A Biblia ihletettsége

a Biblia ihletettsége és tekintélye

Benjamin Breckingridge Warfield

a

BIBLIA

és TEKINTÉLYE

Előszó

E

z a könyv a néhai Benjamin Breckinridge Warfield a Biblia természetéről és tekintélyéről írt legfontosabb tanulmányait tartalmazza. Olyan teológus volt ő, aki legfőbb tekintélynek a Bibliát tartotta – mégpedig egy olyan korban, amelyben mindent a bibliakritika és az irracionalizmus uralt. A hit az ő számára a bizonyítékokon alapuló meggyőződést jelentette – ezért nem meglepő, hogy ennek a kérdésnek ilyen kivételes figyelmet szentelt. Ezeket az eltérő időkben írt és különféle könyvekben megjelent tanulmányokat halála után az Oxford University Press adta ki Revelation and Inspiration (Kijelentés és ihletettség) címmel. Sajnos a kiadók az olvasók várható érdeklődését alábecsülve csak alacsony példányszámban adták ki ezt a kötetet, s ennek eredményeként hosszú évekig hiánycikk volt. E tanulmányokat aztán – a nagy érdeklődésre való tekintettel – a Presbyterian and Reformed Publishing Company adta ki újra, de már más címmel, mivel – talán a Bevezetést (Introduction) kivéve – ennek a kötetnek a tartalma némileg eltér az Oxford University Press által kiadott kötettől. Úgy gondoljuk, hogy a The Inspiration and Authority of the Bible (A Biblia ihletettsége és tekintélye) cím az előzőnél többet mond Warfield fő tételéről, arról, amit ezekben a tanulmányokban ismertetni akar. Általában véve elismerik, hogy az a nézet, amit a Biblia ihletettségének és tekintélyének kapcsán ezekben a tanulmányokban ismertet és védelmez, lényegében ugyanaz, mint amit a keresztyén egyház fő irányzatai egész történelmük során – legalábbis a közelmúltig – elfogadtak. Valamelyest eltérő az álláspont abban, hogy amit az egyház vallott és tanított a Biblia kapcsán, azt nemcsak az Újszövetség írói vallották és tanították, hanem maga Jézus is ezt tanította az evangéliumok beszámolói szerint. Ami pedig ennek az állításnak az írásmagyarázati megalapozását illeti – melyet gyakran figyelmen kívül hagynak, sőt tagadnak –, nos, Warfield ennek szolgálatába állította a maga hihetetlen tudását. A bizonyítékokat, melyek ezt alátámasztják, a harmadik fejezetben részletesen felsorolja, arról pedig, ami bizonyos az Újszövetségben használt meghatározó szavak és kifejezések jelentését illetően, eddig talán példa nélkül álló alapossággal ír a hatodik, hetedik és nyolcadik fejezetekben. Ezekben a tanulmányokban mindenhol, de különösen e könyv 5

6

A BIBLIA IHLETETTSÉGE ÉS TEKINTÉLYE

második és negyedik fejezetében ennek a ténynek a gyakorlati és apologetikai jelentőségét hangsúlyozza, melyet hiünk szerint minden kétséget kizáróan be is bizonyított.

A legfőbb különbség e kötet és annak elődje között az a Bevezetés (Introduction), amelyet Cornelius Van Til, Ph. D., a philadelphiai Westminster Theológiai Szeminárium apologetika professzora írt. Ha a könyvben összefoglalt tanulmányok még Warfield életében így megjelenhettek volna, akkor szinte bizonyos, hogy ő maga is valami hasonló bevezetést írt volna hozzá.

De még ha így is történt volna, Van Til bevezetése akkor sem fölösleges, tekintettel arra, hogy Warfield 1921-ben bekövetkezett halála óta mind a filozófiában, mind a teológiában voltak változások. Például ami a Biblia ihletettségének és tekintélyének kérdését illeti, az idő tájt még nem következett be a protestantizmuson belüli hatalmas szakadás a krízisteológia vagy az úgynevezett neo-ortodoxia, és a történelmi-protestáns álláspont képviselői között. Szerencsésnek mondhatjuk tehát magunkat, hogy Warfield tanulmányai elé egy ilyen alapos és részletes írás kerülhetett, melyet olyan valaki írt, aki korunk gondolatvilágát éppolyan tökéletesen ismeri, ahogyan Warfield ismerte a magáét, és ráadásul a Biblia ihletettségét és tekintélyét illetően is ugyanazt a nézetet képviseli. Van Til írásának egyik figyelemre méltó jellemzője az, hogy kétségbe vonja a modern ismeretelméletet, már amennyiben a Biblia tévedhetetlenségének kérdését illetően jelentősége lehet. Számos befolyásos teológus ennek az elméletnek a hatása alatt nemcsak a tévedhetetlen Biblia időszerűségét, de annak lehetőségét is kizárja. Van Til ezzel szemben mind a Biblia időszerűségét, mind létfontosságú voltát vallja – nemcsak a teológia, de a tudomány és a filozófia kapcsán is.

Nem református evangéliumi keresztyének, akik szintén azt vallják, hogy „az Írást nem lehet érvénytelenné tenni”, kifogásolni fogják azt az állítást, miszerint ez a Biblia-fogalom csak Kálvin követőinek a teológiájával van teljesen összhangban. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy ezek az evangéliumi keresztyének nem fogadják majd örömmel ezt a könyvet, hiszen tudományos alapon védelmezi meg a Biblia természetére és tekintélyére vonatkozó nézetet, melyet református testvéreikkel egyetemben ők is vallanak.

Ugyanakkor semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy azzal is egyetértenek, hogy ha ezt a kifogásukat igazolni akarják, akkor be kell tudniuk bizonyí-

Előszó

7

tani, hogy ez a Szentírás-értelmezés sokkal természetesebben és ésszerűbben illeszkedik az ő teológiai rendszerükbe, legyen az akár lutheránus, akár arminiánus, mint a reformátusokéba.

S. G. C.

Tartalom

I II III IV V VI VII VIII

Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 A kijelentés bibliai fogalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81 Az egyház tanítása a Biblia ihletettségéről . . . . . . . . . . . . 115 Az ihletettség bibliai fogalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141 Miért lényeges az ihletettség kérdése? . . . . . . . . . . . . . . 173 Az „Írás” és az „Írások” kifejezések használata az Újszövetségben . . 229 „Az Istentől ihletett Írás” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 243 „Azt mondja”, „Azt mondja az Írás”, „Azt mondja Isten” . . . . . . . 295 „Isten kijelentései” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 345

Függelék I

Az Újszövetségi kánon

II

Az ihletettség és a bibliakritika

A Biblia ihletettségével kapcsolatos további tanulmányok I Apologetical Value of the Testaments of the Twelve Patriarchs. (Presb.

Rev., V. I, 1880, 57−84. o.)

II Syllabus of the Canon of the New Testament int he Second Century.

91. o. Pittsburgh, 1881.

III The Canonicity of Second Peter. (Southern Presb. Rev., V. XXXIII, 1882, 45−75. o.)

IV Dr. Edwin A. Abbott ont he Genuineness of Second Peter. (Southern Presb. Rev., V. XXXIV, 1883, 390−445. o.)

V Descriptive Names Applied to the New Testament Books by the Earliest Christian Writers. (Bibliotheca Sacra, V. XLII, 1885, 545−564. o.)

VI The Christian Canon. (The Philadelphian, V. I, 1887, 300−304. o.)

VII Paul’s Doctrine of the Old Testament. (Presb. Quarterly, V. III, 1889, 389−406. o.)

VIII The Present Problem of Inspiration. (The Homiletic Rev., V. XXI, 1891, 410−416. o.)

IX The Divine Origin of the Bible. (Revelation and Inspiration, 429−447. o.)

BEVEZETÉS

Bevezetés

E

bben a könyvben a néhai Benjamin Breckinridge Warfield-nek a Bibliáról szóló tanítással kapcsolatos fontosabb írásait tesszük közzé. Életében talán ő volt a legnagyobb védelmezője annak, amit a „Bibliáról szóló alapvető protestáns tanításnak” neveztek; ezen belül is korának egyik legkiemelkedőbb református teológusaként nagyon fontosnak tartotta, hogy azt a Szentírás-értelmezést védelmezze, amelyet a Westminsteri Hitvallásban kifejtettek. Csupán azért nem foglakozott a hagyományos református Szentírás-fogalom védelmezésével, mert az benne volt a Hitvallásban, melyet – talán más okokból – már elfogadott.1 Ő úgy gondolta, hogy a Szentírás Isten általi ihletettségéből következő tévedhetetlenségének hagyományos tana az isteni szuverenitásról (függetlenségről) szóló tanításból következik. Isten nem lehetne teljesen független a gondolkodó embertől, ha nem tudná tőle teljesen függetlenül kijelenteni önmagát. Ha Isten a maga létezését tekintve szuverén, akkor egészen biztosan a tudást illetően is az.

A Szentírás az egyik meghatározó tényező Isten megváltó munkájában, a megváltás folyamatának szerves része – ami nélkül ez a folyamat nem volna teljes, és legfőbb célját illetően teljesen hatástalan volna.2 Mivel az Isten szuverén kegyelméről szóló tanítás gyakorlati megvalósulása nagyon komolyan foglalkoztatta, Warfield minden tudásával igyekezett a Biblia tévedhetetlenségét bizonyítani. Írásaiban a Biblia egészét érintő általános kérdésekkel foglalkozik. Igen részletesen és fáradhatatlanul elemzi azokat a kérdéseket is, amelyeket a bibliakritika vet föl. Ennek során végig kitart azon álláspont mellett, hogy a Biblia – a kézirata is – Isten tévedhetetlen igéje.

Itt és most nem célunk ennek az érvelésnek az elemzése vagy megismétlése, hiszen az olvasó már első pillantásra is láthatja, hogy milyen alapossággal és éleslátással van kifejtve. Inkább az a célunk, hogy megkérdezzük: vajon igaz-e– ahogyan gyakran állítják –, hogy az ilyen érvelés fölött eljárt már az idő. Azt mondják, a Szentírás szövege kritikai vizsgálatának is mindig lesz létjogosultsága, mint ahogyan például Kant: A tiszta ész kritikája című 1 Vö. 419. o.

2 Vö. 80. o.

15

16

A BIBLIA IHLETETTSÉGE ÉS TEKINTÉLYE

munkájának szövegét is lehet elemezni, értékelni. Ki gondolná azonban manapság, hogy a Szentírás eredeti kéziratait valaha megtalálják? És ki hiszi manapság, hogy ha ezek nem lelhetők föl, akkor valóban Isten tévedhetetlen igéje az, amit olvasunk? Akárhogyan is, vajon nem Isten szólítja-e meg az embert szabadon és elevenen még akkor is, ha a múlt szavait használja? Warfield érveit egyesek, akik szerint ezek a mi jelenlegi helyzetünket tekintve teljesen érdektelenek, efféle szónokias kérdésekkel dobnák félre.

Ennek alapján talán azt sem túlzás kimondani, hogy számos megnyilatkozó keresztyén teológus számára Isten végső és befejezett kinyilatkoztatásának – amit önmagáról és a világmindenségben elfoglalt helyéről az embernek kijelentett – manapság semmi komolyabb jelentősége nincs.

Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy azok, akik még mindig a Biblia hagyományos értelmezéséhez ragaszkodnak, először azt kérdezik meg, hogy vajon azokat az érveket, amelyek nézetüket alátámasztják, valóban olyan módon fogalmazták-e meg, hogy azzal korunk legmagasabb szinten megfogalmazott gondolatait kétségbe lehessen vonni. Ehhez a modern ismeretelmélet kérdéseinek alapos ismerete szükséges. A modern ember kérdése az, hogy mi a megismerés módja, és ennek a kérdésnek a megválaszolása során inkább kritikus, mintsem dogmatikus akar lenni. Azt állítja, hogy minden feltételezést meg akar vizsgálni, beleértve a sajátját is.

Azoknak, akik a Bibliához a hagyományos értelemben viszonyulnak, a kérdés kifejtésének e módszerét illetően nincsen kifogásuk. Természetesen Warfieldnek sem volt. Ő épp annyira volt képzett gondolkodó, mint tudós teológus. A keresztyén tanítás és az apologetika kapcsán írt munkái azt mutatják, hogy kora gondolkodását tökéletesen ismerte, éppúgy tisztában volt a posztkantiánus filozófia, mint a posztkantiánus teológia megállapításaival.

Ismerte azokat a filozófiai feltevéseket is, amelyek a modern bibliakutatás tényszerű vizsgálatának alapjául szolgálnak.

Warfield kora óta azok a filozófiai előfeltevések, amelyek az ismeretanyag tényszerű vizsgálatát megalapozzák, az érdeklődés középpontjába kerültek. A megismerés folyamatában nagy hangsúlyt fektetnek az alany szerepére. A tények – mondják –, ugyanúgy megállapíthatók, mint elfogadhatók.

Ugyanolyan értelmetlen dolog a tényekről mindentől függetlenül értekezni,

Bevezetés

17

mint ahogy értelmetlen az erdészháztól száz kilométerre hallható zajról beszélni. Ennek következményeképpen már nem annyira általános az egyszerű tényekre és értékekre vonatkozó ítéletek közötti különbségtétel, ami a ritschliánus teológusokat gyakran jellemezte, mint egy nemzedékkel ezelőtt volt. A vallásos tudat kérdését vizsgálva Alan Richardson a következőt írta: „A tényekre és értékekre vonatkozó ítéletek e téves megkülönböztetése az ebből következő teológiai vitában egy valódi hereditas damnosát (átkos örökséget) teremtett, mivel közvetlenül Jézus »egyszerű evangéliumának« és az apostoli egyház »teológiájának« a téves szembeállításából ered. Az igazi evangéliumot úgy tekintik, mint ami a történeti Jézusról és tanításáról szóló egyszerű tények összessége, akit ennélfogva a modern történeti kutatás tárgyilagosan tud ábrázolni, miközben Pál és a többi apostol magyarázatait figyelmen kívül lehet hagyni, mint amik nekik fontosak voltak ugyan, de számunkra már semmiféle jelentőségük nincsen.”3 A ritschliánus teológusok célja az volt, hogy az evangélium üzenete tárgyilagos legyen, és csak a tényeken alapuljon. „Megpróbálták maguknak a tényeknek a tárgyilagosságát bizonyítani, mint amelyek a hívő akaratától függetlenül léteznek, ennélfogva nagy hangsúlyt fektettek a kijelentés történelmi jellegére, és azt vallották, hogy a történeti kutatás, lévén tudományos és minden értékítélettől független, képes véget vetni az egyéni spekulációknak, és a hagyományos dogmák mindenféle »kinövésétől« megszabadítani bennünket.”4 Mindazonáltal a ritschliánusok maguk is elismerték, hogy „számos felkészült és jó szándékú gondolkodó vizsgálta már meg a történelmi tényeket, és semmiféle kijelentést nem talált azokban…”5 Így a „»tárgyilagos« vagy nem értelmezett történelem képzete végleg semmivé lett. A történelmi tényeket nem lehet elválasztani az értelmezés alapelveitől, csak ezek által lehet történelemként, azaz események egymással összefüggő láncolataként bemutatni. A keresztyén hit nyújtja azt a szükséges értelmezési alapelvet, ami által a bibliai és keresztyén történelem tényei ésszerűen láthatók és értelmezhetők.”6 3 Christian

Apologetics, 148. o. London: The S. C. M. Press, 1947; New York: Harper & Brothers, 1948.

4 Uo., 149. o.

5 Uo., 150. o.

6 Uo., 150. o.

18

A BIBLIA IHLETETTSÉGE ÉS TEKINTÉLYE

Ez az alapelv nem más, mint hogy a tényeket nem lehet azok értelmezésétől függetlenül kezelni, s ezt Warfield kora óta többször is komolyan hangsúlyozták. Ezt nevezhetjük az új, az érvényes, vagy modern alapelvnek.

Ha azt akarjuk bizonyítani, hogy Warfield érvelése ma is időszerű, akkor ez az az alapelv, amellyel elsődlegesen foglalkoznunk kell. Ennek szerves része az a meghatározó kérdés is, hogy a vallásos tudat mennyire tekinthető tárgyilagosnak.

Azt állítják, hogy csak ezen alapelv révén lehet igazán valóságosan megismerni Istent és az ő Krisztusát, mivel ebben az esetben maga az alany a vizsgálat tárgya. A hagyományos nézet szerint – mondják – a megismerés tárgya ki van szolgáltatva az alanynak. Eszerint magát a megismerés tárgyát valamilyen módon mozdulatlannak, tétlennek képzelték el. Ebből következik, hogy az alanynak a megismerés tárgyára vonatkozó tevékenységét figyelmen kívül hagyták, vagy jelentőségét lebecsülték. Amikor az alany, az ember fellázadt e mesterkélt és zsarnoki bánásmód ellen, egyetlen menedéke az volt, hogy megszabaduljon mindentől, ami őt az evangélium tárgyilagosságához kötötte. Ennek eredményeként született meg a racionalizmus, a materializmus és a szekularizmus.

Azt is állítja továbbá, hogy a keresztyén kinyilatkoztatás egyedülállósága csak úgy bizonyítható, ha a tények és az értelmezés egymásra utaltságának, összefüggésének az alapelvét elfogadjuk. A keresztyénség történelmi hit, ami a názáreti Jézus életének, halálának és feltámadásának tényeivel együtt áll vagy bukik. Az ortodoxia kategóriáival azonban nem lehet igazolni a történelmi tények egyedülállóságát. A hagyományos hit tanításai, mondják, a történelmi tényekhez olyan durván viszonyulnak, ahogyan Prokrusztész bánt a vendégeivel. Azt is állítják, hogy az ortodoxia szerint a történelem nem más, mint Isten statikus, változatlan tervének időben való kifejezése.

Magát Istent is ilyen „statikusan” képzelték el: ő öröktől fogva ugyanaz – nem változott, nem lett bölcsebb sem, és mindig is teljesen dicsőséges volt.

Akkor hogyan tehetne hozzá az ő dicsőségéhez bármit is az, aminek a történelemben meg kellene valósulnia? Azt mondták, az ember legfőbb célja, hogy Istent dicsőítse, de ezeknek az embereknek a történelemben kellett ezt a feladatot betöltenie, mivel ez másképpen nem lehetséges. Istent tartották

Bevezetés

19

az első oknak mind az ember, mind a világ létezését illetően, így minden, ami a világban van, beleértve az embert is, szó szerint szinte gépiesen függ tőle. Az embert bizonyos állandó képességekkel ruházta fel, úgymint a gondolkodás képessége és az akarat, amelyeket együttesen „Isten képmásának” neveztek. Ezeket a tulajdonságokat az ember nem szerezhette meg és nem is veszíthette el. Noha azt mondták, hogy bűnbe esve elbukott, és így elveszítette eredendő tudását, igazságát és szentségét, ez a bukás előre meghatározott volt. És azok között, akik így „elbuktak”, voltak némelyek, akik megváltoztathatatlanul örök életre, míg mások örökkévaló halálra rendeltettek. Ennélfogva a történelem egésze, beleértve annak látszólagos csodáit is, valamiféle változatlanságra és változhatatlanságra fokoztatott le.

Természetesen a kinyilatkoztatás formája, amely az egész világnak ezzel a változás nélküli elgondolásával együtt járt, az ember számára ennek az öröktől fogva változatlan tervnek a tartalmát szellemi jellegű kijelentések formájában közvetítette. Az emberi elmének tehát semmilyen jelentős szerepe nem volt ennek a tervnek a megvalósításában. Az ember csupán an�nyit tehetett, hogy elfogadta a kapott kijelentéseket, és rendszerbe foglalta őket. Az ortodox teológia nem tett különbséget a történelmi eseményekben megvalósult kijelentés, és ennek a kijelentésnek a Szentírásban való feljegyzése között. A kijelentés különleges közvetítőinek nevezett prófétákra is úgy tekintettek, mint akik elsősorban csupán tétlen befogadói voltak a kijelentésnek.

De azzal, hogy a történelmi tények közötti összefüggés gondolatát, valamint azok értelmezési alapelvét elfogadták – mondják –, mindez megváltozott. A kijelentést most úgy tekintik, mint ami a történelemben valósul meg, vagy már befejezett. Az események valóban fontosak, mivel egyediségük és valóságosságuk az előfeltétele annak, hogy az „igazságok rendszerét” megalkossuk. Többé már nem valamilyen elvont, tétlen istenség áll a történelem hátterében, aki valamilyen titokzatos, teljesen érthetetlen módon egyet s mást közölget, míg meg nem elégeli– hanem maga az élő Isten nyilatkoztatja ki önmagát kijelentésében. Amikor Isten ilyen cselekvő módon kijelenti önmagát, akkor az ember önkéntelenül is válaszol rá: szeretettel és imádattal fordul a kijelentés felé, mivel azon keresztül maga Isten nyilvánul meg önmagát adva, és az ember erre képes válaszolni. A kijelentés így egy kölcsönösen

20

A BIBLIA IHLETETTSÉGE ÉS TEKINTÉLYE

ható folyamattá válik: Isten önmagát nyújtja az ember számára, az ember pedig erre válaszolva Isten kegyelme révén önmagát adja át Istennek. Isten az, amit az ember számára jelent, az ember pedig az, amit Isten számára jelent.

Ez az állandó és élő isteni-emberi találkozás az, ami a hagyományos, értelmetlen és mesterkélt, a változatlanságot kihangsúlyozó Szentírás-fogalom helyébe léphet, mondják.

E modern alapelvnek, mivel valódi tárgyilagosságot és egyediséget követel, képviselői szerint bizonyos más előnyei is vannak. Szerintük ezzel sikerült választ adni a tekintély és az értelem kérdésére. Azok, akik a tekintély szükségességét hangoztatják, és azok is, akik az értelemre helyezik a hangsúlyt, a tárgyilagosságot keresik.

Azok, akik a tekintély elve mellett állnak ki, úgy tartják, hogy az értelem nem lehet a tudás, a megismerés tárgyilagos eszköze – különösképpen nem hitbeli dolgokat illetően. Az értelem révén ugyan megállapítható néhány dolog Istenről és az emberi megtapasztaláson túli dolgokról is, de erről nem mondható el, hogy a megtapasztalás általi megismerés része. Az értelem által az ember nem hatolhat be az isteni dolgok világába. Legalábbis nem beszélhet erről ugyanazzal a bizonyossággal, amellyel a megtapasztalható dolgokról szokott.

Ezért aztán ha a keresztyénség egyedülálló történelmi tényeit, és különösképpen a Szentírás csodás részleteit illetően létezik is valamilyen bizonyosság, azt szerintük csupán olyan szempontok szerint lehet elfogadni, amelyek kívül esnek az ész határain. És kifejezetten ez az, amire a hagyományos nézet képviselői rá akarták kényszeríteni az embert. Elvárták, hogy az ember higgye el, ami egyáltalán nem ésszerű, sőt ésszerűtlen vagy értelmetlen. Arra kérték, hogy higgyen az önmagától és önmagában létező Istenben.

Ezt az Istent örökkévalónak és változhatatlannak mondták. És aztán arra is felszólították az embert, hogy higgyen a világmindenség egy adott időben történt okszerű teremtésében. Ez azt jelenti, hogy fogadjuk el, hogy ez a világ, és minden, ami benne van, értelménél fogva Istenhez kapcsolódik és tőle függ; ugyanakkor higgyük el azt is, hogy a világegyetemnek ezt az Istennek alárendelt értelmi függését Isten egyoldalúan, önkényesen hozta létre akaratából. Ezek szerint egyszerre legyünk racionalisták és irracionalisták