Pszt csak semi feltünés 1 20

HÁTSÓ BORÍTÓ: Ha valaki megírja a XX. század úttörő misszionáriusainak a történetét, Margaret neve közöttük lesz.

A történet más korban játszódik. Azokban az időkben, amikor az emberek abban a hitben nőttek fel, hogy Isten fel tudja őket használni úgy, ahogy nem is álmodták, mégis készek voltak rábízni az életüket, bármit hozzon is.

Margaret anélkül lett iskolai tanárból a CEF igazgatónője, majd misszionárius a kommunista Európában, hogy tervezte volna. Rokonai és barátai valószínűleg legalább annyira féltek attól, hogy elvesztette a józan eszét, mint amennyire a biztonságáért aggódtak.

Egyszerre csak olyan szolgálatban találta magát, amely Isten Igéjét csempészte a vasfüggöny mögé.

Nem a szokványos módon, hanem tanítói anyagot vitt titokban hívőknek, és arra készítette fel őket, hogy Krisztusról beszéljenek a gyerekeknek.

Mások merésznek tartották, és talán úgy ítélték meg, hogy túlzásba viszi az utazásait; Margaret azonban ezeket az utakat egyszerűen a következő lépésnek tekintette, amit Isten kívánt tőle.

A nehézségek, fájdalmak, a személyes küzdelmek és a csüggedés jellemének erősödését szolgálták.

Ma pedig, nyugdíjas korában, továbbra is a világot járja, és keresi az alkalmakat, hogy az evangéliummal szolgáljon.

Nem mindennapi életről és nem mindennapi asszonyról szól a történet, hanem Isten egyik különleges gyermekéről, egy igazi misszionáriusról olvashatunk a könyv lapjain.

S a történetnek még nincs vége!

Warren Sprouse lelkész Biblia Baptista Gyülekezet, Wilmington, Észak-Karolina

Psszt! Csak semmi feltűnés!

Margaret Ann Bash önéletrajza 30 év missziói munka a kommunista Európában Ajánlások Margaret Ann Bash könyvének címe – „Psszt! Csak semmi feltűnés!” – önmagáért beszél. A szerző azon nyugati keresztyén misszionáriusok egyike, akik a kommunizmus idején nem kevés veszélyt vállalva szolgáltak a Krisztus ügyéért Kelet-Európában. Munkájukat feltűnés nélkül kellett végezni. Veszélyt jelentettek a hatóságok, sokszor még a jóindulatú emberek is, akik esetleg illetékteleneknek beszéltek a munkájukról. De nemcsak itt, hanem otthon is sokszor meg nem

értéssel találkoztak. Sokan úgy gondolták Nyugaton, hogy a kommunista országokkal való bármilyen kapcsolattartás a rendszerrel való kiegyezést jelenti. Ezt a keskeny utat mégis sokan vállalták, de Margaret Bash ezek közül is kiemelkedik, hiszen amerikaiként közel négy évtizedet dolgozott Európában. A kommunizmus idején előbb Brüsszelben, majd Bécsben élt, onnan turistának álcázva járta a szocialista országokat, különösen Magyarországot. Hivatásának érezte, hogy a Jézus Krisztus evangéliumát hozza az itt élő gyermekeknek. Keresztyén irodalmat, gyermekevangelizációs anyagokat terjesztett, munkatársakat látogatott, végezte ezek lelkigondozását, módszertani tanfolyamokat tartott, majd amikor a rendszer szabadabb lett, fő előkészítője és segítője volt a magyarországi Vasárnapi Iskolai Szövetség megalakulásának. A kilencvenes évektől Magyarországon lakott, ugyanazt végezte, mint azelőtt, csak most már nem kellett kerülnie a feltűnést. Éveken keresztül közeli munkatársa, munkájának segítője lehettem, de a könyve nekem is sok újdonságot jelentett. Így utólag olvasva visszaemlékezéseit, sok minden más fényben világosodik meg előttünk.

A nyolcvanas évek vége felé a vecsési parókián gyülekeztünk a szokásos munkatársi találkozóra, lelkipásztorok, gyermekmunkások. A nyári táborokra készült „Hit-túra” című tananyaggal való ismerkedés volt napirenden. Margaret nagyon izgatottan érkezett. Éjszaka Vecsés felé a négyes úton elébe ugrott egy őz, és hogy kikerülje, nekiment egy közlekedési tábla oszlopának. A bécsi rendszámú Ladája eleje behorpadt. Estére vissza kellett mennie Bécsbe. Az akkori szabályok szerint külföldi autó sérülten csak úgy hagyhatta el az országot, ha ezt a rendőrség külön engedélyezte. Az autó megjavítása ilyen rövid idő alatt lehetetlen volt. Nem volt más, el kellett menni a rendőrségre. Margaret nagyon félt ettől az úttól. Mindent kipakolt az autóból.

Engem kért meg, hogy menjek vele tolmácsolni. Átkutatják-e az autót? Megkérdezik-e, hogy hol volt, honnan jött, kihez ment, miért ment?

A rendőrségen öt perc alatt végeztünk. Az ügyeletes rendőrnő kinézett az ablakon, látta, hogy egy horpadás van a karosszérián. Nem kérdezett semmit, kitöltött egy papírt, hogy sérülés, károkozás nem történt, és már mehettünk is. Margaret határtalanul boldog volt, szinte csodaként élte át. Úgy járt, mint Dániel az oroszlánok vermében, mikor az Úr befogta az oroszlánok száját.

Hogy aggódása mennyire nem volt alaptalan, azt egy nemrég tulajdonomba került ügynöki jelentés mutatja. Eszerint 1983-ban az erdőbényei református parókián néhány lelkész találkozott a nyári gyerektáborok előkészítésére. A jelentés tartalmazza, hogy hány példányban, milyen című „vallásos propagandaanyagokat” kaptak a külföldi vendégektől, szerepel benne az előbb említett Lada rendszáma, a következő találkozó tervezett időpontja. A jelentés készítője később otthagyta a lelkészi szolgálatot. Hát ilyen időket éltünk.

Bízom abban, hogy a könyv izgalmas olvasmány lesz mindenkinek. Egyháztörténeti dokumentum, korrajz, bizonyságtétel, kalandregény egyben. Segít rácsodálkozni arra, hogy Isten hogyan tud felkészíteni, megerősíteni valakit a szolgálatra.

Istennek hála, hogy túléltük ezeket az időket, de az evangélium ügye tovább haladt!

Sárospatak, 2010. január Dr. Győri István református lelkész, teológiai tanár

Fiatal lelkész koromban ismerkedtem meg Margaret Bash munkájával, és ez meghatározó élménye, sőt értékes segítője lett szolgálatomnak. Elsősorban, de nem csupán a gyermekmunka terén.

Akkoriban teljesen új volt a gyermekmunkának és gyermekevangelizációnak az általuk végzett módja. Lelkesen hallgattuk és vittünk el hallgatónak másokat is. „Hogyan lehet gyermekeket megnyerni Krisztusnak? Hogyan kell fölépíteni egy bibliai tanítást? Az üzenetet hogyan fogalmazzuk meg egyre konkrétabb módon a lecke során? Mi minden legyen benne az anyagban, ami lényeges?” Sok ilyen és ehhez hasonló kérdésre kaptunk feleletet, melyekre ma is emlékszem, és fontos velejárói a szolgálatomnak és részemről más tanítók képzésének is. A könyv sok fontos kérdést könnyedén és szinte észrevétlenül előhoz ezekből, miközben egy kalandos, de a mi

hatalmas Urunk által vezetett szolgálat életútja tárul elénk. Példát, erőt és buzdítást meríthetünk belőle.

Széll Bulcsú evangélikus lelkész

Hálás emlékezés Margaret Ann Bash szolgálatára

Úgy jött elő Margaret Ann Bash személye és szolgálata a magyar evangéliumi misszió, közelebbről a gyermekek megmentését munkáló misszió sötét felhőkkel borított egére, mint egy kedvesen és szerényen, de mégis erőteljesen világító kis csillag fénye.

A kommunista Magyarországon tilos volt a fiatalok felé, még inkább a gyermekek felé evangéliumi missziót folytatni. Én nagyon komoly mértékben ismertem ezt a tényt. 1964-ben azért tiltottak el a lelkipásztori és minden más egyházi szolgálattól, mert egy ifjúsági táborban az üdültetés keretében hatékonyan evangelizáltunk, Jézus Krisztus befogadására kértük a fiatalokat. Több hasonló, sőt súlyosabb ítéletek is születtek azokban az években azok ellen, akik a fiataloknak, illetve gyermekeknek az Evangéliumot hirdették. Félelem, tartózkodás és a megfelelő módszer és eszközök hiánya jellemezte akkor a gyülekezetek ilyen irányú misszióját. És akkor megjelent Margaret Bash a 70-es évek elején Magyarországon. Talán legelőször Budafokon, a baptista gyülekezetben. Szerényen, csendesen érkezett, de határozott – az egész magyarországi evangéliumi és felekezetközi missziót érintő – gyermekmissziós programmal jött.

Margaret missziójában a legjelentősebbnek azt az álláspontját és tanítását tartom, hogy a gyermekek evangelizálhatók, és ha értelmüket és szívüket a Szentlélek által megérinti az Evangélium üzenete, megadatik nékik az őszinte és egész életükre szóló megtérés lehetősége.

Egyesekben ellenkezést is kiváltott ez a tanítás. Azóta sok száz megtérő gyermek hitben való megerősödése és hűsége igazolja ezt az álláspontot. Én magam statisztikai kimutatást is végeztem a gyülekezeteimben, és magam is meglepődtem az eredményen. Azt találtam, hogy a gyermekkorban őszintén megtérők buzgóbbak és szilárdabbak lettek a későbbiekben, mint azok, akik a világ és a test örömeit megkóstolva jutottak megtérésre.

Jelentős szolgálatot végzett Margaret azzal, hogy a különböző gyülekezetekből és felekezetekből csoportokat szervezett, akiket tanított és nevelt a gyermekevangelizációs szolgálat helyes gyakorlására. Olyan csendben és rejtetten szervezte ezeket a tanfolyamokat, hogy elkerülte a hatóságok figyelmét. A 80-as évek végétől pedig szabad lehetőség nyílt ezeknek a felkészítő alkalmaknak a szervezett tartására.

Rendkívül nagy segítséget jelentett a gyermekmissziós munkában a megfelelő eszközök elterjesztése. Ezek között talán legjelentősebb volt a flanelográfos ábrázolás elterjesztése. A Biblia történeteit flanelra ragasztott képek segítségével megjelenítettük a gyermekek előtt. Sok éven át nem csak a gyermekeknek, hanem a felnőttek számára is élményt jelentettek ezek az életet és mozgalmasságot megjelenítő flanelképes szolgálatok. Ezenkívül a bibliai történetek megértését szolgáló sok más eszköz használatát is tanította Margaret. A nagy segítség pedig leginkább abban nyilvánult meg, hogy tömegével hozta és osztotta szét ezeket az ábrázoló, kisegítő eszközöket.

Jelentősnek mondható még, hogy Margaret Bash hozta és terjesztette el országunk gyülekezeteiben az „Énekeljünk” című énekeskönyvet. Nagy példányszámban terjesztettük sok gyülekezetben.

Eleven, kedves új és régi énekek vannak benne.

Mindezeken túl kedves emlék számunkra Margaret szelíd, csendes, ugyanakkor bátor és határozott jelleme. Fáradhatatlan szorgalommal végezte munkáját. Nemcsak lélekben, még fizikailag is közel volt hozzánk, hiszen 1990 és 2003 között Budafokon, a Barbarics-házban lakott, itt rendezte be

sokirányú, gazdag missziós szolgálatának a központját. Bécsben saját kis lakása volt. Ezt azért ismerem, mert egy alkalommal gazdag vendéglátásában volt részünk, amikor a feleségemmel és egyik fiammal és feleségével négyünket látott vendégül.

Nagy örömmel ajánlom tanulságul és példaképül a Margaret Bash életéről és munkásságáról szóló könyvet.

Kovács Géza baptista lelkipásztor

Kiváltságnak tartom, hogy csaknem tizenkét évig szolgálhattam együtt Margarettel Kelet-Európa kommunista országaiban. Ebben a szolgálatban nagy áldás volt számomra határozottsága.

Könyvében eredményes szolgálata hosszú éveiről ad számot, és már alig várom, hogy elolvashassam emlékezéseit.

Jim Neigh lelkész, alelnök Gyermekevangélizációs Közösség Nemzetközi Szolgálatok* Feleségem és gyermekeink – Darva Sue, Walter és David –, valamint jómagam negyven éve ismerjük a szerzőt. Tudjuk, milyen szolgálatot végzett és milyen terhet vállalt gyerekek, fiatalok és felnőttek iránti nagy szeretettől indíttatva. Azt is bizonyította, hogy mennyire szeretne növekedni Isten Igéjének ismeretében. Engedjük, hogy minket is kihívás elé állítson! Jeremiás 33,3.

Dr. George William Oswald Margaret Ann Bash több mint harminc évig volt úttörő misszionárius Kelet-Európában a Gyermekevangélizációs Közösségben. Története lelkesedéssel tölt el, hiszen nagyon sokat ért el, és jó példa arra, mit tud tenni az Úr egy olyan emberen keresztül, aki teljesen őrá hagyatkozik, és elkötelezte magát Igéjének elvei mellett.

Roy Harrison CEF Európai térségi igazgató

A lányom a Pensacolai Keresztyén Iskolába járt. Osztályuk támogatta Margaret Bash missziói munkáját. Lányom rendszeresen imádkozott Margaretért, és időnként kis adományokkal segítette a munkáját. Nem is sejtettem, hogy Margaret CEF-irodalmat csempész a vasfüggöny mögötti országokba, majd alig érkezik meg egy helyre, máris gyermekmunkásokat képez. Most először kerültem abba a kiváltságos helyzetbe, hogy arról olvashatok, hogyan adott Isten ennek a csendes misszionáriusnak olyan bátorságot, amellyel vállalkozott erre a veszélyes misszióra, hogy a kommunista országokban a gyerekek hallhassák a Jézus Krisztus általi üdvösség jó hírét. Remélem, mindenki élvezni fogja a könyvet.

A. A. „Buzz” Baker, az elnök asszisztense Gyermekevangélizációs Közösség

Margaret annak a 29 évnek a nagy részében szolgált CEF-misszionáriusként, amely alatt európai CEF-igazgató voltam. Így abban a kiváltságban volt részem, hogy mind vezetője, mind munkatársa lehettem. Először Belgiumban szolgált. Majd azt javasoltam neki, hogy legyen annak az új *

A CEF magyar megfelelője Gyermek-Evangélizációs Közösség, illetve Vasárnapi Iskolai Szövetség (VISZ) – a lekt.

csapatnak a második tagja, amely akkor kezdte meg a munkát a vasfüggöny mögötti KeletEurópában. Milyen csodálatos szolgálatot végzett ott a későbbi hosszú évek során! Fő munkaterülete Magyarország volt, ahol nagy és igen áldott CEF-munkát épített fel.

Margaret az egyik leghűségesebb, legszorgalmasabb és legodaadóbb misszionárius volt és marad, egyike azoknak, akik a legtöbb gyümölcsöt teremték. Mindig nagy kiváltság volt együtt dolgozni és közösségben lenni vele. Isten csodálatosan megáldotta a szolgálatát Magyarországon, és sok magyar munkatársával együtt felhasználta, hogy számtalan gyerekhez juttassák el az evangéliumot.

Nyugdíjba vonulása után Isten továbbra is megáldja a CEF munkáját abban az országban.

Mi Európában nagyon hálásak vagyunk, hogy Isten elküldte követeként Margaretet a magyar gyerekekhez. Szolgálata összes gyümölcsét csak az örökkévalóságban fogjuk meglátni.

Dr. Samuel Doherty, nyugalmazott igazgató CEF Európa

Psszt! Csak semmi feltűnés!

Margaret Ann Bash önéletrajza 30 év missziói munka a kommunista Európában

Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány 2010

Originally published int he USA under the title Shh! Don’t Be Conspicuous Copyright © 2009 Margeret Ann Bash All rights reserved Magyarországi felelős kiadó: Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány 1135 Budapest, Béke utca 35/A Tel: (1) 350–7201 E-mail: info@kiakonyvek.hu www.kiakonyvek.hu A member of Entrust

Felelős vezető: Monty Taylor Fordító: Kisházy Mária Marked qoutes are taken from Our Daily Bread, © 2009 by RBC Ministries, Grand Rapids, Michigan. Reprinted by permission. All rights reserved.

A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt.

Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó előzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban vagy elemző cikkekben.

ISBN 978-963-9390-66-9

Budapest, 2010 Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány

Ajánlás Szüleim, Harold Bash és felesége emlékének. Édesanyám és édesapám soha egy percig sem akadályozott abban, hogy tengerentúlra menjek.

Bár nagyon nehezemre esett otthagyni az otthonomat, és szenvedtem a honvágytól, ők hozták a nagyobb áldozatot.

Sohasem fogom megtudni, milyen nehéz volt elengedniük, különösen akkor, amikor az egészségük már nem volt a régi.

Hálával tartozom nekik, hogy engedelmességre és tisztelettudásra tanítottak (Efezus 6,1), keresztyén elvekre és szigorú munkaerkölcsre neveltek: Isten iránti engedelmességből tedd meg, amit mondanak, végezz alapos munkát, és a tőled telhető legjobban tedd.

Jó példát mutattak nekem. Öcsémnek, Claytonnak, érdeklődéséért és támogatásáért; valamint húgomnak, Wendának szeretetéért és imádságaiért.

Wendának az elmúlt öt évben otthoni és személyes ügyekben nyújtott segítsége nélkül nem tudtam volna továbbra is aktív maradni a szolgálatban.

Hálás vagyok mindnyájatoknak!

Köszönetnyilvánítás Sok köszönettel tartozom Dr. George William Oswaldnak, aki számtalan órát töltött a kézirat javítgatásával, és jó, hasznos tanácsokkal látott el, amire égető szükségem volt. Angol tanárként jól felkészült a feladatra. Vele és feleségével, Sue-val akkor ismerkedtem meg, amikor 1968-ban először érkeztem Bécsbe. Misszionáriusok voltak. Csak tizenöt percre laktam a lakásuktól, és gyakran örülhettem a velük való közösségnek. Három gyerekük volt: a hároméves David, az ötéves Walter és a nyolcéves Darva Sue. Köszönetet szeretnék mondani húgomnak, Wenda Rexroadnak és texasi barátnőmnek, Janet Kampschroedernek is, akik hosszú órákat töltöttek a kézirat lektorálásával.

Nagy elismeréssel tartozom szeretett lelkipásztoromnak, Warren Sprouse-nak, aki zsúfolt időbeosztása mellett is szakított időt a kézirat elolvasására, és elvégezte a szükséges javításokat.

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy elvezetett abba a gyülekezetbe, amelynek ő a lelkipásztora.

Igazán tanítja az Igét, és kihívások elé állítja keresztyén életemet.

Tartalomjegyzék I. rész: Felkészülés a szolgálatra ........................................................................................................ 12 1. fejezet – Gyerekkori emlékek .................................................................................................... 12 2. fejezet – A felkészítés a szívben kezdődik................................................................................. 15 3. fejezet – Isten felkészít a misszióra............................................................................................ 16 4. fejezet – Odaszánás .................................................................................................................... 16 5. fejezet – Egyetemi felkészülés ................................................................................................... 17 II. rész: Gyakorlati tapasztalatszerzés ................................................................................................ 18 1. fejezet – A Pensacolai Keresztyén Iskola .................................................................................. 18 2. fejezet – EZ az én missziómezőm! ............................................................................................ 20 3. fejezet – Kerekeken guruló templom ......................................................................................... 20 4. fejezet – Hol akar látni az Úr? ................................................................................................... 21 III. rész: Belgiumi évek ...................................................................................................................... 22 1. fejezet – Előre, katonák! ............................................................................................................ 22 2. fejezet – Megérkeztünk!............................................................................................................. 23 3. fejezet – Első európai otthonom................................................................................................. 23 4. fejezet – Kitartás ........................................................................................................................ 25 5. fejezet – Karácsony .................................................................................................................... 26 6. fejezet – Nyelvi nehézségek ....................................................................................................... 26 7. fejezet – Megkezdődik a szolgálat ............................................................................................. 27 8. fejezet – A szolgálat terjed ......................................................................................................... 29 9. fejezet – Kapcsolatok ................................................................................................................. 29 10. fejezet – MOST hagyjam itt Belgiumot? ................................................................................. 31 11. fejezet – Miért ül az az ember a háza tetején? ......................................................................... 32 12. fejezet – Az utolsó nap Belgiumban – 1968. szeptember 24. .................................................. 34 IV. rész: Küzdelmes élet Csehszlovákiában ...................................................................................... 35 1. fejezet – Újrakezdés ................................................................................................................... 35 2. fejezet – Közös munka ............................................................................................................... 36 3. fejezet – Levesfőzés és súrolás .................................................................................................. 37 4. fejezet – A kultúra buktatói ........................................................................................................ 38 5. fejezet – Az élet Bécsben ........................................................................................................... 39 6. fejezet – Egyedül a vasfüggöny mögé? ...................................................................................... 41 7. fejezet – Stencilek és gombócok ................................................................................................ 41 8. fejezet – Még egy év Európában? .............................................................................................. 43 9. fejezet – Egy újabb év nem kevés új tapasztalattal .................................................................... 43 10. fejezet – Akadályok ................................................................................................................. 45 11. fejezet – Nehéz nap .................................................................................................................. 46 12. fejezet – Újabb ok az örömre ................................................................................................... 47 13. fejezet – Hogy van merszem? .................................................................................................. 47 14. fejezet – Üres kézzel ................................................................................................................ 49 15. fejezet – Egy kis rugalmasság sosem árthat! ........................................................................... 50 V. rész: Kiváltságos család és barátok – 1970 ................................................................................... 50 1. fejezet – Végre otthon! ............................................................................................................... 51 2. fejezet – Kihagyások .................................................................................................................. 52 VI. rész: Magyarország? .................................................................................................................... 52 1. fejezet – Csapat a kommunista Európába – 1972. január .......................................................... 52 2. fejezet – Nem, nem te ................................................................................................................ 53 3. fejezet – Magyarország rövid története 1947-től 1989-ig.......................................................... 54 4. fejezet – Irodalom mindenekelőtt .............................................................................................. 59 5. fejezet – A kulcsemberek ........................................................................................................... 60 6. fejezet – Vasárnapi iskolai tanítók oktatása ............................................................................... 61

7. fejezet – Szilveszter Magyarországon – 1972............................................................................ 62 8. fejezet – A nyelvi akadály.......................................................................................................... 64 9. fejezet – Utazások Magyarországra és Romániába.................................................................... 66 10. fejezet – Magvetés ................................................................................................................... 70 VII. rész: Átmeneti változások........................................................................................................... 71 1. fejezet – Nehéz döntés ............................................................................................................... 71 2. fejezet – Küldjem vagy ne küldjem?.......................................................................................... 72 3. fejezet – Otthoni szolgálat.......................................................................................................... 73 4. fejezet – Nincs nyelvi nehézség ................................................................................................. 75 VIII. rész: Irodalom és tanítóképzés .................................................................................................. 76 1. fejezet – Visszatérés Európába .................................................................................................. 76 2. fejezet – Helyzetfelmérés ........................................................................................................... 77 3. fejezet – Újabb nyelvtanulás ...................................................................................................... 79 4. fejezet – Budapest, a kétmilliós város ........................................................................................ 80 5. fejezet – A Biblia üzenete nyomtatásban ................................................................................... 81 IX. rész: Oktatóképzés Magyarországon ........................................................................................... 85 1. fejezet – Magyar oktatók képzése .............................................................................................. 85 2. fejezet – Az imádkozás fontossága ............................................................................................ 88 3. fejezet – Egyhetes tanfolyamok ................................................................................................. 89 4. fejezet – Tanfolyamok hallgatóinak bizonyságtételei ................................................................ 90 5. fejezet – Egyhetes tanfolyam magyar előkészítéssel – 1981 ..................................................... 93 6. fejezet – Oktatóképzés Magyarországon ................................................................................... 94 7. fejezet – Miért jöttél az oktatóképző tanfolyamra? .................................................................... 96 X. rész: Szürke hétköznapok .............................................................................................................. 99 1. fejezet – Pssszt! .......................................................................................................................... 99 2. fejezet – Az élet 1990 előtt ...................................................................................................... 100 3. fejezet – Bűnözők! ................................................................................................................... 102 4. fejezet – Ki fog segíteni? ......................................................................................................... 102 5. fejezet – Ki ezt gyűjt, ki azt ..................................................................................................... 103 XI. rész: Ébredő hazaszeretet ........................................................................................................... 104 1. fejezet – A csempészek ideje lejárt .......................................................................................... 104 2. fejezet – 1988: öröm és baj ...................................................................................................... 106 3. fejezet – 1989: a változás éve .................................................................................................. 109 XII. rész: Megvalósult lehetőségek .................................................................................................. 112 1. fejezet – 1990: a kihívás éve .................................................................................................... 112 2. fejezet – 1991: Istené a dicsőség .............................................................................................. 114 3. fejezet – 1992: az öröm éve ..................................................................................................... 118 4. fejezet – 1993: a fejlődés éve ................................................................................................... 120 5. fejezet – 1994-1997: Előre az Úrral ......................................................................................... 122 6. fejezet – 1998-2003: Elképesztő! 46. zsoltár ........................................................................... 131 XIII. rész: Társakra találunk Erdélyben ........................................................................................... 135 XIV. rész: Jöjj..., légy segítségünkre! .............................................................................................. 144 XV. rész: Felejthetetlen évek Európában ......................................................................................... 149 1. fejezet – Köszönöm, hogy megnyitottátok a szíveteket ........................................................... 149 2. fejezet – Köszönöm a barátságotokat....................................................................................... 149 3. fejezet – Megérte? .................................................................................................................... 150 XVI. rész: Előre a megkezdett úton ................................................................................................. 151 1. fejezet – Nyugdíjas évek – 2003-2009 ..................................................................................... 151 2. fejezet – Mi a feladatom Magyarország képviseletében? ........................................................ 152 3. fejezet – Misszió rövid távon ................................................................................................... 152 4. fejezet – Az Urat keresem – 2007. november 25-december 24. .............................................. 153 5. fejezet – Az odaszánás áldást hoz ............................................................................................ 155

Előszó Barátaim már évek óta mondogatják, hogy írnom kellene a kommunista Európába tett látogatásaimról. Ellenséges területre utaztunk. Visszatekintve először az jut eszembe, mennyit imádkoztunk ezért a szolgálatért: a biztonságos utazásért és az emberekért. Csapatunk Bécsben egyszer egy héten összejött, hogy két órát együtt imádkozzunk. Először rövid áhítatot tartottunk, amelyet az egyes munkatársak konkrét imakérései követtek. Amikor 2008 májusában Tadzsikisztánban jártam, részt vettem az OM (Operation Mobilization) csapatának egyik összejövetelén, ami bécsi csapatunk imaközösségeit juttatta eszembe. Ez az imaközösség 1990-ben szűnt meg, amikor a csapat felbomlott és mindenki más-más országba költözött. Nekem később hiányoztak ezek az imaórák. Tudom, hogy az USA-ban is sok egyéni imatárs naponta imádkozott értem és a szolgálatért.

Valójában ez az imaháttér jelentette az alapját annak a munkának, amit Isten végzett KeletEurópában. Ha Bécsben voltam, minden hónap első hétfőjén három-négy órát töltöttem bibliaolvasással és imádkozással. Nagyra becsültem ezeket az órákat. Ma már sajnálom, hogy nem vezettem imanaplót, mert így nem maradt meg, mi mindent mutatott nekem az Úr ezekben a csendességekben. Útibeszámolókban időnként találok egy-egy rövid megjegyzést, de nem sok gondolatot jegyeztem fel. Verseket jelöltem meg a Bibliámban, és melléjük írtam a dátumot, de nem jegyeztem fel hozzá semmit. Az imakörlevelek is eszembe juttatnak néhány dolgot, amit az Úr tanított azokban az években. Tudom, hogy abban az időben teljesen rá kellett támaszkodnom. Attól tartok, ma ez a fajta kiszolgáltatottság hiányzik az amerikai keresztyének életéből. Örömmel mondom el, hogyan védett és vezetett Isten azok alatt az évek alatt, amikor utazásaink közben keresztyénekkel találkoztunk. Mindenért Istené a dicsőség! Hálás vagyok, hogy eszköz lehettem a kezében. Mindig hálás voltam, ha izgalmas hírek nélkül térhettem vissza Bécsbe, amikor például nem egy balesetről, ellopott kormánykerékről, a kocsi eltűnt hátsó kerekeiről vagy arról kellett beszámolnom, hogy feltörték az autót.

2008-as magyarországi látogatásom során magyar barátaim azt mondták, hogy nyugodtan említsem meg mindenkinek a nevét. Lehetetlen vállalkozás lenne. Nem is tudom minden bécsi munkatárs nevét, egyeseket pedig el is felejthettem. Talán több név fog szerepelni a magyar kiadásban.

Arra kérem az Urat, hogy bizonyságtételemet használja fel dicsőségére.

Bevezetés A magyarországi VISZ országos vezetője? Engem választana ki az Úr erre a feladatra? Nem, biztos nem engem!

Hálás vagyok, hogy keresztyén családban nőhettem fel, ahol a keresztyén elveket gyakorolták is.

Tízéves voltam, amikor befogadtam az Úr Jézust.

Később a kétség leghalványabb árnyéka nélkül felfedeztem, hogy az Úr nagy munkát bízott rám, mert tudta, milyen mély szeretet él bennem iránta. Tudtam, hogy Uramat akarom követni, és nagyon szerettem volna misszionárius lenni. Ez a könyv felfedi a szívemet, a kapcsolatomat Megváltómmal és azzal a szolgálattal, amely elvezetett a gyerekek közé, a világ legnagyobb missziói mezőjére mind Amerikában, mind Európában. Elsődleges szolgálatom azonban a felnőttek

felkészítése volt arra, hogyan hirdethetik az evangéliumot gyerekeknek, és hogyan nevelhetik tanítvánnyá a megtért gyerekeket.

Ha növekszünk a kegyelemben és az Úr ismeretében, Isten megmutatja az akaratát, és lépésről lépésre vezet.

Előbb azonban még meg kellett tanulnom, hogy Istennel minden lehetséges (Lukács 1,37). Jeremiás 33,3b: „...hatalmas és megfoghatatlan dolgokat jelentek ki neked, amelyekről nem tudhatsz!” Az Úr Jézus megkérdezte: „Hogyan adjunk enni ezeknek az embereknek?” András egy kisfiút vezetett Jézushoz: „Én hoztam valamit, de az nem elég”.

Közel negyven év után felteszem a kérdést: „Miért részesülhettem abban a kiváltságban, hogy több mint 35 évig szolgálhattam Uramat a tengerentúlon?” „...Én választottalak ki...” – olvasom a János 15,16-ban.

Kitartás: de ki tart meg? „Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.” (Filippi 1,6) Ha Isten valamit elkezd, mindig be is fejezi.

Tudom, hogy az évek során Ő tartott meg a próbákban. A saját erőmből mindenképpen „elhullottam” volna. Számos próba, mint például a honvágy, a személyes kapcsolatok és a családom betegsége túlságosan soknak bizonyult nekem. Csak az Úr tartott meg.

Később gyakran kérdezték tőlem, hogy ki tud-e tartani egy gyerek. Hűséges marad-e? A Filippi 1,6ban azt olvassuk, hogy ha Isten elkezdte a munkáját egy gyermek életében, akkor be is fejezi azt.

Kelet-Európában akkoriban nem sok keresztyén hitte, hogy a gyerekek megtérhetnek. „Nagy dolgok megtételéhez nem kellenek nagy emberek, csak odaszentelt emberekre van szükség” (Phillip Brooks).

I. rész: Felkészülés a szolgálatra 1. fejezet – Gyerekkori emlékek Hálás vagyok gyerekkori emlékeimért, a farmért, amely Ohio államban Wyandot és Hardin megye határán állt. Tizennégy hónappal a születésem után született az öcsém, Clayton, akivel sokat játszottunk együtt. Majdnem hétéves voltam, amikor óriási meglepetésemre megszületett a kis húgom, Wenda.

A legközelebbi iskola Forestben, egy 1800 lelket számláló kisvárosban volt, amely azóta sem lett nagyobb. Sőt, ma már iskolája és vegyesboltja sincs. Iskolabusszal közlekedtünk, reggelenként én voltam majdnem az utolsó felszálló. Esténként, amikor már egy kicsit nagyobbak voltunk, leszálltunk a sarkon és hazagyalogoltunk, hogy elkezdhessük a házimunkát. Minél hamarabb kezdtünk hozzá, annál hamarabb végeztünk feladatainkkal. Édesanyám mindig keksszel és tejjel vagy valamilyen más jó falattal várt. Amikor tízéves koromban biciklit kaptam, másfél mérföldet kerekeztem a foresti vegyesboltba. A következő városok úgy húsz km-re feküdtek, úgyhogy nem sokat jártunk városban. Egy 50 000 lakosú helység 45 km-re esett tőlünk. Két-három havonta talán egyszer jutottunk el odáig. Mennyire megváltozott mára a világ!

Bár emlékszem apám lovaira, nagyon kicsi lehettem, amikor még lovakat tartott. Tom nagy fehér ló volt, és már kiöregedett a munkából. Jó barátságban voltam vele. Igen sokra tartottam. Negyedikes voltam, amikor elpusztult. Apám megvárta, amíg hazajöttem az iskolából, és csak akkor vitte el a

tetemet, hogy még egyszer utoljára láthassam öreg barátomat.

Apám az első farmerek közé tartozott, akik traktort vásároltak, és 1936-ban elsőként szerzett be villamos fejőgépeket. Nem is emlékszem olyan időre, hogy ne lett volna villanyunk.

Anyám mindig kint dolgozott a gazdaságban. A homokfutón engem is kivitt az istállóba, mikor a teheneket fejte. Úgy tízéves lehettem, amikor megtanultam kézzel fejni, és amint elég erős lettem, hogy fel tudjam emelni a villamos fejőgépeket, a gépi fejésben is segítettem. Amennyire vissza tudok emlékezni, minden este ház körüli feladatokat láttunk el a testvéremmel, például leszórtuk a szénát és a takarmányt a marháknak, megetettük az állatokat, betereltük a teheneket a mezőről a fejéshez, összegyűjtöttük a tojásokat és megetettük a csirkéket. Gyakran találtunk ki olyan játékokat, amelyeket a házimunka végzése közben is játszhattunk. Nemegyszer megtörtént, hogy amikor a szénát vagy a szalmát hánytam le a szénapadlásról, túlságosan közel mentem a széléhez, és egy halom szénán vagy szalmán értem földet.

Amikor a tehenekért mentünk a mezőre, gyakran gondoltunk ki útközben játékokat. Akkoriban még nem léteztek videójátékok. Ha előbb fejeztük be a házimunkát, mint a szüleink, játszhattunk az istálló fölötti szénapadláson.

Nagy mulatság volt! Azt hiszem, a mai gyerekek már nem is tudják, mi az igazi szórakozás.

Alagutakat építettünk a szénában, leszánkáztunk a szénaboglya tetejéről, és még sok minden eszünkbe jutott. Télen szombatonként is gyakran játszottunk a szénapadláson.

Ohióban igen sok hó esett. Télen hóembert építettünk, angyalokat készítettünk hóból, és természetesen sokat hógolyóztunk. A szánkózás nagy mulatság volt. Egyik télen olyan sok hó esett, hogy a tejeskocsi több napig nem jutott ki hozzánk. Minden kannát és tartót megtöltöttünk tejjel, amit csak találtunk! Apám telefonált a megyei hókotróknak. A felhalmozódott hó úgy megkeményedett a házunk déli oldalán, hogy a hókotró nem tudott áthatolni rajta. Apám nem hitt a férfinak, és édesanyámmal este tízkor kigyalogoltunk a keményre fagyott hófalakhoz, hogy ellenőrizzük. Szüleim megállapították, hogy a hókotrók valóban megpróbáltak eljutni hozzánk, ám sikertelenül. Apám reggel négykor kezdte hányni a havat. A reggeli házimunkák elvégzése után mi is mindnyájan lapátot fogtunk.

Tízéves koromtól kezdve minden este segítettem édesanyámnak fejni a teheneket. Középiskolás koromban minden reggel már öt óra előtt fölkeltem fejni. 18-24 fejőstehenünk volt, és mellette még fiatalabb szarvasmarhákat is tartottunk. Ám ez nem teher, hanem élvezet volt. Amikor kisborjú született, az én feladatom volt megtanítani a bizonytalan lábakon álló kis állatnak, hogy szopjon, ha magától nem tudott. Némelyik boci egyszerűen nem volt hajlandó rá egy vagy két napig, amíg alaposan meg nem éhezett.

Középiskolában tagja voltam a 4-H-nak, az iskolások mezőgazdasági mozgalmának, és minden évben felkészítettem egy borjút a megyei vásárra. Nekem a vásár mindig az év csúcspontjának számított. A naplóm tanúskodik róla, milyen izgalommal vártam, hogy az én Jollymnak borja legyen.

- Olyan aranyos! – újjongtam.

Skippynek, az előző nyári üszőmnek kisborja született. A tehenek hozzátartoztak az életemhez.

Csoda, hogy Európában gyakran álmodtam tehenekkel?

Fának menni?

– Hány kilométert vezetett életében?

Egyszer Európában egy baleset helyszínén tette fel nekem ezt a kérdést egy rendőr, hogy meggyőződjön róla, vajon tapasztalt vezetővel van-e dolga.

– Halvány fogalmam sincs róla – feleltem.

Szinte felfoghatatlan számomra, miért nem tud valaki autót vezetni, vagy miért okoz furcsa baleseteket, például miért megy fának tanulás közben. Akkor kezdtem traktort vezetni, az első kereket a szénasoron tartva, amikor a lábam még olyan rövid volt, hogy nem értem el a féket! Majd a csűrnél úgy vezettem a traktort, hogy miután édesanyám beállította a szénafelhányó villát, a szénát kazalba rakja.

A későbbi években a szénát bálába rakták. Az én feladatom volt leszedni a kocsiról a bálákat, majd rátenni a futószalagra, amely felvitte őket a szénapadlásra, ahol apám takarosan egymásra rakta őket. Kitalálják, melyik volt a kedvenc bálám? Az, amelyik utolsónak került le a kocsiról! Nagy gyönyörűségemre szolgált a szénás kocsin utazni, akár felhányt szénával, akár bálákkal volt megrakva.

Amikor apám betakarította a gabonát, az öcsémmel én vittem a megrakott kocsit a gabonaraktárba.

Különleges jutalom volt, amikor a kocsisorban vártuk a rakfelület kiürítését, és egy öt- vagy tízcentest kaptunk cukorkára.

Azért kaptam már tizennégy éves koromban jogosítványt, mert farmon laktunk, és addig csak a szüleim rendelkeztek jogosítvánnyal. Szükségük volt a segítségemre az autóvezetésben, ha a három kilométerre levő faluban be kellett vásárolni. Sőt, kis teherautót is vezettem a farmok között.

Tizenöt kilométernél sohasem vezettem távolabbra otthonról, amíg utolsó éves nem lettem az egyetemen, és diplomaosztás előtt szüleim meg nem ajándékoztak első autómmal.

Amikor ma családi bizonyságtételeket hallok rádión, felfedezem, hogy nem sokat tudok a szüleimről, sem egymás közötti kapcsolatukról. Nem mondhatom, hogy szoros kapcsolatot tartottak velünk, gyerekekkel. Mindegyikünknek megvoltak a feladatai. A munkát együtt végeztük, és együtt mentünk mindenhová, például a legközelebbi városba is, ha a traktor elromlott és alkatrészt kellett venni. Nyári vasárnapokon gyakran örülhettünk egy-egy családi kirándulásnak.

Egy másik csúcspontnak számított a Bash család évi összejövetele. Apámék tizenketten voltak testvérek. Egy húga volt, a többi tíz gyerek mind idősebb volt nála. Nem ismertem a nagyszüleimet, hiszen apám alig töltötte be a nyolcadik életévét, amikor meghalt az édesapja, akit az édesanyja 1925-ben követett. Feltehetően német származásúak voltak, de senki sem tudja biztosan.

Ugyanabban az évben, amelyben én születtem, még kilenc elsőfokú unokatestvérem született. 42 elsőfokú unokatestvérem volt!

Egyetlen nagy, boldog családot alkottunk. A családi találkozót minden nyáron más rokon otthonában tartottuk. Kimondhatatlanul élveztem ezeket az összejöveteleket! Középiskolás koromban léggömböket vittem a kisebbeknek, márpedig mindig sok volt belőlük. Nem mindenki jött el. Egy nagybátyám és a felesége nem vett részt a találkozókon. Egyik évben ránk került a sor.

Azon a vasárnapon reggel hétkor esni kezdett, és este hatig el sem állt! A rokonok ellepték a csűrt, a garázst és a házat, mindent, csak a padlásra nem ment fel senki. 150 vendég jött el. Utána elmentünk a megyei vásártérre, ahol kibéreltünk egy épületet. Sajnálom, hogy manapság senki sem rendez ilyen családi találkozókat, és nem ismerem az unokatestvéreimet. Nagybátyáim és nagynénéim közül már senki sem él, és a legtöbb elsőfokú unokatestvérem sincs életben. Egyszer megnéztem a helyi telefonkönyvet, és nyolc Bash-t találtam benne. A közeli városokban is sok Bash található.

Anyám családja Angliából és Írországból érkezett. Emlékszem, hogy gyerekkoromban elmentünk egy családi találkozóra, de az ő családnevük azóta szinte eltűnt. Érdekes, egyik nagybátyámnak öt lánya, testvérének négy lánya volt, egy másiknak nem volt gyereke, míg a nagyapámnak két lánya született. A Bash családban sok volt a fiú.

Nem mindig laktunk egyedül. Mielőtt a nagyanyám hétéves koromban hozzánk költözött volna, szüleink a ház körüli esti munkáik idején öcsémmel egyedül hagytak a házban. A varrógép nagy kísértés volt, és egyik este meg is próbálkoztam a varrással. Az ujjam a tű alá került, és az öcsémnek kellett anyámért szaladnia a csűrbe. Máskor az öcsém szorult bele a szék karfájába.

Ekkor én rohanhattam segítségért a csűrbe! Évekkel később nagyanyám testvére is hozzánk költözött. Nagyanyám 1957 szeptemberében bekövetkezett haláláig nálunk lakott.

2. fejezet – A felkészítés a szívben kezdődik Hálás vagyok azért, hogy keresztyén családban nőttem fel, ahol a Biblia elveit követték.

Vasárnaponként nem végeztek mezei munkát. Gyakran eltöprengtem azon, miért adnak a tehenek tejet vasárnap! Megtanultuk, hogy tartózkodjunk a gonosz olyan műveitől, mint a kártya, a mozi, az alkohol, a dohányzás és a tánc. Ha csúnya szavakat használtam, szappannal mosták ki a számat.

Szüleimnek pedig senki sem tanította a keresztyén életvitelt, ahogyan ma ismerjük, bár mindig jártunk templomba. Alsó tagozatos voltam, amikor a család elkezdett étkezés előtt imádkozni.

Negyed nyolcra, amikor a Cadle Tabernacle templomból rádión istentiszteletet közvetítettek, befejeztük a házimunkákat, és elkészült a reggeli. Minden adásban felhangzott a „Mielőtt ma reggel kiléptél a szobádból, nem felejtettél el imádkozni?” kezdetű ének. Ezután igehirdetés következett.

Ha az egyik szomszédos gyülekezetben egyhetes evangelizációt tartottak, legalább egyszer elmentünk. Apám mindig kellő időben elkészült, és legalább húsz perccel korábban érkeztünk!

Gyakran elgondolkoztam azon, miért kell olyan korán mennünk és beülnünk a padba. Tudtomon kívül megtanultam, hogy vagy korábban, vagy pontosan ott legyek egy-egy alkalmon.

Ezekből a szolgálatokból és rádiós igehirdetésekből tanultam meg, mi a bűn, és hogy az Úr Jézus Krisztus a bűnért halt meg a kereszten. Az Úr tízéves koromban láttatta meg velem a bűnömet.

Emlékszem, hogy sírva és bocsánatért könyörögve vallottam meg neki. Ebből tudom, hogy a gyerek meg tudja érteni, mi a bűn, és szüksége van bűnbocsánatra. Senki sem mondta nekem, hogy Krisztustól kérhetem a bűneim bocsánatát, és ígérete szerint örök életet ad nekem. Ma már értem, hogy akkor lettem az ő gyermeke, amikor először vallottam meg, hogy bűnös vagyok. Azonban a dátumra nem emlékszem! Édesanyám arra biztatott, hogy minden este lefekvés előtt olvassam a Bibliámat és imádkozzam.

Ma azt halljuk, hogy reggel tartsunk csendességet. Jó gondolat, de ha valaki későn fekvő, mint én, az este a legjobb időszak, amint anyám sok évvel ezelőtt tanított rá.

Szombatonként az öcsémmel fát kellett behoznunk a farakáshoz. Igyekeztem, hogy befejezzem, mielőtt a gyerekek bibliaórája elkezdődik a rádióban. Egy másik kedvenc műsorom a Záporként hull az áldás volt minden hétköznap este negyed hatkor. Addigra minden tehénnek az istállóban kellett lennie, és én kész voltam negyed hat előtt elkezdeni a fejést. Sok évvel később, amikor Európából hazamentem szolgálati szabadságra, egy gyülekezetben megemlítettem ezt az emléket a bizonyságtételemben. Egy idősebb férfi felállt a terem végében, és így szólt: – Én voltam az az igehirdető.

Biztosan nagy örömöt okozott neki. Akkoriban két gyereke – három és ötévesek – énekelt a műsorban.

3. fejezet – Isten felkészít a misszióra Ha valaki az Urat akarja szolgálni, a legfontosabb felkészülés az a tudat, hogy Ő hívott el. Efelől semmi kétségem sem volt. A szívemet az a vágy töltötte be, hogy az egész életemet az evangélium hirdetésére szánjam, és azok között hirdessem, akik még sohasem hallották. „Miért kell bárkinek kétszer hallania az evangéliumot, amíg mindenki nem hallotta legalább egyszer?”

Nagyon sok ilyen és hasonló éneket tanultam: „Bárhová, bárhová! Nem ismerhetek félelmet, Jézussal bárhová nyugodtan mehetek.” „Hirdesd a jó hírt, hirdesd a békességet; Jézust, a megváltást, a szabadulást.” „Hallottuk a jó hírt: Jézus üdvözít! Jézus üdvözít!

Terjeszd a jó hírt mindenütt: Jézus üdvözít! Jézus üdvözít!

Vidd el minden országba, Mászd meg a hegyeket, és kelj át a hullámokon: Előre! Ez Urunk parancsa: Jézus üdvözít! Jézus üdvözít! .

Isten ezeket az énekeket arra használta, hogy beszéljen a szívemmel. Ilyen és hasonló énekeket a rádióból, különleges alkalmakon és otthon tanultam. Iskola előtt édesanyám gyakran zongorázta el és énekelte velem őket, bár egyikünk sem tudott énekelni! Serdülőkoromban is sokat énekeltem, miközben a traktort vezettem. A traktoron nem volt sem rádió, sem CD! Nem volt klímaberendezés és zárt vezetőfülke sem.

4. fejezet – Odaszánás Ha kamaszkorom elején valaki megkérdezte, mit fogok tenni a középiskola befejezése után, így válaszoltam: – Teheneket fogok fejni.

Szívemben azonban tudtam, hogy nem erre vágyom.

A középiskolában háztartásvezetés órán a tanárnő megkérdezte: – Ki a példaképetek? Ki a hősötök?

A lányok különböző embereket neveztek meg. Meglepődtem a válaszaikon, mert én így gondolkoztam: „Az én példaképem az Úr Jézus”.

Ez volt a legnagyobb titkom egészen elsős gimnazista koromig, amíg 1951 februárjában egy vasárnap este az egész család el nem ment egy ébredési összejövetelre. Amikor azon az estén elhangzott a meghívás, megragadtam a pad hátát. Sohasem felejtem el azt az estét. Nem tudtam,

miért, de egész héten rosszul éreztem magam. Minden este vissza kellett volna jönnöm, de reggel és este házimunka várt rám, és minden nap iskolába is kellett mennem. A szüleim megígérték, hogy péntek este elmehetek. Amikor elhangzott a meghívás, egy pillanatig sem késlekedtem. A lelkigondozói beszélgetésen bizonyosságot kaptam az üdvösségemről. Az üdvbizonyosság után az evangélista az odaszánásról és arról beszélt velem, hogy Isten egyeseket különleges szolgálatra hív el. Majd beszámoltam neki a „titkomról”: biztos vagyok benne, hogy Isten misszióba akar küldeni.

Az evangélista tanácsokkal látott el, majd együtt imádkoztunk. Elhívásom többé nem maradhatott titokban.

Sohasem fogom elfelejteni, hogyan fogadta a hírt édesanyám. Másnap mondtam meg neki a közösen végzett házimunka közben. Édesanyám sírt. Nem mintha nem értett volna egyet a döntésemmel, hanem mert tudta, milyen nehézségek várnak rám. Biztosan sokkal többet beszélgetett az unokatestvéreivel, mint én. Egyikük Kínában élt az 1920-as években, egy másik pedig Japánban a II. világháború kitöréséig. Ha ma az ember a misszióra gondol, döntése az 1940 előtti évekhez képest nem jelent áldozatot. Akkoriban legalább öt évet kellett távol tölteni otthonról, és a kapcsolat nagyon ritkán működött. Az nem a technológia korszaka volt. Ha valaki bajba került, nem térhetett vissza az Egyesült Államokba. Unokatestvérem, Harriet Japánban volt, amikor az édesapja meghalt, és nem tudott hazajönni. Édesanyám egy másik unokatestvéréről, Lottie-ról is beszélt. Isten a misszióba hívta el Lottie-t, de ő inkább férjhez ment, és az Egyesült Államokban maradt. Elmondta, hogy Lottie-nak nem volt könnyű élete. Nem tudom, anyám mit akart ezzel mondani, és nem tettem fel kérdéseket. Nem emlékszem a részletekre, de nagy leckét kaptam az Isten elhívása iránti engedelmességből, amelyet sohasem felejtettem el. Édesanyám szavai azt a benyomást keltették bennem, hogy Lottie engedetlen volt.

5. fejezet – Egyetemi felkészülés Felkészülésemben a következő lépés a tanulás volt. 1952 őszén az Indiana állambeli Upland-ben, 120 mérföldre az otthonomtól kezdtem meg tanulmányaimat a Taylor Egyetemen. Abban az időben úgy tűnt, mintha a földgolyó túlsó oldalára kerültem volna. A telefon túl sokba került. A levelek biztosították a létfontosságú kapcsolatot a családommal. Az első néhány héten szinte naponta kaptam levelet. Apám minden vasárnap írt. Ezt a szokását egészen 1973-ban bekövetkezett betegségéig megtartotta. Kiváltságos helyzetben voltam. Egyetlen olyan ismerősömről vagy munkatársamról sem hallottam, aki rendszeresen kapott volna levelet az édesapjától!

Minden nap sírtam a honvágytól, ám tudtam, hogy Isten küldött a Taylor Egyetemre. Szeptember végén mentem haza először. Addigra volt már néhány barátom az egyetemen, és kezdtem hozzászokni az ottani élethez, úgyhogy végül mégis visszamentem. Ha hamarabb látogathatok haza, nem tudom, visszatértem volna-e az egyetemre!

Főként bibliai tanulmányokat folytattam, mellékszakként pedig szociális munkát tanultam. Sok misszió megkövetelte a szakképesítést, ezért alsó tagozatos oktatásból felvettem minden választható tárgyat, sőt nyári tanfolyamokat is látogattam, míg végül megkaptam Ohio állam tanítói képesítését.

Idegen nyelvet kellett tanulnom. Abban a hitben, hogy Isten Dél-Amerikába vezet, két évig folytattam spanyol nyelvtanulmányokat. Gyakran mondom, hogy a spanyol kifogott rajtam. Állítólag a legkönnyebb nyelv, de a második év végén semmit sem tudtam belőle. Volt indíték és cél, de a nyelv egyszerűen nem ment a fejembe. Négy év alatt ebből kaptam a legrosszabb jegyet.

Hogy fogok megtanulni egy idegen nyelvet?

Csütörtök délben önkéntes imaórát tartottunk. Nem sok diák jött el. Egyikükre még ma is emlékszem, aki nem Indianából érkezett, és a Filippi 4,11 – „mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek” – alapján tett bizonyságot. Nem ez volt az igazi szövegkörnyezet, de jó lecke volt. Alighanem őt is gyötörte a honvágy. Elégedettnek kellett lennünk Indiana államban is. A honvágyam azonban továbbra is megmaradt!

Az imaóra résztvevői közül a legtöbben hangosan imádkoztak. Én még sohasem csináltam ilyet, de tudtam, hogy nekem is hangosan kellene imádkoznom. Az Úrtól kértem bátorságot, és egy nap sikerült. Még most, ötven év elteltével is emlékszem rá, mekkora lelki győzelmet arattam! Csurgott rólam az izzadság és remegtem, de Isten velem volt.

Hetente háromszor tartottak olyan istentiszteletet, amelyen kötelező volt a részvétel, kétszer egy héten pedig önként vehettünk részt az alkalmon. Minden évben kétszer került sor a „Lelki hangsúly hetére”. Ezek a lelki kihívás, bűnvallás, engedelmesség, odaszánás és győzelem különleges időszakainak számítottak.

Másodéves koromban találkoztam Phyllis Osbornnal, akivel életre szóló barátságot kötöttem. Isten Dél-Amerikába hívta el, és negyven évig Venezuelában teljesített missziói szolgálatot. Kétszer látogattam meg Venezuelában, és ő is kétszer jött át Európába. Azok a napok, amikor az Alpokban és az Andokban jártunk, tökéletesen tiszta, napsütéses idővel vártak.

Az egyetemen nemcsak tanultunk! Ha a mi épületünkben egy lánynak születésnapja volt, megragadtuk az alkalmat az ünneplésre. Még mindig jól emlékszem az otthontól távol töltött első születésnapomra.

Utolsó éves koromban különböző missziói társaságokkal vettem fel a kapcsolatot. Legalább két év gyakorlatot szabtak feltételnek az Egyesült Államokban. Ez alatt az idő alatt egyik floridai csoporttársunk a húsvéti szünidejéről jött vissza, és közölte Phyllisszel meg velem, hogy Pensacolában egy keresztyén iskolában kapott állást, harmadikosokat fog tanítani. Az iskolának még két pedagógusra volt szüksége: egy óvónőre, aki délutánonként az irodában fog dolgozni, és egy ötödikes tanárra. Phyllisszel elküldtük a jelentkezési lapunkat, és 1956 őszére felvettek. Azon a nyáron három kéthetes szünidei bibliaiskolában tanítottunk az Új-Angliai Közösség égisze alatt.

II. rész: Gyakorlati tapasztalatszerzés 1. fejezet – A Pensacolai Keresztyén Iskola Gyakran elmondom, hogy többet tanultam a Pensacolai Keresztyén Iskolában (PCS), mint a Taylor Egyetemen. Hű, milyen sokat kellett tanulnom! Az ember munka közben, a gyakorlatban tanul. Itt most lehetőséget kaptam arra, hogy az elméletet áttegyem a gyakorlatba.

Az iskola igazgatója és felesége egyben a pensacolai Gyermekevangélizációs Közösség (CEF – Child Evangelism Fellowship) igazgatója is volt. Annak idején a CEF-bizottságban született meg az a gondolat, hogy egy keresztyén iskola hirdesse az evangéliumot a gyerekeknek. Ezért minden iskolaév első hetében minden osztályban a Szavak nélküli könyvet vettük át. Év közben is tanítottunk időnként evangelizáló leckéket, az év további részében pedig tanítvánnyá neveltük a gyerekeket. Minden tanár hetente három Örömhír Klubot tartott, és minden hétfőn részt vett egy továbbképző órán. Nagyszerű oktatásban lehetett részünk! Ez volt az első kapcsolatom a Gyermek-

Evangélizációs Közösséggel.

A Pensacolai Keresztyén Iskola 1954-ben alakult meg, és minden évben egy évfolyammal bővült. Én voltam az első ötödik osztály tanára, és tizenhárom diákot kaptam. Ha jól emlékszem, csak ketten jöttek keresztyén családból. Az iskolát 200 diák látogatta, és tizenhárom vagy tizennégy tanárt foglalkoztatott. Pensacolában óriási haditengerészeti támaszpont működött. Sok család küldte gyerekeit magániskolába, hogy jobb oktatást kapjanak, mint az állami iskolában.

Egy hónappal iskolakezdés után kezdtem a diákjaimat imádkozni tanítani. Önként jelentkezőket kértem hangos imádkozásra, ám Dennis sohasem jelentkezett. Egyszer négy gyereket választottam ki imádkozásra, köztük Dennist is. Közösen megbeszéltük az imakéréseket. Amikor Dennisre került a sor az imádkozásban, néma csend következett. Felnéztem, és azt láttam, hogy nagy könnycseppek peregnek végig a fiú arcán.

– Mi a baj? – suttogtam.

– Már mindent elmondtak, amit én akartam imádkozni.

Imádsággal befejeztem, majd megígértem, hogy másnap Dennis fog először imádkozni, és megállta a helyét.

A második évben több mint 24 diákot kaptam, ám még mindig nem tudtam fegyelmezni. Az osztályom annak a lépcsőnek a tetejénél volt, amely az irodától vezetett az emeletre. Ha a lépcső tetején túl nagyra nőtt a zaj, Dr. Horton, az iskola igazgatója pillanatok alatt megjelent a teremben!

Dr. Horton türelmes volt hozzám, és sokat tanultam tőle. A fegyelmezés olyan szabályait sajátítottam el, amelyeket azután hosszú éveken keresztül használtam és oktattam.

Ezek alatt az évek alatt azt is elsajátítottam, hogyan tanuljak meg kívülről igéket. Az ötödik osztálynak olyan szakaszokat kellett megtanulnia, mint a János 14,1-6; a Filippi 2,5-11; az Ézsaiás 53; a Zsoltárok 91; az 1Korinthus 13 és még néhány. A tanárnak természetesen tudnia kellett ezeket az igéket. Korábban nagyon kevés verset tanultam meg kívülről. Meggyőződéssel vallom, hogy a Szentírás egy-egy szakaszának a megtanulása a legjobb módszer ahhoz, hogy kívülről tudjuk az Igét. Évekkel később, amikor 2003-ban hazatértem az Egyesült Államokba, nyáron Ötnapos Klubokban tanítottam. Csalódással állapítottam meg, milyen kevés gyerek tanulta meg az aranymondást. 2006ban a Filippi 2,5-11 verseit tanítottuk. Milyen nagy öröm volt, hogy sok gyerek érdemelte ki a jutalmat a versek megtanulásáért! Természetesen sok olyan fontos igevers van, amit az embernek kívülről kell tudnia.

A Pensacolában töltött öt év alatt a tanítás sok elvét tanultam meg:    

a fegyelmezés alapelveit jártasságot a kommunikációban és a szemkapcsolat fontosságát az ismétlés nagy jelentőségét olyan módszereket, amelyekkel nagyobb teljesítményre serkenthettem diákjaimat.

Egyik munkatársammal Örömhír Klubot tartottunk egy új lakótelep közösségi házában. Az éneklés és az aranymondás megtanulása után kettéosztottuk a csoportot, és én a konyha melletti helyiségbe mentem a nagyobbakkal. Az ételkiadó ablak a terem végében volt. Három nagyobb fiú zavarta az osztályt, és nem voltak hajlandók rendesen viselkedni. Végül nem maradt más hátra, mint hazaküldeni őket. Tovább folytattam a bibliai leckét. A lecke és az evangélium után felszólítottam a gyerekeket, hogy csukják be a szemüket és imádkozzunk: – Ha Isten beszélt ma veled a bűneidről...

Ebben a pillanatban a három fiú bemászott az ételkiadó ablakon, hogy kiabálva és nevetve lehuppanjanak a díványra. Mintha ott sem lennének, folytattam a meghívás üzenetét: a bűn megoldása az, hogy hiszünk az Úr Jézusban. A gyerekek sem figyeltek a fiúkra. A Sátán vereséget szenvedett, hiszen a rosszalkodók nem tudták megzavarni az órát, ahogy tervezték. Aznap négy gyerek jött lelkigondozói beszélgetésre és tért meg.

Az esetből a következőt tanultam: maradj nyugodt, és ne téveszd szem elől a feladatodat; bármi történjen, az Úr veled van. Értékes leckének bizonyult ez a tapasztalat később Kelet-Európában.

2. fejezet – EZ az én missziómezőm!

Phyllis két évet tanított Pensacolában, majd elment Venezuelába. Az Úr előttem bezárta az ajtót, hogy tengeren túlra mehessek. Később a szobatársam, Ethylen Bennett, aki hatodikosokat tanított, Japánba ment misszionáriusnak. Mások is egymás után utaztak ki tengerentúli misszióba.

– Uram, én miért nem mehetek?

Hosszú, kemény leckére tanított az Úr: az a missziói területed, ahová én tettelek.

Továbbra is ötödikeseket tanítottam, de nagyon szerettem volna minden időmet a Biblia tanításának szentelni. Öt év értékes tapasztalatszerzés után visszamentem Ohióba, és a GyermekEvangélizációs Közösség (CEF) helyi igazgatója lettem. Bár tudtam, hogyan kell Örömhír Klubban tanítani, szinte semmit sem tudtam a CEF (Child Evangelism Fellowship) szervezetéről. A területi bizottság három férfiból állt. A velük folytatott közös munka sok mindenre megtanított a személyes kapcsolatok terén. Emlékszem egy alkalomra, amikor az egyikük nagyon haragos szavakkal jött az ülésre, és megfigyeltem, milyen nyugodtan fogadták a többiek.

Tanítóképző órákat és Örömhír Klubokat kezdtem tartani. Az volt az elképzelés, hogy nyáron egy lakókocsiban – „kerekeken guruló templomban” – fogok tanítani. Vásároltunk egy hosszú lakókocsit, és a férfiak számtalan órát töltöttek a kitatarozásával, hogy a kerekeken guruló templom 1962 nyarára elkészüljön.

3. fejezet – Kerekeken guruló templom A kerekeken guruló templomban, amelyet Ford autóm után húztam, 35 gyerek tudott ülőhelyet találni. Még azt is megtanultam, hogyan tolathatok be vele a parkolóhelyre. Egyszer éppen a vasúti síneken hajtottam át egy városban, amikor megszólalt a tilos jelzés! Lassan ráléptem a gázra, és már elképzeltem, hogy ereszkedik le a sorompó a Templomra! Az Úr megvédett, és minden baj nélkül át tudtam kelni a síneken.

Egyes helyeken ellenállásba ütköztünk. Az ohiói Marion egy veszélyes kerületében a nagyobb gyerekek ordítoztak, és hulladékkal, kövekkel és botokkal dobálták a Templomot. Egy főleg katolikusok lakta városban odajött hozzánk egy rendőr. A Templom tele volt gyerekekkel.

Tizenhárom éves segítőmet a kocsiban hagytam, hogy énekeljen a gyerekekkel, én pedig kimentem a rendőr elé, aki közölte, hogy közterületen nem parkolhatok le; tovább kell mennem. Rábeszéltem, hogy befejezhessük az órát, és megígértem, hogy másnap magán parkolóhelyeket keresek. Majd kihirdettem a gyerekeknek, hogy másnap vissza fogunk jönni a közelbe. Azt tanácsoltam nekik, hogy jöjjenek oda másnap, és eljövök értük. Senkit sem ismertem abban a városban, de az Úr előttem ment, és három ember beleegyezett, hogy a parkolóhelyén állítsam le a Templomot. Talán újabb leckét kaptam, amit a jövőben felhasználhatok?