Ki az én 1 20

Ki az ĂŠn testvĂŠrem?

KI AZ ÉN TESTVÉREM?

CHARLES M. SHELDON

Átdolgozta: Jim Reimann

Originally published by Thomas Nelson, Inc. as His brothers keeper by Charles M. Sheldon. © 1999 by James Reimann All rights reserved.

Magyarországi felelős kiadó: Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány A Member of BEE International 1135 Budapest, Béke utca 35/A Tel.: 350-7201

Fordította: Kisházy Mária Borító: M. Carpenter Felelős kiadó: Ferenczi Péter A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt.

Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó előzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban vagy elemző cikkekben.

ISBN 963 9390 00 3

Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány Budapest, 2001

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó A szerző előszava 1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

7 9

A nagy sztrájk Embert próbáló feladatok A megmentő Stuart más ember lesz A megoldás Egy emlékezetes éjszaka Ember tervez…

Bonyodalmak Csalódás Barátok egymás között A váratlan szónok Igazi sáfárság

5

11 31 49 65 81 99 119 135 155 171 187 203

Ki az ĂŠn testvĂŠrem?

6

ELŐSZÓ

Charles M. Sheldon Ki az én testvérem? című regényét 1895-ben, egy évvel a Mit tenne Jézus? című, az Egyesült Államokban több milliós példányszámot megért sikerkönyve előtt írta.

Bár a szerző jelen regénye stílusában hasonlít a Mit tenne Jézus? című művéhez, cselekménye valós eseményeken alapszik. Lapjain olyan – életből vett – tulajdonosok és munkások között folyó harc érdekfeszítő története bontakozik ki, amelyhez hasonlót ma is keveset ismerünk. Ha visszatekintünk a több mint száz évvel ezelőtti eseményekre, időnként meg kell állapítanunk, hogy bár a világ nagyot változott körülöttünk, érdekes módon az emberi problémák többsége változatlan maradt.

A könyv beszámol a főszereplő, Stuart Duncan lelkében dúló küzdelem történetéről is. Stuartnak, a gazdag fiatal férfinak elég hamar rá kell döbbennie, hogy az élet nem csak a pénzről szól. Tapasztalnia kell, hogy sem a boldogság, sem a beteljesülés nem vásárolható meg pénzen, sőt a munkásokkal folytatott viták sem oldhatók meg, és az erőszak sem hárítható el anyagi eszközökkel.

A történet a sáfárságról szól. Hőseinek azzal a feladattal kell megbirkózniuk, hogyan használják fel a gyakorlatban nemcsak a pénzüket, hanem az idejüket, a tehetségüket, sőt az életüket annak érdekében, hogy jobbá tegyék a világot.

Izgalmas történet drámai eseményekről, szerelemről, tulajdonosok és munkások harcáról, gazdagok és szegények ellentétéről és egy lélek útjáról, egyetlen érdekfeszítő könyvben. Szerzője, Charles M. Sheldon, könyvét gyülekezete tagjainak okítására használta. Az általa írt bevezetőből kitűnik, hogy művét vasárnap esténként fejezetről fejezetre olvasta fel gyülekezetének. Amikor először olvastam erről, első gondolatom ez volt: Kicsit sokat képzelt magáról – hiszen a saját 7

Ki az én testvérem? könyvét olvasta fel gyülekezete tagjainak. Később azonban, miután jobban belegondoltam, beláttam, hogy Jézus pontosan ugyanígy és ugyanezen okból használt példabeszédeket és mondott el történeteket – azért, hogy isteni elveket és igazságokat tanítson.

Sheldon hitte, hogy a könyv mondanivalója minden korosztálynak fontos és érthető, legalábbis erre utal az a tény, hogy egész gyülekezetének felolvasta. Amikor művét az új kiadáshoz mai nyelvre átdolgoztam, igyekeztem az olvasót szem előtt tartani. A történet eseményein nem változtattam, nyelvezetét azonban a ma beszélt nyelvhez igazítottam. A Minden tőlem telhetőt az Úr jutalmáért és Patakok a kietlenben című könyvek átdolgozott kiadásának előkészítésében végzett munkám megtanított rá, milyen gyorsan változik a nyelv az évek során, ami alól a Ki az én testvérem? száznégy éves szövege sem kivétel.

Megtiszteltetés számomra, hogy ezt a nemrégiben újra felfedezett könyvet az olvasók új nemzedékének a kezébe adhatom. Arra kérem az Urat, hogy az olvasó ne csak élvezze a könyvet, hanem Isten felhasználhassa arra is, hogy az Ő útján vezesse azokat, akik kézbe veszik. Csodálatos történetnek tartom azok számára, akik ismerik Urunkat, ám még jobban meg akarják ismerni, valamint azoknak is, akik az igazság útját keresik, de még nem találták meg.

Sok örömet kívánok az olvasáshoz!

Jim Reimann, 1999

8

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Könyvemet 1895. telén írtam, és először fejezetről fejezetre olvastam fel gyülekezetemnek egymást követő vasárnap estéken.

A bányavidéken játszódó jelenetek olyan eseményeken alapulnak, amelyeknek 1895. nyarán a vasércbányászok között kitört nagy sztrájk idején a szerző szemtanúja volt.

Az Üdvhadsereg énekei pontos másolatai ma is használatos énekeiknek.

Charles M. Sheldon

9

Ki az ĂŠn testvĂŠrem?

10

1. A NAGY SZTRÁJK

– Éppen most hallottam, hogy a Champion és DeMott bányákban ma reggel ötezer bányász lépett sztrájkba – magyarázta az egyik utas a mellette ülő fiatalembernek, miközben a vonat lassan begördült az állomásra.

– Nem hinném, hogy igaz lenne – felelte utastársa.

– Mindenképpen szokatlan dolgok történnek. De most rohannom kell, én itt leszállok! Biztos, hogy nemsokára hallunk az eseményekről. – Ezzel felragadta a táskáját, és sietősen leszállt.

Az állomás teljesen kihaltnak tűnt, csak néhány vasutas dolgozott a vágányok között. A fiatal férfi körülnézett, mintha várna valakit, majd gyors léptekkel végigment a peronon, és bekanyarodott az állomásépület sarkán. Az épületnek erről az oldaláról beláthatta a várost és annak főterét. Az elétáruló látvány azonnal felkeltette kíváncsiságát.

A főtér, egy kis park, melynek közepén pódium emelkedett, több utca találkozásánál helyezkedett el. Minden egyes utca egy-egy bányakerületből ereszkedett le a térre. Ezek az utcák a bányászok által kitaposott egyszerű ösvényként indultak a hegyekben, majd a városhoz közeledve először fákkal szegélyezett kis gyalogutakká szélesedtek, amelyeket a város szélén már fa borítású járdák szegélyeztek, végül betonjárdákkal borított kikövezett utcákká nőttek, amelyek mindkét oldalán üzletek és irodaépületek emelkedtek.

Közvetlenül az emelvénnyel szemben nagy templom tekintett a parkra, amely udvarával egész háztömböt foglalt el. Az utcák alkotta hétszög egyik oldalán az állomás helyezkedett el, míg a másik oldalon egy újabb templom emelkedett, amelyet két utca választott el az előzőtől. A parkot szegélyező többi épületben üzletek, különböző bányatársaságok irodái és egy nagy szálloda találtak helyet.

11

Ki az én testvérem?

Itt, Champion bányavárosának szívében 1895-nek ezen a reggelén Stuart Duncan olyan méretű embertömegre lett figyelmes, amilyenre ebben a kisvárosban még nem volt példa.

Stuart Ross Duncan Champion legnagyobb bányatulajdonosának fia volt. A harmincéves fiatalember befejezte egyetemi tanulmányait, és éppen most tért haza egyéves európai körútjáról. Lelépett az állomás peronjáról, és utat vágott magának a tömegben. Közben arra gondolt, hogy ehhez a szokatlan összejövetelhez hasonlót sehol nem látott sem külföldi útjai során, sem abban a bányavárosban, ahol gyerekéveit töltötte.

Alig vegyült bele a tömegbe, többen megszólították: – Stuart, segíts nekünk! – A hangok különböző tájszólásokról árulkodtak, kezdve a cornwallival a finnen, az angolon és az íren át egészen a skótig.

Figyelmét nem kerülte el az emberek elfojtott tettre készsége – izgatottak voltak, de fegyelmezettek. Az emelvényt ismerős arcok töltötték meg, de Stuart Duncan csak egyikük tekintetét kereste, egy alacsony, ám izmos fiatal férfiét. Levett kalappal állt az emelvény szélén elhelyezett padon. A férfi kitűnt sűrű fekete hajával, mélyen ülő fekete szemével, sűrű szemöldökével, markáns arcvonásaival. Arca kisimult, feje rövid, kerek nyakon ült. Kicsit előrehajolt, bal kezével az emelvény egyik tetőtartó oszlopát fogta, míg jobbjával lassan le-fel lengette a kalapját.

Stuart megpróbált hallótávolságba húzódni. Addig furakodott, míg végül emberfalba ütközött. Többen üdvözölték, bár csak csendesen, mert a tömeg láthatóan a föléjük hajló fiatal férfira figyelt.

– Mi történik itt? Mi a baj? – kérdezgette Stuart a körülötte állóktól.

– Mit keres Erik ott, azon az emelvényen?

Mielőtt bárki válaszolhatott volna, a padon álló fiatal férfi beszélni kezdett. Lassan és megfontoltan beszélt, mintha minden szavát különkülön, alaposan átgondolta volna. Már nem lengette a kalapját, hanem mozdulatlanul állt. A téren összegyülekezett hatalmas tömeg olyan csendben hallgatta, hogy Stuartot egy különleges istentiszteletre emlékeztette, amelyen egyszer egy angol székesegyházban vett részt.

Akkor négyezer ember térdelt le halálos csendben az istentisztelet megkezdése előtt.

12

1. A nagy sztrájk – Testvéreim – hallotta Erik szavait –, a munkásság életében nem mindennapos esemény tanúi lehetünk. Súlyos következményekkel jár, amit tettünk és amit tenni fogunk. Annyi bért követeltünk, hogy a közelgő télre elégséges legyen, és kényelmesen eltarthassuk belőle magunkat és a családjainkat. Követelésünket elutasították, ezért kivonultunk a bányákból, és elhatároztuk, hogy eltökélten, de békésen megvédjük jogainkat. – Erik egy pillanatra szünetet tartott, és Stuart észrevette, hogy a tetőt tartó oszlopot szorító keze megfeszül.

Miközben folytatta beszédét, a tömeg feszülten figyelt.

– Testvéreim, ezekben a napokban nem elég az emberi bölcsesség.

Illendő, hogy meghajtsuk a fejünket, és Isten segítségét kérjük.

A tömeg szinte egy emberként vette le a kalapját imádságra, mindenki fedetlen fejjel állt a téren. Majd fejük fölött világosan és érthetően hangzott fel a szónok hangja.

– Uram, ma a te segítségedre van szükségünk. A te bölcsességedért könyörgünk, hogy megismerhessük akaratodat. Uram, tiltakozásunkban őrizz meg a törvénysértéstől! Mindnyájunkat őrizz meg az alkoholtól, az erőszaktól, és ne engedd, hogy bárkiben vagy bárkinek a vagyonában kárt tegyünk! Egyszerűen csak emberi jogainkat kérjük, elegendő bért, amely alapvető szükségleteinket fedezi. Mutasd meg nekünk, mit kell tennünk, és őrizz meg a gonosztól! Uram, áldd meg ezeket az embereket, akik a két kezükkel dolgoznak, és áldd meg a családjainkat!

Jézus nevében kérünk téged. Ámen.1 Erik imádsága végeztével felemelte a fejét, a bányászok pedig feltették kalapjukat. Stuart a tömeg fölött barátjára pillantott. Majd szeme a város fölötti fenyővel borított dombokat kereste, amelyeket bányagépházak és érchalmok tarkítottak. Látta, hogy a kemencék kéményeiből füst kanyarog felfelé, és magában megjegyezte: „A szivattyúk még biztosan működnek.” Újra lejátszódott benne az egész jelenet. A tömeg, a templomok, a park, az emelvény, a dombok, a 1

Ez az esemény tényeken alapul. A történet írója szemtanúja volt az 1895. júliusi nagy sztrájk idején a vasércbányászok gyűlésének, ahol 1895. július 24én az egyik bányász mondta el ezt az imát a Michigan állambeli Negauneeban.

13

Ki az én testvérem? bányák és barátja föléjük hajló, jól ismert arca – az emberi dráma minden részlete egyenesen szíven találta. Idegeit azonban a rövid ima rázta meg legjobban. Olyan különösnek és szokatlannak tűnt – mintha nem is a valóságban hangzott volna el, hanem csak álom pergett volna le lelki szemei előtt.

Erik újra beszélni kezdett. Arra kérte a bányászokat, hogy ügyeljenek a viselkedésükre, mert rajtuk a világ szeme. Úgy beszélt, ahogyan imádkozott – lassan és gondosan megválogatva szavait. Amikor befejezte, felfedezte Stuartot.

Amikor a két férfi pillantása találkozott, Erik egy pillanatra elpirult.

Mintha mindkettőjük tekintete ezt sugallta volna: – Nem tudom, hogy a barátom még mindig ugyanaz az ember-e, aki régen volt.

A nagyobbik templom toronyórája nyolcat ütött. Erik leugrott a padról, és egy másik bányász foglalta el a helyét, aki még szenvedélyesebben szólt a bányászokhoz. A tömeg éljenzett és a kalapját lengette. Stuart fokozatosan átfurakodott a tömegen, miközben ismerősei gyakran megállították. Amikor a toronyórás templom elé ért, körülnézett, nem jött-e ki elé valaki családtagjai közül. Hirtelen egy öblös férfihangot hallott: – Stuart! Hát te mikor csatlakoztál a sztrájkolókhoz?

– Doktor! – kiáltott fel, arcát beragyogta a viszontlátás örömteli mosolya. – Apám és Louise után éppen Ön az az ember, akivel legjobban szerettem volna találkozni. Igaz is, nem tudja, hol vannak? Úgy beszéltük meg, hogy ma délelőtt az állomáson várnak. Nem megdöbbentő ez a sztrájk? Kérem, mondja el, mit tud róla!

Az orvos a vállát vonogatta. – Éppen annyit tudsz róla te is, mint én.

A bányászok ma reggel minden előzetes figyelmeztetés nélkül letették a munkát. A Freeport, a Vasplaine és a DeMott bányából mindenki itt van a championiakkal együtt. Ma reggel jöttek át az alsó hegyláncról.

– Mit akarnak? – kérdezte Stuart bizonytalanul. Olyan sok kérdése támadt, mégis ez tört ki belőle először.

Az orvos újra vállat vont. – A szerződéses bányászok napi két dollárt akarnak, a csillések egy hetvenötöt, a felszínen dolgozók pedig egy ötvenet.

– Ki a vezetőjük?

14

1. A nagy sztrájk – Éppen most láttad! Erik Vassall. Pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy ti ketten rövidnadrágos gyerekek voltatok, a bányákban rohangáltatok, és buta csínyeitekkel halálra ijesztettétek a bányászokat. És most Erik a történelem legnagyobb bányászsztrájkjának a vezetője, aki a próféta, a pap és ki tudja, még kinek a szerepét játssza. Te pedig…

– Én pedig – vágott a szavába Stuart mosolyogva –, én, legalábbis addig, amíg meg nem reggeliztem, senki sem vagyok. Nem tudom megérteni, hol lehet apám és Louise. Látta már őket ma délelőtt?

– Nem. Szállj fel a bricskámra! Majd én felviszlek a házhoz.

A doktor rendelője a térre nézett, így lova és bricskája a közelben állt. Stuart még egy utolsó pillantást vetett a tömegre, miközben az orvossal útnak indultak.

– Nem mindennapi jelenet! Külföldön még csak hasonlót sem tapasztaltam sehol. Angliában, Németországban és Franciaországban számos sztrájkot láttam, de olyanról sohasem hallottam, amelyet imádsággal kezdtek volna. Ön talán igen, doktor?

– Nem – felelte az orvos szárazon.

Stuart rápillantott. Mint mindig, most is úgy hajtott, hogy egyik lábát kilógatta a bricskából. Lazán, könnyedén, egy kézzel tartotta a gyeplőt, miközben a ló őrült sebességgel vágtatott felfelé a homokos, vörös vasércporral borított utcán. Gyorsan elhagyták a kövezett utat, majd meredek fasoron haladtak felfelé, amelyet a várost körülvevő sok domb egyikén vágtak. Igen, az orvos mindig így hajtott, és régebben Stuart mindig azt mondta, hogy a vele való utazás éppen olyan izgalmas, mintha az ember zivatarban puskapormalomban dolgozna.

– Úgy sejtem, nem hiszi, hogy Erik imája őszinte volt – vonta le a következtetést a doktor arckifejezéséből.

– De, azt hiszem, őszinte volt. Ám mi haszna? Mindnyájan tudjuk, hogyan végződik a sztrájk, akár imával kezdődik, akár nem.

– Mi történt Erikkel, doktor? Régebben sohasem volt vallásos.

Legalábbis nem ennyire.

– Az Üdvhadsereg – vetette oda szűkszavúan az orvos.

– Ó! – Stuart előtt még mindig rejtély maradt barátja viselkedése.

Majd ezt is meg kell beszélnie Erikkel. Nagyon sok mindent meg kell majd vitatniuk, hiszen egy év telt el azóta, hogy elutazott! Olyan sok 15

Ki az én testvérem? fontos esemény adódott az életükben, amit meg kell tárgyalni! Ám minél tovább tartott az út, annál jobban aggódott apja és testvére miatt.

Nagyon furcsának találta, hogy nem jöttek ki elé az állomásra. Talán a sztrájk foglalta le apját. Bármi történt is, hazaérkezése eddig nagyon különbözött az elképzeléseitől.

A családi ház a domboldalon helyezkedett el, beljebb az úttól. Szép téglából épült udvarház volt, amelyet egy tucat hatalmas fenyőfa vett körül. Stuart szerette ezt a helyet, hiszen oly sok kedves emlék fűzte hozzá. Semmilyen más házról nem maradt emléke, bár az egyik keleti államban született. Tízéves volt, amikor ebben a házban halt meg az anyja. Neki köszönhette meggondolt, romantikus, igazmondó természetét. Másrészt apjától örökölte kitartó makacsságát és ritka szenvedélyes érzelemkitöréseit. Rátörtek a házban töltött boldog napok emlékei, amikor gyerekként, majd később egyetemistaként élvezhette a gazdagsággal járó jólétet, a kényelmet és a barátokat.

Hirtelen egy ember kanyarodott ki arról az útról, amelyre a doktorral éppen behajtottak volna, hogy a házhoz hajtsanak. Mindkét férfi éppen időben rántotta meg a gyeplőt, hogy elkerüljék az összeütközést.

– Ön az, Saxon úr? Éppen Önhöz igyekeztem. Duncan úr megsebesült. Délelőtt elszabadultak a lovak…

Stuart meg sem várta a folytatást. Leugrott a bricskáról, és minden erejét megfeszítve rohant fel a ház előtti pázsiton. A doktor rákiabált a lovára, és a bricska az ostor egyetlen rövid csapására forgószélként száguldott felfelé a bejárathoz vezető kocsiúton. A veranda végében csak annyi ideig állt meg, hogy leugorjon a kocsiról, és hagyta, hogy a ló maga találjon el az istállóba. Olyan gyors volt, hogy amikor a nagy bejárati ajtóhoz ért, Stuart éppen a veranda lépcsőin lihegett felfelé.

– Várj, fiam – nyugtatta meg a doktor. Alakja betöltötte az ajtót, miközben egyenesen Stuart elé állt. – Ne izgulj! Ez az én esetem, nem a tied.

– Engedjen be! – kiáltotta Stuart, és arcát elöntötte a szenvedély. – Hiszen az apámról van szó! És lehet, hogy éppen haldoklik! Mi jogon állja utamat?

– Jól van! – Az orvos halkan beszélt, szinte mint egy gyerek. Félreállt és lassú léptekkel elindult lefelé a veranda lépcsőin. – Örökölted a 16

1. A nagy sztrájk Duncanek tökéletesség iránti szenvedélyes vágyát, de ne engem hibáztass, ha apád emiatt a tulajdonságod miatt hal meg!

Stuart egy lépést tett előre, és karon ragadta az orvost. – Jöjjön vissza! – kiáltotta. Minden hevessége egy pillanat alatt elpárolgott. – Úgy fogok viselkedni, mint Ön. Jöjjön, kérem! Talán szüksége lesz a segítségemre.

Az orvos átható pillantást vetett Stuartra, majd gyorsan sarkon fordult, és együtt léptek a házba. Az eset mit sem jelentene, ha nem értenénk, mi forgott kockán. Saxon doktornak jó oka volt azt hinni, hogy ebben az esetben a fiú életére veszélyt jelentenek azok a nagy érzelmi hullámok, amelyek időnként viharként tomboltak benne. Ha ilyen körülmények között próbálta volna vigasztalni apját, az mindkettőjükre nézve súlyos következményekkel járhatott volna. A szolgák fejvesztetten rohangáltak ide-oda a házban. Az orvos megállította egyiküket, és szigorúan rászólt: – Itt mindenki megőrült? Hol találom Duncan urat?

– Az északi szobába vitték – hangzott a válasz.

– Északi szoba! Ezzel az erővel az északi sarkra is vihettétek volna!

Tőletek akár meg is halhat! Stuart, gyorsan küldj el egy embert a rendelőmbe, hogy hozza el a fekete táskámat, majd siess vissza apádhoz!

Az orvos végigment a hosszú előcsarnokon, majd jobbra fordult, ahol újabb folyosó nyílt, míg végül egy tágas szobába lépett. A szoba közepén álló ágyon egy fiatal nő feküdt keresztben. Két karját az ott fekvő férfi arca köré fonta, és ebben a helyzetben feküdt ájultan. Az orvos éppen akkor emelte fel, amikor Stuart a szobába lépett.

– Jaj, Istenem! Legalább Louise ne! – kiáltotta.

A doktor megnyugtató pillantást vetett rá, és így felelt: – Semmi baja, csak elájult. Te pedig őrizd meg a nyugalmadat és segíts!

Gondoskodj a testvéredről, míg én közben megvizsgálom apádat.

Louiset Stuart karjába fektette, aki a szolga segítségével gyorsan magához térítette a lányt. Közben az orvos az ágyon fekvő férfihoz fordult és nagy szakértelemmel tett meg mindent, amit tapasztalata, felkészültsége és az orvosi munkában eltöltött évei lehetővé tettek.

17

Ki az én testvérem?

Ross Duncan úgy feküdt az ágyon, mint akit minden élet elhagyott.

Izmos ember volt, nagyon szigorú és kemény, de most tehetetlenül feküdt. Egyik szeme fölött szörnyű vágás látszott. Vér és por borította, tetőtől talpig horzsolások éktelenítették, ruhája elszakadt és bepiszkolódott. Mégsem veszítette el az eszméletét, és a rá jellemző vasakarattal sikerült tudatnia az orvossal kívánságait.

– Jól van, Duncan úr – mondta a doktor válaszul a sebesült suttogására. – Ha nem akarja, nem adok érzéstelenítőt. De a szeme fölötti kis vágást mindenképpen össze kell varrnom. Visszaért már az az álomlábú teknősbéka a táskámmal? – kérdezte Stuarttól, aki egy pillanatra magára hagyta Louiset, hogy az ágyhoz lépjen.

– Még nem volt rá ideje, doktor.

– Miért nem vitte magával a lovamat? – dohogott az orvos. – Hogy van Louise?

– Jobban. Milyen óriásit eshetett apám!

Stuart megérintette apja kezét, és Ross Duncan ujjai összezárultak fia keze körül. Stuart térdre ereszkedett az ágya mellett, és arcon csókolta apját, mint régen, még kisfiú korában. Az idősebb férfi szemmel láthatóan megindult ettől a kedvességtől, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

– Most gyere! – szólt közbe a doktor a szokásosnál is szigorúbban. – Látszik, hogy legalább egy éve nem láttátok egymást! Stuart, apádat elő kell készítenünk a műtétre. Megígérted, hogy segítesz, és most a teljes figyelmedre szükségem van.

Az orvos betegét hamarosan a körülményekhez képest a lehető legkényelmesebben helyezte el. A táska megérkezett, Saxon doktor a vágást gyorsan összevarrta, és Ross Duncan egy óra múlva már lepihenhetett. Az orvos beadott neki valamit, amitől elaludt, és Saxon doktor most Stuarttal és Louise-zal beszélte meg a történteket egy másik szobában.

Stuart Duncan testvére nagyon csinos, nagyon büszke és nagyon önző lány volt. Hat évvel volt fiatalabb bátyjánál, és két évet töltött egy New York-i iskolában, de egyetlen tárgy iránt sem mutatott különösebb érdeklődést. Kicsit tudott zongorázni és hárfázni, és időnként más dolgokkal is foglalkozott, de sohasem végzett házimunkát. Most a 18

1. A nagy sztrájk díványon feküdt, és a baleset történetét mesélte, miközben Stuart szelíden simogatta a haját.

– Reggel eléd indultunk az állomásra apával, Stuart. Korán volt, ezért amikor a Forge bányába vezető úthoz értünk, apa felhajtott a motorházhoz, hogy valamit elintézzen. Odaérkezésünkkor a bányászok éppen gyülekeztek, hogy levonuljanak a térre. Ekkor hallottuk először a készülő sztrájk hírét. Apa nagyon mérges lett, és beszélni kezdett az emberekhez. Megpróbálta rábeszélni a bányászokat, hogy újra vegyék fel a munkát. Néhányan nagyon szemtelenül visszabeszéltek. Azt mondták, hogy szabad emberek, és nem kell egyetlen vállalatnál lekötniük magukat, meg hasonlókat. Tudod, hogy beszélnek, Stuart!

Apát semmi sem bosszantja fel jobban, amit nem is csodálok. Szörnyű, hogy éppen most okoznak ennyi bajt ezek az emberek – éppen, amikor arra készültem, hogy Vasplaine-ékkel jachtutazást teszek. A sztrájk miatt most biztosan meggondolják magukat.

Szóval apa leugrott a kocsiról, és éppen azon volt, hogy szemtől szemben vonja kérdőre az egyik bányászt, aki sértegette. Az az ember meg is érdemelte volna! A többiek azonban körülfogták apát és kényszerítették, hogy szálljon vissza a kocsiba! Még sohasem láttam ilyen haragosnak, és halálra rémültem, mert azok az emberek olyan durvák voltak. Visszahajtottunk a főútra, és a Beury aknánál, az éles kanyar közelében a bányászok egy másik csapatával találkoztunk, akik nagy tömegben igyekeztek le az alsó dombláncról a városba. Nagy fehér zászló alatt vonultak, amelyet szörnyű kép éktelenített. A lovak megriadtak az emberektől, és egyenesen belerohantak a régi aknába.

Fogalmam sincs, mi történt ekkor, csak arra emlékszem, hogy kizuhantunk a kocsiból. Kész csoda, hogy nem haltam meg! Jem, a kocsis egy halom ércre esett, majd felrohant a házhoz, elhozta a többi lovat, és apát meg engem hazaszállított. Én többször is elájultam, és amikor apát ott láttam az ágyon, fején azzal az irtózatos vágással, azt hittem, már nem is él. Ha meghal, a bányászok lesznek a hibásak. Ha nem léptek volna sztrájkba, sohasem történik ilyen szörnyű baleset!

Ennél nagyobb szörnyűség nem is történhetett volna!

Louise ekkor könnyekben tört ki, és csak úgy rázta a zokogás.

19

Ki az én testvérem?

– Drágám, az esés közben biztosan te is megsérültél! – mondta Stuart, miközben csillapítani és vigasztalni próbálta.

– Nem! Még csak egy karcolás sem ért! – felelte a lány. Majd abbahagyta a sírást, felült a díványon, és a haját kezdte igazgatni.

Saxon doktor arcán különös kifejezés ült. Átvágott a szobán, majd sarkon fordult és a rá jellemző szókimondással kijelentette: – Vissza kell mennem a rendelőbe. Megadtam az utasításaimat, hogyan ápolják apádat. Nem sebesült meg súlyosan, de azért küldj értem, ha szükség lenne rám. Louise kisasszony, ne felejtse el bevenni a fejfájás elleni port, és ha lehetséges, ma minél többet pihenjen.

Az asztalra tette az orvosságot és távozott. Egy perccel később a testvérek hallották, hogy lova elhalad a feljáró előtt, majd lefelé indul az úton.

Hát ez várta Stuart Duncant, amikor egyéves külföldi tartózkodás után hazatért! Nagy lelkesedéssel kereste fel Európa számos híres fővárosát, járta be a múzeumokat és a képtárakat. Őszinte érdeklődéssel tanulmányozta az embereket, akikkel útja során találkozott, és örömmel ismerte meg számára új szokásaikat. Az elmúlt év gyakorlatilag vakáció volt a számára, és pénzét kizárólag arra költötte, amire kedve tartotta – minden lelkiismeret-furdalás nélkül merített a rendelkezésére álló hitelből. Megtehette, hiszen apja többszörös milliomos volt, és sohasem fukarkodott, ha gyermekeiről volt szó. Azt akarta, hogy fia és lánya a ruhától kezdve az ennivalón és az iskolákon át az utazásig mindenből a legjobbat kapja. Stuart ugyanolyan gondtalanul járta be Európát, ahogy egyetemi éveit is töltötte. Tökéletes egészségnek örvendett, nem voltak rossz szenvedélyei, és még alkalmanként sem kapott kedvet a szivarozáshoz. Bizonyos kérdéseket komolyan átgondolt, de úgy tűnt, nincs semmilyen különösebb célja, és nem érdeklődik különösebben semmi iránt. Ha külföldi útja során gondolt is a jövőre, csak apja bányavállalkozásával kapcsolatos üzleti tervek merültek fel benne.

Apjának is pontosan ez volt a kívánsága, Stuartnak pedig nem volt ellenvetése.

Alig érkezett haza az Óvilág gyönyörű képtáraiból és székesegyházaiból, az apja sebesülését okozó szörnyű eseménnyel kellett szembesülnie. A kiváltó ok, a bányászok sztrájkja személyesen is 20