Gyülekezetépítés 1 12

Az egyház látásának élesítése Gene A. Getz.

Az egyház három szemüvegen át:  Újszövetségi elvek  Mai szükségletek  Az egyháztörténelem

A könyv szerzőjéről: Gene A. Getz jelenleg két főállásban dolgozik. Egy rohamosan növekvő gyülekezet, az ún. Északi Bibliai Gyülekezeti Közösség (Fellowship Bible Church North) vezető lelkipásztora Plano városában, Texasban. Ez a gyülekezet egyike azoknak a „közösségi” gyülekezeteknek, amelyeket Dr. Getz és munkatársai segítettek létrehozni Dallasban, ebben az óriási világvárosban.

Ezzel egyidejűleg az Egyházmegújulási Központ (Center for Church Renewal) igazgatójaként is dolgozik.

Ez a szervezet azért alakult meg, hogy az egyház egészét szolgálja, különösképpen a gyülekezetalapítás és megújulás terén. Így tehát Dr. Getz és a központban dolgozó munkatársai a szó szoros értelmében világszerte fejtik ki szolgálatukat lelkipásztorok, misszionáriusok és más keresztyén vezetők felé. Dr. Getz a biblikus megújulásról számos könyvet írt, és ezek közül sokat több idegen nyelvre is lefordítottak.

Kérdésünkre, hogy milyen kapcsolat áll fenn az egyház és az Egyházmegújulási Központ között, Dr. Getz a következőképpen válaszolt: „Amikor Isten kezdett alkalmat nyújtani arra, hogy keresztyén vezetőknek szolgáljak, úgy éreztem, igen fontos, hogy Krisztus testét a legalapvetőbb szinten is szolgáljam. Csak így maradhat a Központ hitelt érdemlő. Így társaimmal együtt nekem is folyton-folyvást ugyanazokkal a kérdésekkel kell szembenéznem, mint minden más lelki vezetőnek, és hozzájuk hasonlóan állandóan meg kell próbálnom biblikus megoldást találni a felmerülő problémákra.

Dr. Getz Az egyház látásának élesítése című könyvet a 70-es évek elején írta. A jelenlegi, alaposan átdolgozott kiadás tekintetbe veszi mindazt, amit az elmúlt évek során tanult a gyülekezetalapítással és az egyház megújulásával kapcsolatban. Ezekre a tapasztalatokra vonatkozóan Dr. Getz a következőket mondta: „Nagy általánosságban véve még mindig szilárdan hiszek mindabban, amit a 70-es évek elején írtam. Azóta azonban igen sok tapasztalatot gyűjtöttem ezeknek az elveknek az alkalmazására vonatkozólag. Az elmúlt 12 év nagyon sokat jelentett az én látásom élesítése érdekében is azzal kapcsolatban, amit eredeti kutatómunkám alapján írtam”.

Dr. Getz – docensként – még ma is tanít a Dallas Teológiai Szemináriumban. Tantárgya az Egyházmegújulás. Számos könyvet írt erről a témáról, mint pl. Building Up Another (Építse egyik a másikat), Loving One Another (Szeressük egymást), Encouraging One Another (Bátorítsuk egymást), Praying for One Another (Imádkozzunk egymásért), Serving One Another, (Szolgáljuk egymást). Ezenkívül pedig The Measure of a Man (A férfi a Biblia tükrében), The Measure of a Woman (A nő a Biblia tükrében), The Measure of a Marriage (A házasság a Biblia tükrében), The Measure of a Family (A család a Biblia tükrében), The Measure of a Church (A gyülekezet a Biblia tükrében). Könyvei közé tartozik még több ószövetségi tanulmány is.

ELŐSZÓ "A könyvek írásának nincsen vége..." Kevés könyv van azonban, amely világos, időszerű és irányadó üzenetet nyújt. Ilyen könyvet írni nehéz. Alkotó szellemű, ötletes gondolkodásra van hozzá szükség. Az ilyen könyveken aztán nem fog sem a kritika, sem a karikatúra. Új ösvényeket világítanak meg azok számára, akik Isten országában a felderítők és úttörők merészségével akarnak előrehatolni. Dr Gene A. Getz Az egyház látásának élesítése című könyvéről, úgy vélem, mindez elmondható.

Az Újszövetség szerint Jézus Krisztus egyháza dicsőséges egyház. Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte. Még ma is építi. Ott jár az arany gyertyatartók között. Az Ő egyháza az, és egy napon majd minden folt és szeplő nélkül fogja maga elé állítani.

A történelem folyamán azonban ennek az egyháznak a dicsőségét a gyülekezetek csak igen ritkán és igen kevés sikerrel tükrözték. Ezt a tragikus tényt kénytelenek vagyunk alázattal bevallani. Emiatt van az, hogy az egyházat olyan sok keserű kritika és kegyetlen támadás éri. Ezért utasítják el sokan olyan ridegen, mint elavult, értelmetlen, semmitmondó intézményt. Előfordul nem egy helyen, hogy a templom csak történelmi emlékmű, sőt egyes esetekben kifejezetten múzeum.

Igaz, hogy a világ bírálata kíméletlen, sőt néha méltánytalan. De vajon indokolatlan is? Hűséges volt az egyház az isteni hivatásához? Mennyire volt hű ahhoz a célhoz, amelyet Isten kitűzött elé? Vajn nem így kellene nekünk magunknak is szólnunk korunk gyülekezeteihez: „Jól futottatok: ki akadályozott meg titeket ...?” Ez tehát a jelenlegi helyzet.

Ne felejtsük el azonban, hogy az Úr még nem végzett egyházával! Még ma is ott jár a gyertyatartók között.

Szolgái közül némelyeket arra indít, hogy tudásukat és képességeiket az egyház beteges tüneteinek megállapítására használják annak érdekében, hogy utat találjanak a megújulásra és helyreállításra.

Hiszem azt, hogy Getz testvérünket maga az Úr vezette ennek a diagnózisnak a megállapításában és abban, hogy kiutat mutasson a bajból. Igen jól és következetesen alkalmazza a Biblia, a történelem és a kultúra háromszoros szemüvegét, mondanivalója mélyreható és találó. Ez a megközelítési mód rámutat annak fontosságára, hogy az egyháznak nem a Bibliában, hanem a Biblia szerint kell élnie, abban a történelmi és kulturális környezetben, amelyben éppen van. És amíg e három közül az első – a Biblia – állandó és abszolút normát jelent a gyülekezeti élet számára, a két utóbbi – a történelem és a kultúra – állandóan változik, és így formai és strukturális változásokat követel meg az egyházon belül is. Csak így fog tudni valóban benne maradni az egyház ebben a világban, melyben szolgálni hivatott. Ha elintézményesedik, az megmerevedéshez vezet,

ami elkerülhetetlenül stagnálást és végül halált von maga után. Az egyedüli kiút a gyülekezetek folytonos alkalmazkodása, anélkül azonban, hogy változtatnának azon az üzeneten, amely mindörökké ugyanaz, vagy engednének azokból a normákból, eszményekből és célkitűzésekből, amelyeket Isten Igéje lefektet számunkra.

Dr. Getz módszere, ahogy az újszövetségi gyülekezetekről ír, semmi más, mint életre keltett, gyakorlati egyháztörténelem, amelyet a szerző igen jól dokumentál a Biblia alapján. A helyi gyülekezeteket állítja az evangéliumi keresztyén mozgalom középpontjába, ahogy ezt az Újszövetségben is megfigyelhetjük. Világosan meghatározza céljaikat, leírja a gyülekezeti tisztségeket és a tisztségviselők szerepét, és elhatárolja egymástól a lényeges és mellékes dolgokat, a funkcionális és a strukturális tényezőket, a tartalmat és a formát, a lelki tényezőket és azok érzékelhető hatását, a bibliai, élő szervezetet (a testet), valamint a mindössze kulturális intézményt (a testületet).

Az író részletesen, a szavak jelentésárnyalataira is kitérve, határozza meg az olyan szavak értelmét, mint pl. az igehirdetés, tanítás, evangélizálás és bizonyságtétel, és ugyanilyen gondosan ismerteti a gyülekezeti tisztségeket, valamint a tisztségviselők szerepét. Különbséget tesz a helyi gyülekezeteken belüli és a feléjük irányuló szolgálatok között, valamint az egyetemes egyház között, kitérve arra, melyek azok a területek, amelyek esetén a véleménykülönbségek és eltérő magyarázatok megengedhetők anélkül, hogy széthúzást okoznának.

Ennek a könyvnek határozott üzenete van korunk egyháza számára, és jól tesszük, ha komolyan figyelembe vesszük.

GEORGE W. PETERS A világmisszió tiszteletbeli professzora Dallas Teológiai Szeminárium

BEVEZETÉS Az elméletről a gyakorlatra Mélységes hálával tartozom igen sok testvéremnek, akik hozzájárultak e könyv megszületéséhez! Szeretném külön kifejezni köszönetemet hallgatóim és egyben Krisztusban testvéreim felé, akiket a Dallas Teológiai Szemináriumban tanítottam. Hálával tartozom nekik, mert ők voltak azok, akik az évek során újra és újra gondolkodóba ejtettek és arra ösztönöztek, hogy tüzetesebben megvizsgáljam a XX. századi egyház igényeit és problémáit. Őszinte kérdéseik, észrevételeik, különösen pedig az ebben a kötetben fejtegetett témákkal kapcsolatos pozitív hozzászólásaik állandó ösztönzést és bátorítást jelentettek.

Különösen két diákomra gondolok itt – ma mindketten misszionáriusok Európában –, akik fel mertek lépni azzal a merész javaslattal, hogy vegyem ki én magam is a részem a gyülekezetalapításból. Az óráim után folytatott beszélgetéseink során nem egyszer ezt éreztem ki a szavaikból: „Ez – mint elmélet – mind nagyon szép, de mi azt szeretnénk látni, megvalósítható-e a gyakorlatban!”

Kezdeti reakcióm erre a kihívásra ez volt: rájuk vár az a feladat, hogy alkalmazzák ezeket az elveket különféle élethelyzetekben. Az én feladatom az, hogy kutatómunkát végezzek, tanítsak és felkészítsek embereket – mint pl. őket – úgy gyülekezetek alapítására, mint megújítására.

Szavaik továbbra is ott motoszkáltak a fejemben. Ha sejtettem volna, hogy húszéves professzori állás után nemsokára elhagyom az akadémikus tudományok szent csarnokait, és jómagam is lelkipásztor leszek! Igaz, hogy még most is tanítok egy bizonyos óraszámban a Dallas Teológiai Szemináriumban, de 1973 óta időm nagyobb részét a munkamezőn töltöm, és tényleges gyülekezetalapítással, valamint gyülekezetek pásztorolásával foglalkozom.

Milyen sokat tanultam azóta! Azt, amit évekkel ezelőtt fedeztem fel a gyülekezeti élet újszövetségi elveiről – ami ennek a könyvnek a fő témáját képezi –, még mindig teljes szívvel hiszem. Ma viszont már sokkal többet tudok arról, hogyan is alkalmazhatók ezek az elvek. És – mint jó pap – még mindig tanulok, és amit tanulok, szeretném megosztani másokkal is. Ez a meglehetősen széleskörű áttekintés, amelynek Az egyház látásának élesítése címet adtam, erre irányuló törekvés.

I. rész A BIBLIA SZEMÜVEGE Könyvem első része abban szeretne segítséget nyújtani, hogy korunk egyházát a Biblia szemüvegén keresztül szemléljük. Ez a leghosszabb rész, hiszen az egész kötet alapját képezi. Az egyes fejezetek a Bibliára építve néhány alapvető kérdést tesznek fel, és arra igyekeznek válaszolni, milyen volt az újszövetségi egyház, azután pedig olyan elveket keresnek, amelyek útmutatást nyújthatnak a XX. századi egyház számára.

Milyen funkciói voltak tehát az újszövetségi egyháznak, és milyen eredményeket ért el? Milyen utasításokat követett, és milyen célkitűzések felé tartott? Hogyan viszonyult az ősegyház az I. századi kultúrához és társadalomhoz? Milyen jelentős élményeik voltak az újszövetségi hívőknek, amikor összegyülekeztek, hogy tanuljanak Isten igéjéből? Kik voltak a vezetőik? Hogyan választották meg őket, és milyen tulajdonságokkal rendelkeztek? Hogyan érintkeztek egymással és a világgal az újszövetségi gyülekezetek tagjai? Milyen struktúrák és formák figyelhetők meg ezekben a gyülekezetekben?

Mondanom sem kell, hogy az általam folytatott tanulmány nem kimerítő, hiszen ki lenne képes arra, hogy egymaga behatoljon Isten örök igéjének mélységeibe? Remélem azonban, hogy eléggé átfogó ahhoz, hogy élő és újszerű módon szembesítsen bennünket azzal a dinamikus csoporttal, amely megváltoztatta a világtörténelem folyását, az I. századi egyházzal.

1. fejezet AZ EGYHÁZ MEGÚJULÁSÁNAK TÁVLATI KÉPE Az evangéliumi gyülekezetekben lejátszódó folyamat az utóbbi két évtized folyamán nem határolható el attól, ami kultúránk egészében végbement. Ez a kettő sohasem választható el egymástól. A kultúra elkerülhetetlenül hatással van az egyházra.

A 60-as évek végén és a 70-es évek elején Amerikában egy bizonyos intézményellenes közhangulat kapott lábra, amely társadalmunk alapjait fenyegette. Ez volt az egyetemisták lázadásának korszaka.

Ez a kulturális megrázkódtatás és válság kétségtelenül hatással volt evangéliumi köreinkre, szubkultúráinkra. Mondhatnánk úgy is, hogy az áradat őket is elérte. Akik azokban az években egyházi egyetemeken tanítottak, még jól emlékeznek azokra a vészjósló, fenyegető kérdésekre és szóbeli támadásokra, amelyek elhangzottak intézményeink ellen, és arra, hogy az egyetemisták milyen hozzáállást tanúsítottak magával az intézményes egyházzal szemben is (lásd 2. ábrát).

A pedagógusok, teológusok és egyházi vezetők között szép számmal voltak, akik kezdtek őszintén szembenézni ezekkel a kérdésekkel. Megpróbáltak a probléma mélyére hatolni és eldönteni, mi az, ami jogos és indokolt, és mi tekinthető csupán elégedetlenségnek és kiábrándultságnak, amit egy válságok közepette hánykódó társadalom vált ki.

Ezeknek a jelenségeknek – úgy azoknak az eseményeknek, amelyek a kultúra egészében játszódtak le, mint azoknak, amelyek ún. „evangéliumi szubkultúráinkban” mentek végbe – jelentős történelmi gyökerei voltak.

Minden válságnak megvan az előzménye. Világi téren a tudomány, amitől olyan sokat vártak, valahogy nem akarta beváltani a hozzá fűzött reményeket. Semmi jel nem mutatott arra, hogy lassanként majd tényleg megvalósul a várva-várt jobb társadalom. Mindezek mellett az idősebb generáció felfogásában végbemenő változás az erkölcsi értékek terén igen nagy mértékben kiábrándította az ifjabb nemzedéket. Ezenkívül egyre több fiatalt töltött el az elégedetlenség amiatt, hogy úgy érezték, elnyeli őket egy teljesen személytelenné vált társadalom, elfojtja egyéniségüket és tönkretesz bennük minden alkotó ösztönt. Úgy érezték, hogy elkallódtak valami gigászi méretű kulturális gépezetben, amelynek már nem ura senki. Úgy érezték, hogy becsapták, rászedték őket. Ez a csalódottság főként abban jutott kifejezésre, hogy Amerika intézményei ellen fordultak, azokon töltve ki mérgüket. A vietnami válság pedig csak olaj volt a tűzre.

Ezekkel az amerikai intézményekkel szorosan összefonódtak a különböző felekezetek és a keresztyén iskolák. A negatív áradat hatása ezekben is azonnal érezhető volt. Mindennek azonban érthető okai is voltak.

Az egyházi intézmények – akárcsak a világiak – sokak szemében olyannak tűntek, mint amelyek elszakadtak a

valóságtól, és céltalanul, értelmetlenül tornyosultak a magasba. Úgy tűnt, hogy a keresztyénség szinte teljesen csak elméleti síkon mozog, hogy sekélyes, törvényeskedő, és az illúziók talaján él. Úgy tűnt, hogy jelenlegi formájában egyszerűen nem képes megoldást nyújtani korunk eget rengető problémáira. És – mi tagadás – gyakran bizony még odáig sem jutottunk el, hogy legalább beszéljünk ezekről az óriási problémákról!

A MEGÚJULÁSI MOZGALOM AZ EGYHÁZBAN Azok az írók, akiknek szívügyük volt az egyház megújulása, azokban a napokban kezdtek a fenti kérdésekkel foglalkozni. Már néhány könyvcím elolvasásából is rendkívül jó képet nyerhetünk arról, hogy milyen témák késztették komoly gondolkodásra korunk keresztyén vezetőit.

The Company of the Committed (Az elkötelezettek). A 60-as évek elején jelent meg Elton Trueblood „Az elkötelezettek” című könyve. Ebben a művében Karl Heim (Christian Faith and Natural Science) (A keresztyén hit és a természettudományok) című könyvéből idéz, és az egyházról a következőket mondja: „Olyan hajó ez, amelynek a fedélzetén még mindig folyik a mulatság, és szól a szívet-lelket gyönyörködtető muzsika, míg lent, mélyen a vízszint alatt a hajó léket kapott, és csak úgy ömlik befelé a víz, úgyhogy a hajó óráról órára mélyebbre süllyed, noha a szivattyúkat éjjel-nappal lázasan dolgoztatják.”

A Quest for Vitality in Religion (Hol az élet a vallásban?). Két évvel később Findley Edge is ugyanahhoz a témához nyúlt, mint Trueblood. Ő különösen azt találta kiábrándítónak, hogy noha a saját felekezetén belül a gyülekezetek szépen növekedtek, a valóság valahogy mégis hiányzott belőlük. Ekkor írta meg ezt a könyvét, amelyben a következőket állapítja meg: „Elmondhatjuk, hogy korunkban az egyház virágkorát éli, és talán nagyobb népszerűségnek örvend, mint a történelem folyamán bármikor. Ez a helyzet általában felszabadult örvendezésre és optimizmusra nyújtana alapot, de valami különös oknál fogva ilyesmiről ez esetben szó sincs.

Ellenkezőleg! Sok komolyan gondolkodó egyházi vezető és laikus hívő ember egyre inkább növekvő szorongásról és nyugtalanságról, sőt aggodalomról beszél. A szép gyülekezeti termek, a gyülekezeti tagok számának növekedése és a sok szorgoskodás dacára, ami a gyülekezetekben megfigyelhető, korunk keresztyénségével komoly baj van, mégpedig valahol a központjában, a szívében. Az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti életét és erejét.”

A New Face for the Church (Az egyház új arculata). Néhány évvel később ez az aggodalom még szélesebb körűvé vált, amikor 1967 és 68 nyarán egy csoport keresztyén tanár különböző felekezeti iskolák képviseletében találkozóra gyűlt össze a Wheaton College Honey Rock Camp konferenciaközpontjában. Ennek a találkozónak volt az eredménye Larry Richard Az egyház új arculata című könyve, amely egészében véve a Honey Rock csoport gondolkodását tükrözi, de különösen a saját gondolkodásának ad hangot.

Legtöbb olvasója szerint a könyv radikális és idealisztikus volt. A mai egyházformák és struktúrák átértékelésére, sőt szükség esetén teljes átrendezésére szólított fel. Akárhogy nézzük is azonban, ez a könyv tagadhatatlanul ösztönző hatású volt. Sokunkat arra indított, hogy visszatérjünk az újszövetségi mintához és figyeljük meg, mit is mondott Isten az egyházról.

The Church at the End of the Twentieth Century (Az egyház a XX. század végén). A második ilyen irányú könyv, amely a 70-es évek elején látott napvilágot, Dr. Francis Schaeffer tollából származott. A történelem és a kultúra rendkívül széleskörű ismeretére támaszkodva igen nagy nyíltsággal és közvetlenséggel ír arról a problémáról, hogy hogyan tehetünk különbséget a Biblia abszolút és nem abszolút követelményei között. A következőket írja: „Egy ilyen gyorsan változó korban, mint a miénk, amelyről bátran elmondhatjuk, hogy a teljes zűrzavar kora, ha azt a hibát követjük el, hogy nem abszolút dolgokat abszolút fontosságúnak tekintünk, az szinte elkerülhetetlenül azzal a következménnyel fog járni, hogy az egyház, mint szervezett intézmény elszigetelődik, és kihal.” Az egyház megújulásával foglalkozó könyvek között ez különösen éleslátású volt.

The Problem of Wineskins (A bortömlők problémája). A 70-es évek elején azonban egy másik hang is megszólalt. Egy Howard A. Snyder nevű misszionárius, aki a brazíliai Sao Pauloban fejtette ki tevékenységét, kezdett cikkeket küldeni különböző amerikai lapoknak. Írásainak címei elárulják, milyen témák foglalkoztatták őt: „A Szentlélek közössége”; „Az egyház megújulása kis csoportok által”; „Épületmániában szenved-e az egyház?”; „Isten népe – mit jelent ez a gyülekezeti struktúra szempontjából?” és „Szupersztár-e a jó protestáns lelkipásztor?” Mikor Snyder visszatért az Egyesült Államokba, ezeket a cikkeket könyvben egyesítette, amely The Problem of Wineskins (A bortömlők problémája) címmel jelent meg. „Kilépésem az észak-amerikai környezetből és bekapcsolódásom az egyház munkájába egy más kultúrában arra indított, hogy gyökeresen átgondoljam az egyház küldetését és a mának megfelelő struktúráját” – írja. Úgy Snyder, mint Schaeffer meglátásai közvetlenül kapcsolódtak ahhoz, hogy milyennek tapasztalták meg az egyházat az amerikai kultúra körén kívül, amikor a világnak egy más részén kapcsolódtak be a szolgálatba.

Ezt fontos szem előtt tartani, mert gyakran úgy tűnik, hogy saját kultúránkban szerzett tapasztalataink eltakarják előlünk azt a tényt, hogy a Biblia a kultúra felett áll. Különösen mi, akik az Egyesült Államokban élünk, gyakran „elamerikaiasítjuk” a Bibliát, és akaratlanul is olyan kulturális formákat és struktúrákat olvasunk bele,

amelyekről ott szó sincs. Úgy Schaeffer, mint Snyder segítségünkre voltak ezeknek a nézeteknek a helyesbítésében.

Full Circle (Teljes kör). Itt-ott előfordult, hogy keresztyén vezetők kísérleteztek új formákkal és struktúrákkal. David Mains, akire különösen nagy hatással voltak Elton Trueblood írásai, igen merész ötlettel kísérletezett Chicago szegénynegyedében. Mindannyian felfigyeltünk akkoriban Circle Church (Körgyülekezet) nevű gyülekezetére, amely különösen Mains saját beszámolója nyomán, a Teljes kör című könyvén keresztül vált ismertté.

Mi, akik figyelemmel kísértük Mains próbálkozásait, csodálattal adóztunk készségének, hogy szembenézzen a nagyvárosi élet problémáival, mint pl. az osztályok közötti különbségek, a közösségi lelkület hiánya stb. Olyan jelenségek ezek, amelyek nemcsak az amerikai társadalom egészében jelentenek problémát, hanem kimondottan evangéliumi körökben is.

Ez a kísérlet azonban nem tudott lépést tartani még Mains váradalmaival és reményeivel sem. Ennek egyik oka szerintem az volt, hogy nem vette figyelembe azt az elvet, amelyre az egyház növekedésével foglalkozó szakértők olyan nyomatékosan rámutattak, ti. hogy milyen fontos úgy megszervezni egy-egy gyülekezet életét, hogy „homogén egységeket” érjünk el. Később kijelentette, bölcs dolog lett volna Wagnerre hallgatni. Bevallja: „Figyelmeztetett, hogy ne próbáljak egy gyülekezeten belül egyszerre túl sokféle réteget elérni. És igaza volt: gyülekezetünkben végül szakadásra került sor, mert a tökélytől oly távol álló szeretetünket túl gyorsan és túl messzire próbáltuk kiterjeszteni. Fiatalok voltunk, és azt vettük fejünkbe, hogy az évszázadok során felgyülemlett problémákat néhány év leforgása alatt megoldjuk.”

A házi gyülekezet. Némelyek (köztük jómagam is) a 70-es évek elején megpróbálkoztunk azzal a megoldással, hogy házi gyülekezeteket alapítunk, de gyakran csalódnunk kellett, mert a XX. századi problémákat egyszerűen figyelmen kívül hagytuk. Tekintettel az amerikai életstílusra, komoly terhet jelentett a családok számára az, hogy otthonuk állandóan rendelkezésre álljon mint gyülekezeti terem, különösen minden korosztály számára.

Ezenkívül pedig azzal sem számoltunk, milyen óriási hatása van annak a mentalitásnak, amely hozzá van szokva egy olyan helyhez, ahol a gyülekezet rendszeresen összejön. Ez korunkban szinte már elválaszthatatlanul összekapcsolódott kultúránkkal, és egész biztos köze van biztonságérzetünkhöz, és ahhoz, hogy szükségünk van az állandóságra.

Ebből az élményből megtanultam, mennyire fontos nemcsak a Biblia szemüvegén keresztül nézni a különböző tényezőket, hanem a kultúra szemüvegén keresztül is, ahogy megpróbálunk új, modern formákat és struktúrákat kialakítani korunk egyháza számára.

Voltak olyan keresztyén vezetők, akik megkísérelték mellőzni a hagyományos szolgálati módszereket, mint pl. a gyermekek és fiatalok tanítását külön csoportokban, és helyette inkább a családra koncentráltak, mint teljes egységre. A cél talán nemes volt, de itt megint azt kell mondanunk, hogy ezek a vezetők egyszerűen figyelmen kívül hagyták a kultúrát. Nem telt bele sok idő, amíg itt is, ott is rájöttek: ez a megközelítési mód kitűnő ugyan, de csak addig, amíg kizárólag felnőttekről van szó. Mihelyt gyerekek is feltűnnek a láthatáron, szükség van a tanításukra is. Így mégiscsak sort kerítettek erre is, vagy pedig ha mégsem, akkor általában úgy volt, hogy a szülők szépen kimentették magukat, és elkezdtek más, hagyományosabb gyülekezetbe járni, ahol volt helye a pici gyerekeknek is, és tanítási program a nagyobb gyerekek számára. Igen, ez azzal járt együtt, hogy a szülők már nem kapcsolódhattak bele abba a dinamikus környezetbe, amelyet az egyszerű gyülekezeti struktúra lehetővé tett, mert gyermekeik igénye egyszerűen többet nyomott a latban, mint a sajátjuk, amikor megválasztották, hova járjanak gyülekezetbe.

Ez a szinte tömeges kivonulás – és ezzel együtt az, hogy az ilyen „leegyszerűsített gyülekezetek” eleve nem voltak vonzóak a családok számára – azt jelentette, hogy általában egyedülállókból vagy fiatal házasokból tevődtek össze. Ez pedig még egy problémát magával hozott: az ilyen gyülekezetekben nem voltak érett, tapasztalt vezetők, idősebb testvérek és testvérnők, akik példát mutathattak volna többek között a rendezett családi életre. Emellett pedig hiányzott belőlük az a lendület és élénkség, amit a teljes családok jelentenek a hívők közösségében.

Dr. George Peters, aki joggal tekinthető misszionárius államférfinak, és aki legalább annyira hatással volt nézeteimre, mint bármely más evangéliumi szellemű keresztyén vezető, meg van győződve arról, hogy az egészséges gyülekezetek előfeltétele, hogy családi egységekből álljanak, ne csak hívő egyénekből.

Brethren Hang Loose(Testvérek, lazítsatok!). Egyesek, akik lelkesen támogatták az egyház megújulásának ügyét, túlzottan is reagáltak a struktúra, mint olyan ellen, és megkíséreltek „struktúra nélküli” és „vezető nélküli” gyülekezeteket létesíteni. Ezekre a legjobb példát talán Bob Girard „Testvérek, lazítsatok!” című könyvében találjuk. Habár Girard nem gondolta ténylegesen úgy, hogy lehetséges bármilyen forma nélkül létezni, vagy hogy létezhetnek vezető nélküli csoportok, valahogy mégis a nyugtalanság látszatát keltette, amikor a gyülekezetek kezdtek szervezkedni. Másrészt viszont annak hangsúlyozása, hogy az egyház a Szentlélek vezetése alatt valóban működhet úgy, mint élő test, kétségtelenül nemes, és szerintem nagyon is biblikus meglátás részéről. De amikor ezeket a kijelentéseket tette, túlzottan reagált, és – hogy úgy mondjam – az óra ingája túlságosan kilendült az intézményellenesség irányába. Úgy tűnt, hogy Girard szervezetet akar – szervezés nélkül! A „szervezetlen szervezet” viszont nem képes funkcionálni.

A test élete. Ez alatt az időszak alatt sok hagyományos jellegű gyülekezet kezdett jelentős változásokat bevezetni. Erre kiemelkedő példa Kaliforniában a Palo Alto-i Peninsula Bible Church. Ray Stedman vezetése alatt ez a gyülekezet népszerűsítette az ún. „testi élet” istentiszteleti formát, amelyben kifejezésre jut a Krisztus testének tagjai között fennálló bensőséges, lelki közösség. Stedman könyve, (A test élete) terjesztette el ezt a fogalmat, és igen sok hagyományos jellegű gyülekezetnek bátorítást nyújtott, hogy struktúráikba beépítsenek több ún. „testi funkciót”, közösségi megnyilvánulást.

Engem nagyon fellelkesített Stedman szolgálata. Egy bizonyos időre el is mentem a Peninsula Bible Church gyülekezetbe, hogy megfigyeljem, sőt videóra is felvegyem ezeket a különös közösségi, ún. „testi élet” istentiszteleteket, és hazatérve elmondtam élményeimet diákjaimnak a Dallas Teológiai Szemináriumban.

Hamarosan kiderült azonban, hogy a Peninsula Bible Church gyülekezet „bensőségessége” igen nagy mértékben az Amerika nyugati partjaira jellemző indián-spanyol kultúrára volt visszavezethető, valamint az ún. „Jézus-mozgalomra”, ami ekkor kezdett lábra kapni. Akárhogy volt is azonban, Ray Stedman példája igen sok keresztyén vezetőt lelkesített.

A HAGYOMÁNYSZERETET FELÚJÍTÁSA Talán irónikusan hat, de a fent ismertetett egyházújítási kísérletekkel nagyjából egyidejűleg egy másik erőteljes mozgalom indult be. Míg sokan megkérdőjelezték a hagyományos egyházi struktúrák fenntartását, úgy a tanítás szempontjából, mint ez egész gyülekezetre vonatkozólag, voltak, akik támogatni kezdték a hagyományos vasárnapi iskolát (amelyet Amerikában minden korcsoport számára tartanak). Amikor Richards – és vele együtt sokan mások – kezdték kétségbe vonni a hagyományos tanító intézmények létjogosultságát, valamint azok szerepét a gyülekezetek erősítésében, Elmer Towns, hogy csak egyvalakit említsünk, kiadott egy könyvet, amelynek a címe The Bright Future of the Sunday School (A vasárnapi iskola fényes jövője). Még ugyanabban az évben jelent meg egy másik könyve: The Ten Largest Sunday Schools and What Makes Them Grow (Mitől nő a tíz legnagyobb vasárnapi iskola?).

Ez a hangsúly nemcsak a vasárnapi iskolákra volt jó hatással. Hatott a lelkipásztorokra is, hiszen Towns egyik megfigyelése pontosan az volt, hogy „nagyszerű lelkipásztorok nagyszerű vasárnapi iskolákat alapítanak, nagyszerű vasárnapi iskolák pedig nagyszerű gyülekezeteket eredményeznek.”

Townsnak sok egyházi vezető érdeklődését sikerült felkeltenie, elsősorban talán azért, mert ebben az időben külön hasáb állt rendelkezésére a Christian Life (Keresztyén élet) című folyóiratban, amelyben a nyilvánosság elé hozta azokat a statisztikai adatokat, amelyeket kutatásai során gyűjtött, valamint az azokból levont következtetéseit. Írásaival egyidőben támogatni kezdett nagy vasárnapi iskolákat, statisztikailag figyelemmel kísérve növekedésüket és sorrendbe szedve őket, egyrészt méretük, másrészt növekedési tempójuk alapján. Az egészben talán az volt a legjelentősebb, hogy megnevezett minden lelkipásztort.

Ez nagyon ötletes lépés volt, amely mögött természetes ösztönzési módszer rejlik. Sajnos azonban a főhangsúly a számbeli gyarapodásra esett, ez pedig káros hatású versenyre ösztönzött. Egyes esetekben még az is megtörtént, hogy nem éppen feddhetetlen módon közölték a statisztikai adatokat. Mindennek ellenére sokakat munkára ösztönzött, hogy kívülállók is megismerjék az evangélium üzenetét.

Az egyik legjelentősebb eredmény, amely a vasárnapi iskolák fontosságának hangsúlyozásából született, az volt, hogy néhány ilyen nagy gyülekezet lelkipásztorképző szemináriumokat rendezett kezdő prédikátorok lelkesítésére és meggyőzésére, hogy ők is érhetnek el hasonló sikereket nagy vasárnapi iskolák és gyülekezetek kifejlesztése terén, ha bizonyos módszereket és eljárásokat követnek. Sajnos ezeknek a szemináriumoknak a vezetői gyakran szintén figyelmen kívül hagyták azokat a kulturális körülményeket, amelyek legalább részben saját sikereik mögött rejlettek. Ezenkívül pedig figyelmen kívül hagyták saját egyéniségüket, ami pedig nagyban hozzájárult gyülekezeteik tüneményes növekedéséhez.

William J. Petersen, az Eternity (Az örökkévalóság) című folyóirat szerkesztője rámutatott, hogy „ezek a kisebb gyülekezetek, amelyek utánozni próbálták a »szuperagresszív evangélizálási módszereket« és gyakran rengeteg pénzt kiadtak, építkeztek, busztól a TV-ig mindent megvásároltak, csak hogy legyenek eszközeik a kívülállók elérésére, és egyes esetekben még »evangélizátort« is alkalmaztak, gyakran közel sem boldogultak olyan jól, mint példaképeik. Igen, ezek között a gyülekezetek között voltak olyanok is, amelyek teljes anyagi csődbe jutottak.”

A NÖVEKEDÉSI MOZGALOM AZ EGYHÁZBAN A 70-es évek elején, egyidőben az egyházmegújítási mozgalommal és a vasárnapi iskolák növekedésére fektetett hangsúllyal, még egy mozgalom beindult. Ezt én „a hivatalos egyháznövekedési mozgalomnak” nevezném, melybe olyan kiemelkedő személyiségek tartoztak, mint pl. Donald A. McGavren, Winfield Arn és Peter Wagner. Őtőlük származnak az olyan könyvek, mint How to Grow a Church; Your Church Can Grow; Ten Steps for Church Growth (A gyülekezet növekedésének elősegítése); (A te gyülekezeted is növekedhet) és (Tíz lépés a gyülekezet növekedésének elősegítésére), és tagadhatatlan, hogy íróik komolyabban közelítették

meg ezt az egész kérdést. Nívós kutatási módszereket alkalmazva sikerült elhatárolniuk olyan irányelveket és vezéreszméket, amelyek valóban a gyülekezet növekedéséhez és fejlődéséhez vezethetnek.

Habár ezek az írók hangsúlyozzák az olyan tényezők fontosságát, mint az evangélizálás, a lelki életről való gondoskodás, a Biblia tekintélyéhez való ragaszkodás, a gyakorlatban sajnos ők is inkább a számbeli növekedésre helyezték a hangsúlyt. Jóllehet igyekeznek arra, hogy egyeztessék egymással a tudományos szempontokat és a Biblia tanítását, és hangsúlyozzák a jó lelki élmények fontosságát, még mindig az a helyzet, hogy a gyakorlati és tudományos meggondolások túlsúlyba kerülnek a bibliai elvek rovására. Úgy tűnik, hogy szánt-szándékkal általános jellegű elvekre szorítkoznak az egyházzal kapcsolatban, hogy ezáltal a lehető legtöbb felekezet számára elfogadhatók legyenek.

Engem személy szerint az aggaszt a leginkább, hogy a legtöbb író, aki a gyülekezetek növekedésével és fejlődésével foglalkozik, nem a Biblia tanításával támasztja alá álláspontját. Sokkal inkább az a helyzet, hogy leszögezik, mi tűnik „jónak” és megvalósíthatónak, és azután megpróbálják valahogy a Bibliát is beépíteni pragmatikus rendszerükbe, elveik támogatására. Ez viszont igen gyakran oda vezet, hogy nagyon homályos képük van arról, mit is tanít a Biblia az egyházról. Mindennek ellenére ezek az írók – és sokan mások, akikre ösztönző hatással voltak – jelentős és tartós befolyást gyakorolnak úgy gyülekezetekre, mint keresztyén vezetőkre. Mondanivalójukat nem lehet – és nem is szabad – figyelmen kívül hagynunk. A kultúrából kiinduló, gondos kutatómunkára alapozott meglátásaik folytán kénytelenek vagyunk elismerni, hogy ez a mozgalom melegen ajánlandó, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy meglátásaikat alkalmazva eredményesebben érhetjük el embertársainkat Krisztus számára.

FORDULÓPONT A 70-es évek vége felé a kultúra egészébe valami újfajta dinamika hatolt be, amely éreztette hatását az egyházújítási mozgalom főbb ágaiban is. Ahogy fentebb rámutattam, kezdetben nagy aktivitás volt mindenfelé, rengeteg cikk és könyv látott napvilágot, és sok kísérletezés folyt. De ezzel szinte egyidőben az egyházújítási mozgalmat szinte árnyékba állította az egyháznövekedési mozgalom. Ugyanakkor a radikális intézményellenes megmozdulások a kultúra egészében lassanként alábbhagytak, ami oda vezetett, hogy még egyes radikálisabb evangéliumi gondolkodású keresztyének is hajlandók lettek megelégedni az intézményes egyházzal. További hatást fejtett ki a Jézus-mozgalom, ami bizonyos értelemben félig-meddig visszatérés volt az ifjú generáció részéről az intézményes szervezetekhez, ismét ezekben keresve biztonságot és reménységet. Ehhez járult még a karizmatikus megújulási mozgalom számottevő hatása, különösen a nagyobb felekezetekre, amelyekre jellemző volt, hogy szinte teljességgel hiányzott belőlük úgy a nívós bibliai tanítás, mint a keresztyénségnek az emberi kapcsolatokra való gyakorlati hatása. Sőt, elmondhatjuk, hogy ez a mozgalom még most, a 80-as években is jelentős befolyást gyakorol úgy a misszióra, mint a gyülekezetekre, és igen nagy mértékben magára vonja azoknak a figyelmét, akiket különösen érdekel a növekedés ügye.

Nyilvánvaló lett mindenki előtt, hogy az evangéliumi keresztyének közössége olyan erővé vált a társadalomban, amellyel feltétlenül számolni kell. 1978-ban ifj. George Gallup "az evangéliumi hatás egyre növekvő érvényesülését” jósolta meg. Richard Quebedeaux pedig csatlakozott ehhez a meglátáshoz, amikor a következőket írta: „Mindenfelé az evangéliumi keresztyénekről beszélnek! Növekvő gyülekezeteik, szembeszökő szolgálatuk a felsőoktatási intézményekben, tüneményesen sikeres könyvkiadási programjuk és egyéb törekvéseik a közönség elérésére, valamint a szinte hihetetlennek hangzó, „kétszer született”, országos szinten ünnepelt vezetőik ... magukra vonták úgy a liberális protestánsok, mint a római katolikusok és a világi újságírók figyelmét.”

A legtöbb keresztyén ezekben az években úgy látta, hogy most nem a szakadások és megoszlások idejét éljük, hanem ideje, hogy végre elfelejtsük véleménykülönbségeinket, és összefogjunk Isten dicsőségére. Nem kevés író, aki azelőtt kritizálta az egyházat, most, az evangéliumi mozgalom újjászületésének pillanatában kezdte észrevenni, hogy talán mégiscsak van válasz az őket foglalkoztató kérdésekre és problémákra!

De mit akarunk mindezzel mondani? Ahogy várható is volt, azok az írók, akik a gyülekezet növekedéséről szóltak, felfigyeltek a történtekre, és izgatottan várják a további fejleményeket. Ebben a sok buzgóságban Isten Lelkének a munkálkodását vélik észrevenni. És ki tagadhatná, hogy Isten valóban munkálkodik ebben a világban? Ezenkívül pedig kinek a hiúságát ne legyezgetné, hogy részese lehet egy olyan mozgalomnak, amelyet a múltban oly sokszor mellőztek?

Igazság szerint azonban énbennem van némi nyugtalanság! Én is lelkesedem, ha azt látom, hogy egy gyülekezet növekszik. Személyes tapasztalataim vannak ezen a téren, hiszen az elmúlt évek folyamán több gyülekezet elindításánál is segédkezhettem. Most pedig, amikor ezt a fejezetet írom, egy igen gyorsan növekvő gyülekezetet pásztorolok Dallasban, ebben a hatalmas világvárosban.

De utazásaim során, ahogy elbeszélgetek lelkipásztorokkal, ahogy az egyházra vonatkozó írásokat olvasom, ahogy megfigyelem, mi van folyamatban az evangéliumi gyülekezetekben úgy általában, és ahogy visszatekintek lelkipásztori tapasztalataimra, egyre inkább úgy látom, hogy sem az átlagos gyülekezet, sem az

átlagos szinten mozgó, egyházhoz kapcsolódó szervezetek nem rendelkeznek tiszta látással abban, hogy mit is tanít a Biblia az egyházról és a gyülekezetről. Még mindig összetévesztjük a funkciót a formával, az elveket a kialakult mintákkal, az abszolút követelményeket a nem abszolút dolgokkal, és azt, ami a kultúra fölött áll, azzal, ami alá van rendelve a kultúrának. Igen sok keresztyén vezetőnek nincs világosan meghatározott filozófiája, amellyel szolgálatát alátámaszthatná, és amely annak gondos tanulmányozásán alapulna, amit a Biblia az egyházzal kapcsolatban tanít. Pedig ha ez az alap hiányzik, sok keresztyén vezető azon fogja lemérni sikerét, hogy milyen egyéni és közösségi tapasztalatai vannak, nem pedig a bibliai teológia alapján. Ráadásul úgy tűnik, hogy a legtöbben még mindig a számbeli sikereket tekintik végső soron a legfontosabbnak.

Az egyház megújulására ma legalább olyan nagy szükség van, mint a 60-as évek végén és a 70-es évek elején. Az evangéliumi keresztyének váratlan népszerűsége, noha nagyon izgalmas fejlemény, mégis elvonta figyelmünket az alapvetően fontos dolgoktól, és hozzájárult mozgalmunk növekvő elintézményesedéséhez.

Nagyon sok bibliai hitet valló gyülekezetre igen erős hatással volt – és van – a humanizmus, úgy a funkciókat, mint a formákat illetően. Az, ami a 70-es évek elején gondot okozott, még ma is aggasztó tényként áll előttünk.

Bizonyos területeken teljes kört írtunk le. De most, hogy így állunk, nem elméletekre van szükségünk, nem arra, hogy „átessünk a ló túlsó oldalára", nem felszínes kísérletezésekre, amelyek olyan jellemzőek voltak az egyházújítás terén tett kezdeti erőfeszítésekre. Átfogó bibliai szemléletre van szükségünk, amely vezércsillagként szolgálhat lelkipásztorok, misszionáriusok és minden egyházi vezető számára, hogy biztonságosan átsegítse őket az álláspontok oly gyakran zavaros és szinte kiismerhetetlen labirintusán.

A BIBLIAI MEGÚJULÁS Mi tehát a Biblia szemlélete a megújulás témájával kapcsolatban? Az Újszövetségben csak Pál apostol használja ezt a szót vagy ennek különböző alakjait, de a szó mögötti fogalom az Újszövetség egészét áthatja. A megújulás a keresztyénség szíve, lényege. Aktív szó ez, és leírja úgy a megtérés élményét, mint a Krisztusban való növekedést.

Megújulás és üdvösség. Tituszhoz írt levelében Pál úgy ír a megújulásról, mint a Szentlélek munkájáról, ami újjászületésre segíti a még meg nem váltott szívet. A következőket olvassuk: „... nem az általunk véghez vitt igaz cselekedetekért, hanem az Ő irgalmából üdvözített minket az újjászületés és a megújulás fürdőjével, a Szentlélek által” (Tit 3:5).

A „bibliai megújulás” tehát magát az üdvösséget jelenti, és megvalósítója Isten Szentlelke. Ebben az értelemben akkor történik meg, amikor hitünket Jézus Krisztusba vetjük. Életünk egyetlen pillanatáról van itt szó, amikor átlépünk a sötétségből a világosságba, és Isten családjának a tagjai leszünk.

A megújulás és a lelki növekedés. Pál a „megújulás” szót annak a folyamatnak a leírására is használta, melynek során átalakulunk Krisztus képére és hasonlatosságára, miután a Szentlélek általi kezdeti megújulás megtörtént. A kezdeti megújulás egy pillanat műve; az a pillanat ez, amikor hiszünk Krisztusban, mint Megváltónkban. A folytatólagos megújulás viszont, melynek során átalakulunk Krisztus képére és hasonlatosságára, folyamatos és fokozatos.

Pál a „megújulás” szót ilyen értelemben a Rómaiakhoz írt levélben használja a legszemléletesebben és legátfogóbban. Levelének első 11 részében nagy vonalakban lefekteti a teológiai alapokat. Ezt a 11 részt így foglalja össze még egyszer a 12. rész 1. versében: „Isten irgalmassága”. Ezután arra kéri olvasóit, hogy szánják oda testüket élő és szent áldozatul. „Ne igazodjatok e világhoz – írja –, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával.” Pál szavai szerint ez az a folyamat, melynek segítségével a hívő keresztyén megismerheti Isten akaratát (Róma 12:1-2).

Az Efézusiakhoz és Kolosséiakhoz írt levelében Pál ugyenerre a folyamatra utal: „Vessétek le tehát a régi embert – írta az Efézusiaknak –, és újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett” (Ef 4:22-24; valamint Kol 3:9-11).

A megújulás, mint személyes és közösségi élmény. A kezdeti megújulási élmény egész határozottan személyes, és abból áll, hogy személyes kapcsolatba kerülünk Jézus Krisztussal. A megtérés által egyének kerülnek szövetségi kapcsolatba Istennel. Ezzel szemben a folytatólagos megújulás a keresztyén ember számára személyes és közösségi ügy. Az, hogy odaszánom testemet Krisztus szolgálatára, kétség kívül személyes élmény. Az is személyes élmény, hogy elmém megújulása által hasonlóbbá leszek Krisztushoz. A szövegösszefüggésből azonban kitűnik, hogy Pál a megújulást közösségi folyamatnak is tekintette. Nemcsak egyénekben kell kifejlődnie Krisztus értelmének, hanem a gyülekezetben is. Ezért intette Pál az egész efézusi gyülekezetet arra, hogy újuljanak meg elméjükben. És ezért írja a Biblia azt, hogy „a hívők összessége szívében és lelkében egy volt” (ApCsel 4:32).

A személyes megújulás csakis a közösségi megújulás keretén belül következhet be Isten akaratának megfelelően. Másrészt viszont a közösségi megújulás csakis úgy következhet be Isten akarata szerint, ha együtt jár vele a személyes megújulás is. Mindkettőre szükség van. Ezért használja a Biblia a megújulás fogalmát néha közösségi, néha pedig személyes értelemben.

A megújulás bibliai fogalmát a következő körökkel szemléltethetnénk:

A gyülekezet megújulása. A külső kör a gyülekezet megújulását jelképezi. Az Újszövetségben ez a legszélesebb körű fogalom, és egészen a kör közepébe hatol. A Biblia utasításai a legtöbb esetben egy-egy helyi gyülekezetnek szóltak, nem pedig egyszerűen hívő egyéneknek.

Fontos azonban szem előtt tartanunk, hogy habár Isten a helyi gyülekezeteket szánta a legalapvetőbb és legdinamikusabb társadalmi egységeknek, ugyanakkor a gyülekezetek is kisebb különálló, de egymáshoz kapcsolódó társadalmi egységekből állnak: házaspárokból és családokból.

A család megújulása. A család (a soron következő belső kör) a Bibliában úgy áll szemünk előtt, mint az egyház kicsinyített mása. Jellegénél fogva minden gyülekezet családi egységekből tevődik össze. Így tehát a keresztyén családok szorosan összefonódnak a gyülekezettel. Amit Isten a gyülekezetnek mond, azt a családnak is mondja, jóllehet egyes esetekben külön üzenete van a család egyes tagjai számára. (Lásd: Ef 5:22-6:4; Kol 3:18-21; 1 Pét 3:1-7.)

A házasság megújulása. A család alapja szintén egy kisebb egység: a házaspár. A Biblia szerint a férj és a feleség kapcsolatának azt a kapcsolatot kell tükröznie, amely Krisztus és egyháza között fennáll. A házastársi kapcsolat a legbensőségesebb minden emberi kapcsolat között.

A személyes megújulás. A legbensőbb kör az egyén megújulását jelképezi. Az egyén elválaszthatatlanul kapcsolódik az összes többi alapvető egységhez. Például: a házaspár két különálló egyénből áll, akik eggyé lesznek; a család szülőkből és gyermekekből áll, akiknek – mint egységeknek – szintén Krisztus értelme szerint kell élniük. A gyülekezet pedig nem egyszerűen egyénekből áll, hanem házaspárokból és családokból.

Bibliai értelemben a gyülekezet megújulása csakis úgy lehetséges, ha együtt jár a családok, házaspárok és hívő egyének megújulásával. Más részről viszont hívő egyéneket csakis úgy lehet megújítani, ha megújulnak a házastársak, a családok és az egész gyülekezet. .

A MEGÚJULÁSI FOLYAMAT A megújulás a 3. ábrán feltüntetett különálló társadalmi egységek bármelyikével megkezdődhet. De akárhol kezdjük is – a gyülekezettel, a családokkal, a házaspárokkal vagy az egyénekkel –, ez azon nyomban éreztetni fogja hatását az összes többi társadalmi egységre, amelyeket Isten egybe akar szerkeszteni. Ezen túlmenően pedig a pozitív átalakulás Jézus Krisztus képére és hasonlatosságára csakis úgy valósulhat meg olyan sikeresen, ahogy azt Isten szeretné, ha tisztában vagyunk azokkal a funkciókkal és elvekkel, amelyeket Isten meghatározott külön-külön mindegyik egység számára. Ezen a téren komoly tévedések csúszhatnak be. Mivel gyakran rosszul ítéljük meg a helyzetet, túlságosan korlátozunk embereket, mondván, hogy Isten ezt és ezt akarja számukra, mint társadalmi egységek vagy egyének számára, pedig igazság szerint inkább arról van szó, hogy a mi látásunk korlátolt, és olyan dolgokat vonatkoztatunk kisebb egységekre, amelyek nagyobb egységeknek szóltak. Másrészt viszont akaratlanul is túltesszük magunkat bibliai elveken, és túl nagy szabadságot engedünk meg, miközben észre sem vesszük, hogy a humanista kultúra van hatással ránk.

Igen fontos tehát, hogy a bibliai megújulásról vallott elveink magukba foglalják azt, amit Isten mindenekelőtt a gyülekezetnek, azután pedig szülőknek és gyermekeknek, házastársaknak, végül pedig hívő egyéneknek mond. Ez azért olyan lényeges, mert anélkül, hogy megértenénk, amit Isten a gyülekezetnek mond, nehéz megérteni azokat a különleges üzeneteket, amelyeket a családoknak, házastársaknak és hívő egyéneknek szánt. Ahogy már korábban is utaltam rá, az újszövetségi leveleknek legnagyobb részét az teszi ki, amit Isten a gyülekezeteknek mond. Ha hiányzik belőlünk ez az összkép, akkor vakfoltok lesznek szolgálatfilozófiánkban.

Hadd illusztráljam, hogyan vezethet az ilyen szűklátókörű megközelítés a Biblia helytelen értelmezéséhez!

Egy házaspárral beszélgettem, akik komolyan igyekeztek házasságuk megújítására. Bibliájukat tanulmányozva arra a következtetésre jutottak, hogy az a kijelentés, hogy „a férj feje a feleségének", nem biblikus álláspont!

Szerintük Pál az Újszövetség kulturális háttere miatt hangsúlyozta az ilyen vezető szerepet a férj számára.

Ragaszkodtak ahhoz az álláspontjukhoz, hogy Jézus ezt egyáltalán nem akarta állandósítani. Más szóval,

szerintük az, hogy „a férj feje a feleségének", nem valami abszolút, alapvető tény, hanem kulturális beállítottság kérdése, és koronként változó.

Amikor a beszélgetés erre a pontra jutott, megkérdeztem tőlük, mi a helyzet a tekintély kérdésében egy-egy gyülekezeten belül. Helyénvaló-e a gyülekezeti vének tekintélye? Válaszuk igen érdekes volt. Szerintük az teljesen rendben van, hogy a gyülekezetben presbiterek legyenek, akiket Isten különleges tekintéllyel ruházott fel. A házassággal kapcsolatban viszont Istennek más az elképzelése és terve.

Ekkor végre tisztázódott – legalábbis énbennem –, hogy azért értelmezték így a Bibliát, mert egyszerűen nem tudták, mit tanít az egyházról. Vagy tudományosabb megfogalmazással: hiányos ismeretekkel rendelkeztek az ecclesiologia terén. Még talán sohasem vették észre, mennyire következetes az Újszövetség! Ez a következetesség abban nyilvánul meg, hogy a gyülekezeteket presbiterek vezetik, a családokat az édesapa, a feleség „feje” pedig a férj, ahogy Krisztus is az egyház feje. Igen, mondhatnánk azt, hogy mint funkcionáló egységeket lehetetlen különválasztani a családot, a házasságot és a gyülekezetet. Ezek a társadalmi egységek mind szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Egyszerűen nem logikus azt állítani, hogy Isten örök érvényű törvényei eltérőek lennének a gyülekezet, a család és a házastársak számára.

Ez rávilágított egy problémára, amellyel gyakran szembekerülnek azok, akik egyházi jellegű szervezeteket alapítanak meg vagy vezetnek, hogy megoldást nyújtsanak azokra a különleges szükségletekre, amelyek Krisztus egyházában időnként előtérbe kerülnek. Erre igen sok példát találhatunk. Egy bizonyos szervezet létrejöhet, mert vannak, akik külön indítást éreznek a személyes evangélizálásra. De ha az ecclesiogia terén hiányosak az ismereteik, az ilyen vezetők igen gyakran abba a hibába esnek, hogy figyelmen kívül hagyják, amit a Biblia a közös, „testületi” evangélizálásról tanít. Létrejöhet azután egy másik szervezet a személyes tanítványság támogatására. De megint csak, helyes ecclesiogiai ismeretek nélkül egy ilyen szervezet vezetői gyakran elhanyagolják az egész gyülekezet szerepét abban, hogy embereket érettségre segítsenek Krisztusban.

Ezt a problémát még bonyolultabbá teszi, amikor egyes szervezetek kezdetben kisebb társadalmi egység felé irányítják szolgálatukat, de azután megpróbálják kiterjeszteni tevékenységüket a Bibliában említett nagyobb társadalmi egységekre is. Gondolok itt egy bizonyos szervezetre, amely azzal a célkitűzéssel indult, hogy segítséget nyújtson a fiataloknak jobb viszony kiépítésére szüleikkel. Lefektettek bizonyos elveket, anélkül azonban, hogy figyelembe vették volna, amit a Biblia a gyülekezetről ír. A következő lépés az volt, hogy szolgálatukat házastársi kapcsolatokra is megpróbálták kiterjeszteni. Itt újra úgy fektettek le bizonyos elveket, hogy figyelmen kívül hagyták, amit a Biblia a gyülekezetről ír. Végül azonban – akár tetszett, akár nem – elveiket ki kellett terjeszteni a gyülekezet egészére is.

A problémát az okozza, hogy ha a kör közepéből indulunk ki, és úgy haladunk a külső, egyre nagyobb körök felé, „útközben” bizonyos vakfoltok keletkeznek bibliamagyarázatunkban. Ezért olyan lényeges, hogy a családra, a házasságra és az egyénekre kidolgozott elveket mindazoknak a magasabb rendű elveknek a fényében nézzük, amelyeket Isten az egyház számára megszabott. Hiszen ez az Újszövetség lényege! Az Újszövetség java része az egyház számára íródott, Krisztus teste számára, nem pedig egyének számára, sőt még csak nem is családok számára!

A BIBLIAI MEGÚJULÁS ÉS AZ EVANGÉLIZÁLÁS Nem szabad elfelejtenünk, hogy a bibliai értelemben vett megújulás sohasem öncélú. Krisztus testének építgetnie kell magát szeretetben, hogy az így létrejövő egység hídként szolgáljon, amelyen keresztül ezt az elveszett világot megnyerhetjük Jézus Krisztus számára mint egyének, mint házaspárok, mint család és mint teljes egyház. Ez volt Krisztus főpapi imájának a lényege, amelyet az övéiért mondott: „... hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és hogy úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél” (Ján 17:23).

ÖSSZEFOGLALÁS A bibliai értelemben vett megújulás sok mindenre kiterjedő folyamat. Ez a keresztyénség lényege, az egyház végső célja és a Biblia központi üzenete. Nem zárja ki a keresztyén közösség egyetlen tagját sem. Első és legfontosabb feladatunk tehát az, hogy megnézzük, melyek azok az elvek, amelyeket Isten az egyház számára meghatározott. Ha ezt megtettük, akkor elkezdhetjük vonatkoztatni ezeket a bibliai elveket a családra, a házastársi kapcsolatokra, valamint a Krisztusban való egyéni növekedésre. E célok elérésére van út és mód; ez a következő fejezet témája.