte. Eközben elnyerte a szívemet is. Aznap ugyan elveszítettem egy játékot és némi büszkeséget, de olyasmit szereztem, ami végtelenül fontosabb — egy olyan ember barátságát, aki törődött velem. Egy nagy ember, egy idősebb férfi, aki szó szerint leereszkedett hozzám, amikor letérdelt golyózni velem. Attól kezdve bárhol volt is Walt, ott akartam lenni én is.

Doktorátus gondoskodásból A következő néhány évben Walt beépült az életembe, és örökre nyomot hagyott bennem. A vasárnapi iskolai csoportjához tartozó fiúkkal együtt engem is többször elvitt kirándulni. Sosem fogom elfeledni azokat az alkalmakat.

Beteg volt a szíve, biztosan nem használt neki, amikor a megszokott tempónkban rohangáltunk vele az erdőben. De úgy látszott, nem zavarja a dolog, mert törődött velünk. Valószínűleg ő volt az első ember, aki megmutatta nekem feltétel nélküli szeretetét.

Ugyanakkor a hűség mintaképe volt. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem, hogy felkészületlenül jött volna a vasárnapi iskolába. Nem mintha a világ legsziporkázóbb tanítója lett volna, sőt nem is képezték ki erre. Hivatását tekintve cizellálással és sajtolással foglalkozott. Azonban hiteles és találékony ember volt. Különböző módszereivel bevont minket, fiúkat a tanulás folyamatába — ez a szemléletmód maradandóan befolyásolta saját tanítási stílusomat.

Walt általában véve megtestesítette nekem Krisztust, és nemcsak nekem, hanem további tizenhárom környékbeli fiúnak, akik közül még kilencen szétesett családból származtak. Figyelemre méltó, hogy ebből a csapatból tizenegyen olyan pályát választottunk, amelyben hivatásos keresztyén munkásként tevékenykedhetünk — ami ironikus dolog, mivel maga Walt csak hat osztályt végzett el az iskolából. Ez csak azt mutatja, hogy az embernek nem kell doktorálnia ahhoz, hogy Isten felhasználhassa őt valaki másnak a formálására.

Az igehirdető és pártfogoltja Ugyanakkor Isten időnként oly módon ajándékoz meg egy embert, hogy ha az illető kinyitja a száját, azzal szinte mindig használ valakinek. Donald Grey Barnhouse ilyen hatással volt rám, különösen abban az időben, amikor épphogy csak elkezdtem a szolgálatot.

Dr. Barnhouse évekig a philadelphiai Tenth Presbyterian Church nevű gyülekezet lelkipásztora volt. Ragyogóan hirdette az igét, és pontosan értelmezte a Szentírást. Gyakran mondta, hogy „Istenünk nagysága határozza meg hitünk nagyságát”. Ő maga hatalmas istenképpel és — amennyire meg tudtam ítélni — óriási hittel rendelkezett. Talán ez volt a legnagyobb öröksége, amit rám hagyott: a Megváltóról alkotott fenséges képe.

Egyúttal azonban a világos közlés értékére is megtanított. A szemléltetés mestere volt; páratlanul megdöbbentő hasonlataival a legegyszerűbb hétköznapi események segítségével be tudta mutatni a legmélyebb lelki igazságokat. Arra vágytam, hogy én is utána tudjam csinálni ezt, úgyhogy egyszer megkértem, mutassa meg nekem, hogyan működik a dolog. Válasza jellemzően tömör volt: — Nem leszel hajlandó megadni az árát!

— Dehogynem — feleltem.

— Akkor szemelj ki bármit az előtted levő asztalon, és keress hozzá egy alkalmazást.

Ezzel sarkon fordult, és elment. Utána órákig ott ültem azzal a szilárd elhatározással, hogy valamilyen hasznos elvet fedezek fel az előttem heverő világias dolgokban. A mai napig abból a fegyelemből élek.

Dr. Barnhouse-nak az is erőssége volt, ahogyan a kérdésekre felelgetett.

Miután befejezte az előadást, felhívta a teremben levőket, hogy szegezzenek neki kérdéseket — minél nehezebbeket, annál jobb. Csak bámultam — és gyönyörködtem —, amikor láttam, hogyan ad választ rájuk. Hallgatóinak reakcióján lemérhettem e tanítási módszer értékét. Magamon is azt veszem észre, hogy a tanítás során hajlamos vagyok követni őt ebben.

Vajon más módon megtanultam volna valaha is ezeket a dolgokat? Ki tudná megmondani? Az a lényeg, hogy Isten hozzám küldte Dr. Barnhouse-t életemnek egy kritikus pontján, amikor kialakulóban volt a szolgálathoz való alapvető hozzáállásom. Nagyon is valóságos értelemben mondhatom, hogy ő segített azzá válnom, aki vagyok, és az ő pártfogása nélkül egészen más irányban haladhattam volna tovább.

Vezetőt keresve Mi az oka annak, hogy bizonyos emberek ilyen mély hatást gyakorolnak ránk? Hol van a titok nyitja: bennük vagy bennünk — esetleg mindkettőnkben?

Az ilyen kapcsolatok csak úgy maguktól alakulnak ki — véletlenül a megfelelő helyen vagyunk a megfelelő időben —, vagy szándékosan is tehetünk valamit értük?

Bárhová is megyek, mindenütt ilyen kérdéseket hallok fiatal és idős férfiaktól. Ha nem hangosan, akkor magukban kérdezik: „Hol találok valakit, aki valamivel bölcsebb és tapasztaltabb nálam, és hajlandó segíteni nekem végigjárni az életutamat?”

Például: - Egy buffaloi serdülő igyekszik ellenállni a növekvő nyomásnak, hogy csatlakozzon az egyik környékbeli bandához. Apja már régen elment; bátyja börtönben van; anyja tartja el a családot. Mindenben kiváló, és helyesen akar cselekedni, de fél. Szeretné, ha lenne egy idősebb barátja, aki bátorságot és gyakorlati tanácsokat adhat neki.

- Egy bostoni egyetemista közgazdasági és számviteli képesítést akar szerezni. Valamelyik multinacionális cégnél szeretne dolgozni, de Krisztus ügyét is előre kívánja vinni. Olyan üzletembert keres, aki amellett, hogy otthon van a szakmában, tanácsokat tud adni neki, és jó kapcsolatokkal rendelkezik, még azt is képes megmutatni neki, hogyan ötvözheti a gyakorlatban a hitet a napi munkájával.

- Daryl Heald, az atlantai fiatalember vezeti a Capital Groupot, mely több mint négyszáz — húszas és harmincas éveiben levő — férfiból áll, akik arra kötelezték el magukat, hogy megtanulják Istent tisztelni életük minden területén. Daryl az elmúlt három év során kétszer végzett felmérést az egész csoportban, hogy kiderítse, hányan találkoznak rendszeresen egy idősebb férfival tanácskérés, bátorítás, felelősségre vonhatóság vagy imádság céljából. A frissebb felmérés szerint ezt csak a tagok 2%-áról lehetett elmondani. Azonban a maradék 98% egyhangúan azt mondta, hogy örülne egy ilyen kapcsolatnak.

- Ebben az évtizedben a Baby Boomers néven ismert nemzedék erőteljes demográfiai hullámot előidéző tagjai ötvenes éveiket kezdik taposni. Ez azt jelenti, hogy férfiak százezrei, sőt végül milliói fognak elgondolkozni ilyen előre látható kérdéseken: Mit értem el? Mire futja az életemből? Mennyi siker elegendő? Milyen jelentős dolgokat vittem véghez? Mivel törődöm?

Mit fogok csinálni, amikor otthagyom jelenlegi foglalkozásomat? Mi lesz az életemből? Mire fognak emlékezni velem kapcsolatban?

Ha figyelembe vesszük, hogy a férfiak hogyan szokták kezelni az ilyen erősen személyes jellegű kérdéseket, nem nehéz megjósolni, hogy az említett nemzedék legtöbb férfitagja teljesen egyedül keres majd választ a kérdéseire.

Ha viszont választhatnának, nagyon sokan bármit megadnának egy idősebb ember segítségéért.

A legelső mentor Akárhová fordulunk manapság, mindenütt olyan férfiakra bukkanunk, akik vezetőt, tanítót, példaképet, tanácsadót keresnek — egy olyan embert, aki ismeri az életet.

Lényegében mentort, azaz pártfogót keresnek. Amikor Odüsszeusz, a görög vitéz elment, hogy a trójai háborúban harcoljon, fiatal gyermekét, Télemakhoszt a megbízható gyámnak, Mentórnak a gondjaira bízta. Trója ostroma tíz évig tartott, és Odüsszeusznak csak további tíz év múlva sikerült hazajutnia. Mire hazaért, Télemakhosz már felnőtt férfivá érett — hála Mentór bölcs pártfogásának.

E történet alapján ma olyan embert nevezünk mentornak, aki bizonyos fokig az apa szerepét látja el (a szó legjobb értelmében), s aki alapvető hatást gyakorol egy másik — általában fiatalabb — férfi fejlődésére. Később bővebben kifejtjük majd, mit értünk mentoron.

Egyelőre azonban térjünk vissza korábbi kérdésemhez: Kik azok az emberek, akik segítettek azzá válni, akik ma vagyunk? Más szóval kik voltak a pártfogóink? Mivel járultak hozzá életünkhöz? Mennyivel lennénk kevesebbek, ha nem ismertük volna meg őket?

A pártfogolás nélkülözhetetlen dolog!

Ha ezekre az emberekre és meghatározó hatásukra gondolunk, azonnal láthatjuk, miért igaz az, hogy a pártfogókkal való kapcsolat a mai férfiak számára nem egy választható lehetőség, hanem egy alapvető követelmény. A pártfogók belénk pillantanak, és megkeresik azt az embert, akivé válni szeretnénk. Azután segítenek életre kelteni ezt az embert.

A pártfogók ideális esetben táplálják a lelkünket. Formálják jellemünket.

Felhívnak minket, hogy legyünk teljes emberek, egész emberek és — Isten kegyelméből — szent emberek. A Biblia ezt így fejezi ki: „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat” (Példabeszédek 27:17). Formált már bennünket egy másik ember bölcsességének és jellemének fenőköve?

Természetesen lehetséges, hogy azoknak a férfiaknak a növekvő táborához tartozunk, akik azt felelik erre (általában mély sajnálkozással): „Nekem sohasem volt pártfogóm. Nem emlékszem olyan emberre, akit komolyan érdekelt volna a fejlődésem.”

Ha ez a helyzet, akkor ez inkább az előző nemzedékekre vet rossz fényt, mint ránk, és azt a szomorú tényt is bizonyítja, hogy ma a különböző nemzedékek nem tartanak úgy össze, mint egykor. Ennek ellenére hadd szögezzem le: sohasem késő megengedni, hogy valaki hatást gyakoroljon az életünkre. A pártfogolásnak az életkor és a tapasztalat tekintetében nincsenek korlátai. Ha készek vagyunk irányítást elfogadni, felelősséget vállalva saját növekedésünkért, akkor remek pártfogolt válhat belőlünk.

Bevezetés, mely segít elindulni Ezt a könyvet azért írtuk, hogy segítsünk a pártfogolás elindításában.

Fiammal, Bill-lel együtt el fogjuk mondani, mit értünk pártfogón, hogyan tehetünk szert rá, és hogyan ápolhatjuk a kapcsolatunkat. Gyakorlati javaslatokat adunk arra, hogy miképpen hasznosíthatjuk egy másik férfi ismereteit, és mondanivalónkat sokszor az életből vett példákkal szemléltetjük.

A 2. részben a pártfogóval foglalkozunk, vagyis azzal az emberrel, aki hajlandó az iramot diktálni másoknak. Talán meglepőnek fogjuk találni, hogy a pártfogó legalább annyit — ha nem többet — nyerhet a kapcsolatból, mint a pártfogoltja, és még jobban meg fog lepni, hogy előbb-utóbb valószínűleg akad majd valaki, aki minket tekint pártfogójának. Ez aggodalommal tölt el

bennünket? Olvassuk tovább a könyvet — talán alkalmasabbak vagyunk erre a feladatra, mint gondolnánk!

Nyíltan megmondjuk, mi a célunk: minél több férfit olyan létfontosságú kapcsolatok kialakítására indítani, amelyek istenfélő férfiakat szülnek és sokszoroznak meg.

Mielőtt azonban hozzáfognánk ehhez, szeretném megmutatni, miért létfontosságúak ezek a kapcsolatok, vagyis miért nem engedhetjük meg magunknak, hogy nélkülük éljünk mint férjek, apák, fiúk, nagyapák, barátok, dolgozó emberek, állampolgárok, Isten gyermekei. A pártfogói kapcsolatok azért létfontosságúak, mert a világ gonosz, sőt veszedelmes lehet.

Ifj. Leonard Pitts, a Miami Herald rovatvezetője beszélt „a fiúktól a férfiakig terjedő könyörtelen pusztaságról”. Attól tartok, túl sokan egyedül igyekszünk átkelni ezen a pusztaságon, miközben kizárólag a saját erőnkre hagyatkozva próbáljuk elérni az érettséget és a lelki nagykorúságot. Ezen az úton sohasem fog sikerülni.

Szerencsére Isten gondoskodott egy jobb útról. A következő fejezet gondolatmenetét követve vizsgáljuk meg a pártfogolás előnyeit.

2. fejezet: „Hiszek benned” A pártfogolás értéke a kapcsolatok értékéből adódik. Egy férfi közeli barátainak ismeretében elég pontosan meg lehet mondani, milyen ember az illető, és várhatóan milyen ember lesz belőle. Ez nem véletlen: az egymással érintkező emberek hajlamosak átvinni egymásra a tulajdonságaikat — hadd hivatkozzunk ismét a példabeszédre: „vassal formálják a vasat”.

Julius tizenéves korában tanulta meg, mennyire igaz ez az elv. Csonka családban született Denver egyik szegénynegyedében, és serdülőkorának elején súlyos nehézségekre számíthatott. Az ilyen körülmények között élő sok más gyerekhez hasonlóan céltalan, dühös fiatal volt, és legalább ennyire unatkozott.

Julius gyakran találkozott a fiatalkorú bűnözőket felügyelő igazságszolgáltatási rendszerrel, amikor boltból való lopáson, vandalizmuson vagy autólopáson érték. Egy alkalommal a javítóintézet egyik felügyelője félrevonta, és így szólt hozzá: „Julius, sokkal jobban megismertelek, mint amennyire érdekelsz. Nem kellene itt lenned. Kezdhetnél valamit az életeddel, de nem ezen az úton. Ha bemutatnálak valakinek, aki segíthet elkerülnöd a bajt, hajlandó lennél elmenni vele, és megtenni, amit mond?”

A szelíd medve Így találkozott Julius Jerryvel, a méreténél fogva medvére emlékeztető férfival, aki viszonylag egyszerű életszemlélettel rendelkezett: „Jézus azt mondta, hogy szeressük a testvérünket. A testvéremet tizenhat éves korában lelőtték egy rablási kísérlet alkalmával. Mivel tehát már nincs saját testvérem, valaki másnak a testvérét kell szeretnem.”

Jerry ezt a szemléletmódot követve járta Denver utcáit, olyan tizenéves fiúkat keresve, akik könnyen bajba kerülhettek. Jerryt három dolog tette vonzóvá ezeknek a fiataloknak a szemében: hatalmas termete volt, mely tekintélyt parancsolt, sőt talán félelmet is keltett másokban; egyetemista korában rögbizett, amíg sérülések miatt abba nem kellett hagynia a játékot; és hűséges volt. Ez utóbbi tulajdonsága keltett különösen mély benyomást Juliusban.

A ma már kiegyensúlyozott családi életet élő és a kereskedelemben dolgozó Julius így tekint vissza azokra az időkre: Egész végig mellettem állt — pedig nem olyan kölyök voltam, akinek könnyű pártját fogni. Miután kihozott a házból [a javítóintézetből], először is megtanított a telefonszámára. Egy órát töltöttünk ezzel, még ott az autóban, mielőtt bárhová mentünk volna.

Azt hittem, hogy bolond. De később rájöttem, hogy csak azt akarta megmutatni, hogy törődik velem, és mellettem áll. Mindössze annyit kellett tennem, hogy felhívom őt. Azt mondta, hogy nyugodtan hívjam fel bármikor — napközben vagy éjjel —, bármilyen okból.

Emlékszem, egyszer elaludtam a buszon. Egész éjjel ébren voltam, mert egyik húgom megbetegedett, amíg anya a munkahelyén volt. Az iskola után elmentem a Jerry által szerzett munkába, s utána hazafelé elbóbiskoltam.

Amikor fölébredtem, nagy volt a csend. Felültem, és körülnéztem. A buszban sötét és hideg volt, a motor már nem járt. Kinéztem az ablakon, és körös körül buszokat láttam. Ekkor jöttem rá, hogy a buszgarázsban vagyok!

A vezető otthagyta a buszt és elment anélkül, hogy fölébresztett volna.

Ekkor a busz elejére mentem, és kinyitottam az ajtót. Amint kiléptem, elemlámpával a szemembe világítottak, és valaki azt kiáltotta: „Állj meg azonnal, öcskös!”

A következő dolog, amire emlékszem, az volt, hogy négy fickó a buszhoz állított, és megmotozott. A garázsra vigyázó biztonsági őrök és a közlekedésrendészet tagjai voltak.

— Mi történik itt? — kérdeztem. — Tévedésben vagytok! Elaludtam!

— Fogd be! — mondogatták. — Tudjuk, mit csináltál.

Kiderült, hogy aznap éjjel néhány fickó betört a garázsba, és festékkel fújta be a buszokat — köztük az enyémet is. A közlekedésrendészet tagjai biztosan azt hitték, hogy én is közéjük tartozom, és be akartak vinni. Hiába próbáltam elmagyarázni nekik, mi történt, mindig azt felelték, hogy maradjak csöndben.

Pit bullhoz hasonló hűség Végül, mialatt arra az autóra vártunk, amelynek a városba kellett volna szállítania, az egyik rendőrhöz fordulva azt mondtam: — Hívja föl Jerry Pomeroyt. Ő majd megmondja, hogy tiszta vagyok.

Azt hiszem, a rendőr már hallott Jerryről, mert mintha bólintott volna, és olyasmit motyogott, hogy „majd meglátjuk”. Mindenesetre elment telefonálni, én pedig imádkozni kezdtem, hogy Jerry megjelenjen.

Rövidesen meg is jelent. A rendőrök elmesélték neki a történteket, ő pedig megkérdezte tőlem, mi történt. Elmondtam neki, amit tudtam, és amikor odaértem, hogy felébredtem, és leszálltam a buszról, az egyik rendőr közbeszólt: — Ugyan már! Minek nézel minket, kölyök? A garázs tele van befestett buszokkal, s te vagy az egyetlen ember, akit ott találunk! És te még azt akarod elhitetni velünk, hogy elaludtál?

— Hadd nézzem meg a buszt! — mondta Jerry, és odamentünk ahhoz a járműhöz, amelyen utaztam.

— Pontosan mikor találták meg őt, uram? — kérdezte Jerry az egyik rendőrtől.

— Éppen akkor, amikor leszállt. Valószínűleg odabent rejtőzködött, de láttuk, amikor felállt és előrejött. Azután kinyitotta az ajtót, és kiszállt.

Ekkor csíptük el.

— Ha a busz belsejében volt, akkor mivel magyarázzák az ajtók külsején levő festéket? — kérdezte Jerry az ajtókon levő festékcsíkokra mutatva.

Erre aztán visszavonultak. Mivel Jerryvel voltam, és ő kezességet vállalt értem, elengedtek. Ezek után nem maradt kétségem afelől, hogy ő hisz bennem. Nem mintha sohasem ejtettem volna át, de mindig hitt abban, hogy nem kell rosszat tennem. Mindig azt mondta: „Julius, Isten nem rossznak teremtett téged. Te választod ezt. Ő jónak teremtett. Öregem, úgy kell élned, ahogy ő eltervezte. Úgy kell élned, ahogy ő akarja.

Tudod, minél jobban megismertem Jerryt, annál világosabban láttam, hogy a dolgok csakugyan megváltozhatnának, s nem kell megvadulnom és olyasmit tennem, ami bánt másokat. Jerry olyan volt, mintha a bátyám lenne, aki nem engedi, hogy összekutyuljam az életemet. Ő rávett, hogy gyülekezetbe járjak, ami jó dolog, mert máskülönben nem találtam volna meg az Urat. Arra is rávett, hogy az iskolában maradjak, és így jutottam munkához.

Más fiúkkal együtt engem is gyakran elvitt a hegyekbe horgászni és kempingezni. Most már látom, hogy a börtöntől való távolmaradásomnak az volt az egyik legfőbb oka, hogy minden hétvégét a városon kívül töltöttem!

Jerry tudta, hogy ha otthon vagyok, úgyis bajba keveredem, és ezt nem akarta megengedni. Ennél többet várt tőlem. Olyan volt, mint egy pit bull, amely beleharap az ember lábába, és nem ereszti el — mármint jó értelemben. Ha egyszer elhatározta, hogy szeretni fogja az embert, akkor aztán nem eresztette el! Egyszerűen nem eresztette el!

A férfiaktól jövő megerősítés vágya Ugye látjuk, milyen rendkívüli ereje van egy kapcsolatnak? Átalakíthatja az ember életét. Ez az oka annak, hogy Jézus egy átimádkozott éjszaka után kiválasztott tizenkét férfit, hogy „vele legyenek” (Márk 3:13-14; Lukács 6:1213). Tudta, hogy azzal éri el a legnagyobb hatást, ha nap mint nap együtt él az általa kiválasztott emberekkel.

Semmi sem helyettesítheti azt a csodálatos dolgot, hogy egy másik emberi lénnyel kölcsönösen ismerjük egymást. Más módon nem tapasztalhatjuk azt, amire szíve mélyén minden ember vágyik: hogy meghalljanak, megértsenek, megerősítsenek, értékeljenek minket. Isten olyan vágyat helyezett belénk, hogy fontosak legyünk, és érezzük, hogy számít az életünk. Mégis számtalan ember érzi magát alkalmatlannak és bizonytalannak, függetlenül attól, hogy milyen tehetséges.

Krisztus ügyének ma Chuck Swindoll az egyik legnagyobb szószólója, aki egyúttal az „Insight for Living” c. országos rádióműsort szokta vezetni, és évekig lelkipásztora volt, jelenleg pedig elnöke alma materének, a Dallasi Teológiának, ahol történetesen én is tanítok. Emlékszem arra az időre, amikor Chuck a teológián tanult. Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy „ez egy nyerő ember”. Nagyon rámenős volt. Mindig az első sorban ült. Rendkívüli éleslátásra valló kérdéseket tett föl. Az órák után rendszerint odajött hozzám, és még több kérdéssel ostromolt. Teljesen egyértelmű volt, hogy erre az emberre fényes jövő vár.

Legalábbis számomra egyértelmű volt. Ami Chuckot illeti, ő tanúsíthatja, hogy évekig önbizalomhiánnyal küszködött. Sőt, néha már arra gondolt, hogy otthagyja a szolgálatot. Ettől — sok más tényező mellett — a kapcsolatunk tartotta vissza. Ahogy ő mondja: „Hendricks hitt bennem, amikor én nem hittem magamban!”

Kell-e ennél egyértelműbb bizonyíték arra, hogy a mai férfiak ki vannak éhezve más férfiak megerősítésére? Szükségük van rá, függetlenül attól, hogy milyen tehetségesek. Merült-e föl kétség valaha is azzal kapcsolatban, hogy Chuck pásztori képességeket kapott Istentől? Természetesen nem. Képességei kimagaslóak voltak. Mégis szüksége volt valakire, aki mellé áll, és megerősíti őt emberi mivoltában.

Ez a pártfogó szerepe. Minden férfinak szüksége van egy másik férfira, akit tisztel, s aki biztatja őt, és meggyőződéssel kijelenti: „Menni fog!”. Azért van erre szüksége, mert szüntelenül olyan negatív üzenetek özönében él, amelyek azt mondják neki: „nem vagy elég értelmes”, „nem vagy elég gazdag”, „nem vagy elég erős”, „kevés vagy ehhez”.

Bennünk is ilyen érzés alakult ki? Úgy érezzük, kevesek vagyunk ahhoz, hogy — mondjuk — Krisztus követői, férjek, apák, hozzáértő munkások vagy férfiak legyünk? Ha igen, akkor azt javaslom, keressünk egy pártfogót, aki félelmeink és kudarcaink mögött megláthatja azt az embert, akivé Isten formálni akar minket.

Miért előnyös, ha van pártfogónk?

Ebben a fejezetben öt dologgal szeretném megindokolni, hogy miért lesz életünk egyik legbölcsebb lépése, ha keresünk egy pártfogót, aki hatást gyakorol ránk. Őszintén szólva ismertem néhány férfit, aki nem egészen azt kapta a pártfogói kapcsolattól, amit várt, de olyan emberrel még nem találkoztam, aki sajnálta volna, hogy komoly erőfeszítést tett a kapcsolat érdekében. Ennek okai a következők: a pártfogó (1) elősegíti az igazi növekedést, (2) példát mutat nekünk, (3) segít hatékonyan elérnünk céljainkat, (4) alapvető szerepet játszik növekedésünk Isten által meghatározott folyamatában, és (5) hasznára van sok más embernek, akivel kapcsolatban állunk. Vegyük sorra ezeket az előnyöket.

A pártfogó elősegíti az igazi növekedést és változást.

Minden pártfogónak azt a célt kell maga elé tűznie, hogy pártfogoltja növekedjen érzelmileg, szociálisan és lelkileg. A pártfogó fogalmát tulajdonképpen úgy tudnám a legegyszerűbben meghatározni, hogy olyan ember, aki elkötelezte magát két dolog mellett: egyrészt segít növekednünk, és növekedésben tart minket, másrészt segít felismernünk életcéljainkat.

Mire van szükség e két cél eléréséhez? Ha ezt elintézhetnénk pusztán azzal, hogy leírunk néhány elvet, és az egészet kiadjuk egy könyv formájában, akkor egy csapásra megváltoztathatnánk a világot.

Az élet azonban nem így működik. Csak az emberek képesek cselekedni, dönteni, megváltozni és növekedni. A legtöbb ember esetében viszont a növekedés és a változás egyszerűen nem megy végbe másképp, mint egy olyan emberrel való kapcsolat révén, akit fontosnak tartunk, s aki befolyásolja fejlődésünket, miközben gondoskodik az ösztönzésünkről és a felelősségre vonhatóságunkról.

Vegyük például a New York kelet-harlemi negyedében levő 121. általános és középiskola esetét. Ha a 70-es évek végén ennek az iskolának a hatodik osztályába jártunk volna, akkor 50%-nál kisebb esélyünk lett volna arra, hogy valaha is elvégezzük a középiskolát, hála a szegénységgel és a gettóbeli élettel járó szokásos problémáknak — a nagyfokú bűnözésnek, a kábítószernek, a házasságon kívüli terhességeknek, a tanulás lebecsülésének, az apák hiányának és a dolgozó anyáknak. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekeket az összes szokásos módszerrel megpróbálták az iskolában tartani. Ezek a módszerek azonban nagyrészt csődöt mondtak. Előre eldöntött üggyé vált, hogy ha valaki a 121. általános és középiskolába jár, akkor jó esélye van rá, hogy nem fogja elvégezni.

1981 tavaszán azután meghívtak egy Eugene Lang nevű üzletembert, hogy beszédet mondjon a tanévzáró ünnepélyen. Lang évekkel korábban a 121. általános és középiskolában végzett, majd egy rendkívül sikeres befektetési társaság vezetője lett. Most egy teremben farkasszemet nézett hatvanegy gyermekkel, akiknek lényegében nem volt jövőjük. Mi mondanivalója lehet számukra?

Lang a zsebébe süllyesztette az előre elkészített unalmas beszédet, és egy egyszerű, de hathatós javaslattal állt elő: aki a gyerekek közül az iskolában marad és elvégzi azt, annak egyetemi vagy főiskolai tanulmányait Lang finanszírozza.

Ez az ajánlat megdöbbentette, majd felvillanyozta azokat a gyerekeket. A statisztikák szerint csak harmincan számíthattak arra, hogy végzősök lesznek a középiskolában. Azonban ötvenketten jutottak el odáig. Közülük harmincnégyen felsőfokú tanulmányokba kezdtek, a többiek pedig elvégezték a középiskolát, vagy ezzel egyenértékű oklevelet kaptak, és a társadalom komoly munkakört betöltő, hasznos tagjaivá váltak.

Mi okozta a változást? Talán a pénz? Nem egészen. Ahogyan a New York Times egy későbbi vezércikke megfogalmazta, „[Lang] pénzbeli ajándéka nem annyira fontos, mint önmagának odaadása — a kézzelfogható emberszeretet...

Elmondása szerint nem sokkal az ígérete után rájött, hogy a pénz letétbe helyezése a dolog könnyebbik része volt. Ennél nehezebb, de legalább ilyen fontos volt, hogy külön-külön időt és figyelmet szenteljen ezeknek a tanulóknak, akikre gettós hátterük miatt tökéletesen ráillett a »hátrányos helyzetű« meghatározás. Lang úr... a cége irodáiban fogadta a gyerekeket, és igazi patrónusukká vált.”1 Ugye észrevettük, hogy Lang személyes kötődést alakított ki önmaga és a gyerekek között? Lényegében azt mondta, hogy „hinni fogok bennetek”, majd azzal támasztotta alá ezt a fogadalmát, hogy odaállt melléjük, és gondoskodott róla, hogy legyen esélyük a sikerre. Miközben mindenki más azt mondta nekik, hogy „sohasem fog sikerülni” Lang így szólt hozzájuk: „El tudjátok érni a sikert — és segíteni fogok nektek.”

Ebben rejlik a pártfogói kapcsolat ereje. Ha tudjuk, hogy valaki igazán törődik velünk, sokkal valószínűbb, hogy mindent beleadunk, nehogy csalódást okozzunk neki. De ha teljesen egyedül úszunk az árral szemben, nagy a valószínűsége, hogy egyszerűen feladjuk.

A pártfogó példát mutat nekünk Egyik nyáron egyfajta családi összejövetelt tartottunk a coloradói Lost Valley Ranchnél. Egyhetes ottlétünk alatt idősebbik fiam, a felesége és a vejem jelentkezett egy műlegyes horgásztanfolyamra. Az ország egyik legjobb

oktatója által vezetett tanfolyam csúcspontját egy egész napos horgászkirándulás jelentette, melynek célpontja a Sziklás-hegység egyik világszínvonalú pisztrángos patakja volt.

Három horgászunk tanúsíthatja, hogy ez a kirándulás felejthetetlen élményt nyújtott nekik. De mondanom sem kell, hogy nem az említett pataknál kezdték a gyakorlást. Sőt, az oktatójuk a harmadik alkalomig nem is engedte vízhez őket.

Tudnivaló, hogy a műlegyes horgászat: művészet. Senki sem születik úgy, hogy ért hozzá. A kezdőket egy tapasztalt horgásznak kell beavatnia e sportág rejtelmeibe. A tanulásnak az a legfontosabb része, amikor az ember figyeli az oktatót, aki bemutatja a dobás kecses ritmusát, miközben az óramutató 10-es és 2-es állása között oda-vissza mozgatja a pecabotot. Majd egy idő után átadja a botot a kezdőnek, mondván: „Próbálja meg”.

Ez a példaadás alapelve, melyre szinte minden összetett képesség elsajátításánál szükség van. Sőt, Albert Bandura, a neves pszichológus, aki évekig a Stanford Egyetemen tanított, azt mondja, hogy az emberek a legtöbb viselkedési formát a példaadás megfigyelése révén sajátítják el. Bandurának ezen a területen végzett úttörő jellegű munkája megmutatta, hogy a példaadás jelenti az öntudatlan tanulás legfontosabb formáját.

Az utóbbi években például könyvek tucatjai jelentek meg az apai szerep témakörében. Azonban ezek a könyvek meg sem közelítették — és nem is közelíthetik meg — azt a hatást, amelyet egy igazi, élő apa gyakorol a gyermekeire. Bármilyen mintát is kaptunk az édesapánktól — jót vagy rosszat, egészségeset vagy egészségtelent —, ugyanezt a mintát fogjuk követni saját gyermekeink esetében, legalábbis kezdetben. A saját apánkhoz fűződő tapasztalataink határozzák meg, mit jelent számunkra az „apa”.

Manapság persze egyre több férfinak kell más apai mintát keresnie. Saját apjuk torz képet festett arról, hogy egy férfinak hogyan kell viszonyulnia a családjához — mégpedig gyakran azért, mert ő is híjával volt a követendő példának. Ha a mi esetünkben is ez a helyzet, akkor azt javaslom, más pártfogók mellett keressünk egy olyan férfit is, aki legalább részben bemutatja családjában a krisztusi jellemet. Máskülönben szinte biztos, hogy ugyanazt fogjuk tenni gyermekeinkkel, amit a saját hátterünkben gyűlöltünk.

A példaadás elvét emeli ki a testet öltés tana is, vagyis az a tény, hogy Isten testté lett. A végtelen Isten végtelen sok módon kijelenthette volna magát az emberiségnek, de ezt elsősorban egy emberi lény, Jézus Krisztus által tette meg. Jézus volt a megtestesült Isten, és az istenfélelemre is tökéletes példát mutatott.

A testet öltés igazsága át- meg átszövi az Újszövetséget. Amikor például Fülöp megkérte Jézust, hogy mutassa meg nekik az Atyát, Jézus így válaszolt: „Aki engem lát, látja az Atyát” (János 14:8-9). Péter pedig arra mutatott rá később, hogy Jézus példát adott nekünk az állhatatos istenfélelemre, „hogy az ő nyomdokait kövessük” (1Péter 2:21).

Pál is így biztatta a korinthusiakat: „Legyetek a követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak” (1Korinthus 11:1). Ő és társai szándékosan visszautasítottak bármiféle ellenszolgáltatást a thesszalonikaiak részéről, és inkább kemény munkával keresték meg a kenyerüket, s ezt így indokolták: „hogy önmagunkat állítsuk elétek követendő példaként” (2Thesszalonika 3:7, 9).

Isten mindig egy-egy személybe csomagolja igazságát. Ebben rejlik az istenfélő pártfogó értéke. Az ilyen ember hús-vér formában mutatja be a bibliai igazságokat.

A pártfogó segít hatékonyabban elérnünk céljainkat Előfordult-e, hogy végigmentünk egy repülőtéri várótermen, és ráléptünk egy mozgójárdára? Ilyenkor megszokott tempónkhoz képest két-háromszoros sebességgel süvítünk, noha továbbra is ugyanolyan nyugodtan sétálunk.

Megdöbbentő érzés.

Ez a példa erősen hasonlít ahhoz, hogy egy pártfogó mennyire fel tudja gyorsítani fejlődésünket. Segítségével kevesebb idő és energia árán érhetjük el céljainkat. Meggyorsíthatja haladásunkat, mivel több ismerettel rendelkezik, mint mi. Olyan barátai és ismerősei vannak, akikkel nem állunk kapcsolatban.

Gyakran ki tud nyitni olyan ajtókat, amelyek előttünk zárva vannak. S ami a legfontosabb, olyan kérdéseket tesz fel, amelyek sohasem jutottak eszünkbe.

Lehet, hogy máris jól haladunk az életutunkon. Amikor azonban pártfogónk csatlakozik hozzánk, felgyorsulhat a tempónk, és haladásunkat sokkal könnyebbnek érezhetjük.

Egy rendkívül sikeres vállalat vezetője nemrég meghívott egy teológiai hallgatót, akit Jaynek fogok nevezni, hogy vállalatának gépén repüljön vele Dallasból Chicagóba. Ezt a férfit az üzleti világban annyira tisztelik, hogy a városbeli cégek bármelyik fiatal vezetője a jobbkezét odaadta volna azért, hogy egy kis időt tölthessen vele.

Képzeljük el, mekkora volt Jay meglepetése, amikor útközben ez a vezető üzletember odafordult hozzá, és így szólt: „Üzletet szeretnék kötni önnel. Én mindent megtanítok önnek, amit az üzletről tudok, ha ön mindenre megtanít, amit a Bibliáról tud.”

Micsoda lehetőség! Jay többször beszélt nekem arról, hogy szeretné alaposabban megismerni az üzleti világot, mert így jobban tudná szolgálni a világi embereket. Ha sikerül nyélbe ütnie ezt a kapcsolatot, akkor három hónap alatt többet fog tanulni az üzletről, mint amit három év alatt tanulna bármelyik közgazdasági egyetem posztgraduális képzésén. Az üzletember pedig hatalmas léptekkel fog előrehaladni a bibliaismeret terén.

A pártfogó alapvető szerepet játszik növekedésünk Isten által meghatározott folyamatában Korábban említettem, hogyan használt fel Isten egy Walt nevű férfit abban a folyamatban, amely eljuttatott a Krisztusban való hithez. Walt valójában csak a sok tényező egyike volt. Hiba volna figyelmen kívül hagyni Walt gyülekezetének azokat a tagjait, akik a környékbeli emberekért imádkoztak. A nagymamám is imádkozott értem. S arról az emberről se feledkezzünk meg, aki Waltnak mondta el az evangéliumot.

Isten mindig több hatás együttesével viszi véghez a megtérés folyamatát, és ugyancsak több hatás együttesével segít a hívőknek Krisztusban növekedni.

Ilyen hatások lehetnek: az Ige, a család, a helyi gyülekezet, a szolgálatban szerzett tapasztalatok, válságok és konfliktusok, könyvek, kazetták, konferenciák — hogy csak néhányat említsünk meg.

A pártfogó létfontosságú szerepet játszhat e hatások együttesében — szerepe semmiképp sem kizárólagos, de létfontosságú. Gondoljunk például arra a rendkívül fontos szerepre, amelyet Barnabás játszott Pál életében közvetlenül a megtérése után. A jeruzsálemi keresztyének közül senki sem akart közösséget

vállalni Pállal (akit akkoriban Saul néven ismertek). Nem bíztak meg korábbi ellenségükben. Bármilyen elszántan is próbálkozott, nem tudott közéjük férkőzni. „Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz...”

(ApCsel 9:27). Erre megtört a jég, és lényegében ekkor kezdődött meg Pál lelki átalakulása.

Istennek az a szándéka, hogy fejlődésünk tapasztalt hívők jótékony hatása alatt menjen végbe. „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket” — olvashatjuk a Zsidók 13:7-ben. Ez nem más, mint a példaadásra és a pártfogolásra szóló felhívás.

Ha már itt tartunk, figyeljük meg, hogy ez az igevers vezetőkről beszél (többes szám). Életünk folyamán ideális esetben nemcsak egy, hanem számos különböző hatásnak kell kitennünk magunkat, hiszen „több szem többet lát”.

A pártfogó hasznára van más embereknek, akikkel kapcsolatban állunk Végül azért is törekednünk kell a pártfogói kapcsolatokra, mert előnyeik messze túlmutatnak saját szükségleteinken. Feleségünk, családunk, gyülekezetünk, a környékbeli emberek, a munkatársaink és a munkahelyünkön levő többi ember — mindenki, akivel érintkezésbe kerülünk, nyerhet azáltal, ha előrelépünk a növekedési folyamatban.

Emlékezzünk vissza, milyen hatást gyakorolt Eugene Lang a 121. általános és középiskola tanulóira. Ezt a történetet ki kell egészítenünk azzal a megjegyzéssel, hogy Lang maga is egy pártfogói kapcsolat eredménye volt.

Miután elvégezte a középiskolát, alantas és zsákutcát jelentő munkakörben dolgozott, mígnem egy idősebb barátja felismerte a benne rejlő lehetőségeket, és felajánlotta, hogy vállalja felsőfokú tanulmányainak költségét. Más szóval valaki hitt Eugene Langban, és elkötelezte magát arra, hogy elősegíti fejlődését.

Lehetséges, hogy az illető jól időzített segítsége összefüggött azzal, amit Lang felajánlott az iskola tanulóinak?

Gondoljuk csak végig, milyen haszonnal járt az a kezdeti befektetés.

Lehetővé tette, hogy Lang továbbtanuljon. Lang ebből eredően belefoghatott egy gyümölcsöző vállalkozásba, amely nemcsak a cég embereinek adott munkát, hanem mint befektetési társaság számtalan további embernek teremtett munkahelyet.

Gondoljuk végig azt is, hogy milyen hasznot hozott Lang befektetése annak az ötvenkét gyereknek, aki elvégezte a középiskolát. Ötvenkét gyermek a társadalom hasznos tagjává vált ahelyett, hogy börtönbe vagy az utcára került volna mint az egyik banda tagja vagy mint a kábítószer rabja.

Ugye látjuk, milyen csodálatos, ha megengedjük valakinek, hogy jelentős pozitív hatást gyakoroljon ránk? Miközben áldás ér minket, mások számára is Isten áldását közvetítjük. Ezért mondta Pál Timóteusnak, hogy ne csak utánozza őt, hanem adja is tovább a tanultakat „megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek” (2Timóteus 2:2). Az apostol itt a lelki megsokszorozódás folyamatáról beszélt.

Pártfogók — egy felbecsülhetetlen értékű életút Ma is szükségünk van erre a folyamatra? Jobban, mint valaha! Túl sok férfi egyedül próbál végigmenni a házasság és a családi élet, a magánélet, a hivatás vagy a magára vállalt lelki feladatok útján, s Himalája nagyságú hegyeket igyekszik megmászni kizárólag a zord függetlenség erejére hagyatkozva.

Ez így nem megy. Az embernek pártfogók, tapasztalt tanácsadók segítségére van szüksége ahhoz, hogy haladhasson. A Masterplanning Group Internationalnél működő Bobb Biehl rámutatott, hogy a pártfogolás olyan, mint amikor férfiaknak egy csoportja hegyet mászik. Ha az ember hozzá van kapcsolva a fölötte levő társához, aki szintén össze van kötve a szikla magasabb pontjain levő férfiakkal, akkor együttesüket biztonság, szilárdság és erő jellemzi. Ha egyikük megcsúszik és esni kezd lefelé, tizenöt-húsz hegymászó fogja fel az esést és akadályozza meg a szerencsétlenséget.

Azonban képzeljünk el egy magányos hegymászót, akit nem támogat senki.

Lehet, hogy magas helyekre jut el, de egy rossz mozdulat, és több száz métert zuhanva halálra zúzhatja magát anélkül, hogy legalább a kiáltását meghallaná valaki. Ezért mondja a Szentírás: „Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki” (Prédikátor 4:9-10).

Társadalmunknak az a tragédiája, hogy egyre többen magányos harcosként járják végig életútjukat. Az emberek egyre kevesebbre becsülik a kapcsolataikat, s ennek következtében az egymást követő nemzedékek növekvő elszigeteltséget, magányosságot, sőt kétségbeesést tapasztalnak.

Szeretnénk változtatni ezen? A folyamat velünk kezdődik. Határozzuk el most azonnal, hogy keresünk egy pártfogót, aki elkötelezi magát arra, hogy segít növekednünk, és növekedésben tart minket, továbbá segít felismernünk életcéljainkat. Ne higgyük el az ördögnek azt a hazugságát, hogy csak a gyenge férfiaknak van szükségük segítségre. Az igazság az, hogy a segítséget kérő férfiak erősödnek meg.

Hogyan találhatunk pártfogót? A következő fejezetben adok néhány tanácsot erre nézve.

KORTÁRSAK PÁRTFOGOLÁSA A pártfogói kapcsolatok sokféle formát ölthetnek. Talán az a forma a legismertebb, amikor egy idősebb ember (a pártfogó) alapos és maradandó módon irányít, tanít, oktat vagy más módon befolyásol egy fiatalabb személyt (a pártfogoltat). Ilyen kapcsolatban állt Mentór Télemakhosszal és Pál Timóteussal. Amikor ebben a könyvben a „pártfogolásról” beszélünk, általában ilyen kapcsolatra gondolunk.

Minél többet vizsgáljuk azonban a pártfogolás mai társadalmunkban megvalósuló gyakorlatát, annál jobban szemet szúrhat egy érdekes jelenség: a mentor-pártfogolt kapcsolatok sok meghatározó jellemzője olyan emberek között is megfigyelhető, akik nagyjából azonos korúak — legfeljebb öt-hat év korkülönbség van köztük. Eleinte hajlamosak vagyunk ezt egyszerűen barátságnak nevezni, pedig valójában arról van szó, hogy ugyanannak a korosztálynak a tagjai pártfogolják egymást. A hozzánk hasonló korú pártfogók támogatásának hatalmas előnyei vannak, ezért mindenkit nyomatékosan biztatok, hogy törekedjen ilyen kapcsolatok kialakítására.

Példák a kis korkülönbségű pártfogói kapcsolatra A Szentírásban két ilyen példa Jónátán és Dávid, valamint Barnabás és Pál kapcsolata. A mai példák közül kiemelkedik az a hosszú távú kapcsolat, amely Jerry White, a The Navigators elnöke és Fred Hignell, egy ingatlanfejlesztő és kezelő vállalat vezetője között alakult ki. Jerry így ír kapcsolatukról:

Freddel több mint tíz éve egy közös barátunk révén ismerkedtünk meg...

Több közös pontunk volt: műszaki hátterünk, erősen kolerikus vérmérsékletünk, elkötelezettségünk barátaink Krisztusnak való megnyerésére, valamint erős vágyunk arra, hogy istenfélő férfiak, férjek és apák legyünk.

Már barátságunk korai szakaszában megbeszéltük családunkkal, saját életünkkel és foglalkozásunkkal kapcsolatos céljainkat. Kölcsönösen elmondtuk egymásnak konkrét imakéréseinket. Nem mondtuk ki nyíltan, hogy felelősségre vonhatók akarunk lenni, de ez benne volt a kapcsolatunkban. S ahogy egyre őszintébben viszonyultunk egymáshoz, kialakult a bizalom légköre, amely további nyitottsághoz vezetett. A felelősségre vonhatóság nem az eredeti szándékunk volt, hanem az eredmény.1 Bátorítás, felemelés és ösztönzés Hasonlítsuk össze az előző beszámolót azzal, ahogy Fred mászta meg a hegy másik oldalát: Amikor növekedni kezdtem a lelki életben, és Isten lelki mélységgel rendelkező embereket hozott elém, a „magányos harcos” szerepét már nem találtam olyan vonzónak.

Rájöttem, hogy ha idősebb koromban is tanítható akarok maradni, és jól akarom végezni keresztyén pályafutásomat, akkor ki kell alakítanom egy vagy több kapcsolatot, amely megköveteli tőlem, hogy nyitott és sebezhető legyek.

Jerryvel való barátságunk kezdetén nem kerestem felelősségre vonó viszonyt. De miután megismerkedtünk, észrevettem, hogy olyan emberrel van dolgom, aki előtt átlátható lehetek, aki nem adja tovább a bizalmas információkat, akivel együtt „evezhetek”.

Jerry és én célratörő emberek vagyunk, ezért felelősségre vonhatóságunk azzal kezdődött, hogy megbeszéltük éves céljainkat, majd nyomon követtük egymás haladását. Miután részt vettünk egy konferencián, ahol az előadó komoly felelősségre vonó viszonyok kialakítását szorgalmazta, világosan meghatároztuk kapcsolatunk célját: „bátorítsuk, emeljük fel és ösztönözzük egymást annak érdekében, hogy teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből szeressük Jézust, és Isten nevének meggyalázása nélkül fejezzük be életünket”.2 Nélkülözhetetlen segítség a mély vizeken Jerry és Fred sok olyan esetről beszámolhat, amikor életüket határozottan „formálta” a másik bölcsessége. Kitartóan támogatták egymást a foglalkozásbeli változások, életük fontos döntései és a családi nehézségek alkalmával. Barátságuk egyik legmegragadóbb pillanata — amely egyben jól mutatja a kis korkülönbségű pártfogolás hihetetlen értékét és erejét — Jerry harmincéves fia, Steve tragikus halálakor érkezett el. Steve-et Colorado Springsben lelőtték, miközben egy taxit vezetett. Jerry így emlékszik vissza a történtekre: Amikor [feleségemmel, Maryvel együtt] döbbenten hazarohantunk, Fred már ott volt, hogy segítsen, s osztozzon kétségbeesésünkben és

fájdalmunkban... Dermedten éltük át a gyászszertartások napjait, megsemmisülten heverve e borzalmas eset okozta bonyodalmak súlya alatt.

Fred a feleségével, Kaylinn-nel és [két másik párral] együtt sokat segített nekünk azokban a napokban, a szó szoros értelmében ők irányították az életünket. Nekem különösen egy olyan emberre volt szükségem, akire számíthatok, és akivel együtt imádkozhatok. Fred ott volt; segített átgondolnom a dolgokat, sőt döntésekre is javaslatot tett. Életem legnagyobb részében én voltam az erős és önálló ember, aki átsegített másokat a nehéz időkön. Most azonban nagy szükségem volt másokra. Gyenge voltam és bizonytalan, sohasem tudtam, hogy másnap merre visznek majd az érzelmeim — bűntudatba, bánatba, félelembe vagy csak kimerültségbe. Fred megérezte a hangulatomat, és az Ige által támogatott, vagy csak imádkozott.

Miután Fred visszatért Chicóba, továbbra is majdnem minden nap felhívott, és tudakozódott felőlem. Ügyelt rá, hogy kevesebb utazást tervezzek. Figyelmeztetett, hogy nem folytathatok mindent úgy, „mintha mi sem történt volna”... Számos területen figyelemmel kísérte a fájdalomból való felgyógyulásomat. Rendszeresen megkérdezte, mennyit alszom, és ismét elkezdtem-e a testedzést.

Fred nagyon sokszor meghallgatott, és időnként határozott tanácsokat adott. Segítsége nélkülözhetetlen volt.3 Ugye érezzük, milyen mély volt ez a kapcsolat? Ez lehet az eredménye annak, hogy hasonló korú férfiak létfontosságú kapcsolatok kialakítására törekszenek.

3. fejezet: Tudnunk kell, mire van szükségünk A kiskereskedelem egyik bizonyított ténye, hogy a férfiak és a nők alapvetően eltérő módon közelítik meg a vásárlást. A nők hajlamosak „vásárolgatni”: üzletről üzletre járnak, összehasonlítva az áruk értékét, az árakat és az eladókat. Ha végül egy helyen megtalálják az éppen megfelelő tényezőket, akkor lehet, hogy megvesznek valamit — de nem feltétlenül.

Ugyanolyan valószínűséggel ezt is mondhatják: „Azt hiszem, előbb körülnézek.”

A férfiak viszont hajlamosak nagyon célirányosan vásárolni. Eldöntik, mit szeretnének venni. Kiválasztják azt az üzletet, amely rendelkezik a kívánt áruval. Elmennek az üzletbe. Megkeresik az árut. Fizetnek, és ezzel véget is ért a vásárlás. Bemenni és kijönni — ez a férfiak stratégiája.

Különösen igaz ez karácsonykor. Egy férfi gyakran megvárja december 22ét, 23-át, vagy akár 24-ét, s csak akkor szánja rá magát az ajándékok megvételére. Bemegy egy üzletbe, összeszed néhány árut, kifizeti a pénzt, és hazamegy. (Ebből eredően a férfiak sokszor jóval többet költenek a karácsonyi ajándékokra, mint a feleségük.) Ahogyan azt egy kiskereskedő megfogalmazta, a férfiak csak akkor élvezik a karácsonyi bevásárlást, ha versenyt futnak az idővel. „Ez egy válságos helyzet megoldása!” — mondta a hölgy.

Nem e hozzáállás bölcs vagy ostoba volta mellett kívánok síkra szállni, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy a dolog sikere abban a férfiban rejlik, aki tudja, mit akar venni. Ha ez világos számára, akkor félig már megnyerte a csatát. Akár karácsony előtt egy-két nappal (vagy egy-két órával) is elmehet

vásárolni, bízva abban, hogy minden rendben lesz, mivel pontosan tudja, mit keres. Már csak az marad hátra, hogy elmenjen és megkeresse.

Ugyanez a helyzet, ha pártfogót keresünk. Az a lényeg, hogy tudjuk, mire van szükségünk. Az előző fejezetben öt dologgal indokoltam, hogy az egyéni és a lelki növekedéshez miért létfontosságúak a pártfogói kapcsolatok.

Azonban nem valószínű, hogy pártfogót keresünk magunknak, amíg föl nem fedezzük, hogy egy mentor milyen szempontok alapján lenne létfontosságú a saját növekedésünkhöz. Nyilván nem az a kérdés, hogy én magam jó ötletnek tartom-e a pártfogolást; ez magától értetődik. Az a kérdés, hogy az olvasó meg van-e győződve róla, hogy szüksége van erre a kapcsolatra.

Azt javaslom, hogy ne a nagyvilágban, „a pártfogók piacán” nézelődve kezdjük a keresést, hanem önmagunkban. Ha meg akarjuk határozni, milyen pártfogót kell keresnünk, akkor meg kell állapítanunk a saját szükségleteinket. „Ismerd meg önmagad” — könnyebb mondani, mint megtenni Sajnos, sok férfi nehéz, sőt gyakran kilátástalan feladatnak találja önmaga kiértékelését. Ennek elsősorban az az oka, hogy az emberek gyakran nem látják világosan saját magukat. Jézus tudatában volt ennek, hiszen azt kérdezte követőitől: „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” (Máté 7:3.) Mindnyájan meg tudjuk mondani, miben szorulnak mások segítségre, de hajlamosak vagyunk arra, hogy ne lássuk — vagy ne akarjuk észrevenni — a saját tennivalóinkat.

Más szóval hiányzik belőlünk a tárgyilagosság. Gyakran nem tudunk különbséget tenni a benyomásaink és a valóság között. Találkoztam olyan férfiakkal, akik az irodámban teljes meggyőződéssel kijelentették, hogy házasságuk sziklaszilárd alapokon áll, majd egy hét múlva azzal jöttek vissza, hogy a házasságuk szétesett, mert a feleségük elhagyta őket. Nem vették észre, mennyire megromlott a kapcsolatuk.

Vagy vegyük Michael Ovitznak, a szórakoztatóipar híres és rendkívül sikeres személyiségének az esetét. Ovitzról nemrégiben szó esett a New York folyóirat „Intelligencer” rovatában. A rovatvezető azt híresztelte, hogy Ovitz jelenleg nem Beverly Hills-i irodájában dolgozik, hanem a kaliforniai Brentwood Parkban levő otthonában. Az újságcikk valamilyen okból úgy utalt Ovitz döntésére, mint ami „szintén azt bizonyítja, hogy mindenkit magával ragad a »töltsünk időt tartalmasan a családunkkal« jelszavú áramlat.”

A New York folyóirat hasábjain nem sokkal később mindenki meglepetésére megjelent a következő levél, melyet Ovitz három gyermeke írt alá: Lelkes olvasói vagyunk a New York folyóiratnak, így erősen felkeltette érdeklődésünket a december 12-i szám „Intelligencer” rovatának cikke [„Ovitz jön; Shapiro megy”], mely feltárta apánk, Michael Ovitz újfajta rejtőzködési szokásait.

Mivel hétköznap évek óta nem láttuk őt itthon, nagyon hálásak lennénk, ha tudtunkra adnák, hogy szomszédainknak pontosan mely megfigyelőállásokból sikerült elcsípniük a szóban forgó látványt. Ha egy rendkívüli keddi vagy szerdai napon meg lehetne pillantani apát fényes nappal a lakásunkban, az bőven megérné azt a néhány órás felderítést, amibe e történelmi esemény megörökítése kerülne.

Előre is köszönjük, hogy fontolóra veszik kérésünket, és hadd erősítsük meg, mennyire várjuk, hogy színvonalas újságjukban ismét olvashassunk apa fel- és eltűnéseiről.1 Szükségünk van egy ilyesféle ébresztőre? Mi, férfiak hajlamosak vagyunk olyan erősen koncentrálni a törekvéseinkre, hogy csőlátás alakul ki bennünk.

Előfordulhat, hogy szakértővé válunk a szakmánkban és egyéb elfoglaltságainkban, mégsem ismerjük önmagunkat — különösen ami a gyenge pontjainkat illeti.

Ugyanakkor sokan hiába teszünk szert nagyobb önismeretre, nem tudjuk, mihez kezdjünk vele. Ez a segíts magadon mozgalom Achilles-sarka. Az emberek végignéznek mindenféle felsorolást és kiértékelést, melyek segítségével fölfedezhetnek különféle jellemvonásokat és hajlamokat. (Ezek egy része igen hasznos is lehet.) Miután azonban mindent elmondtak és megtettek, hajlamosak így folytatni: „Rendben van, most már ezt és ezt tudom magamról. Remek! Hogyan használhatom fel mindezt arra, hogy munkát keressek, házastársat találjak, boldoguljak az életben?” Az információ esetleg pontos, de sok férfi nem a jellemének fejlesztésére vagy rossz szokásainak kiküszöbölésére használja fel, hanem kizárólag arra, hogy elvégezzen egy előtte álló feladatot. S gyakran azok sem tudják, hogyan érhető el az érzelmi vagy lelki növekedés, akik erre törekszenek.

Egy szó mint száz, könnyebb kimondani, mint megvalósítani a régi mondást: „ismerd meg önmagad”. Előfordulhat, hogy önmagunk kiértékelését kizárólag arra használjuk, hogy elvégezzünk valamilyen feladatot — állást szerezzünk, feleséget találjunk, sikert érjünk el a szakmánkban —, s közben elfelejtjük az érett férfivá válás folyamatára alkalmazni ismereteinket.

Ez egy újabb ok arra, hogy miért hasznos, ha van pártfogónk. Egy mentor nemcsak abban segíthet, hogy mélyrehatóbb ismereteket szerezzünk magunkról, hanem abban is, hogy ezeket az ismereteket tettekre váltsuk.

Ráadásul cselekvésre ösztönözhet minket, és számot adhatunk neki arról, amit teszünk vagy nem teszünk.

Szükségleteink felfedezése Ez azonban olyan, mint a 22-es csapdája: azt mondtam, hogy mielőtt pártfogót keresnénk, meg kell ismernünk a szükségleteinket, ugyanakkor egy pártfogóra van szükségünk ahhoz, hogy megismerhessük szükségleteinket.

Hadd segítsem ki az olvasót ebből a szorult helyzetből azzal, hogy (e könyv révén) egyfajta pártfogója leszek, és fölteszek öt alapvető kérdést, melyeknek az a céljuk, hogy felderítsék, mely területeken szorul segítségre. Általában ilyesféle kérdéseket szoktam feltenni azoknak a segítséget és útmutatást kereső férfiaknak, akikkel összetalálkozom. Adjunk választ rájuk!

1. Mit szeretnénk?

Azért tesszük fel magunknak ezt a kérdést („Mit szeretnék?”), hogy felfedezzük a céljainkat. Mit szeretnénk elérni? Amikor pártfogót keresünk, lényegében arra kérünk egy embert, hogy gyakoroljon maradandó hatást az életünkre. Tehát az a kérdés, milyen hatást várunk tőle, milyen kézzelfogható eredményre számítunk.

Céljainkat úgy is tisztázhatjuk, hogy feltesszük magunknak a következő kérdést: „Milyen legyen az életem tíz év múlva?” Írjuk le, milyenné szeretnénk