Kom6 1 20

Tartalom MÁTÉ EVANGÉLIUMA

2

I. A Király bemutatása (1:1-4:11) II. A király beszédei (4:12-7:29) III. A Király megbízólevele (8:1-11:1) IV. A király tekintélyének megkérdőjelezése (11:2-16:12) V. A király tanítványainak nevelése (16:13-20:34) VI. A király ajánlatának csúcspontja (21-27. rész) VII. A király életének igazolása (28. rész)

MÁRK EVANGÉLIUMA

7 17 28 35 52 62 91

93

I. A cím (1:1) II. Bevezetés: Felkészülés Jézus nyilvános szolgálatára (1:2-13) III. Jézus első galileai szolgálata (1:14-3:6) IV. Jézus későbbi galileai szolgálata (3:7-6:6a) V. Jézus szolgálata Galileában és azon túl (6:6b-8:30) VI. Jézus útja Jeruzsálembe (8:31-10:52) VII. Jézus szolgálata Jeruzsálemben és Jeruzsálem környékén (11:1-13:37) VIII. Jézus szenvedése és halála Jeruzsálemben (14-15. részek) IX. Jézus feltámadása a halálból Jeruzsálem közelében (16:1-8) X. Vitatott epilógus (16:9-20)

LUKÁCS EVANGÉLIUMA

100 100 104 114 126 139 156 175 194 196

200

I. Előszó és az evangélium célja (1:1-4) II. János és Jézus születése és nevelkedése (1:5-2:52) III. Jézus felkészülése a szolgálatra (3:1-4:13) IV. Jézus szolgálata Galileában (4:14-9:50) V. Jézus útja Jeruzsálembe (9:51-19:27) VI. Jézus szolgálata Jeruzsálemben (19:28-21:38) VII. Jézus halála, eltemetése és feltámadása (22-24. rész)

JÁNOS EVANGÉLIUMA

202 202 213 217 235 257 262

270

I. Előszó (1:1-18) II. Jézus megjelenik a népnek (1:19-12:50) III. Jézus felkészíti tanítványait (13-17. rész) IV. Jézus szenvedése és feltámadása (18-20. rész) V. Epilógus (21. rész)



274 277 331 346 356



Máté evangéliuma Louis A. Barbieri, Jr. BEVEZETÉS Illő, hogy az Újszövetség Jézus Krisztus életéről szóló négy beszámolóval kezdődjön. Ezek a beszámolók elmondják a jó hírt, mely az Isten Fiával kapcsolatos. Leírják földi életét és az emberiség bűnéért vállalt kereszthalálát. Az első három evangélium azonos nézőpontból szemléli a Krisztus személyéhez kapcsolódó eseményeket, a negyedik evangélium viszont egyedülálló beszámolót képez. A Jézus Krisztussal kapcsolatos közös szemlélet miatt az Újszövetség első három könyvét szinoptikus evangéliumoknak nevezik.

A szinoptikus probléma 1. A probléma lényege. A „szinoptikus” meghatározás a görög synoptikos szóból ered. Ennek az összetett kifejezésnek az első tagja a syn, a második pedig az opsesthai származéka, és az összetett szó jelentése „együtt látni”, vagy „látni valamivel”. Bár Máté, Márk és Lukács különböző céllal írtak, mégis azonos módon szemlélték Jézus Krisztus életét. Ugyanakkor az evangéliumi elbeszélésekben bizonyos különbségeket is számításba kell venni. A hasonlóságok és a különbségek felvetik azt a kérdést, hogy milyen forrásokból merítenek az evangéliumok, és ezt nevezik „szinoptikus problémának”.

A legtöbb konzervatív bibliakutató elismeri, hogy az evangélium írói többféle forrást használtak.

Például, mind Márk mind Lukács nemzetségi táblázata templomi feljegyzésekből, vagy szájhagyományból eredhet. Lukács azt állítja evangéliuma elején (Lk 1:1), hogy sokan leírták már az Úr Jézusról szóló eseményeket. Ez arra utal, hogy Lukács számos beszámolóból meríthetett.

Tehát az a megállapítás, hogy az egyes szerzők különböző forrásokat használhattak fel anyagukhoz, megállja a helyét. A liberális tudósok mégsem erre gondolnak, amikor forrásokról beszélnek. A legtöbb liberális írásmagyarázó azt tartja a „forrásokról”, hogy ezek összeollózott írások, melyeket gyakorlott szerkesztők a saját beszámolójuk megírására használtak fel. Ez a következtetés különböző magyarázatokhoz vezetett a forrásokat illetően. a. Az ősevangélium elmélete. Egyes tudósok úgy vélik, hogy létezett egy eredeti evangélium (amit németül Urevangeliumnak neveznek). Az elmélet szerint ez az írás elveszett, de ez volt a bibliai szerzők forrása, amikor összeállították beszámolóikat. Ezzel kapcsolatban az a legdöntőbb ellenvélemény, hogy soha nem akadtak még nyomára egy ilyen elveszett írásnak. Egyetlen tudós sem tud felmutatni egy dokumentumot sem, ami az ősevangélium lenne. Ennek az elméletnek az is a gyengéje, hogy miközben magyarázatot ad a hasonlóságokra, semmilyen megoldással nem szolgál az azonos evangéliumi események különböző módon előadott elbeszélésére. b. A szájhagyomány elve. Egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy az evangéliumokat leginkább olyan szájhagyományok alapján írták, melyek Jézus Krisztusról szóltak. Általában egy ilyen szóbeli bizonyságtétel négy állomáson ment keresztül: (1) megtörtént az esemény, (2) elmondták az eseményt, és addig ismételték, míg széles körben ismertté vált, (3) a történet letisztázódott, vagyis mindig pontosan ugyanúgy ismételték el, (4) írásos beszámolóban rögzítették.

Itt is hasonló ellenvéleményt vethetünk fel, mint az ősvangélium elméletnél: ez a szemlélet magyarázatot ad a történetekben előforduló hasonlóságokra, de nem számol a különbségekkel.

Továbbá, ha valaki egy esemény szemtanúja, akkor miért korlátozná magát a szájhagyományra? c. A dokumentum-elmélet. Manapság népszerű szemlélet az, hogy a bibliai szerzők különböző írásos forrásokból állították össze beszámolóikat. Ez a nézőpont általában feltételezi a következőket: (1) Márk evangéliuma volt az első írásos beszámoló. E feltételezés fő oka, hogy a Márk evangéliumának csak 7%-a egyedülálló, míg 93%-a megtalálható Máténál és Lukácsnál. (2) Márk evangéliumával egyidőben létezett egy másik írásos dokumentum, amely főleg beszédekből állt. Ezt a dokumentumot nevezik „Q”-nak, ami a német Quelle (forrás) szó rövidítése. A „Q”-ból kell erednie annak a kb. 200 igeversnek, amely közös Máténál és Lukácsnál, de nem található meg Márknál. (3) A szerkesztők legalább még két másik forrást is használtak. Az egyik forrás Máté olyan igeverseit tükrözi, melyek nem találhatók sem Márknál, sem Lukácsnál. A másik forrás pedig 



olyan Lukács evangéliumi igeversekre utal, melyek nem találhatók sem Máténál, sem Márknál. Ez az elmélet a maga függőségi vonalaival az alábbi módon ábrázolható:

***ábra 14. old*** Ez az elmélet jó néhány problémát vet fel. Először is ütközik a hagyománnyal. Konzervatív tudósok általában azt tartották, hogy Máté evangéliumát írták meg először. Bár nem minden konzervatív bibliamagyarázó ért egyet ezzel, mégis ennek a hagyománynak van bizonyos alapja, és nem lehet csak úgy túltenni magunkat rajta, mondván „ez csak hagyomány”, mivel esetenként éppen a hagyomány a helytálló.

Másodszor, ez az elmélet nem számol azzal a ténnyel, hogy Márk alkalmasint belefűzött olyan megjegyzéseket az írásába, amiket sem Máté, sem Lukács nem írt le. Márk azt írja, hogy a kakas másodszor is megszólalt (Mk 14:72), de sem Máté, sem Lukács nem beszél erről.

Harmadszor, ha Márké lenne az első evangélium, amit Péter 67-68 körüli halála után írt le, akkor Máté és Lukács valószínűleg később írtak, vagyis Jeruzsálem Kr.u. 70-ben történt lerombolása után. Az ember azt várná, hogy Jeruzsálem pusztulása mindenképpen említésre kerül evangéliumukban, mint az Úr szavainak pontos beteljesülése, melyről a Mt 24-25, vagy a Lk 21:2024 beszél. Mégis, erről nem olvasunk egyik helyen sem.

Negyedszer, a legnagyobb problémát az egész „Q”-val kapcsolatos spekuláció jelenti. Ha létezett egy ilyen dokumentum, amit Máté és Lukács olyan nagyra értékelt, hogy bőven idéztek belőle, akkor az egyház miért nem becsülte meg ezt az iratot, és miért nem őrizte meg? d. A formatörténeti elmélet. Ez a széles körben hangoztatott szemlélet elfogadja a dokumentumelmélet, de egy lépéssel továbbmegy. Eszerint, amikor az evangéliumi beszámolókat összeállították, nem csupán négy dokumentum létezett (Máté, Márk, Lukács evangéliuma és a „Q”), hanem több más is. A bibliamagyarázók igyekeznek felfedezni és osztályozni ezeket a dokumentumokat, vagy más néven „formákat”. Arra is törekszenek, hogy a formák (műfajok) mögé lássanak, és pontosan feltárják, hogy az I. századi gyülekezet mit akart mondani rajtuk keresztül.

Azok az események, melyeket ezek a formák leírnak, önmagukban nem elégségesek. Az igazságot csak a szó szerinti jelentésük mögött fedezhetjük fel. Ez az elmélet a történetekben szereplő eseményeket „mítoszok”-nak tartja, melyeket a gyülekezet Jézus Krisztus személye köré épített fel.

Ha lehámozzuk a mítoszokat, akkor felfedezhetjük a Jézus Krisztussal kapcsolatos igazság magját.

Bár ezt az elméletet sokan vallják, mégis komoly problémák vetődnek fel vele kapcsolatban.

Gyakorlatilag lehetetlen pontos kategóriákba osztályozni ezeket a „formákat”. Kétséges, hogy bármelyik bibliamagyarázó meg tudna-e egyezni a másikkal az osztályozást illetően. Továbbá, ez a szemlélet azt állítja, hogy az I. századi gyülekezet határozta meg, hogy milyen módon mondják el ezeket a történeteket, de azt soha nem magyarázza meg kielégítően, hogy mi vezérelte a gyülekezetet. Más szóval, ez a szemlélet tudatosan nem veszi figyelembe Jézus Krisztus élő bizonyságtételét, és azt, hogy élete és halála tényleg hatást gyakorolt az I. századi hívőkre.

2. Egy javasolt megoldás. Az evangéliumi beszámolók közötti hasonlóságok és különbségek feloldhatók, ha a helyes szempontokat párosítjuk. Először is az evangélium szerzői az I. században kiterjedt ismeretekkel rendelkeztek mindazzal kapcsolatban, amit lejegyeztek. Máté és János Jézus Krisztus tanítványai voltak, és meglehetősen sok időt töltöttek el vele. Márk beszámolója Simon Péter szavait tükrözheti, melyek élete vége felé hangzottak el. Lukács pedig sok esetet ismerhetett meg Pállal, és másokkal való kapcsolata alapján. Ezeket a tényeket a szerzők felhasználhatták a négy evangélium megírásakor.

Másodszor, a szájhagyománynak is szerepe volt. Az ApCsel 20:35 például Krisztusnak egy olyan mondására utal, ami nem szerepel az evangéliumokban. Pál az 1Kor. 7:10-ben az Úr szavait idézi. Amikor Pál ezt a levelet írta, valószínű, hogy még egyik evangélium sem készült el.

Harmadszor, írásos dokumentumok számoltak be Jézus Krisztusról szóló történetekről. Lukács is elismeri ezt a tényt evangéliuma elején (Lk 1:1-4). Ám, ezen tények egyike sem ad elégséges alapot 



egy ihletett, hibátlan beszámoló megírására Jézus Krisztus életéről. Negyedszer, figyelembe kell vennünk még egy másik szempontot is, ami segít a szinoptikus probléma megoldásában, nevezetesen: a Szentlélek ihletésben játszott szerepe, melyet az evangélium szerzői tapasztaltak munkájuk során. Az Úr megígérte a tanítványoknak, hogy a Szentlélek mindenre megtanítja majd őket, és eszükbe juttatja mindazt, amit Jézus mondott nekik (Jn 14:26). Ez az erőforrás a biztosítéka a tökéletes munkának, függetlenül attól, hogy a szerző emlékezetből, szájhagyomány útján, vagy a rendelkezésére álló írásos anyagok felhasználásával írta-e művét. Bármi legyen is a forrás, a Szentlélek irányítása biztosította a pontos szöveget. Minél inkább megértjük az Úrról szóló különböző történeteket, annál jobban tisztázódnak a „nehézségek”, hiszen a szerzők isteni felügyelet alatt írtak, függetlenül attól, hogy milyen anyagot használtak fel.

Az első evangélium szerzője. Amikor azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy ki írta a Biblia egy adott könyvét, akkor általában kettős bizonyítékról beszélünk: könyvön kívüli adat külső bizonyíték, és magában a könyvben található logikai kapcsolat belső bizonyíték. A külső bizonyíték erősen támogatja azt a nézetet, mely szerint Máté apostol írta a róla elnevezett evangéliumot. Sok egyházatya úgy utal Mátéra, mint e könyv szerzőjére. Néhány ezek közül: Pseudo-Barnabás, Római Kelemen, Polikárposz, Justin Martyr, Alexandriai Kelemen, Tertulliánusz és Origenész. (További hitelesítés végett lásd: Norman L. Geisler és William E. Nix könyvét, melynek címe: A General Introduction to the Bible Chicago: Moody Press, 1968, 193. old.) Máté nyilvánvalóan nem tartozott a kiemelkedő apostolok közé. Nyugodtan gondolhatnánk, hogy az első evangéliumot Péternek, Jakabnak, vagy Jánosnak kellene írnia. Mégis, a széles körben elterjedt hagyomány határozottan kiáll amellett, hogy a könyv írója Máté volt.

A belső bizonyíték is azt a tényt támasztja alá, hogy az első evangélium szerzője Máté volt.

Ebben a könyvben több utalás található a pénzre, mint a másik három evangélium bármelyikében.

Sőt, ez az evangélium három olyan pénznemet is használ, melyek az Újszövetségben sehol máshol nem lelhetők fel: kétdrachma szedők (Mt 17:24 Károli); egy státer (négydrachmás érmepénz) (Mt 17:27 Károli); és talentum (Mt 18:24). Máté vámszedő volt. Érdekelték a pénzérmék, és feljegyezte az egyes tételek értékét. A vámszedői munkának előfeltétele, hogy az illető tudjon jegyzetelni, és megőrizze feljegyzéseit. Máté nyilvánvalóan rendelkezett ezzel a képességgel. Emberileg szólva tehát: nem volt akadálya annak, hogy le tudjon írni egy olyan könyvet, mint az első evangélium.

Hívő alázata is nyomon követhető, hiszen egyedül Máté az, aki állandóan úgy utal önmagára az egész evangéliumban, hogy: Máté a vámszedő. Ellenben Márk és Lukács nem használja állandóan ezt a sértő megnevezést, ha Mátéra utalnak. Ugyanez tűnik ki, amikor Máté Jézus követője lett, meghívta barátait, és Jézussal együtt „vendégül látta” (Mt 9:9-10 kat.ford.) őket.

Lukács viszont ezt a vacsorát nagy vendégségnek nevezi (Lk 5:29). Jelentős szerepe van az első evangéliumból kihagyott eseményeknek is. Máté ugyanis nem említi meg a farizeus és a vámszedő példázatát (Lk 18:9-14), valamint Zákeus történetét, aki négyszeresen visszatérítette amit ellopott (Lk 19:1-10). Az első evangélium írójára vonatkozó belső bizonyíték Mátéra mutat, mint legvalószínűbb szerzőre.

Az első evangélium eredeti nyelve. Bár az első evangélium valamennyi jelenleg ismert kézirata görög nyelvű, egyesek azt feltételezik, hogy Máté arámul - egy héberhez hasonló nyelven - írta meg evangéliumát Valójában öten állították, hogy Máté arámul írt, és az ismert görög nyelvű példányok csak fordítások: Papiasz (Kr. u. 80-155), Irenaeus (Kr. u. 130-202), Origenész (Kr. u. 185-254), Euzébiusz (IV. század) és Jeromos (VI. század). Ők Máténak egy másik írására utalhattak, ami nem az evangélium volt. Papiasz például azt mondta, hogy Máté összegyűjtötte Jézus mondásait (logia).

Ezek a mondások egy második, rövidebb beszámolót alkothattak az Úr szavairól arámul leírva, amelyet elküldtek a zsidók egy csoportjához, akik számára ennek különösen nagy jelentősége volt.

Ez az írás később elveszett, mert ma nem létezik ilyen irodalmi mű. Mégis az első evangéliumot Máté valószínűleg görögül írta, és ez máig is fennmaradt. Máté logiája nem élte túl az évszázadokat, de evangéliuma igen. Ez azért történt így, mert az utóbbi része a bibliai kánonnak, és mint Isten Beszédét a Szentlélek ihlette, és őrizte meg számunkra.

Az első evangélium megírásának időpontja. Az első evangélium megírásának pontos időpontját egy adott évhez kötni lehetetlen. Konzervatív tudósok számos időpontot javasolnak. C. I. 



Scofield az eredeti Scofield Reference Bible-ban Kr.u. 37-et jelöli meg mint lehetséges időpontot.

Kr.u. 70-nél kevés tudós teszi későbbre az írás idejét, mert Máté nem utal Jeruzsálem elpusztítására. Ráadásul Máté úgy beszél Jeruzsálemről, mint a szent városról (Mt 4:5; 27:53), és ez arra utal, hogy Jeruzsálem még virágzott.

Mégis úgy tűnik, hogy mire ez az evangélium megíródott, eltelt bizonyos idő a keresztre feszítés és a feltámadás eseménye óta. Máté 27:7-8 utal egy bizonyos szokásra, mely a mai napig is fennáll.

A 28:15 egy szóbeszéd elterjedését jegyzi fel, mely mind a mai napig hallható a zsidók között. Ezek a kifejezések az idő múlására utalnak, de mégsincs szó olyan hosszú időszakról, hogy a zsidó szokások elavultak volna. Mivel az egyházi hagyományok erősen támogatják azt a nézetet, hogy Máté evangéliuma volt az első leírt evangélium, talán a Kr. u. 50 körüli időpont kielégítené az összes említett követelményt. Ugyanakkor elég korai lenne ahhoz, hogy a Máté evangéliuma lehessen az első írásos beszámoló. (További fejtegetés és más vélemények - melyek szerint Márk evangéliuma volt az első a négy evangélium közül - megismerése végett lásd: Források a Márk evangéliuma bevezetésénél.)

Az első evangélium megírásának indítéka. Bár a beszámoló leírásának pontos indítéka nem ismert, úgy tűnik, hogy Máténak legalább két oka volt az írásra. Először is, be akarta mutatni a hitetlen zsidóknak, hogy Jézus a Messiás. Máté megtalálta a Messiást, és azt akarta, hogy mások is eljussanak ugyanerre a vele való kapcsolatra. Másodszor, Máté a zsidó hívők bátorítása céljából írt.

Ha valóban Jézus a Messiás, akkor valami borzasztó dolog történt. A zsidók keresztre feszítették Messiásukat és Királyukat! Mi lesz most velük? Kimondta-e Isten az utolsó szót? Ezen a ponton Máté bátorítja őket. Bár Izrael engedetlensége ítéletet hozhat arra a nemzedékre, de Isten nem vetette el örökre népét. A megígért királyság életbe lép majd, de csak egy későbbi időpontban. A közben eltelt idő alatt a hívőké a felelősség, hogy továbbadják ezt a Messiásba vetett másféle hitet, elmenjenek az egész világra, és tanítvánnyá tegyenek minden embert.

Az első evangélium néhány kiemelkedő jellemzője 1. A Máté evangéliuma nagy hangsúlyt helyez Jézus Krisztus tanítói szolgálatára. Az evangéliumok közül Máténál található a legtöbb párbeszéd. Egyetlen evangélium sem tartalmazza Jézus olyan sok tanítását, mint Mátéé. A Máté 5-7-et úgy szoktuk emlegetni, mint a Hegyi Beszédet. A 10. részben olvashatjuk Jézus tanítványainak adott utasításait, mielőtt kiküldte volna őket a szolgálatra. A 13. részben találjuk a királyságról (Isten országáról) szóló példázatokat. A 23. részben Izrael vallási vezetői bevádolják Jézust, a 24. részben pedig Jézus végső időkre vonatkozó beszédét olvashatjuk, melyet az Olajfák hegyén mondott el Jeruzsálemmel és a zsidó néppel kapcsolatosan.

2. Máténál az anyagok egy része inkább logikai, mint időrendi sorrendben került leírásra. Az időrendi táblázatot például három egyenlő csoportra osztja fel, sok csodát együtt említ meg, és a Jézus iránti ellenállás egy szakaszban szerepel. Máté nyilvánvalóan jobban figyelt egy-egy téma végigvezetésére, mint az időbeli sorrendre.

3. Az első evangélium tele van ószövetségi idézetekkel. Máté hozzávetőlegesen 50-szer idéz közvetlenül az Ószövetségből. Ehhez jön még kb. 75 utalás az ószövetségi eseményekre. Ez kétségtelenül jelzi, hogy milyen hallgatóságnak készült a könyv. Máté elsősorban zsidókra gondolt írás közben, akikre nagy hatást gyakorolhatott a rengeteg ószövetségi tényre és eseményre tett utalás. Ráadásul, ha ez az evangélium Kr. u. 50 táján íródott, akkor Máténak nem sok újszövetségi könyv állt rendelkezésére, amiből idézhetett volna. Azok a könyvek valószínűleg nem lehettek ismertek az olvasói előtt, sőt még Máté előtt sem.

4. Az első evangélium rámutat, hogy Jézus Krisztus Izrael Messiása, és kifejti Istennek a királyságra vonatkozó programját. Ha Jézus valóban a Messiás - kérdezhetné egy zsidó, akkor mi történt a megígért királysággal? Az Ószövetség világosan tanította, hogy a Messiás egy dicsőséges, utópisztikus uralmat fog megvalósítani a földön, melyben Izrael nemzete kiemelkedő szerephez jut.

Mivel ez a nép elutasította igaz királyát, mi történt a királysággal? Máté evangéliuma tartalmaz néhány titkot a királysággal kapcsolatban, amiket az Ószövetség nem fed fel. Ezek a titkok rámutatnak, hogy a királyság más formában jelentkezik a jelenlegi világkorszakban, de egy későbbi 



időpontban meg fog valósulni a megígért dávidi királyság, amikor Jézus Krisztus visszatér a földre, hogy megalapítsa uralMt 5. Az első evangélium tartalmaz egy összefoglaló kijelentést mindjárt az első versében: Jézus Krisztusnak, a Dávid fiának, az Ábrahám fiának nemzetségkönyve. Miért említi Dávid nevét Ábrahám előtt? Vajon Ábrahám, mint a nemzet ősatyja, nem volt sokkal jelentősebb személy egy zsidó számára? Talán Máté azért említi meg Dávid nevét először, mert az a Király, aki majd uralkodni fog az ország fölött, Dávid leszármazottja lesz (2Sám 7:12-17). Jézus üzenettel jött saját népéhez. De Isten tervében üzenetét elutasították. Így egy általános üzenet szól az egész világ számára. A világ összes népéhez az áldások ígérete Ábrahámon keresztül érkezett el, és azon a szövetségen át, amelyet Isten vele kötött (1Móz 12:3). Jelentős tény, hogy Máté említést tesz a pogányokról: a napkeleti bölcsek személyében (Mt 2:1-12), a nagy hittel rendelkező százados leírásával (8:5-13) és a kánaáni asszony esetében, akinek nagyobb hite volt, mint amit Krisztus az egész Izraelnél látott (15:22-28). A könyv a nagy missziós paranccsal fejeződik be: Menjetek el és tegyetek tanítvánnyá minden népet (28:19).

VÁZLAT I. A Király bemutatása (1:1-4:11) A. A Király ősei (1:1-17) B. A Király érkezése (1:18-2:23) C. A Király követe (3:1-12) D. A Király hitelesítése (3:13-4:11) II. Király beszédei (4:12-7:29) A. Első kijelentései (4:12-25) B. További kijelentések (5-7 rész) III. A Király bizonyítékai (8:1-11:1) A. A betegség feletti hatalma (8:1-15) B. A démoni erők feletti hatalma (8:16-17: 28-34) C. Az emberek feletti hatalma (8:18-22; 9:9) D. A természet feletti hatalma (8:23-27) E. Bűnbocsátó hatalma (9:1-8) F. A hagyományok feletti hatalma (9:10-17) G. A halál feletti hatalma (9:18-26) H. A sötétség feletti hatalma (9:27-31) I. A némaság feletti hatalma (9:32-34) J. Hatalma arra, hogy erejét átruházza (9:35-11:1) IV. Királyi tekintélyének megkérdőjelezése (11:2-16:12) A. Látható Keresztelő Jánossal kapcsolatban (11:2-19) B. Látható a városok megátkozásában (11:20-30) C. Megnyilvánul a hatalma fölötti vitában (12. rész) D. Felismerhető a királyság programjának megváltoztatásában (13:1-52) E. Látható a különböző elutasításokban (13:53-16:12) V. A Király tanítványainak nevelése (16:13-20:34) A. Kinyilatkoztatás az elutasítás fényében (16:13-17:13) B. Tanítás az elutasítás légkörében (17:14-20:34) VI. A Király ajánlatának csúcspontja (21-27. rész) A. A Király hivatalos bemutatkozása (21:1-22) B. Vallási összeütközés a Királlyal (21:23-22:46) C. A király elutasítása népe részéről (23. rész) D. A Király prófétai előrelátása (24-25. rész) E. A Király elutasítása népe részéről (26-27. rész) VII. A Király életének igazolása (28. rész) A. Az üres sír (28:1-8) B. A személyes megjelenés (28:9-10) 



C. A „hivatalos” magyarázat (28:11-15) D. A hivatalos megbizatás (28:16-20)

KOMMENTÁR I. A Király bemutatása (1:1-4:11) A. A Király ősei (1:1-17) (Lk 3:23-38) 1:1. Evangéliuma legelső szavaival Máté bemutatja műve központi témáját és személyét. Máté írásának Jézus Krisztus a fő személye, és az első igevers révén kapcsolatba kerül a zsidó történelem két nagy szövetségkötésével: a dávidival (2Sám 7) és az ábrahámival (1Móz 12:15). Ha ennek a két nagy szövetségnek a Názáreti Jézus a beteljesedése, akkor vajon tökéletes-e a származása? Ez egy olyan kérdés, amit a zsidók nyugodtan feltehettek, ezért Máté részletesen ismerteti Jézus családfáját.

1:2-17. Máté Józsefen, Jézus törvényes apján keresztül vezeti le az ősöket (16. vers). Ez a származás pontosan Dávid trónjáig tekint vissza Jézus családfájára, és át kell mennie Salamonon és utódain (6. vers). Különösen érdekes Jekóniás (Jojákin 11. vers) említése, akiről Jeremiás ezt mondta: Úgy tartsátok számon ezt az embert (Konjáhut), mintha gyermektelen volna (Jer 22:30).

Jeremiás próféciája a közelgő trónfosztásra vonatkozott, és annak az időszaknak az áldására, amíg ez nem következik be. Bár Jekóniás fiai sohasem ültek be a királyi székbe, az uralkodói vonal mégis bennük folytatódik. Ha Jézus testileg Jekóniás leszármazottja lett volna, akkor nem foglalhatná el Dávid trónját. Lukács nemzetségi táblázata világossá teszi, hogy Jézus egy másik fiún keresztül lett testi leszármazottja Dávidnak, mégpedig Nátán vonalán (Lk 3:31). De József Salamon leszármazottja - volt Jézus törvényes apja, így Jézusnak a trónhoz való joga Józsefen keresztül vezetett.

Máté, József vonalát Jekóniás utolsó fiától, Sealtiéltől vezeti tovább, unokáján Zorobábelen keresztül (Mt 1:12). Lukács is utal Sealtiélre, Zorobábel apjára, Mária vonalán (Lk 3:27). Vajon azt állítja-e mindezek után Lukács beszámolója, hogy Jézus testi leszármazottja lenne Jekóniásnak?

Nem, mert a Lukács által említett Sealtiél és Zorobábel valószínűleg más személyek voltak, mint akikről Máté beszél. Lukácsnál Sealtiél Neri fia, Máténál viszont Jekóniásé.

Máté nemzetségi táblázatának egy másik érdekessége, hogy szerepel benne négy ószövetségi nő is: Támár (Mt 1:3), Ráháb (5. v.), Ruth (5. v.), és Uriás felesége (6. vers) Betsabé. Mind a négy asszony - mint ahogy a legtöbb férfi is - valamilyen formában terhelt hátterű. Támár és Ráháb prostituált volt (1Móz 38:24; Józs 2:1). Ruth idegen moábita asszony (Ruth 1:4), és Betsabé házasságtörést követett el (2Sám 11:2-5). Máté talán azért említi meg ezeket a nőket, hogy rámutasson Isten kegyelmére, amelynek az egyedüli alapja az, hogy ő kiket választ ki az emberek közül. Lehet, hogy ezzel Máté a zsidó büszkeséget is bírálja.

Amikor az ötödik asszony, Mária (Mt 1:16) is említésre kerül, a nemzetségi táblázatban lényeges változást látunk. Az ősöket Máté következetesen az apák megjelölésével sorolja fel, egészen Máriáig. Ezen a ponton Máté eltér az eddigi vonaltól, és ezt írja: akitől Jézus született. Az akitől vonatkozó névmás nőnemű (ex hés), és világosan jelzi, hogy Jézus testileg Mária gyermeke volt, de József testileg nem volt édesapja. Ezt a csodálatos fogamzást és születést az 1:18-25 magyarázza meg.

Máté nyilvánvalóan nem sorol fel minden egyes őst Ábrahám és Dávid (2-6. vers), Dávid, és a fogság (6-11. vers), valamint a fogság és Jézus között (12-16. vers). Ehelyett mindegyik időszakban csak 14 nemzedéket említ meg (17. vers). A zsidó gondolkodás szerint nem volt szükséges minden név felsorolása ahhoz, hogy egy nemzetségi táblázat hiteles legyen. De miért választott Máté 14 nevet mindegyik időszakra? Talán e kérdés legjobb megoldása Dávid nevében rejlik, mely bettűinek értékét összeadva 14-et kapunk. Meg kell jegyeznünk, hogy a fogságtól Jézus 



születéséig eltelt idő alatt (12-16. vers) 13 új nevet találunk. Sok tudós azt tartja, hogy Jekóniásé (12. vers) - akit már a 11. vers is említ - a 14. név ebben az utolsó időszakban.

Máté nemzetségi táblázata választ ad arra a kérdésre, amit a zsidó ember jogosan feltehetne bárkivel kapcsolatban, akit a zsidók Királyának tartanak. Vajon tényleg Dávid jogos utódja a származása alapján? Máté válasza: Igen!

B. A király érkezése (1:18-2:23) (Lk 2:1-7) 1. SZÁRMAZÁSA (1:18-23)

1:18-23. Az a tény, hogy Jézus csak Máriától született - ahogy erre a nemzetségi táblázat is utal (16. vers) - további magyarázatra szorult. Máté magyarázatát leginkább a zsidó házasságkötési szokások fényében érthetjük meg. A fiatalok házasságkötését a szülők rendezték el egymásközti egyezkedés és szerződéskötés során. Miután a szerződést megkötötték, a fiatalokat házaspárnak tekintették, és férjnek ill. feleségnek nevezték őket. Ugyanakkor nem kezdődött meg házaséletük, hanem mindketten továbbra is a szüleiknél laktak egy éven át. A várakozási idő rendeltetése az volt, hogy bizonyítsa a menyaszony tisztaságára vonatkozó ígéretet. Ha ez idő alatt a lány terhesnek bizonyult, akkor nyilvánvalóan nem volt tiszta erkölcsileg, hanem hűtlenül szexuális kapcsolatba keveredett. Ezzel a házasság érvényét veszíthette. Viszont ha az egy éves várakozási időszak a menyasszony tisztaságát igazolta, akkor a férj elment a menyasszony szüleinek a házába, és nagy tömeg kíséretében a saját otthonába vezette menyasszonyát. Ott kezdődött el együttes életük, mint férj és feleség, s a házasságuk testileg is beteljesült. Máté történetét ennek tudatában kell olvasnunk.

Mária és József ebben az egy éves várakozási időszakban voltak, amikor kitűnt, hogy Mária áldott állapotban van. Soha nem volt egymással nemi kapcsolatuk, és Mária is hűséges maradt (20: 23. v.). Bár Józsefről nem sokat tudunk, mégis elképzelhetjük, mennyire összetörhetett a szíve. Ő igazán szerette Máriát, és most mégis az a hír járja, hogy Mária terhes. József szerelmét világosan mutatják cselekedetei. Úgy döntött, hogy nem fog nyilvános botrányt előidézni azzal, hogy Máriát a városkapunál lévő bíróság elé citáltatja állapotának kivizsgálására. Egy ilyen tárgyalás Mária halálával is végződhetett volna, hiszen a bűnöst megkövezték (5Móz 22:23-24).

Ehelyett József úgy döntött, hogy titokban bocsátja el.

Ekkor az Úr angyala megjelent neki álmában (vö. Mt 2:13, 19, 22), és azt mondta, hogy Mária állapotát nem férfi okozta, hanem ami benne fogant, az a Szentlélektől van (1:20 vö. 18. v.). Az a gyermek, akit Mária a szíve alatt hord, különleges, hiszen olyan fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből. Ezek a szavak eszébe juttathatták Józsefnek Isten ígéretét, mely szerint Isten üdvösséget szerez az Újszövetség által (Jer 31:31-37). A meg nem nevezett angyal azt is elmondta Józsefnek, hogy mindez Isten örökkévaló terve alapján történik, mert Ézsaiás már 700 évvel azelőtt hirdette, hogy a szűz fogan méhében (Mt 1:23; Ézs 7:14). Míg az Ószövetségre szakosodott tudósok vitatkoznak a héber almáh kifejezés pontos jelentésén, (fiatal asszony, vagy szűz), addig Isten egyértelművé teszi, hogy szűzről van szó (erre utal a görög parthenos kifejezés). Mária csodálatos fogantatásával beteljesült Ézsaiás próféciája, és Mária fia igazán Immánuel lesz ami azt jelenti: Velünk az Isten. E prófécia fényében József nem félt magához venni feleségét, Máriát (Mt 1:20). Lehetnek félreértések a faluban, és sok pletyka a kútnál, de József tudta, hogy mi az igazság Mária terhességével kapcsolatban, és azt is, hogy mi Isten akarata a saját életére nézve.

2. SZÜLETÉSE (1:24-25)

1:24-25. József pedig, amikor felébredt álmából, azonnal engedelmeskedett. Megsértve minden ősi szokást, magához vette Máriát, ahelyett, hogy megvárta volna, míg az egy éves jegyességi idő letelik. József valószínűleg átgondolta, hogy Mária számára mi lenne a legjobb akkori állapotában. Otthonába vitte Máriát, és gondját viselte, de nem volt köztük testi kapcsolat addig, amíg a gyermek, Jézus meg nem született. Máté egyszerűen írja le a gyermek megszületését, és azt, hogy Jézusnak nevezték. Lukács, az orvos (Kol 4:14) viszont jó néhány részletet is feljegyez a születéssel kapcsolatban (Lk 2:1-7). 



3. GYERMEKKORA (2. RÉSZ)

a. Betlehemben (2:1-12) 2:1-2. Bár nem minden kutató véleménye egyezik meg abban, hogy mikor érkeztek a bölcsek napkeletről Jeruzsálembe, mégis nyilvánvaló, hogy bizonyos idővel azután, hogy Jézus megszületett. Jézus, Mária és József még mindig Betlehemben tartózkodott, de már egy házban laktak (11. v.), Jézust pedig gyermeknek nevezi az Írás (paidion 9, 11. v.), nem pedig újszülött csecsemőnek (brephos Lk 2:12).

Lehetetlen meghatározni a bölcsek pontos személyazonosságát, bár jó néhány elgondolás született már erre nézve. Hagyományos neveket ragasztottak rájuk, és azon népcsoportok képviselőit látták bennük, akik Noé fiainak, Sémnek, Hámnak és Jáfetnek leszármazottai voltak.

Valószínűbb viszont, hogy egy pogány ország magasrangú férfiai lehettek - talán Párthuszból Észak-kelet-Babilóniából - akiknek különleges kijelentésük volt Istentől a zsidók királyának megszületéséről. Ez a különleges kijelentés egyszerűen valamilyen égi jelenség lehetett, amire a foglalkozásuk megjelölése is utal, mágus (csillagászattal foglalkozó). Láttuk az ő csillagát. Az is lehet, hogy ez a kijelentés néhány olyan zsidó tudóson keresztül ért el hozzájuk, akik azért utaztak Keletre, hogy ószövetségi kéziratok másolatai után kutassanak. Sokan úgy érzik: a bölcsek szavai arra utalnak, hogy ismerték Bálám próféciáját, mely egy Jákóbtól származó csillagról szól (4Móz 24:17). Bármi okból is, de eljöttek Jeruzsálembe, hogy imádják az újszülött zsidók királyát. (A hagyomány szerint három bölcs utazott Betlehembe. A Biblia viszont nem említi, hogy hányan voltak.)

2:3-8. Nincs mit csodálkozni azon, hogy Heródes király zavarba jött, amikor a bölcsek megérkeztek Jeruzsálembe egy olyan valakit keresve, aki királynak született (2. vers). Heródes nem lehetett jogos király a dávidi vonal szerint. Sőt, még Jákóbnak sem volt leszármazottja, hanem Ézsau utódja, vagyis edómi volt. (Ő uralkodott Palesztinában Kr.e. 37-Kr.e. 4 között. Lásd a Lk 1:5-nél lévő időrendi táblázatot a Heródesekről.) Ez a származás a legtöbb zsidóban gyűlöletet váltott ki iránta, és igazán sohasem fogadták el királyuknak, annak ellenére, hogy sokat tett az országért. Ha megszületett valaki a jogos királyi sarjból, akkor Heródes trónja veszélybe került.

Ezért összehívatta a zsidó tudósokat, és feltette a kérdést: Hol kell megszületnie a Krisztusnak?

(Mt 2:4) Érdekes, hogy Heródes összekapcsolta a megszületett zsidók királyát (2. vers) Krisztussal, a Messiással. Nyilvánvaló, hogy Izrael várta a Messiást, és az emberek hitték, hogy a Messiás meg fog születni.

Heródes kérdésére egyszerű volt a válasz, mert Mikeás próféta évszázadokkal korábban pontosan megjelölte a helyet. A Messiás Betlehemben fog megszületni (Mik 5:2). A nép valamennyi főpapjának és írástudójának ilyen irányú válaszát nyilvánvalóan maga Heródes tudatta a bölcsekkel. Ezután Heródes megkérdezte tőlük, hogy mikor látták először a csillagot (Mt 2:7). Ennek sorsdöntő szerepe lesz a történet későbbi szakaszában (16. vers), ugyanis arra utal, hogy Heródes máris kiagyalt egy tervet, hogy megszabaduljon ettől a fiatal királytól. Ugyanakkor megparancsolta a bölcseknek, hogy térjenek vissza hozzá, és mondják el, hol található a király, hogy elmehessen és imádja őt. Persze magában egészen másra gondolt.

2:9-12. A bölcsek Jeruzsálemből való továbbutazása újabb csodát eredményezett. A csillag, amelyet láttak feltűnésekor, most újból felragyogott, és elvezette őket egy konkrét helyre Betlehembe, ahol megtalálták a gyermek Jézust. Betlehem kb. 8 km-re van Jeruzsálemtől délre. A csillagok (értsd bolygók) természetesen keletről nyugat felé szelik át az égboltot, nem pedig északról délre. Lehetséges, hogy a csillag, amelyet a bölcsek láttak, és ami elvezette őket egy konkrét házhoz, Isten dicsőséges jelenléte volt (héberül sekinah); ugyanaz a jelenlét, amely Izrael fiait vezette 40 éven át a pusztában, mint tűz és felhőoszlop? Lehet, hogy azt látták keleten, és jobb szó híján csillagnak nevezték. A csillag megmagyarázását célzó más kísérletek nem kielégítőek (mint pl. a Jupiter, Szaturnusz és Mars együttállása; valamilyen szupernova; egy üstökös stb.).

Mindenesetre megtalálták a gyermeket és miután bementek a házba imádták őt. Hódolatukat ajándékok, arany, tömjén és mirha átadásával fejezték ki. Ezek királyi ajándékok voltak, és a 



pogány vezetők cselekedetében kirajzolódik annak az előképe, hogy egy napon majd a népek a Messiásnak adják teljes gazdagságukat (Ézs 60:5, 11; 61:6; 66:20; Zof. 3:10; Hag. 2:7-8).

Egyesek úgy hiszik, hogy az ajándékoknak átvitt értelemben is jelentőségük van, mert utalnak a gyermek életének jellemzőire. Az arany jelképezheti istenségét, vagy tisztaságát, a tömjén életének illatát, a mirha pedig áldozatát és halálát (a mirhát balzsamozásnál használták). Nyilvánvaló, hogy ezek az ajándékok segítettek Józsefnek abban, hogy családját Egyiptomba vigye, és fenntartsa Heródes haláláig. A bölcsek kijelentést kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, ezért más úton tértek vissza hazájukba. b. Egyiptomban (2:13-18) 2:13-15. Miután a bölcsek elmentek, az Úr angyala figyelmeztette Józsefet, hogy vegye Máriát és Jézust, és meneküljenek Egyiptomba. József ezt a figyelmeztetést álmában látta. (József négy álma közül ez volt a második 1:20; 2:13, 19, 22). Mindez azért történt, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket. József engedelmeskedett, és az éj leple alatt családjával együtt elment Betlehemből (lásd a térképet) Egyiptomba. Miért Egyiptomba? A Messiásnak azért kellett Egyiptomba távoznia, majd onnan visszatérnie, hogy beteljesedjék a prófétai szó: Egyiptomból hívtam el fiamat. Itt a Hóseás 11:1-re utal, amely nem tűnik próféciának a szó jövendölés értelmében. Hóseás arról ír, amikor Isten kihívta népét Egyiptomból Mózes II. könyve szerint. Máté Mégis új megvilágításba helyezte ezeket a szavakat. Máté úgy tekintette ezt az eseményt, hogy a Messiás azonosult népével. Létezett bizonyos hasonlóság a nép és a Fiú között. Izrael, Isten örökbefogdott és kiválasztott fia volt (2Móz 4:22), és Jézus, a Messiás, Isten Fia. Mindkét esetben veszély elől menekültek Egyiptomba, és a visszatérés fontos állomást jelentett a nemzet történelmében, kiábrázolva az isteni gondviselést. Bár Hóseás kijelentése történelmi utalás volt Izrael szabadulására, de Máté ezt teljesebb értelemben alkalmazza a Fiú, a Messiás Egyiptomból való elhívására. Ebben az értelemben teljesedtek be Hóseás szavai, mert Máté sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított nekik, a Messiás Egyiptomból való visszatérésére alkalmazva azokat.

2:16-18. Amint Heródes rájött, hogy a bölcsek nem engedelmeskedtek parancsának, és nem adták tudtára az újszülött király tartózkodási helyét, hozzáfogott terve kivitelezéséhez és megöletett Betlehemben minden fiúgyermeket. Két esztendős és ennél fiatalabb korhatár megfelelt annak az időpontnak, amikor a bölcsek felfedezték a csillagot Keleten. Talán ez arra is utal, hogy Jézus két évnél fiatalabb volt, amikor a bölcsek meglátogatták.

Erről a mészárlásról csak itt találunk említést a Biblia feljegyzésében. Még a zsidó történész, Josephus (Kr.u. 37-100) sem említi az ártatlan csecsemők és kisgyermekek megölésének gyalázatos tettét. Mégsem meglepő, hogy ő és más világi történészek nem figyeltek fel néhány zsidó gyermek halálára egy jelentéktelen faluban, hiszen Heródesnek sok hírhedt bűncselekménye volt. Még a saját gyermekei közül is halálra küldött néhányat, valamint feleségei közül is megölette azokat, akikről úgy gondolta, hogy ellene törnek. Augusztusz császárról feljegyezték, hogy egyszer így nyilatkozott: Érdemesebb Heródes disznajának lenni, mint fiának, mert a disznajának nagyobb esélye van az életben maradásra a zsidó társadalomban. A görög nyelvben a két szó között csak egy betű az eltérés (huos), disznó és (huios) fiú. A Szentírás ezt az eseményt is egy prófécia beteljesedéseként értékeli, melyet Jeremiás mondott. Szavai (Jer 31:15) legelőször az egész nép sírására vonatkoztak, melyet a babiloni fogságban lévő gyermekek halála váltott ki (Kr.e. 586).

Az események közötti párhuzam azonban nyilvánvaló. A nem zsidó kezek ismét gyermekeket mészároltak le. Rákhel sírja közel is volt Betlehemhez, és sokan Rákhelt tartották a nemzet anyjának. Ezért látjuk őt sírni a gyermekek halálán. c. Názáretben (2:19-23) 2:19-23. Amikor Heródes meghalt, az Úr angyala újból útbaigazította Józsefet. A négy közül ez volt a harmadik eset, amikor álmában angyal jelent meg neki (vö. 1:20; 2:13, 19, 22). Tudatta Józseffel, hogy Heródes meghalt, és itt az ideje, hogy visszamenjen Izrael földjére (20. v.). József engedelmesen követte az Úr eligazítását, és eltervezte, hogy visszatér Izrael földjére, talán Betlehembe. Azonban Júdea Samária és Idumea vidékén Heródes egyik fia, Arkhelaosz 



uralkodott. Arkhelaoszról köztudott volt, hogy zsarnok, gyilkos, kiszámíthatatlan és elmebeteg, ami valószínűleg a szoros családi körön belüli házasságoknak volt a következménye. (Kr.e. 4-től Kr.u.

6-ig uralkodott. Lásd a Heródesekről szóló táblázatot a Lk 1:5-nél.) Isten újból figyelmeztette Józsefet (megint álomban Mt 2:22, V. ö. 1:20, 2:13, 19), hogy ne vissza Betlehembe, hanem a Galilea északi részén levő városba, Názáretbe menjen. Ezen a területen Heródesnek egy másik fia, Antipás uralkodott (V. ö. 14:1; Lk 23:7-12), de ő rátermett uralkodó volt.

A család Názáretbe költözését az evangélium újból egy prófécia beteljesedésének tartja (Mt 2:23). Bár szó szerint egyetlen ószövetségi próféta sem mondta, hogy Názáretinek fogják hívni, mégis több prófécia közel áll ehhez a kifejezéshez. Ézsaiás kijelentette, hogy a Messiás „Isai gyökereiről hajt ki”, mint egy „vesszőszál” (Ézs 11:1). A „vesszőszál” kifejezés héberül neser, ami azonosan hangzik a „názáreti” szóval, és arról árulkodik, hogy a kezdet meglehetősen jelentéktelen.

Mivel Máté többesszámot használ (próféták), ezért lehet, hogy nem egy konkrét prófétára gondolt, hanem arra, hogy a Messiást számos prófécia úgy írja le, mint akit megvetnek az emberek.

Názáretben szállásolták el a Galilea északi részeit megszálló római helyőrséget. Ebből következően a legtöbb zsidónak semmi jó nem jutott eszébe Názáretről, sőt a názáretieket megalkuvóknak tartották, akik lepaktáltak az ellenséggel, a rómaiakkal. Így, ha valakit „názáreti”-nek hívtak, ezzel megvetésüket fejezték ki. József és családja Názáretben telepedett le, ezért később a Messiást sok izraeli lenézte, és megvetette. Ez volt Nátánáel reakciója is, amikor meghallotta, hogy Jézus Názáretből való (Jn 1:46): „Származhat-e valami jó Názáretből?” Az Ószövetség számos próféciája tükrözi ezt a szemléletet, amely a Messiás lenézett állapotára utal (pl. Ézs 42:1-4). A „názáreti” megjelölés emlékeztethette a zsidó olvasókat egy hasonlóan hangzó kifejezésre is, a „názir”-ra (4Móz 6:1-21). Jézus méginkább odaszentelt volt Istennek, mint a názirok.

C. A Király követe (3:1-12) (Mk 1:1-8; Lk 3:1-9: 15-18; Jn 1:19-28) 3:1-2. Máté a Messiás-király történetében átugorja Jézus életének következő kb. 30 évét. A történet fonalát Keresztelő János előkészítő munkájának leírásával veszi fel ismét, aki a király „követe”. A Szentírásban más Jánosokról is olvasunk, de csak egynek volt az a megkülönböztető neve, hogy „Keresztelő” János; annak, aki keresztelt. Bár az önigazoló prozelita keresztelkedés ismert volt a zsidók előtt, János keresztsége szokatlanul hatott, mert ő volt az első, aki azért jött, hogy másokat megkereszteljen.

János Júdea pusztájában végezte munkáját, a Holt-tengertől nyugatra eső, terméketlen, rideg vidéken. Üzenete egyértelmű volt, és két részből állt: 1) szótériológiai vonatkozás: térjetek meg és 2) eszkatológiai vonatkozás: egészen közel van már a mennyek országa. Az eljövendő királyság gondolatát jól ismerték az ószövetségi Szentírásból. De az a felfogás, hogy csak bűnbánattal lehet bejutni abba az országba, már újat jelentett, és sok zsidó számára megütközést okozott. Ők úgy gondolták, hogy Ábrahám gyermekeiként ők természet szerint bejutnak a Messiás királyságába.

Ezzel szemben János azt hirdette, hogy az értelemnek és a szívnek a megváltozása (metanoeite „térjetek meg”) jogosítja fel őket országába való belépésre. Nem vették észre, hogy mennyire eltávolodtak Isten törvényeitől, és a próféták által felállított követelményektől (pl. Mal 3:7-12).

János prédikációjának eszkatológiai oldala nagyobb fejtörést okoz a modern írásmagyarázóknak.

Nem minden tudósnak egyezik a véleménye arra nézve, hogy mire gondolt János; ezen a téren még a konzervatív beállítottságú bibliatudósok is eltérően gondolkodnak. Miről szólt János prédikációja? Közelgő királyságot hirdetett, ami egyszerűen egy „bekövetkező uralmat” jelent. Ez az uralkodás mennyei lesz: „a mennyek országa”. Vajon arról van szó, hogy Isten hamarosan megkezdi uralkodását a mennyei világban? Nyilvánvaló, hogy nem, hiszen Isten mindig is uralkodott a mennyei szférákban a teremtés óta. Marad tehát az az értelmezés, hogy János Isten uralmának a földi területekre való közelgő kiterjesztéséről beszélt. Isten uralmának megvalósulása a földön egyetlen személyhez kötődik, a Messiáshoz, akinek útját János készítette elő. Hallgatói közül senki nem kérdezte meg Jánost, hogy miről beszél, mert a Messiás földi uralkodása közismert kiterjesztése volt az ószövetségi próféciának. De a királyság megalapításának előfeltétele a nemzet bűnbánata volt. 



3:3-10. János prédikációja beteljesítette az Ézs 40:3-ban és a Mal 3:1-ben található próféciákat.

Mind a négy evangélium utal Keresztelő Jánossal kapcsolatban Ézsaiás szavaira (Mk 1:2-3; Lk 3:46; Jn 1:23). Az Ézs 40:3 „útépítő munkásokról” beszél, akiket felhív, hogy készítsék elő az utat a sivatagban az Úr és népe visszatéréséhez. A száműzöttek visszatértek a babiloni fogságból Júdába Kr.e. 537-ben. Hasonlóképpen, Keresztelő János is a pusztában készítette az utat az Úr és királysága eljövetelének azzal, hogy a népet Istenhez való visszatérésre hívta.

János tehát kiáltó hang volt a pusztában, aki felkészítette a maradékot a Messiás fogadására.

Prédikációja „Júdea pusztájában” (Mt 3:1) utal eljövetelének céljára, arra, hogy elkülönítse az embereket a korabeli vallásos rendszerektől. Illéshez hasonlóan öltözködött (teveszőr ruha és bőröv vö. 2Kir 1:8; Zak 13:4). Tápláléka pedig sáska és erdei méz volt. A sáska a szegények étele (3Móz 11:21). Illéshez hasonlóan János is rideg, nomád életet élt, és keményen prédikált.

Jeruzsálem és egész Júdea lakosai kimentek meghallgatni Keresztelő Jánost. Egyesek elfogadták üzenetét, megvallották bűneiket, és alávetették magukat a vízkeresztségnek, mely János szolgálatának sajátossága volt. János keresztsége nem volt azonos a keresztyén bemerítéssel, mivel az előbbi egy vallásos szertartás, mely jelzi a bűnbánatot és a szent életre való odaszánást, az eljövendő Messiás fogadására való felkészülést.

Mégsem hitt mindenki. A farizeusok és a szadduceusok, akik azért jöttek, hogy megnézzék mit csinál János, elutasították felhívását. Érzéseiket János hozzájuk intézett szavai foglalják össze (Mt 3:7-10). Azt hitték, hogy Ábrahám testi leszármazottaiként természetszerűleg joguk van részt venni a Messiás országában. János teljes mértékben elutasította a farizeusi júdaizmust, és azt állította, hogy Isten ha szükséges, akkor a kövekből is tud fiatakat támasztani. Isten találhat magának embereket a kívülállók, a pogányok közül is, akik őt követik, ha ezt jónak látja. Felmerült az a veszély, hogy a júdaizmus véget ér. Ha nem teremnek megtéréshez illő gyümölcsöt (8. vers), akkor Isten kivágja a fát.

3:11-12. Világosan kitűnt a kapcsolat Keresztelő János és az eljövendő Messiás között. János azt tartotta, hogy ő arra sem méltó, hogy saruját vigye az Eljövendőnek. János egyszerűen csak előfutár volt, aki előkészítette a maradékot a Messiás számára, és aki vízbe merítette a bűnbánókat.

Az Eljövendő majd Szentlélekkel és tűzzel fogja megkeresztelni őket. János két ószövetségi próféciára emlékeztette hallgatóit: Jóel 2:28-29-re és Mal 3:2-5-re. Jóel ígéretet kapott arra, hogy Isten kitölti Szentlelkét Izraelre. A Szentlélek tényleges kiáradása az ApCsel 2 szerint pünkösd napján valósult meg, de Izrael mint nép, nem tapasztalta meg ennek áldásait. Számára még hátra van az, hogy haszonélvezője legyen az ígéret beteljesedésének, amikor majd bűnbánattal fordul az Úrhoz a második advent idején. A „tűzzel keresztelés” utal mindazok megítélésére és megtisztítására, akik belépnek a királyságba a Mal 3. részének próféciája szerint. Ezt a hasonlatot alkalmazta János, amikor az elkülönülésről beszélt. A szórólapát a gabonát csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti. János azt hirdette, hogy a Messiás amikor eljön, felkészíti a maradékot (gabona) a királyságra, megerősítve, és megtisztítva az embereket. Akik elutasítják őt (pelyva), azok ítéletre kerülnek, és olthatatlan tűzre (vö. Mal 4:1).

D. A Király hitelesítése (3:13-4:11) 1. JÉZUS MEGKERESZTELKEDÉSEKOR (3:13-17) (MK 1:9-11; LK 3:21-22)

3:13-14. Hosszú názáreti csend után Jézust Keresztelő János hallgatóságában találjuk, mint aki szeretne bemerítkezni. János ezzel kapcsolatos ellenvetését csak Máté jegyezte fel: Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám? János felismerte, hogy Jézus nem felel meg az ő általa gyakorolt keresztelés követelményeinek, mivel az bűnbánatra alapult. Mit kellett Jézusnak megbánnia? Ő sohasem követett el bűnt (2Kor 5:21; Zsid 4:15; 7:26; 1.Jn 3:5), így hivatalosan nem vehetett részt János keresztségében, még akkor sem, ha akarta, hogy János bemerítse. Egyesek azt tartják, hogy Jézus a nép bűneiről tett vallást, mint ahogy ezt Mózes, Ezsdrás és Dániel már korábbi esetekben gyakorolták. Létezik azonban egy másik lehetőség is a Máté 3:15 szerint. 



3:15. Jézus azt válaszolta Jánosnak, hogy ez alkalommal azért illik a jánosi keresztség rá is, hogy így töltsünk be minden igazságot. Mire gondolt Jézus? A törvény nem várt el semmiféle keresztséget, tehát Jézus nem utalhatott semmilyen lévita igazságra. De János prédikációja a bűnbánat üzenete volt, és azok, akik ebben részt vettek, várták az eljövendő Messiást, aki igazságos lesz, és igazságosságot fog hozni. Ha a Messiás igazságosan akar gondoskodni a bűnösökről, akkor azonosulnia kell velük. Tehát benne volt Isten akaratában, hogy János megkeresztelje Jézust azért, hogy ő azonosuljon (a „keresztelés” szó valódi jelentése) a bűnösökkel.

3:16-17. Jézus megkeresztelkedésének jelentősége a mennyből származó hitelesítésben rejlik.

Amint Jézus kijött a vízből, Isten Lelke galamb formájában reá szállt. És hang hallatszott a mennyből - az Atya Isten hangja: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm (vö. Ef 1:6; Kol 1:13). Isten ezt a kijelentését Krisztusra vonatkozóan megismételte a Megdicsőülés hegyén (Mt 17:5). Ennél az eseménynél mind a három isteni személy jelen volt: az Atya, aki Fiához beszélt, a Fiú, aki bemerítkezett, és a Lélek, aki galamb formájában leszállt a Fiúra. János előtt mindez igazolta, hogy Jézus Isten Fia (Jn 1:32-34). Ugyanakkor beteljesült Ézsaiás próféciája is, mely szerint az Úr Lelke nyugszik a Messiáson (Ézs 11:2). A Szentlélek leszállása felhatalmazta a Fiút, a Messiást az emberek közötti munkára.

2. KÍSÉRTÉSBEN (4:1-11) (MK 1:12-13; LK 4:1-13)

4:2. Jézust, miután megkeresztelkedett, a Lélek rögtön a pusztába vitte (a hagyomány szerint Jerikó közelébe, lásd a térképen) egy próbaidőre. Isten irányítása mellett szükség volt erre az időszakra - ez volt az az idő, amelyben a Fiú engedelmeskedett (Zsid 5:8). Miután az Úr 40 napig böjtölt, végül megéhezett. Elkezdődött a próba. Isten oldaláról a próba az Úr kiválóságát igazolta.

Az isteni Fiúnak lehetetlen volt vétkezni, és ez a tény keménnyé tette a próbát. Nem vallhatott kudarcot a próbában, hogy vétkezzen, de ki kellett tartania a próba befejezéséig.

4:3-4. Az első próba a fiúságra vonatkozott. Sátán feltételezte, hogy ha ő a Fiú, akkor talán rá lehet venni arra, hogy az Atyától függetlenül cselekedjen valamit. Körmönfont módon kísértette, hiszen ha Isten Fia, akkor van hatalma arra, hogy az összes körülötte lévő követ kenyérré változtassa. De nem ez volt az Atya akarata számára. Az Atya azt akarta, hogy Jézus éhesen, élelem nélkül legyen a pusztában. A Sátán javaslatának elfogadása és az éhség kielégítése ellentétben állt Isten akaratával. Ezért idézte Jézus az 5Móz 8:3-at, mely szerint nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten Igéjével. Jobb dolog Isten Igéjének engedelmeskedni, mint kielégíteni az emberi vágyakat. Az a tény, hogy Jézus az 5Móz-ből idézett, rámutat arra, hogy elismerte e könyv isteni tekintélyét, melyet a tudósok sokszor bíráltak.

4:5-7. A Sátán második próbája Jézus személyének népszerűsítésére irányult. Ez a kísértés az elsőre épült, mert ha ő az Isten Fia és a Messiás, akkor semmi sem árthat neki. A Sátán magával vitte őt és a templom párkányára állította. Hogy ez ténylegesen megtörtént-e, vagy csak látomásban, azt nem lehet dogmatikusan meghatározni. A Sátán újból egy ravasz javaslatot tett Jézusnak, a Messiásnak. Valójában Malakiás próféciájára emlékeztette (Mal 3:1), mely a zsidók között egy hiedelem elterjedéséhez vezetett, nevezetesen a Messiás egyszercsak előtűnik az égből, és lejön templomába. Lényegében a Sátán ezt mondta: „Miért nem teszed meg azt, amire az emberek várnak, ez csodálatos bemutatkozás lenne? Hiszen még a Szentírás is azt mondja, hogy az ő angyalai úgy vigyáznak rád, hogy még a lábad se sérthesd meg, miközben leereszkedsz. A Sátán gondolhatta magában, hogy ha Jézus tudja idézni neki a Szentírást, akkor erre ő is képes. Ám szándékosan pontatlanul idézte a 91. Zsolt 11-12. versét. Egy fontos kifejezést kihagyott: „minden utadon”. A zsoltáros szerint akkor részesül valaki védelemben, ha az Úr akaratát követi. Jézus számára a templom párkányáról való leugrás - csak azért, hogy látványos módon elnyerje az emberek tetszését - nem lett volna Isten akarata. Jézus megint 5Móz-ből válaszolt (6:16), és azt mondta, hogy nem lenne helyes megkísérteni az Istent és elvárni tőle valamit, ami nincs összhangban akaratával.

4:8-11. A Sátán utolsó kísérlete Istennek Jézussal kapcsolatos tervére irányult. Istennek az volt, és most is az a terve, hogy Jézus Krisztus uralkodjon a földön. A Sátán megmutatta Jézusnak a 



világ minden országát, és ezek dicsőségét. Ezek az országok jelenleg a Sátánéi, mivel ő „e világkorszak istene” (2Kor 4:4) és „e világ fejedelme” (Jn 12:31; vö. Ef 2:2). Hatalma volt arra, hogy mindezeket az országokat Jézusnak adja abban az időben, egy feltétellel, ha Jézus leborulva imádja őt. A Sátán így beszélt: Én meg tudom valósítani Isten akaratát veled kapcsolatban, és máris tied lehet a föld összes országa. Ez természetesen azt jelentette volna, hogy Jézus sohasem ment volna a keresztre. Így meghiúsult volna Isten üdvterve, közben pedig Jézus egy alárendelt lényt imádna. Újból 5Móz-sel válaszolt Jézus (6:13 és 10:20), és kijelentette, hogy egyedül Isten méltó az imádatra és a szolgálatra. Jézus tehát ezt a kísértést is visszautasította. Érdekes módon a Sátánnak Éva felé irányuló az Édenkertben történt kísértése hasonlít Jézus pusztai megkísértésére. Sátán a testi étvágy kielégítésére (1Móz 3:1-3; Mt 4:3), a személyes haszonszerzésre (1Móz 3:4-5; Mt 4-6) és a hatalom vagy dicsőség könnyű elérésére csábított (1Móz 3:5-6; Mt 4:8-9). Mindegyik esetben kiforgatta Isten Igéjét (1Móz 3:4; Mt 4:6). A Sátán a mai embereket is gyakran e három módszer segítségével kísérti (vö. 1Jn 2:16). Az, aki azonosította magát a keresztség által a bűnösökkel, és aki igazságot hozott, igaznak bizonyult, és elnyerte az Atya jóváhagyását. Ezután a Sátán elhagyta Jézust. Abban a pillanatban Isten angyalokat küldött, hogy szolgálják őt.









Éva és Jézus megkísértése a Sátán által Kísértés

1 Móz 3

Mt 4

Testi étvágy kielégítésére

Bármelyik fáról ehettek (3:1)

Ehetsz, ha a követ kenyérré változtatod (4:3)

Személyes haszonszeerzésre

Nem fogtok meghalni (3:4)

Nem ütöd meg a lábad (4:6)

Hatalom, dicsőség elérésére

Olyanok lesztek, mint Isten (3:5)

A világ összes országa a tied lesz (4:8-9)





II. A király beszédei (4:12-7:29) A. Első kijelentései (4:12-25) 1. SZÓBAN (4:12-22) (MK 1:14-20; LK 4:14-15)

a. Prédikációja (4:12-17) 4:12-16. Máté az időmegjelöléssel kihangsúlyozza, hogy Jézus hivatalosan nem kezdte meg nyilvános szolgálatát addig, amíg Keresztelő Jánost börtönbe nem vetették. János letartóztatásának oka itt nem szerepel, de később megtalálható (14:3). Amikor Jézus tudomást szerzett János börtönbe kerüléséről, elment Názáretből, és Kapernaumban telepedett le (Lk 4:1630 kifejti, hogy miért hagyta ott Názáretet). Ezen a területen Zebulon és Naftáli törzse telepedett le Józsué idejében, a honfoglaláskor. Ézsaiás arról prófétált (Ézs 9:1-2), hogy az itt lakó nép világosságot lát, Máté pedig Jézus elköltözését a prófécia beteljesedésének tartja. A Messiás egyik feladata az volt, hogy világosságot hozzon a sötétségbe, mert ő maga világosság lesz zsidóknak és pogányoknak egyaránt (vö. Jn 1:9; 12:46).

Mt 4:17. Amikor János börtönbe került, Jézus elkezdte hirdetni: „térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa” (vö. 3:2). Szavainak ismerős csengése volt. János kettős üzenetét most már a Messiás hirdette. Isten munkája szépen haladt Isten dicsőséges földi országának kiteljesedése felé. Aki be akart kerülni ebbe az országba, annak meg kellett térnie. A megtérés kötelező volt annak, aki élvezni akarta az Istennel való közösséget. b. Elhívásai (4:18-22) (Mk 1:16-20; Lk 5:1-11) 4:18-22. Jézus a megígért Messiás, ezért joga volt kihívni az embereket általános életvitelükből, hogy kövessék őt. Nem ez volt az első alkalom, amikor ezek a férfiak találkoztak Jézussal, mert a 4. evangélium beszél Jézus első találkozásáról a tanítványok egy részével (Jn 1:35-42). Jézus arra hívta el ezeket a halászokat, hogy hagyják ott foglalkozásukat és kezdjék el folyamatosan követni őt. Jézus el fogja vinni őket a halfogástól, és emberhalászokká teszi őket. Sokfelé kell hirdetni az eljövendő ország üzenetét, hogy sokan meghallják, és a megtérés által ennek az országnak az alattvalóivá legyenek. Az elhívásnak ára van, mert nemcsak a foglalkozásukat kellett hátrahagyni, hanem családi kötelezettségeiket is. Máté megjegyzi, hogy Jakab és János . . . otthagyták nem csak a halászatot, hanem atyjukat is, amint elkezdték követni Jézust.

2. CSELEKEDETEKKEL (4:23-25) (LK 6:17-19)

4:23. Az Úr munkája nem korlátozódott a prédikálásra. Cselekedetei éppen olyan fontosak voltak, mint szavai, mert a zsidók gondolkodásában felmerülhetett egy nagy kérdés: „Vajon képes-e a Messiás tetteit véghezvinni ez a valaki, aki Messiásnak állítja magát?” A Mt 4:23 fontos összefoglalás Máté témájával kapcsolatban (vö. 9:35, majdnem azonos a 4:23-mal). Ebben az igeversben több fontos alkotóelem található: (1) Jézus bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban. Ez a valaki, aki a zsidók királyának állította magát, a zsidók között végezte küldetését. Szolgált a zsidó istentiszteleti és összejöveteli helyeken a zsinagógákban. (2) Ő is tanított és hirdette az igét Ezzel prófétai szolgálatot végzett, mert ő „a próféta”, akiről az 5Móz 18:15-19 beszél. (3) Hirdette a mennyek országának evangéliumát. Arról beszélt, hogy Isten elkezdte beteljesíteni szövetségét Izraellel, és megalakítani földi királyságát. (4) Gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében (vö. „tanítás”, „hirdetés” és „gyógyítás” a Mt 9:35-ben). Ez hitelesítette, hogy ő tényleg a próféta, mert szavait hitelesítő jelek támasztották alá. Mindezeknek a cselekedeteknek meg kellett volna győzni a zsidó népet arról, hogy Isten  

történelmi tetteket visz végbe céljai megvalósítására. Ők felelősek voltak azért, hogy elkészüljenek azzal, hogy megtérnek bűneikből, és elismerik Jézust, mint Messiást.

4:24-25. Jézus szolgálata - és valószínűleg az elhívott négy ember szolgálata is (18-22 versek) drámai volt, mert emberek tömegei hallottak Jézusról, és kezdtek köré gyűlni. El is terjedt a híre egész Szíriában, mely Galileától északra fekvő terület. Amint az emberek jöttek, hoztak sokakat, akiket különböző betegségek gyötörtek, és Jézus meggyógyította mindegyiket. Nem csoda, hogy nagy sokaság kezdte követni Jézust Galileából, a Tízvárosból (a Galileai- tengertől keletre és délre eső területről), Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról, a Jordán folyó nyugati vidékéről (lásd a 19. oldalon levő térképet). ***** Misi, ezt majd meg kell nézni!****

B.

További kijelentések (5-7. részek)

1. ORSZÁGÁNAK ALATTVALÓI (5:1-16)

a. Jellemük (5:1-12) (Lk 6:17-23) 5:1-12. Amint a sokaság továbbra is Jézus köré gyülekezett (vö. 4:25), felment a hegyre és ... leült. A rabbik szokása volt, hogy ülve tanítottak. Odamentek hozzá tanítványai, ő pedig megszólalt ... és tanította őket. A Mt 5-7-et általában a „hegyi beszédnek” szokták nevezni, mivel Jézus egy hegyen mondta el. A hegy pontos helye ismeretlen, de az kétségtelen, hogy Galileában volt (4:23), és nyilvánvalóan közel Kapernaumhoz, egy fennsíkon (Lk 6:17). A „tanítványok” kifejezés nem a tizenkettőre utal, amint egyesek gondolják, hanem a sokaságra, amely őt követte (vö. Mt 7:28; „ a sokaság álmélkodott tanításán”).

Jézus az eljövendő országgal kapcsolatos kijelentése szempontjából tanította őket (4:17).

Természetes kérdések merülhettek fel minden zsidó ember szívében: „Méltó vagyok-e arra, hogy belépjek a Messiás országába? Elég igaz vagyok-e ahhoz, hogy beengedjenek?” Az igaz élet egyetlen mércéje, amit az emberek ismertek az volt, amit az akkori vallási vezetők, az írástudók és a farizeusok hirdettek. Elfogadható lesz-e a Messiás országában az az ember, aki betartja ezt a mércét? Jézus prédikálását ezért abban az összefüggésben kell érteni, hogy felajánlotta az országot Izraelnek, és beszélt a megtérés szükségességéről, ami feltétele az ebbe az országba való bebocsátásnak. Ez a beszéd nem az Isten országának „alkotmánya”, sem pedig az üdvösség útjának leírása. A beszéd rámutat, hogyan kell élnie annak az embernek, aki helyes kapcsolatban áll Istennel. Ezt az igeszakaszt a messiási ország felajánlásának fényében kell érteni, de Jézus beszéde vonatkozik mai követőire is, mert bemutatja, hogy Isten milyen szintű igazságot követel népétől. A mércék egy része általános (pl. „nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” [6:24]); más részük konkrét (pl. „ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre” [5:41]); egyesek pedig a jövőre vonatkoznak (pl. „sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e?” [7:22]).

Jézus „a boldogmondásokkal” kezdte beszédét, melyek mindegyike úgy kezdődik, hogy boldogok. A „boldogok” szó jelentése „áldottak” vagy „szerencsések” (vö. Zsolt 1:1). Azok a tulajdonságok, amiket Jézus itt felsorolt, „a lelki szegények”, „akik sírnak”, „a szelídek” stb. nyilvánvalóan nem lehetnek a farizeusi igazság termékei. A farizeusok főleg a külső tulajdonságokra koncentráltak, de Jézus belső tulajdonságokról beszélt. Ezek csak akkor nyilvánulnak meg, ha valaki hit által helyesen viszonyul Istenhez, és teljes bizalmát Istenbe veti.

A lelki szegények (Mt 5:3) azok, akik teljesen Istentől függnek, és nem önmagukban bíznak; „szegények” belülről, mert nincs képességük önmagukban Isten tetszésének kivívására (vö. Róm 3:9-12). Akik sírnak (Mt 5:4) felismerik ráutaltságukat, és elmondják annak, aki képes segíteni.

Azok, akik szelídek (5. v.), igazán alázatosak és helyesen mérik fel helyzetüket. (A görög praeis 



szó három helyen fordul még elő az ÚSZ-ben: 11:29; 21:5; 1Pt 3:4.) Akik éheznek és szomjaznak az igazságra (Mt 5:6), azoknak van lelki étvágyuk, és folyamatosan vágyakoznak az igaz életre.

Az irgalmasok (7. v.) irgalmasan bánnak másokkal, és ezzel bemutatják Isten irgalmát, melyet ők is átéltek. A tiszta szívűek (8. v.) azok, akik belülről tiszták a bűntől az Isten gondoskodásába vetett hitük által, és azzal, hogy folyamatosan elismerik bűnös állapotukat. A békét teremtők (9. v.) megmutatják másoknak, hogyan lehetséges belső békességre jutni Istennel, és hogyan lehet a béke eszközévé válni a világban. Kívánják és birtokolják Isten igazságát, még akkor is, ha ez üldözést hoz nekik (10. v.).

Ezek a tulajdonságok éles ellentétben állnak a farizeusi „igazsággal”. A farizeusok nem voltak „lelki szegények”; nem „sírtak” Istenre szolrultságukban; büszkék és kemények voltak, nem pedig alázatosak és szelídek; úgy érezték, hogy elérték az igazságot, ezért nem volt állandó étvágyuk, vagy vágyuk utána; jobban érdekelte őket az Isten és saját maguk törvényének „előírásai”, mint az, hogy irgalmasok legyenek; tiszták voltak szertartásilag, de nem belülről; hasadást okoztak a júdaizmusban, nem pedig békességet; és biztosan nem rendelkeztek a valódi igazsággal. Jézus követői, akik rendelkeztek ezekkel a tulajdonságokkal, örökösei lesznek az országnak (3, 10. v.) a földön (5. v.), lelki vigasztalást kapnak (4. v.) és megelégedést (6. v.), irgalmat nyernek Istentől és másoktól (7. v.), meglátják Istent (8. v.), vagyis Jézus Krisztust, aki Isten „testben” (1.Tim. 3:16; vö. Jn 1:18; 14:7-9). Követőit arról ismerték, hogy mint Isten fiai (Mt 5:9; vö. Gal 3:26) részesülnek igazságában (Mt 5:10).

Az ilyen tulajdonságokkal rendelkező emberek természetesen kiemelkednek a tömegből, akiket a többiek nem értenek meg. Ezért üldözik őket. Mások rosszat mondanak róluk (11. v.). De Jézus szavai bátorították követőit, mert ők a próféták nyomdokain haladnak, akiket szintén félreértettek és üldöztek (12. v.; 1Kir 19:1-4; 22:8; Jer 26:8-11; 37:11-16; 38:1-6; Dán 3; 6; Ám 7:10-13).

b. Hatáskörük (5:13-16) (Mk 9:50; Lk 9:14: 34-35) 5:13-16. Jézus két közismert példát használt, hogy bemutassa, milyen hatással lesznek ezek az emberek a világra: a só és világosság képét. Jézus követői olyanok lesznek, mint a só, mert nagyobb ismeret utáni szomjúságot fognak ébreszteni. Amikor valaki egy különleges emberrel találkozik, akinek kiemelkedő képességei vannak bizonyos területeken, akkor szeretné felfedezni, hogy miért más ez az ember. Az is lehetséges, hogy a só jelentése alapján ezek az emberek oltalmazó hatást fejtenek ki a társadalom gonosz hatásaival szemben. Bármelyik értelmezést fogadjuk el, az a lényeg, hogy a sónak meg kell őriznie alapvető tulajdonságát. Ha megízetlenül, azzal elveszti létének célját, és meg kell szabadulni tőle.

A lámpás feladata, hogy világítson és mutassa az utat. Azok az emberek, akiket Jézus a 3-10. versekben jellemzett, nyilvánvalóan sugároznak és mutatják a helyes utat másoknak. Hatásuk olyan nyilvánvaló lesz, mint a hegyen épült város, vagy a lámpás ... a lámpatartóban. A letakart lámpa, amit véka alá (a véka agyagból készült mérőedény) tesznek, haszontalan lesz. A világosságot sugárzó emberek úgy élnek, hogy mások lássák jócselekedeteiket, és ne őket dicsőítsék, hanem a ti mennyei Atyátokat. (A 16. versben szerepel a Hegyi beszédben Jézus első utalása Istenre úgy, mint aki a „ti [vagy »mi« vagy »én«] Atyátok a mennyben”. „Mennyei Atyátok”, „Atyátok”. (Lásd még 45, 48. versek; 6:1, 4, 6, 8-9, 14-15, 18, 26, 32; 7:11, 21 versek.

Aki az Istenbe vetett hit által Isten igazságában áll, annak szoros lelki közössége van vele. Olyan, mint a gyermeknek az ő szerető apjával.)

2. TANÍTÁSÁNAK LÉNYEGE (5:17-20)

5:17-20. Ez a szakasz Jézus üzenetének középpontját jelenti, mert bemutatja kapcsolatát Isten törvényével. Jézus nem egy olyan újabb rendszerről beszélt, mely vetekedne Mózes törvényével, és a próféták szavaival, hanem a törvény és a próféták igazi betöltéséről szólt - ellentétben a 



farizeusok hagyományaival. „A törvény és a próféták” kifejezés az egész Ószövetségre való utalás (vö. 7:12; 11:13; 22:40; Lk 16:16; ApCsel 13:15; 24:14; 28:23; Róm 3:21). A bizony mondom néktek kifejezésben a „bizony” szó az „ámen” fordítása (a görög amén, a héber áman átírása „legyen egyértelmű, igaz”). A „bizony mondom néktek” kifejezés komoly kinyilvánítása valaminek, amit a hallgatóknak meg kellett szívlelniük. Csupán Máténál 31-szer fordul elő. (A János evangéliumában ez a görög szó mindig kettőzve fordul elő: „ámen, ámen”, vö. magyarázatok a Jn 1:51-nél.)

A teljesítés vonatkozik a legkisebb héber betűre (iota, szó szerint yod), sőt a legkisebb vesszőre egy héber betűn belül. A magyar nyelvben az iota hasonlítható a ponthoz az „i” betűn, a vessző pedig annyit jelent, mint a „P” és a „R” betű közti különbség. A kis ferde vonal, ami a P betűből R betűt csinál, olyan, mint egy vessző. Ezek fontosak, mert a szavak betűkből állnak, és még egy betűn esett kis változás is megváltoztathatja a szó jelentését. Jézus azt mondta, hogy ő betölti a törvényt azzal, hogy tökéletesen engedelmeskedik neki, és betölti a próféták jövendöléseit is a Messiásról, és az ő országáról. De világossá vált az emberek felelőssége is. Az ő igazságuk, melyre törekedtek, olyan volt, mint az írástudóké és farizeusoké, és ez nem volt elegendő ahhoz, hogy bejussanak a mennyek országába, amiről Jézus beszélt. Az az igazság, amit ő követelt, nem csupán külsőségekben mutatkozott meg; hanem igazi belső igazság volt, ami az Isten Igéjébe vetett hitre alapozódott (Róm 3:21-22). Ez világosan látszik abból, ami ez után következik.

3. TANÍTÁSÁNAK MEGALAPOZÁSA (5:21-7:6)

a. A farizeusi hagyományok elvetése (5:21-48) Jézus elutasította a farizeusok hagyományait (21-48 versek) és életgyakorlatukat (6:1-7:6). Jézus hatszor mondta „hallottátok, hogy megmondatott ... én pedig azt mondom nektek” (5:21-22, 27-28, 31-32, 33-34, 38-39, 43-44). Ezek a szavak világossá teszi, hogy Jézus arról beszélt, (a) amit a farizeusok és a törvénytanítók mondtak a népnek, és velük ellentétben (b) arról, hogy mi volt Isten eredeti szándéka a törvénnyel. Ez ad magyarázatot arra az állítására (20. v.), hogy a farizeusi igazság nem elég ahhoz, hogy valaki bebocsátást nyerjen az eljövendő országba.

5:21-26. Jézus első példája egy fontos parancsolatra vonatkozott. Ne ölj (2Móz 20:13). A farizeusok azt tanították, hogy a gyilkosság valaki életének a kioltása. De az Úr azt mondta, hogy ez a parancs nemcsak magára a cselekedetre vonatkozik, hanem a cselekedet mögött lévő belső indulatra is. Természetesen a gyilkosság rossz, de az ezt kiváltó harag éppen olyan rossz, mint a késszúrás. Ha valaki haragszik, és fölébe helyezkedik más valakinek azzal, hogy megalázó néven szólítja (mint amilyen az arám ráka, vagyis bolond), ezzel igazolja szíve bűnösségét. Akinek ilyen bűnös a szíve, az nyilvánvalóan bűnös ember, és ezért a gyehenna tüzére méltó (vö. Mt 5:29-30; 10:28; 18:9; 23:15, 33; a tizenegy gyehennára való utalás közül hét Máté evangéliumában található). A „gyehenna” jelentése: Hinnóm völgye. Ez egy Jeruzsálemtől délre eső völgy, ahol állandóan égő tűz emésztette el a város szemetét. Ez találó név lett a gonoszok örök büntetésére.

Az ilyen helytelen hozzáállást, meg kell változtatni. A testvérek közti kibékülésnek meg kell történnie akár a „sértett” (5:23-24), akár a „sértő” (25-26. v.) fél teszi meg az első lépést. Ilyen kibékülés nélkül az oltárra vitt ajándék semmit sem ér. Még akkor is, ha valaki vádlottként már az úton van a bíróhoz, igyekeznie kell tisztázni az ilyen nézeteltérést Máskülönben a Szanhedrin, a 70 tagú zsidó törvényszék börtönbe küldi, és egy fillérje sem marad.

5:27-30. A második gyakorlati példa a paráznaság kérdésével foglalkozott (2Móz 20:14). A farizeusok tanítása megint csak a külső cselekedetre összpontosult. Azt mondták, hogy az egyetlen mód a paráznaság elkövetésére a nemi közösülés. Helyesen idézték a parancsolatot, de nem fogták fel mondanivalóját. A paráznaság az ember szívében kezdődik (kívánsággal tekinteni), és ezt követi a cselekedet. A szívben támadt gonosz kívánság éppen olyan rossz, mint a cselekedet, és azt jelzi, hogy az embernek nincs helyes kapcsolata Istennel.

Gyakran félreértik Jézus szavait a Mt 5:29-30-ban. Jézus nyilvánvalóan nem testi megcsonkításról beszélt, hiszen egy vak embert is éppen úgy kísérthet a bűnös kívánság, mint a látót, és akinek egy keze van, azt is ugyanúgy használhatja bűnre. Jézus a bűn belső okozójának  